Jesse&Emil

Lehajítottam a kötényem a pultra, aminek hatására a felszálló liszt fehér homályos ködöt képzett a helyiségben. Egy átlag dohányosnak a tüdeje korommal volt tele, egy átlag pizzériában dolgozó dohányos tüdejében pedig minden alapanyag megtalálható volt egy adag hamuban sült pogácsához. Gyakorlatilag ezüsttálcán nyújthattam volna át anyámnak a hörgőcskéim, hogy lakassa jól a családot abból, ami ki tud belőlük kaparni. Főleg igaz volt ez az olyan napokra, mikor Stuart a műszak kezdete után egy órával jelenti be, hogy haldoklik a nagyanyja, és nem jön be dolgozni. Mégis kit érdekel a nagymamája, ha kibaszottul kelnie kéne már az első adag tésztának, mire ő önkényesen kiír magának egy szabadságot? Hát faszom, főleg úgy, hogy Deen amúgy is szabin volt, így kinek kellett hátra mennie megmenteni a bizniszt már megint? Hát persze, hogy nekem, aki hosszú évek munkájával felküzdöttem magam a ranglétrán, és a tészta gyúrást kasszázásra cserélte.
Utáltam az olyan napokat, amikor fuldokolnom kellett hátul a szarban. Mert persze a takarítás is mindig annak a dolga, aki a legnagyobb dzsuvát csinálja, mert a főnök szarik felvenni még egy takarítót, hogy ne nekünk keljen a hipóban nyúlkálnunk pizza gyúrás előtt közvetlen. De ugye kit érdekel, hogy a népesség egy-két fasszal megtizelődik-e, amíg megveszik azt a pizzának csúfolt cuccot, aminek az alapja már három hete rohad a hűtőben a megpenészedett sonka mellett. De nyilván panaszra nem lehetett okom, hiszen a góré szerint szép fizetést kaptam, állítólag az egyik legjobbat. Kár, hogy a lakbérre nem telt volna belőle, ha nem csapoltam volna néha meg munka közben a kassza javát. Szerencsére a főnök nem csak fukar volt, de az általános iskolás matekot is elbukta, így sose tűnt fel neki, hogy napi öt-hat számlázatlan pizza árával az én jövőképembe szállt be.
De ezen a napon nem nekem volt a legtöbb sajnálni valóm. Kevés olyan lehangoló látvánnyal találkozik az ember, mint amilyen Jesse csalódott képe volt miután megkapta az értesítőt, hogy nem vette fel valamelyik szaros egyetem. Nem éreztem át a fájdalmát, mert habár első generációs gyerek voltam a családban, aki egyetemre jutott, de abban is elsőként jeleskedtem, hogy az ösztöndíjnak csúfolt zöldkártyám olyan gyorsan bukjam el, hogy még apámtól is külön dicsértet érdemeljek érte. Komolyan, az öreg virtuális csókot küldött, és egyfajta büszkeséggel teli „megmondtam, hogy szart kéne inkább lapátolnia” megjegyzéssel fejezte ki örömét. Volt kitől örökölnöm a tehetséget, főleg az adócsalás terén, abban ugyanis apám nagy ász volt odahaza, Szerbiában.
- Szard le – vontam meg a vállam, miközben egy határozott kézmozdulattal a kezemben tartott mosatlan edényeket belevágtam csak úgy rendezetlenül a mosogatógépbe. – Én a helyedben már rég lehúztam volna pénzzel a fasz mostohaapám, és elhúztam volna Floridába szörfözni, és kiforgatni a vagyonából a geci gazdag nyuggereket.
Erőteljesen becsaptam a mosogatógép ajtaját, aztán elégedetten körbenéztem konstatálva, hogy a munka nagy részét letudtam – értsd: majd Katere fogom, hogy baszott felnyalni a padlót, és inkább előbb lelépett a pasijához, mert a nemi vágyai már megint előrébb valóak, mint hogy a minden csempe úgy csillogjon, hogy a főni bácsi viszont lássa benne a Hitler bajuszát.
- Na, inkább igyunk, mert lassan én is inkább felvágom az ereim a látványodtól – a dolgozóknak szánt fakkos szekrényből előkaptam egy üveg bontatlan whiskyt, amit talán, egész véletlenül a reggeli áruátvételnél hiányzó mennyiségként számoltam el. Win-win szituáció, hiszen a beszállító pótolja az étterem hiányosságát a következő áruszállításnál, és nekünk is van egy ingyen üveg piánk, amire alapjáraton nem biztos, hogy telne a szaros kis fizetésemből. Tulajdonképpen ez egy megérdemelt ivás lesz, az el nem számolt túlóráink fizetsége.