Raphael & Bo Ra

A munkánkban vannak bizonyos aranyszabályok, amelyeket nem csak kifejezetten ajánlott, de határozottan kötelező követni annak érdekében, hogy se a saját, se pedig a cég hírneve ne sérüljön. Rengeteget segít a hosszútávú üzleti kapcsolatokon az, ha jó hírünket viszik és a szakmában úgy ismernek minket, mint az ügynökség, amelyik nem csak megígéri, hogy elvégzi a munkát, hanem precízen és hozzáértően meg is teszi azt - a szerződés hatályba lépésének első percétől az utolsóig. Ilyen formában persze senkinek nem vallanám be a szabályokat, de napról napra úgy érzem, hogy ha én magam képtelen vagyok követni ezeket, akkor még óvatosabbnak kell lennem a munkámban.
Az első az, hogy mindig legyen valamilyen alibink az ügyfelek számára, amelyet vészhelyzet esetén bedobhatunk a zavaros vízbe és amivel elterelhetjük addig a közvélemény figyelmét, amíg kitalálunk valamilyen szolid stratégiát a helyzet kezelésére. Oké, talán itt kell közbe szúrni, hogy véletlenül sem maradjon ki, de ideális esetben lenne egy nulladik lépés is. Mégpedig az, hogy az ügyfél semmi olyat nem követ el, amiért sürgős kárelhárítást kellene alkalmaznunk valaha is. De az élet nem arról szól, hogy megkapjuk amit akarunk, a világ pedig nem egy rózsaszín buborék. Szóval mi is jön azután, hogy megvan az alibink? Hogy soha nem ismerjük el a hibáinkat. Abban az esetben természetesen, ha tudjuk, hogy nem fognak egymás után potyogni a szekrényből a csontvázak, mert ilyen esetekben egyenesen felesleges lenne egy dolgot állítani az egyik héten, majd hagyni, hogy az újságírók utána járjanak bizonyos dolgokban és egy halom bizonyítékot halmozzanak fel. A második szabály kiegészítése és egyben a harmadik pont lehetne az, hogy a kettes pont miatt valójában bocsánatot sem kérünk. Megint csak ismételni tudom, hogy nem megyünk elébe a pofonnak, tehát ha nincs mit elismerni és bocsánatot kérni miatta, addig nem csinálunk bűnöst magunkból. Pontosabban az ügyfélből. A negyedik szabály pedig, ami inkább általánosan elismert és betartott, mintsem hogy a többiből következő sokadik lépés pusztán az, hogy minden olyan információt óvatosan kezelünk, ami nem közvetlenül az ügyféltől, vagy megbízható forrásból származik. A Doan's Creative Agency már elért egy olyan szintet, ahol megvan a megfelelő gépezet és kapcsolatrendszer az információk ellenőrzésére. Csak mert valaki mondjuk azt állítja az egyik ügyfelünkről, hogy embert ölt, miközben nyilvánvalóan nem történt ilyesmi, nem szabad felülnünk neki.
És most lássuk mely pontokat nem sikerült nekem betartanom. Először is egyáltalán nem volt alibim arra az időpontra, amikor Raphaellel az erkélyen tartózkodtunk. Az esemény utáni első közös sajtóreferenciás ebéd alkalmával még azt is megkaptam, hogy egyesek abban a hitben voltak, hogy hazamentem. Ami részben megnyugtató számomra, mert egyben azt is kell jelentenie, hogy nem láttak engem. Tehát nem csak cukkolnak azzal, hogy nem bökik ki a nyilvánvalót. A nulladik lépés már magának a felvetésnek az idején szóba sem jöhetett, mert határozottan emlékeztem a csókra és arra, hogy megtörtént, nem pedig valamiféle szexuális töltető álom volt csupán a részemről. Legyen átkozott Raphael Doan, amiért jóképűnek született és nem adott valamilyen komoly okot még aznap arra, hogy ahelyett, hogy visszacsókolok neki, inkább felpofozzam. Habár még egy pofon is erős lett volna. Mondjuk, hogy ellökhettem volna magamtól.
Ugyanakkor most jön a bűvös kettes pont. Nem tarthatom ezt az egészet a saját hibámnak, mert egyáltalán nem én kezdeményeztem a csókot. Rafi volt túl részeg, ezért is nem volt megakadályozható a dolog. Pontosabban azt gondolom, hogy van az az alkoholmennyiség, amitől ő nem másokkal akar csókolózni, hanem szimplán csak kidől. Tehát lehet, hogy a bárt kellene hibáztatnom, amiért nem adtak neki több italt, vagy a kollégáit, akik nem itatták le még jobban. Azt hallottam sokkal szórakoztatóbb,  ha iszik.
Mi a helyzet a harmadik ponttal? Egyszerű. Ő ivott többet, tehát neki kellene bocsánatot kérnie. De talán nem is emlékszik az egészre, ami mindent megkönnyítene.
És a negyedik? Ó, ebben egész jó voltam már, olyan sikeresen kerültem őt már majdnem teljesen három napja, hogy azt egy ninja is megirigyelte volna. Ezért is ugrottam ki majdnem a bőrömből, amikor kicsapódott az ajtó és megjelent mögötte Raphael.
- Raphael. - Nem igazán tudtam mit mondani azon kívül, hogy viszonoztam a megszólítást, még ha az ő nevével nem is lehetett olyan szójátékba kezdeni, mint az enyémmel. Ugyanakkor megszoktam már, hogy Deborahnak hívnak. Ahelyett, hogy kérdezősködtem volna, csak egy kíváncsi pillantást vetettem a férfira, kifejezetten nem törődve azzal, hogy a munkatársak hogyan reagáltak a belépőjére.
- Máris, azonnal? Valaminek a közepén vagyok... - A kolléga felé mutattam, akivel eddig egyeztettünk egy éppen készülőben lévő anyagról, ami nyilván várhatott volna egy fél órát, vagy órát, akár egészen délutánig, de nem mertem rögtön belemenni. Mi van, ha arról van szó, amiről nem akarok vele beszélni? Vajon mekkora az esélye? - Nagyon sürgős? - Felvont szemöldökökkel, várakozóan pislogtam felé. Azt, ahogyan az ujjával hívogatott kifelé, nem is akartam meglátni. Az egésztől kezdett rossz érzésem lenni. Még amikor kávét is sütit emlegetett is cserébe.
- Jó, legyen. De csak mert sürgős. - Halkan sóhajtva bólintottam, majd néztem a kollégámra, akinek megígértem, hogy amint végeztem Rafival - nem gyakorlatban, csak a megbeszélésünkkel -, visszatérünk arra, amiről éppen beszéltünk. Kifelé indultam, közben pedig akaratlanul is összevetettem az rajta lévő ruhákat a sajátjaimmal. A mi osztályunkon sosem próbáltam meg túlságosan az alkalmazottakba sulykolni, hogy mit vegyenek fel. Nyilván voltak napok amelyek az irodában teltek, ügyfelek nélkül, ezeket tölthették farmerben, vagy lényegében bármiben, ami megfelelt az irodában. Ha viszont rendezvényen vettek részt, vagy ügyféltalálkozóra mentek, akkor elvártam a hivatali viseletet. Annak ellenére, hogy Raphael és én most a spektrum két végét képviseltük, volt abban valami kedélyborzoló, hogy mégis volt rajtunk szín, ami összeillett.
- Maximum egy háromnegyed órát tudok rád szánni, ugye meg tudjuk beszélni addig? - Ezt már csak akkor tettem hozzá, amikor kiértem a folyosóra és becsukódott mögöttem a sajtó osztály ajtaja. Hiába próbáltam elnyomni magamban a képet - pontosabban az érzést -, ahogyan megcsókol, az, hogy a folyosón csak ketten tartózkodtunk, nem segített ebben. Finoman megköszörültem a torkomat és megráztam a fejemet, hogy kitisztítsam azt, s csak ezt követően folytattam: - Miről van szó?

öltözék | thuy - girls like me don't cry | vicceskedel? | 968 | ☆

Tisztában vagyok azzal, hogy a munka és a magánélet egyensúlya tök fontos. Ügynökségnél dolgozni összességében egyet jelentett azzal, hogy le kell mondanod arról, hogy valaha egyensúlyban lesz a magánéleted és a munkaviszonyod. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a sajtózás vagy a pr meló az 9-17es időintervallumban létezik, azonban ez egy olyan szakterület, ahol folyamatosan naprakésznek kell lenni, illetve hajnali kettőkor is elérhető állapotba kell tudnunk hozni magunkat, ha arról volt szó. Mivel mi vagyunk azok, akik gyakorlatilag generálják a rengeteg ingert és felelünk a fogyasztásért, irányítjuk a médiát – ami persze teljes egészében nem igaz, mert a legtöbben csak megírjuk és bemutatjuk azt, amit elmondanak nekünk, közben pedig teljesen másban hiszünk -, az a minimum, hogy figyelemmel követjük a rendszert, amiben benne vagyunk.
Soha nem érdekelt annyira a sajtózás, mert nem voltam jó abban, hogy hazudjak. Egy pr terv összeállítása valamiről, amiben annyira nem hiszek, sokkal egyszerűbb volt nekem, mivel kevés olyan tájékoztatót tartottam az életem során, ahol ki kell tennem a pofám az ablakba és olyan idióta kérdésekre kitalálni a választ, amit az is faszságnak gondolt, aki egyáltalán feltette azt. Esetemben például egy személyt, vagy éppenséggel egy szolgáltatást, terméket eladni sokkal könnyebb volt. Ha nem találtam szimpatikusnak, akkor már meg volt a hatalmam ahhoz, hogy kirúgjam az illetőt. Nálam pedig igazán nem volt sok szabály még a híresztelések ellenére. Abban az esetben, amikor egy hírességgel dolgoztunk együtt – politikai személyekre nem specializálódunk, nem véletlenül – gyakorlatilag az maradhat a kalap közelében, aki megcsinálja a dolgát. Mivel minden együttműködésnek az a célja, hogy zökkenőmentesen, vagy legalább kevés hibával próbáljuk meg lebonyolítani a munkafolyamatokat, nem volt helye nálunk olyan külsős cégeknek, vagy személyeknek, akik nem tartották be a cég szabályait. Gondolok itt arra, hogy például egyes énekesnőcskék úgy gondolják, hogy nem jelennek meg fotózásokon vagy hasonló. New Yorkban vagyunk, minden sarkon találkozhatunk egy különleges világsztárral, innentől kezdve senki se lehet akkora név az iparban, hogy a mi döntéseinket befolyásolni próbálja. Talán az olyan emberek, mint én, nem élvezik túlságosan a rivaldafényt, de attól függetlenül még mi irányítjuk többet között a gazdaságot és a szórakoztatóipart is. A PR és a sajtó manapság olyan területek lettek, ami a hideg profizmust preferálják, ugyanakkor néhány jó szakember nélkül már semmi se eladható. Senkit se a termék érdekel, mindenki a körítésért van oda.
Az, hogy utáltam emberekről kampányt csinálni, nem volt kérdés. Ezen kívül volt még valami, amit határozottan utáltam a munkámban, az pedig a háborús övezet volt és a munkahelyi pletykák, amiknek én magam is bőven elég táptalajt biztosítok. Nem élveztem úgy a párhuzamot Shakespeare Rómeó és Júliája, meg a pr és a sajtóreferens csapat között, mint a legtöbb dolgozó. Olykor még anyámtól is megkaptam ezeket. „De, hát Rafi, te nem is vagy olyan aranyifjú, mint Rómeó”. Nem. Valóban nem vagyok, és már többször közöltem vele a magam sajátos, rideg stílusában, hogy ez az egyik olyan dolog volt magammal kapcsolatban, amire nagyon durván büszke vagyok.
Azok után, hogy részegen megcsókoltam Borát – aki amúgy baromira benne volt a dologban, pedig logikusabb lett volna az, ha felpofoz – úgy éreztem magam, mint aki elvesztette a fejét. Gyakorlatilag folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy az a nő nagyon is odáig van értem, csak kéreti magát. Ezért olyan rideg az emailekben is, szóval én hajlandó voltam egy hete úgy viselkedni vele, mintha egyáltalán nem emlékeznék arra, hogy hogyan tapadt rám az erkélyen. Tuti azért volt ilyen bátor, mert mellettünk volt egy pálmafa és a kíváncsi tekintetek elől el tudtunk bújni, de amúgy nem merne csak úgy leszólítani engem. Pont ezért is tébláboltam pár papírral a sajtósok részlegén, amit csak indoknak használtam. A legjobb dolog az a munkámban, hogy bármikor álcázhatom a szándékaimat azzal, hogy valamit sürgősen meg kell beszélnünk… KETTESBEN.
- Bora, Deborah – úgy csaptam ki az ajtót, hogy gyakorlatilag megfagyott az osztályon a hangulat. Tudtam volna tanácsokat osztani azzal kapcsolatban, hogy hogyan néz ki a tökéletesen berendezett iroda, de annyira seggfej még én se vagyok. Majd akkor, ha a kollégái nem hallják, egy másik vezető nyilvános kioktatása már nekem se férne bele.
- Gyere csak kifelé – az ujjammal hívogattam – Beszédem van veled.
Az arcomon megjelent mosoly talán egy kicsit mániákusnak tűnhetett, de hallottam pár összenevetést. Tuti azt hiszik, hogy van köztünk valami, ebben a helyzetben pedig engem ez kicsit sem zavart, mert kompromittálhattam az ellenségemet, aki tényleg belém volt zúgva.
- Veszek neked kávét és csokit is – majdnem hozzátettem, hogy van egy szál rózsa is az irodámban, amit anyámnak terveztem adni, de a nyelvembe haraptam. Egyrészt nem volt igaz, másrészt töketlennek, és unalmasnak találtam a rózsás pasikat. Nem csak az az egy kibaszott növény létezik.

753 szó ⁝ öltözék ⁝ elviszlek Bora Borára  ⁝ AJR - I'm not famous ⁝ S.