Fiatalon veszítette el az édesapját, emiatt csak képeket látott róla. Ha rá gondol, akkor képtelen felidézni az arcát. Habár hat évet együtt töltött a férfival, ennek ellenére nincsenek emlékei róla. Amikor lehunyja a szemét és maga elé próbálja képzelni, akkor gyakorlatilag Slender Man jelenik meg előtte, annyira nincs kapcsolata vele. Ebből következik az, hogy nem volt előtte egy olyan apa kép, akire fel tudott volna nézni. Sokat segített neki a nagybátyja, ugyanakkor képtelen volt apaként szeretni a férfit. Ennek ellenére a lánya, Rachel pont olyan neki, mintha a saját testvére lenne. Nem szeretne családot, nem vágyik arra, hogy egyszer ő maga tapasztalja meg az apaság érzését. Bizonytalan, ha gyerekek vannak a környezetében. Aranyosnak találja őket, de sosem érinti meg a babákat, mert attól fél, hogy elejti őket, vagy kárt tenne benne. Soha nem volt képes magát édesapaként elképzelni, ami miatt az anyukája nagyon szomorú, de nem erőlteti se a házasság, se a gyerek témát nála. A nővel egyébként példátlanul jó a kapcsolata, nagyon felnéz rá, amiért képes volt egyedül felnevelni őt, és hálás neki. Az anyukája a példaképe.

A tény, hogy nagyrészt nők között nevelkedett, hihetetlenül érzékennyé tette. Ugyanakkor van benne egyfajta kettősség. A nagybátyja - aki egyébként a saját fiaként szereti - mindig azt mondta neki, hogy a férfiak erősek és uralni tudják az érzelmeiket. Ettől az évek során Raphael introvertálttá és rideggé vált, aki képtelen kimutatni az érzéseit és nehezen nyílik meg az idegeneknek. Családi közegben érzi magát a leginkább oldottnak, a munkatársaival barátságos, tart közös programokat, de összességében távolságot tart tőlük is. Ezeknek a tulajdonságoknak megvan az előnye is, ugyanis az évek során igényessé, szabálykövetővé, és rendezetté vált. A mindennapjai boldogan és harmonikusan telnek, mert az életét is könnyen rendszerben tartja. Szereti a napirendeket, a monotonitást a spontán dolgokban is. Általában mindennap ugyanazt csinálja, de igyekszik máshogy megközelíteni mindezt, ezáltal a napjai változatosak és eseménydúsak. Az a fajta ember, aki ritkán szól, de akkor általában olyan humoros megjegyzései vannak, hogy sokak szórakoztatónak találják. Elsőre ijesztőnek tűnhet, aki túl magas lovon ül, emellé pedig az orrát is rendesen fennhordja, de valójában egy melegszívű ember. Ha elárulsz magadról egy információt, azt biztosan megjegyzi.

Kedvenc évszakai a tavasz és az ősz. Szeret vékony kabátot, pulóvert viselni a szabadnapjain, sétálni és a rügyező fákat csodálni, vagy a puha levelekről képeket készíteni. A középút híve, nem szereti a szélsőségeket. A túl hideg idő miatt bezárkózik és depresszióssá válik, a meleg felidegesíti. Ezek olyan események, amik kizökkentik az érzelmi stabilitásából és hosszútávon boldogtalanná teszik. Mindent utál, ami így hat rá, legyen szó emberről, feladatokról. Viszont utólag, amikor visszagondol ezekre az eseményekre, akkor arra jön rá, hogy annyira nem volt rossz egy adott időszak, mint ahogyan megélte. Emiatt az utálata könnyen átfordul csodálatba, amiből szeretet lesz. Lényegében ezért tartózkodik a szélsőségektől. Olyan személy, aki a realitásban hisz, sokkal többször hallgat az eszére, mint a szívére. Úgy hiszi, hogy a szíve bajba sodorja. Emiatt sokan merevnek és rugalmatlannak gondolják, ami bizonyos mértékben igaz rá, de nem olyan fekete fehér a róla alkotott kép, mint ahogy azt az emberek megélik.

Szorongó típus, ami a merevségéből adódik. Sokszor képtelen ellazulni, ha ideges, akkor rázza a lábát az asztal alatt. Az ujjai általában sebesek, mert hajlamos lehántani a bőrét ilyenkor. Ez az idegesség motiválja, ha a munkájával kell haladnia, ilyenkor tud a leghatékonyabban dolgozni. Olykor enyhe nyugtatókat vagy altatókat szed, becsületesen eljár a munkaügyi pszichológusukhoz. Előfordult már vele, hogy pánikrohamot kapott munka közben és magára zárta a mosdóajtót annak érdekében, hogy a róla kialakult kép ne sérüljön.

Éretlen cseresznye ízére emlékezteti a sajtóreferencián dolgozó osztályvezető. Kicsit sem arról van szó, hogy kedvelné a nőt, éppen ellenkezőleg. Gyűlöli, amiért kimozdítja az alap érzelmi állapotából, amiért sok tárgyban az egyetemen jobbnak bizonyult nála. Utálja, hogy azonos szintet értek el az életben és ugyanazt a fizetést viszik haza mindennap. Titkon azt akarta, hogy elbukjon a nő csak azért, mert ha ránéz, akkor valami elindul benne, amit nem tud kezelni. Volt már szerelmes, több barátnője is akadt az évek során, a hosszú kapcsolatok híve. Ezek a nők viszont mind hozzá hasonló személyiséggel bírtak, akik mellett kényelmesen érezte magát. Ettől a nőtől viszont pánikrohamot kap, ennek ellenére nem lobbizik a kirúgásáért az anyjánál, olykor átmegy a sajtósokhoz és lerak egy kávét az asztalra csak azért, hogy lekötelezze őt. Valószínűleg mindez azért van, mert titkon csodálja őt és már-már mániákus dolgokat vált ki belőle, amiket hevesen tagad, ha szóba kerülnek.

- Mr. Doan, kérem, erre lesz – miután kinyitották előttem az ajtót, én pedig megigazítottam magamon a fehér, bársony anyagból készült zakómat, lágyan elmosolyodtam. Valójában pont azon gondolkoztam, hogy eszem ágában sem volt a saját kezemet használni olyan felesleges mozdulatokra, mint az ajtónyitás. Miért tenném, ha van olyan ember, aki csupán az anyám státusza miatt megteszi helyettem? Ezeket a pillanatokat olyan helyzetekre tudnom felhasználni, amik valóban fontosnak számítanak. Onnantól kezdve pedig, hogy tényleg ilyen haszontalan pozíciókra vettünk fel világos kesztyűs hostokat… Miért kellene úgy viselkednem, mintha nem lennék egy beképzeld majom? Sosem számított, hogy az emberek mit gondoltak rólam, mert onnantól kezdve, hogy az anyám vállalatának nevét öregbítem tovább, már semmi se lehet belőlem egy nyápicon kívül, aki csak azért jutott el oda, ahova, mert a családja egyszer letett valamit az asztalra. Bánt ez engem? Ha valaki feltenné nekem ezt a kérdést, talán játszanom kellene a szentimentális főhőst, aki előadja, hogy több van benne annál, mint amit magából mutat. Valaki, aki nem csak egy aranykanállal a szájában született kölyök, aki komolyan megküzdött azért, amivel rendelkezik. A valóság viszont az, hogy belefáradtam ebbe a gondolatba. Nem szórakoztató amiatt magyarázkodni, aki vagyok. Nem az tesz valakivé, amit rólam gondolnak mások. És ami a legfontosabb: nem éreztem magam áldozatnak. Csak egy srác voltam világ életemben, aki élte az életét. Ha arra pazarolnám az időm, hogy stresszeljek arról, hogy mennyire más vagyok, mint amit az emberek gondolnak rólam, akkor már rég a koporsóban feküdnék.
- Nem gondolják, hogy ez egy kicsit túlzás? – ahogy végig pillantottam az asztalokon és a sürgölődő tömegen, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy pontosan hova cseppentem – Ez az egész úgy néz ki, mint egy állófogadás, kicsit sem hasonlít céges vacsorára…
- Az édesanyja ezt az ünneplési formát találta a legmegfelelőbbnek – többen felénk fordultak, amikor felhorkantam és megcsóváltam a fejem. Kaptam pár rosszalló pillantást az udvariatlan viselkedésem miatt, de végtére is, már hozzá voltam szokva ehhez. Sokan úgy gondolják, hogy nagyon rossz lehet nekem dolgozni, én pedig nem vettem a fáradtságot arra, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét. Mivel egy ügynökségnél dolgozunk, úgy gondoltam, hogy a kreatív munka ellenére illik megjelenni normálisan. Nem támogattam a rövid szoknyát a csapatomban, se a farmernadrágot, mivel napi szinten érkeztek hozzánk különböző megrendelők. Én a PR osztály vezetőjeként pedig odafigyeltem arra, hogy a dolgozók öregbítsék a jóhírünket. Nem volt megengedett a feltűnő smink, az erős parfüm, leszámítva a csütörtöki napokat. Ugyanúgy nem volt opció a home office, mivel nem azért fizetjük az irodában a rezsit, hogy otthonról dolgozzanak az emberek. Erre általában pénteken volt lehetőség, illetve hétvégén, ha már közelítettek a határidők. Szigorú voltam, ugyanakkor rákényszerítettem a csapatomat arra, hogy összeszokjanak. Nem tűrtem a kibeszélést és a bomlasztást, bármilyen jó munkaerőtől megváltam, aki hasonlóképpen viselkedett. Annak érdekében pedig, hogy tényleg családias legyen a légkör, körbe rendeztem a termet, hogy egymás pofáját bámuljuk egész nap. Azt hiszem a kollégáim arcát jobban ismerem a saját anyáménál emiatt. Persze, mivel jó volt köztünk a kapcsolat, ezek a dolgok nem okoztak stresszt senki számára, hajlandó voltam a kompromisszumokra: megengedett volt az egyszínű póló viselése abban az esetben, ha az zakóval párosult, és illett hozzá a nadrág, vagy szoknya, ami a kollégáimon volt. Lehetett télen pulóverben ülni, szigorúan bent az irodában, a folyosókon már nem közlekedhettek abban a kollégák. Emellett minden hétvégén csoportos csapatépítést tartottunk, programokat szerveztem nekik, amik során gyakorlatilag olyan kiállításokat állt számukra a cég, aminek a megtekintése elég borsos áru volt. Rengeteg vacsorán, ivászaton, nyaraláson vettünk részt együtt, emiatt elmondhattam azt magamról, hogy adtam valamit nekik azért cserébe, amit elvártam. Viszont egy pezsgővel rohangálós, kiöltözős – konkrétan black tie volt a dresszkód, de mivel osztályvezető vagyok és az igazgató fia, én ezt megszeghetem – ami csak feszültté tette a hangulatot. Ha már egy kreatív ügynökség vagyunk, akkor nem kaviárt kellene vacsoráznunk, hanem beülni a mekibe és ott megbeszélni a dolgokat… Na mindegy, a sajátjaimnak majd előterjesztem a csodás ötletemet.
- És ez ilyen lesz végig? – nem voltam benne biztos, hogy akkor sokáig maradok. Tény és való, hogy annak a híve voltam, hogy ha már szórakozunk, akkor csináljuk rendesen. Nem terveztem a nyakkendőmet a fejemre húzni és úgy pörgetni a parkett közepén, de azért jó lett volna, ha nem csak állunk, mint egy csapat balfasz és beszélgetünk az év végi eredményekről.
- Úgy tudom, hogy az édesanyja az est felétől karaoke-t akar tartani – egy fokkal máris jobban hangzott. Mégis úgy gondoltam, hogy a grillezett disznóháj, vagy bőr jobban illett volna ahhoz, mint ezek a flancos falatkák, amik jobban illettek volna egy ékszerboltba, mint egy vacsorára. Ennek ellenére nem akartam úgy viselkedni, mint akinek hasonlóban még nem volt része, szimplán csak arról volt szó, hogy nem szerettem bizonyos események összekeverését. Ezen a ponton mondjuk már mindegy volt, inkább gyorsan két pohárral emeltem el a pezsgők közül, hogy legalább a hangulatomat fenn tudjam tartani.


- Helló Boresz – nem voltam teljesen magabiztos, ahogy az erkély korlátján támaszkodtam meg előtte, pont úgy, mint valami gyépés vadállat. Ittam én, a két pezsgő után talán még négyet mielőtt szünetet tartottam, ami az anyám által szenvedett bulin történő karaokét jelentette. Még mindig nálam volt a mikrofon, amit bent nagy erőkkel kerestek. Egyetlen kollégám volt annyira eszes, hogy ne a tárgyat, hanem az azt szorongató személyt akarja megtalálni. Gyakorlatilag trófeaként nyomtam a kezébe. Nem szerettem inni, mert általában olyan viselkedést hozott ki belőlem, ami nem volt rám jellemző, de most is részeg vagyok. Talán túl sok volt a stressz rajtam, ezért vigyorgok még mindig a nőre úgy, mint egy idióta. Láttam, hogy megdöbbent, amitől nevethetnékem támadt. Az a fajta, amibe az ember válla is beleremegett.
- Na mi van, már nem is beszélhetünk egymással, csak akkor, ha üvöltözni akarunk? – még jobban ráfeküdtem a korlátra. Mivel már csak az ingemet viseltem, aminek jó pár gombját kiszabadítottam a helyéről, gyakorlatilag kényelmesen éreztem magam. Nagyon is. Még az ő társasága sem gátolt meg abban, hogy jó kedvem legyen most.
- Általában üvölteni szoktál velem – erre a rideg megjegyzésre lehervadt a mosolyom. Most nem hasonlókat akartam hallani még akkor sem, ha ez igaz volt. Meg akartam magyarázni neki, hogy ezeket nem gondolom ám annyira komolyan, de mind a ketten tudtuk, hogy aljas hazugság lenne a részemről.
- Az egy dolog, de most nem üvöltök – ellöktem magam a korláttól, de a lendületem túl nagy volt, a testem pedig bizonytalan a bevitt alkohol mennyiségétől, ezért megbillentem. Közel álltunk az erkély szemközti falához, és mivel nem tudtam visszanyerni az egyensúlyom, mindössze annyit tehettem, hogy a fallal ütköztettem a tenyerem, a másik kezemmel meg magamhoz öleltem a nő derekát, hogy ne sodorjam el. Ha összetörném és elveszíteném, akkor többé semmi miatt nem fájna a fejem, ami azt hozná magával, hogy a normális életem boldogtalanná válna. Ha nem szenvedünk, akkor nem is lehetünk boldogok. Felfelé kunkorodott a szám széle attól, hogy valójában az lehet a boldogságom forrása, amit a világon a legjobban utálok. Nem hittem benne, hogy ez létezne, mégis helyénvalónak tűnt a gondolat. Ahogy korábban soha nem nézhettem meg közelről ennyire magamnak a fiatal nőt. Mindig is tudtam, hogy az ördögi lények valószínűleg az övéhez hasonló, földöntúli szépséggel rendelkezhetnek, pont azért csábítják bűnre az embert. Ő pedig világ életében a legrosszabbat hozta ki belőlem, szóval legalább már meg lett magyarázva a dolog. Én is csak akkor vettem észre, hogy a tenyerem az arcára simult, amikor már ott volt, a homlokom az övének döntöttem.
- Ettől még nem vagyunk jóban – alig hallhatóan suttogtam a szavakat, a pillantásom az ajkain ragadt. Meg kell tennem, mert amúgy is annyira szar volt ez az egész parti, hogy inkább eláztattam magam. Ha felpofoz, akkor hazamegyek, ő pedig miért cselekedne másképp? Kölcsönösen tesszük tönkre egymás életét. Mivel én voltam az erősebb, pontosan tudtam, hogy nem fog könnyen szabadulni tőlem, emiatt mielőtt meggondolhattam volna magam, egyszerűen lepatkáltam az ördöggel, és megcsókoltam.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az első, amin nagyon megakadt a szemem, az a korod. Nem személyes okok miatt, csak annyira furcsa, hogy akik a kilencvenes években születtek, azok már 30 körül és fölött vannak. Tengnap még oviba jártunk, most meg...
Viccet félretéve, egy nagyon izgalmas, sokrétű, a maga módján rejtélyes karaktert hoztál közénk. Sajnálom, hogy az apádat ennyire fiatalon elveszítetted, egy fiúnak hiába van mellette az anyja minden körülmények között, szüksége van egy apára. A nagybátyád ezt valamennyire próbálta pótolni, de az mégsem olyan.
Érthető, miért osztasz meg magadból ennyire keveset és miért nem próbálod az ellenkezőjét bizonygatni annak, amit mások gondolnak rólad. Fárasztó lehet, én is belefáradnék idővel. Csak az anyád neve miatt viszont nem érzem fairnek feltételezéseket állítani, mindig sajnáltam az ilyen embereket, mert ez egyfajta csapda, amiből nehéz szabadulni. De úgy látom, te már nem is akarsz.
Hát, nem semmi főnök vagy. Szigorú, megkövetelsz elég sok dolgot, magasak az elvárások, viszont azt figyelembe véve, mit képvisel a cégetek, részben érthető - az pedig különösen rendes tőled, hogy próbálsz valamennyit visszaadni a különféle csapatépítők és ilyen-olyan külön programok keretében. Sokan nem csinálnák meg ezt. Mit ne mondjak, a nőkkel tudsz bánni... bár elég különösen. De hátha az ördög lesz, aki miatt egy kicsit kevésbé leszel merev, és egy másik oldaladról is megismerhet.

Színt és rangot admintól fogsz kapni, de én addig is szeretnélek utadra engedni.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!