Say something!

Vendég

Az utolsó napunk kadétként és az első esténk hadnagyként, igen emlékezetes volt. Az ünnepség után családostól vettünk részt az állófogadáson. Legalábbis akinek eljött a családja. Apa nem ért rá, még felhívni sem, hogy megint el kell utaznia vagy tárgyaláson kell résztvennie, az őrnaggyal üzente meg aznap, hogy nem lesz ott. Sokáig haragudtam apára, és nem tudtam, nem akartam megérteni, hogy hogy lehet fontosabb nálam és anyánál bármi. Apa bízott anyában, tudta, hogy jó helyen vagyunk együtt. És amikor már nem volt anya, akkor is bízott abban, hogy jó munkát végzett a lányukkal.
Még aznap sem értettem meg apát, amikor hadnagy lettem. Tudtam, hogy mennyire hiányzik neki anya, hiszen nekem ugyanúgy fájt, és én sem jutottam volna el idáig Connor nélkül. De ha annyira hiányzott neki, akkor miért nem jött el szinte soha hozzám, hozzám, akiben ott volt anya is? Hogy lehetett fontosabb bármi ennél, még akkor is, ha ellenezte az akadémiát? Miért nem mondta el soha személyesen, hogy büszke rám? Miért kellett a halál közelébe kerüljek, hogy ki tudja engedni emberlétét?
A fogadás után Zachry bátyjának kőkori minibuszával kerültünk a Brooklyn híd tövébe, ahol a tragacs lerobbant, és sosem indult el többé. Mondanom sem kell, hogy már a buszon szétosztottunk nyolcunk között néhány üveg sok évig érlelt whisky-t, úgyhogy a buszból kiszállva mind a nyolcan és Zachry, aki nem ivott, felsorakoztunk a busz frontvonala elé, tisztelegtünk, majd ünnepélyesen meghajoltunk előtte, megköszönve életét és szolgálatát. Zachry azt mondta, ha így folytatjuk, a hullánk fölött is így fognak majd meghajolni az illetékesek, de Banks taslija után már inkább a whiysky-re fókuszált.
Ott sem lehettem a temetésükön.
Nem mondhatnám, hogy elit bárokba jártunk, de azt sem, hogy lepukkant, Bronxra emlékeztető brooklyni kocsmákba. Amikor szünet volt az akadémián, mi hatan new york-iak és még hárman a környékről, akik ezen az estén is együtt voltunk, általában ezen a környéken eresztettük ki a gőzt, jobb napokon pultnál fizettük a magunk és egymás italát, ha pedig szorosra kellett húzni a nadrágszíjat, mert késett az ösztöndíj, vagy valamelyikünknek nehéz napja volt, általában házibulival pótoltuk szociális elszigeteltségünket a Nagy Alma társadalmától. Aznap bárban kezdtük, és kocsmában folytattuk. Banks már az első lokálban úgy eleresztette a gyeplőt, hogy majdnem levetkőzött egy tinédzsernek tűnő lány előtt, de még időben sikerült kicipelnünk a helyről, természetesen röhögőgörcs közepette, hogy aztán néhány utcával arrébb folytassuk a törzshelyünkön. Éjfél után valamicskével pedig Zachry lakásában kötöttünk ki. Banks azonnal elaludt Zachry ágyában, mi pedig Connor ötletét felkapva lelkesen rajzoltunk fel egy ádámkosztümöt kosztüm nélkül a teljes arcára. Hajnal fele pedig szépen lassan majdnem mindenki elaludt a lakásban.
Connor felkapott az ölébe, és úgy vitt ki a megállóba, pedig esküszöm, hogy ellenkeztem a gesztus ellen. Nem sokkal később már a lakásomban voltunk, mondanom sem kell, hogy mivel kezdtük a hajnali programot. Egy pezsgőbontás után, amit a plafon vakolata bánt, birtokba vettük a konyhapultot, aztán a kanapét is. Aztán Connor közölte, hogy másnap este indul a gépe Irakba. Az arcom lefagyott, egy pillanatra nem is kaptam levegőt, aztán arcon csaptam. Emlékszem, hogy egy pillanat alatt kijózanodtam. Tudta, hogy baj van, mert egy szót sem szóltam. Hagytam, hogy magyarázkodjon, hogy miért nem szólt hamarabb, hogy miért akar egyáltalán itt hagyni, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon van-e jogom felróni neki, hogy nem hagyhat magamra ő is, hiszen hivatalosan sosem alkottunk egy párt, nem is akartunk, eleinte csak játéknak és átmenetinek tűnt az egész, aztán…
Legalább másfél órán át üvöltöttem vele, több edényt és üveget összetörtem dühömben, aztán még úgy egy órán át sírtam. Nem tudott megnyugtatni semmivel sem, úgy tűnt, hogy erre a sokkra nincs akut gyógymód, ő remélte, hogy az idő majd segíteni fog, én pedig tudtam, hogy ez így lesz. De nem akartam elengedni. Nem akartam elveszíteni.
Az a lyuk a plafon vakolatán még mindig megvan. Ahányszor átmegyek a hálószobából vagy fürdőből a nappalin keresztül a konyhába, ránézek. Nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy mi változik tőle bennem, hogy fájdalmat érzek-e tőle, mert folyamatos fájdalmat és hányingert érzek, ha nyitva van a szemem, ha nincs, de talán van valami keservesen megnyugtató abban a lyukban, ami biztonságban lent tart a szennygödröm legmélyén.
Szürke pólóban és egy otthoni rövidnadrágban jövök ki a fürdőből, lehúzom a fejemről a vizes törölközőt, és a kanapéra dobom. Egyik kezemet felemelve hátralököm nedves hajamat az arcomból, és a konyhapulthoz érve whisky-vel töltöm meg a poharamat. Ahogy az üveg alja újra a pulthoz ér, a kopogás váratlanul töri meg a kísérteties csendet, ami évek óta belengi ezt a lakást. Egy pillanatra talán még kíváncsi is vagyok, hogy ki áll az ajtó előtt, mert Dr. Aislinggel nem ma van találkozóm, mást pedig nem látok szívesen itt. Kezembe veszem a poharat, és elindulok a kanapé felé, amikor megint kopogsz. Ha apa lenne, valószínűleg ugyanilyen váratlanul, de határozottan toppanna be, biztosan nem szólt volna előre. Ezzel a gondolattal megyek a kukucskálóhoz, amint visszatettem a poharat a pultra. Belenézek, és gyorsan lebeszélem magam a lelkes és azonnali ajtónyitásról. Nem ugrik be elsőre, hogy honnan vagy ismerős, de nem hagyod abba a kopogást. Amint elfordítom a zárat, eszembe jut.
Miért vagy itt?
Lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. Nem szólok hozzád, csak reflexszerűen újra hátrasimítom frissen mosott hajamat. Úgy állsz előttem, mint egy látszólag kikezdhetetlen szikla, tele ismeretlen barlangokkal, és én úgy állok előtted, mint egy megfáradt és megtört hegymászó, tele kétségekkel és bizonytalansággal. Szóval ilyen az, amikor egyszerre örülsz valakinek, miközben gyűlölöd, amit rajta keresztül látsz.
Most már megértem apát.

» Falcon & Bishop | Mount Sinai Hospital
» Ryan & Sasha // who you are really?!
» Ryan & Rae y Flor
» this again? // Ryan & Heloise
» Alarick G. Ryan ~ soon... ~