...mini részletek az életem lapjaiból...


Közös lakásunkat kerestük a vőlegényemmel, Jimmel. Ő puccos, nívós városrészben akart, én viszont inkább a nyugisabb területeket nézegettem.
Feszültek voltunk, leginkább én. Nekem elég volt az, hogy konkrétan egy olyan ügyön kell dolgoznom, amit nekem nehéz volt megemészteni.
A helyszín borzalmas látvány volt, még úgyis, hogy nem az első volt nekem. Több tucatnyi volt már... Itt három gyerek halt meg. Egy épület robbant fel. Nem egy régi gázcső okozta. Nem. Egy ember. Szívem szerint nem mondanám annak. Egy állat... Igazából az sem, az állatok törődnek a saját fajtájukkal.
- Ez csodás, nézd meg... Kis kuckó nekünk - mutattam rá egy belváros forgatagától messzebb lévő lakás adataira, de a nemtetszését rögtön grimaszkodással fejtette ki, s rámutatott egy Central Park melletti luxus lakásra.
Én ezután aligha szóltam hozzá, közben megérkezett a futár a kajával, amihez sört ittunk kivételesen, merthogy az ő családjában a bor a minden. Én is imádom, de mi családunk viszont nem volt tehetős, mint ez a família, akik rongyrázóak voltak, de Jim másnak tűnt köztük.



Egy találkozóról értem haza, amely eléggé fontos volt. Egy ajánlatot kaptam, amit nem lehet visszautasítani, hiszen az FBI egy remek csapatához kerülhetek, ahol igazából jól is érezhetném magamat... Jelenleg azonban még csak alakulgat a dolog, én pedig még mindig mankóval járok, meglőttek pár hete, s még otthon kell maradnom legalább 2-3 hetet is akár, ami nekem sok lesz már. Sok lesz a tehetetlenség, folyton sorozatokat nézegetek, aztán este meg a férjemmel borozgatunk, meg pizzázunk, vagy nem tudom még...
Elsődlegesen nem akarom terhelni őt az új munkával, hiszen még én se vagyok biztos, hogy elfogadom. Gyakorlatilag úgyis azt kapnám tőle meg, hogy miért nem pihenek, miért mászkálok el, még gyógyulófélben vagyok, blablabla.
Egy sms-t kapok tőle: Helló, szívem! Ne haragudj, elfelejtettem, hogy ma van az a buli Nate-nél, tudod...az a jogi karos haverom, szóval kicsit később érek haza, ne haragudj, tényleg. Csók!
Hát akkor ma egyedül borozok, meg nézem tovább azt a nagyon idióta sorozatot, valamint belepörgetek annak az új ügynek aktáiba, amin a kollégák dolgoznak, én pedig szokásomhoz híven, nem tudok leállni az ilyenekkel. Függője vagyok a hivatásomnak.




- Aláírtam... most már akkor hagyod, hogy végezzem a dolgomat? - dobtam le a papírköteget az asztalra.
Próbálok nem kizökkenni a rideg stílusomból, amit felvettem a mostmár ex-férjem ügyvédi irodájába belépésem előtt. Teljesen érdektelen pofát vágok, meg egyébként is, nem fog megoldódni a jelenlegi ügyek egyike sem, ha itt maradok.
A házasságunk nem volt túl rózsaszín ködbe borult sosem, de az elején imádtuk egymást, de ez megváltozott, s leginkább én kezdtem el kifelé lépni a kapcsolatból. Hogy miért? Sosem az zavart, hogy védőügyvéd, - jó, oké, ez egy kicsit hazugság volt -, hanem az, ahogyan próbált felemelkedni az elit világban. Nárcisztikus,  de nagyon okos. A lépései felértek mindig a sakktábla legjobb lépéseivel.
- Miért sietsz? Netán már van valakid, akihez ennyire szaladnál, kedves ex-nejem?! - kérdését ignorálnám, amikor a következő húzása az, hogy végigsimítja ujjait a jobb vállamon.
Amikor hozzáért a vállamhoz, a legkevesebb az, hogy elhúzódom elegánsan, visszafogva a temperamentumos énemet, aki már biztosan megajándékozta volna egy jobbhoroggal. Nem, nem teszem meg, pedig megérdemelné. Nem szólok hozzá többet, inkább felkapom a táskámat, majd kifelé igyekszem, s a telefonom épp meg is szólalt, főnök az.
- Szia! Elnézést, amiért késlekedem... Sietek! - hangom egyszerre volt bűnbánó, amiért tényleg kések, és boldog, mert végre elmehetek innen.




Kiürült az irodarészünk, én maradtam már csak befejezni valamit. Még Jen is hazament, vagy legalábbis már nincs itt ő sem. Sok barátom nem volt az életem folyamán, de őt annak szeretném tudni. Csak egy férfi takarítót, - ha jól tudom, Juan a neve, valami latino fickó, de rendes -, pillantottam meg a szemem sarkából, aki kellemes levendulás illatot hagy maga után a felmosási procedúra után.
Épp próbálnék írni a számítógépen, amikor zajt hallok a főnök irodája felől... Nem ment még haza vajon? Kíváncsiságból elmegyek az ajtaja előtt, de meglátom, ahogy ő is tevékenykedik valamin.
- Azt hittem, leléptél már - a szokásos két koppkopp után szólaltam meg mosolygósabban. - Még én is befejezem a mai nap adminisztrációját, aztán... - csuklik el hangom, hiszen mialatt beszéltem, ő odajött, s csak nézett engem, majd pedig csókot lehelt arcomra.
- Tudom, tudom... Ez gyors... Sajnálom. Nem volt helyénvaló - udvarias volt, mégis jó volt. - Holnap bejössz Mr. Donaldson kihallgatására? Én vezetem majd, de szeretném, ha mellettem ülnél, s esetleg át is adom egy ponton neked azt a szarházit - tudja jól a főnök, hogy imádom, ha rossz zsarura kell váltanom, s egymásra somolyogtunk.
- Akkor holnap... - intettem neki, majd visszaballagtam az asztalomhoz, amely az ablak mellett volt, szerettem kibámulni, este pláne.