Danielle Wellst nehéz kiismerni.

Amikor azt hinnéd, hogy már ismered a szokásait, cselekedeteit, mikor, mire, miként fog reagálni, biztos lehetsz benne, hogy keresztül húz minden számítást.

Enyhén impulzív személyiség. Szeret az érzelmeire hallgatni és reagálni rá. Munkájában odafigyel erre a jellemvonására, nem hagyja, hogy felülkerekedjen rajta, de magánéletében sokszor ez hajtja. Emiatt sem tud könnyedén elköteleződni, kapcsolatai ritkán élik meg az egy évet. Ehhez a jellemvonásához társul az egészségtelenül magas igazságérzete is. Képtelen elviselni és ha valaki ezt jogtalanul, vele szemben gyakorolja. Aki megteszi az mehet is elásni magát. Saját hibáit képes belátni, de amikor tudja, hogy neki van igaza, abból nem tud engedni.

Ebből fakad aktivista életmódja is. Kiáll a klímaváltozás mellett, minden new yorki tüntetésen részt vesz, megelőző előadásokon vesz részt, igyekszik a városi körülményekhez képest tudatosan élni. Másik nagy szívügye az erőszak, durva bánásmód elleni harc. Nem csak nőket, de ugyanúgy férfiakat, gyermekeket is érint nap, mint nap az erőszak. Eleinte csak támogató volt, ám mióta ő is átélte, azóta fel is szólal. Gyűlésekre, előadásokra jár. Család és erőszak elleni intézményekkel tartja a kapcsolatot. Önkéntes munkát vállal a Safe helpline-nál.

Második családjának a munkatársait tekinti. Alapvetően közvetlen, cserfes, nagyszájú lány valójában nehezen tud megnyílni mások előtt. Nincs ennek más oka, minthogy pár évvel ezelőtt sikerült egy zaklatót felszednie. Szorongás, paranoia lett úrrá rajta és ezt a kettőt nehezen tudta levetkőzni. Tudja, hogy társai mindig fedeznék a hátát... csak ők sem lehetnek vele mindig ott, nem igaz?

A munkájával járó stresszt sokféleképpen tudja levezetni. A városban leginkább bulizik, szórakozik, olykor elvonul a nagyvilág elől és apja műhelyében segít be. A városon kívül már sokkal színesebb a paletta. Imád túrázni, hegyet, sziklát mászni. Siklóernyőzni, mókusruhában leugrani. Ha van bármi, ami őrültségnek hangzik és tűnik, ő az első, aki kipróbálja. Hajtja az adrenalin. Leginkább akkor él az extrém sportoknak, amikor a pasijával épp balhéban vannak, vagy csak kiengedné a fáradt gőzt - és más nincs kéznél ehhez.

Kék-piros fények villognak körbe-körbe. A Rutland és a Brooklyn sarkát lezárták, súlyos balesett végett. A kereszteződésben egy egykor gyönyörű, sötétkék Lincoln maradványait szedik darabokra társaim. Az oldalsó üvegen – már amennyi megmaradt belőle – lassan csorog végig a vér. Az anyós ülés szélvédőjén egy női alak bukik keresztül. Arcát az üveg több helyen is felmarta, a vér nem szivárog már belőle, ráfagyott a koratavaszi estén. Egyik keze rendellenesen maga alá törve fekszik, míg a másik kinyújtva pihen a motorháztető még mindig füstölgő tetején.
A sofőr feje előrebicsaklik, testét megtartja a biztonsági öv. Ajkain keresztül nyálával keveredett vér csöpög. Elhalóan nyög, egy kolléga próbálja az összepréselt autóból kivágni. Még lehet esélye az életre, akkor is ha egy életre megnyomorult.
Addig is én, a tűzoltó autó védettségébe viszem a hat éves kislányt, aki a halántékán egy kisebb sebbel sikerült megúsznia az ütközetet. Először is egy nyakmerevítőt teszek a nyaka köré, hogy biztosan tartsa. Mindvégig kedves mosollyal az ajkamon figyelem őt. Ezt követően egy melegítő takarót veszek elő és a törékeny teste köré terítem.
A másik autóból, mely egy újtípusú Ford, az ittas sofőr könnyedén szál ki. Felháborodva beszél az ügyvédjével a telefonon, és ellenáll a letartóztatásnak a rendőrökkel szemben. Szemem sarkából látom csupán a jelenetet, a nyál megkeseredik a számban. Hányinger kerülget. Szívem szerint odamennék hozzá és erőm teljéből gyomorszájon vágnám, betörném a képét és még talán a vaszektómia egy korán sem fájdalommentes változatában részesíteném.
Mégsem teszem. A kislányt viszem arrébb, amíg a mentők ki nem érnek.
Az út szélén teszem le, de csak annyi időre, amíg leguggolok mellé. Combomra ültetem, és végig ügyelek rá, hogy ne nézzen hátra. Figyelmét igyekszem lekötni.
- Hogy hívnak? – kérdezem tőle, továbbra is könnyed mosollyal az arcomon. A valóságban az egész látvány, melyhez már évek óta hozzá vagyok szokva, felforgatja a gyomrom. Vannak dolgok, amelyeket sosem lehet megszokni. Ez is pont egy olyan.
- Alicenak – szipogja a kislány. – Hol van mama? Az anyukámat akarom! -  buggyan át egy nagyobb könnycsepp szemén. A kesztyűbe bújtatott kezemmel törlöm le az arcáról. Szívem összeszorul, érzem miként veszek egy nagyobb levegőt.
-  Mondd csak Alice van valaki, akinek tudok szólni, hogy jöjjön érted? Aki tudna rád vigyázni?
- Átutazóban vagyunk. Nem itt élünk – rázza meg a fejét hevesen. Aprókat bólintok.
- Bánnád, ha hívnék valakit, aki majd vigyázz rád, amíg érted nem tudnak jönni? – kezemmel közben már a zsebemben matatok. Az erre a célra használt CAT telefonon gyorsan kikeresem a gyámügyes kolléga nevét. Néhány szóban értesítem csak, hogy mi történt, annyiban, hogy a combomon ülő gyermek ne vehesse ki, anyját többé nem láthatja, apja pedig, ha túl is éli, egy életen keresztül nyomorék marad. Járni, játszani vele képtelen. Mindezt miért?
Mert van valaki, aki azt hiszi magáról, hogy érinthetetlen. Egy nagykutya, aki megtehet ebben a városban bármit. Minthogy jó pár whisky után kocsiba üljön és hazahajtson. Ép bőrrel kiszálljon a kocsiból és ne érdekelje, hogy mások életét tette tönkre. Mert nárcisztikus világában nem ismer olyat, hogy ő hibás lenne. Neki kijár, hogy ne vigyék be, sőt! Mi az, hogy a kocsiját nem viszik el rögtön a szerelőműhelybe?
Rá se ránt a halálra, melyet okozott.
Gondolataim mégsem tudja lekötni, a kiérkező mentőkhöz viszem Alicet, aki szinte kezeimbe kapaszkodik. Ne hagyjam magára. Továbbra is bájos mosolyommal az arcomon teszek eleget kérésének. A kocsi hátulján állok, kitakarom előle a látványt. Ahogy édesanyját kiemelik az autóból és fekete zsákba helyezik. Vagy, hogy apja elhalt szavaival szállítja egy másik jármű a legközelebbi kórház sürgösségi osztályára.
S én eközben? Mókásabbnál, mókásabb történetekkel terelem el a figyelmét. Mesélek neki a Szabadságszoborról, az őt övező mítoszokról – melyek nem is igazán mítoszok, csak most kitalált történetek. Tündérek, koboldok lakják, kik annak szentelték az életüket, hogy a látogatók hajába csimpaszkodjanak, a nyitott táskájukból csenjenek el csokit, cukrot. A fülbevallókat is igen ügyesen veszik le az áldozatukról, mindezt úgy, hogy az ott járó észre sem veszi!
És csak beszélek és beszélek, amíg Noah meg nem érkezik, hogy átvegye tőlem a kislányt. Ekkor csatlakozok csapatomhoz, hogy a bontás további részében még segítsek, az autómentőknek pedig maradéktalanul átadhassuk a totálisan eldeformálódott gépjárműt.
Egy újabb nap az állomáson, megszokott hívásokkal és balesetekkel.
Érzem a lelkembe mardosó feneketlennek tűnő dühöt. A piros autóban visszafelé érzem társaimon is a feszültséget, a gyász leplét, melyet ránk terített a város az elmúlt órákban. Mégsem hagyhatjuk magunkat, hogy magunkkal sodorjon. Visszafelé az állomásra félúton lehet, hogy Finn hangosan elbüfögi magát, feloldva ezzel a feszültségünket. Hangos nevetésbe tör ki mellettem Leo. A hangulat lassan lesz ragadós, beissza magát a bőröm alá finoman. Megremegteti az izmaimat, mire visszaérünk és a műszak is véget ér, addigra a hangulatunk is merőben másabb.
Bent még lezuhanyzom a hosszú nap után, átöltözöm és csak azután indulok haza. Eliottal egy környéken lakunk – vagyis arra, amerre a pasim is – és mivel ő kocsival jár, felajánlja, hogy hazavisz. Eszemben sincs vitatkozni ellene. Noha még csak este nyolc óra múlt, de az előző műszakom épp tizenkét órával ezelőtt kezdődött. Nem most volt.

Fáradtan nyomorgatom végig az orrnyergem, az ajtó zárjába könnyed hatol be a kulcs. Megszokásból a kulcstartón kettőt ütök, úgy hogy az érintse az ajtófélfát, mielőtt elfordítanám azt. A túlfélen lévő Gatsbynek ennyi jelzés kell, hogy tudja, én jövök haza. Még ki sem nyitom az ajtót teljesen, már ott kaparja a felületét, amikor pedig meglát, azt sem engedi meg, hogy bemenjek. Két mellső mancsával ugrik combomra, farkát – seggével együtt - izgatottan riszálja, annyira enged csak el, hogy be tudjak jönni az ajtón.
De több sem kell, egyikünknek sem, ahogy záródik mögöttem az ajtó, már térdelek is le elé. Gügyögő hangon kérdezem meg tőle több ízben is, hogy ki volt a jókislány, fejét pedig többszörösen dörzsölöm át, ő pedig lelkesen nyalogatja végig mindkét arcomat. Füle tövét vakargatom meg és érzem, hogy a korábbi feszültség, amely még a balesetről bennem maradt, lassan oszlik szét.
- Kivitt sétálni? – húzom hátra a fejem, gyanakodva tekintek az ebre. Szemréseim enyhén szűkítem össze. Gatsby feleletként egy kört tesz meg maga körül, majd pedig elrohan a játékmacijáért. Voltak sétálni, ez annak a jele. Felállok és a konyhába sétálok. Egy poharat fogok, melyet negyedéig ginnel töltök meg, azt hígítom fel egy kis tonikkal. Bele két szelet uborka és…
Telefonom megszólal. Drága nővérem hív. Mély levegőt veszek, mielőtt felvenném a videóhívást.
- Mizu? – kérdezem könnyed hanggal, a pultra támasztom le a telefont, ahol még ő is lát kényelmesen, én pedig a felületnek dőlök. Egyik kezemmel magam ölelem át, a másikkal bárgyú mosollyal az ajkamon koccintom felé a poharat.
- Tudtad, hogy holnap lezárják fél Brooklynt?
- És téged eeeez, azért érint… - kezdek bele, tudva, hogy a város teljesen másik végén – pontosan Manhatten előkelő negyedében – lakik.
- Hát hogy fogsz tudni így közlekedni? – fakad ki, teljes felháborodásában. Emilia egy unatkozó háziasszony, egy másfél éves gyerekkel a nyakán, kit szeret, mégis tehernek érez. Mivel egész nap otthon van, a seggét szó szerint kinyalják, túl sok dolga alig akad. Így unatkozik. Emiatt pedig mindenen kiakad. Bármin és mindenen, a kedvencem, amikor amiatt hív fel, hogy műkörme miként tört be!!! És csak két óra múlva tudják megcsinálni neki! Műszakjaim végén szeret megtalálni.  
Rengeteg alkalommal, főként ilyenkor, magamban mantráznom kell, hogy mennyire szeretem őt és hogy ő a nővérem. A vérünk összeköt. Még ha két teljesen különböző világból is származunk. Fogalmam sincs, hogy szüleink, hogy hoztak minket össze. Pedig ugyanazt a nevelést kaptuk.
- Szerencsére a metrót nem érinti ez a helyzet – iszok bele a pohárba, szemöldököm megdobon felé, félmosollyal az ajkamon. Látom az arcán az enyhe undort, melyet szavaim váltottak ki.
Az ég szerelmére, élete első harminc évében ő is vígan használta. A világ azóta nagyot fordult velünk.
- Hé, te nem is otthon vagy.
- Te egy zseni vagy, Emilia – düllednek ki a szemeim. – Nyomozónak kellett volna menned – hüledezem, részben megjátszva. A forgatókönyvet innentől ismerem.
- Megint kibékültetek??? – fakad ki, belőlem pedig egy nagyobb sóhaj szakad fel. Ha ebbe a beszélgetésbe belemegyünk, több italra lesz szükségem. Szóval a kezemben lévő poharat gyorsan felhajtom, és újabb adagot töltök magamnak. Gatsby orrát dugja kezemhez. Kimegyek a képből, de nővéremet nem hatja meg ez. – Nem tanulsz a saját hibáidból? Az a pasas egy önző! Mindig ugyanaz van. Balhéztok, te kiabálsz, sírsz, elmész leugrasz egy hegyről, vagy hídról, hol kötélről, hol mókusruhában, épp amihez kedved van, összeszeded magad és már újra a karjában vagy…
- Oh, mondja az, akinek a férje, csak úgy szó nélkül lelép Vegasba, mi? – bukik ki belőlem a korán sem kedves megjegyzés. Előveszem a kutya kajáját, táljába annyit teszek csak, amennyi kijár neki.
- Auch – grimaszolja újra, majd gyorsan kisimítja a ráncokat. Drága ám a botox kezelés. – Ez fájt.
- Ha tudni akarod, hónapok óta megvagyunk. Minden szuper! – persze eddig kerültem a témát, ők ketten… nos elég különbözőek. Én is tőle, de még Ő! Ojaj, kerülik egymást, mint a forró kását, én pedig nem bánom.
- Pf, tudja, hogy nála vagy? – szemem megforgatom, miközben a hevesen evő Gatsby fején simítok végig, még mielőtt felállnék.
- Nem, fogalma sincs, ami azt illeti, betörtem a lakásába. Kirabolom, hagyok neki nagyon mocskos üzeneteket, hogy hol talál meg, ahol légyottra hívom. Tudod, hogy hol lesz? A kedvenc helyeden, a Central Park pavilonjában…
- Fúj, hagyd abba!!!! – elnevetem magam. Ami azt illeti tudja, hogy itt vagyok. Még azt is megkérdeztem, hogy mit rendeljek kaját vacsinak. Kínai, vagy mexikói. Kezembe veszem a telefont és áttérek vele a nappalinak használt helységnek és lehuppanok a kanapéra.
- Hogy van Maxy? – az unokaöcsém. Na ezzel lekötöm egy darabig, és addig sem Angusról beszélgetünk. Kapcsolatunk nem a legtökéletesebb, de működik. A maga formájában. Igazán egyikünk sem kötelezte el magát, mégis ragaszkodunk a másikhoz. Hálával tartozom neki, azért a két évvel ezelőtti estéért. Ha ő nincs… Fogalmam sincs, hogy mi történhetett volna és nem is szeretném, soha megtudni. Egyikünkkel sem könnyű, de nem is a könnyed csevejért vagyunk egymás mellett.
És amúgy is… ritkán jó ennyire pasi az ágyban. Az ilyet meg kell tartani. De hát, Emilia mit tudhat erről? Ő az első brókerhez hozzáment, aki felcsípte őt egy bárban. Asszisztensi állása abban a pillanatban vált lényegtelenné.
Lábam keresztben felpakolom a dohányzóra. Látom az ott lévő hamutálat, mely nem teljesen üres. Vajon mikor jön ma haza? Gatsby felugrik mellém, bemászik ő is a képbe, de érdeklődését hamar elveszti. Fejét hajtja az ölembe, én pedig puhán simítok végig fején újra és újra.
A beszélgetés, nehezen, de végére ért, minek hatására, holnap este, az egyetlen szabadnapomon, a kis szarosra vigyázok fel. Valami puccos eseményre mennek. Úgy érzem, hogy kétszer jobban elfáradtam, mint az egész műszakom alatt. Fejem sóhajtva hajtom hátra a kanapén. Hirtelen ötlettől vezérelve állok fel a kanapéről. Gatsby-re pedig ráragad izgatottságom.
- Hé! Elmegyünk futni? – kérdezem az ebet, aki vidám csaholással futja körbe a lakást. Hát persze. – Csak gyorsan átöltözöm – kacsintok rá, ruháimat, ahol levetem, ott is hagyom őket. Sportnadrágot, felsőt, zipzáros, kapucnis pulcsit húzok… Az eb övét leakasztom a fogasról, ráadom, ahogy a pórázt is. Biztos, ami biztos ugyebár.
Mire hazaérünk tán ő is. Ha nem… a zuhany alatt még megtalálhat, mielőtt kidőlök teljesen.