A tervem az volt, hogy a lehető leghamarabb magam mögött hagyjam ezt a helyet. Több okom is volt rá, részben az, hogy dühös voltam a vezetőségre és úgy mindenkire, aki miatt még nem állhattam munkába, még ha olykor magam is úgy láttam, hogy így talán jobb, hiszen miként tudnék másokon segíteni, ha valójában még magamon se tudok? Vagy mi történne akkor, ha esetleg pánikrohamot kapnék életmentés közben? Nem is a lebukás veszélye riasztott el teljesen az egésztől, hiszen aki tényleg képes elhinni azt, hogy egy ilyen eset után teljesen jól lehetek, az még nálam is nagyobb idióta, hanem attól rettegtem leginkább, hogy az életem tényleg darabokra hullott és már soha többé nem leszek képes újra helytállni orvosként.
Bassza meg!
Úgy minden, ez a hely, az a faszkalap, aki azt művelte velem, de talán leginkább én, amiért voltam annyira makacs, hogy túlléptem a hatáskörömet, hogy segítsek egy bajba jutott nőn. Okolhatom a világegyetemet azért a szar lavináért, ami a nyakamba zúdult egy évvel ezelőtt, de én okoztam, én voltam az, aki nem tudta becsukni a szemét és mindenáron segíteni akart egy ártatlan nőnek és egy gyereknek, mielőtt még belőlük is csak egy újabb tragikus hírt lett volna valamelyik újságban, vagy éppen híradóban, de persze helyette majdnem belőlem vált ilyen hír.
Arcomra grimasz szökik, ahogy eszembe jutnak a ruha alatt húzódó hegek, vagy az, hogy milyen érzés is volt eme intézmény falai között magamhoz térni. Néha tényleg úgy érzem, hogy a halál jobb lett volna és bárcsak most kudarcot vallottak volna a kollégák, míg azon voltak, hogy megmentsék a szaros kis életemet.
Hálátlan kis dög vagyok, amiért nem halmozom el szeretettel és hálával azokat, akiknek köszönhetően itt lehetek, de ez van. Leszarom!
Kíváncsian fürkészem Rose-t, míg a válaszára várok, majd lopva a hátam mögé pillantok, mintha csak a zaj vonzotta volna a tekintetemet, de valójában nem így volt. Vonzott az, hogy magam mögött hagyjam ezt a helyet, mielőtt esetleg egy zaj, egy tett újra lebénítana és aminek köszönhetően megmutatkozhatna az, hogy egy omlásra ítélt ház lappang valójában a külsőváz alatt.
- Ez igazán kedves tőled, hogy így gondolod, de ha jól tudom, akkor nem a sürgősségin szeretnél helytállni a későbbiekben, így ha vissza is jövök, akkor se találkoznánk túlzottan gyakran. – hangom barátságosan csendül, ami nem kis erőfeszítésembe kerül, hiszen tényleg egy részem legszívesebben lerázná őt, hogy minél előbb ismételten egy ingérszegényebb környezetbe rejtőzhessek el.
Kicsit kérdőn vonom fel a szemöldökömet, majd fáradtan sóhajtok egyet, mintsem hangot adjak az első gondolatomnak, ami egy határozott nem lenne. Nem gondolnám azt, hogy a jelenlegi állapotomban én lennék a legjobb tanácsadó, de mégis igenlően bólintok.
- Nem ígérem, hogy fogok tudni segíteni, de szívesen meghallgatlak. – újabb féligazság, de egészen hihetően sikerül kiejtenem a szavakat és még egy bátorítómosolyt is kap mellé. Ha jelenleg rám mosolyogna valaki így, akkor esélyesen legszívesebben képen törölném és kifejteném csöppet se kedvesen, hogy hova dugja fel az idióta bátorítását.
- A tea jól hangzik, de inkább én hívlak meg téged. – egészen barátságos hangot sikerül megütnöm, ami részben neki köszönhető és annak is, hogy az elmúlt hónapok alatt egészen jó színésszé váltam. Lassan követem őt a kantin felé, ahol kérek egy teát, meg egy péksüteményt, hiszen ma még nem is ettem semmit se, aztán ránézek, hogy ő mit kér.
Ha sikerült döntenie, akkor kifizettem a rendelésünket, majd egy-két kolléga mellett elhaladva mosolyt erőltetve az arcomra viszonoztam a köszönéseket, miközben igyekeztem kizárni azt a ricsajt, ami uralta a kantint. Roppant nehéz volt úgy végigsétálni, mintha nem lakozna bennem semmiféle félelem. Az udvarra kiérve lassú léptekkel folytattam az utunkat, amikor is kiszúrtam egy padot.
- Ott van egy szabad hely, szeretnél leülni, vagy inkább sétálnál? – nem tudtam, hogy miről lehet szó, vagy éppen mennyire van szüksége támaszra, de igyekszem előcsalogatni még a megmaradt régi énemet, hogy mellette lehessek bármiről is van szó. – Mi aggaszt ennyire? – ráemeltem a pillantásomat, majd a döntésétől függően vagy leültem, vagy nem. Óvatosan megfújtam a teámat, hogy belekortyoljak.

Fertőtlenítő átütő szaga, kék, fehér és zöld falak, gépek csipogása és zümmögése vesz itt körbe. Itt érzem jól magam, itt érzem úgy, hogy igen, otthon vagyok, megérkeztem. Az orvoslás számomra nem egy szakma vagy egy hivatás. Számomra ez az élet, és bár tudom, hogy magánéletben is rendeznem kellene végre a soraimat, de úgy vagyok vele, hogy ez még ráér, először a karrieremet rakjam egyenes vágányra utána pedig jöhet majd minden más. Legalábbis amikor a kórházban vagyok akkor mindig így gondolkodom, aztán hazamegyek az üres lakásba ahol csak a halaim tátognak rám éhesen és a gondolkodásmódom kissé átbillen másik irányba. Előfordult már, hogy társkeresőre is regisztráltam, de a sokadik dick pic után már töröltem is magam és úgy döntöttem az élő ismerkedéssel talán nagyobb szerencsével járok.
De… vissza a munkához, hiszen most is itt vagyok a kedvenc helyemen. Míg a többi rezidensnek vannak olyan munkák amiket annyira nem szívesen csinálnak meg én ezer örömmel vetem bele magam akár a leg „allja” munkákba is. Most is már azon jár az agyam, hogy a nap további részében milyen feladatok várnak rám, dokumentációk, műtétek, vizit-ek, ahol megnézzük, hogy minden rendben van-e a betegeinkkel.
Őszinte öröm jár át amikor meglátom volt oktatómat, aki már egy ideje nem dolgozik velünk, de remélem, hogy ez hamarosan megváltozik. Az okokat nem tudom, nem is kérdeztem, mert nem szeretem a pletykákat, ha tudatni szeretné velem távozása okát akkor majd megosztja velem, de addig is én elvagyok a boldog tudatlanságban egészen addig amíg azt látom, hogy rendben van.
Nem tudom eldönteni, hogy vajon hogyan viszonyul ahhoz hogy leszólítottam, de tudhatja, hogy ha le akar rázni, akkor én ezt teljesen megértem, nem ér rá, siet vagy csak szimplán olyan hangulata van, ami nem társalgásra való.
- Ami azt jelenti, de igen, hiányzik, rengeteg tapasztalata és tudása van amit úgy gondolok hogy még nem sikerült mindent elsajátítanom. – kifejezetten szeretem ha egy oktató szigorú. Inkább olyan legyen, mint az a fajta aki jópofizik a diákokkal, nem azt mondom hogy az nem jó, de mindennek megvan a maga helye és ideje.
– Munkával kapcsolatos és igen kényes téma lenne. Nem tudom, hogy egyáltalán tud-e tanácsot adni nekem. - valakivel meg akarom beszélni, és talán  erre ő lesz a legmegfelelőbb, hiszen mégis csak ismeri a helyi szokásokat, de jelenleg nem képezik a mindennapjai részét a korházi élet.
- Meghívhatom egy kávéra vagy teára? És talán kimehetnénk az udvarra sétálni egyet, a kantin túlzsúfolt… - amennyiben a válasza pozitív el is indulok a kantin irányába, hogy beszerezhessük a kellemes meleg italt.

Egyszerre volt jó érzés újra itt lenni a kórházban, ugyanakkor rohadtul szar érzés is. Nem csak azért volt borzalmas, mert megannyi rossz emléket idézett fel, ami a lábadozásomhoz volt köthető, vagy amikor itt magamhoz tértem, hanem amiatt is, mert még mindig nem állhattam munkába. Szerettem volna, de nem engedték. Mi a szarnak kellett hajdanán azt a megállapodást megkötni?! Tudom, azért, hogy legyen még munkám, ha egyszer jól leszek és kapjak valamennyi fizetést is, mielőtt csődbe mennék. Bár utóbbi nem igazán fenyegetett, főleg, hogy a támadás óta mindig máshol csöveztem, mintsem a saját lakásomban, vagyis a tett színhelyén. Oda szerintem senki be se engedett volna, de nem is bántam, hiszen még a költözés miatt se én mentem oda, hogy csomagoljak. Egyszerűen képtelen lettem volna rá, meg ha annyira odavágyom, akkor csak le kell hunynom a szemem és a véráztatta konyhámat simán fel tudnám eleveníteni minden apró részletével együtt, mert annyiszor láttam már fényképeken. Ne aggódj, tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon elbaszott. S máris visszatérhetek az első állításra, hogy talán soha többé nem lesz olyan, hogy jól leszek. Mindig is egy elcseszett ember maradok és halovány önmaga a régi énjének, amikor lehull a függöny, hiszen míg tart a színdarab, addig igyekszem mindig úgy tűnni, mint akinél akkor gáz már nincs… Ohh, pedig ha tudná a környezetem, hogy olykor a gondolataimtól még én magam is megijedek, akkor esélyesen nem hagyták volna azt, hogy elköltözzek, de így jobb lesz mindenkinek, legalábbis a családomnak tuti.
Muszáj meglelnem azt, hogy miként is tudok végre kikecmeregni ebből a rémálomból, amiben ragadtam. Tényleg irigyeltem olykor azokat az embereket, akiket az amnézia kísértet. Néha azt kívántam bárcsak velem is megesett volna, bárcsak az én elmém is úgy döntött volna, hogy meg akar védeni attól a borzalomtól, ami velem történt, de nem. Helyette inkább újra és újra belelök, mintha csak soha nem lehetne kiszállni ebből a hullámvasútból, ami nem valami rémisztő kastélyon száguld át, hanem inkább egy horrorkastélyon vagyis a velem történeken, mert elegendő egy apró hang és beugrik mindaz, amit velem művelt az a rohadék.
Sietős léptekkel próbálnám magam mögött hagyni a helyet, amikor meghallok egy ismerős hangot és a nevemet. Megtorpanok, de nem fordulok meg egyből.
Rohadt életbe! Tényleg?! Miért nem léphettem le az után, hogy elintéztem a dolgomat? Egyszer baszki nem történhetne valami úgy, ahogy szeretném?! Emelném a plafon felé a pillantásomat, de nem teszem, mert túlbeszédes lenne. Miért kell valakinek annyira bátornak lennie, hogy hozzám szól, mintha nem is látná azt, hogy sietek, de a legabszurdabb az egészben, hogy még örömtelinek is hat a hangja, mint aki tényleg örül annak, hogy lát.
Cseszd meg!
Na jó, ez nem Rosenak szólt, sokkal inkább a helyzetnek. Ő egy nagyon is okos és kedves nő. Kicsit a régi önmagamra emlékeztetett azzal, ahogyan intézte a dolgait, mert nem csak lelkiismeretes volt, hanem kíváncsi, aki nem félt utána járni a szükséges információknak, kérdezni, ahogy az se volt mellékes, hogy még nem ölték ki belőle a kedvességet, ami miatt a betegek egészen hamar megkedvelték őt. Aprót sóhajtottam a közeledő léptekre, majd eleinte a jól bevált hamis mosoly kúszott az arcomra, de ahogy rápillantottam egy kicsit igazivá vált, mert a boldogságtól sugárzó arca valahogy képes volt ezt elérni. Még akkor is, ha eléggé nyúzottnak hatott az ábrázata.  
- Szia Rose! Még nem, csak a papírokat jöttem leadni és egyeztettem a vezetőséggel. – vallom be, mielőtt még azt gondolná, hogy tényleg visszatértem és csak fel akarnám venni a fonalat olyan téren, hogy mi is a helyzet a sürgősségin. Sajnálom, hogy ő végül nem úgy döntött, hogy ott akar helytállni, mert egy tehetséges orvost veszített ez által az az osztály, de azt is tudom, hogy az nem mindenkinek való. Hajdanán nekem se ment mindig könnyedén az, hogy ott helyt tudjak állni. - Csak azt ne mond, hogy hiányzik a szigorú ábrázatom. – részben ugrattam őt, de azért tényleg tudtam szigorú lenni és az elvárásaim is akadtak, de mind-mind azt a célt szolgálta, hogy végül nagyszerű orvosok legyenek.
A kérdését hallva haboztam, majd legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem. Kurvára nincs időm senkire! El akarok tűnni innen, vissza a szobám biztonságos falai közé, mielőtt még kiderülne az, hogy egy roncs halmaz vagyok a felöltött mosoly és kedvesség alatt, de végül még is igent mondtam rá.
- Persze, esetleg van valami eset, amiről szeretnél egyeztetni, vagy másról van szó? Esetleg a jövőddel kapcsolatos? – érdeklődve csendült a hangom, miközben továbbra is őt fürkésztem és szép lassan rájöttem arra is, hogy a pillantásában felelhető kérlelés miatt maradtam, még ha legszívesebben el is futottam volna.
Basszki, talán még se teljesen vált feketévé a szívem, ahogy halottá se.

Hosszú éjszakát valószínű hosszú nappal követ, pláne akkor ha munka mániás vagy és úgy éled az életed mint én… Két végén égetni azt a bizonyos gyertyát nem éppen a legmegfelelőbb életmód, de a kávé és energia ital vállalatoknak is valamiből fent kell tartaniuk magukat. Hiszem, hogy a bevételük minimum fele egyetemi hallgatóktól származik, azon belül pedig egyharmada orvostan hallgatóktól és rezidensektől. Szerencsére ha nagyon elfáradok akkor azt a szervezetem jelzi, nem hagyja magát átverni, és olyankor egyhuzamban legalább nyolc- tíz óra alvásra számíthatok.
Ettől jelenleg még messze állok, talán majd holnap délután jutok el idáig, addig pedig lenyomok egy ügyeletet majd egy kis extra munkával itt tartom magam és befejezem az adminisztrációt. Szeretem ha minden a helyén és rendben van,  nem értem azokat akik a saját dolgukat nehezítik meg. Mindig mindennek megvan a maga helye, minek töltsem az időmet keresgéléssel, ha ezt a felesleges időhúzást el is kerülhetem és az időmet sokkal hasznosabb dolgokra tudom fordítani? Például hazafelé útba ejthetek egy állatokkal foglalkozó szaküzletet, hogy ennivalót vegyek a kis bettáimnak, valamint meglepjem őket pár új növénnyel vagy tereptárggyal. De addig is… vissza rakom az adott kórlapot a helyére és kedvesen mosolygok Mr. Thomasra aki ezt ugyan még nem láthatja, mert még mindig altatásban tartjuk kritikus állapota miatt, de a látszatot fent kell tartani, és ha pozitívan állok hozzá akkor előbb utóbb fel fog gyógyulni. A testéből ki és bevezető csövek mennyisége nem azt mutatja, hogy igazam lesz, de én nem adom fel. Az én betegem is, és én nem vagyok hajlandó egy beteget sem elveszíteni. Pláne nem olyat akivel volt alkalmam megismerkedni a műtét előtt.
Szeretem a betegeimet, még akkor is ha ők esetleg ezt nem így látják. Be kell látniuk előbb vagy utóbb, hogy nem azért vagyok velük kemény, mert egy seggfej vagyok, hanem azért, mert ők azok és a saját butaságukon keresztül nem hajlandóak megérteni azt, hogy én igazából csak segíteni akarok nekik és ha azt mondom, hogy be kell venni a drága gyógyszert az nem azért van mert meg akarom őket kopasztani, hanem mert meggyőződésem arról, hogy a felírt gyógyszer a jelenleg legjobb ami kapható a piacon.
Az intenzívet hátra hagyva   a várótermek felé veszem az irányt, hátha látok olyan beteget akinek pont rám van szüksége. Megakad egy ismerősön a tekintetem, oda megyek hozzá, hogy megérdeklődjem, hogy hogy van mostanában, hiszen nyilvánvalóan nem csak melegedni jött be a kórházba, de a beszélgetésben nem tudunk elmélyedni, mert éppen őt szólítják. Jobb is így, mert a többi beteg tekintete egyre inkább kalandozik el felém. A fehér köpeny átka, tudják ki vagyok és ha elég sokáig maradok itt akkor még a végén letámadnak a kérdéseikkel. Elbúcsúzom az ismerőstől, és megyek tovább a dolgomra, mikor is megakad a tekintetem egy volt oktatómon. Most őszinte mosoly terül szét ajkaimon, miközben felé igyekszem. Remélem nem fog lerázni.
- Dr. Murdoch, de jó Önt újra itt látni! Újra csatlakozik közénk? - rezidensként szinte minden osztályon meg kell fordulnunk, attól függetlenül, hogy mi lenne a szívünk vágya, így kerültem a doktornő szárnyai alá egy rövid idő erejéig.
- Van esetleg rám egy kis szabad ideje?