- Apa, kezd fájni a pocakom. - a visszapillantó tükörből látom, ahogy Aurora két kis ujjával hevesen bökdösni kezdi a hasát. - Akkor ne piszkáld! Én mondtam, hogy ne edd meg azt az utolsó fánkot, látod? De nem, mert te beles vagy, és akkor is legyűrted. - próbálom oktató jelleggel mondani, de mégis mosolygok az irányába. Ő meg annyira elkezdi forgatni a szemét, mint ahogy az anyja tudja néhanapján, ha valamivel nem elégedett. Mostanság nagyon sokszor sajnos. - Holnap is megyünk strandolni? - kérdezi fáradtan, miközben próbál kinézni a kocsi ablakán, de a sűrű esőfüggönytől alig látni valamit. Most kivételesen összejött a meteorológusok jóslata szinte órára pontosan, hiszen megígértem Aurorának, hogy délelőtt elmegyünk egyet strandolni és fánkozni, este pedig veszünk kínait magunknak vacsorára a rossz időre, mikor megyünk hazafelé. Ahogy elkezdtek gyülekezni a viharfelhők a távolban, mi már pakoltunk is össze, s útközben szépen elkapott a vihar. - Ha szép idő lesz, akkor elmehetünk. Viszont te állatkertbe akartál menni, nem? - fejét hirtelen kapja a visszapillantó irányába, hiszen kimondtam a varázsszót. Állatkert. Amiről a buta kis kobakjával teljesen megfeledkezett. - Állatkert... - átszellemülten mantrázza, mintha meg lenne babonázva. Imádja az állatokat, akár csak az apja, még barátok nélkül is teljesen jól meglenne, csak az állatokat ne vegyék el tőle. Épp tartanék egy újabb lelkesítő szöveget, mikor a pályán megállítanak, hiszen történt egy baleset, így kerülővel kell mennünk. - Baj van, apa? - szól előre aggódva a hátsó ülésről, mikor megfordulok nehézkesen ezzel a nagy döggel. - Semmi baj, édesem, csak a bácsik lezárták az utat, úgyhogy most kerülünk egy kicsit. - nem hajtok vissza, hanem egy kietlenebb mellék út irányába viszem magunkat, ami bár egy cseppet hosszabb, mint a visszaút, de ott most hatalmas a torlódás, és így sosem jutnánk a haza. A vihar egyre embertpróbálóbb, így nem szívesen araszolnék már a sorban, hiszen rengeteg a vezetni nemtudó, mégis jogosítvánnyal bíró ember, akik között nem szívesen kockáztatnék, főleg nem Aurora jelenlétében. Talán tíz percet haladhatunk az úton, mikor váratlanul erősen beletaposok a fékbe. Elhaladtunk ugyanis az imént egy másik autó mellett, amiről először úgy láttam, hogy egyszerűen csak parkol, aztán visszanézve már feltűnt, hogy totálisan elkapott egy fát. - Maradj itt, mindjárt jön apa! - utasítom Aurorát, aki aggódva próbál kilesni az ablakon, de túl sok mindent nem láthat a heves záportól. Én gyorsan a vezetőülés irányába futok, ahonnan épp most esett ki egy fiatal lány. - Mi történt itt? - letérdelek egyből hozzá, majd karjai alá nyúlok, felhúzom őt a sárból, s óvatosan nekitámasztom a térdemnek. - Érzel valahol nagy fájdalmat? - hangom egészen lágy, a pániknak semmi jelét nem mutatom. Az sokat ronthat mindenen, ha a segítő személyen eluralkodnak a pánik jelei. - Semmi baj sem lesz, elmegyünk a kórházba, és ott alaposan megnéznek. Rendben? - megsimítom gyengéden és biztatóan a vállát, remélve, hogy nem kell itt a helyszínen semmit sem ellátnom, hiszen mégis csak biztosabb, ha egy hozzáértő személy vizsgálja meg. Ettől függetlenül az elsősegélyládámat nemrég cseréltem a kocsiban, így a kisebb sérüléseket ideiglenesen meg tudom oldani. - Hívom a mentőket, egy pillanat. - sajnos ez a pillanat hosszabb ideig tart, aminek a végén arra jutunk, hogy gyorsabb lesz, ha én viszem be őt a kórházig, mert akkora a torlódás a pályán és a városban, hogy mire ideérnének a mentősök, addigra én már biztosan félúton lennék. Dühösen küldöm el őket melegebb éghajlatra, de a lány felé ismét mosollyal pillantok. - Majd én beviszlek, rendben? - kérdezem tőle, de ekkor egy ismerős hang üti meg a fülem. - Nahát, a néni ugyanolyan, mint én! Remélem, hogy jól lesz! - Aurora pedig ott guggol mögöttünk a rózsaszín kis esernyőjével, és csak mosolyog ő is a lány irányába.
When people look inside my life, I want to hear them say: She's got her father's eyes!
A reptéren, mikor leszálltam a katonai gépről ami haza hozott a Kazahsztáni missziómból, megmernék esküdni rá, hogy még száz ágra sütött a nap. Na jó, annyira még nem ment el a maradék józan eszem, hogy megkérdőjelezzem, milyennek is láttam pontosan az időjárást alig fél órával ezelőtt. Leo ez egyszer nem jött ki értem. Valami rohadt fontos ügyben a bevándorlási hivatalba kellett sietnie, bár fogalmam sincs róla, hogy mi köze van hozzá. Talán egy újabb menekült válságtól tartanak, és időben elkell kezdeni a tárgyalásokat az ügyben... Igazából nem is érdekel. Még egy kicsit -nagyon-, örülök is neki, hogy van pár szabad órám mielőtt a lelkiterror folytatódna. Az utóbbi hónapok teljesen kizökkentettek a normál kerékvágásból. Jó lenne már visszakapni egy kicsit az életem. Miközben a szakadó esőben az autópálya felé tartok, eszembe jut, hogy felhívom Esthert, ám az időjárás hamar a tudtomra adja, hogy jobban járnék, ha inkább az útra összpontosítanám minden figyelmemet. Az ablaktörlők a legnagyobb sebességre állítva küzdenek a szélvédőn kopogó, sűrű esőfátyollal, ötvennél többel nem is merek hajtani, ha akarnék se tudnék, ugyanis az előttem feltornyosult kocsisor sem száguldozik a vizes, csúszós aszfalton. Két kézzel markolom a kormányt, hunyorogva hajolva közelebb a szélvédőhöz, mire az öreg csotrogány, leszázalékolt katonai jeep-em rádiója végre befog valami rádióadót amiben orkán erejű, több mint száz kilométer perórás széllökésekre, heves zivatarokra, viharokra, jégesőre figyelmeztet a meteorológiai szolgálat. -Nem mondod baszki?! - Morgok egy jó sort Jerry Fisherrel -ha jól emlékszem a faszi nevére, bár aligha számít ez bármit is-, majd a következő percekben már tényleg csupán arra koncentrálok, hogy egyenesben tarthassam a járgányt. Rövidesen azonban az előttem haladó kocsi vészvillogóira leszek figyelmes, így lassítok, és én is megnyomom az elakadásjelzőt mielőtt valami barom seggbe durrantana. Alig telik el egy perc, a felhalmozódott kocsisor megáll, és egy rendőr elkezd minket visszafordítani. -Baleset történt, másik útvonalon tudnak tovább haladni. - Lép mellém, és próbálja túlkiabálni a viharos szelet. -Remek... - Átkozódom egy sort az orrom alatt, majd megfordulok, és félreállva keresni kezdem a GPS-ben a legrövidebb útvonalat, ami aligha egy földesútnak tűnik, valószínűleg arra nem lehet most túl nagy a forgalom, senki nem kockáztatná meg, hogy a fancy kocsija elsüllyedjen, vagy tudom is én, rádőljön egy fa. De egy katonai jeep azért más, mint a mai elektromos tragacsok. Meg hát ugyebár kockázat nélkül nincs győzelem... Néhány kilométer múlva le is hajtok a biztos aszfaltról a göcsörtös, kavicsokkal, és még ki tudja mivel teli útra, ami a jelenlegi időjárásban elég horrorisztikusnak hat. Hiába nincs előttem, mögöttem senki, továbbra sem száguldozok, csupán lépésben haladok, szépen lassan, s közben azzal nyugtatom magam, hogy a GPS szerint hamarosan beérek a városba. Ott biztos nem lesz ennyire durva a helyzet, az épületek felfogják a szelet. Szemeim továbbra is az úton, a kormányt is biztosan szorongatom egészen addig, ameddig egy újabb, haragos mennydörgéssel egy időben elveszítem minden uralmamat a Jeep felett. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy a jobb oldalon húzódó földcsuszamlás okozta kisebb szakadék helyett balra rántsam a kormányt, így frontálisan egy fának csapódok. Az ütközés ereje nem volt nagy, még a légzsákok se nyíltak ki, de a fizika törvényeit semmi sem írhatja felül, így miután lassan felemelkedem a kormányról, az első dolog, ami feltűnik fejem sajgásán, és a halántékomból lassan csordogáló véren túl, hogy rohadtul fáj a mellkasom. Annyira, hogy levegőt is alig merek venni. -A kurva életbe... - Összeszedve maradék lélekjelenlétemet, vakon tapogatózni kezdek a biztonságiöv után, hogy kikapcsolhassam magam, majd következik az ajtó, aminek neki kell feszülnöm a vállammal, hogy kinyíljon, ám arra már nem maradt elég erőm, hogy megtartsam az egyensúlyom, így egyszerűen csak kizuhanok a kocsiból.
Kezdőlap
