Vörös nyalábok szelték egymást keresztül, mind-mind különböző formában. Az egyik alulról felfelé kúszott, kanyarokat kerülgetve, óvatosan, alábújva egyik s másik társának, holott egy másik teljesen féktelenül futott, nem is figyelve, min gázol keresztül. Teszek egy lépést háta, hogy jobban lássam, de rögtön vissza is lépek, mert rájövök, hogy nem érdekel. Elkezdem vadul maszatolni az ujjaimmal a színeket, de a vöröshöz alig érek hozzá, végeredményben mégis olyanná vált az egész kezem. Ráhúzom a kéket, a zöldet, a szürkét, a lilát, a kis vödörből még a sárgát is elkezdtem maszatolni, csak hogy eltűnjön végre a vörös, de nem értem el vele semmit, csak hogy sötétedjen és egyre jobban szétterüljön az egész vásznon. Utáltam. Utáltam és imádtam egyszerre, nem tudtam kezelni, nem tudtam emlékezni, nem tudtam nem emlékezni, holott ennek kellett volna a legjobb figyelemelterelésemnek lennie. De nem jött össze. Cserébe kaptam mást.
Ismét hátrébb lépek, de csak azért, hogy rágyújtsak egy cigarettára. A félig üres doboz után hanyagul hajítom az ágyra az öngyújtót is a mosatlan ingek és tányérok közé, pontosan oda, ahonnan előtte felvettem. Hosszasan szívom bele újra és újra, kiélvezem azt a csöndet, ami már nem csak három percig lehet az enyém, mert már nincs senki, aki rám tépje az ajtót és lebasszon, hogy minden büdös lesz.

A tenyerét a kézfejemre helyezte, én pedig hagytam, hogy átvegye az irányítást a kezem felett. Úgy tettem, mintha érdekelne, amit mutatni készül. Mintha érdekelne, amit szeretne csinálni velem. Hagytam, hogy mozgasson, hogy ő húzza a vonalakat és a vonásokat helyettem, én pedig elégedetten hagytam, pedig legszívesebben leráztam volna magamról, mert rohadtul nem akartam, hogy belepofázzon abba, amiben egyértelműen én voltam a jobb. Tovább maradt, az én ingem volt rajta, a saját parfümömet éreztem vissza, és ezt nem akartam. Túl közel volt, és csak közeledett, én pedig hagytam magam, mert azt hittem, van értelme.
- Így – hallottam közel a hangját. Belelihegett a fülembe, én pedig alig érzékelhetően elhúzódtam. A keze megindult az alkaromon, hogy aztán végigsimítson a vállamon keresztül a mellkasomon, és csak egyre jobban próbált közeledne, egészen addig, míg felálltam, majdnem teljesen hátralökve magamtól. - Nem viszed el? – nézett rám kérdőn a földről értetlenkedve.
- Nem.
- Pedig jó lett.
Tudom – mondtam magamban, de ehelyett csak felmarkoltam a bögrémet és kimentem a szobából szótlanul, hátrahagyva őt. a buta kérdéseivel együtt kavarogva, aminek már csak az idejét várja, hogy a fejemhez vágja. Mi sem jobb két üveg bor után az éjszaka közepén, bele a semmibe, a semmiből, bebizonyítva, hogy szarból nem lehet várat építeni? Hogy aztán később még örüljön, te pedig undorodj, de ne is tőle igazából, hanem magadtól, amiért képes voltál hagyni magadat, amiért elhitted, hogy valami megéri. – Gratulálok a vizsgádhoz, ügyes voltál – olvasom a képernyőről, hogy aztán elhajítsam a telefonom, miközben csak annyit morgok a bajszom alatt, hogy „anyádnak gratulálj”.

Csonkig szívtam a cigarettát, amit az egyik üres tányéron nyomok el a többi csikk mellé, majd a frissen felszabadult kezemmel végigsimítok a homlokomon letörölve pár izzadtságcseppet. Hosszasan bámulok magam elé ismét, próbálok belelátni valami többet egy részeg hányásnál, annál, ahogy jelenleg kinéz. Nem hallom a zenét, ahogy a hangok és a színek együtt kergetőznek a fejemben, nem hallom a káromkodását, amikor hajnali fél háromkor felkeltem, hogy alkossak valamit, és már nincs is itt mellettem, hogy egyszerűen csak nézze, hogyan lesz valami szarból valami teljesen más, amiről kedvesen azt mondja, imádja.
Ezek hiányoznak, pedig nem újak, nem régiek, szokások, melyek egésszé tettek. Ki vagyok én egyedül? Csak ekkor érezném magam egésznek, ha minden megvolna?
Felemelem a vörös festékes vödröcskét, hogy ráborítsam a vászonra, majd arra a kéket, a zöldet, a szürkét, a lilát, egyre hevesebben, hogy végül aztán levegyem a vásznat az állványról. Egy röpke pillanatig gondolkozom el csupán, mielőtt kihajítanám az ajtón keresztül a szobából az újabb szemetet.