you can't wake up, this is not a dream ♟ Da-ni & Yohan

**Kang Yohan**

Da-ni & Yohan

Ha néha úgy is érzem, hogy szükségem lenne egy kis időre, hogy mindent higgadtan végig gondoljak és olyan döntéseket hozzak, amelyek minden oldalról száz százalékosan körbe vannak bástyázva, az élet akkor is erőszakosan közbeszól és nem hagy nekem időt ilyesmire. Leseperném a vállamról is az ilyesmit, mint a kéretlen porszemeket a ruhákról, ha nem lenne komolyabb tétje a döntéseimnek. De azok nem csak a saját életemet befolyásolják, hanem kihatással vannak számos másik emberre, akiket talán vár otthon valaki. Vagy akiknek egyáltalán van hová hazamennie. Az én szívembe is be kellene kúsznia némi melegségnek az otthon gondolatára, de sosem éreztem olyasfajta kötődést egyetlen helyhez sem, amitől másoknak időről időre honvágya támadt. Voltak városok, lakások - ilyen a Jones Point-i villa is -, amikhez jobban kötődtem, mint másokhoz, de volt akkora szerencsém, hogy nem fájt elszakadnom egyik helytől sem. Changho halála óta semmi nem fájt igazán, a mozdulatlan mellkasának emléke olyan kongó ürességet hagyott bennem, ami sokáig megijesztett. Mostanra megtanultam használni ezt az érzéketlen mozdulatlanságot, a saját javamra fordítottam azt. Ennek köszönhetően voltam képes rezzenéstelenül nézni a törékeny nőre, aki ijedt, fényszórók kereszttüzébe került őzikének tűnt csupán a tágas szobában. Akármennyire is el akarta rejteni ezt, nála sokkal félelmetesebb emberekkel hozott össze nap, mint nap a sors, hogy különbséget tudjak tenni. De ha a szemében meg-meg rebbentek is ezek az érzések, a szavai korántsem erről árulkodtak. S ez mosolyt csalt az arcomra. Felesleges lenne fejtegetni, hogy én az ő helyében hogyan reagálnék magamra, mert bár itt álltam előtte teljes valómban, fogalma sem volt róla mennyi mindent tettem meg eddig életemben. Hogy milyen ember vagyok valójában a drága ruhák és a gondosan beállított frizura alatt. Az én életem sokkal mocskosabb volt annál, mint amit a külvilág felé mutattam, amikor minden reggel kiléptem az ajtón.
- A birtokon belül csak biztonságos bokrokkal találkoztam eddig. Az azon kívüli viszonyokról már nem tudnék nyilatkozni. - Csak az erdőkben élő vadvilágról mesélhetnék neki, amivel jelenleg egyikünket sem volt hangulatom fárasztani. Elég intelligens nőnek tartottam őt ugyanakkor ahhoz, hogy felfogja a finom fenyegetést, amit a szavaimba próbáltam rejteni. Vagy nem is annyira rejtettem el.
- Nem muszáj hinnie nekem, de az én társaságomban biztonságban van. - Egyáltalán nem terveztem bizonygatni ezt neki, vagy lábjegyzetet fűzni hozzá, tekintve hogy amíg tényleg csak az én társaságomat élvezte, addig biztosan nem kellett féltenie az életét. Ugyanakkor akárki csatlakozott volna hozzánk, már nem feltétlenül lett volna igaz ez a kijelentés.
Figyeltem, ahogyan felméri a szobát, talán a menekülési lehetőségeit mérlegelte, amelyek száma valójában a nullához konvergált. Nem mintha ne néztem volna ki belőle azt a fajta akaratot, amit mások hajlamosak csodának nevezni. Az adrenalin, vagy valamilyen eddig rejtett ösztön megnyilvánulásának, ami az élni akarásban testesül meg. Egy részem kíváncsi volt rá mivel próbálkozna, ha most szabadulni akarna.
- Szívesen meghallgatom a kérdéseit, aztán eldöntöm. - Finoman megrántottam a vállaimat, miközben a pillantásomat végig rajta tartottam. A tartásom laza volt, a bensőm pedig határozottan kíváncsi, még ha nem is akartam tudtára adni mindezt. Nem vágytam rá, hogy megleckéztessem őt, inkább tesztelni akartam őt és a hozzáállását ehhez az egész helyzethez. Hogy mennyire számítsak tőle ellenállásra, esetleg arra, hogy hibáztat engem, amiért illetlenül bántak vele.
Képtelen voltam visszafogni magamat, megrándult a szám, s egészen szignifikáns mosoly kerekedett belőle. Olyan érzésem volt, mintha a gondolataiban elérhető összes szidalmat megragadta volna és felém szórta volna őket, hátha az egyiktől elpattan a cérna és visszavágok, beigazolva a rólunk - rólam - alkotott elképzeléseit. - Szívesen beszélgetek világirodalomról, politikáról, vagy ha szimpatikusabbnak tartja, ékszerekről és festészetről. De gondoltam kezdjük olyan dolgokkal, amelyek magát most leginkább érdekelhetik. - Amibe a kert is beletartozik - persze képletesen csupán, s összefüggésben a lakhatásával. Elvégre az egy dolog, hogy immáron van egy szobája, amibe visszatérhet, ha kedve támad megnézni a villa többi részét is, de mi van a szabadságával és a falakon túli világgal - ha úgy tartja kedve, akkor hát a kerttel? - Ez esetben a kert tabu. Nézegesse tovább bátran az ablakból. - Azt vallom, hogy büntetni nem csupán fizikailag lehet valakit. Nem kell ahhoz elverni valakit, hogy hatást lehessen rá gyakorolni. Son Da-ni pedig csak azt érte el a szavaival, hogy meg akarjam neki mutatni mindezt. Mindkettőnknek vannak szabályai, ez tetszett benne. De mi lett volna a nevemből, ha hagyom, hogy egy nő nagyszájúsága egy nap alatt puhánnyá tegyen?
- Attól tartok egyébként is vissza kellett volna utasítanom. Nem szeretem a tömeget - jelentettem ki szórakozottan, miközben hátradőltem a pamlagon. Nem feltétlenül voltak igazak a szavaim, de nem is akartam arra törekedni, hogy Son Da-ni jobban megismerjen engem. Elvégre nem azért volt itt, hogy barátkozzunk. Sokkal inkább azt akartam elérni, hogy kellemetlen alaknak tartson és megértesse a szüleivel, hogy nem tehetik ki még egyszer mindannak, amit itt átélt, csak mert ők be akarnak csapni minket. Ahhoz persze előbb le kellett volna lepleznem a szüleit, de minél tovább marad itt, annál nagyobb ennek az esélye.
- A méreg a nők fegyvere. - Rezzenéstelenül néztem rá, mégis éreztem valami szikrát, amit talán elismeréshez lehetne hasonlítani. Mégiscsak ott van az az élni akarás ebben a nőben, amitől rögtön erősebbnek tűnt a szemeimben, mint amilyen fizikailag volt. Látva a mozdulatlanságát végül mégis beadtam a derekamat és előre dőltem, hogy a kanálért nyúljak. Amikor a számhoz emeltem egy kanállal a levesből, egyenesen a nő szemébe pillantottam.
- Azt, hogy nincs jövője a mi hivatásunkban. - Vagy úgy egyáltalán, az élők sorában. Ilyesmivel azonban egy kiadós leves elfogyasztása előtt biztosan nem terheltem volna a nő gyomrát. Egyébként sem tartozott rá, hogy a férfi él-e vagy hal. Minden kiadott információ a mi működésünket veszélyeztette volna.
- Hallgatom. - Pillantásomat rá szegeztem, a jobb szemöldököm finoman megugrott a kíváncsigásom jeleként. - Rendben. A szabályok tulajdonképpen nagyon egyszerűen. Magának itt kell maradnia, amíg azt bizonyos körülmények megkövetelik. Az étkezéseiről gondoskodunk, a szabadidejében azt tesz, amit csak szeretne, az épület falain belül. Nem mehet el. - Finoman hátra billentettem a fejemet és egy pillanatig a plafont mustráltam, hátha eszembe jut még valami, amire oda kell figyelnie. Valójában ezt a dolgot fordítva láttam, mi voltunk, akik odafigyeltünk rá és arra, hogy ne keveredjen olyasmibe, amibe nem lenne szabad. - Értékelném, hogy ha engem, vagy Kangjae-t keresné, ha kérdése vagy kérése van. - Újra az irányába néztem, befogadtam az arca minden részletét, végül újra az övébe fúrtam a saját pillantásomat, egészen addig, amíg az összeérő kezünkre nem siklott a tekintetem.
- Arról beszélgetünk, amiről szeretne. - Egyedül azt nem ígérhettem neki, hogy őszintén válaszolok bizonyos témákban. Részem volt már a hazugság, már-már a napi rutinom része. Akkor is nehéz lett volna levetkőznöm, ha nem épp egy olyan nő ült volna a közelemben, akinek jobb lett volna, ha nem is ismer engem. Egyáltalán.
- Milyen kérdései vannak? - Csendben figyeltem őt. Magam sem tudtam mi lesz a következő, hogy jól tettük-e, amikor előkészítettük neki ezt a szobát és mi lehet az, amire ezen kívül vágyik. Egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között.

⋈ | miért, nem tetszenek? you can't wake up, this is not a dream ♟ Da-ni & Yohan 1842050612

| 1129 | öltözék

**Son Da-ni**

Yohan & Da-ni

Nyilvánvalóan, ha valaki olyan helyzetbe kerülne, mint amibe nekem sikerült most, akkor biztosan sorra venné az egész életét és elgondolkozna azon, hogy vajon az életének melyik pontján hibázott akkorát, hogy ebbe a helyzetbe kerüljön. Nem vagyok álszent, tisztában vagyok azzal, hogy minden ember az igyekezet ellenére is gyarló, sokan annak ellenére ártanak másoknak, hogy nem szeretnék ezt megtenni. Ha most valaki megkínzott volna és azt mondja, hogy azonnal soroljam fel az ilyen alkalmakat, akkor nem biztos, hogy eszembe jutott volna valami ténylegesen érdemi dolog. Nem vagyok teljesen hülye és nem fogom játszani az ártatlan őzikét, hiszen tudtam, hogy van valami oka annak, hogy idehoztak és először úgy bántak velem, mint egy állattal, majd később ezt az összezavaróan gyönyörű szobát kaptam meg. Talán otthonosabban kellett volna éreznem magam tőle, de valójában, miközben leemeltem egy apró fülbevalót az ékszertartóról és azt a helyére kattintottam, könnyek gyűltek a szemembe a félelemtől. Az, hogy valaki, akiről nekem gyakorlatilag fogalmam sincs, ilyen mélyrehatóan ismer minden volt, csak nem biztató. Féltem a férfitől, aki idehozott, talán egy fokkal jobban, mint az embereitől. Ha ők hasonlókat tehettek velem, ami miatt most a karomon több kék zöld zúzódás is éktelenkedik, akkor nem akartam komolyabban belegondolni abba, hogy mit tehet velem egy ilyen szervezet vezetője. Abban sem voltam biztos, hogy a férfi, aki magával vitt, nem csak dolgozik valakinek, emiatt nehéz lett volna információkhoz jutni. Mindenesetre örültem neki, hogy a ruha ujja takarta a foltokat, amikor nyílt az ajtó, mert így legalább kevésbé tűntem törékenynek az alig 48 kilómmal és 162 centimmel együtt.
- Melyik bokorból ugorhat elő valaki, aki rám vetheti magát, amikor egy pillanatig nem figyelek oda? – csak leheletnyi gúny volt a hangomban, finoman elmosolyodtam, amikor a férfire pillantottam és a tekintetemben inkább volt kíváncsiság, mint sértettség – Ha felhívja a figyelmemet a veszélyes sövényekre, akkor szívesen lemegyek valami szúró alkalmatossággal a kertbe. Gondolom maguknál élni olyan lehet, mint orosz rulettet játszani.
Elnéztem a válla mellett, a pillantásomat ismét a furcsa szobán járattam végig, aminek még érződött az illatán, hogy frissen volt festve a fala. A karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Próbáltam úgy viselkedni, mint aki rendben van, mert nem igazán láttam más utat magam előtt. Ha kiteregetem a lapjaimat a gyengeségeimmel együtt, akkor csak elveszítem a fejem és nem lesz lehetőségem megtalálni a kiskapukat. Nehéz volt józanul gondolkozni úgy, hogy amióta a férfi a szobában tartózkodott, még több kérdés merült fel bennem.
- És ha más érdekel, arra esetleg kaphatok választ? – ismét felvettem vele a szemkontaktust, ezúttal hosszabban időzött el a pillantásom az arcán, mint bármikor máskor. Talán kijelenthetem, hogy Ázsia szerte, a legtöbb helyen illetlen dolog a szemkontaktus tartása, viszont jelen helyzetben én csak tudni akartam azt, hogy pontosan ki akar itt tartani az akaratom ellenére. Meg akartam jegyezni az arcát annak ellenére is, hogy talán őrültség volt az egész. Ha az utcán látnám meg őt, akkor valószínűleg meg sem fordulna a fejemben, hogy törékeny nőket vesz magához azok akarata ellenére. Nem vagyok egy kezdeményező típus, emiatt biztosan nem szólítanám le, de valószínűleg vonzó férfinak gondoltam volna annak ellenére is, hogy vőlegényem van. Még jó, hogy nem jellemző rám, hogy külső alapján hozzak végelhatározásokat az embereket illetően.
- Ennyi? – hitetlenkedve nevettem el magam, miközben megcsóváltam a fejem – Kertészkedés és a lakhatásom? Nem akarom kritizálni, de ez alapján nem tűnik izgalmas beszélgetőpartnernek. Így nem éri meg lemenni a kertbe sem.
Talán vakmerőség volt ilyeneket mondani neki, nem beszélve arról, hogy ezzel elzártam magam attól a lehetőségtől, hogy friss levegőt szívhassak, amire nem tudom mióta nem volt lehetőségem. Jobban szerettem kint lenni, mint bent, ugyanakkor ez a helyzet most többről szólt annál, hogy megnézhetem a férfi növényeit. Eléggé érezhető volt, hogy ő sem adja be könnyen a derekát az én követeléseimnek, amiket nem kellett kimondanom ahhoz, hogy tisztában legyen velük. Ha betartom a szabályait, akkor én is lehetek egy fokkal bátrabb. Még, ha ez vakmerőség is, gyakorlatilag nem volt vesztenivalóm, mert ha meg akar ölni, akkor megfog gondolkodás nélkül. Ha pedig egyféle vég vár rám, akkor lényegében az is mindegy, hogy mennyit szenvedek miatta.
- Sajnálom, hogy az esküvőm dátumával nem volt teljesen tisztában – képtelen voltam nem mosolyogni, annyira abszurd volt a helyzet – Ha nem tévedett volna azzal kapcsolatban, hogy mikor tervezek megházasodni, akkor talán meg is hívtam volna a lagziba, de így már nem látom értelmét a dolognak.
Egyelőre nem volt fix dátum, mert JJ és én is bizonytalanok voltunk. Annak ellenére, hogy jól éreztük magunkat egymás társaságában, nem igazán tudtunk mit kezdeni a helyzettel azon túl, hogy rendben vagyunk. Kedveltük a másikat, nem arról van szó, csak nehéz belemenni ebbe az egészbe úgy, hogy ennél több egyáltalán nincs köztünk.
- Először maga – nem léptem közelebb a kanapéhoz, amin helyet foglalt, ezt a kijelentést pedig annak ellenére tettem, hogy nem szívesen ettem mások után és egyetlen kanált hozott be – Utána eszek belőle én is.
Ha valamit belepakoltak, ami lassan végezne velem, akkor legalább ketten fogunk a Pokolra jutni. Jelen helyzetben szerintem a bizalmatlanságom teljességgel megalapozott és jogos volt. Senki sem említette azt, hogy például ne lassú módon próbálnának megszabadulni tőlem, emiatt elég bizonytalan voltam azt illetően, hogy pontosan milyen jövőt szánnak itt nekem. Tisztában voltam a lehetőségeimmel és azzal, hogy ha küzdelemre kerülne sor, akkor valószínűleg nagyon alulmaradnék. Mégse akartam túl könnyen adni a bőröm.
- Mit jelent az pontosan, hogy nem fogják tovább alkalmazni? – gondolom nem egy mindennapi elbocsájtásról volt szó. Egy gyors és óvatos mozdulattal söpörtem hátra a tincseket az arcomból, miután helyet foglaltam a duplafotelban. Nem akartam, hogy észrevegye a sérüléseimet.
- Van egy javaslatom – nem tudom mennyire volt merész dolog ezt kijelenteni, de mégis megkerestem a pillantását és úgy folytattam – Meg kellene beszélnünk a szabályokat. Nekem sem érdekem nem jól viselkedni és vannak kérdéseim a lakhatásomat illetően.
Nem piacon vagyunk, mégis azt éreztem, hogy ha alkalmazkodónak mutatom magam, azzal legalább annyit el tudok érni, hogy legközelebb ne akarjon valaki megverni vagy megerőszakolni. Ez pedig elég sokat jelentett a jelenlegi helyzetet tekintve.
- Kár, hogy másról nem fogunk tudni beszélgetni – csak egy oldalpillantást vetettem rá, majd közelebb húztam magamhoz a tálcát a levessel és a becsomagolt fapálcikát vettem az ujjaim közé. A mozdulat közben a mutatóujjam finoman érintette a férfi kézfejét, ami miatt még egyszer megkerestem a tekintetét, de gyorsan visszahúztam a kezem és a levesben található tésztára kezdtem el összpontosítani.

most komolyan a növényekkel jössz? Shocked

♔ öltözék ♔ 1 037 szó ♔ poison and war

**Kang Yohan**

Da-ni & Yohan

Korántsem próbálok úgy tenni, mintha attól, hogy bizonyos dolgok ellen harcolnék, még jó ember lennék, ugyanakkor nem tartom magamat szörnyetegnek sem. Én magam is csak egy szemétláda vagyok, akinek az a feladata, hogy eltakarítsa a többi szemetet. Mert soha nem bírtam azokat a szemétládákat, akik még nálam is jobban bűzlenek. Frusztráló volt megpróbálnom megbarátkozni a gondolattal, hogy a saját embereim között is volt egy ilyen alak, de valahol érthetőnek is tartom. Azok, akik különösebb cél nélkül, pusztán a lényük valamiféle belső, morbid késztetése miatt kerülnek kapcsolatba az olyan koordináltan működő bűnszervezetekbe, mint a családom is, hordoznak magukban némi veszélyt, köszönhetően az állatias ösztöneiknek. Előre kellett volna látnom, hogy a nőnek baja esik? Nem, azt gondolom tisztában voltam vele, hogy kinek a vállaira helyezem azt a felelősséget, ami Son Da-ni vendégeskedésével járt és én bíztam ebben az emberben. Ha a történteknek ezen az oldalán közelítjük meg az egészet, akkor azzal, ahogyan Kangjae eljárt tulajdonképpen nincs is semmi probléma.
Son Da-ni női mivolta ide, vagy oda, nem tehettük meg, hogy úgy kezeljük, mintha a tenyerünkön kellene hordoznunk, csak azért mert nem az a terv, hogy idővel elássuk valahol a Jones Point környéki erdőkben. Ha teljesen őszinte akarok lenni, még csak azt sem kockáztattuk volna meg vele, hogy a környéken tüntetjük el a testét, mert az olyan könnyűnek tűnő, de mégis nehéz esetek okozzák mindig a legnagyobb fejtörést, mint amilyen ő is. A végén valami csoda folytán valaki rábukkant volna, és akkor oda a Jones Point-i villa magánya. De csak mert nem az angol királynőt láttuk vendégül, még megérdemelte volna a háborítatlanságot, amit immáron én terveztem megadni neki. Hogy az igényei szerint berendezett szobával, vagy a kertre néző ablakokkal próbáltam-e épp kárpótolni őt, magam sem tudtam volna megmondani. Valószínűleg a külső tényezők összhatásától vártam, hogy némi bizalmat keltek benne azok után, hogy velem egyszer találkozott eddig, a zálogba vétele napján. Mennyivel szebb így fogalmazni, mintha mindenkinek azt hirdetném, hogy elraboltattam őt.
- Ha van kedve, szívesen lekísérem, hogy ott beszélgessünk. - Egyszeri ajánlat volt ez, ami a mai napot illeti és egyelőre magam sem tudtam, hogy beválik-e vagy sem. Az, hogy hirtelen haza engedjem, nyilván nem volt opció, amíg a szülei nem szánják rá magukat, hogy megtalálják valahogyan a számomra megtérítendő összeget.
- Attól tartok nem árulhatom el miért van itt - finoman megrándult a szám sarka, habár a tényleges magyarázat korántsem volt szórakoztató. Melyik szülő vállalja a kockázatokat, ha a saját gyereke életéről van szó? Son Da-ni vonzó nő, a róla papíron megtudott információk és a megjelenése alapján is. Melyik épeszű férfi ne akarná kihasználni ezt a helyzetet? Akármennyire is megvoltak a magam alapelvei és némi ragaszkodás az emberséges oldalamhoz, attól még nem garantálhattam a Son szülők számára, hogy a lányuk épségben hazaért. Ellenkező esetben senki nem vett volna komolyan. - Ettől függetlenül beszélgethetünk kertészkedésről. Vagy amiről szeretne, ha van bármilyen kívánsága az itteni lakhatását illetően. - Kész voltam vállalni a feladatot értelmes keretek között. Mégis, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem a kert, vagy maga a kertészkedés az, ami jelenleg leginkább foglalkoztatja. Én azonban nem terveztem olyan könnyen meghajolni előtte. Az nem én lettem volna.
- Nos, ha az esküvőjét a közeljövőben tervezte tartani, jobb lesz ha megálmod egy új időpontot. - Nem hoztam ugyan fel, hogy ha nagyon akarom, a jegyese nevét is fejből visszamondom neki. Azt gondolom az eddigi jelek is épp elégnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, milyen messzire ér a kezem.
- Fogyasszon a levesből. - Az állammal a tálcán felhozott tányér felé böktem. Néhány másodpercig csendben figyeltem őt, majd tettem néhány lépést befelé, egészen a két személyes kanapéig, ami nagyjából kettőnk között húzódott. Amikor helyet foglaltam, oldalra billent valamelyest a fejem, hogy vethessek rá egy újabb pillantást. Nem sűrűn vágytam arra, hogy tudjak olvasni mások gondolataiban, most mégis érdekelt mi járhat a nő fejében. Valójában nem volt mit mondanom neki, benne pedig hiába volt meg a világ összes kíváncsisága a helyzetével kapcsolatban, nem terveztem összetörni az egész világát azzal, hogy rádöbbentem, olyan emberek miatt van itt, akik a legtöbbet jelentik neki. Bizonyos értelemben kénytelen vagyok elhinni, hogy fordítva is igaz ez, különben nem Son Da-ni lett volna a Jones Point-i villába szállítva, hanem valahogyan másképp oldom meg, hogy a szülei körmére koppintsak.
- Elnézést kérek az emberem korábbi viselkedése miatt. Nem fogjuk tovább alkalmazni. - Ez utóbbi kijelentés mondhatni megmozdított bennem valamit, enyhe szarkazmus csengett a hangomban, s még egy rövid, gúnyos nevetésre is futotta. - Ha valamire szüksége van keressen engem, vagy a fiatalembert, akit már ismer. A legjobb lesz, ha megpróbálja otthon érezni magát. - Keményen mondtam ki a szavakat, a pillantásom hasonlóan a feszült az övének, ahogyan felvázoltam előtte a csúf igazságot. Korántsem nyaralásnak szántam ugyanis a jelenlétét.

⋈ | miért, nem tetszenek? you can't wake up, this is not a dream ♟ Da-ni & Yohan 1842050612

| 772 | öltözék

**Son Da-ni**

Yohan & Da-ni

Pont úgy éreztem magam, mint kislánykoromban, amikor az ágyban, egy picike lámpával olvastam a takaró alatt. Amikor benyitott hozzám a férfi, hirtelen szerettem volna eljátszani azt, hogy én egészen eddig egyáltalán nem voltam fent. Ugyanakkor már késő lett volna visszafeküdni az ágyba, így nem nagyon volt más választásom, mint kilopakodni a fürdőszobába és kezdeni magammal valamit. Magam sem tudtam, hogy pontosan mit kellene éreznem a helyzettel kapcsolatban, leszámítva a nyilvánvaló ijedtséget és értetlenséget azzal kapcsolatban, hogy pontosan miért lettem kiemelve abból, amit eddig megszoktam. Úgy hittem, hogy ismerem a szüleimet, ők pedig nem bonyolódnának olyan üzletekbe, aminek végül az lesz a vége, hogy elrabolnak, bezárnak valami sötét helyre és egy férfi olyan bánásmódban akar részesíteni, amit biztosan nem érdemelnék meg.
Sok dolog volt, amit ezzel kapcsolatban még nem értettem. Az egyik az volt, hogy az a fiatal fiú miért volt annyira kedves velem, miért hozott nekem ételt, vagy éppenséggel tisztította ki, az arcomon levő horzsolásokat, amiket pont az ő emberei okoztak. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ő az, aki fogva tart, vagy valaki másnak dolgozik. Ugyanakkor meg jogosan volt bennem szerintem némi sértettség azt illetően, hogy ha gondoskodni próbál rólam, akkor azt mondjuk kezdhetné azzal, hogy nem tart egy hűvös lyukban.
Nem gondoltam magamra úgy, mint egy példaértékű viselkedéssel rendelkező nő. Tettem dolgokat a társadalomért, de ezek mind olyanok voltak, amik értéküket veszítették volna akkor, ha folyamatosan a számra veszem a tevékenységeimet. Nem azért igyekeztem segíteni azoknak a nőknek, akik kilátástalannak látták a helyzetüket bizonyos értelemben, hogy utána ezt bárki orrára kössem és érvként használjam fel, amikor arról van szó, hogy én pontosan milyen ember vagyok. Viszont abban elég biztos voltam, hogy ha valamit nem érdemeltem meg, az a bizonyos bánásmód, amiben most voltam részesítve. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyen bűneim vannak és azzal is, hogy a tökéletesség is nagyon távol áll tőlem. Tudom, hogy mennyit érek és nem küzdök önbizalomhiánnyal, mégis kifejezetten meglepődtem, amikor eljöttek értem, ezúttal azért, hogy egy vendégszobába kísérjenek. Ami pedig csak még inkább ijesztővé tette a helyzetet az az volt, hogy a bútorok stílusa és a szekrényben sorakozó ruhadarabok, a sminktermékekkel felszerelt fésülködőasztal, de még az ablakba helyezett begónia is az ízlésemet tükrözte. Egy olyan ember hozott magával, aki rólam jószerivel mindent tud, én meg már az arcát is halványan tudom felidézni, annyira régen találkoztunk egymással... Legalábbis nekem úgy tűnt, mintha egy éve történt volna.
Miután visszaértem a szobába, majd leakasztottam az egyik ruhát a szekrényből, amit magamra vettem. Nem tudom mi értelme lett volna makacskodni és megvonni magamtól az ételt vagy azt, amit nyújtani próbálnak nekem. Abban bíztam, hogy ha elég alkalmazkodó vagyok, akkor majd elengednek, emellett annyi kijárt nekem, hogy ha már ilyen helyzetbe sodortak, akkor abból a magam módján próbáljam meg kihozni a maximumot. Ettől függetlenül remegett a kezemben tartott pufi sminkecset, amikor az utolsó simításokat végeztem és egy kellett vennem egy mély levegőt annak érdekében, hogy ne sírjam el magam.
Lassan az ablakhoz sétáltam, és óvatosan húztam el a vékony anyagú függönyt. Szerettem volna tudni, hogy pontosan hol vagyunk, de hiába próbáltam beazonosítani a környéket, nem jártam sikerrel. A gondolataimból a halk kopogás zökkentett ki, amire inkább elengedtem a kezemhez simuló anyagot és óvatosan fordultam oldalra, hogy láthassam ki jön be. Amikor megpillantottam a férfit, azonnal beugrott, hogy gyakorlatilag miatta vagyok ki. Enyhén felvontam a szemöldököm a leves láttán, de nem akartam megjegyzéseket tenni, csak helyet foglaltam az ablakülőben anélkül, hogy üdvözöltem, vagy beinvitáltam volna. Már nekem sem tiszta az, hogy pontosan milyen jogaim vannak ebben a házban.
- Nem tudom milyen növények vannak a kertben. Eddig nem sokat láttam belőle – lágy hangon szólaltam meg, a mondandómból mégis sütött valamennyi él – Azért hozott ide, hogy a kertészkedésről beszélgessünk?
Számomra abszurd volt már a szituáció is, de ez egy jó lehetőség volt arra, hogy némi információt szedjek ki belőle. Emiatt tudtam, hogy akkor is együttműködőnek kell lennem, ha belül attól rettegtem, hogy talán a mai lesz az utolsó napom.
- Köszönöm a szobát – nem vagyok egy manipulatív személy, emiatt talán a tekintetem és a hangom is arról árulkodhatott neki, hogy valójában annyira nem vagyok hálás – De nem igazán értek néhány dolgot. Most nyaralni vagyok itt, vagy fogságban fognak tartani?

most komolyan a növényekkel jössz? Shocked

♔ öltözék ♔ 758 szó ♔ happier than ever

**Kang Yohan**

Da-ni & Yohan

- Uram. Felébredt. - A férfi az ajtóban áll meg, a pillantásom nem időzik többet az arcán pár másodpercnél.
- Köszönöm, elmehetsz. - Még a léptei távolodó koppanásait hallgatom, miközben a kezem a pohár bor után nyúl, amit eddig is ímmel-ámmal kortyolgattam. Egészen más azt egy győztes szituációban fogyasztani és most, amikor nincs különösebb oka. Állítólag az egészséghez hozzátartozik a rendszeres borfogyasztás is, az esetek többségében mégis inkább józan gondolkodásra van szükség. Az én életem nem arról szól, hogy amint lemegy a nap, egyúttal elfelejthetem aznapra a munkámat. Amikor az ember olyat csinál, ami mások érdekeivel ütközik, számítani kell rá, hogy a másik fél vissza akar vágni. Egy ponton túl pedig már csak az életünk ér bármiféle elégtételt. Valószínűleg tizenéves koromban aludtam tehát nyugodtan utoljára.
Nem voltak rémálmaim, én nem így fogtam fel ezt az egészet. Kellett valamiféle hit ahhoz, hogy az ember keze ne remegjen meg, amikor más fejéhez szorítja a fegyvert. Számomra a bosszú volt ez a hit, ami több szinten is hibás és talán egy jó pszichológus még abban is hinne, hogy le tud róla beszélni. De amikor már több emberért tesszük, bekapcsol az igazságérzetünk. A szüleimért, Changhoért, talán még Kangjae édesanyjáért is valamelyest. Nekem nem azokról volt listám, akiket a pokolban akartam tudni, hanem azokról, akikért tettem bizonyos dolgokat. Vagy akiket felhasználtam a saját önös érdekeim alátámasztására.
Úgy gondolom egyetlen ember van jelenleg a Jones Point-i villában, akinek igenis olyan rémálom ez a helyzet, amiből nem lehet felébredni. Son Da-ni, született Gwangju-ban, 1992 novemberében. A Harvard egyetem alumnija, aki ékszerkészítőként tevékenykedik és segíti a nőket, akiknek nem elég hangos a szava, ha a saját jogaikról van szó. Mindent tudtam róla, amit nyilvánosan meg lehetett szerezni és talán még olyan dolgokat is, amelyeket nem illene bevallani. A nő, aki egyszerre nyűgözött le és okozott nekem nagyon sok fejfájást. Sokkal könnyebb valaki üzletét fogságban tartani, mint az illető saját gyerekét. Az egész helyzet nem csak azt eredményezte, hogy a Son család tartozása nem lett ténylegesen rendezve, de gyakorlatilag megkérdőjeleződött az egyik emberem lojalitása és Kangjae tekintélye is. Ettől függetlenül nem kezelhettem olyan barbárként egy nőt, aki semmit nem tudott a mi világunkról - és a szülei érintettségéről -, mintha az ellenségem lenne. Nem azért hoztam Jones Point-ba, hogy megöljem, tényleg zálogként tekintettem rá, amit hibátlan állapotban szokás visszaadni. Ő pedig joggal róhatta volna fel nekem, amiért nem vigyáztam rá eléggé.
Érdekelt hogyan fogja fogadni a társaságomat, amikor újra találkozunk. Nem voltam benne biztos, hogy átlátja-e a helyzetet, vagy rájött-e mi történik vele. Hogy miért történik vele mindez.
Ellöktem magamat a konyhapulttól, miután megbizonyosodtam róla, hogy a leves, aminek a főzésével eddig tevékenykedtem, elkészült. Lassú léptekkel tettem meg földszint és emelet közötti távolságot, közben intettem a fejemmel az ajtó előtt álló őrnek, hogy hagyjon bennünket magunkra. Lehet, hogy az én házamban vagyunk, illemet azonban még belém is vertek, ezért kopogtam, mielőtt beléptem volna a helyiségbe. Nem számítottam arra, hogy Son Da-ni szökni akar majd, részben mert tisztában kellett lennie vele, hogy innen nincs menekvés számára. Addig legalábbis semmiképp, amíg én döntök erről. Talán azt vártam, hogy még az ágyban fog feküdni, talán az is megfordult a fejemben, hogy nekem ront, nem tudva ki lép be hozzá. Helyette az ablak előtti vékony alakra esett a pillantásom, ami valamelyest megmosolyogtatott. Már ha a szám sarkának rándulása annak számít.
- Úgy hallottam ért a virágokhoz. - A kezeimet a zsebeimbe nyomtam, nem léptem be még inkább a személyes terébe - az én értelmezésemben legalábbis ez a szoba annak számított. Csupán a kijáratot zártam el előle, ami épp elég lehetett számára, főleg egy ismeretlen férfitól. - Ha van valamilyen javaslata a mi kertünkbe, szívesen meghallgatom. - Halk sóhajjal fejeztem be, várva hogy felém fordul-e, vagy másképp kell elérnem, hogy szóba álljon velem.

⋈ | hölgyem you can't wake up, this is not a dream ♟ Da-ni & Yohan 1842050612

| 613 | öltözék

Ajánlott tartalom

» Wake me up, before you go
» you spin around me like a dream
» Kang Yohan
» in control, that's how I like it ♟ Kangjae & Yohan
» bad dream - Bora & Raphael