Nagyon szeretem a szakot, amit választottam, és a csúszásom miatt, amit a suliváltás okozott, jól összekuszálódtak a kötelező tárgyak, ami miatt nem is tudok rendesen az évfolyamtársakkal haladni. Viszont ezt valahol nem is bánom, mert így egy olyan ajtó nyílt meg előttem, ami a többiek számára nem: olyan tárgyakat is felvehetek, amik egyébként ütköznének a szakomhoz elengedhetetlen kurzusokkal. A kiegészítő tárgyak viszont mégis kitöltik az „üres” időket, így néha besűrűsödnek az iskolai kötelezettségek, amiket, ha kiegészítünk a diákmunkáimmal, akkor egy elég zűrös és megterhelő időszak jön létre. Ettől függetlenül azért egyiket sem bánom. Most viszont szabad hétvégét kaptam annak a gyerkőcnek a szülejétől, akire egyébként hétvégenet vigyázok, mert anyunak hétvégén is dolgoznia kell az üzletében. Most viszont elutaznak a nagyszülőkhöz, így én lemondtam a kutyasétáltatást is, amit a „gyerekmegőrzés” mellett vállalok. Kell a szabad hétvége, mert érzem, hogy kezd felgyűlni bennem a stressz a sok kötelességtől. Túlvállaltam magam, ezt meg kell állapítanom, és elhinni a bátyámnak, aki a nagy távolság miatt csak a skype-on keresztül látok, de még így is meg tudta könnyedén állapítani, hogy nagyon ki vagyok merülve, bár első sorban mentálisan. Én pedig végre hittem neki, vagy pontosabban, hihettem neki, mert a rázós időszakomnak egy időre vége. Ezért kell a kikapcsolódás, a lazítás.
Én gyakorlott túrázó vagyok, így itt is fel vagyok regisztrálva néhány olyan csoportba, ahol szervezett túrákat is hirdetnek. Pont egy ilyen szervezett túra lesz a hétvégén, így lényegében nekem nem kell most még az útvonal megtervezésével sem bajlódnom, csak ott kell lennem. Persze, ha el akarok vonulni a világtól egy kis igazi csendre és magányra, akkor egyedül is nekivágok egy-egy túraútvonalnak, de az mégis más. Itt most tényleg csak annyi a dolgom, hogy minden szükséges felszerelést bepakolok, ami nekem már rutin, és megjelenek az indulás helyszínén időben. Nem kell foglalkoznom azzal, hogy mindennek utánajárok, mert a kész tényeket megkaptam levélben, mint mindenki, aki jelentkezett. Az egyetlen, amit megnéztem, az az időjárás, mert az mégis csak a tanulmányaimhoz kapcsolódik, és szerintem az itteni tanárok és kutatók azok, akik az egyik legpontosabb adatokat tudják megadni. Viszont az egyik tanár felvetett egy „érdekes” szorgalmit is, hogy végezzek méréseket majd a túra helyszínén, amihez egy műszert is adott, de még nem döntöttem el, hogy valóban vállalom-e a dolgot. Most nincs kedvem semmivel sem foglalkozni, ami kötelesség, bár az érdeklődésemet sikeresen felkeltette, így egyelőre csak annyit mondtam, hogy majd még meglátom. Az viszont nem kizárt, hogy, ha most nem is, majd legközelebb megcsinálom ezt a szorgalmit. Az eredmények úgy is mindig változnak az időjárás függvényében, így ez akkor is pont annyira aktuális és jó gyakorlat lesz, mint most.
Csütörtökön este ismét Izzie-éknél, a legjobb barátnőmnél aludtam, így a péntek reggeli nyolc órás indulás előtt már fél órával hamarabb érkezek a Manhattanben lévő egyik bevásárlóközpont parkolójába, ahol a gyülekező van. A busz ránézésre nem túl nagy, de azért huszonegy-néhány fő elfér benne, és az sem biztos, hogy tele lesz. Majd kiderül. Nem sokan vannak, és egyelőre még az sem egyértelmű, hogy ki jött a túrára és ki a boltba, mert sokan kocsival jöttek, és jó néhányan a bolt felé indultak. Szerintem egyelőre csak rajtam látszik, hogy hova készülök, mert a hatalmas hátizsák a lábamnál hever, de egyelőre még a sofőrt sem látom, így csak türelmesen várok, hogy történjen valami, vagy jöjjön valaki, aki kicsit jártasabb a mostani helyzetben, mint én. Itt most senkit sem ismerek, ami hamarosan biztosan változni fog, de egyelőre nem akarok egyik autóhoz sem odamenni, hogy rákérdezzek, hogy „a boltba jött csak vásárolni, vagy a túrára, ami hamarosan innen indul”. Kicsit fura lenne, legalább is szerintem. Amíg várok addig viszont átveszem gondolatban, hogy minden megvan-e, ami kell, mert nagy szükség esetén a bevásárlóközpontban még gyorsan beszerezhetem a hiányzó dolgot, így egy kicsit belemerülök a saját gondolataimba, miközben mereven előrefelé bámulok, mit sem látó szemekkel.

- Channing! – mivel nem hallgattam a nevemre, a bátyám tovább kezdett el próbálkozni – Ning!
Még mindig nem reagáltam arra, amit mondott nekem, rendületlenül pakoltam a hátizsákomba. Alapvetően sem vagyok a világ legrendesebb embere, a szobám leginkább úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna ott. Éppen ezért a pulóvereimet, és a melegítőnadrágot, meg az alsógatyákat is mind egy gombócba gyűrtem össze, és úgy gyömöszöltem a táskába, ami már így is úgy nézett ki, mint amit kifeszítettek belülről.
- Nünü! – össze kellett préselni az ajkaimat, mert kifejezetten viccesen hangzott az, hogy milyen szigorúan mondja ki, azt a becenevet, amit a nagyszüleim aggattak rám, amikor még én voltam a család legkisebb tagja. A mai napig hallgattam rá, de én magam is éreztem, hogy már kinőttem azt, hogy így szólítsanak – tekintve, hogy én voltam a család legmagasabb férfija, de még a lábam is nekem volt a legnagyobb! Mondjuk minden külső tulajdonságom közül talán ez volt a leginkább idegesítő, mivel a legjobb cipőkből nem gyártanak az én méretemből, emiatt pedig minden alkalommal szomorú leszek.
- Woo Hyuk Ah! – egészen összerezzentem, amikor a koreai nevemet hallottam meg, és mindössze annyi tellett tőlem, hogy nagy szemekkel pislogjak a testvéremre – Miért hagyod ki a reggelit?
- Jaj, hát sietnem kell. Karesszal elmegyünk túrázni – nem kellett megmagyaráznom neki, hogy a legjobb barátomra, Karolinára gondolok, mert egészen kicsi korom óta így hívom őt. Mondjuk elég kemény traumákat szenvedtem el tőle, miután a seggemnél fogva rángatott be az ablakon, és még fel is rótta nekem azt, hogy miért fejjel előre másztam be hozzájuk. Nem beszélve attól, hogy a másfél méteres anyukája úgy vágott ki másnap, hogy azóta sem mertem megközelíteni az otthonuk környékét… Ez lett volna az első alkalom, hogy találkozunk azóta, hogy hazajöttem.
- Le fogom késni a buszt – ennek ellenére úgy toporogtam egyhelyben, mintha a földhöz szögezték volna a lábam – Hyung, szerinted metróval odaérek időben?
- Elviszlek titeket. Karolina ideért már? – erre nem mondtam semmit, mert a telefonom megrezzent a farzsebemben, én pedig a lány lemondó üzenetével találtam szembe magam. Ettől pedig őrült módjára kezdtem el turkálni a hajamban. Már kifizettem az utat, de a lánynak muszáj volt hétvégén is dolgoznia. Én lemondtam az óráimat, így nem nagyon volt más dolgom, és nem volt kedvem Kevinnel otthon ülni egész nap. Őszintén, szerintem az a macska hiába volt az enyém, valójában utált, és csak azért nem evett még meg, mert Tris megfenyegette, hogy eladja, ha bántani mer.
- Te nem tudsz eljönni velem, ugye? – mikor ránéztem, a tekintetem pont olyan volt, mint amikor kiskoromban könyörögtem neki azért, hogy ebéd előtt adja oda nekem a csokit. Kifejezetten boldogan vettem el tőle a szendvicset, amit időközben becsomagolt nekem, hiszen már most az evésre gondolok. Valószínűleg hamar kidöglenék, ha nem reggeliznék.
- Dolgoznom kell – valószínűleg nagyon szomorú lehetett az arcom, mivel megsimogatta a tarkómat – Majd legközelebb elmegyünk együtt.
Az autóutat lényegében a szendvicsem elfogyasztásával piszmogtam el, közben pedig teli szájjal. különböző történeteket meséltem a bátyámnak arról, hogy példának okáért Kevin mivel üti el otthon az időt, vagy mennyi nő kéri a segítségemet, amikor órát tartok. Én erre kifejezetten büszke voltam, mert nemrég lettem bemutatva a tánciskolában, mint koreográfus, de már konkrétan teltház volt az óráimon, és áttettek egy nagyobb terembe. Ráadásul mikrofont is kaptam, hogy a terem végében is jól hallják az instrukciókat.
- Szerinted kellene csinálnom egy Tik-tok fiókot, amin táncolok? – eget rengetően fontos kérdés volt ez a részemről, én pedig komolyan választ vártam rá. Egy ideje gondolkoztam rajta, és hiába van több, mint tíz év tapasztalatom a táncban, még mindig nem voltam benne biztos, hogy lenne időm komolyan működtetni egy ilyen fiókot.
- Mindenképpen – nem éreztem a hangjából a lelkesedést, de mivel időközben megérkeztünk az áruház parkolójába, én szinte még a fékezés előtt kiugrottam a kocsiból.
- Vasárnap találkozunk. Szia! – mielőtt rátérhettünk volna arra, hogy lesz-e egyáltalán nálam elég étel, egyszerűen az orrára csaptam az autó ajtaját, én pedig a hátizsákommal együtt indultam el, megkeresni a csoportot. Sokkal viccesebb lett volna Karával jönni, de ha már így alakult, akkor gondolom úgyis egyedül kell boldogulnom. Na mindegy.
Mivel nem nagyon láttam embereket csoportba verődve, szimplán egyetlen lányt, aki hasonló felszereléssel rendelkezett, mint jómagam is. Eléggé úgy tűnt, hogy elbambult, de ennek ellenére én megindultam felé, mert elég érdekes lenne, ha a 184 centimet nem venné észre. Mindenesetre, amikor odaértem hozzá, azért integettem párszor az arca előtt.
- Szia! – egy kedves mosoly költözött az arcomra, és igyekeztem annyira messze megállni tőle, hogy még kényelmesen rám tudjon nézni – Te is a buszra vársz?
Jó lehetőségnek tartottam azt, hogy legalább egy ismerőst szerezzek magamnak, mert egyedül minden bizonnyal végig unatkoztam volna. Mondjuk, ha Tris jön velem, akkor valószínűleg nekem egész nap be nem állt volna a szám, ő pedig két szót szólt volna összesen. Neki kevésbé lett volna kikapcsolódás a dolog, mint nekem.
- Channing vagyok – nem örültem volna neki, ha egész idő alatt csak úgy kiabált volna utánam, hogy hé te – De szólíthatsz Ningnek is, ha az jobban tetszik. Régóta várakozol egyébként?

A túrára pakolás nekem már gyerekjáték, hiszen Oslóban is gyakran mentünk a családdal, de itt is gyakran beiktatok egy-egy túrát akár egyedül, akár csapatosan is, még úgy is, hogy mindent nekem kell megtervezni és megszervezni. Ettől függetlenül azért sosem árt egy utolsó ellenőrzés, hiszen a semmi közepén az erdőben nehéz mondjuk egy boltot találni, ahol kötszert vásárolhatunk. Az erdőben, hegyekben csak az van nálunk, amit magunkkal viszünk. Ha valami otthon marad, azt vagy nélkülözzük, vagy legrosszabb esetben megpróbáljuk a helyszínen valamivel helyettesíteni, ami már inkább egy túlélőkiképzésre hajaz, mint kikapcsolódásra. Azon kívül mondjuk sebkezelésre vagy egyéb egészségügyi dologra alkalmas természetes anyagot találni, főleg működésképtelen technikával és hálózat nélkül, komoly kihívást jelent, de néha még a sima víz is.
Norvégiában a sok helyet bejártunk már, és sosem volt baj, de sosem szégyelltünk segítséget és/vagy tanácsot kérni. Amikor Svalbardon voltunk akkor kizárólag szervezett túrán vettünk részt, hiszen az ottani macik, nem éppen a plüssmackó kategóriák, így erősen ajánlott ott helyi túravezetőt igénybe venni. Ettől függetlenül a hely varázslatos. Viszont amikor az egyik iskolatársam próbált itt túrát szervezni, és még véletlen sem hallgatott meg, hogy mi lenne nagyon fontos, kicsit felhúztam az orromat, és hagytam kibontakozni. A szerencse csak az volt, hogy én azért titokban úgy pakoltam oda, mintha magamnak szerveztem volna a túrát, és minden szükséges felszerelést vittem. Ha nem vettem volna a fáradságot erre, akkor lehet már az első éjszaka megfagytunk volna, mert a srác nem vitt gyufát, és pechére senki sem dohányzott, mert az egyetlen cigis, aki jelentkezett, az utolsó pillanatban visszamondta. Az egyik barátnőm tanácsára, amíg nem akart nagyon megfagyni ő is, hagytam, hogy őskori módszerrel próbálkozzon a tűzgyújtással, és egy bő negyed óra szenvedés után adtam neki oda a gyufát. Ezt követően a szervezést az egész csapat rám bízta.
Most nem számolok ilyen kellemetlen incidensre, hiszen az itteni vezetők profik, de azért a szokásos listát még most átnézem fejben. Nagyon bele is mélyedek a gondolkodásba, mert észre sem veszem, hogy egy elég magas srác közelít felém. Vagy legalább is hozzám képest magas, hiszen én csak százhatvan nyolc centiméter magas vagyok. Köszönése hoz vissza a való világba, de fél pillanatig csak az értetlenség tükröződhet az arcomon, mint, akit azt sem tudja, hogy hol van. És ezt ebben a pillanatban nagyon is igaz, mertén már fejben a túrán vagyok, és azon gondolkozok, mi kellhet oda. - Szia! - nézek fel a srácra egy kedves mosoly kíséretében, amikor már visszatértem a jelenbe. - Igen - csillan fel a szemem, hogy mégsem maradtam le valamilyen infóról, és, hogy jó helyen is vagyok jó időben. - És örülök, hogy mégsem egyedül leszek ezen a túrán - szélesedik ki a mosolyom. - Karin - mutatkozok be én is. - Örülök, hogy megismerhetlek Channing. - nyújtom felé a kezemet. - Rendben köszönöm! Engem pedig szólíthatsz Szöszinek - mosolygok rá. - Nem fogok megsértődni - kacsintok rá. - Ööö… - és gyorsan ránézek az órámra - úgy tíz perce - adok egy értelmesebb választ is. Ezek szerint jól belemerültem a gondolataimba. - Te gyakran túrázol, vagy voltál már velük valahol?- érdeklődök a tapasztalatairól. - Egyébként mindened megvan? Vagy esetleg még gyorsan ugorjunk be a boltba valamiért? - kérdezek rá, mert most még van arra időnk, hogy esetleg vizet vagy szendvicsnek valót megvegyünk.

Világ életemben sportos azt jelentette, hogy nyitott voltam bármire, ami mozgással kapcsolatos. Nem állítom, hogy egészséges mértékben űztem azt, mivel maga a tánc egy olyan dolog, ami az ember testének többet árt, mint fejt ki jótékony hatásokat. Ugyanakkor, ha az emberben fellángol a szenvedély, akkor a versenysport tényleg neki való lehet. Mindig büszke voltam a rengeteg éremre és kupára, amit szereztem a társulatomnak, nem beszélve arról, hogy mennyi workshopon vehettem részt. Az én karrierem a TikToknak hála egészen szépen ível felfelé, emiatt pedig megint csak boldog voltam. Sajnos a távollétem nem segített túl sokat az algoritmusnak, emiatt a régi fiókomat sajnos egy az egyben inkább töröltem és újat kezdtem el. Reméltem, hogy ezek után a szüleim nem fognak meghozni helyettem egy olyan döntést, ami ilyen végleges hatással lehet arra, amit már felépítettem. Most még könnyen visszakaptam nagyjából azt a követőszámot, amivel amúgy is rendelkeztem, de a jövőben lehet nem lesz ennyire mesés dolgom.
A túrázás valószínűleg az alkatom ellenére nem lesz túl megterhelő nekem. Szomorú voltam, amiért Karesz nem tudott velem jönni Sue-t viszont nem akartam az erdőbe rángatni. Úgy amúgy sem olyan jó, ha nem vagyunk kettesben, mert egy idegen csoportban kényelmesen még egy puszit se adhatnék neki anélkül, hogy valaki ne súgna össze a hátunk mögött. Meg amúgy is, szerintem minden lánynál szebb volt az én barátnőm. Kócosan, bozontokkal a hajában, és smink nélkül is. Szóval nem volt szükségem arra, hogy hülyén viselkedjenek velünk csak azért, mert egy párként jövünk ide, vagy pedig amiatt, mert valakivel egy kicsit összebarátkoztunk, már rögtön életvezetési tanácsokat tűrjünk el a személytől. Jobb volt ez így.
Nyilvánvalóan ez azzal járt, hogy akkor egyedül kellett feltalálnom magam, mivel a bátyám sem tudott velem jönni. A barátaim nagyrésze vagy egyetemre járt, vagy egyéb elfoglaltságai voltak nekik, emiatt pedig egyáltalán nem volt lehetőségem mondjuk megkérdezni őket, hogy lenne-e kedvük hasonlóhoz. A sok kis köcsög – szemtől szembe sosem hívnám őket így, de most durcis vagyok, szóval szabad – valószínűleg egyszerűen ghostolt volna.
Mindenesetre az üres parkoló túlságosan furcsa volt, de az egyik csaj elég régóta itt volt ahhoz, hogy oda merjek menni hozzá. Amúgy sem vagyok egy szégyenlős típus, Tris szerint igazi extrovertáltnak számítok, ami miatt könnyen ismerkedek. Alapvetően jobban örültem volna annak, ha valaki pasival futok össze először, mert a fiúkkal könnyebb barátkozni. Persze a legjobb barátnőm ettől még mindig Kara lesz, de vele is csak azért tudunk ennyire jóban lenni, mert az oviban úgy szoktattak össze minket, mint a kiskutyákat. Ha egy srác lenne itt, vele valószínűleg öt perc alatt már annyira összebarátkoznék, hogy kipletykálnánk az egész életünket.
Éppen csak egy leheletnyit kezdtem el ráncolni a homlokom a csaj értetlen pillantását, mert azért valamennyire még így is megneveltek a szüleim, nem vagyok bunkó paraszt. Senkire se fogok úgy nézni, hogy kényelmetlenül érezze magát tőle, de ettől függetlenül valószínűleg agyban nem nagyon volt itt, azt leszűrtem. Ennek hangot adni persze nem terveztem.
- Rendben, rendben – így próbáltam meg nyugtázni az információkat egy kicsi mosollyal a szám sarkában. Kara miatt már hozzászoktam ahhoz, hogy ha valaki ennyire energikus, meg alapvetően én is sokat beszéltem, de eléggé meglepett az, hogy Karin ennyire lelkes lett a jelenlétemtől. Ha Tris itt lenne, akkor megkérdezném tőle, hogy most flörtölni próbál-e velem, mert ő az ilyeneket könnyebben észreveszi, mint én. Mindenesetre, ha így is van, engem akkor is várnak haza, szóval lényegében teljesen lényegtelen a dolog. Amíg nem lépnek át nálam bizonyos határokat, addig mindenkivel kedves voltam.
- Akkor valószínűleg késik mindenki más – egyszerűen csak bólintottam, mert ez teljes mértékben borítékolható forgatókönyv volt. Megesik, hogy az emberek beszorulnak a dugóba, meg akadnak olyanok is, akik egyszerűen, ha akarnának, se tudnának odaérni egy időpontra normálisain. Ha most hazaköltöztem volna, akkor valószínűleg én is így járok. Jó, hogy a bátyám szabálykövető, mert ha annyira spontán lenne, mint én, akkor minden bizonnyal eléggé rábasznánk. Étlen szomjan döglenénk meg, amiért képtelenek vagyunk odaérni időben a munkahelyünkre, még idő előtt ki lennénk rúgva. Ha igazat kellene mondanom, akkor gyakorlatilag neki hála pakoltam be tökéletesen annak ellenére is, hogy nem először túrázok. Ha ő nincs, biztos nem írok listát, amiről egyébként egy két dolgot még így is lehagytam. Az mind Hyung fejében volt, hiszen ő ennyire nagyon okos. Nem véletlenül ő a banki jogász és nem én.
- Alapvetően nem túrázom gyakran, mert a munkám eléggé New Yorkba köt, meg most egy ideig nem is voltam a városban – magam sem tudom hogyan kellene elmagyaráznom azt, hogy pontosan hol voltam, de ezzel már meg sem próbáltam fáradni. Amint eszembe jutottak a kopaszok, összerezzentem, mert ismét azok a borzalmas dolgok játszódtak le előttem, amiken keresztül mentem. Meg a fején pörgő, buddhista pap, ami már a rémálmaimba is üldöz.
- Szerintem mindenem megvan – határozottan bólogattam, de nem voltam biztos, hogy a bátyám által összekészített ételmennyiség elegendő lesz. Amúgy is a táskám alján volt és tuti, hogy nasizni akarok majd a buszon – De beugorhatunk. Mindig akkor jut eszébe az embernek, ha valami hiányzik.
Mivel amúgy sem úgy nézett ki a helyzet, hogy bárki meg akarna érkezni az elkövetkezendő percekben, benne voltam a dologban. Egyébként sem hiszem, hogy itt lennénk hagyva, biztos készültek névsorral vagy valamivel.
- Csak utánad – még egy mozdulattal is jeleztem, hogy nyugodtan menjen előre, aztán én is követtem őt. Mégse farkasok neveltek fel egy barlangban, még ha a szüleim úgy viselkedtek, mintha ez így történt volna – Te gyakran jársz el kirándulni?

A csoporttársaim és évfolyamtársaim között is vannak, akik szeretnek túrázni, de most vagy nem volt kedvük, vagy idejük, mert más programjuk volt. Nekem a túrák azok, amik kicsit az Otthonra emlékeztetnek, mert a családdal szerettem meg őket. Velük rendszeresen mentünk, és, ha otthon vagyok, akkor most is szoktunk egy-egy ilyet beiktatni. Persze az más, amikor valaki ismerőssel is jön, de az ilyenek, mint a mostaninak, azoknak is megvan a maga varázsa, a bennük lévő lehetőségek. Sok új arcot lehet megismerni, és új barátságokat lehet kötni.
A gondolataimból kirángató srác egészen jó fejnek tűnik, aminek nagyon örülök. Néha lehet, kicsit sokat beszélek, de úgy tűnik, hogy nem zavarja, vagy legalább is eddig nem nézett hülyének miatta. Főleg most pörögtem kicsit fel, mert tényleg aggódtam, hogy valamiről lemaradtam, és mégsem itt vagy most van a találkozó. Megölt volna az unalom, ha ez a program elmarad. Lemondták a babi csőszködésemet, a kutyus gazdijának, akit meg kell nevelni, feladatot adtam, amit gyakorolniuk kell, és a kávézóból sem hívtak, hogy szükségük lenne a segítségemre ezen a hétvégén. Bár ott jövő héten már biztosan jelenésem van. - Végül is nem lehetetlen - gondolok bele a dologba. New York közlekedésileg eléggé szokatlan a számomra, mert az egyetem környékén nem ilyen, otthon sem, és bár a hétvégéket itt töltöm egy ideje, azért még mindig okoz meglepetéseket. - Csak nekem ez most olyan fura volt - magyarázom, hogy mi zökkenthetett ki.
- Szabad megkérdezni, hogy mivel foglalkozol? - érdeklődök kedvesen. - És munka vagy kikapcsolódás szólított el a városból? - kérdezek ismét, ha lehetőségem van rá, és az előző kérdésbe is beavatott. Szeretek másokkal ismerkedni, és engem sosem zavart, hogy az illető fiú vagy lány. Fiúval is tudok barátként lenni, nem kell, hogy több is legyen. Persze, ha alakul más is, az sem gond. Szerintem nem feltétlen a barátság a baj általában, hanem az, hogy nem tudnak uralkodni magukon az emberek. Ha nekem párom van, akkor elém sétálhat a legjobb pasi is a világon, akkor sem fog történni semmi, mert nálam a kapcsolat elején fejben eldől, hogy Ő van, és pont. Nálam elvárás a hűség oda-vissza. Ha nincs párom, és bejön egy srác, akinek van barátnője, akkor sem történhet semmi köztünk, mert egyszerűen nem engedem. Az, hogy most Channingel mi lesz, az majd a jövő zenéje, hiszen nem tudok róla még semmit, de jelenleg nem érzem úgy, hogy bármi lehetne a részemről az irányába, és azt sem érzem, hogy ez fordítva máshogy lenne.
- Akkor menjünk! - mondom lelkesen. - Köszi! - és egy fordulattal már indulok is, de utána szépen mellé irányítom a lépéseimet, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni. - Igen. Én, ha tehetem szeretek kirándulni, túrázni. A családdal, amíg otthon laktam Norvégiában, nagyon gyakran túráztunk. Szerintem bejártuk az egész országot, de néha máshol is megfordultunk. Persze akkor nem csak túrázás miatt mentünk, hanem mondjuk síelni, és akkor felfedeztünk néhány közeli kirándulóhelyet is. De egyszer voltunk Svalbardon, ahol láttunk jegesmedvét a természetes élőhelyén - csillan fel a szemem a csodálatos emlék hatására. Szeretem a természetet, és talán ez is benne van abban, hogy a légköri tanulmányokat választottam, mert így talán lehetőségem lesz olyan dolgot ki- vagy megtalálni, ami segít a globális felmelegedés lassításában. - De már itt is sok helyen voltam, bár főleg a közelben, mert egy hétvége alatt túl messzire nem érdemes menni. A suli azért eléggé behatárolja az időmet - mesélek. Közben pedig már a bolt sorai közé érünk, ahol nasik vannak, meg a másik oldalon, az egészségesebb ételek, illetve a kifejezetten túrákra csomagolt ételek. Ez utóbbiból lehet még kéne vennem, mert sokáig elállnak, és a mellett, hogy egész finomak, jobban ki lehet velük bírni, mint mondjuk a chipsszel. Illetve vizet még vennem kéne, jut eszembe hirtelen. - Mit fogsz venni? - kérdezem érdeklődve, ahogy a sorokat szemlélem.

Városlakóként nyilván a betondzsungelekhez vagyok szokva, ami miatt a szüleim, akik annak idején még a származásunkhoz híven Dél-Koreában nőttek fel, rengeteget mászkáltak a hegyekben. Emiatt engem is próbáltak arra nevelni, hogy igyekezzem szeretni és tisztelni a természetet, továbbá megtanuljam megélni azt, amilyen feltöltődést nyújthat nekem a dolog. Kedveltem az erdőket, de még a hegyeket is szívesen jártam, azonban voltak dolgok, amiket sosem kaptam meg a természet által. Ilyen volt mondjuk a sport számomra. Nem véletlenül lett belőlem táncoktató ilyen fiatalon, szerintem ez közel sem a tehetségen múlt, hanem szimplán annyira szerettem megélni azt a bizonyos frissességet és sikerélményt, amit egy-egy nehezebb koreográfia után éreztem, hogy soha nem hunyt ki a szenvedélyem a dolog iránt. Nyilvánvalóan a TikTok fiókomon ez nem biztos, hogy látszott, mert oda tettem ki olyan videókat is, amin távolról sem volt táncnak nevezhető az, amit csináltam, de ettől függetlenül tisztában voltam a saját szintemmel. Keményen dolgoztam azért, hogy minél több dolgot meg tudjak csinálni, és ezt a testem nekem nem mindig köszönte meg, mivel a térdeim, a bokáim és a hátam is állandóan fájtak, de ez egy olyan dolog volt, amivel egy táncosnak együtt kellett élnie. Lényegében azért kezdtem el foglalkozni komolyabban a zumba oktatással, mert az valami olyan volt számomra, ami inkább ellazított és engedte, hogy a testem aktívan pihenjen. A zumba egy olyan dolog, aminek az a lényege, hogy átmozgassuk az izmainkat, nem tartalmaz olyan gyakorlatokat, ami gyakorlatilag arra kényszerít minket, hogy magunkat. Gondolok itt elsősorban mondjuk arra, hogy a knee work, illetve a skorpió, vagy éppenséggel a b-boying nem olyan tevékenységek, amik elősegítik a mindennapi mozgást, ellenben nagyon fájdalmasak és kifejezetten negatív hatással vannak mondjuk a térdekre, vállakra.
- Egy nagyvárosban könnyen előfordulhat bármi – rántottam meg a vállam, az arcomon csak egy aprócska, visszafogott mosoly volt. Erről tudnék mesélni, mert általában én se a pontosságomról vagyok híres. A tömegközlekedés addig működik jól, amíg nincs valami hátráltató, külső befolyás, ez pedig balesettől kezdve, lövöldözésen keresztül a dugón át lehet bármi. Ha pedig már szóba jött a dugó, akkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az ember gyakorlatilag órákig be tud szorulni a forgalomba. Emiatt én igyekszem elkerülni azokat az időpontokat, amikor az emberek tömegesen végeznek a munkahelyükön, viszont mivel túl nagy lélekszámú városról van szó, ez gyakorlatilag lehetetlen. Talán pont azért is van szükségem arra, hogy időt töltsek a természetben, mert túl sokat vagyok a szmogos utakon függetlenül attól is, hogy most nem én vezettem egészen idáig.
- Szerintem egy olyan embernek, aki tartósan New Yorkban él, az nem fura – némi gondolkodás után jöttem rá, hogy talán túl kellene látnom a saját kis buborékomon – Akkor gondolom te nem helyi vagy. Honnan érkeztél?
Nyilvánvalóan voltak olyan normák, amiket nem tudtunk könnyen levetkőzni. Az apai nagyszüleim nekem is Szöulban éltek, és minden alkalommal, amikor meglátogattam magam, akkor megértettem, hogy mi a különbség gy natív koreai és egy amerikai koreai között. Persze voltak olyan dolgok, amik tartós ottlét után ragadtak rám, mint a kosz. Két éve a nyarat a nagyiéknál töltöttem, a koreai fiúbarátaim pedig jóval közlékenyebbek, ami a testbeszédet illeti. Furcsa, hogy mennyire normális ott, ha két heteroszexuális srác gyakorlatilag össze van ragadva és egymás seggét csapkodja, én pedig fura voltam a haverjaimnak, amikor visszajöttem és hasonlókat csináltam velük csak azért, mert berögzült egy szokás viszonylag rövid idő alatt, amíg távol voltam az otthonomtól.
- Táncoktató vagyok – nem tudom mennyire van ez rám írva, szóval a világ összes reakciójára fel vagyok készülve jelenleg – Magas óraszámban tartok képzéseket, nagyrészt nőknek és gyerekeknek. Emellett persze figyelek a saját táncos karrieremre is.
Nyilvánvalóan nekem nem csak az volt a célom, hogy másokat megpróbáljak a legjobbá tenni, hanem elsősorban az volt az alap, hogy én is figyelmet kapjak. Az utóbbi időben szépen gyarapodott a követőim száma, ami néhány szponzornak is feltűnt, szóval mondhatni fizetőképesebb volt az üzlet, amit kitaláltam magamnak, mint azt sejtettük. Hamarosan talán már árakat is emelhetek, mivel már vannak várólistások is, akik az óráimra akarnak járni. Talán el kellene kezdeni online is foglalkozni ezzel.
- Nevezhetjük pihenésnek – eszemben sem volt ennél többet elmondani azokból a traumákból, amiket átéltem a buddhista templomban. Én nem kétlem, hogy valakiknek jó ott lenni, de én határozottan nem olyan személy vagyok, akinek tartósan szüksége lenne arra, hogy megálljon két pillanatra és átgondolja az életét. Én azt élni szeretem, nem pedig agyalni rajta még akkor is, ha emiatt nevezhetett volna bárki jogosan meggondolatlannak. Egy picit talán tényleg az voltam.
Igyekeztem kisebbeket lépni a lábaimmal és igazodni a lány felé, amikor elindultunk a boltba, mert tisztában voltam vele, hogy sok magas emberhez képest is túl gyorsan sétálok. Egyrészt rengeteg energiám volt, másrészt soha nem értettük azt, hogy miként, de a magasságom 80%-át a lábaim tették ki. Egyszer csak viccből lemértük a lábaim hosszát és 123 centi jött ki, emiatt néha még a fiúknál is figyelnem kell arra, hogy ne rohanjak. Szerintem Karin így is hármat lép amíg én egyet.
- Norvégiában amúgy minden terület túrázható? – nem voltam annyira otthon ebben, ezért kérdeztem rá. Jártam már korábban Európában, de alapvetően amúgy nem jellemző rám, hogy nagyon elszakadjak otthonról. Mivel itt mindent megtaláltam, amire szükségem volt, rendben vagyok New Yorkkal, nem vágytam el annyira. Ettől függetlenül voltak szép európai országok, amik nagyon is érdekeltek.
- Hova jársz suliba? – tettem fel a kérdést, mivel nem igazán volt eddig erről szó – Az én barátaim már nagyrészt egyetemisták, a tanulmányi szünetekben bárhova el tudunk menni. Illetve van, hogy csak szimplán egy hétig nem mennek be, hogy ezt megoldjuk.
Nyilván az én helyzetem ilyen szempontból más volt. Télen általában baromi sűrű a menetrendem, így az olyan üdülések nem férnek bele, mert májusig folyamatosan jönnek az emberek, amiért beach body-t akarnak. De amúgy ősszel többször el szoktunk menni valamerre.
- Nem tudom, valami olyat, amire semmi szükségem nincs – vontam meg a vállam, és ezzel a lendülettel le is raboltam egy szelet csokit a polcról. Nem sok olyan vásárlást bonyolítottam le a rövid életem folyamán, amit konzekvens döntések alapján hoztam meg – Látsz valahol csípős Pringles-t?

Természetesen Osloban is vannak közlekedési dugók, de azért mégsem akkorák, mint itt. Nálunk már magában a városban is jóval kisebb a népsűrűség, mint itt. Én két éve költöztem New Yorkba, de itt napi szinten csak fél évet éltem, azóta pedig csak hétvégente vagyok ebben a városban, mert egyébként Ithacában lakom, ott is a Kampuszon. Én ezzel a nyüzsgő forgataggal csak hétvégente találkozok, így még mindig vannak olyan dolgai, amik meglepnek. - Valóban, bár városa válogatja, hogy mit jelent a „bármi”. Itt valahogy a „bármi” fogalmába tényleg minden beletartozik - húzom el egy pillanatra a számat. Nálunk azért ennyire „bármi” nem történik, mint itt. Nálunk a lövöldözés, a túszejtés elképesztően ritka. Igazán nem is tudnék mondani egyet sem, mert talán az egyik legbiztonságosabb ország a világon. A dugók felszámolására pedig a kormány a belvárosban fizetésre kötelezi az autósokat, ha be akarnak menni. Így nálunk vagy a tömegközlekedést választják, vagy kerékpároznak, de télen a sítalp sem szokatlan, de mindig ott van a gyaloglás lehetősége is.
- Valóban, én nem élek itt tartósan - vallom be töredelmesen. - Jelenleg Ithacában lakom, New York állam, mondhatni másik felében - gondolom végig fejben a térképen a dolgot. - Te mindig itt éltél? - érdeklődök, mert láthatóan ő sokkal jobban hozzá van szokva az itteni élethez, mentalitáshoz, mint én. Az, hogy a külseje távolkeleti, még koránt sem jelenti azt, hogy valaha járt volna New York városán kívül. Találkoztam én már olyan (felnőtt) személlyel, aki még Manhattant sem hagyta el életében, nemhogy más országba elmerészkedett volna. Így én ilyen gyorsan nem vonok le következtetéseket.
- Ez nagyon jól hangzik - lelkesedek fel. - Milyen táncot oktatsz? - érdeklődök. Bár állítólag nem vagyok teljesen botlábú, a jó táncos biztosan nem ilyen, mint én. Persze sosem akartam komolyabban foglalkozni a tánccal, mint, ami egy bulihoz kell. - Versenyzel is? - érdeklődök, ha már a karriernél tarunk. Valamiért nálam összekapcsolódott a tánckarrier a versenysporttal, még, hanem is feltétlen a tíztánccal. Azt hiszem tényleg nagyon távol áll tőlem a tánc világa. Nem is tudnék most egyetlen híres táncost sem mondani, így kicsit tartok is attól, hogy valami nagyon nagy táncossal állok szemben és mégsem ismerem fel. Én egyetlen táncot ismerek jobban, és az a jégtánc. Oviban én is próbálkoztam vele, de hamar kiderült, hogy az az élet nem nekem való. Persze skandináv mivoltom miatt imádok minden téli sportot, köztük a jégkorit is, de nem versenyszerűen, csak hobbiból.
Csak bólintok egyet, amikor arra a kérdésemre válaszol, hogy milyen célból utazott el a közelmúltban. Látom rajta, hogy nem akar ettől jobban belemenni, így nem is erőltetem. Nem szeretnék feltépni sebeket, főleg nem olyanokat, amik nem is tartoznak rám. Nincs tíz perce, hogy megismertük egymást, így feltételezem, hogy nem velem akarja megosztani, hogy mi is történt vele azon az utazáson. Én mindössze azt remélem, hogy a mostanit sokkal jobban fogja élvezni, és, ha nem is fizikailag, de mentálisan és lelkileg kipiheni magát.
Közben pedig elindulunk a bolt felé, és egymáshoz igazítjuk a lépteinket. Lehet, hogy csak a ruha miatt, de nekem valamiért úgy tűnik, hogy nagyon hosszú lábai vannak, így jóval nagyobbakat is lép nálam. Azért nem akarom, hogy nagyon kényelmetlen legyen számára a tempó, így én is igyekszek kicsit hosszabbakat lépni, de inkább szaporázni a lépteimet.
- Lényegében igen. Nálunk van egy olyan fogalom, hogy allemannsrett, azaz „minden ember jogai”. Ez egy nyilvános jog, ami alapján, minden magán és állami területeken bárki áthaladhat vagy megpihenhet, akár sátrazással is. Persze ehhez tudni kell, hogy nálunk hatalmas területek vannak. Norvégia legnagyobb népsűrűségű városa Oslo, ahol egy négyzetkilóméteren kevesebb, mint ezerötszáz ember él, míg itt több, mint tízezer - igyekszek visszaemlékezni az adatokra, hogy érzékelhető legyen a helyzet. Sokan ezt úgy képzelik, hogy a „kertünkben idegenek sátoroznak a házuktól egy-két méterre”, de ez nem ilyen. Nagyon nem.
- A Cornellre - válaszolok a kérdésére. - Végül is ez az előnye az egyetemeknek, hogy ott még vannak jó hosszú szünetek. Azt meg, hogy ki mennyire tud szorgalmi időszakban elszakadni, azt sulija is válogatja, mert nálunk viszonylag kis csoportok vannak, és bár nem kötelező bejárni minden órára, nálunk valóban érdemes bent lenni - részletekbe nem megyek bele, de nálunk a tanárok pontosan tudják ki milyen órán volt bent, és, aki sokat bliccel, azzal szigorúbbak. Meg egyébként is, nagyon drága ahhoz, hogy ne járjunk be, ha egyébként megtehetjük. Abból persze egy tanár sem csinál gondot, ha valaki munka miatt mulaszt, vagy projektje miatt.
Kicsit meglepődök a válaszán, de nem teszem szóvá, biztos tudja, hogy mit csinál. Legalább is az első megjegyzését nem kommantálom. - Ott van - mutatok a hátunk mögött lévő egyik polcra. - De biztos, hogy ez jó ötlet? Csak, mert erre sokat kell inni, és a tapasztalataim szerint nem sok megálló lesz a buszút alatt - indokolom a kérdésemet. Utána persze azt csinál, amit akar. Bár tudom, hogy a csoki is ilyen, de azt kifejezetten a magas energiatartalma miatt veszem most meg, hogy a túrán legyen utánpótlás, ha menet közben kellene pótolni az elégetett kalóriákat.