Néhány munkatárs társaságában lépek be a bárba, ami immáron a törzshelyünkké vált. A pultosnak már mondanunk sem kell, hogy mit kérünk, fejből tudja, hogy ki mit szeret és szó nélkül készíti is őket. Ezért szeretem én ezt a helyet! Bár ha jól sejtem, ez nem az egyetlen indok amiért olyan jól bánnak velünk. Ahogy mondani is szokták... Tartsd közel a barátokat, de még közelebb az ellenségeket, meg a zsarukat. Persze ez egyikünket sem érdekli túlzottan, a mai estén csakis kizárólag az ünneplés érdekel. Elvégre péntek van, egy igencsak nehéz héten vagyunk túl, ráadásul egy bonyolult ügyet is sikerült lezárnunk. Kell ennél több némi italozáshoz? Aligha! Na nem mintha nekem szükségem lenne bármi indokra ahhoz, hogy italhoz nyúljak, ezt mindenki jól tudja, egyáltalán nem vetek meg néhány pohárkát, bár ezt igyekszem nem túlzásba vinni.
Már éppen az első felest készülnék a többiekkel együtt leönteni, mikor megérkezik az üzenet. Úgy ejtem vissza a poharamat az asztalra, mintha forró lenne, és éppen leégette volna az ujjaimat. A felhőtlen öröm és mosoly is egy pillanat alatt fagy le az arcomról. Úgy érzem mintha valaki jól fejbe kólintott volna... Újra. Automatikusan dörgölöm meg a szemem, hogy aztán újra a képre nézhessek, amiről sajnos még mindig olyan istenesen vigyorog rám az arc, amit már ismerek... A szüleim mellett.
- Clayton? - Rémülten nézek fel a nevem hallattán, azt sem tudom, hogy mit kellene válaszolnom, csak annyit tudok, hogy most mennem kell. Nem akarok itt maradni, nem akarok inni, nem akarok ünnepelni, legfőképpen addig nem, ameddig egy őrült készül a szüleimmel vacsorázni. Mi a jó büdös francot keres ott? Vagy jobb kérdés, mit akar? Miért? Nem zargattam a legutóbbi találkozásunk óta, nem tettem semmi rosszat ellene, legfeljebb csak kérdezősködtem egy kicsit. Azt is inkább csak azért, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy Chris ütött volna le és menekült volna el. Ő beszélni akart, de valaki nem hagyta, nem is akarta. Nekem pedig volt egy sanda gyanúm, hogy ennek a fickónak benne volt a keze, viszont erről már letettem. Legalábbis egészen mostanáig. Talán mégis rossz helyre nyúltam?
- Most mennem kell. - Mondom zavartan, miközben próbálok magamra erőltetni egy mosolyt. Nem szeretném ha bármelyikük kérdezősködni kezdene, bár lehet okosabb lenne, velük együtt állítanom be a szüleimhez. Érdeklődve néznek rám, várnák a magyarázatot, amit most semmiképp sem fognak megkapni, egyszerűen szó nélkül sétálok el. Még hallom ahogyan viccelődnek rajtam, azt hiszik valami hapsi van az ügyben. Mondjuk az igazságtól nem áll messze, de nem olyan értelemben ahogyan azt ők gondolják.
Megállok a számomra kijelölt autó mellett, amit ugyan magánügyekre nem lenne szabad használnom, de végül mégis beülök. Nincs az az isten, hogy én most fogjak egy taxit és azzal próbáljak meg mielőbb Bronxba érni. Az órákat is vehet igénybe, tekintve a késő délutáni forgalmat, mikor mindenki meglepi az utakat, hogy mielőbb hazajusson. Nekem pedig aligha lennének óráim, nekem minnél előbb oda kell érnem.
Azt mondanom sem kell, hogy a sebességhatárokat elég nehézkesen sikerül betartanom, igyekszem a lehető legrövidebb és egyben leggyorsabb utakat választani, ezzel többé-kevésbé elkerülve a forgalmat. Idegesen parkolom le az autót, majd mielőtt még kiszállnék, ellenőrzöm, hogy a fegyverem nálam van, s töltve is van, bár nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükségem. Nem szívesen használnám, legfőképpen nem a szüleim előtt, akik nem mellesleg még azt sem pontosan tudják, hogy mivel foglalkozom.
- Könyörgöm, ne legyél itt! - Morgom el az orrom alatt, mielőtt még apám ajtót nyit nekem. Részben megnyugszom, mert látom, hogy jól van, részben pedig csak még idegesebb leszek, mivel hallom a konyhából kiszűrődő hangokat, amik nem azt bizonyítják, hogy anyám egyedül lenne. - Ki van itt? - Teszem fel az ártatlan kérdést, miközben egy öleléssel üdvözlöm őt.
- Johnny. - Válaszolja röviden de tömören. Az öreg sohasem a dumájáról volt híres, amolyan csendes megfigyelő csak, aki addig nem szólal meg, amíg nem kérdezel tőle. És akkor is csak röviden, mint ahogyan azt most tette.
- Johnny? - Fogalmam sincs, hogy ki az a Johnny, de van egy igencsak rossz érzésem vele kapcsolatban. Aztán mikor apám beterel a konyhába, bennem ismételten megfagy a vér, akárcsak mikor a képet láttam. Ez pedig sokkal, de sokkal rosszabb, mint egy kép.
- Mi a... - Mondanám már a szép cifra szavakat, de aztán csak köhintek egyet és igyekszem alakítani a mondatomon, mielőtt még szappannal mosná ki édesanyám a számat. - Mi a menü? - Na nem mintha nem tudnám, már az üzenetben is megkaptam erre a választ, de még ha nem is így lett volna, akkor is elég valószínű. Ám nekem mégsem jut most jobb mentés az eszembe.
- Bianca, hát ideértél! Nézd csak ki van itt! - Ahelyett, hogy inkább engem üdvözölne, tulajdonképpen inkább Johnny vállát kezdi el ölelgetni, mintha már régi barátok lennének. Hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy tényleg otthon vagyok, vagy esetleg eltévesztettem a házszámot. Már honnan a csudából is ismerhetnék őt? Mi történt az elmúlt hetekben? Valami itt nagyon nem stimmel.
- Nézem, nagyon nézem. Bár nem értem mit keres a családi vacsorán? - A kérdést sokkal inkább Johnny felé intézem, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit keres itt. Próbálom a cinikusságot kivágni a hangsúlyomból, persze nem miatta, sokkal inkább a szüleim miatt, akiknek semmi köze semmihez sem és nem szeretném ha ők innák meg a viselkedésem levét.

Csak állok, mint egy komplett idióta és egyszerűen nem tudom hová tenni a helyzetet. A kép nem áll össze, pontosabban ez a férfi nem illik be a képbe. Nem tudom mit keres itt, legszívesebben páros lábbal rúgnám ki őt, már az ablakon keresztül. Próbálok valami olyasmit elhitetni magammal, hogy ez csak egy véletlen egybeesés, hogy neki semmi hátsó szándéka nincs azzal, hogy most itt van. Lehetséges, hogy csak megismerkedtek valahol, aztán anyámat ismerve, nagyon összebarátkoztak és csak meg akarják próbálni, hogy összeboronálnak minket. Nem ez lenne az első alkalom, nem először tértem úgy haza, hogy valaki más is itt volt, épp véletlenül beugrott és természetesen nem akartak azonnal hozzáadni. De nem. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Johnny akar valamit. Méghogy Johnny! Eleve miért mutatkozna be ezen a néven, ha semmi hátsó szándéka nem lenne. Szívesen ordítanám szüleim arcába, hogy ő nem egy jó ember, még csak nem is Johnny a neve, hogy egy rohadt bandatag, aki feltehetően miattam van itt, még ha nem is úgy ahogyan azt ők gondolják. De nem tehetem. Édesanyám valószínűleg szívrohamot kapna abban a pillanatban, azt pedig én semmiképp sem engedhetem meg. Életem végéig bánhatnám ezt a napot, na nem mintha így nem tenném majd azt, de egyenlőre kénytelen vagyok játszani. Játszani azt a játékot amit Lucas talált ki, és még csak a szabályokat sem tudom. Kizárólag azt tudom, hogy a szüleimnek nem eshet baja. Nem az én ostobaságom, vagy munkám miatt. Amit mellesleg ők még csak nem is tudnak. Hogyan magyarázhatnám meg nekik, hogy Lucas nem az akinek mondja magát, ameddig ők azt hiszik én mást sem teszek csak egy irodában ücsörgök naphosszakat. Semmi veszély. Ezt pedig Lucas már ki is szagolta. Akárcsak egy kutya. Nem véletlen, hogy ő pont az lenne. Bassza meg!
- Épp a közelben jártam. A pizza pénteket pedig ki nem hagynám. - Válaszolom némileg összeszedve magam, de Lucasról egy pillanatra sem veszem le a tekintetem. Minden egyes mozdulatát figyelem, miközben igyekszem magam megnyugtatni is, elvégre ha azt akarom, hogy ez a színjáték működjön, muszáj nyugodtnak maradnom. Méghogy Bi. Már becézget is. Hát ennél jobb vacsorát el sem tudtam volna képzelni. A családom, plusz egy fő, akinek nem kizárt, hogy már emberi élet is szárad a kezén, de sebaj, csak maradjak nyugodt... Elvégre mi rossz történhet?
- Persze, örülök én. Csak nem számítottam ilyen... Meglepetésre. - Akartam mondani, kellemes meglepetésre, de miután rájöttem, hogy képtelen lennék olyan hangnemben kimondani a szócskát, amilyenben azt illene a szüleim előtt, inkább kihagytam. - Már rég láttalak, Johnny. Hogy vagy? - Kezdek  bele a színjátékba, amely anyámnak is meg fog felelni, bár a nevét jó alaposan meg is nyomom, hogy érzékelje, rohadtul tisztában vagyok a nevével. Nehogy véletlenül rossz megszólítást használjak. A végén még majd neki kell magyarázkodnia, hogy miért hazudott a nevéről. Ráadásul használ egy olyan nevet, ami a halott testvérjét illette meg. Nem értem milyen pszichológia játékot akar itt űzni, de van egy olyan megérzésem, hogy nekem ez nem fog tetszeni. Bár ő azért szemmel láthatóan, igencsak jót mulat. Otthonosan mozog a családi házamban, mintha tényleg idetartozna.
- Óh, valóban? Mondtam már, hogy csak szóljatok ha gond van a kicsivel, elintéztem volna. Nem kellene Johnny-t ilyesmivel leterhelni. - Persze ezt mondhatom is, hiszen ez a bizonyos Johnny már jócskán befúrta magát a családomba. Akárcsak egy féreg, amit jól agyon kellene ütni.
- Szívesen segítesz, ugye Johnny? - Ezzel nézünk mindketten a férfira, aki le merem fogadni, hogy előadja majd a megtestesült jóságot. Eszében sem lenne, hogy csak úgy feladjon bármit is. Élvezi a helyzetet, anyám pedig nem könnyíti meg a dolgom. Ő már odáig van a férfiért, fogalma sincs róla, hogy ki ő, vagy mit akar itt. Bár lehet így sokkal jobb, meghagyhatom őket a sötétben, anélkül, hogy rettegniük kellene bármitől is. Elvégre ez a kis találkozás történhetne teljesen másképp is.
- Maradj csak. Megcsinálom. - Szólok oda most apunak, aki már éppen felkelni készülne, hogy anya utasítását kövesse. Ő csak hálásan bólint nekem, elvégre a mozgás már nem az erőssége. Nekem pedig egyébként is le kell vezetnem valamin az idegem. Csak remélem nem fogok néhány tányért Lucas fején törni össze. Pedig milyen jól is esne...
Amíg a kis páros a pizzával van elfoglalva, én igyekszem nem remegő kézzel teríteni meg az asztalt. Na meg arra is nagyon odafigyelek, hogy még véletlenül sem vágjak valamit Lucasnak, pedig mindenki elhiheti, a késztetés nagyon ott van. Főleg a kis bájolgásukat hallgatva, legszívesebben már tényleg közbelépnék, nem akarom, hogy anyám még ennél jobban is kedvelje őt. Össze fog törni ha megtudja, hogy az ő kicsi Johnnyja kurvára börtönben ül. Merthogy ha eddig nem szenteltem neki elég figyelmet, na most aztán igazán számíthat rá.
- Csak nem félsz, hogy őrült lövöldözésbe kezdek? - Teszem fel a kérdést, mintegy viccnek álcázva, de közben Lucas nagyon jól tudhatja, hogy pontosan mire is célzok ezzel, ha másból nem is, hát a tekintetemből. A tekintetem, amellyel ha tehetném, már rég felnyársaltam volna. Legfőképpen ezért az övön aluli kijelentésért, amivel még anyámat is ellenem fordítja. Első gondolatom, hogy egyszerűen csak hazudok és azt mondom, nincs nálam a fegyverem. Amire persze könnyen fény derülhet, ha valaki csak egy kicsit is megemelné a felsőmet, de ezt a rizikót még talán be is vállalnám. Ám mikor anya is rákontráz és azt kezdi ecsetelni, milyen jó, hogy már nem a bűnözőket üldözöm, egy igencsak rossz érzés fog el. Azért is, mert évek óta azzal a hazugsággal etetem őket, hogy visszavonultam, persze csak a saját egészségük miatt. Na meg azért is, mert Lucas erre könnyen rá tud cáfolni, nem szeretném ha pont tőle tudnák meg az igazat.  
- Elteszem, nyugi. - Indulok is meg a széf felé, amit szüleim legfőképpen nekem állítottak ki, hogy minden látogatásom során, ott elhelyezhessem a fegyverem. Magam sem tudom, hogy nem bíznak bennem, vagy egyszerűen csak nem szeretik, hogy a lányuk fegyverekkel mászkál fel és alá a házban, mindenesetre én mindig szívesen eleget teszek ennek a kérésnek. Leszámítva a mai esetet. Átkozottul nincs kedvem berakni a pisztolyt, hiszen tudom, hogy szükségem lehet még rá. Nem tudom milyen őrült terveket szőtt már számomra Lucas, de tartok attól, hogy az est nem fog túl jól végződni. Csak hagyná ki a családom...
- Most nem vagyok szomjas, de köszönöm. - Jelentem ki, mikor újra a többiek felé fordulok. Igazából éhes sem vagyok, fogalmam sincs hogyan tudok akár egy falatot is majd legyűrni a torkomon, ameddig ez itt van. Szívesebben húznák most le egy üveg vodkát, már ha nem kellene észnél maradnom... Méghogy limonádé.
- Meg sem akarod kóstolni? Tényleg jól sikerült. Tudom, hogy imádod. - Egy sokkal kedvesebb pillantást vetek anyám felé, erre a kérésre, már én sem tudok nemet mondani. Soha nem tudok nemet mondani neki, mindig mindent olyan nagy szeretettel készít, hogy fájdalmas is lenne elutasítanom. Még akkor is ha tudom mire megy ki a játék, csakis azt akarja, hogy némi időt töltsek el az újdonsült családtaggal. Így aztán én magam is kerítek magamnak egy poharat, majd töltöm meg azt limonádéval, bár eszemben sincs Lucas mellett foglalni helyet. Az asztalhoz ülök le, mintha már a vacsorát várnám, pedig elképzelni sem tudják, hogy mennyire nem várom azt.
Ha eddig azt gondoltam, hogy Lucas nem tudja még tetőzni is a körülményeket, akkor nagyot tévedtem. A kérdésére ismét megfagy bennem a vér, még azt is le merem fogadni, hogy az arcom is színt vált és némileg kifehéredik.
- Az semmiség volt. Csak elestem... Tudjátok milyen ügyetlen tudok lenni. - Nevetek fel, mintha ez olyan vicces is lenne, pedig egyáltalán nem az. Az meg végképp nem az, hogy Lucas túl sokat tud és nem is fél használni. Le kell ráznom őt, de nagyon gyorsan.
- Bianca, jobban oda kellene figyelned magadra! De legalább szólhatnál nekünk ha valami történik veled, hogy ne másoktól tudjuk meg a híreket. - Szól közbe anya, apa pedig helyeslően hümmög a kijelentésre. Mintha mindannyian összefogtak volna ellenem. Nagyszerű!
- Dehát tényleg semmiség volt... Jól vagyok. - Csak egy kis agyrázkódás meg egyéb apróságok, amikről nekik jobb nem tudniuk. Lucas pedig ezt pontosan tudja, de minden bizonnyal szeret hülye helyzetekbe hozni engem. Élvezi.
- Figyelj, Lu...Johnny. - Én magam is felkapom a fejem a kis hibázásra, most az egyszer örülök, hogy apa oly szorgosan bújja azt az újságot. - Beszélhetnénk egy kicsit? Négyszemközt. - Intek ezzel a nappaliból kivezető hátsó ajtóra, ami mögött a kert van. Nem tudom ezt tovább csinálni, úgy érzem beszélnem kell vele, anélkül, hogy a szüleim hallanának belőle bármit is. Tudnom kell, hogy mire megy ki a játék, el kell őt küldenem innen. Nem maradhat itt. Nem a családom körében. Találjon magának más játékszereket, nem érdekel.

A férfi jelenléte rengeteg érzést kelt fel bennem. Értetlenség, gyanú, meglepettség, félelem, aggodalom, düh, és még sorolhatnám akár órákon keresztül. Egyik érzés sem hagy megnyugodni, sokkal inkább az ellenkezője. Nem magam miatt aggódom, jól tudom, hogy a munkám veszélyekkel járhat, hogy bármikor megsérülhetek, hogy hozzá hasonló férfiakkal sodorhat össze az élet. Nem érdekel ha nekem bajom esik, ám ha a szüleim épségéről van szó, azt már én sem hagyhatom szó nélkül. Évek óta próbálom őket megóvni mindettől, most mégis itt vigyorog rám Lucas, aki kétségkívül, rohadtul élvezi a helyzetet. Kiélvezi anyám kedvességét, előadja a világ legjobb emberét, s mit ne mondjak, jó munkát végez. Bár anyát sem nehéz becsapni, könnyen hisz el bármit amit el akar hinni, a férfi pedig ezt kihasználva már teljesen behálózta. Hogy a fenébe nem vettem ezt észre? Mióta tesz már látogatásokat a szüleimnél, anélkül, hogy én tudnék róla. Persze, nem mondom, hogy a világ legjobb lánya lennék, aki napi szinten látogatja a szüleit, de ez már több a soknál. A még jobb kérdés pedig az, hogy mivel érdemeltem ezt ki? A legutóbbi találkozásunk óta nem láttam őt, még csak nem is túrtam fel utána mindent. Egy apróbb kérdezősködésen kívül nem tettem ellene semmit... Ami természetesen nem is vezetett sehova. Semmi értelmes információt nem szereztem be róla, nincs a kezemben semmi. Ám mégis nagyon úgy tűnik, hogy egy jókora darázsfészekbe nyúltam. Lehet jobban szét kellett volna néznem, esetlegesen megelőzhettem volna a bajt, ami érezhetően, már nagyon érlelődik.
- Sok a munka. - Bököm ki nagy nehezen a választ, ami jóval lejjebb helyezkedik el a lelkesedési skálán, mint az övé. Nem is túlzottan tervezem neki taglalni, hogy mi újság van velem, elvégre mint kiderült, már így is sokkal többet tud rólam, mint amennyit kellene. Abba meg bele sem merek gondolni, hogy mivel tud többet, mint amennyire itt most fény derült.
Fájdalmas pillantást vetek az öreg Fülesre, aki szintén oly bőszen követi a férfit, mintha együtt nőttek volna fel. Ja, nem. Az én voltam. El sem hiszem, hogy még a kutya sem képes kiszagolni a bajt, gondolom csak egy másik kibaszott kutyát érzékel, akit jól seggbe akar nemondjammitcsinálni. Bár ahhoz már túlságosan is öreg... A fene érti az állatokat! Mindenesetre nagyot csalódtam a kis barátomban. Ha másra nem is, hát rá számítottam.
- Baba? - Nézek fel ismételten értetlenül. Milyen elvetemült állat nevezi el a járművét babának? Van is egy tippem. Csakis egy olyan elvetemült állat, aki képes olyan messzire elmenni, hogy egy nyomozó idős családját szemelje ki, hogy... Azt sem tudom minek. Ez neki a szórakozás, vagy miért van itt? Miért pont én? Miért a családom? Semmit sem értek, de a veszélyt érzékelem. Csak azon csodálkozom, hogy a szüleim viszont nem, elvégre a férfi semmiképp sem egy angyalnak néz ki, még akkor sem ha megszereli a kocsit. Gondolom az első dolgom lesz, hogy átnézetem, ki tudja mit szerelt be abba is. Nem bízom benne, egyáltalán nem, már az első alkalommal mikor megláttam, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte. Csak kár, hogy voltam olyan ostoba és elkezdtem szaglászni utána. Egyáltalán honnan szerzett arról tudomást? Nem mintha végigsétáltam volna a városon a nevét kiabálva.
- Anya! Tudod jól, hogy a gyógyszerekkel nem lehet szórakozni. Nem hagyhatod az utolsó pillanatra, Johnny sem mindig lesz itt. - Ó, de még hogy nem! A szavaimat sokkal inkább intézem Lucas felé, ezzel is jelezve, hogy nem fogom eltűrni őt, nem a családom közelében. Mégegy ilyen megszólalás és kivágom, mint macskát szarni. Bizisten megteszem és tojok arra, hogy mik lesznek a következményei. - Igen, még jó, hogy igyekszem nyugodt környezetet teremteni neki. - Nézek ezzel a férfira, a tekintetem némi gyilkolási szándékról árulkodik.
- Igen-igen. Ígérem odafigyelek majd. - Mondja közben édesanyám megadóan, némi bűnbánattal a hangjában, amire még a szívem is összeszorul, elvégre eszembe sem jutna megbántani őt. Csak a körülmények... Rohadtul nem megfelelőek az ő vagy bárki más egészségének. Azért pedig egy külön fekete pontot érdemel Lucas, amiért ezt oly nagy örömmel ki is használja ellenem. Megpróbál engem állítani be a rossz kislánynak, aki nem törődik eleget a szüleivel. Megnézném ő mit tenne ha hasonló helyzetben találná magát.
- Nem kell félned. Én a jók közé tartozom. - Válaszolom egy grimasszal az arcomon, jelezve, hogy kettőnk közül, egyáltalán nem én vagyok a rossz. Csak magára kellene tekintenie és máris megtalálná, hogy ki az aki őrült lövöldözésbe merne kezdeni.
A következő kijelentésére, amit ő minden jel szerint viccnek szánt, én aligha tudok nevetni. Elsősorban azért nem, mert egy árva szóval sem említettem, hogy a fejem sérült volna meg. Lehetett volna akármelyik végtagom is, de ő pont a bukósisakkal jön. Miért van olyan megérzésem, hogy ez nem véletlen? Gyanús tekintettel mérem végig őt, játszik velem, játszik a fejemmel, a családommal. Nem tetszik. Az elmúlt hetekben azzal próbálnak etetni, hogy Chris maga ütött le, aki nem mellesleg előttem volt és annyira hülye még én sem lehetek, hogy ne vegyem észre ahogyan elkerül. Eddig sem hittem ezt el, egyszerűen csak elfogadtam, mert nem tudtam semmi jobbal előrukkolni. Ám a férfit látva, tekintve, hogy tudta Christ keresem... Talán benne lehetett a keze neki is.
Már jócskán átjárja az idegesség minden egyes porcikámat, a férfit a hátam közepére sem kívánnám, egyszerűen csak azt akarom, hogy elmenjen. Nem érdekel mik a szándékai velem, de azokat ne itt tegye. Éppen ezért is invitálom meg egy ártatlannak tűnő beszélgetésre, amit én természetesen semmiképpen sem szerettem volna tettlegességig vinni. Csak beszélni akartam, elküldeni őt, hogy majd egy jobb időpontban és helyen, megbeszélhessük mi a francot is akar.
- Mi a... - Fordulnék is felé, hogy a korábbi kérdésemet tegyem fel, amit érkezésemkor a szüleim előtt, jobbnak láttam nem megtenni. Ám szoros karja igencsak gyorsan fojtja belém a szót, ezzel aztán végképp lemondva a mondatom befejezéséről. Egy szempillantás alatt elmegy a kedvem a beszélgetéstől, próbálok inkább arra összpontosítani, hogy takarékossági üzemmódba kapcsoljak és ne használjak felesleges levegőt. A férfi ezen reakciója kétségkívül meglepő, tekintve arra, hogy az idős házaspár csak néhány méterrel van odébb. Úgy lapulok Lucas testéhez, mintha az lenne az én mentsváram, pedig éppen ellenkezőleg. Szavaira csak csendben figyelek, eszembe sem jutna válaszolni. Kezeim szinte automatikusan nyúlnak az ő karjához, nagyon próbálnak enyhíteni a férfi szorításán, ami ahelyett, hogy enyhülne, sokkal inkább tűnik úgy, mintha erősödne.
- Ne... - Elhaló hangon szólalok fel tiltakozva, mikor Lucas megtalálja a még mindig oldalamon elhelyezett fegyvert. Hamar rájövök, hogy milyen ostobaság is volt annak megtartása, hiába adott némi biztonságérzetet, most mégis úgy érzem, rábasztam. De nagyon. Mostmár azon is aggódhatok, hogy hogyan is szerzem vissza, több okból is.
A lökésre egyrészt fellélegzek, méghozzá szó szerint. Másrészt igencsak sebesen indulok meg a föld felé, ahol végül landolok is, akárcsak egy repülőgép. Szuperhősöket megszégyenítő gyorsasággal ugrok fel és fordulok felé, nem szívesen fetrengenék a földön beszélgetés közben. Annyira könnyű célpont még én sem vagyok. Arról semmi kétségem, hogy a férfi sem egy elveszett bárány, minden bizonnyal könnyedén gyűrne le, de semmiképp sem hagynám magam. Bár örülnék ha ezt nem itt intéznénk. Én csak beszélni akartam, basszus!
- Pont ezt akartam mondani! - Fenyegetően lépek közelebb hozzá, bár eszemben sincs hozzáérni egy ujjal is. - Mi a francot keresel itt? - A szavakat sokkal inkább suttogom, de könnyen levághatja, hogy átkozottul dühös vagyok. - Ez itt a családom! - Mutatok az ajtó irányába. - Szórakozhatsz velem, vagy akivel akarsz, de velük nem! - Próbálok érthetően fogalmazni, majd folytatnám is ha anyám nem szólna közbe.
- Bianca? Kérsz valamit inni vacsora mellé? Bort? Johnny egészen biztosan hazavisz majd. Olyan aranyos! - Na meg azt! Aranyos, hah! Francokat vinne haza! Imádom, hogy anyám is a legjobb időpontokat tudja betalálni az ilyen apróságokkal. Ha tudná, hogy pár perccel ezelőtt még majd megfojtott, valószínűleg nem bízna ilyen lelkesen rá. Úgy tűnik az est aligha lesz jobb.
- Nem, nem szeretném őt leterhelni. - Szúrós tekintettel nézek fel a férfira. Kinyírom ha ismételten, fene nagy kedvességgel jelentkezik majd a sofőr pozícióra.  
- Ne sokáig turbékoljatok, az étel mindjárt kész. - Ez most komoly? Úgy érzem magam, mintha egy átkozott filmben lennék. Legszívesebben jól homlokon csapnám magam, hogy felébredjek.
- Húzz el innen, Lucas! Azonnal! Nem viccelek! - Mondom fenyegetően, miközben egy újabb lépést teszek felé, bár ezúttal inkább arra várva, hogy elálljon az útból, beengedjen. Ő maga pedig ténylegesen keresne valaki mást akivel szórakozhat.  

Még mindig alig akarom elhinni, hogy képes voltam ilyen hülye helyzetbe sodorni magam. Egyszerűen csak arra várok, hogy mikor ébredek fel, mikor jövök rá, hogy mindez csak álom, ám ez sehogy sem akar megtörténni. Soha nem gondoltam volna, hogy pont én leszek az aki egy filmbe illő jelenet közepébe fog belecseppenni, ahonnan aztán nincs kiút. Fogalmam sincs, hogy mit tudok tenni anélkül, hogy bárkinek bántódása esne, egyszerűen csak tanácstalan vagyok, nem tehetek ellene semmit. Legfőképpen nem a szüleim előtt, akik már szinte saját fiukként tekintenek erre az emberre. Erre a bűnözőre, amit ha megtudnak, össze fognak törni, ha nem is a férfi kiléte miatt, de sok-sok magyarázattal fogok tartozni nekik. A magyarázat pedig egyáltalán nem fog nekik tetszeni. Hiába próbáltam őket megóvni, most mégis is saját hazugságaim hálójába estem, amiből már tényleg nincs olyan kiút, ami mindenkinek tetszene. Ezt pedig Lucas is pontosan tudja, ez lenne az oka a fene nagy önbizalmának és annak az átkozott vigyorának, amit oly szívesen törölnék le a képéről. Nem hagyhatom, hogy a dolgok még ennél is jobban elfajuljonak, nincs mese, valamit tennem kell.
- Méghogy barátkozol! - Válaszolom annyi cinikussággal a hangomban, amennyi csak beleférhet. - Tényleg nincs saját életed amivel foglalkozhatsz? - Értelmetlenül rázom meg a fejem, majd már fordulnék is el tőle, hogy némi friss levegőt szívjak a saját magam megnyugtatására, ne pedig a füstfelhője közepén próbáljak meg levegőhöz jutni, amiből amúgy is igencsak kevés jutott ki számomra az utóbbi pár percben. Végül ez a mozdulat is meghiúsulni látszik, miután a férfi keze fellendül és hajamnál fogva ránt vissza magához, akárcsak egy rongybabát. Jobbik térdem szinte reflexszerűen lendülne fel, hogy betaláljon egy olyan pontra, ami nagy valószínűséggel semmiképp sem tetszene a férfinak, ám mielőtt még a rúgás célba érne, időben sikerül realizálnom a helyzet súlyosságát, így aztán csak visszaengedem a lábam, mintha mi sem történt volna. Hiába esne tényleg jól befejezni a mozdulatot, kétlem, hogy jó vége lenne neki, miközben a szüleim csak néhány méterrel vannak odébb tőlünk, akik aztán könnyű célponttá válhatnak. Amit természetesen nem akarok, tehát kénytelen vagyok lenyelni a békát és megvárni amíg Lucas elszórakoztatja magát. Mindettől függetlenül, szemeim már-már villámokat szórnak miközben beszél hozzám, majd pedig a felismerés okozta meglepetésre, azok elkerekednek.
- Te voltál az! - Nem fejtegetem, hogy mire gondolok, Lucas is pontosan tisztában van vele, hogy ki volt ő és mit csinált. Lassan összeáll előttem a kép, a helyére kerülnek a puzzle darabkák és máris sokkal tisztábban látok. Hirtelen megértem, hogy miért van itt, bár semmiképp sem nyugtat meg. Hogy a fenébe nem gondoltam én korábban erre? Tudhattam volna, hogy nem véletlen járt a roncstelepen, éppen akkor amikor tette és miért viselkedett úgy, ahogy. Szemmel látható volt a közte és a tulajdonos közötti feszültség, én pedig voltam olyan marha, hogy én magam áruljam el, megtaláltuk Christ. Méghogy meggondolta magát! Tudtam, hogy valami nincs rendben az üggyel, tudtam, hogy sokkal több volt a háttérben, de a fejsérülésre hivatkozva bármit el tudtak velem hitetni. Francba!
- Nem viszel haza. - Vágom rá szinte automatikusan, elvégre nem gondolhatja, hogy beülök mellé egy kocsiba. Ahogyan azt sem gondolhatja, hogy komolyan inni fogok, főleg azok után, amit megtudtam ma róla. Szükségem van arra, hogy tisztán lássak mellette, ráadásul az sem lenne jó, ha lerészegedve kezdenék el panaszkodni szüleimnek, hogy ki is ő valójában. Ezt egyikünk sem szeretné, erre mérget veszek.
- Nem szeretném azt, de szívesebben fejezném be ezt a társalgást valahol máshol, egy másik időpontban. - Nagyon igyekszem ezúttal a megfelelő hangnemet megütni, ahogyan a szavaimra is odafigyelni, elvégre semmiképp sem szeretném a fenyegetéseit viccnek venni. Már tudom mire képes, azt pedig nem akarom, hogy a szüleim is megtudják és áldozatává váljonak. Éppen ezért is kell mihamarabb véget vetnem ennek a vacsorának. Nem maradhat itt tovább.
Mikor végül a férfi elenged és egy további figyelmeztetés után hátat fordít nekem is megindul befelé, én magam még veszek néhány másodpercnyi időt magamnak, hogy összeszedjem magam, erőt szerezzek, vegyek még pár jó mély lélegzetet, majd csak ezek után indulok utána.
- Képet? - Kérdezek vissza hitetlenkedve, mikor én magam is visszatérek a szobába. Anyám, meg a csodás ötletei, már komolyan. Csak adja a fát Lucas alá, aki pedig olyan nagyon élvezi ezt. Fájdalmasan tekintek az egyetlen megmaradt üres székre az asztalnál, ahová újdonsült barátom oly bőszen hívogat is. Szívesebben fogyasztanám el a vacsorát még Fülessel is a kanapén, minthogy helyet foglaljak mellette, ám sok választásom nem igazán van. Muszáj játszanom a játékot, aminek ezúttal legalább már a szabályait is tudom.
A férfi érintését egyáltalán nem szívlelem, de mielőtt még ellökhetném őt magamtól, több dolgot is fontolóra kell vennem. Legfőképpen azt, hogy a szüleim mosolyogva ülnek, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Egy átkozott mosolyt erőletetek az arcomra, ami sokkal inkább tűnik vicsorgásnak, hogy megszülethessen a csodás remekmű, amit aztán majd jól kitéphetek a családi albumból, ahol Lucasnak persze semmi keresnivalója nincs.
Mikor végre végetér a nagy lelkesedés a képek iránt, amiből nekem aligha jutott ki, anyám boldogan pakolja elénk az ételt, szemmel láthatóan mindenki sokkal jobban mulat, mint én.
- Mondtam, hogy nem kérek. - Szólok rá némileg idegesebben anyára, aki már nagyban tölteni kezdi először saját poharát, majd az enyémet is a vörös nedűvel, amit máskor, más esetben szívesen is fogadnék el. Lucas poharát pedig kérdés nélkül tölti meg a korábbi limonádéval. Miért akarja annyira, hogy Johnny vigyen haza? Annyira azért még én sem lehetek szörnyű, hogy ilyen erővel akarjon valakit rámtukmálni.
- Ugyan Bi, a kedvenced. - Lemondóan rázom meg a fejem, nem állhatok vitába vele, nagyon jól ismer már, csak kár, hogy Lucast már kevésbé. Hagyom, hogy megtöltse a poharam, holott eldöntöm magamban, hogy semmiképp sem fogok hozzáérni, legyen akármilyen csalogató is. - Legutóbb alig tudtál betelni vele. - Ja, de legutóbb Lucas sem ült mellettem, minden apró mozdulatra odafigyelve és minden adandó alkalmon kapva. - De a legutóbbi alkalommal nem volt egy fontos találkozóm a vacsora után. - Válaszolom ezzel a férfinak is érthetően jelezve, hogy nem fogok vele tartani, még akkor sem ha valójában semmi dolgom nem lesz. Egyszerűen csak elegendő lesz az itt vele együtt eltöltött időt feldolgoznom, nem szívesen mennék vele sehova sem.  
- Szóval... Pontosan hol is találkoztatok? - Teszem fel az ártatlannak tűnő kérdést a színes kis társaságnak, miközben nagyon igyekszem a késemet nem véletlenül a mellettem helyet foglaló férfi kezébe mártani, sokkal inkább saját pizzámra koncentrálni. Amit már előre látom, hogy nem fogom elfogyasztani.