-Nem utállak, csak... egyszerűen nem tudlak hová sorolni. Valahol a testvérem vagy, de közben mégsem. A vér összeköt. Úgy ötven százalékban, de nem vagyok képes a bátyámnak tekinteni. Túl nagy a korkülönbség, túl kevés időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy azt mondhassuk, páratlan, átszakíthatatlan kötelék alakult ki közöttünk. Hogy mintatestvérek vagyunk. És most kérlek ezt ne vedd a szívedre. Tudom, hogy te sem olyan szemmel nézel rám, mint a húgaidra, akikkel együtt nőttél föl, mindennapos volt közöttetek a kontakt. - Nem is értem miért feccölök ebbe az egészbe ennyi fölösleges energiát. Nem tartozom senkinek magyarázattal, neki meg pláne nem.
-Azt viszont csendben megsúgom, hogy ha választanom kell ki a "kedvenc bátyám", téged hamarabb mondanálak, mint Lukeot. - Tételezzük fel, ha a süllyedő titanicon lennénk, és döntenem kéne, hogy  egy, a hajóközből kiszabadult patkányt viszek magammal a mentőcsónakba, vagy Lucast, szó nélkül a kártevő rágcsálóra esne a választásom. Azt hiszem ezen nincs mit magyaráznom.
Fájdalmas görcsbe rándul állkapcsom, amint azt pedzegeti, hogy szinte kézzelfogható a belőlem áradó feszültség, mely valahol, tudat alatt a személye ellen irányul. Belekezdhetnék a fölösleges magyarázkodásokba, de jelenleg nem vagyok elég összeszedett, és határozott az érvelések terén, szóval az egészet egy könnyed, érdektelen vállrándítással annyiban is hagyom. Pedig az igazság az, hogy elegem van mindenből. Magamból. Az életemből.
-Visszaszívom, amit az előbb a kedvenc tesós dologról mondtam... - Jegyzem meg, miután galád módon rinyálással vádol.
A szalonba lépve igen csak felgyorsulnak az események, a három muskétás szinte egymásnak adogat. Legnagyobb meglepetésemre egyikőjük sem nyúz túlságosan hosszú ideig, biztos tekintettel vannak arra, hogy jelenleg amolyan túlélő üzemmódban létezem csupán. Ashley profi kezei alatt töltök el egyedül több időt. Mire kikapcsolja a hajszárítót, és az utolsó fújás hajlakk illata is elillan, már egészen más szemmel nézek Pierre. Na jó, ez azért így nem teljesen igaz, mindenesetre próbálom elképzelni a bátyámat olyan embernek, amilyennek az imént Ashley lefestette. Ez olyannyira jól sikerül, hogy mikor az asztalhoz érünk, a kellemes, jókedélyű mosolya mögé valahogy már nem is akarok semmiféle hátsószándékot, romlottságot látni. Miért ne lehetne az a kedves, nagylelkű jótevő akinek Ashley is ismeri? Mi van akkor, ha én ismertem félre? Ha gyerekként egyszerűen csak túl erős volt a képzelőerőm, és az agyam minden akkori cselekedetét, hozzám intézett mondandóját negatív emlékként raktározta el...? Már azt se tudom mit higgyek!
-Önelégültség. - Vágom rá piszkálódás gyanánt, mikor az arcáról kérdez.
-Ahjj ne mááár! - Forgatom körbe szemeimet túlzó dicsérete hallatán, zavaromat mindeközben igyekszem a reggeli kínálat mögé rejteni.
-Ugyeee ez a "felcsigáztál" nem egy szójáték volt a fahéjas csigára, csak tök véletlen ez jött a szádra?! Ha mégis inkább az előbbi, akkor hagyd abba, nagyon béna volt. A new yorki elit hajadonjainál ez a duma nem fog bejönni. - Látom el némi testvéri jótanáccsal, majd kezemet fújkálva meg is rázogatom azt, ezzel jelezve, hogy az ilyen és ehhez hasonló szövegelések nagyon égőnek számítanak az USA szívében. A reggeli rendelést rábízom. A pincér srác közeledésére hirtelen bekapcsolnak azok a bizonyos vészjelzők, ösztönösen keresek valamit, amivel az arcomat takarni tudom, de az illedelmes üdvözlés, a kedves, őszinte mosoly azonnal eszembe juttatja, hogy ez nem New York, itt nem kell attól tartanom, hogy felismernek a hírekből...
-Bonjour! - Ejtem ki játszi könnyedséggel, egy rokonszenves, igazán őszinte mosollyal, s ameddig ők ketten megbeszélik Pierre távozásának szomorú tényét, addig én igyekszem háttérbe vonulni. Mikor a pincér tovább áll a rendelésünkkel, a kelleténél tovább rajta felejtem tekintetem kerekded seggén, amin izgalmasan feszül a nadrág. Enyhén megrázom a fejem, hogy visszazökkenjek.
-Mivan?! Michelle Duval főzni fog?! Oké, figyelj, egy jó tanács. Bármit is tesz eléd, ha tudod, hogy benne volt az ő keze is, ne edd meg! Borzalmas szakács. Reméljük Gaspard apánál otthonosabban mozog a konyhában, és megmenti a családot a Salmonellától. - Apa sose remekelt a konyhában, úgy éreztem, ezt egy vicces körítés keretein belül mindenképp a tudtára kell adnom, csak hogy tudja mire számíthat, és hogy valahogy elnyomjam a bennem támadt feszültséget Pierre nevelőapjának említése hallatán. Még mindig kiborít, ha új embereket kell megismernem.
-Mindennek ugyanolyan íze van, mint ahogy emlékeztem. És még mindig nem tudok rájönni, hogy ezt az öntetet miből csinálják. - Rázom a fejem hitetlenkedve, s mielőtt a bögrémért nyúlnék, lenyalom az ujjbegyeimre ragadt édes öntetet. Alighogy visszahelyezem a csészét az asztalra, és letörlöm a tejhabot a számról, újabb két, számomra idegen rohamozza meg Pierret. Kezdem kellemetlenül érezni magam. Mintha nem is vele, hanem valami világsztárral reggeliznék. Zavaromban kocogtatni kezdem körmeimet a bögre kerámia anyagán, de azért kedvesen, kicsit talán erőltetetten mosolygok a kislányra, és az őt követő idős hölgyre. Melegség kezd szétáradni a mellkasomban, látva, hogy mennyien és mennyire szeretik Pierret, hogy hogyan bánik, beszél a kislánnyal, akiről mint kiderült, Ashley gyermeke. Miután tovább állnak, zavaromban megköszörülöm a torkom, és még egyet kortyolok a cappuchinómból.
-Hát, ha ilyen lelkes, sokrétű rajongótáborom lenne, én is nehezen szakadnék el Párizstól. - Bólintok helyeslően, és egy pillanatra komolyan meg is sajnálom, de senki nem kényszeríti őt arra, hogy elköltözzön a világ másik felére, maga mögött hagyva mindent és mindenkit akiket szeret. Ez az ő döntése.
-Miért nem maradsz? Mit remélsz New Yorktól, amit itt nem találtál meg harminc év alatt? Az életedet nem fogja megváltoztatni, csak máshol fogsz élni, ennyi. Miért nem keresel magadnak itt egy francia nőt aki mellett leélnéd az életed, alapítasz családot...?! Apa biztos örülne egy unokának, vigasz lenne az elbaltázott gyerekeiért cserébe. De végülis ez a te életed, nem szabhatom meg, hogy mit kezdj vele. Ha annak idején lett volna beleszólásom, én soha nem költöztem volna az államokba. - Hangomba némi keserűség szökik miközben életvezetési tanácsokat adok Pierrenek. Ezt követően az utolsó falat fahéjas csigát is eltüntetem, ami után jóllakottan hagyjuk magunk mögött ezt a csoda helyet. A kocsihoz érve, a hátsóülés helyett most már inkább mellé huppanok be, s miközben a biztonságiövért nyúlok, feltűnik, hogy a rövidnadrág szára ülő helyzetben koránt sem ér le a térdem fölé. Így, a nagyjából combközépen elhelyezkedő, már gyógyult, de a bőrömből mégis kitüremkedő hegvonal, mely egy korábbi, általam ejtett vágásból származik, jól láthatóvá válik. Észrevétlenül próbálom lejjebb húzni a nadrág szárát, de annyit nem enged az anyag, így az út hátralévő részében tenyeremmel takarom a sokatmondó részt. Az utat a kikötőig rövid idő alatt megtesszük, itt koránt sincs akkora forgalom, mint New York utcáin. A kikötőben a bérelt jacht indulásra készen várakozik. Ahogy közeledünk, a torkomat körbe ölelő, fojtogató érzés annál intenzívebbé válik. És ezen anya arckifejezése egy cseppet sem segít. Sőt...
-Elveszett bárányka! - Rikkantja egy jóízű, kárörvendő röhögés kíséretében Lucas, tenyereit is összecsapja, mintha csak így akarná jelezni, hogy indulhat a buli. Apám rosszallóan megcsóválja a fejét, majd légies könnyedséggel folytatja a bájcsevejt a vele egykorú férfival, aki minden bizonnyal Gaspard lehet.
-Csak azért nem pofozlak fel, mert nem akarok jelenetet rendezni mindenki előtt, de tudd hogy ezért még számolunk! - Ragadja meg anya a csuklómat, és ránt közelebb magához, fenyegető éllel suttogva mindezt a fülembe.
-Gyere ide kicsim! - Int maga felé apa. Kicsim. Ezer éve nem szólított így. Ma már idegennek, mesterkéltnek tűnik ez a becézgetés. Anya kénytelen elengedni a csuklómat, ahol még sokáig érzem ujjainak szorítását. Lucas közben egy üveg sört dob Pierre felé, majd átkarolja a vállát, és valami nagyotmondó, kitalált sztorival kezdi fárasztani, a szokásos módon rátelepszik, mint valami pióca. Pierre kisebb húgai fogócskáznak, az anyja nem győzi fegyelmezni őket, Josie pedig épp egy fülhallgatón osztozik Arianeval valahol a hajó faránál ücsörögve. Apa úgy mutat be Gaspardnak, mintha valami díjnyertes kanca lennék, akire fogadni lehet a következő lóversenyen. Gaspard úriemberhez méltón kezet csókol, és közben olyan tekintettel néz fel rám amitől a hideg is kiráz, de mivel tegnap már ellőttem a "családi balhé" kártyát, ma azon leszek, hogy ne rendezzek jelenetet.
-Légy jó és keverj nekem egy whiskey kólát. Gaspard, mit innál?
-Egy édes-vörösre sose tudok nemet mondani, de megígértem Pierre anyjának, hogy józan maradok, úgyhogy csak egy kólát kérek, madame. - Szóval az édes-vöröset preferálja. Nagyszerű. Engedelmesen bólintok, felfestem arcomra az erőltetett mosolyt, majd elindulok a jacht zárt terébe, ahol a bárpult is található, közben nagypapa beindítja a járgányt és elstartolunk. Útközben még hallom, ahogy apa és Gaspard arról tanácskoznak, hogy a garnélának le kell-e vágni a farokrészét, anya közben szürreális módon bájcsevejbe kezd Pierre anyjával, s amikor látja, hogy hova indulok, leadja a rendelését két Pina Coladára. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amint eltűnök a díszes társaság szeme elől, majd beállok a pultba, és elkezdem összeállítani a rendeléseket. Egy Mojitoval kezdek. Jót fog tenni az idegeimnek. A másnaposságtól zsongó fejemnek aligha...

Az elmúlt néhány hetet úgy éltem meg, mintha a végtagjaimnál fogva ki lennék kötözve egy forgalmas sínpályára, hogy minden félórában átszáguldhasson rajtam egy tehervonat.
Az újabb és újabb csalódások egyre mélyebbre taszítanak, én pedig foggal-körömmel kapaszkodom ameddig még bírom. Semmi esetre sem szeretném megtudni, hogy mi lakozik odalent. Egy biztos, ha bekövetkezik az amitől a legjobban félek, és a mélybe zuhanok, teljesen más emberként fogok visszatérni. És ez a más ember, akitől annyira ösztönösen rettegek, érzem, hogy minden perccel egyre közelebb jut ahhoz, hogy kitörjön. Mintha csak a gyengeségeimből táplálkozna. Lassan felzabálja az utolsó darabját is a lelkemnek. Bon áppétit!
Bár az agyam lüktet a másnaposságtól, mondhatjuk, hogy már sokkal tisztábban látom a dolgokat, mint tegnap este. Határozottan felelőtlen döntés volt lefeküdnöm egy vadidegennel, ráadásul a lakásán, egy olyan városban amit nem, illetve csak alig ismerek. De mekkora szerencse, hogy Jean-Pierre, a hős! Minden centiméterét ismeri párizsnak, ezt kihasználva apa már intézkedik is, hogy épségben visszatérhessek szeretett, végtelenül harmonikus családom körébe. Mielőtt felhívtam őket, még egyszer át kellett volna gondolnom azt a vízbefúlást...
Kelletlenül vágódom be a hátsóülésre, próbálok láthatatlan maradni, de Pierre máris belekezd az isteni szónoklatba, amit még apától is nehezen viselek, hát még ha a minden bizonnyal teljesen defektes, a halott állattetemekért rajongó bátyám kezdi osztani az észt akivel már vagy tíz éve nem találkoztam, és nem is beszéltem... Sóhajtva megforgatom a szemeimet, s hogy fejem lüktetése valamelyest csillapodjon, mutatóujjaimmal megmasszírozom mindkét halántékomat.
-Ahjj Pierre, hagyjuk már ezt az álszent szar dumát! Most csak ketten vagyunk, nyugodtan leveheted ezt a mindenkivel szuper kedves, segítőkész, családcentrikus álarcod. Biztos kimerítő lehet egésznap a mintagyereket játszani. - A visszapillantótükrön keresztül állom tekintetét, még ajkaimat is lefelé görbítem, mintha annyira sajnálnám őt az erőfeszítéseiért. Csak hogy hihetőbb legyen a színjáték. Erről azt hiszem tudna mit mesélni. Nem is értem, hogy miért nem valami profi színjátszókörbe ment kiélni a kreativitását a festegetés helyett.
-Te meg úgy nézel ki, mint valami alulfizetett matróz ebben a pólóban... - Jegyzem meg, hozzá hasonlóan lefitymáló stílusban, ahogy innen a hátsóülésről szemrevételezem. Már amennyit látok belőle...
-Rohadt bunkó vagy! - Sértetten keresztezem karjaimat mellkasom előtt, tekintetemmel a mellettünk elsuhanó tájra tapadok.
-Mindenkinek vannak szarjai. - A maradék, vajmi kevés becsületem megóvása érdekében ezt még muszáj volt kiadnom magamból. De én legalább őszinte vagyok. Nem úgy, mint a szüleim, akiknek a házassága zuhanórepülést vett már egy jó ideje, a bátyám, aki hazugságok, csalások árán végezte el az egyetemet, és az ágya alatt lévő pornó újságok tartalma egyértelműen arra enged következtetni, hogy csont buzi. Vagy ott van még Pierre anyja, aki állítólag merő VÉLETLENSÉGBŐL jött össze apám után egy szintén Duval nevű pasassal, és szült neki egy focicsapatnyi kölyköt. Akadnak itt bajok bőséggel!
Kishíján elalszom, ám amint Pierre valami kitérőről kezd el hadoválni, úgy kipattannak a szemeim, mintha energiaitalt tettem volna a kávémba. Az anyósülésbe kapaszkodva húzom fel magam, kis híján belemászva Pierre képébe.
-Dedede! Képzeld el, hogy van ellenvetés. Kurvára van ellenvetés! - Kezdek harcias tiltakozásba, egy pillanatra még azon is elgondolkozom, hogy a következő piros lámpánál egyszerűen csak kiszállok a kocsiból, de az összes ajtó zárva van. Minő véletlen! Tehát miután lemondok a profi módon kidolgozott menekülési tervemről, egy elfúló nyögéssel vetődöm vissza az ülésbe. Az út hátralévő részében minden bizonnyal elbóbiskolhattam, ugyanis riadtan összerezzenek a kézifék jellegzetes hangjára. A kocsiból kiszállva megmasszírozom orrnyergemet, majd körzök néhányat a fejemmel, hátha enyhül kicsit a nyakamat kínzó görcs.
-A francba... - Simítok végig rajta egészen a tarkómig, végül igazítok a ruhámon, és a hajamon, hogy azért mégse úgy nézzek ki, mint egy szakadt, útszéli cafka. A szépségszalont hirdető felirat számomra értelmezhetetlen, mintha nem is franciául lenne, hanem tünde nyelven. Mivel továbbra is agyatlan ötletnek tartom ezt az egész kiruccanást, ezért duzzogva-puffogva vonszolom csak magam Pierre után. A szalonba érve még inkább kóvájogni kezd a fejem a különböző pacsulik borzasztó kavalkádjától. Valaki öljön meg!
-Helló. - Intek félszegen, kitörő lelkesedéssel a három muskétás felé, persze csak miután egy igen kifejező fintorral, némán Pierre tudtára adtam, hogy amint itt végzünk, gondolkodás nélkül, hidegvérrel kinyírom. Először a Prince imitátor -akiről később kiderül, hogy Cameronnak hívják-, ragad meg a vállaimnál fogva, és citál el a szalon egyik félreeső kis zugába, ahol megannyi ruhaköltemény díszeleg, precízen, színek szerint szétválogatva, katonás sorba rendezve vállfákon. Mivel nem vagyok kötekedős kedvemben -ruha próbálgatósban meg még annyira sem-, így hát az első rám aggatott szettre rávágom, hogy imádom, és ezzel tulajdonképpen könnyes búcsút is veszünk egymástól. Következik Juliette, aki minden tiltakozásom ellenére már keveri is ki a bőrtónusomnak megfelelő árnyalatú alapozót, és szorgosan válogatja a szememhez leginkább illő szemhéjpúdereket. A kínzó folyamat közben kitörő lelkesedéssel megdicséri a bőröm állapotát a színével együtt, persze miután a tegnap este felkent vakolatot valahogy lesikálta rólam. Sikerül megegyeznünk egy minimál sminkben, ami inkább a természetesebb vonalat képviseli.
-Másnaposság? - Duruzsolja Ashley. Legnagyobb meglepetésemre angolul beszél. A hangja rendkívül megnyugtató, elalváshoz is szívesen hallgatnám.
-Meg egy kínos családi összejövetel. - Felelem. Hangomból, és tekintetemből -amivel Pierre felé nézek-, szinte azonnal levágja, hogy a tegnap este nem volt épp egy sikersztori.
-Ti testvérek vagytok Pierrevel? Félve kérdezem, csak mert az összes húga járt már nálam, de rád valahogy nem emlékszem. - Húzza összébb szemeit elgondolkodva, közben nekilát a hajmosásnak amihez grátisz fejbőr, nyakmasszázs is jár amiért roppantul hálás vagyok most neki.
-Csak féltesók. - Javítom ki tüstént, majd csukott szemmel, csendben élvezem amit csinál. Már csaknem elalszom, mire kellemes hangja ismételten megtöri a csendet.
-Látom, hogy haragszol rá. - Gondterhelten felsóhajtok, ám még mielőtt belekezdhetnék a Pierre ellen szóló kampányszövegembe, Ashley csendre int.
-Pierre nem épp egy átlagos személyiség, és ezért sokan furának tartják. De ő épp ettől különleges. Hiszen ami fura, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz is. - Miközben beszél, törülközőbe tekeri a hajam, és átinvitál egy másik székbe, ahol a tükrön keresztül nézünk farkasszemet.
-Hidd el, hogy jó ember. Öt évvel ezelőtt, a férjemmel költöztünk ide amerikából, egy új, jobb élet reményében. Nem sokkal később kiderült, hogy Bryannek negyedik stádiumú hasnyálmirigy rákja van, nem gyógyítható. Fél év múlva, minden órás kismamaként eltemettem, és utána teljesen egyedül maradtam. - A sokkoló történet közben kifésüli a hajam, beolajozza, hajhabot tesz rá, én meg csak ülök, mint egy komplett idióta, és képtelen vagyok megszólalni.
-Nem sokra rá megszületett a lányom, az alighogy megnyitott szalonomat be kellett zárnom. Egyik napról a másikra éltünk. Azután lett csupán egy kicsit könnyebb, hogy a lányomat bölcsődébe adtam, így újra munkába tudtam állni. A legnehezebb az volt, hogy kialakítsam a fix vendégkörömet,  ráadásul a szalon bérleti díját nem tudtam volna egyedül fizetni. Ekkor találtunk egymásra Juliettevel és Cameronnal. Senki se tudja, de Pierrenek köszönhető, hogy beindult az üzlet, és nem kerültem utcára a lányommal. Minden létező internetes felületen hirdetett minket, ismerősöknek ajánlotta a szalont, vendégeket hozott, egyszer még kéthavi lakbér elmaradásomat is zokszó nélkül kifizette. Sokat köszönhetek neki. - Egy félszeg mosollyal reagálok a hallottakra. Ezek mind olyan információk voltak amiket nem fogok tudni egyhamar megemészteni, így nem is bánom, hogy következő lépésként a hajam beszárításával kezd foglalatoskodni. Legalább a hajszárító monoton zúgása kitölti a közénk telepedett kínos csendet.
-Nem tudom mi a baj köztetek, de hidd el, hogy a felszín alatt ő nagyon is jó ember! - Szelíden rám mosolyog, mire én is megengedek magamnak egy visszafogott, koránt sem őszinte mosolyt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem zavartak össze a hallottak. Az a Pierre, akiről ő beszélt, egy teljesen másik Pierre, mint akit én ismerek, akire én emlékszem még gyerekkoromról. És ettől hirtelen mardosni kezd a bűntudat.
-Kész is! Gyönyörű a hajad színe! Eszedbe ne jusson bármikor is befesteni! - Még egy utolsót igazít néhány tincsen, majd maga felé forgat a székkel, elégedetten mérve végig, aztán a kávézó felé invitál, ahol Pierre már lefoglalt egy asztalt kettőnknek. Mielőtt közelebb mennénk, egy pillanatra megtorpanok, úgy nézve a bátyámra, mintha nem is ő lenne. Ashley ezek után az asztalhoz kísér, és még a széket is kihúzza nekem.
-Újfent jó munkát végeztünk. Bár a hozott anyag is jobb volt, mint amivel általában dolgozni szoktunk. - Ashley egy ravasz félmosollyal egyetemben rám kacsint, majd megpaskolja Pierre vállát és elsuhan a szalon irányába. Kettesben maradunk. Lassan ránk telepszik valamiféle kínos csend, aminek egy torokköszörüléssel vetek véget.
-Remélem elégedett vagy. - Vágom a fejéhez, azonban hangomból most valahogy hiányzik a gúnyos él. Ashley története teljesen összezavart. Bár Pierreből azt is kinézem, hogy lefizette Ashleyt, csak hogy egy kicsit jobb fényben tüntesse fel. Bár ennek semmi értelme. Mégis miért foglalkozna Pierre olyan jelentéktelen dolgokkal, hogy a húga kedveli-e, vagy sem...?
-Khmm mit eszünk? Én tuti, hogy iszom egy karamellás cappuchinot ééés nem is tudom... még mindig olyan jól csinálják a fahéjas csigát ami le van öntve azzal a sűrű, fehér szósszal aminek még soha, sehonnan nem sikerült megszereznem a receptjét? - Kérdezem, könnyed, csacsogó hangot megütve, s ahogy felsandítok rá, teljesen összezavarodok, már azt se tudom ki ül velem szembe.

Pierre sose tudta betölteni az életemben a "kedvenc féltesó" szerepét. Ha a kettőnk világát megpróbálnánk valahogyan egyesíteni, olyan masszív taszítóerő jönne létre, mint amikor a mágnes két, azonos pólusát próbálod összeérinteni. Különbözőek vagyunk, a sok ellentét között mégis pislákol valami haloványan, amit egész könnyen lángra lehetne lobbantani. És ha ez a két hasonlóság egyszer összetalálkozna, apokalipszisként igáznák le a világot. Én ki akarok ebből maradni. Pedig közel sem vagyok makulátlan. Úgy érzem, hogy a bennem gyökeret vert romlottság napról napra feljebb tör, amíg már képtelen leszek tovább irányítani. Megőrülök ettől!
A festményem iránt mutatott őszinte ámulatát látva csak megforgatom a szemeimet. Érdeklődő kérdése hallatán egy gunyoros félvigyorba görbül szám széle, s hogy ne kelljen farkasszemet néznem a bíráskodó tekintetekkel, inkább csak karcolgatni kezdem villám hegyével a tányérom. Jópáran rosszallóan felmordulnak a kellemetlen zaj hallatán, vannak akik a fülükhöz is kapnak.
-Nem. Nekem most az egyetemre kell koncentrálnom, hogy utána életem végéig megcsonkított hullákat, és egyéb emberi maradványokat vizsgálgassak valamelyik hivatásos szerv számára. - Felelem diplomatikusan, majd kezeimet összekulcsolom magam előtt az asztalon, hogy egy rendkívül nyájas, erőltetett mosollyal lezárjam a témát. Szemem sarkából persze látom ahogy anyám szégyenkezve a fejét fogja, s mintha hallanám apát az orra alatt káromkodni valamit.
-Gimis vagyok. Végzős. Zongora különórákra járok, én szoktam kísérni az iskola kórust. Ezen a vonalon gondolkozom tovább menni. - Szól az asztal másik végéből Josie, éppen hogy csak töri ékes anyanyelvünket, de azért büszkén kihúzza magát. Néha irigylem tőle a szüleink érdektelenségét. Ha engem is legalább csak fele annyira leszarnának ahogyan őt, már rég messze lennék az államoktól. És tőlük is... De hát az élet nem kívánság műsor.
-Jaj nem kell leszólni Jean-Pierre amiért én nem vagyok olyan elragadó kis művészlélek, mint a húgaim! Én sokkal inkább a tudomány, a psziché oltárán áldozom. - Vágja rá nagyképűen, utalva ezzel a rohadt diplomájára, majd annak rendje, s módja szerint egy meglehetősen gúnyos röhögés is elhagyja a száját. Pszichológus szakon doktorált. Legalább egy dolgot sikerült elérnie az életben. Azt is javarészt csalással. Nagy dicsőség!
-Oh, valóban? Lehet próbálkozni nyugodtan. Csak nehogy pofára ess. Kár lenne, a bizonyára sok nő, és talán még pasi szívét is megdobogtató sármodért! - Tettetett sajnálkozások közepette még az ajkaim is szomorúan legörbülnek, s csak akkor jutok némi levegőhöz, miután végre hajlandó kimászni az aurámból.
Nem ez az első alkalom, hogy leesek a lóról. Hogy látszólag a családom minden tagja az ellenem irányuló lejárató kampányon ügyködik. De akármekkorát is esek, már megtanultam az évek alatt visszaülni. Most is viszonylag könnyedén nyeregbe pattanok, igyekezve fogást találni Pierren, hogy kicsit megszorongathassam a tökeit, de rá kell jöjjek, hogy ez nem az én napom. Egy csettintéssel a bűvkörébe kerítette az egész defektes társaságot, így valószínűleg most én váltam közellenséggé amiért megsértettem azt a szegény, makulátlan, ártatlan kis lelkét. Mialatt fürge, felajzott léptekkel a kijárat felé tartok, még hallom ahogy apa dühében öklével az asztalra csap, és biztosítja Pierret arról, hogy történjen bármi, addig lakik nálunk ameddig csak akar, hiszen egy család vagyunk. Az egész történet csupán azért sántít, mert amióta mi elköltöztünk Párizsból, hirtelen mindenki megfeledkezett rólunk. Most meg érzelgősen egymás nyakába borulunk. Annyira idétlen az egész!
Szemem sarkából látom csupán a közeledő alakot, s amikor egy pillanatra felé fordítom a fejem, máris bekapcsol a vészjelzőm Pierre láttán. Az izmaim megfeszülnek, minden erőmre szükségem van, hogy úrrá legyek kezem szűnni nem akaró remegésén, és képes legyek elsőre beletalálni a cigivel a számba. Szándékosan ignorálom, mikor mellém érve rágyújt, majd ömleni kezd a mocsok a szájából. Tekintetem érdeklődést sugallva mered a távolba, egy az út túloldalán lévő utcai lámpa fényében táncoló molylepkét vizslatva.
-Hogy csinálod, hm?! Hogy vagy képes ilyen könnyedén, egy csettintéssel az ujjaid köré csavarni mindenkit? - Kínomban felnevetek, s őszinte érdeklődéssel, a végletekig csalódott tekintettel fordulok felé, végig mérve. El se akarom hinni amit mond.
-Az fáj a legjobban, hogy ennyire hülyék, és nem látják a fától az erdőt. - Futtatom végig rajta szemeimet újfent, ezennel bíráskodóan, mire egy pillanatra akarva-akaratlanul megakadok valahol deréköv tájon. Na jó, egy arasznyit lejjebb...
-Ó, te jó ég, baszkiii! Ezt nem hiszem el. - Hitetlenkedve a mögöttem tornyosuló épület falának vetem a fejem, zavaromban el is fordítva róla a tekintetem.
-Azt látom. És bár ne látnám! Jézusom Pierre, te komolyan beteg vagy! - Állapítom meg, s közben igyekszem kiűzni fejemből az árnyként kísértő képet a féltestvérem merevedéséről. S ha ez még mind nem lenne éppen elég, hamarosan felbukkan a távolból Luke is, amint zsebre vágott kezekkel, egy igazán rohadványos vigyorral a képén felénk tart.
-Jön a kedvenc tesód! De én ezt már nem várom meg. További jó mulatást! - Vetem oda nem kevés gúnnyal, majd amilyen gyorsan csak tudok, átsétálok az út másik oldalára, leintek egy taxit, és belevetem magam a fülledt párizsi éjszakába.


Ismeretlen helyen ébredek. Mintha egy felújított garzon lakás lenne. Mindenhol régi, retro Bakelit lemezek, az egyik sarokban egy hiányosnak tűnő dobszerkó, a másikban mintha basszusgitár állna egy erősítővel összekötve, az ablak alatt pedig aligha nem egy szintetizátor, a földön megannyi, széthullott, itt-ott elszakadt, vagy cigivel kiégetett kotta hever.
-Menj innen. - Suttogom ingerülten a látszólag kényelmesen, a hajamon terpeszkedő, fehér színű perzsa macskának.
-Menj már, sicc! - Suhintok felé a kezemmel, mire végre nagy kegyesen arrébb vonszolja a seggét. Próbálok a lehető leghalkabban mozogni, hogy a mellettem fekvő... FOGALMAM SINCS, hogy kit véletlenül se ébreszthessem fel. A tompa, lüktető fájdalom a fejemben -mely erőteljes másnaposságra utal-, felerősödik, amint farkasszemet nézek a hanyagul behúzott sötétítő résein keresztül beszűrődő napsugarakkal. Hány óra lehet?! Kétségbeesetten kezdem összekapkodni a földről a szétszórt cuccaimat, nagyjából mindent megtalálok, kivéve a bugyimat. Hát persze, jellemző! Az ajtó melletti kukába dobott óvszer azért ad némi megnyugvásra okot, miszerint legalább a védekezésről nem feledkeztünk meg a pillanat hevében. Halkan osonok ki a szobából, nem is húzom az időt azzal, hogy megcsodáljam a szűkösnek tűnő lakás többi részét, úgy hagyom magam mögött, mint aki soha nem járt itt. Vagy ötven nem fogadott hívás villódzik a mobilom kijelzőjén anyától, és ettől görcsbe rándul a gyomrom. Meg nyilván az este folyamán elfogyasztott alkohol sincs épp jó hatással a gejzírként feltörni kívánkozó gyomorsavamra. Tárcsázom anyát, aki annak rendje, s módja szerint őrjöngeni kezd a telefonba, mint akinek elmentek otthonról. A háttérből hallom Lucas röhögését, ezt követően apa átveszi a telefont anyától, és közli, hogy elküldi értem Pierret, és nem hajlandó erről az egészről egy újabb, értelmetlen vitát nyitni, majd bontja a vonalat. Hát persze! Nyilván azért küldi imádott, elsőszülött fiát, mert ő jobban ismeri párizst, ráadásul apa minden bizonnyal atom másnapos is... Sűrű káromkodások közepette elküldöm apának sms-ben a pozíciómat, hogy pontosan hol is vagyok, majd bugyi nélkül, kellően csapzottan és rohadt másnaposan várom a "taxit". Amint megérkezik, kelletlenül bevágódom a hátsóülésre, gondosan ügyelve arra, hogy összezárjam a térdeimet. Lejjebb csúszok az ülésben, egyik kezemmel az ajtóra könyökölök, hogy megtámaszthassam kóválygó fejemet. Aztán hirtelen eszembe jut.
-Ma lesz az a rohadt hajókázás, nem? Amikor valami bérelt jachttal felhajózunk a La Manche csatornán az Északi-tengerhez... - Eme szörnyű feleismerést követően még jobban hasogatni kezd a fejem. Mint egy boldog, nagy család!

Nem tudnám megmondani mikor éreztem magam utoljára ennyire kellemetlenül, feszélyezve. Mintha nem is a családom körében kellene eltöltenem egy kellemes estét, valami rohadt drága, puccos vacsora fölött. Sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki egy szekta beavatás kellősközepén van, és készül az izzó parázson járásra, mint elsőszámú próbatétel.
Hirtelen nagyon sokan leszünk, ami elég rosszul érint, ha csak azt veszem alapul, hogy olykor még az egyedüllétet is megterhelőnek érzem. Az arcok, a hangok, egy nagy, kifürkészhetetlen káoszba torkollanak. Mindenki örül mindenkinek, az évekkel ezelőtt széthullott család -már amennyiben lehet minket annak nevezni-, most újra egyesül, még ha csak egy drága vacsora erejéig is. Apuék eljátsszák a romantikusan, kézen fogva andalgó házaspárt, akik között annyi év házasság után sem aludt még ki az a bizonyos tűz, otthon meg egymáshoz se szólnak. Hiába, úgy tűnik a színjáték fontos eleme a mai estének. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem csak az én családom defektes... Ebben az óriási forgatagban úgy érzem, mintha összenyomnának a falak. Menekülni akarok, ki az étteremből, az egész világból, de valaki nem ereszt, nekem pedig földbe gyökereznek a lábaim. Fenyegetve érzem magam. Mint amikor megindulsz lefelé a lejtőn, és senki nincs, aki elkapjon, ráadásul útközben még akadályokba is ütközöl, hogy biztosan ne legyen sérülésmentes, és sima az érkezésed. Össze kell szorítanom a fogaimat, hogy valahogyan kontrollálni tudjam testem csillapíthatatlan remegését, bár elég kemény feladatnak bizonyul a dolog, miközben állnom kell frusztráló közelségét. Úgy érzem, mintha a vállamra simuló ujjai lenyomatot képeznének a bőrömben. Mint egy tetoválás, amit nem tudsz magadról levakarni. Mondandója megdobogtatja a szívemet, bár koránt sem a viszontlátás felhőtlen öröme az, amitől megemelkedik a pulzusszámom. Negédes, tenyérbemászó szavai arról, hogy mennyire sokat gondolt rám, szinte beleisszák magukat az agyamba. Mint egy parazita, amit nem tudsz kiirtani.
-Ó, valóban? Nekem sajnos az egyetem, tanulás mellett nem volt időm ilyen kis semmiségekre. - Tenyeremet mellkasára simítom, ami a körülöttünk lévőknek kedves gesztusnak tűnhet, valójában az a célom vele, hogy eltolhassam őt magamtól, amit biztosan érez ő is. Azért bájosan felmosolygok rá. Színészi tehetségemet egyértelműen a szüleimtől örököltem. Eme roppantul kellemetlen közjátékot követően lassan mindenki megtalálja a maga helyét az asztalnál, az őrült kavalkád, ami eddig uralkodott, kissé lecsendesedik, s csupán halk duruzsolások hallatszódnak az asztal különböző pontjairól. Épp úgy teszek, mint aki lázasan bújja az étlapot, mikor apa a festészet felé tereli a beszélgetést amiből próbálok kimaradni.
-Képzeld Pierre! Újonnan Mallory is ismerkedik az ecsettel. Tudod, eddig inkább a szénceruzával készült portrékat részesítette előnyben. Talán majd adhatnál neki instrukciókat, kicsit a szárnyaid alá vehetnéd őt. - Lelkendezik anya, mire a húgom megvonogatja a szemöldökét, apa helyeslően bólogatni kezd, én pedig amolyan mi a francról beszélsz??? ábrázattal, számonkérő arckifejezéssel nézek át az asztal fölött anyára, aki válaszul egy maradj csöndben, majd én tudom mit kell mondani mimikával reagál, majd belép az instagrammjába, azon belül is megkeresi az én profilomat, és Pierre orra alá nyomja az egyik képemet, ami önarcképnek készült igazából, csak épp senkinek nem tűnt még fel. Ha ez nem lenne elég, hamarosan érkezik a következő sokk, amit apa zúdít a nyakunkba. Én legalábbis annak élem meg, és mivel tudnám jobban kifejezni nem tetszésemet, mint azzal, hogy az étlapot a tányéromba ejtem. Úgy érzem, hogy a Rozé lesz az egyetlen mentsváram erre az estére, egy pohár viszont rohadtul nem lesz elég. Ujjaim feszülten fonják körbe a talpaspohár karcsú nyakát, s amint Pierre feláll, hogy bejelentést tegyen, a gyomrom újfent liftezni kezd. Fel se fogom amit mond. Mint aki transzba esett, úgy ülök kihúzott háttal tovább a széken, tágra nyílt szemekkel, elfehéredve bámulva a velem szemben ülőt.
-Mi van? Miről beszélnek?! Lory, segíts már, csak néhány szót értettem! - Bökdös meg a húgom, mire ismét magamhoz térek.
-Pierre hozzánk költözik. Egy időre. - Súgom neki vissza.
-Az király! Úgy néz ki, mint Aphrodité, csak férfi kiadásban. - Sápítozik mellettem Josie, mire egy rosszalló pillantást lövellek felé, majd készakarva végig nézem, ahogy apámmal és a seggfej bátyámmal túlcsorduló érzelmek közepette összeborulnak. Úgy csinálnak, mintha annyira közel állnának egymáshoz. De én még emlékszem, hogy apa hogy tajtékzott, amikor a Pierre születése óta, külön számlára gyűjtögetett, elég tetemes összegből -amit apa a tizennyolcadik születésnapján adott át neki-, egy rohadt autót vett. Ebben a családban mindenki jeles, ha képmutatásról van szó. Mikor elindul felém, egy húzásra lenyelem a poharam tartalmát, amitől egy kissé meg is rázkódom. Nem mozdulok, amint hátulról átkarol, de forró lehelete nyomán a nyakam libabőrbe borul. Kezem ölelő alkarjára siklik, s amint egy, az ő szájából eddig még sosem hallott becézésen kapom, körmeim akaratlanul belevájnak a bőrébe, tekintetem inkább fenyegető, mint kedves, ahogy oldalra fordítom a fejem, hogy ránézzek.
-Soha ne hívj így! Azt hiszed, hogy mindenkihez be tudsz nyalni ezekkel a nyájas szövegekkel, amiket tolsz, de ne felejtsd el, hogy van valaki, aki átlát rajtad. - Ezennel én suttogok a fülébe, úgy helyezkedve, hogy a többieknek ne tűnjön fel, s csupán egy kedves, szeretetteljes ölelésnek látszódjon az egész jelenet. Honnan a francból tudja?! Rohadt szemét Luke! Biztos, hogy ő pofázott neki róla! Szemétláda!
Az este ünnepélyes, meghitt hangulatban telik tovább, Josie időközben átpártolt Pierre egyik húgához, akivel nagyjából egykorúak. A zsebszótárt azért magával vitte.
Az újabb sokkoló információ hallatán apa felé fordítom a fejem, amolyan mi a fene történik?! kifejezéssel, amit látszólag ignorál, csupán annyit tesz, hogy hozzám közelebb eső karját végig fekteti székem támláján, így elérve távolabbi vállamat a kezével, amit némi fenyítő jelleggel meg is markol. Felszisszenek.
-Dehogy okoz! Hiszen te is a gyerekem vagy! Kissé szűkösen vagyunk, ez alatt azt értem, hogy nincs plusz egy szobánk, de Lory padlásszobája elég nagy, már beszéltem az egyik kollégámmal, aki jól ért az ilyen otthoni barkácsdolgokhoz, és segít valami ideiglenes megoldást kitalálni, hogy hogyan lehetne kettéválasztani a helyiséget. - Erre újfent értetlenkedve apa felé nézek, aki úgy tesz, mintha itt se lennék, csupán egy újabb, mások számára észrevehetetlen vállszorongatással igyekszik belém fojtani a szót. Mialatt mentális összeomlásommal küzdök, az asztalunkhoz lép a pincér, hogy összeírja a rendeléseket.
-Én nem kérek semmit, nem vagyok éhes. Csak egy Rosét. - Magamon érzem az értetlenkedő, kérdő pillantásokat.
-Akkor majd rendelek neked én valamit. - Dörmögi apa. Ismerem ezt az arckifejezést, kezdem kihozni a sodrából, és ezen nem segít a huszonegy éves Chivas Regal sem, amiből már vagy a negyedik pohárral hajt fel mióta megérkeztünk.
-Garnélarák salátát kér a kisasszony és még egy pohár Rosét.
-Üveggel! - Javítom ki elég határozottan ahhoz, hogy ne kezdjen el vitatkozni. Apja-lánya.
-Hát, akkor hivatalosan is üdv a Nagy Almában! - Ezúton én kezdem a bájolgást, amint a pincér visszatért az üveg Roséval, és kitöltött egy pohárral, amit aztán enyhén megemelek Pierre felé, mosolyogva nézve a szemeibe. A többiek is poharat ragadnak. Jókora, kövér korttyal öblítem le a torkomban összegyűlt keserű epe ízét, majd újból megszólalok.
-A nyelvet beszéled, bratyó? Ugye tudod, hogy amerikában a franciát nem használja szinte senki, főleg New Yorkban. - Mondom egy kedves mosollyal, tettetett érdeklődéssel, az anyanyelvünkön, majd váltok angolra.
-Seggfej. - Szakad ki belőlem, mire apám öklével az asztalra csap, anya drámai sóhajok, sápítozások közepette felkönyököl az asztalra, ujjaival a hajába túr, és szégyenkezve lehajtja a fejét. Hirtelen kínos csend telepszik a népes társaságunkra.
-Tőled aligha lehet bárki nagyobb seggfej! - Töri meg a kínos csendet valahonnan Lucas.
-Pierre, valami füldugót majd szerezz be, esténként szeret mindenféle alakokkal videó chatelni. - Folytatja Luke, mire anya figyelmeztetően oldalba löki, de én azt már nem várom meg, hogy apa erre miképp reagál, lecsapom az asztalra az ölembe terített kendőt, felmarkolom a táskámat, és kiviharzok az étteremből. A bejárattól néhány méterrel arrébb táborozok le, a falnak dőlve, rágyújtva egy szál mentolos cigire, azon gondolkozva, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha most belefulladnék a Szajnába.

-Lory, Lory, Lory....! - A gép felszállása óta alig telt el fél óra, Josie mégis már vagy ötödjére lyukassza át az oldalamat a könyökével, mert valami őrületesen fontos, halaszthatatlan mondandója támadt. Kezdem komolyan azt hinni, hogy a húgomnak ez valamiféle szupererő. Mármint az, hogy rövid időn belül ki tud hozni a sodromból. Pedig még azt is engedtem, hogy az ablaknál üljön. Telhetetlen. Rossz családi szokás ez. Úgyis mondhatnánk, hogy a génjeinkbe van kódolva, kiirthatatlan.
-Iggeenn?! Mi jutott eszedbe már megint, amit két perccel ezelőtt nem tudtál volna az ezt megelőző agymenéseddel együtt a nyakamba zúdítani?! - Josephine alapjáraton elég érzékeny alkat. Ha ezt most Lucas, vagy anya tolta volna az arcába, tuti megint begubózna, és napokig nem szólna senkihez. De én nem vagyok Lucas, anya vagy éppen apa. Én törődöm vele. A magam furcsa módján. Ahogy egy nagytesó törődik a kicsivel. Ahogy anyunak kellene törődnie Josieval.
-Kurva vicces vagy!
-Ne beszélj így!
-Hogy? Úgy, hogy "kurva?" - Gondterhelt sóhajjal együtt forgatom meg a szemeimet, és inkább visszadugom az airpodsomat a fülembe, hogy végre végig tudjam hallgatni azt a két órás podcastet, ami az önmagunk és mások elfogadásáról szól, ám ekkor Josie megállítja a kezem.
-Szóval az van, hogy... hogy mondják franciául, hogy szeretlek? - Szemöldökeim hüledezve homlokom közepébe szökkennek.
-Ez komoly? Minek vetted azt a zsebszótárt, ha nem használod?! - Dorgálóan megpöckölöm a kezében tartott, szóban forgó könyvet, ami így az ölébe hullik.
-Haha marha vicces! Használom! De két megfelelőt is ír rá, látod?! - Ha az ülésem engedné, még hátrébb húzódnék, ugyanis Josie úgy az arcomba tolja a zsebkönyvet, hogy ebből a távolságból akár bele is fulladhatnék a lapjaiba.
-Micsoda?! Hol vetted, a kínai piacon?
-Az amazonról rendeltem, és... irónia?
-Irónia. És most fogd be kérlek szépen. - Josie már az államokban született, még csecsemő volt, amikor egyszer haza látogattunk, ő azóta nem járt Párizsban, s mivel egymás közt is alig használjuk a nyelvet, anyuék meg nem igazán törték magukat, hogy Josie is, hozzánk hasonlóan anyanyelvi szinten elsajátítsa, így neki érthető okokból elég szegényes a szókincse. Nem tudom hibáztatni azért, mert ennyire lelkes, és izgul. Franciaország messze az egyik legcsodálatosabb hely a világon. Ha annak idején lett volna beleszólásom, soha nem költöztünk volna el New Yorkba! Utálok ott élni.
-Je t'aime.
-Mi?
-Je t'aime. Ez a szeretlek franciául. -



-Ez komoly?! Tényleg öten leszünk ebbe az egy szobába bezsúfolva? Ez irtó groteszk! - Sápítozik Josie.
-Jaj maradj már csöndbe. Azt se tudod mit jelent ez a szó! - Ugrik a torkának Luke.
-De tudom! Groteszk. G-R-O-T-E-SZ-K. Összetett ábrázolásmód. Jelentése: Bizarr, félelmetes, torz. -A húgom túlzásba vitt okoskodására mindannyian egyszerre hördülünk fel.
-Szerintem most fejezzük be! Későn foglaltam szobát, ez az én hibám, oké, aláírom. De beszéltem a recepción a nővel, és azt mondta, hogy mivel több napot maradunk, egész biztos felszabadul ez idő alatt még legalább egy, vagy két szoba, amiket fenn fog tartani nekünk. Egy éjszakát kibírtok! - Apa öblös, mennydörgő hangjától valahogy mindig lenyugszanak a kedélyek. Egy percig biztosan. Aztán folytatódik az egész elölről. Ki menjen először zuhanyozni? Lucasnak holnap reggel kilenctől konferenciahívása lesz, arra az egy órára jó lenne, ha mindenki elhúzná a belét innen. Anya nem rakta be a kézi gőzölős vasalót, Josie pedig megkezdi az előbbiekért, a több napig tartó némasági fogadalmát. Nem véletlenül mondják, hogy a családját nem választhatja meg az ember. Az éjszaka valamiért sokkal lassabban telik, mint a nappal. Talán azért, mert ilyenkor egyedül maradok a gondolataimmal, és akaratlanul is olyan múltbéli dolgokat idézek föl, amik utána nem hagynak nyugodni. Pierre a család feketebáránya. Mindenféle szempontból. Bár féltestvérek vagyunk, mégis inkább mondanám őt egy távoli ismerősnek, mint olyan személynek, akivel szoros, napiszintű kapcsolatban állok. Már gyerekként is feltűnt, hogy mennyire sötét, romlott az aurája, és ezen nem változtatott semmit a legutolsó, közel tíz évvel ezelőtti találkozásunk. Inkább csak megerősített benne, hogy valami nincs rendben vele. Nyár volt. Ha eszembe jut az a nap, még mindig úgy hallom a kabócák ciripelését, a mellettünk csordogáló patak hangját, mintha újra ott lennék, és ettől kiráz a hideg. Egy tisztáson piknikeztünk a családdal, én pedig annyira lelkes voltam, hogy önként elmentem Pierrevel tűzifának valót gyűjteni. Azt hiszem felnéztem rá. Azzal az ártatlan, gyermeki jósággal, bizalommal, talán egy pici rajongással is. Hiszen már akkor, tizenkilenc évesen is helyes volt. Sose tudtam úgy, olyan testvérként kezelni őt, mint Josiet vagy Lucast. A susnyásba érve egyszerre csapta meg mind a kettőnk orrát valami orrfacsaróan büdös. Pierre ötlete volt, hogy járjunk utána mi lehet az, én meg persze, mint engedelmes kislány, szót fogadtam az idősebbnek. Egy döglött kígyó volt. Emlékszem, addig piszkálta ameddig meg nem tudta emelni egy vaskosabb bot segítségével, hogy aztán ijesztegessen vele. Azt mondta, tök izgi lehet belülről. Egy ideig még szemlélgette, vizsgálgatta, majd visszaindultunk. A hátralévő úton úgy beszélgetett, mintha semmi sem történt volna, mintha maga a tény, hogy fel akart boncolni egy elpusztult állatot, nem lett volna rémisztő, főleg egy tizenegy éves gyerek számára. De sose mondtam meg neki, hogy féltem. Hogy akkor először rettegtem tőle. Nem, nem a kígyótól. Olyanokat mondtam, hogy "menő", "izgi" és hasonlók. Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy jártam-e már valakivel. Hogy mi a véleményem a fiúkról, szeretem-e őket?! Láttam e már fiút meztelenül. Csókolóztam-e már, és hogy akarok-e? Sose beszéltem róla anyuéknak. Azóta nem is találkoztunk Pierrevel. Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok... De rossz előérzetem van.



-Mindenkinek megvan mindene?! Senki ne hagyjon semmit a kocsiban, nem fogok öt percenként kijárkálni azért, mert eszetekbe jut valami. Csak ma este szeretnék nyugalomba megenni egy T-bone steaket, közepesen átsütve, leöblítve egy pohár kiváló, francia borral, miközben kellemesen elbeszélgetünk a családunk azon tagjaival, akiket már évek óta nem láttunk. - Szemlélteti a "szabályokat" apa, még a kölcsönzött kocsiban ülve, majd a visszapillantótükrön keresztül egyenesen rám bámul. A mondandója vége a tekintetével társulva elég egyértelmű célzás volt arra, hogy részben miattam szakadt meg a kapcsolat ezzel a fenséges családdal.
-Michelle, hagyd abba, nem az ő hibája! - Teremti le anya, majd lesöpör egy fehér szöszt apa fekete színű zakójának a válláról, minek után sorba elhagyjuk a kocsit.
Kiszállva igazítok a ruhámon, és a hajamon. Anya -hogy fenntartsák a látszatot-, apába karol. Lucas apa mellett megy. Amolyan fennkölt módon, emelt fejjel, mint valami rohadt kiskirály. Én anya mellett kullogok, inkább kevesebb, mint több életkedvvel, Josie pedig valahol hátul lemaradva bandukol utánunk.
-Húzd ki magad! - Szól rám teljesen váratlanul anya, így hát eleget is teszek kérésének. Vagyis, inkább utasításának. Minél közelebb vagyunk az étteremhez, annál nagyobbnak érzem a hasamban lévő, kellemetlen, szurkáló csomót, a szívem olyan hevesen ver valahol a torkomban, hogy alig bírok úrrá lenni rajta.
-A bordó ruhát kellett volna felvenned.
-Anya, köszi, de már vagy századjára mondod el.
-És százegyedjére is el fogom. - Nem szólalok meg többet, inkább csak elbizonytalanodva, újfent végig nézek magamon. Nem értem mi baja a feketével. Az minden alkalomra megfelel.
Apa lép be először az étterembe. Soha nem láttam még ehhez foghatót! Kellemes félhomály, a falon itt-ott csobogóval fokozzák a hangulatot, bordűr, márvány, és minden ami egy ilyen drága étteremben megállhatja a helyét. A recepcióhoz lép, ahol franciául kezd bájcsevegni a hölggyel, aki hamarosan útba is igazít minket a Pierre nevére foglalt asztalhoz. Miből fogja ezt kifizetni?! Nagyon lovagias! Egy külön helyiségbe kalauzolnak minket, ahol a lefoglalt asztalnál már ott ül a Szent család másik fele. Igyekszem minél inkább a háttérbe szorulni, talán még Josienál is jobban játszom a láthatatlant, mégis van valaki, aki minden próbálkozásom ellenére észrevesz, és amint először találkozik a pillantásunk, szinte képtelen elszakítani rólam a tekintetét. Idegességemben egy tincset a fülem mögé igazgatok, kézi ridikülömet úgy szorongatom magam előtt mindkét kezemmel, hogy belefehérednek ujjaim. Hirtelen kialakul egyfajta káosz. Mindenki egyszerre beszél, elnyomva egymást, franciául, és elkezdődnek a kötelező ölelkezések, puszilkodások. Vannak, akik hosszabb ideig borulnak össze, vannak, akik csak kezet fognak egymással. Bármennyire is próbáltam elveszni a tömegben, kimaradni a kötelező, kellemetlen tiszteletkörökből, Pierre mellett a nagyiék is hamar felfigyelnek rám, papi szinte valósággal letámad. Megvénült, ráncos kezei közé fogja az arcom és csókol ahol csak ér, közben könnybe lábadt szemekkel egyre csak azt hajtja közös nyelvünkön, hogy "gyönyörűségem".
Innen már gyakorlatilag nincs visszaút, engem is elnyel a tömeg, még olyanok is akadnak, akiket nem is ismerek. Pierre legkisebb húgát egész biztos nem láttuk még. Ahogy fogyatkoznak az ölelésre váró rokonok, úgy válok egyre feszültebbé. Már csak Pierre marad. Egy bizonytalan, erőltetett mosollyal lépek elé.
-Helló bátyó! Rég láttalak. - Bátyó?! Miért hívom így? Soha nem hívtam így. Ő nem a bátyám! Olyan értelemben biztosan nem, mint Luke.
-Nem lehetne gyorsabban, kezd korogni a gyomrom! - Szólal meg apa vicceskedve, mire mindenki harsányan röhögni kezd. Veszek egy mély levegőt, és félkézzel átkarolom Pierre nyakát. Az ismerős illattól, attól ahogy arcunk összeér egy pillanatra, liftezni kezd a gyomrom. Viszonylag gyorsan kibontakozom öleléséből -hacsak ő másképp nem akarja, bár az már biztos feltűnne a többieknek is-, majd mindannyian elfoglaljuk a helyeinket. Én beszorulok apa és Josie közé, velem szemben pedig... Hogy bassza meg! Tüstént fellapozom az étlapot, s illik, vagy nem, az arcom elé emelem, mint aki nagyon elmerült a kínálatban.
-Na, meséljetek valamit! Mindenki jól van? Pierre, valahol van most párizsban kiállításod a festményeidről? - Érdeklődik apa. A kiállítás és festmény szavak hallatára meglepetten a magasba szöknek szemöldökeim, egy pillanatra érdeklődően ki is nézek rá az étlap takarásából, ami egyébként nem fedi az egész arcomat, csak egy bizonyos részét. Mondjuk úgy, orrtól lefelé.
-És meddig maradsz majd nálunk? - Érzem, ahogy hirtelen kimegy minden vér a végtagjaimból, minek köszönhetően az étlapot véletlenül bele is ejtem a még üres porcelán tányéromba. Minden duruzsolás, beszélgetés váratlanul abba marad, az egész család engem figyel.
-Khm... Bocsánat! - Hebegem kissé rekedt hangon, alig hallhatóan. Apa ekkor mellettem az étlapomért nyúl, pillantása dorgáló.
-Nem kell az arcod elé tartani, ha így leteszed magad mellé az asztalra, akkor is jól láthatsz benne mindent. - Ezzel el is indítja ellenem a lejárató kampányát, ami az egész család számára vicces lehet, ugyanis mindannyian egy emberként nevetnek fel. Mégis mikor akartak nekem szólni erről?! Mármint, Pierre kis földkörüli útjáról, aminek egyik állomása mi leszünk New Yorkban?!
Hamarosan az asztalunkhoz lép a pincér, hogy megtudja, ki mit iszik. Én Rosét kérek. Apa még rendel valami előételt, de hogy őszinte legyek, nem igazán foglalkozom vele. Ugyanis az asztal túloldaláról engem vizslató, igéző kék tekintet valahogy sokkal inkább leköti a figyelmemet.