Általában egyszerre csak egy rendőrségi ügyet vállalok el, s míg az véget nem ér, nem fogok bele újabba. Nem azért, mert nehéz volna két ügyet párhuzamosan kivizsgálni - bár minden bizonnyal az lenne - hanem mert rettentően kimeríti az embert, mind fizikálisan, mind szellemileg. A pihenés pedig nekem is fontos, hogy tudjam tartani a tempót, és maximális segítséget nyújthassak betegeimnek. Mert, hogy ugye mellette még ott a magánpraxisom, ahol viszont a hétvégéket kivéve - bár sokszor bevállalom a szombatot is - mindig dolgozom. Nem azért, mert annyira rászorulnék, hanem, mert szeretem a munkám, és úgy gondolom okkal keresnek fel újabb s újabb betegek. Ritkán utasítok vissza bárkit is, de előfordult már. Mérlegelnem kell bizonyos esetekben. Ez az eset is hasonlóan alakult.
- Azt hittem nem vállal egy ideig más esetet, miután kinyírta magát az a fickó. - jegyezte meg Nora, személyes titkárnőm és a pszichiátria egyik főnővére. Ő számomra olyan, mint Batman-nek Robin. Olykor még szívességeket is teszünk egymásnak - többnyire ő nekem -, ami idővel visszahálálunk a másiknak. Megbízható, türelmes és még el is visel.
- Mr. Braxton eltűnt. Az ideig pedig egy hete lejárt, mikor felhívtak ezzel az üggyel kapcsolatban. - válaszoltam neki, miközben derekam a nővérpultnak döntöttem és fellapoztam az aktát, hogy ismételten átnézzem, mielőtt útnak indulok a rendőrség felé és belefogjak az ügybe.
- Mallory Duval. - olvasom fel halkan a kihallgatott nevét.
- Az a lány a hírekből...? - kérdezte Nora, és közben megpróbált áthajolni a nővér pulton, ami testességét és alacsonyságát tekintve, nem volt egyszerű, ezért, hogy nehogy fent ragadjon a pulton, kicsit megemelte, hogy ő is láthassa az aktát és a benne lévő fotót a lányról, míg én érdeklődve tekertem hátra fejem... már amennyire tudtam.
- Tudja, az a csaj, aki kitette mindenét, meg csinált ezt azt, hogy pénzhez jusson. - magyarázta, bár ez a legírás elég sok hírességről elmondható, aki esetleg az erotikus filmipar világát képzeli el, mint pénzszerzési lehetőség. - Ahh, Doki! Meg sem lepődöm magán. - horkant fel a nő legyintve egyet kezével felém. - A híradóban volt, hogy kinyírták az egyik szeretőjét, miközben chat dugtak. - világosított fel, noha az is feltűnt, hogy a mondatban több dolog sem összeegyeztethető. Ettől függetlenül, nem, nem igazán hallottam az esetről. Rádiót ritkán hallgatok, akkor sem híreket. Tévét pedig abszolút nem nézek. Időm nagy részét itt, a rendőrségen vagy a bíróságon töltöm. Az említett helyeken pedig általában mindent hasonlóan felkapott hírként kezelnek, annak ellenére, hogy nem minden esemény kerül címlapokra.
- Elütötték. - jegyzem meg Nora-ra pillantva, mintha csak mentséget keresnék a kisasszonynak, de a molett nővért egy percig sem hatja meg.
- Ééés? - teszi csípőre kezeit a pult mögött, mintha minden második embert elütöttek volna már. - Engem is elütöttek tavaly. - emlékeztetett rá idegesen, amire én félre biccentett fejjel jelezvén túlzó hanglejtését nézek rá.
- Biciklivel. - jegyzem meg, mert azért azt nem illő egy autóhoz hasonlítani. Pláne, hogy a tavalyi balesetben a biciklis sérült meg, még csak nem is Nora. Azért egymásra mosolyogtunk, majd el is búcsúztam és kabátom felvéve a kocsiba ültem és elindultam az őrsre.

Bár volt egy kisebb torlódás, bíztam benne, hogy időben odaérek, s így is lett. Az aktával a hónom alatt siettem fel a rendőrség lépcsőjén, majd belépve gyorsan letudtam a biztonsági szabályokra vonatkozó procedúrákat. Még odaköszöntem a pultnál az ismerős recepciósnak, és siettem a kihallgatóterem felé. Kávéra már nincs idő, de azt gondolom, nem is fog kelleni. Aztán lehet, hogy tévedek. Sietve lépkedek a kihallgató termek ajtaja feletti megadott számsorhoz, ahol elvileg tartózkodik az én ügyfelem is, ám még mielőtt rámarkolhatnék a kilincsre, az egyik rendőr ugrik oda hozzám. Megszeppenve veszem le kezem az ajtó nyitóról és fogok vele kezet, de már a neve nélkül is tudom, ki ő. Egy idős rendőr aggódó tekintettel, nyugtalanul egy fiatal lányt rejtő kihallgató terem előtt, ahol nem is őrködik más, csak a férfi. Ő bizony az apuka, aki jelenleg inkább az említett, semmint rendőr. Ha nem így volna, föl-alá mászkálna és próbálná még az üditős fémdobozból is kipasszírozni az elkövetők nyomát. Helyette, itt ül, tehetetlenül. A gyors bemutatkozást követően biztosít felőle, hogy bármire szükségem van, csak szóljak. Butaság, ha olyan magas beosztásban is van, akkor sem nyújthat "bármit", de tudom, hogy ezzel is csak a lánya biztonságát akarja biztosítani. Semmi szükség a lekenyerezésemre, anélkül is mindig a maximumot nyújtom. Megkérem, hogy amíg tart bent a beszélgetés, várakozzon kint, ha lehetséges, majd miután úgy veszem észre, hogy nincs ellene kifogása, egy halk kopogást követően be is nyitok.
- Üdv! - köszönök, bár valamivel hallhatóbban, mint ő, miközben gyorsan leveszem a kabátom és a szék háttámlájára terítem, amiről csak akkor kapom fel fejem, mikor megszólal. Fel is vonom egyik szemöldököm kérdőn, bár hamar leesik, hogy itt biztos ezt volt eddig a módi.
- Dr. Shane Webster vagyok. - mutatkozom be, miközben az aktát az asztalra teszem egy kis füzetkével és egy tollal együtt, jómagam pedig szépen helyet foglalok, mert úgy látom, hogy a kézfogás puszta időpocsékolás volna számára, tekintve, mennyire hamar túl akar lenni rajta. Hát ez rajtam nem fog múlni. Az én dolgom, hogy nulláról induljunk, hogy meghallgassam, ami történt és azt, ahogyan ő azt megélte. A kettő közt pedig érzékelhetőek az ellentétek, ami attól még lehet igaz. Ismernem kell a feltételezéseit, a gondolatait arról, ami történt vele, és ahogy most érzi magát.
- Én tulajdonképpen azért vagyok most itt, hogy feltérképezzem jelen pillanatban hol is tart érzelmileg az eset... az esetek után. Esetleg rá világítsak dolgokra, amiknek alapjait önnek kell megadnia. Lényegre törően, mi csak beszélgetünk, de a nyomozás nem az én feladatom lesz. - vázolom fel nagyjából a mai programunk, mielőtt abba a hitbe ringatná magát, hogy én leszek Sherlock Holmes, aki majd a végére jár az ügynek. Lehet, hogy segíthetek benne, de megoldani nem az én feladatom. Ahogy ítélkezni sem az előttem ülővel szemben. Szóval elengedem fülem mellett Nora megjegyzéseit.
- Hogy érzi magát? Hogy van a karja? - érdeklődöm hogylétéről így elsőkörben.

Mikor belépek, magam mögött hagyok minden feltételezést, találgatást, ami az ügyet és a lányt érinti. Nem bélyegzem meg semmivel, és nem áll módomban elítélni múltja miatt, ahogy azt sokan mások teszik. Mindenkinek megadom annak lehetőségét, hogy tiszta lappal induljon, mintha két idegen ülne egymással szemben. Mert, ha azt vesszük, így is van. Ha mindezek után legyint megállapításaimra, és nem hajlandó szembenézni a következményekkel vagy a benne dúló tenger viharral, nem fogom kötelezni rá, nem is tudnám, de onnantól már alkothatok egy véleményt róla, s mind e mellett továbbra is meghagyom annak lehetőségét, hogy tudat alatt változtasson ezen. Meglepődik doktori címemen, amiből levonom azt a következtetést, hogy idáig nem sok vagy egyáltalán nem volt dolga orvossal az ügy alatt. Ez mondjuk engem is meglep, mert még ha egy negyvenes, sokat megélt, alkoholista nő volna is járna neki, sőt sok esetben bíróság kötelezné a pszichológiai kivizsgálásra. Kérdésére biccentek egy aprót, oldalasan.
- Nagy részt, de a bíróság is ugyanúgy támogatja az ügy kivizsgálása érdekében. - válaszolom beigazolva feltételezését, ugyanakkor, nem szeretném, ha ebből azt a következtetést vonná le, hogy csak is az apja őrültsége volna ez a helyes döntés. Mert nem így van.
- Ami azt illeti, ha érzelmileg labilisnak vagy gondolataiban, cselekedeteiben impulzívnak tartják, igazából nem szükséges a maga hozzájárulása, ha a gondviselője vagy egy szülője már hozzájárult. - válaszolom meg eme kérdését is, és bár haragudhat emiatt a szüleire, és biztosan fog is, mert még fiatal, fél és bizonytalan, később belátja, hogy az ő érdekeit nézték csupán. Különben meg szépen is néznénk ki, ha minden lelki beteg, labilis és impulzív ember hozzájárulását kérnénk egy-egy diagnózishoz, vagy, hogy felírhassunk valamit a számukra.
A mappára pillantok a kérdést követően, majd vissza Mallory-ra.
- Minden bizonnyal. - mosolyodom el haloványan, mert úgy érzem a kisasszony el van tévedve, ha azt hiszi, olyan alapokkal és módszerekkel dolgozom, mint az előttem itt üldögélő nyomozók, orvosok. Küzd ellenem, akitől segítséget kell, hogy kapjon. Általános, de attól még bosszantó egy bizonyos mértékben. Viszont még nincs itt az ideje, hogy felvegyem azokat a bizonyos kesztyűket és harcba szálljak. Talán nem is lesz rá szükség. Nem baj, ha domináns, vagy annak szeretne látszani, nem ő az első későn érő fiatal felnőttnek tűnő, de lélekben inkább lázadó kamasz, aki küzd a segítség ellen. - Én viszont jobb szeretek szemtől szemben informálódni, mert ha hiszi, ha nem, minél többször ássuk bele magunk a történetbe, annál több eddig észrevétlen részletet fedezünk fel benne. - teszem hozzá, és a mappára téve kezeim, összekulcsolom rajta ujjaim, miközben felteszem végre az első kérdést, ami nem a helyszínt, a miértjeit vagy az aláírt papírokat taglalja. Eleinte persze még a szemkontaktust is kerüli, talán fortyog is magában, mert pontosan tudja, hogy ezek a néma percek nem vesznek el a mi időnkből. Ennek pedig később örülni is fog.
- A fájdalom sok kellemetlenséget okozhat, de ez jó, mert azt jelenti, hogy gyógyul. Mint, amikor a seb körüli bőr húzódni kezd vele együtt és kicsit viszket. - magyarázom, és egyúttal arra is aprón utalva, hogy így van egy a lelki sebekkel. Fájniuk kell, nem tagadhatjuk meg, hogy nem, mert akkor nem indulhatunk el a feldolgozás folyamatán, hanem egyszerűen csak, megállunk az első állomáson és hagyjuk, hogy mindegy egyes busz elmenjen az orrunk előtt.
Nehezen indul el a beszélgetés, de legalább elkezdjük. Most még lehet csak azért, hogy lerázzon, később viszont, mikor már elmerülünk benne, azért, hogy faggassam, minél többet megtudjon az egészről, amiben bár ő volt az áldozat, még is mintha mindenki más is látta volna. Csendben hallgatom végig, azt a válaszát, amire a következőkben tettem volna fel kérdésem. Próbálom mondatokra, szavakra szedni és értelmezni az egészet, külön és egyben, az érzésekkel és anélkül, elképzelni, milyen gondolatok járhatnak közben a fejében. Amikor pedig úgy érzem, hogy egy-két dolgon a későbbiekben még gondolkodnom kell majd, azt a közben mappa alól előhúzott kis naplószerűségbe jegyzetelem. Ám mielőtt még válaszolhatnék, mentegetőzni kezd. Újfent elmosolyodom, bátorítóan.
- Ne szabadkozzon, Mallory. És nem kell vízbe fojtania a bántatát sem. - teszem hozzá a végét, utalva arra, hogy pontosan ismerem ennek a két dolognak a kölcsönhatását. A szemben keletkező könnyeket ugyanis csillapítani, sőt képesek vagyunk elfojtani néhány korttyal. Ez sok esetben hasznos dolog, de itt és most, egyáltalán nem kell félnie attól, hogy megmutassa őszinte érzéseit.
- Elég közhelyesen fog hangzani, de a múlt csupán homályba veszhet, feledésbe semmiképp. Mindazon által nem szabad még akaratlanul sem ezekbe kapaszkodnunk. Meg kell tanulnunk elfogadni, és tanulni belőle, majd tovább lépni, és soha el nem feledni, nehogy ismét elkövessük ugyanazokat a hibákat. Mint, amikor egy kislány kimegy korcsolyázni sisak és védőfelszerelés nélkül, noha a szülei rászólnak. Elesik, megüti magát, szerez egy maradandó sebet, de az a seb, ami idővel heg lesz, örökké emlékeztetni fogja rá, hogy követett el hibát. Az okosabb gyerekek tanulnak belőle, s bár kamaszkorára is ott lesz az a heg, ami nyilván egy lánynak lehetne szégyellni való, de ő büszke lesz rá. Nem a hegre, hanem arra, hogy az mindig emlékeztette a történtekre és nem szerzett mellé újakat. - ez a kislány a mi kis történetünkben, akár ő is lehetne, s bár egy félre sikerült korcsolyázás nem emelhető fel egy ilyen tragikus eseményhez, de alapjaiban ugyanez a teendő. Nagyobb hiba, több teher, nagyobb tanulság. Ez a különbség közte és a kislány közt.
- Ismét elnézést kell kérjek, mert ez megint olyan dolog, amit biztosan hallott már, de nekem azokból kell kiindulnom, amit itt és most hallok öntől. A mappában lévők csak hozzátehetnek vagy elvehetnek, de semmiképp se befolyásoljak azt, ami ma itt elhangzik. Szóval... megkérdezhetem, hogy hogyan is kezdődött ez az egész? Ezalatt pedig ezt a másokkal való webkamerázásra gondolok. Nézze el nekem, ha néha teszek fel önnek talán kissé nem "evilági" kérdéseket, de jómagam nem nagyon élek ezen modern technológia csodáival, bár igen, van facebookom, és instagrammom is, de épp elég karbantartani ezeket is. Ismerkedés céljából pedig régi módi vagyok, a személyes beszélgetések fognak meg igazán. - mentegetőzöm s egyúttal adok belőlem is, ha nem is érdekelte, de tudja, hogy ez odavissza is működhet. Nem kell, hogy faggatásnak hasson az egész, mert nem az. Beszélgethetünk, mint két ember, aki találkozott a buszmegállóban és ki-ki a maga buszára várva.