Hónapok óta először éreztem azt reggel, hogy nem vagyok rá képes. Hogy képtelen vagyok kiszállni az ágyból, megfésülködni, sminkelni, indulás előtt enni valami egészségeset és táplálót, hogy aztán mosolyogva, magabiztosan belépjek a campusra, nem törődve azzal, hogy néhányan ujjal mutogatnak, és görény egyetemisták egy-egy csoportja rajtam röhög a folyosón. Megjátszani mindenki előtt, hogy rendben vagy, oltári kemény meló. A pszichológusom szerint nem hagytam magamnak, a lelkemnek elég időt a gyógyulásra. Valamit arról is mondott, hogy ez az egész folyamat olyan akárcsak a gyász. Vannak bizonyos fokozatai, lépcsői, amiket végig kell járnod, még akkoris, ha némelyik annyira próbára tesz, hogy úgy érzed beledöglessz.
Régen, még gimiben imádtam sminkelni. A drogériában képes voltam órákat eltölteni a megfelelő alapozó, paletta kiválasztásában. Elég pigmentált? Passzol a bőröm árnyalatához? Ma már koránt sem vagyok ennyire nagyravágyó. Némi pirosító, púder, szempillafesték, egy visszafogott, szolid kis tusvonal a szemhéjamra, és tulajdonképpen ennyi már elég is ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Illetve, csak úgy teszek...
Hajam egy nem túl rendezett halszálka fonásba rendeztem, néhány vörös tincs még ennek ellenére is úgy döntött, saját életet él, s itt-ott kiszabadult a koránt sem tökéletes fonatomból.
A tollal való őrült jegyzetelés helyett már inkább a modern teknikát hívom segítségemül az órákra. Szeretem, ha a sorok rendezettek, néhány, számomra lényeges szót ki szoktam emelni. Ha valamire, akkor az órai tananyagra, a jegyzeteimre, beadandóimra nagyon is kényes vagyok. De talán jó is, hogy így alakult. Legalább elterelhetem a mostanság igen csak csapongó gondolataimat.
Dominust végül további válaszok nélkül hagytam, a számát letiltottam, majd legalább egy órán keresztül próbáltam kiszabadulni a pánikroham fojtogató karmai közül.
De még itt vagyok! És őszintén mondom, fogalmam sincs mit keresek itt. Mármint ezen az órán. A fickó -Mr.Peterson az óra elején felkomferálta, valami nagy tiszteletnek örvendő ügyész-, igazából mondott néhány érdekes dolgot, de nem hinném, hogy még egyszer képes lennék végig ülni. A jog soha nem volt az erősségem. Így hát nem is meglepő, hogy majdnem végig chateltem az egészet Khaleddel.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel Mr.Stockton búcsú monológja hallatán, s talán csak képzelődöm, már megint a paranoia szórakozik az idegeimmel, vagy puszta véletlen az egész, de amint lecsukom a laptopom, jeges pillantásával találom szembe magam. Még a hideg is kiráz a tekintetétől, hirtelen olyan érzésem támad, mintha már ismernénk egymást.
Ameddig rendezem a táskámat, Mr.Peterson lép mellém, jobb kezének ujjbegyei halkan kopognak az asztallapon, míg bal keze a karomra simul. Érintésétől összerezzenek, vonakodva pillantok fel rá. Negédes, tenyérbemászó mosolyától kavarogni kezd a gyomrom. Biztos ő is tudja. Mindenki tudja!
-Megijesztettem? Az előbb pedig többször is szólítottam.
-Elnézést, kicsit elkalandoztam. - Válaszolom, ám most se igazán őt figyelem, sokkal inkább gyanakvóan méregetem a vendég óraadónkat.
-Ms.Duval, megtenné, hogy segít a bíró úrnak szétszedni a kivetítőt és visszavinni a szertárba? Nekem el kell rohannom egy értekezletre. - Kihagy egy ütemet a szívem, mégis rábólintok. Mi mást tehetnék? Segélykérően pillantok körbe a teremben, ám hamar rá kell döbbenjek, a többiek már rég felhúzták azt a bizonyos nyúlcipőt, ketten maradtunk. Bizonytalanul indulok el felé, igyekezve magamra erőltetni a szokásos félénk mosolyomat. Megborzongok a hangjától.
-Szerintem Mr.Peterson aligha tud segíteni az ügyben. Próbálja meg a portán. Ott biztosan nagyobb szerencséje lesz. - Mutatok autómatikusan a hátam mögé.
-Mr.Peterson azt kérte, segítsek szétszerelni a kivetítőt és visszavinni a helyére. - Elébe megyek a dolognak, kikerülve ezzel a kérdéseket amikre aligha van kedvem most válaszolni. Ezzel a bíró úrra villantom koránt sem magabiztos félmosolyomat, majd neki kezdek a kábelkötegek kibogózásának. Mintha még a teknika is ellenem lenne.
-És egyébként fog még jönni órát tartani ennek a csoportnak, vagy ez egy kivételes alkalom volt? - Kérdezem végül. Talán ez még mindig jobb egy fokkal, mint a kínos csend. Igaz, nekem azzal sincs problémám.

Mr.Peterson már évtizedek óta tanít a columbián, mégse tudta soha igazán érvényesíteni az akaratát. A kollégái levegőnek nézik, s ami a legfontosabb, képtelen kivívni magának a diákok tiszteletét. Olyan ő itt, mint egy szellem, csupán céltalanul bolyong, nem veszi őt észre senki. Vajon ez volt a legújabb húzása? Hogy becitál órát tartani egy magas beosztású, köztiszteletnek örvendő bírót?! Most biztos azt gondolja: Ez az, végre megcsináltad! Innen már egyenes út vezet az igazgatói székig.
Csinálhat ő bármit, kapálózhat minden egyes nap, örökre pancser marad. Át tudom érezni a helyzetét. Teljesen.
Egy légtérben maradni valaki olyannal, akit nem igazán ismerek, és aki valamilyen különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva masszív ellenszenvet vált ki belőlem, több, mint kellemetlen. Pedig úgy önmagában elég kellemes kinézetű fazon. Mondjuk úgy, jó ránézni. Udvarias, jól öltözik, magas, és még humora is van. Már amennyit az óra alatt megvillogtatott belőle.
Biztos sokan buknak rá. Könnyen kinézem belőle, ha itt tanítana, elég sűrűn lenne jelenése az igazgatóságon a rámenősebb diáklányokkal megejtett kis afférjai miatt a szertárban, vagy az öltözőkben... Igazából cseszheted, ha az alma kívülről szép, belülről pedig rohad... Mr.Stockton pontosan ilyennek tűnik, és ettől fájdalmas görcsbe rándul a gyomrom.
-Biztos vagyok benne, hogy hamar kiismeri majd magát, Mr.Stockton. - Válaszolom némi gyanakvó éllel hangomban.
Érzem, hogy bámul, az ilyet nem lehet eltitkolni. Olyan, mintha egyenesen belevájta volna a tekintetét a hátamba. És ettől csak még feszültebbé válok. Minél inkább igyekezni akarok az összegabalyodott kábelek kioldásával, annál nagyobb káosz kerekedik a csomóból. Legszívesebben földhöz vágnám az egészet, és addig sikítanék ameddig ki nem ürül az egész campus. Néha csak ennyire vágyom. A problémáimat nem oldaná meg, a múltban elkövetett, megannyi ballépésemet nem tudnám vele semmissé tenni, de legalább végre kiszabadulhatnék szorongásom börtönéből.
Mégse teszem, ahogyan vizslató tekintetéről sem teszek megjegyzéseket, inkább csak játszom tovább a segítőkész, ártatlan egyetemista lány szerepét. Egyre nehezebben bírom.
Lámpalázas monológja hallatán kezem ökölbe szorul a kábelek körül, s továbbra is háttal állva neki, gúnyos félmosolyra vonom ajkaim. Éppen csak egy pillanatra.
-Nem bíró úr, abszolút semmi nem látszódott, nagyon jól játszotta a magára aggatott szerepet. Igazán tetszett az előadás, főleg az a rész, amikor a betegjogokról, és a hozzátartozók döntési jogairól volt szó. Nagyon elgondolkodtató. - Az idegeim pattanásig feszülnek, úgy érzem magam, mintha egy időzített bomba lennék, aminek elég egy egészen apró, balul elsült mozdulat és már robban is. Alig bírok úrrá lenni a testemen, minden pocikám reszket, jobban mondva, reszketne, ha nem szorítanám össze a fogaimat, ezzel gyakorolva némi önkontrollt.
Nyájas, udvariaskodó hálálkodása hallatán unottan körbe forgatom a szemeimet, s amikor ő is becsatlakozik a pakolásba, óvatosan arrébb slisszolok. Nem akarok szándékos, de még véletlen lopott érintéseket sem, egyszerűen csak másszon ki végre az aurámból és felejtsük el egymást.
-Az az igazság, hogy még van egy orvosi latinnal egybekötött anatómia órám, de mivel a gimiben kitűnően végeztem mind a kettőből, az óraadóm engedélyt adott rá, hogy néha skippeljek egy-egy előadást. És hát elég hosszú, fárasztó napom volt, szóval azt hiszem lassan elindulnék haza. - Ha veszi a célzást, ha nem, mindenféleképpen fel fogom húzni azt a bizonyos nyúlcipőt, s amilyen gyorsan csak lehet, magam mögött hagyom Mr.Stocktont.
Ééés meg is érkeztünk! Tudtam, hogy ez lesz. Szinte éreztem, hogy ide fogunk kilyukadni. A jó öreg eltévedős trükk. Hát persze!
Gondterhelten felsóhajtok.
-Persze, szívesen, a szertár úgyis útba esik. - Buta liba! Te mazochista, elmebeteg tyúk! Segítőkész válaszom közben még egy kedveskedő mosollyal is megjutalmazom. Mintha nem szorulna már így is eléggé a hurok a nyakam körül. Félek, hogy mire elérünk a portáig, megfulladok.
-Ezzel azt hiszem kész is volnánk. - Csacsogom felszabadultan, jobban mondva, nagyon rajta vagyok az ügyön, hogy az egész sokkalta inkább tűnjön felszabadult csacsogásnak, mintsem erőltetett színjátéknak. Mégis hova gondolok?! Egy bíróval nézek farkasszemet. Ő már csukott szemmel is kiszűri, ha valaki hazudik. Éppen ezért néhány lopott másodpercig állom fürkésző tekintetét, kislányos zavaromban még valamiféle mosolyt is magamra erőltetek, s közben szívem szerint felismerhetetlenre verném, amiért úgy mér végig, mint egy darab húst. Mintha a tulajdona lennék.
A következőkre azért mégse számítottam. Mindent kinézek ebből a pasiból, de tényleg mindent, azt mégse gondoltam volna, hogy így ismeretlenül képes lesz megzsarolni, mindezt azok után, hogy előtte milyen kedves és udvarias volt. Ki vagy te bíró úr?!
-Nincs szükségem semmire, nem kívánok üzletet kötni sem magával, sem pedig bárki mással. Most pedig megmutatom a szertárat, elkísérem a portáig, majd szépen elbúcsúzunk egymástól. És talán nem jelentem a dékánnál ezt a kis... ajánlatot. - Magamat is meglepem a semmiből érkező határozottságommal. Ezennel nem kerülöm a tekintetét, kitartóan  bámulok bele dermesztő kékjeibe, majd nemesegyszerűséggel hátat fordítok neki, felkapom a táskámat, a mellkasomhoz szorítom, s a terem csukott ajtaja felé indulok. Minél inkább ki akarok jutni innen, annál elérhetetlenebbnek tűnik a kiutat jelző ajtó. A szemeimben felgyűlt könnyektől, melyeket a megaláztatás szült, alig látok valamit.

Az ajtóhoz érve megtorpanok. Egyrészt azért, mert Mr.Stockton hamar az utamba kerül, másrészről pedig azért, mert hirtelen nem vagyok képes kiigazodni az újabb fordulatot szülő helyzeten.
Volt már dolgom elég férfival -még ha csak kamerán keresztül is, mindenféle érintést, testikontaktust mellőzve-, könnyen felismerem, ha valaki csak azért válik tenyérbemászó féreggé, hogy többet kapjon. Mondhatnánk, hogy talán ebben az esetben tévedek. Hiszen mégis hol lenne mersze egy olyan magas rangú embernek, mint ő is, kikezdeni egy alig nagykorú egyetemista lánnyal? Mégis csupa rossz érzés fog el, ha csak rá kell néznem, meghallom a hangját. A már-már idegesítően udvarias bocsánatkéréseiről pedig ne is beszéljünk. Borzolja a kedélyeimet rendesen. Van amikor egyszerűen csak tudod, hogy az illető személlyel valami nem stimmel, hogy egy igazán gonosz ember. És én pontosan ezt érzem vele kapcsolatban is. De nem veszíthetem el a fejem. Most nem tehetem. Ha Mr.Petersonnál ilyen jól be tudott nyalni -bár nála nem nehéz-, akár még a visszájára is fordíthatja a dolgot, én pedig szeretnék egy jó darabig -örökre-, távol maradni az újabb botrányoktól.
Úgy nézek le a kezében tartott zsebkendőre, mintha fegyvert tartana rám. Egyszerre vagyok vonakodó, közben pedig undorodom túlzásba vitt kedveskedésétől. Éppen ezért gyanakvó, szigorú ábrázattal nézek fel a szemeibe, mialatt a felajánlott zsebkendőért nyúlok. Mielőtt magamhoz húznám a szövetanyagot, egy darabig csak tartom kettőnk közt, egyik végét ő fogja, a másikba én kapaszkodom. Szemeim fürkészően vizslatják kékjeit, mintha csak az igazságot keresném bennük. Ki vagy te? Ki a fene vagy te, és mit akarsz tőlem?!
-Elnézést, nem ön tehet róla. Csak... nagyon nehéz napok vannak mögöttem. Az egyetem, családi zűrök és... - Tényleg felzaklatott a nemrég tanúsított viselkedése, ám ezen túllendülve -hogy fenntartsam az álcát-, a valódi érzéseim helyett már inkább a színjáték dominál jelenlegi viselkedésemben. Ahogy szipogva megtörlöm szemeim alját, ezzel valamelyest elkenve a festéket rajta, s mivel jó színészi vénám van, hamarosan újabb adag könnyfátyol mossa el tekintetemet. Műsírás. Joshnál ezzel mindig elértem amit akartam.
Vonakodva foglalok helyet a széken addig kutakodva a táskámban, míg meg nem találo a rózsaszín szövetanyaggal bevont termoszomat. Kortyolok belőle néhányat, ettől remélve a megnyugvást.
-Oké, most már jobban vagyok egy kicsit. - Tettetett mosollyal pillantok felé, s a termosz után a sminktükröm is előkerül, hogy a fölösleges szemfestéket letörölhessem ujjaimmal, közben gyanakvóan fürkészem őt a tükrön keresztül.
Majd hezitálni kezdek, némán forgatva kezemben a telefonom, hátamat a szék támlájának vetve. Hezitálok, de ez most kivételesen is nem színjáték, inkább őszinte reakció. Nem, az üzenetváltást egész biztosan nem fogom megmutatni neki, ameddig folyik a nyomozás, nem beszélhetek az ügyről. Muszáj diszkrétnek lennem. Már csak a magam védelme érdekében is.
-Amióta a pályán van, Mr.Stockton... - Tartok egy lélegzetvételnyi szünetet.
-Volt már dolga zaklatási üggyel? Szoktak egyáltalán ilyennel bíróságra menni? - Bököm ki végül. Nehezen beszélek róla.
-Egyik éjjel ismeretlen számról zaklattak sms-ben. Kevés túlzással zsarolásnak is lehetne nevezni. Maga szerint hova, kihez kéne ezzel fordulnom? Az illető pénzzel és... azt hiszem... közösüléssel is zsarolt. - Szégyellem, hogy ez megtörtént, undorodom magamtól. Aggodalmasan fordítom felé tekintetem, ártatlanul rebegtetve pilláimat, várva, figyelve, vajon le tudok-e olvasni valami árulkodó reakciót az arcáról. De az is lehet, hogy az új gyógyszer miatt tényleg túlságosan is paranoiássá váltam.

A táskámban történő kutakodás közben vetek egy pillantást a telefonomra, ám ezt követően ismét övé minden figyelmem. Legalábbis rajta tartom a szemem, az már egyszer biztos. Bocsánatkérés, magyarázkodás ide, vagy oda, nem indított túl jól. A történtek fényében minden okom megvan arra, hogy gyanakvó legyek. Tehát épp itt az ideje taktikát váltanom. S bár a hideg ráz, már csak annak puszta tényétől is, hogy egy helyiségben kell tartózkodnom vele édeskettesben, össze kell szednem magam.
Épp csak egy arasznyit húzódok arrébb a széken távolságtartóan, mikor megközelít. Meghunyászkodva sütöm le tekintetem, kezeim nyugtalanul matatnak egymással a pad alatt. Szüntelen egy tinta pöttyöt bámulok a padon, amit könnyedén kiszúrtam az erezetes mintájú asztallapon. Ha most elfordítanám egy pillanatra a fejem, majd újra vissza, azonnal tudnám, hogy hová kell néznem. Nem is gondolnánk mennyire könnyű befolyásolni az agyunkat. Ugyanakkor mennyire nehéz észre vennünk, ha mások befolyása alá kerülünk.
Mintha villámcsapás érne, kellemetlen, jeges fuvallat kúszik fel gerincem mentén, a hányinger keserű epeként kapaszkodik fel nyelőcsövemen. Nagyokat kell nyeljek, hogy visszakényszerítsem a gyomromba. A gyilkosság után több rendőr is kihallgatott. Voltak az együttérzőek, akik csupán néhány, kevésbé kényes kérdést tettek fel, volt az a réteg, aki mindenféle kertelés nélkül belecsapott a lecsó közepébe, az áldozatról faggattak, és voltak azok, akik a helyzetet kihasználva undorító, mocskos részletekbe mentek bele, olyanokat kérdeztek, amik a nyomozást nem lendítik előre, de nekik legalább volt mire maszturbálniuk otthon...
-Szerintem olyan világot élünk, ahol komolyabban kellene venni a nőket, főképp ezeket a zaklatási ügyeket. Mert ha sok van belőlük, az azt jelenti, hogy történik valami rossz, ami ellen végre igzságosan, keményebben felkellene lépni. Őszintén remélem, bíró úr, hogy maga igazságosan ítél, amikor egy-egy zaklatási ügy kerül a kezébe. - Mondandóm végén igen jelentőségteljesen, már-már szigorúan pillantok fel a szemeibe, elszántan állva tekintetét.
Segítőkészsége álszentségtől, hazugságoktól bűzlik. Túl nyájas, túl tenyérbemászó, hogy komolyan tudjam venni akárcsak egy percre is. Ő is csak egy a sok közül, aki a törvényt szolgálják, és azt nyilván úgy teszik, hogy valakinek, a felsőbb rétegben kedvező eredményt hozzon. Ez az egész -mint ahogyan sok minden más is-, nem szól másról, csak a pénzről, a hatalomjátékról. Apa mesélt erről egy, s mást, megdöbbentő, hogy mennyire széthúz az igazságszolgáltatás.
Kérdésére, miszerint felismertem-e a zaklatómat, némán, ám nagyon is feltűnően méregetni kezdem őt. Tetőtől talpig végig vezetem rajta a tekintetem, had érezze csak bűnösnek magát, még ha esetleg nem is tett semmit.
-Nem vagyok benne teljesen biztos. De így, hogy beszélünk róla, talán kezd tisztulni a kép. - Amennyiben ő másképp nem cselekszik, felveszem vele a szemkontaktust, már-már zavaró is lehet, ahogyan szuggerálom, némán manipulálom a szemeimmel.
-De az apám rendőr. Elég magas ranggal rendelkezik. Megemlítem neki, hogy járjon utána a dolognak. Igen, ez lesz a legjobb. - Bólintok is egyet, de ez már sokkal inkább magamnak, mintsem neki szól. Eszem ágában sincs apát még nagyobb szarba keverni, mint amilyenbe már most is van miattam, és különben sem vagyunk túl jó viszonyban ahhoz, hogy egy kellemes, ötórai tea mellett megbeszéljük, már megint ki akar szexet az édes kislányától. Nem akarom bajba sodorni. Egyáltalán nem!
-Híresség? Nem... azt nem mondanám. - Zavarodottan, sokkal inkább szégyenkezve hajtom le a fejem, figyelve ahogyan a megszáradt, fekete színű körömlakk darabkák szanaszéjjel röpködnek, miközben idegességemben kapargatom őket.
-Hallott már a Duval ügyről? Az internetes, webcamerás eset... - A mai napig szégyenérzettel tölt el, ha beszélnem kell róla. Ez most sincs másképp. Több ütemet is kihagy a szívem, mikor felnézek az arcára, azon aggódva, vajon milyen kifejezést fogok rajta viszont látni?
-Biztos hallott már róla. Amikor a pénzért, interneten vetkőző lány élő, egyenes adásban szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. - Tárom fel az igazságot, ha eddig nem lett volna teljesen tiszta a számára, miről is van szó pontosan.
-De hát mindenki követ el hibákat, vannak akik kisebbeket, és vannak akik óriásiakat, nem vagyunk egyformák, igaz Mr.Stockton? - Kérdezem ártatlanul sopánkodva, majd magamhoz húzom a táskám, s felállva, az összepakolt diavetítőhöz indulok.
-Vissza kéne vinni ezeket a szertárba. - Biccentek fejemmel jelzés értékűen a műszerek felé.
-Nem lenne szerencsés, ha valakinek feltűnne, hogy mennyi ideje vagyunk már bent. Szeretnék elkerülni egy újabb egyetemi pletykát. Ugye megérti? - Ezzel elindulok az ajtóhoz, s ha ő is velem tart, sietősen haladok végig a folyosón, kissé magam mögött hagyva, igyekezve valóban elkerülni egy újabb alaptalan sztori kirobbanását, amivel utána hetekig címlapon lennék újra. Mint mindig, most is próbálom ignorálni a folyosón, a hátam mögött összesúgó diáktársaimat. A közeledő szertárajtó mentsvárnak tűnik.
Odaérve, a megfelelő kulccsal fel is tárom az ajtaját. A szóban forgó helyiség elég kicsi két ember számára, mondjuk úgy, egy ember még viszonylag kényelmesen tud forgolódni a polcok között, kettő már aligha fér el egymástól.
-Remélem nem ítél el... - Bukik ki belőlem, magamat is meglepve, miközben pakolni kezdek.

Nem tudom miért, és hogy hogyan működik ez az egész, de néha egyszerűen már az első találkozás rávilágít a másik fél valódi énjére. Mr.Stockton túl udvarias, túl kedves ahhoz, hogy mindez igaz legyen. Nem, ilyen nem létezik! Tőlem lehet ő akár az atyaúristen is, túl mesterkélt ez az egész. Mintha valami két személyes színdarabba csöppentem volna, ahol a másik félnek előre megvan írva a szövege, nekem pedig rögtönöznöm kell.
Nyilván ismeri a jogot, a törvényeket, hiszen nem kis teher nyomj a vállait amikor ott ül a tárgyalóteremben, és idegen emberek sorsa, élete fölött kell döntenie. Biztos volt már néhány álmatlan éjszakája miatta. S talán pont ez az amiért jogosan gondolhatnám róla, hogy amikor lelép a pulpitusról, leveti bírói talárját, feszültséglevezetésként neten vetkőző fiatal lányok után csorgatja a nyálát. De lehet, hogy nem is feszültséglevezetésről van szó. Hanem ez az ő valódi arca, csak jól titkolja.
-Köszönöm Bíró úr, megfogadom a tanácsát. Az édesapámat semmiféleképpen nem fogom belekeverni azt hiszem. Talán inkább majd a következő kihallgatáson megemlítem a dolgot a nyomozónak, és megmutatom neki a beszélgetést. Remélem azzal majd eltudnak valamerre indulni. - Bizakodó mosolyt tettetek, s közben nem tudok nem az sms váltás mocskos, beteg részleteire gondolni. Hogy konkrétan megfenyegetett, amennyiben nem kopogtatnak nála a zsaruk, úgy nem kell tartanom semmitől. Egyenlőre nem akarok arra gondolni, mi fog történni akkor, ha a rendőrségnek mégis csak sikerül kideríteniük, ki munkálkodik a vonal túloldalán. Nehéz nem ezen agyalnom, minden percben ólomsúlyokként telepszik rá a mellkasomra, az összes levegőt kipasszírozva a tüdőmből.
Bocsánatomért történő esdeklése hallatán csak egy aprót biccentek a fejemmel, jelezve, hogy felejtsük is el ezt az egészet. Kavarogni kezd a gyomrom ettől a mézes-mázas, túlságosan is udvarias modorától. Lehet, hogy a bíróságon ezt is beléjük verik, de szerintem amit ő csinál, az már túlzás.
-Felejtsük el! - Zárom le csupán ennyivel. Már így is túl van ragozva.
Amint átlépem a küszöböt, megkönnyebbülten fellélegzem, pedig a folyosó zsúfolásig telve van diákokkal, akik a hátam mögött sugdolóznak, gúnyolódnak. Mégis úgy érzem, ez semmi ahhoz képest amit odabent át kellett élnem. Nem gyanakszom, mikor megérzem rezegni a mobilom. Félrehúzódva megtorpanok, hogy elővehessem. Az ismeretlen szám, és a benne álló üzenet valóságos feszültség cunamit indít el bennem, amitől máris szaporábbá válik a légzésem, a pulzusom az egekbe szökik. Hirtelen elnémul a folyosó nyüzsgő forgataga, s csupán a fülemben doboló vér lüktetését hallom azzal a fura, magas frekvenciájú sípolással, ami ájulásközeli állapotban szokta beférkőzni magát az agyamba. Félrehúzódom az egyik ablakhoz, megtámaszkodom a párkányban. Ujjaim annyira remegnek, hogy csupán többszöri próbálkozás után vagyok képes lezárni a képernyőt, és csúsztatni vissza a telefont a helyére. Valamikor ekkor pillantok a hátam mögé, és mintha látnám ahogyan Mr.Stockton egy mobilt dug zakója zsebébe. Ettől a mozdulatától egyszeriben elönt a jeges verejték, lassan eluralkodni látszik rajtam a pánik. Nagyokat nyeldekelve kényszerítem vissza a gyomrom felől érkező kesernyés epét, igaz egyre nehezebb úrrá lenni az érzéseimen, s ezen a bíró úr közeledése sem segít. Sőt... inkább csak ront a helyzeten. Fogalmam sincs hogyan keveredünk el a szertárig. Az agyamat ostromló gondolatok vagy százával támadnak. Kezdem elveszíteni a kontrollt felettük. Zaklatottságom szülte könnyeim elhomályosítják a képet. Ennek ellenére nagyon is tisztán látok. Vagy csak azt hiszem... Lehet, hogy egy ártatlan félreértés az egész. Lehet hogy pont akkor nézte meg az időt a telefonján amikor én az sms-t kaptam. Lehet, hogy csak egy üzenetet írt a feleségének, hogy kicsit késik, de vacsorára hazaér. Van egyáltalán felesége?!
-Őőő... aha... biztos így van, hogyne. - Idegesen kapkodok, nem is igazán értelmezve a hallottakat. Mint egy beprogramozott gép, vagy robot, hebegek-habogok össze-vissza. Nagyon jól tudom hova való a vetítő, mégis össze-vissza forgolódok ezen a néhány négyzetméteren, a két polc között, mintha legalábbis olyan sok választásom lenne. S bár alig jutnak el hozzám a szavai, kérdése mégis utat tör magának az agyam azon részéhez ami még képes racionálisan gondolkodni, döntéseket hozni. Ennek hatására minden eddigi mozdulatom félbe marad, végre felé fordulok, felnézek az arcára, egyenesen a szemeibe.
-Azt hiszem a legtöbb kérdésemre megtaláltam a választ, bíró úr. És ha megbocsájt, most mennem kell. Az anyám már vár. Viszlát! Ha követi a "kijárat" feliratú táblákat, a portánál fog kilyukadni. További sikeres munkát! - Amennyiben elállja a szertár ajtaját, úgy összébb húzom magam, és oldalazva, közé és az ajtófélfa közé préselve magam, szabadulok ki. Futólépésben szelem a folyosókat, egészen a kijáratig loholok ahol már valóban vár az anyám a kocsiban...