Mindy, velem ellentétben nem tudta értékelni a csendet. Velem ellentétben neki nem is volt négy öccse és az egykeségét akarta azzal kompenzálni, hogy bele akart volna vonni a mindennapjaiba, amiből kihátráltam azzal, hogy most dolgozom. Azt is indokként fogalmaztam meg, hogy az öcséimért kellett mennem az iskolába, hogy felvegyem őket, vagy hogy Lucast kellett elvinnem orvoshoz, mert már megint összeszedett valamit az oviban. Végeláthatatlan kör volt, amibe vagy belemásztam, mintha csak óriáskerék volna, vagy akár ki is szállhattam volna az egészből. A második sosem volt opció, anyámat nem hagyhattam magára a fiúkkal, mert akkor a következő nap már a hírekben lettek volna benne Griffinék. Mindy, a nevével ellentétben nem hajlott a magamutogatásra, ma mégis a számára lazább témaköröket érintettük.
- ... azt mondta, hogy ilyen estéje még sosem volt. Tudod, három órán keresztül csináltuk, Tea, három órán keresztül! - dicsekedett el vele, a hanghordozásából tudtam, hogy közben fülig pirult. Ő olyan lány volt, akinek a szülei semmit sem engedtek még. Tizennyolc volt, amikor életében eljöhetett velem először inni, de akkor is csak alkoholmentes sört választhatott és este tízre haza kellett vinnem. Megeskedtek. Furcsa, hogy már több, mint egy évtizede ismerem. Eddigre a legtöbben már kikoptak. - Elkísérsz majd brazil gyantára? Azt mondta, hogy rám férne - hozakodott azzal az ötlettel elő, amire nem voltam felkészülve. Mármint tőle biztosan nem.
- Hogy mégis mit mondott? - akadtam ki hirtelen, még a rongyot is kiejtettem a kezemből, ahogy némileg a portalanítással voltam elfoglalva, de csak azért, mert a könyvespolcnak nevezett szerkezeten az ujjamat végighúzva jöttem rá, hogy ideje volt már rendet tenni. Múlt héten is ezt mondtam. Akkor is megcsináltam. - Henry! - sipított bele a beszélgetésbe a háttérből Lucas, aki már legalább húsz perce azon ügyködött, hogy a bátyja kártyáit tépte szét. Nem volt sok, és drága sem. De attól még az az ő franciakártyája volt. Valószínűsítem ezt Henry megunta és kirakta a közös szobából az öccsét. Lucas-ból hamarosan kitört a sírás, ami nem volt sem kedves, sem andalító dallamú. A tenyeremet a homlokomnak támasztottam, mialatt hosszan fújtam ki a levegőt.
- Hát, azt mondja, hogy olyan vagyok, mint Chewbakka - biztos voltam abban, hogy nyakig vörösödött a túloldalon. Ilyen részletekre azért én sem voltam kíváncsi.
- De azért képes volt három órán keresztül.. - folytattam volna, ha egyrészt nem szirénaként visítva közeledett volna felém Lucas, túlságosan is nagy feneket kerítve a bátyja igazságtételének és kevesebb gondot fordítva arra, hogy örüljön annak, Henry legalább nem lökte fel vagy ütötte meg, ahogy szokása volt. Néha túlságosan is hirtelen volt a gyerek, aminek a levét Lucas itta meg. - Vársz egy kicsit, Min? - meg sem vártam a válaszát, már guggoltam is le Lucashoz, aki ahelyett, hogy megölelt volna, beleharapott a kézfejembe a legkedvesebb ördögi vigyorral az arcán, ami ha fájt is, gyengéden toltam el magamtól és adtam a kezébe a rongyomat, hogy azzal menjen egy kört. Az összes megörökölt játéka szanaszét hevert a padlón, a fiúk már megint képtelenek voltak megtalálni a szennyestartót a fürdőszobában, a teregetésről már ne is beszéljek. Ha tippelnem kellene, a családi programjuk náluk a Bennyvel történő lógásban merült ki most is, ahelyett, hogy egyszer normálisan hazakeveredtek volna.
- Átdobom majd, hogy vagyok szabad és ha szeretnéd, elkísérlek - úgy két hét múlva. Igazából a mai napon kívül nem tudtam, hol is áll a fejem, de legalább az öcséim káoszát igyekeztem összekapkodni. Az ajtón felhangzó kopogásra egy dömperrel és két alsónadrággal a kezemben egyenesedtem fel, kifújva az arcomból is a kósza hajszálaimat. Még egy pillanatot kértem Mindytől, aki szusszant a szavaimra. Nem olyan volt a kopogás, mint Camé, ezért is indultam meg, hogy hosszú másodpercekkel később nyissak ajtót, ahol Estherrel kerültem szembe.
- Ó! - Nem néztem le a kezemben tartott két boxerre. Az egyiken Bart Simpson virított, a másik csíkos volt. A dömper legalább egyben volt. - Hát te? Szia, Esther, ne haragudj! - elálltam az útjából, hogy beljebb tudjon lépni a csodás Griffin-lakba. Eldobtam egy kupacba a kezemben tartottakat, csak hogy mindent, ami szanaszét volt hagyva a lakásban, mint a hangyák, szorgosan elpakoljak. Kidobtam a kukába edényeket a pultról, a mosogatóba csúsztattam az asztalon hagyott koszos tányérokat és csak kószán néztem el a majdnem meztelenül szaladgáló öcsémre, akin csak egy a varrás mentél apró lyukas Thomas, a gőzmozdonyos alsó volt. - Bocsánat... most értünk haza nem rég és.. még nem volt időm elpakolni mindent. Hogy vagy? - a szavaim közben is jártak a kezeim a rendért, Mindy hangja pedig hangosabban csengett a kihangosított telefonban.
- Helló, Esther. Mindy vagyok! - ja, igen, még mindig vonalban voltam. Esther mondta korábban, hogy ma jön? Próbáltam kutakodni az agyamban bármiféle emlékért ezzel kapcsolatban.

Sosem tudtam, mi az az igazi magány, mert ha akartam, ha nem, a közösség tagja lettem és egészen kicsi koromtól kezdve ott lófráltam apámék körül, akik már akkor pókereztek, amikor még csak állni sem tudtam. Erre azért emlékszem ennyire tisztán anyám elmondásaiból idézve fel, mert amikor apám veszített, azt hangosan tette, fröcsögve szidva el mindenkit és megvádolva mindenki mást, hogy csaltak. Sosem tudott veszíteni és sosem akart veszíteni. Azon az estén szereztem a már nagyon is halovány heget a bal oldalon a hajvonalamnál, mert az eldobált Budweiser dobozokkal játszottam, apám pedig dühében belerúgott kettő másikba, ahogy az újabb játszmában is alulmaradt a fiúkkal szemben, csak azzal nem számolt, hogy azok útjában voltam. Nem azt sajnálta, hogy a saját lánya feje vérzett, hanem azt, hogy haza kellett küldenie a fiúkat, ráadásul otthon maradt egy bőgő kisgyerekkel. Szerintem ezt a mai napig sem bocsátotta meg nekem, már ha nem itta volna el az összes agysejtjét az évek alatt. Megismer, int nekem az utcán, akkor a kislánya vagyok, igyekszik dicsérni és anélkül is büszke rám, hogy tudná, mit is csinálok az életemmel konkrétan, de ha tehetem, akkor inkább elkerülöm őt. Anyámat sem igazán értem, ahogy újra és újra képes volt megbocsátani apám hülyeségeit és mintegy ezeket a kibéküléseket mindig egy következő gyerek születésével jelentette be. Vagyis, az már a végeredmény volt, a kilenc hónappal későbbi állapotok jobb esetben. Henrynél mínusz három hét, Lucas pedig még egy héttel tovább élvezhette az anyja melegét, akinek már elege volt az ötödik terhességből. Csak egyszer kérdeztem meg tőle, amikor Henryvel hét hónapos terhes volt, hogy minek fekszik össze apámmal, akkor az arcomon csattant a tenyere. Utána leginkább csak sajnáltam azért, amiért apám még mindig képes volt rá hatni és ugyanúgy behódolt az alfahímnek, ha csak egymás közelében jártak.
Ha pedig nem apám társaságát kellett elszenvednem, akkor a fiúknak odalent volt mindig egy-egy kedves, vagy épp csipkelődő megjegyzése, ahogy Susanék sem hagyták, hogy elkallódjak. Ha látták, hogy valamiért nem vonom össze a szemöldökeimet, nem intek nekik vagy nem válaszolok a kérdéseikre, akkor megalakították az intervenciós csoportot és addig rágták a fülem, ameddig el nem pakoltam és be nem hívtam őket ebbe a romhalmazba, hogy meghallgassák, mi nyomta épp a lelkem. Bármennyire is idegesítőek voltak néha, bármennyire is akartam néha elköltözni innen, a családjuk része voltam. A lányukként kezeltek és vigyáztak ránk. Amennyire rohadt néha ez a környék, annyira is volt összetartó. Ezt az ismerős biztonságot pedig nehezen adja fel az ember, nem igaz?
Grace állandó nyúzása, hogy ideje lenne a saját lábamra állnom és elköltözni innen, hátrahagyni ezt a borzasztó felfordulást, tudom, hogy valószínűleg soha nem fog megvalósulni, és már nem csak Grace, hanem Mindy is rázendített. Nem ma, ma éppen az ő sztorija a legfontosabb mindkettőnk életében, amit előbb Lucas, aztán pedig az ajtón felhangzó koppanások szakítottak félbe. Az ajtóban viszont nem a megszokott ismerős alak állt, hanem Esther.. Esther? Reméltem, hogy a pánik érzete, amiért és ahogy kinézett a lakás, nem ült az arcvonásaimra, kelletlenül invitáltam be őt és már azon járt az agyam, hogy mit tüntethetnék el kevésbé látványosan, mintha nem épp a szemétdomb kellős közepére érkezett volna pikniket tartani. Nem szégyelltem... annyira, de életem legboldogabb napját élném meg, ha egyszer az életben tiszta, elpakolt és rendezett lakásba tehetném be a lábamat hazaérve. Az viszont egy olyan álom lesz, ami megint csak nem fog megvalósulni úgy, hogy a rendet leginkább csak én preferáltam. A viszonylagos rendet.
Elálltam Esther útjából, hogy le tudja pakolni a dobozokat, miközben azon gondolkodtam, hogy mivel érdemeltük meg a nőt, mert hát a pizza mindenki kedvence volt ebben a lakásban, de szerencsére - mondhatom azt és lehetek önző most - kevesebben voltunk itthon. Nem mintha Charlie vagy Mason nem tolna le azért, ha nekik nem hagyunk legalább egy-egy szeletet.
- Akkor még jó, hogy elkaptál itthon minket- legalább már tudom, hogy nem nekem van memóriakiesésem és nem felejtettem el őt. Így kevésbé ciki. Még gyorsan egy konyharuhával letöröltem a pultot is, mielőtt a dobozok rákerültek volna, csak akkor eszmélve fel a figyelmetlenségemen, amikor bemutatták egymást a lányoknak. - Basszus! Mindy, visszahívlak. Úgyse tudod kiszagolni a pizzát telefonon keresztül! - jól hallhatóan közölve indultam el a kütyüért és szakítottam is meg a vonalat, még elkapva azt, ahogy Mindy jajj, basszus, ne már, pedig nyalnám szavai még eljutottak hozzánk. A farzsebembe csúsztattam a telefont, miközben Esther a fánkokat említette meg.
- Henryvel szerintem jobban járnánk - nevettem fel halkan, ránézve Lucasra, aki a kisgatyájában éppen az egyik nem rég lerúgott és még csupa mocsok cipőmért nyúlt le és emelte azt a szájához, hogy megkóstolja. Olyan hirtelen mozdultam felé, hogy megrezzenve lekonyult a szája, de még épp időben el tudtam őt kapni, kiszedve a kezéből a csukámat. - Határozottan. Lucas lehet, hogy az ajtókitámasztókat hozná el onnan - vigyorogtam, eddig tartott a legkisebb öcsém hisztije, mert huncutul rávigyorgott Estherre, intés helyett pedig puszit dobott felé.
- Még nem - emelkedtem fel. - A legtöbbször olvasok nekik, nem mintha annyira jól narrálnék. Meg.. borzalmas műsorok mennek a tévében és nem igazán akarom látni, ahogy a tini mamik epizódjait nézik, vagy a hisztis menyasszonyokat, akik azt se tudják, hogy mit akarnak - megforgattam a szemeimet.
Henry úgy lépett ki a szobájából, mintha a trónját keresné.
- Szia! - mint a kopó, szimatra állt rá és meg sem állt a pultig, ahol futólag megölelte Esthert. - Nekünk hoztad? - már nyitotta is fel a dobozt, hogy a következő pillanatban a szájából a pizza szelet lógjon ki. Mintha sosem evett volna. Nem csak pizzát, de amúgy sem semmit. Mint egy ragadozó, úgy kezdte el falni a tésztát, szinte meg sem rágva, csak nyelve azt.
- Jézusom! Henry! - tudom, az Úr nevét szádra ne vedd, vagy valami hasonló, ahogy a nagyi csapott rá a számra, ha éppen JézusAtyaIstent mondtam káromkodás helyett. - Mizu? - teli szájjal kérdezte Esthert. Megáll az eszem!