Mindig tudtam azt, hogy nagytestvérként felelősséget kell vállalnom az öcsémért még akkor is, ha néha az agyamra ment. Az oviban rendszeresen mások tudtára hoztam azt, hogy nem bánthatják Joelt, mivel az én dolgom belenyomni a fejét a gyümölcslevesbe, csak én lökhetem le a dombokon, mert vicces azt nézni, ahogyan a földön pattog lefelé, miközben vörös fejjel üvölt. Én vagyok az egyetlen, aki bántalmazhatja, aki kiakadhat azon, hogy a ruháimat elveszi – sokszor mindezt kérdés nélkül - , aki otthon hagyhatja annak ellenére is, hogy van autóm. Általában apát szoktam leszidni, amiért nem viszi el az ikremet a suliba, hiába megyek sokszor arra én is. Ezt összességében úgy kell elképzelni, hogy nekem jár némi privilégium, amiért az öcsém meg mert születni pár perccel utánam. Mivel ő idegesíthet, én bántalmazhatom, de rajtam kívül ezt senki más nem teheti meg és így, tizennyolc évesen már nem is annyira tesz boldoggá az, ha valaki Joelre kezet mer emelni.
Éppen ezért, bár megígértem Joelnek, hogy nem fogok tenni semmit azokkal a srácokkal, akik bántották, valójában tudtam, hogy nem fogom könnyen állni a szavam. Ha ők a szemet szemért, fogat fogért elvet vallják, akkor bizony sajnos ki kell vernem a fogukat azért, mert egy óvatlan pillanatukban úgy gondolták, hogy az öcsémre akarnak rászállni. Ő és én mások voltunk. Míg a másik felem kitért az őt zaklató srácok útjából, én sosem kényszerítettem rá erre senkit, de velem is hasonlóan viselkedtek, amikor a folyosón tartózkodtam. A legtöbben félreálltak, mert alapvetően rendelkezem egy flegma Taláarcberendezéssel és az embereknek ennyi elég. Nem veszik a fáradtságot arra, hogy egyáltalán szóba álljanak velem, mivel túl szép, gazdag és elkényeztetett rosszfiú vagyok a szemükben. Ezeknek a jelzőknek egy része örökké tagadhatatlan lesz, de összességében sosem bántottam ok nélkül másokat. Az pedig, hogy a felsőbb éves diákok lefelé rúgnak még egy ok volt arra, hogy rendet akarjak rakni az iskolában.
Viszont ettől függetlenül elhanyagolhatatlan testvéri kötelességem volt kihagyni a felnőtteket az egészből. Elsősorban nekem már a kezdetektől fogva megvolt a másik felem, a társam, akivel valószínűleg egymással vállvetve haladunk a jövőben is előre, a széllel szemben, mert éppenséggel arra van kedvünk menni. Joel nem az a fiú, aki ehhez bátor lenne, de sosem fél, ha én fogom a kezét. Emiatt a gitárjának a sorsáról hamar döntöttem és azért vállaltam az iskola és az edzések mellett még egy munkahelyet is, hogy a karácsonyi puszija – ami egyébként nem örökíthető tovább, csak akkor felhasználható, mivel anyát és apát is csak akkor puszilgatom, ha kedvem van hozzá! – mellé egy új gitárt is vehessek neki… Vagy legalábbis megpróbáljak a zsebpénze mellé besegíteni. Egyszerű lett volna szólni anyának és apának, akik minden probléma nélkül ajándékoztak nekem egy több tízezer dolláros Volvot, de megígértem az öcsémnek, hogy nem teszem. És előbb adtam neki a szavamat, mint a szüleimnek.
- A GPS érdeme volt, nem az enyém – egy óvatos mosolyt ejtettem meg felé, miközben igyekeztem nem túl kényelmetlenül érezni magam. Soha életemben nem szorultam rá arra, hogy dolgozzak, a szerződést pedig csak azzal a szöveggel tudtam a szüleim orra alá nyomni, hogy érdekel milyen azoknak a diákoknak, akik rá vannak szorulva a munkára. Mi ritka szerencsések voltunk, mivel a szüleink nem csak fiatalok voltak, hanem értettek is az üzleti dolgokhoz, emiatt hiába kopogtattunk korán az ajtón, ők mégis jól vették az akadályokat… Rögtön két gyerekkel.
- Még nem esett róla szó, de én sem mondtam, hogy van jogosítványom – és gondolom a tekintetemből sem kiolvasható az információ, szóval Clinton számára megbocsájtható volt, hogy nem említette a parkoló dolgot – Talán jobb, ha nem hiszem el, hogy van saját helyem, mert akkor azt elkezdem kisajátítani és katasztrófák történnek.
Gondolok itt mondjuk arra, hogy egyszer egy új tanár állt be a helyemre, én pedig nem túl udvariasan fejeztem ki a nemtetszésemet. Emiatt kaptam egy olyan figyelmeztetést, hogy „nyomdafestéket nem tűrő” kifejezésekkel illettem egy kollégát, anya és apa pedig nagyon mérgesek voltak rám. Az igazgató előtt kellett elmondaniuk nekem, hogy valakinek az édesanyját azonosítani a prostituáltakkal nem illik egy megnyerő külsejű, jó sporteredményeket produkáló, fiatal felnőtthöz. Még a fiúkhoz sem. Én magamban pedig csak ismételgettem a k betűs jelzőt, mert baromira nem érdekelt az egész. Másnap keresztben hagytam ott a Volvot és többé nem sokan parkoltak a helyemre.
- Köszönöm – ebből azt vontam le következtetésképp, hogy hosszú távon terveznek velem, de valójában nagyjából ökölnyi méretűvé szorult össze a gyomrom a ténytől, hogy talán nem gondoltam át teljesen azt, amit most csinálok. Én, az introvertált Jay Heo, akinek határozottan vannak problémái a dühkezeléssel, most emberek között fogok dolgozni. Sok esetben csak a kutyát vagyok hajlandó megtűrni a társaságomban, ezért szeretem az atlétikát és úszni is. Nem vagyok jó a csapatjátékokban, mert nehezemre esik másokkal együttműködni, most mégis ezt kell tennem.
- Nagyjából elmondta azt, hogy mit fogok csinálni nálatok – azt már nem állítom, hogy mindent megjegyeztem, de a lényeg azért megvan, meg reménykedtem benne, azért újra felidézünk majd bizonyos dolgokat – Beszéltünk az órabéremről és arról, hogy melyik napokon milyen hosszú műszakokat tudok vállalni. Viszont ezek változhatnak, mivel élsportoló vagyok és az iskolámat is képviselem egy-egy diákolimpián. Azt mondta nekem, hogy elég akkor tájékoztatnom titeket, ha elkezdem a felkészülést egy-egy versenyre.
Tudtam, hogy ez nem hangzik a legjobban, elvégre nyilván nekik is az a legjobb, ha van egy diákjuk, aki állandóan be tud ugrani. Nem lenne gond, ha kihagynék egy-két versenyt… Nekem nem, viszont anya és apa azt hinnék, hogy baj van, mivel nem szoktam ilyet csinálni soha. Túl maximalista vagyok a sportot illetően még akkor is, ha nem mindig élvezem, vagy fájdalmat okoz itt ott a testemben a megerőltető és egyébként egészségtelen edzés. Mert kár lenne letagadni, hogy milyen állapotban vannak azok, akik nem csak a fittségük megőrzése érdekében sportolnak.
- Nolan – mielőtt a táskámat bepakoltam volna az öltözőszekrénybe, voltak érzéseim azt illetően, hogy meg kell beszélnem vele bizonyos dolgokat – Ez az első munkahelyem, de szeretnék nálatok maradni bármi áron. Szükségem van a pénzre.

- Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne legyenek velem gondok. És esküszöm, hogy kifizetünk mindent, amit összetörhetek – ezen a ponton már én is éreztem, hogy tiszta paradoxon, amiről beszélek, hogy nem fogok tudni elmenekülni a magyarázat elől. Viszont készen álltam arra, hogy beszéljek legalább Joel gitárjáról.

Ruha ¦ 1 013 ¦ remélem azért tetszik  
 

Amikor megtudtam, hogy nem csak az ikertestvéremet verték el, hanem a gitárját is összetörték, annyira felbasztak a gyökér osztálytársaim, hogy egyszerűen képtelen voltam magam türtőztetni, és képes voltam 1v1-ben kihívni a srácot, aki az egész mozgalmat vezette. Sosem értettem, hogy ha példának okáért Holly, és egyéb diákok rendszerint féltek tőlem, és félrehúzódtak az utamból, ha beléptem a folyosókra – sosem kértem őket erre, és nem is löktem meg senkit a suliban – akkor az ilyen balfaszok milyen jogon merik bántani az öcsémet. Egyértelműen gyengébb volt nálam, de úgy gondolom, hogy egy tizenhét, tizennyolc éves gyereknek kifejezetten szégyenfolt az életében, ha csak a gyengébbet tudja ütni. Az elemi oktatásom éveiben határozottan büszke voltam magamra, ha nyolcadikosként el tudtam látni egy hatodikos baját, de ma már ezt másképp látom.
Olyan szinten meg akartam tanítani a srácnak – természetesen nekem legalább annyi eszem volt, hogy iskolán kívül tettem mindezt, tehát megúsztam a felfüggesztést – a leckét, hogy ő konkrétan kórházba került, engem pedig a rendőrök vittek el másnap a suliból, mivel feljelentést tettek a szülei. Képesek voltak bezárni, hogy ott várjam meg, amíg anya, apa és Joel megérkezik, tehát már rendelkezem egy priusszal, aminek majdnem sporttól való eltiltás lett a vége, de végül megúsztam az egészet, mivel annak a gyökérnek a szülei visszavonták a korábbi kérésüket.
Büntetésből viszont hajnalban kezdtem az edzéseimet a medencében, mivel az egyesületre így vagy úgy, de szégyent hoztam. Én ezt egyáltalán nem bántam, mivel a szüleink a gitárról nem tudtak, és segíteni akartam Joelnek összegyűjteni a pénzt az újra. A másik javíthatatlan volt, szóval muszáj munkát keresnem, mivel mi sosem kaptunk nagyon zsebpénzt. A szüleinktől bármikor kérhettünk bármire, viszont elég gyanús lenne, ha egy ekkora összeget akarnánk megszerezni.
Ami már sokkal inkább problémásnak tűnt, az a kötelezően előírt, világos színű felső viselete. Mikor kinyitottam a szekrényemet, az gyakorlatilag egyetlen megfelelő darabot sem tartalmazott, hiába túrtam fel, és csináltam még nagyobb disznóólat a szobámból. Az egyik elhajított póló a majdnem tíz éves aloe verámon landolt, és egészen meg is ijedtem attól, hogy leesik az asztalomról, de végül egy halk sóhajtás kíséretében megnyugodhattam… Mert a helyén maradt szerencsétlen növény.
- Joel – igyekeztem olyan hangosan ordítani, hogy akkor is meghallja, ha éppen a föld alá süllyesztett házunk konyhájában tartózkodna – Van fehér pólód, ami tiszta?
Elég egyértelmű volt, hogy nem fogom megvárni, amíg válaszol, egyszerűen bementem a szobába és elemeltem a ruhadarabot – Már megvan, kölcsönveszem! Cserébe te is elvihetsz most bármit.
Kettőnk közül én voltam az önzőbb, de ez esetben tudtam, hogy nem játszik az, hogy az legyek vele. Amikor megjelent a fiú, csak néhány értetlen pillantást vetett rám, de én egyetlen pillantással belé fojtottam a szót, és a pólót a cipőfelvétel közben igyekeztem felvenni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a kettő dolog nem megy egyszerre, szóval annyit értem el a dologgal, hogy összetiportam az új cipőmet, amíg belebújtam a testvérem pólójába.
- Este majd jövök – határozott léptekkel indultam meg a garázsunk fele, ami jelenleg üres volt. Általában anya vagy apa kocsija szokott bent állni, az enyém a feljárón van, szimplán csak egyszerűbb a ház kialakítása miatt így közlekednünk.
Út közben folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon Nolant meg kellene-e hívnom egy sörre, amiért nulla tapasztalattal mégis közbenjárt azért, hogy felvegyenek hozzájuk napi hat órában. Ha ő nem lenne, akkor most egyrészt valami közelebbi munkahelyet kellene keresnem, ahol lebuknék a szüleim előtt, másrészt kifejezetten kellemetlen lenne, ha nem tudnám megvásárolni a gitárt. Mindenesetre egyelőre arra jutottam, hogy talán érdemes lenne még egyszer megköszönni neki minimum, de magam sem tudtam, hogy miként hozhatnám fel neki a témát, mert nem voltam túl jó az ilyenekben. A forgalom ellenére sem sikerült végiggondolni a dolgot, mert így is a munkaidőm előtt vagy fél órával sikerült odaérni a helyre. Csak reménykedtem benne, hogy nem fog problémát jelenteni, hogy az amúgy kicsit hosszúra nőtt tincseim elég rendezetlenül néznek ki, mert a klóros víztől mindig begöndörödtek. Valahogy az összes balszerencsés gént sikerült elörökölnöm a szüleimtől, kezdve a balkezességtől, a magas homlokon keresztül mindent.
Mivel a korábbiak során megmutatták nekem a személyzeti bejárót, én már alapból ott mentem be, de egy kicsit esetlenül tébláboltam, amíg ki nem szúrtam Nolant újra.
- Szia – jobb híján, a kezemet nyújtottam oda neki, mert nem igazán tudtam, hogy egy idősebb férfit hogyan kellene üdvözölnöm, aki nem apám, vagy egy tanárom – Van valami parkolási szabályzat kint? Nem akarom senki helyét sem elvenni.
Elvégre én sem szeretem, ha a suliban valaki a Volvom helyére parkol. Általában, ha ilyen történik, akkor képes vagyok keresztben megállni másnap reggel.
- Valahova le tudom rakni a táskám? – még bent nem nagyon vezettek körbe, szóval igyekeztem nem hülyeségeket kérdezni, de így az első napomon elég tanácstalan voltam.

Ruha ¦ 761 ¦ remélem azért tetszik