Évekkel ezelőtt egy ilyen helyzetet el sem tudtam volna képzelni. Az életem teljesen más mederben haladt, ellentétes irányban a mostanival, ellentétes körülmények között. Ha valaki bajba kerülhetett volna - vagy legalábbis azt gondoltuk, megtörténhet vele, ha nem is hasonló, de valami olyan szar, amiből ki kellett volna húzni a seggét -, az a bátyám lett volna, semmiképp sem én. Hiába emelte apánk folyamatosan piedesztálra, tudtuk, Dex mennyire más világban él fejben, és mennyire más világ lenne neki való. Ehhez képest most én vagyok abban a bizonyos szarban, amibe anno őt képzeltem volna. Ez már önmagában elég abszurd ahhoz, hogy értelmetlennek tűnjön a racionális gondolkodás. De néha mégis kénytelen vagyok a józan eszemre hallgatni, és most az azt súgja, hogy jobb, ha a nő utasításait követem, különben kellemetlen vége lehet az estének.

Kimerülten, szótlanul bólintok, miközben lassan felegyenesedem a széken. Óvatosan tolom el magam a háttámlától, amire az előbb még olyan jól esett rádőlni. Először az egyik, aztán a másik kezemmel nyúlok a pólóm szegélyéhez, aztán finoman feljebb húzom és egy kézzel feszítem meg az anyagot annyira, hogy a másikkal elengedhessem és meg tudjam támasztani magam. Az arcom abban a pillanatban torzul el, amikor megérzem a kötés szorítását. Ez most más, ez nem egy kis csípés, ami szinte rögtön csillapodni kezd, ez ott marad, nem megy sehova. Apróbb levegőket veszek, hogy légzésnél is kevésbé feszüljön a kötés a törzsemen, ezzel valamivel elviselhetőbbé tenni az érzést. Hiába a tompaság, hiába érzem magam percről percre egyre gyengébbnek, a fájdalom az fájdalom.

- Mi? - kérdezek vissza egy kis fáziskéséssel, és értetlenül ráncolom a homlokom, miközben hunyorogva próbálok fókuszálni a nőre, ami most különös nehézséget okoz. Már nem csak a fejem húz, hanem a szemeim, amiket legszívesebben csukva tartanék, de az utasításnak megfelelően igyekszem ébren tartani magam, nehezen vesznek éles képet a környezetemről. Már nem csak a távoli dolgok alakja homályos, egészen közeli dolgokról sem egyszerű megállapítanom, hogy pontosan mik lehetnek. Oaklyn vonásai is elmosódnak minden mással együtt. Mielőtt még értelmezni tudnám a kérdését, magamban pedig választ tudnék fogalmazni rá, megérzem a tenyerét a homlokomon, ami se nem különösebben hideg, se nem kimondottan meleg.

- Igen - préselem ki magamból, a tüdőmből minden maradék levegőt is kifújva. A tekintetem nem tiszta, a mozgásom lassú, de ennek ellenére az ajtó vélhető irányába fordulok. Kocsiba tudnék ülni, de a vezetés már nem menne. A legjobb, amit most tehetek, hogy a hátsó ülésig elvonszolom magam valahogy és ott megvárom a reggelt - vagy a holnapi napnak bármilyen napszakát, amikor már erőt tudok venni magamon legalább alapvető mozdulatokhoz. A kezemmel keresni kezdem a szék háttámláját, hogy legyen valami támaszom, amíg felállok. Hiába találja meg a tenyerem, amit keresek, és hiába próbálom minden erőmmel kiadni az utasítást a karomnak és a lábaimnak, minden tagom cserben hagy. Második és harmadik nekifutásra sem jutok előrébb, csak annyit érek el, hogy ülni is fárasztó. - Nem… - Erőtlenül, a fejemet ingatva módosítom a korábban sem túl határozott válaszomat. Most már muszáj belátnom, hogy így nem tudok tovább menekülni, sőt, az autóig sem jutok ki egyedül. Eddig is sok minden múlt a nő jóindulatán, de ebben a helyzetben, amikor már a széken ülve is alig tudom magam megtartani, minden rajta múlik.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

A kisváros, amiben él nem egészen olyan, ahogy Amerikát a filmekben igyekeznek bemutatni; van egy-két bolt, amiben az alapvető és szükséges dolgok elérhetőek, Oaklyn maga minden szembesétálót a nevén szólítva tudna köszönteni, és tényleg, de tényleg nem történik itt semmi említésre méltó. Amikor a bátyját kitette az éjszaka közepén az apja, híre ment szinte azonnal, mégis minden lélek úgy tett, mintha nem hallottak volna semmit, mert az itt élők együtt nőnek fel, érik el a céljaikat, aztán öregszenek meg, és tisztelték a családot, de főleg az idősebb Davist annyira, hogy szemellenzővel kezelték a család tragédiáját.
És emiatt a lány mindig többre vágyott, gondolhatnánk, hogy a nagyvárosba húzott a szíve, és olyan akart lenni, mint azok a sikkes nők, akik New York utcáit tűsarkúval probléma nélkül veszik be bármelyik reggelen. De igazából csak annyit szeretett volna, ha a megszokott, a már-már unalmas, az állandó mókuskerék megszakad, és nem a testvérének hála, hiszen számára már az sem újdonság, sőt, minden pillanatban számít rá.
Akár most is benyithatna a házba, és akkor mit látna? Lina most néz szét először nyugalmi állapotban, és a helyzet egyáltalán nem szép egyébként; a padlót csíkokban vér borítja, a pult olyan, mintha dulakodás közben kapaszkodott volna bele véres kézzel valaki, és ahogy a tekintete mostanra már a visszafordult férfit nézi, őérte aggódik leginkább. A házat könnyedén rendbe tudja hozni, a következményeket tudja vállalni, de az ő életéért a mai estén ennyit tudott tenni.
Némi meglepődés kerül a tekintetébe, szinte csillan a furcsa színeken, a szeme ugyanis egyik fényben kékes, másikban egyértelműen zöld, félhomályban pedig már szinte mogyoró, pedig ő ezt nem szokta vizsgálgatni. A színekbe ülő gesztus oka az, hogy normális válaszra számított, de a naivitása megint olyan helyzetbe hozta, hogy ne legyen képes felmérni a pillanat komolyságát, ahol ennek a kérdésnek meg sem lett volna szabad születnie.
- Még felteszem a nyomókötést. - Mondja csendesen, miután képes levetkőzni az előbbi érzéseket a bőréről, és felállva az eddigi félig guggoló, félig térdelő pozíciójából leveszi magáról a véres kesztyűket, majd a kukába dobja őket, hogy a vastag anyagot, ami műanyagba van csomagolva végül magához vegye.
- Még egy kicsit egyenesen kellene ülnöd. Tudod fogni a pólódat? - Az sem gond, ha nem, bár az adrenalin nélkül, egy hosszú műszakot követően már őt is kezdi nyomni a fáradtság, ami finoman húzza az arcbőrét, de Jayhez hasonlítani sem lehetne, amit a lány érez. Őszintén sajnálja őt, hiába nem tudott meg részleteket, és még mindig végtelenül el van veszve abban, mit kellene tennie, és mi volna a helyes a helyzetre nézve.
A félelem azonban azt illetően, hogy a férfi nem működne együtt, és nem hagyná befejezni a sebének kezelését már nincsen benne, hiszen már tekeri körbe a kötést, és pillanatokon belül készen is lesz.
- Gondolod, hogy kocsiba tudnál most ülni? - Mardossa a bűntudat, amiért eddig arra várt a szíve mélyén, hogy Jay elájuljon, és segítséget tudjon hívni neki, de mivel eddig a pontig valahogy nem jutnak el, rá kell őt vezetnie, hogy kész öngyilkosság lenne akár csak megpróbálnia is.
- Elnézést. - Mondja hirtelen, de sem a hangja, sem a mozdulatai nem azok egyébként, ahogy hozzáér a másik homlokához a kezével óvatosan, ellenőrizve még azt, nem emelkedett-e meg a testhője, ha esetleg valami csoda folytán felhúzza magát annyira Lina kérdésére, hogy megpróbál elviharzani. De a bőrén nem érez lázat, így talán pont időben tudott segíteni a fertőzés elkerülése érdekében. Ezt viszont csak olyan órák tudnák bizonyítani, amikben meglehet, Lina már nem lesz jelen, hogy segíteni tudjon.

Kérdésére csak felhorkanok, de érdemben nem válaszolok. A véleményével ellentétben nem tartom magam könnyen kiismerhetőnek. Régebben talán az voltam, amíg a környezetem abba az irányba terelt és szinte megkövetelte ezt, amióta viszont annak a világnak hátat fordítottam, mindig a lehető legkevesebbet mutatom abból, ami a felszín alatt van. Így könnyebb, így egyszerűbb átvészelni a mindennapokat, nincs semmi plusz bonyodalom, ami ebbe az amúgy is zűrös életvitelbe nem fér bele. Eleinte gyakran én magam is meglepődtem, miket hoznak ki belőlem bizonyos helyzetek, de idővel a meglepetések száma lecsökkent a nullára. Nem, nem vagyok könnyen kiismerhető, de ez most teljesen lényegtelen.

A kérésnek eleget téve fordítok a pozíciómon, hogy immár a háttámla kerüljön velem szembe. Ahogy egyre jobban fáradok és tompulok, úgy megy el minden erőm és kedvem az ellenkezéstől. Fizikailag és mentálisan is képtelen lennék már ebben a helyzetben ellent mondani, dacoskodni és kötni az ebet a karóhoz, úgyhogy minden fájdalom dacára csöndben tűröm, amit éppen csinál. A vállam fölött hátranézve kérdezem meg a nevét, aminek most semmi értelme és abban sem vagyok biztos, hogy erre holnap vagy bármikor emlékezni fogok. Nem tűnik fel a habozás, olyan, mintha szinte azonnal válaszolna.

- Oaklyn… - ismétlem utána lassan, ízlelgetve a ritka, még talán sosem hallott nevet, mintha csak memorizálni próbálnám, pedig jelen helyzetben nincs rá semmi garancia, hogy ez sikerülni fog, ahogy az sem biztos, hogy lenne bármi relevanciája a dolognak. Terveim szerint a holnapi napot már nem a mai túlgondolásával szeretném tölteni, hanem a problémák megoldásával, amiben nem szerepel egy szinte vadidegen nő. De valamiért mégis azt érzem, hogy erre a névre emlékezni fogok.

- Jay - válaszolok a kérdésére sóhajtva, miközben visszafordulok előre. Még ez a rövid beszélgetés is fárasztó most, részben ezért habozok a következő válaszommal. Részben pedig azért, mert a nyilvánvalót ő is tudja, többet pedig nem fogok az orrára kötni. Vannak dolgaim, amikről még a hozzám legközelebb állók sem tudnak, csak arról, amiről tényleg muszáj. Rafe-et kénytelen voltam valamilyen mélységben beavatni a részletekbe, de még vele is a felszínt kapargattam csak inkább, mert minél kevesebben vannak benne ebben a szarban, annál jobb. Valószínűleg Oaklyn számára pár nap múlva ez az egész csak egy rossz emlék lesz, amit szeretne elfelejteni, ettől függetlenül viszont jobb, ha csak annyit tud, amennyit lát.

- Hát, Oaklyn… Ahogy azt már te is megállapítottad, meglőttek. - A nem túl részletes válaszommal próbálom elkerülni a további magyarázkodást, egyrészt mert tényleg jobb így, másrészt mert a szemeim mindenáron pihenni szeretnének, és azokat nyitva tartani is kész tortúra.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

A férfi szarkazmusa nem segít azon, hogy megtudja, amit szeretne, de ahogy az adrenalin elhagyta a testét, a pánik pedig csak rövid ideig foglalta le, valami elmebaj lehet a következő lépcső, mert miközben a keze dolgozik, valahogy kezd Lina is megnyugodni. Sosem volt olyasvalaki, aki mindenáron kontrollálni akarná a környezetét, a benne élőket, vagy éppen azt, ami vele történik, így nem esik nehezére most sem megadnia magát az adott helyzetnek. Annyit tehet, amin most is dolgozik, az pedig, hogy mi történik majd percek, egy óra, vagy több óra múltán, már csak annyiban múlik rajta, amilyen precízen a seb összehúzását, aztán pedig a kötözését megejti majd.
Amit még érez, az a szomorúság; ennek nem így kellene történnie, az idegennek egy kórházban a helye, ahol steril körülmények között varrják össze, gépekre kötik, segítenek, ha láz alakulna ki, és hagyják háborítatlanul pihenni. Utóbbi valószínűleg nem tartana túl sokáig, a rendőrök hamar megjelennének, hiszen valaki bántotta, neki pedig vallomást kellene tennie, de mi lehet ebben ennyire rossz? A lány elképzelni sem tudja, hiszen a kisvároson kívüli világot filmekből látta, amit valószínűleg úgy kezel, mint azok, akik szeretnek horror filmeket nézni; úgy is csak egy mese, és nem a valóság.
Ma este a valóság egy kis szelete megjelent nála teljesen váratlanul, és ez súlyt pakol a mellkasára. Segítene többet is, ha képes lenne rá, és bár nem akar rosszat az idegennek, talán akkor lenne a legtöbb esélye a túlélésre, ha most elveszítené az eszméletét, ő pedig hívna megfelelő segítséget. Ez valószínűleg az állásába fog kerülni, amiért nem tette meg hamarabb, sőt, otthon kezdte el a nem megfelelő körülmények között kezelni őt, de egy élet, még ha az rá is tört akaratlan, többet ér neki ennél.
- Ilyen könnyen kiismerhető lennél? - Kérdezi kedvesen, az ő hangját már elkerülik az élek, mert ha nehezen is, de valahogy együtt tudnak működni ebben a lehetetlen helyzetben. És ahogy az előbb mondta, együtt fordulnak át, mert ahol csak tudja, támogatja a férfit, akinek még a nevét sem tudja. Azt gondolja, talán így a legjobb, mert talán elképzelni sem tudja, hogy az állapotában az idegen innen ma este kisétál még, ha valami csoda folytán ez megtörténne, és a hírekből sem hall a legrosszabbról, megvan rá az esélye, hogy elfelejti idővel ezt az egészet.
Nem áll meg a mozdulatban, ahol a derekán lévő foltot igyekszik megszüntetni a másik bőrén, de meglepi a kérdés. Habozik néhány pillanatig, aztán maga sem tudja miért, de válaszol a feltett kérdésre.
- Oaklyn. - Szinte senki sem hívja így, mert ez az édesapja szokása volt. Már kislány korában ráragadt a Lina becenév, azonban az Oaklynt az apja választotta a születésénél, és ő ehhez mélyen ragaszkodott a halála napjáig. Onnantól pedig azért nem nevezte senki így, mert talán tartanak tőle, hogy feltépi a lány sebeit, amik még be sem gyógyultak igazán.
Mégsem teszi hozzá, hogy egyébként Lina, mert nem tűnik a helyzetre nézve fontosnak.
- És téged? - Már a harmadik csíkot helyezi fel éppen, amikor visszakérdez, aminek szintén nincsen túl sok értelme annak tükrében, mire gondolt az előbb. Kezd a feje túl sok gondolattal megtelni, amiket nem tudna most hogyan, de legfőképp hova rendezni.
- Mi történt veled? - Teszi fel a kérdést, és ha megtudja ő is a férfi nevét, beilleszti óvatosan azt a kérdése mögé. Nem akar mérlegelni, nem akarja igazolni magában, hogy ha eszméletét veszíti a másik, akkor az akarata szerint fog cselekedni, de össze van zavarodva, és szeretne találni legalább egy kapaszkodót azzal kapcsolatban, mi lenne a helyes. Nem az a fajta, amit a törvények és a bibliák megfogalmaznak, hanem ami szívből jön, a körülmények dacára is.

A körülményekhez és az egyébként elviselhetetlen fáradtsághoz képest, meglepően jóleső érzés nem a saját két lábamon állni, amik néhány perc alatt amúgy is sokat veszítettek az erejükből. A széken ülve kicsit megpihenhetek, bár nem tudom, hogy ez segíteni fog észnél maradni, vagy pont ellentétes hatást vált ki, és a testem többi része is szép lassan lekapcsol. Tőlem telhetően próbálok ez ellen tenni, pedig már jóformán bármit megadnék azért, hogy lecsukhassam a szemeimet és ne kelljen utána ismét kinyitni őket.

A kérdésével nem tudok mit kezdeni. Sajog mindenem, a fejem tompa, minden végtagom nehéz és ha most valaki azt mondaná, hogy huszonnégy órát is aludhatnék egyhuzamban, kérdés nélkül megtenném. Soha nem voltam még ennyire gyenge, amihez hozzátartozik az is, hogy még nem lőttek meg korábban, de ebben a helyzetben ne várja el tőlem, hogy barokkos körmondatokkal fogom körülírni a közérzetemet.

- Soha jobban - horkanok fel a válaszára, alig láthatóan ingatva a fejemet. Az igazság persze ettől kurva messze áll, ennyire szarul még soha nem éreztem magam fizikailag, a lelki részéről nem is beszélve. Se kifejezni nincs erőm magam, sem különösebb érzelmeket kimutatni, de a tudatalattimban cikázó gondolatok nem festenek pozitív képet az előttem álló percekről, órákról. És ezek a negatív gondolatok észrevétlenül is szorongással és félelemmel töltik ki az elmém üres foltjait, amiket a fizikai fájdalom éppen nem borít el teljesen.

A kérésére egy aprót sóhajtva, minden akaratommal ellentétben megemelem a fejem, és az öklöm helyett most már az ujjaim dörzsölgetik a homlokomat. A karom hamar zsibbadni kezd, ezért leengedem magam mellé, helyette jobbra-balra nézelődve próbálom ébren tartani magam, mert másként most nem menne. Igyekszem felmérni a helyiséget, de már csak homályos foltokat látok, akármilyen mélyeket pislogva koncentrálok a környezetemre, éles határokat már nem fedezek fel sehol. Egyedül a nő van még fókusztávolságon belül, és most először figyelem csak a kezeit, amikkel olyan serényen próbálja a rajtam tátongó lyukat orvosolni. Látszik rajta, hogy koncentrál, hogy tudja, mit csinál.

- Szinte ismersz - jegyzem meg az előzőhöz hasonló éllel a hangomban, aztán pár pillanat múlva erőt veszek magamon és felegyenesedek a széken. Az egyébként természetes mozdulatok sokkal nehezebben jönnek most, ilyen alapvető dolgok is megterhelőek. Lassan felállok, de nem egyenesedem fel, épp csak annyira emelkedem el a székről, hogy meg tudjak fordulni, és vissza tudjak ülni. A háttámlára dőlve pihenem ki a mozdulatsort, mély levegőket veszek, de a légzésem már nem igazán akar normalizálódni. Csak tapaszról volt szó, másról nem, erőm viszont már nincs ellenkezni. Beletörődve dőlök előre a támlára. Most már annyira sem tudnám összeszedni magam, mint korábban, amikor menekülőre fogtam.

- Hogy hívnak? - kérdezem oldalra fordítva a fejem, hogy a szemem sarkából lássam a nőt. Nem áll szándékomban ismerkedni, viszont legalább a nevét szeretném tudni annak, aki felajánlotta a segítségét annak ellenére, hogy betörtem a házába.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

A humor segít; gondolja, de nem szól semmit, hiszen érti, hogy ez az egész nem neki szól az idegen részéről. Még csak annak kapcsán sem veszi a szarkazmust magára, hogy a segítő szándéka ellenére születik meg, mert a férfin egy lyuk tátong, és bár ő csak tanult a lőtt sebekről, és azoknak a kezeléséről, de sohasem élte még át.
Egy ilyen kisvárosban nem nagyon történik ilyesmi, ez pedig elgondolkoztatja arról, honnan érkezhetett éppen ide az idegen. Az egész történet annyira abszurd a lány számára, hogy azt sem zárja ki jelenleg - nem túl reális módon -, hogy ez csak egy álom, ami a kórház egyik pihenőszobájában esik meg vele jelenleg egy hosszú műszakot követően, amiből nem volt már ereje hazavezetni.
A kézmosás után tényleg gyorsan visszatér, azonban ezúttal megállítja a mozdulatban is, amire éppen készül az, ami kitör a másikból. Ez sem azért történik, mert a szívére venné azt, amit hall, csak mivel sérült és fogalma sincsen a jelleméről, nem tudhatja, mikor tesz fájdalmában vagy kétségbeesésében olyat, ami árthat Linának.
- Nos, nem engem lőttek meg. Így erre a kérdésre normálisan válaszolni egyedül te tudnál. - Mondja csendesen, hátha vissza tudja még terelni a férfi gondolatait a valóságba, de egyre inkább úgy tűnik neki, minden létező tűréshatárát kezdi átlépni annak fényében, ami történik. Természetesen megérti, de még mindig a kórházra tenné a voksát, ha valamilyen csoda folytán a férfi felhozná, mint opciót, mert mondjuk meggondolta magát.
A fájdalomcsillapító biztosan sokat segítene a modorán is, de ezzel most Lina nem foglalkozhat.
- Ha így tartod a fejed, az fekvő pozíciót imitál. A tested pedig mindenáron pihenni szeretne, ami érthető, hiszen alvás közben a leghatékonyabb és a leggyorsabb a gyógyulás, úgyhogy emeld meg kérlek, ha még megy. - Most arra sem reagál, hogy csicseregne valójában, ahogy a férfi fogalmazott, csak megteszi, mert azt mondta az imént, hogy ez segít neki ébren maradni. Közben a kezei szorgosan dolgoznak a seb összehúzásán, és amint a csíkokkal összesen három ponton összehúzza a sebet, egy nagyobb tapaszért nyúl - ami akkora lehet, mint a tenyere, és óvatosan lehúzva azt a filmréteget, ami a ragasztót védi, a seb tetején egy gézlappal ráragasztja azt a férfi bőrére.
- Sejtem, hogy ennek sem fogsz örülni, de a szék támlájával most szembe fogunk fordulni. - Valami érdekes megjelenik a hangjában, pedig ez igazán nem az a pillanat, amikor szemtelenkednie kellene, és nem is biztos benne, hogy azt teszi, hiszen Lina ennél sokkal csendesebb teremtés. Nem is figyel tovább ilyen, jelenleg jelentéktelen dolgokra, csak segíti a másikat azzal, hogyha elindítja a mozdulatot, tartja őt, ahol tudja, hogy végül ismét ülő pozícióban legyen, csak már fordítva ülve a széken.
- Ha ezt feltettem, csinálok egy szorítókötést körbe a törzseden. - Azt mondta, csak a tapaszt fogja feltenni, és bár együttműködéssel nem vádolná az idegent, most mégis vagy a fáradtság, vagy valami más miatt, de nem akar mindenáron menekülni előle. Így pedig talán adhat még egy kis pluszt neki, mielőtt elmenne - ha egyáltalán képes lesz rá - a túlélés érdekében. Közben pedig elkezdi ugyanazt a folyamatot, amit az előbb a seb elülső részével végigcsinált; fertőtlenítés, törlés, összehúzó csíkok, nagy tapasz, szépen sorban.

Ahogy fáradok, egyre több és nagyobb hibát fogok véteni, amiket józan ésszel gondolkodva, tiszta fejjel és a mostaninál akárcsak minimálisan nagyobb öntudattal nem tennék meg. Annyira még magamnál vagyok, hogy belássam, az ítélőképességem nincs a toppon. Talán pont ezért is fordítottam az előbb hátat a nőnek minden gondolkodás nélkül, hogy az ajtó felé vegyem az irányt. Menekülésnek nem lehet nevezni a mozdulatsort, annál lassabb, nehézkesebb és darabosabb a mozgásom már, de egy biztos; már csak ki akarok innen valahogy jutni, magam mögött akarom hagyni ezt a házat és a tulajdonosát is, hogy aztán reggel, remélhetőleg valamivel józanabban gondolhassam át a következő lépésem. Ha eljön a reggel.

A szabadulásra való törekvésről végül önként mondok le annak reményében, hogy valóban csak pár percről van szó, amíg azok a tapaszok felkerülnek, és nem próbál meg valamivel trükközni ezután sem. De minél tovább itt tart, annál jobbak az esélyei, ami az én szemszögemből nézve viszont pontosan az ellentéte. Nehezen indulok meg, ha nem kapok támogatást, akkor talán pár lépés után a lábaim nem is vinnének tovább. Szabad kezemmel a sebet fogom, de szinte feleslegesen, hiszen erőt már nem nagyon tudok kifejteni, pedig pont az lenne a lényeg. A sietős tempó máskor nem okozna gondot, most viszont túl gyorsan haladunk, a testem már nehezen tartja a lépést, ezért szinte ráesek a székre, amint az elérhető közelségbe kerül. A hátammal keresem a támlát, hogy legalább támaszkodni tudja valahogy és ne a földön landoljak, mert ha most valami miatt a padlón végzem, nem tudom, hogy gyűjtenék össze elég erőt feltápászkodni.

- Nem fogok elszaladni, elhiheted - jegyzem meg szarkasztikusan a helyzetre való tekintettel. A fejemet hátradöntöm, bár inkább hátrabicsaklik. Szabad kezemmel próbálom megtalálni az orrnyergemet, hogy azt dörzsölgetve tartsam magam ébren, amíg a nő visszaér a dolgáról. Az időérzékemet elveszítettem már, de biztos vagyok benne, hogy nem egy pillanat alatt jön vissza. Amikor meghallom a kérdését és érzem, hogy a hasamnál kezd matatni, összevont szemöldökkel igyekszem kivenni a mozdulatait, mielőtt válaszolnék. Nincs erőm ellenkezni, már a reakcióidőm sem az igazi, úgyhogy mire válaszolnék éppen, a fertőtlenítő okozta csípő érzés fojtja belém a szót. Fogaimat összeszorítva ismét a plafon felé emelem a fejem, amíg csillapodni nem kezd a maró érzés.

- Szerinted? - fordulok vissza felé, megfeszített állkapcsokkal. Mégis erre mi a faszt kéne mondanom? Nem pálmalevelekkel cirógatnak, az isten verje már meg. Ha van szeme, amivel lát, akkor szavak nélkül is láthatja, mit érzek. Ismét a mennyezetet veszem fókuszba, a szemeim viszont gyorsan lecsukódnak. Egyik tenyeremet ökölbe szorítva emelem a homlokomhoz és ugyan erőtlenül, lassan, de ütemesen ütögetni kezdem.

- Amíg itt csicseregsz, addig nem fogok - dünnyögöm alig artikulálva a szavakat, mert bármennyire is idegesítő a felesleges beszéd és csacsogás, ez most tényleg segít ébren maradni, ameddig szükséges.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

Ha a helyzet generálta adrenalin most nem nyomná el benne a tényt, hogy tartania, félnie, és kerülnie lenne érdemes az idegent, biztosan belerezdülne abba, ahogy ráhorkan a tények közlése miatt. Ez egyelőre nem történik meg, nem tart, nem féli, nem kerüli őt, mert az állapota a percek múlásával egyre rosszabbnak tűnik, és amíg aktív mozgások sorát volt képes produkálni, amikor Lina hazaért, most, alig tíz perccel később a lánynak úgy tűnik, közel érnek ahhoz, hogy elájuljon a férfi.
Most már két dologra kell odafigyelnie; nem csak a sebének ellátása élvez nála prioritást, de ha eszméletét veszti, akkor valahogy el is kellene tudnia kapni, hogy ne legyen rajta még egy sérülés, ha esetleg rosszul érkezik meg, és valami még útját is állja. Arról nem is beszélve, hogy ha ez valóban megtörténik - márpedig, amikor az idegen jólesőn lehunyja a szemét, szinte már borítékolni is lehetne -, Linának muszáj lesz hívnia nem csak a mentőket, de a rendőröket is. Onnantól minden felelősség az ő vállát nyomja majd.
- Sietnünk kell, erre most nincsen idő. - Úgy dönt, megpróbálja felrázni a másikat ebből az állapotból, hátha legalább a seb összehúzásáig nyer pár percet, és a sérülésével ellentétes oldalon a karjáért nyúl, amit átdob a saját vállán, és támogatva őt igyekszik gyorsabb tempóban visszaérni a konyhába, mint amilyenben a férfi képes megindulni arrafelé. Most a fájdalmát használja arra, hogy ha még a teste képes, némi adrenalinnal billentse át a fáradtságon, bár sajnos azzal is tisztában van, hogy ez sokáig nem fog kitartani.
Azonban a mentő lehetőségét többet nem hozza fel. Azt pedig még nem tudja, mit fog csinálni később.
Mivel azzal sincs tisztában, meddig lesz képes állni a másik, kirántja az egyik széket az asztaltól, és ez jelezhetné leginkább, hogy az adrenalin az ő vérét lassan kezdi elhagyni, mert kapkodóvá vállnak a mozdulatai. Segít leülni neki, de mivel a keze és a kesztyűje is koszos lett, kénytelen otthagyni az asztalnál a férfit, amíg ezt megoldja.
- Pillanat és jövök. - Súgja, de már a hangja sem az igazi, és ahogy lerántva a kesztyűt a mosdókagyló mellé dobja, a csupasz bőrét látva az is feltűnik neki, hogy remegnek az ujjai. Igyekszik félresöpörni azt, ami rátörni készül, mert a férfi, legyen bármilyen bajban most, elsősorban sérült, és mivel a kórházat elutasítja, valamit muszáj kezdenie a helyzettel. Féljen tőle bármennyire is valójában.
Kezet most, felhúzza a már száraz kezére néhány törlés után a kesztyűt, és visszamegy a másikhoz.
- Mit érzel most? - Kérdezi, mielőtt ezúttal eltépné a póló anyagát, mert csak minden útjában van, amit most csinálni készül. Mielőtt válaszolhatna a férfi, fertőtlenítővel áztatja a gézlapokat, és megint a seb elejére nyomja, mert sietnie kell.
Talán jobb lenne egyébként, ha eszméletét veszítené a másik, hogy hívhasson segítséget.
- Szólnod kell, ha úgy érzed, elaludnál. - Az iménti horkantás miatt nem magyarázza, miért fontos ez, mert a felesleges idegesség nem segít abban, hogy jól tudja most a férfi koncentrálni az energiáit. Közben letörli a sebet még egyszer utoljára, és előveszi a tapaszokat, hogy elkezdje őket oldalt irányban, egymással párhuzamosan a sebre ragasztani úgy, hogy az összehúzza a sebet egyik oldal felől a másikra.

Kezdem érezni, ahogy a testem és az elmém is egyre fáradtabb, egyre kevésbé tudok mindenre odafigyelni a környezetemben. Félő, hogy ezzel párhuzamosan elég egyetlen óvatlan pillanat és máris nagyobb szarban találom magam, mint eddig, ha ez lehetséges. És már hogy ne lenne lehetséges. Az utóbbi pár nap tökéletesen bebizonyította, hogy mindig van lejjebb, mindig lehet valami rosszabb, és a szartengerben nem csak nyakig lehet merülni, de könnyen el is lepi az embert. Ha a fejem tisztább lenne, ha már nem csak a maradék adrenalin tartana ébren és hajtana előre, hanem a józan eszem, akkor nem fordítottam volna hátat a nőnek az előbb. Pontosan ezt próbáltam eddig elkerülni, ezért tartottam rajta a szemem egy pillanatot leszámítva végig, amióta csak felkapcsolta a villanyokat a semmiből. Mire észbe kapok, addigra már előttem áll, két kezét a levegőben tartja, amivel megállásra késztet és nem enged kimenni az ajtón. Hosszan fújom ki a levegőt az orromon és szemeimet összehúzva nézek le rá.

- Mondj valami olyat, amit még nem tudok - horkanok fel az orrom alatt morogva, amikor a túlélési esélyeimet latolgatja. Eddig is tudatában voltam a kockázatnak, ezért kapcsolt az agyam problémamegoldó módba, aminek az lett az eredménye, hogy egy vadidegen házában kezdtem sebellátáshoz szükséges dolgok után kutatni. Ezek a szavak eddig csak a fejemben fogalmazódtak meg, de most, hogy már beszédtéma, a kockázat sokkal valósabbnak tűnik, mint percekkel ezelőtt. Mélyet sóhajtok, ami az eddiginél sokkal nagyobb fájdalommal jár. Az arcom eltorzul már csupán ettől az egyszerű, teljesen természetes folyamattól is. Megpróbálhatnám kikerülni a nőt, de most még a kisebb termete ellenére is nála a fizikai fölény. Ráadásul, amint magára hagynám, rögtön a telefon után nyúlna, a mostani állapotomban meg nem lennék képes egy másik istenverte kisvárosig elkocsikázni. Akárhogy körözök a fejemben a maradék energiámmal, nem látok semmilyen észszerű kilépőt ebből.

- Rendben - bólintok végül minden akaratom ellenére. Ha a lábaim hallgatnának az utasításra, most szép lassan, de biztosan visszahátrálnék a konyhába. Ha a kezeim hallgatnának ugyanígy az utasításra, akkor az egyik szorosan a hasamra tapadna, a másik pedig keresne valamit, amiben megtámaszkodhatok. Helyette csak állok egy helyben, és a tekintetem az ajtóra siklik, amit egyre homályosabb foltokban látok. Már nem hajt az adrenalin sem, nehezemre esik nyitva tartani a szemeimet, bármiféle mozdulatot megtenni pedig pláne. Egy hosszabb pillanatra lehunyom a szemeimet, és ha egy csípős verejték csepp nem zavarja meg ezt a kellemes érzést, akkor talán úgy is maradok, ki tudja, meddig. Sűrűket pislogva igyekszem kicsit életet lehelni magamba, a kézfejemmel kitörlöm a szemem sarkából az izzadságot és végül elindulok vissza a konyha felé, hogy végre-valahára túlessünk ezen a cirkuszon és mindketten mehessünk a magunk dolgára.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

Valahol biztosan szerencsés, amiért ez a lehetetlen helyzet éppen olyan, amiben otthonosan képes mozogni, ezért sem az idegen tekintetét, és az abból talán kiolvasható terveit vizslatja, hanem arra koncentrál, amit éppen csinál, miközben kezeli a sebet a legjobb tudása szerint. Őszintén nem számít arra, hogy esetleg megtámadná őt az idegen, lehet azért, mert a sérülése most legyengíti, lehet azért, mert ha megtenné, csak alátámasztaná, hogy nem képes jó döntéseket hozni a saját érdekében sem. Hiszen ha tudna, nem kellett volna betörnie egy utolsó utáni kisvárosban egy teljesen ismeretlen személy házába.
Persze ez a tudatalattijában játszódhat csak le, mert Lina gondolatai nem ítélkeznek a férfi felett. Vajmi keveset tud a történtekről, és nem is segíthet minden egyes sorson úgy, ahogy azt mondjuk szeretné, de annyit igazán megtehet, hogy a túlélési esélyeit megnöveli, és így esélyt ad neki megoldani azt is, amit ma valószínűleg elrontott.
- Akkor még össze lehet húzni. - Feleli óvatosan, először szándékosan nem varrást emlegetve, hiszen azt már mondta, hogy érzéstelenítő híján nem tudja megejteni. Fizikailag megpróbálná talán, ha a férfi esetleg eszméletlen lenne, de az a fájdalom valószínűleg, ha a nem a vérveszteségtől ájulna el, felverné pillanatokon belül. Segítség nélkül pedig egy kapálózó, fájdalomtól kiabáló idegen férfit nem tudna mozdulatlanná varázsolni, amíg befejezi, illetve nem is tudja hirtelen eldönteni, helyes volna-e ilyesmit tennie egyáltalán a kórház falain kívül. A képesítése megvan hozzá, de már az sem etikus, hogy nem hívta azonnal a mentőket és a rendőröket.
Amikor elér odáig, hogy vagy felteszi a húzótapaszt, növelve az esetleges belső vérzés kockázatát, vagy rábeszéli a férfit mégis a kórházra, hamar teljes ellenállással találja magát szemben, amit egy pillanat erejéig erősen mérlegelnie kell. A lehető legjobb, ami vele történhet most, ha engedi elmenni a sérült férfit, és megóvja magát bármitől, amire képes lehet, hiszen ha meglőtték, akkor már bőven bizonyított olyasmit, amitől Lina világéletében óvta magát.
De a lelke se nem engedi csak úgy elmenni ilyen állapotban a másikat, se nem hiszi el még mindig, hogy képes lenne őt bántani. Utóbbit lehet az adrenalin miatt érzi, ami továbbra is annyira tompán tartja őt, amennyire csak lehetséges.
A két kezét a levegőbe feltartva, hogy biztosan ne érjen semmihez siet az idegen elé, hogy elállja az útját.
- Legalább engedd, hogy a tapaszt feltegyem. - Érti, hogy a kórház hallatán akar hirtelen menni a másik, de így olyan, mintha nem is tett volna semmit. Amint a pólója ismét hozzáér a sebhez - vagy bármi más - a fertőzés veszélye ugyanúgy fent áll, mint az égető érzés előtt, ami miatt a spatulára kellett harapnia.
- Nem tudom, mi történt veled, nem is szeretném. De reggelre akár meg is halhatsz. - Bizonytalanul hagyják el a szavak az ajkait, és bár tökéletesen igaza van, nincsen hozzászokva ahhoz, hogy ilyesmivel hasson bárki lelkére. Lina képes konfrontálódni, de egyetlen porcikája sem kívánja általában; a különbség most egy ember élete, ami átbillenti a megfelelő oldalra őt.
- Pár perc, rendben? Lefertőtlenítem hátul, összehúzzuk a tapasszal, és felrakok egy nyomókötést a törzsedre. - Az egyik kezét még mindig felfelé, a másikat kicsit előrébb nyújtja tartja, mintha ezzel igyekezne megakadályozni a másikat abban, hogy tovább haladjon.
- Adok fertőtlenítőt, gézt és kötözőanyagot, hogy tudd később cserélni. - Megint nyitja a száját, mert hozzá akarja tenni, hogy ez is kevés lesz, hiszen egy ilyen seb tankönyvi gyógyulási ideje legalább három hét, de hirtelen összezárja az ajkait, és megállja, mert ha előbb a kórháztól menni akart az idegen, akkor az újabb célzástól biztosan megfutamodna végleg.
- Ennyi, jó? - Suttogja szinte remegő ajkakkal kettejük közé, és nem tudja, mitől fél jobban; a következő néhány perctől, amíg a veszély még a házában van, vagy az utána következőktől, amikor neki hívnia kell a rendőrséget, és ő nem tudja, helyes döntés volna-e a sérült férfi után küldeni őket.

Muszáj vagyok meggyőződni róla, hogy semmi olyat nem fog csinálni, amivel még nagyobb szart kavarhat a nő, még akkor is, ha látszólag a jószándék vezérli. Persze, a látszat sokszor csal. Nem bízom benne; idegen, nem ismerem, betörtem a házába, és minden előny nála van. A mostani állapotomban egy mozdulat bőven elég lenne, hogy erőfölénybe helyezze magát, ha akarja. Elég lenne egy pillanat, hogy mindent még jobban megbolygasson, és ha egy dominó eldől, annak következményei lesznek. Ha nem is azonnal, de rövid időn belül biztosan. Megvárom, amíg tesz hátrább egy lépést és bólint, csak utána indulok el az említett fiók felé. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy akár egy másodpercre is lankadhasson a figyelmem. Ekkora luxust most nem engedhetek meg magamnak, ezért is tartom folyamatosan szemmel a nőt. Nem ismeretlenek a szorult helyzetek, nem most először ütöttem meg a bokámat, nem most először csináltam hülyeséget, de ez az első alkalom, amikor nem anyagiak miatt jár az eszem a túlélésen.

Ügyetlenül kezdek kutatni a fiókban, mire megtalálom azt a dobozt, amiben vélhetően a gézlapok vannak. Semmi kedvem cseverészni, csak szeretném valahogy elállítani a vérzést, hogy végre mehessek és azzal foglalkozhassak, hogy mászom ki abból a gödörből, amit sikeresen kiástam magamnak. Rodney nem fogja annyiban hagyni a pénzét, és muszáj kitalálnom valamit, hogy szerzem meg neki az összeget, amivel tartozom, de két lyuk tátong rajtam, addig az a faszkalap sokadrangú. Röviden és tömören válaszolok, hogy kerüljük a felesleges köröket. Annyit még én is tudok, hogy “az jó”, ha nem marad bent a golyó, de meglepő mód még ez sem dobja fel a hangulatom. Fel szemmel a dobozt keresem, amit kivettem a fiókból, de mielőtt kinyitnám, bizalmatlanul kezdem méricskélni a nőt. Sok kérdést felvet bennem, ahogy a sebkezelésről kezd beszélni, mégis inkább csöndben vonom le magamnak a következetéseket. Tudja, miről beszél, és nem riad vissza a seb látványától sem, úgyhogy valószínűleg köze van az egészségügyhöz. Biztosan nem orvos, mert akkor nem úgy fogalmazott volna, hogy szeretné, ha látna egy orvos. Esetleg ápoló lehet, valamilyen asszisztens, vagy akár állatorvosi klinikán is dolgozhat. Csöndben figyelem, ahogy járkál a konyhában és elővesz ezt-azt. A kesztyű és a tudatos mozdulatok megerősítenek a sejtésemben, miszerint a szakmájának köze van betegek ellátásához. Egy laikus csak pánikolna, önmagában nem tudna mit kezdeni a helyzettel, nem tudna a saját tudására támaszkodni. Talán még szerencsésnek is mondható a helyzet és még sincs minden veszve.

Most először veszem le a tekintetemet a nőről, de nem túl sokáig, mindössze annyi időre, amíg találok valamit elérhető közelségben, amire ráharaphatok. Egy evőeszköztartóból kiveszek egy tapintásra szilikon spatulát, viszont még mielőtt ráharapnék, érzem a nyomást a hasamon. Ösztönszerűen görnyedek előre, ahogy a fájdalom belém hasít, és szintén ösztönösen sűrűbben veszem a levegőt.

- Nem tudom… Egy, másfél, talán két órája - válaszolom, miután sikerül valamennyire normalizálnom a légzésemet. Az időérzékemet elveszítettem, ha tudnám, hogy hol vagyok, talán akkor meg tudnám mondani, mikor történt a baj. Akkor talán tudnám, milyen messze vagyok a várostól, mennyi ideig ültem kocsiban, de a részletek hiányában fogalmam sincs. A kérésnek eleget téve a derekammal a konyhapultnak támasztva szorítom oda a hátsó gézlapot. Amikor látom, hogy a következő gézlapot alaposan átitatja valamivel - ami csakis fertőtlenítő lehet - ráharapok a spatulára. Veszek egy mély levegőt, mielőtt rányomja a sebre a köteget. Hiába nyomja rá lassan, ez nem csillapítja sem az alapvető hasogató érzést, sem azt, hogy kurvára csíp az a szar, akármi is legyen az. A fájdalomtól nyöszörögve fújom ki a levegőt, a fogaimat erősen összeszorítom, miközben a fertőtlenítő teszi a dolgát. Kell egy kis idő, mire a csillagok megszűnnek és ismét tudok másra koncentrálni a fájdalom mellett. Ahogy végre kezd csillapodni a fertőtlenítő után hagyott csípő, égető érzés, felegyenesedem és ingerülten fújom ki az újabb mély levegőt. A spatulát egy egyszerű mozdulattal a pultra dobom, mintha csak valami szemetet hajítanék arrébb, és a fejemet ingatva arrébb lépek. Leszarom, hogy leesik a hátsó gézlap, arra figyelek most a legkevésbé. Tényleg ennyire hülyének néz?

- Ha orvost akartam volna, akkor egyenesen egy kórházba megyek. - Se energiám, se kedvem, se időm folyamatosan magamat ismételgetni. Szerintem világosan elmondtam már neki korábban erről az álláspontomat. Tekintetemmel a tiszta gézlapokat keresem, és mielőtt a hátsó bejárat felé indulnék, ahol bejöttem, elemelek egy jókora adagot belőle. - Ahogy ígértem, már itt sem vagyok. - Hátat fordítok a nőnek és lassú, bicegő léptekkel közelítem meg az ajtót. Most először fut át az agyamon, hogy ebből talán nagyobb szar is lehet. Ha pechemre még annál is komolyabb a sérülés, mint amilyennek látszik. Reggelre így vagy úgy, de kiderül.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

Látva az idegen habozását, Lina megérti, hogy a távolodás miatt nem bízik benne, ezért elég nagyot lép a készüléktől, hogy szavak nélkül is tudja jelezni, nem fog telefonálni, mindkettejük biztonsága érdekében. A fejében folyamatosan ezek a gondolatok cikáznak pedig; nem a másik kijátszására, csak az orvos fontossága miatt, mert ha le is tudja kezelni egy hirtelen gondolatot követően a sebet, hogy segítsen legalább valamennyire, az nem lesz szakszerű, és életbiztosításnak sem fog megfelelni.
Még bólint is a szavakra, mint aki engedelmesen megértette, hogy nincsen telefon, a szemével pedig követi az idegent, hátha felfedez a sebéből valamit. A közeledése óvatos és lassú, mert nem tudhatja, mennyire ingerlékeny alapvetően a férfi, és mit vált ki belőle a vérveszteség, ahogy az oxigén mértéke majd csökken az agyában, és ájulástól kezdve hallucináción át az agresszióig bármi előfordulhat még.
De azt nem akarja, hogy nagyobb baja essen, mint amin ma este már valószínűleg át kellett mennie.
- Az jó. - Mondja csendesen, hiszen neki azt tanították, hogy a lőtt sebek, az elhelyezkedésüktől függően fatálisak is lehetnek, de mindig jobb a helyzet, amikor két sebet ejt a golyó egy helyett. Persze attól a helyzet még közel sem nevezhető jónak, és ha a kórház mellőzése mellett még egy ilyen nyílt sebbel neki akar indul az idegen az éjszakába, semmi jót nem tartogat számára az utazás.
- Le tudom fertőtleníteni. Össze is tudnám varrni, de érzéstelenítőt nem tarthatok itthon. - Ez a szabályozás, a lányt pedig a kisvárosi lét nevelte arra, hogyha mindig a megfelelő irányba lép, nem eshet semmiféleképpen bántódása. Egyébként is szereti, ha egy rendszer irányt mutat neki, legyen az morális, vagy másfajta kód, Lina szeret tisztán látni.
És szinte észre sem veszi, hogy a férfi biztonsága érdekében teljesen ellene megy a protokollnak, amihez szigorúan tartania kellene magát. Nem esne nehezére valószínűleg a sérült idegent ellöknie annyi időre, hogy tárcsázza a mentőket, és ilyen állapotban messzire sem jutna, ha egyáltalán ki tudná talán vergődni a háza ajtaján.
- Húzótapasz viszont van. A semminél az is jobb. - Végig úgy beszél, ahogy elindul a lakásában, mintha igazából hangosan gondolkozna, és lehet így is van; a sokk még mindig elfedi előle a veszély és a bajba kerülés lehetőségét, csak az lebeg a szemei előtt, hogy segítsen. Egy másik szekrényhez lépve előveszi a kesztyűs dobozát egy fiókból, a hűtőből előkerül a hidrogénperoxid oldat, egy műanyag, hosszúkás csomagolás pedig pálcikán lévő vattakorongot rejt, amivel a sebtoilette-t akarja megejteni.
Úgy lép oda a fiókhoz, ahol mondta, hogy a géz is lapul, mintha ez a közelség az idegenhez nem is lenne veszélyes, aztán egy gyors kézmosás után elkezd felvenni két kesztyűt, és egy vastag kézlapot vesz a kezébe.
- Szerintem jobb, ha ráharapsz valamire. - Mondja csendesen, mert tudja, hogy ez általában segít, ha már érzéstelenítővel nem tud szolgálni, pedig azzal is tisztában van, hogy nélküle minden perc csak egyre rosszabb lesz.
A konyhaasztal székét közelebb húzza a lábával, hogy leülve rá jobban lássa, amit kell. Erősen rányomja a hasoldali sebkimenetre a vastag gézlapokat, és fogja is, mert az idegen keze nem tiszta, neki pedig van annyi gyakorlata, hogy a szabad kezével tudja csinálni, ami szükséges.
- Messzebbről lőttek. Mikor? - Teszi fel a szükséges kérdéseket, és valóban nem érdekli semmilyen más részlet, csak, ami egészségügyileg fontos lehet. Közben az átázott gézt kidobja a közeli kukába egy jól irányzott dobással, és a következő nyomást már két oldalról igyekszik kifejteni, nyomva a sérülést elől és hátul is.
- Dőlj rá a derekaddal. - Kéri az idegent, mert ennyi keze sajnos nincsen, és amíg ő elölről igyekszik nyomni a sebet, előveszi a hidrogénperoxidot, és egy tiszta gézlap kötegre locsolja bőséggel. - Mély levegő, és ahogy rányomom, fújd ki. - Lehet, hogy a fájdalom hangjai is jönnek majd a levegővel együtt, de az ilyesmi nem rázza meg, hiszen gyermekápoló a traumatológián. Nagyon sok mindent látott már.
Határozottan, de lassan nyomja a sebre a szinte átázott anyagot, és közben azon gondolkozik, hogyan tovább; nem akkora a lyuk egyik oldalon sem, hogy a varrás életmentő lenne, de a szervek sérülését így nem tudja megítélni, ahogy a belső vérzés lehetőségét sem. Kifújja a levegőt aggodalmasan, és muszáj visszatérnie a témára, mert nem érzi biztonságosnak azt, amire készül.
- Nem tudni, hogyan sérültek a szerveid, ha pedig a tapasszal lezárom, megnövekszik a lehetősége a fatális belső vérzésnek is. Én ragaszkodnék hozzá, hogy lássanak. - Már úgy érti, egy orvos, a megfelelő intézményben, nem egy szakápoló nővér, az otthonában.

Meglepően könnyen leráztam Rodney-t és az embereit, egészen idáig a hatóságokat is sikerült kihagyni a ma esti sztoriból, nem most kéne mindent elcseszni egy telefonhívással. Pontosan tudom, hogy egy ilyen seb kórházi ellátása kérdéseket vetne fel, a kérdések pedig egy olyan folyamatot eredményeznének, amit rohadtul nem kívánok a nyakamba. Ha teljesen elment volna a maradék eszem, saját magamat furikáztam volna be a legközelebbi kórházba, de nem véletlen hajtottam inkább tovább az ismeretlenbe, ameddig csak az erőm engedte. Tenyeremmel szinte szorítom a készüléket, ha esetleg a nő megpróbálná mégis elcsaklizni, ne legyen esélye.

- Felejtsd el a telefont - nyomatékosítom a mondandómat, amikor látom az arcán a meglepettséget. Arra számítok, hogy a meglepettség csak egy pillanatnyi állapot, és amint ezen túlteszi magát, észbe kap, hamar dacoskodni kezd, esetleg próbálná megvédeni magát az ismeretlen veszélyforrástól. Én pontosan ezt csinálnám; amint veszélyt érzek, rögtön azon kezdenék gondolkodni, miként tudom azt likvidálni. Helyette a nő viszont úgy tűnik, még segíteni is hajlandó. Szkeptikusan fogadom a szavait, hiszen nem ismerem, és még mindig én vagyok a betolakodó, aki az éjszaka közepén betört a házába. Nem tudhatom, hogy az igazat mondja-e, amíg le nem ellenőrzöm. Nem látok a fejébe, és nem lehetek benne biztos, hogy amint elkezdek hátrálni, ő továbbra is nyugton marad, vagy esetleg a korábbi figyelmeztetésem ellenére mégis hívná a 911-et. Ez egy túl sok ismeretlenes egyenlet, ami kurvára nem tetszik.

Lassan ellépek a telefontól, de le sem veszem a szemem nőről. Hátrálva megyek vissza a konyhába egészen addig, amíg a derekammal a pultnak nem ütközöm. Az utasításainak megfelelően felülről a második fiókot húzom ki, és vakon kezdem tapogatni a tartalmát. Egyetlen dobozt érzek csak benne, egy nagyobbat, amiben akár gézlapok és egyéb kötszer is elfér. Kiveszem a kis ládát, mielőtt azonban még kinyitnám, gyanakvó pillantást vetek a felém közelítőre. Nem adok elhamarkodott válaszokat, inkább fejben próbálom felmérni a lehetőségeimet, de már egyre nehezebben megy a gondolkodás is - és mivel nincs vesztenivalóm, bólintok. Eddig sem tett semmi olyat, ami miatt a legrosszabbat feltételezném, úgyhogy talán most sem kell ilyesmitől tartanom.

- Lőtt seb. És átment - válaszolok végül és óvatos, lassú mozdulatokkal felhúzom a felsőmet annyira, hogy a hasamon és a hátamon tátongó lyuk láthatóvá váljon. Mély levegővétellel próbálom legalább a pulzusomat szabályozni és nem teljesen megadni magam a fájdalomnak, pedig piszkosul sajognak a sebek.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

Valószínűleg van egy kevés naivitás abban, hogy nem úgy cselekszik rögtön, amire a másik számítana tőle, ő azonban az a típusú nő, aki mindenkiben a jót látja először, másodszor, és még a sokadik alkalommal is képes megbocsájtani szinte bárkinek. Lina úgy gondolja, az élet neveli az embereket rosszra, ezek az esetek pedig sokszor gyermekkorban kezdődnek, egy olyan védtelen és ártatlan periódusban, ami miatt nem feltétlenül tehetnek arról, milyen felnőttekké válnak végül. Nem menti fel azokat, akik bűnt követtek el éppen a bűneik alól, de elképesztő megértéssel képes viseltetni, amikor a környezetében arra már régen nem képes senki.
Lehet a sérülése teszi, de az idegen a sokk közepette ártatlannak tűnik a számára.
- Hogy micsoda..? - Ez okozza a meglepettséget a hirtelen jött mozdulatok, és a fenyegetőnek ható szavak miatt, de el nem lép a férfitől, csak felnéz rá, hogy lássa az arcát. Keresi benne azt, amit a testvérében már megtalált, mert ha ismer valakit, aki veszélyes, akkor az a saját vére, és nem egyszer volt már szerencséje ahhoz, amikor pillanatokon belül el kell hagyniuk a helyszínt, nehogy esetleg tragédia történjen.
- Jobb szélső szekrénysor, felülről a második fiók, a dobozban. - Tesz eleget halkan a fenyegetésnek, de nem azért, mert félne a másiktól, hanem, hogy távolabb tudja kicsit magától, persze abban az esetben, ha ennyi elég neki, és elindul a fiókhoz.
Egy része arra gondol, hogyha rosszul értelmezi azt, amit lát, akkor nagyobb baja is eshet, amennyiben nem hagyja annyiban a dolgot, a mérleg másik oldalán azonban ott van a lehetőség, hogy ez a férfi segítség nélkül elhajt az éjszakában, ő pedig a hírekből tudja meg, hogy egy autóban találták meg a főút mellett. Lina tudja, hogy elvéreznie sem kell ahhoz, hogy esetleg a rosszabik végét érje a történet, hiszen elfertőződhet a sérülés, és ahogy jelenleg, még rejtett állapotában is kinéz a helyzet, erre van most a legnagyobb esélye az idegennek.
- Legalább megnézhetem? - Kérdezi óvatosan közelítve, mert ő sohasem lesz olyasvalaki, aki képes magát másokra erőltetni; sem a hangszíne, sem az arca nincsen berendezkedve arra, hogy ő bármikor az asztalra csapjon, nevetség tárgya pedig nem szeret lenni. Így a rá jellemző visszafogottsággal igyekszik a fiókban turkálóra hatni, mert a sokk nem engedi meg a lánynak egyelőre, hogy féljen tőle.
- Szúrt vagy lőtt seb? - Teszi fel a kérdést, hiszen így nem látja, a vérzés mértékéből adódóan pedig bármelyik lehet. A fertőzés veszélye pedig mindkettőnél ugyanúgy fent áll.
- Ha lőtt, és nincsen kimeneti sebed, a városból sem jutsz ki. Muszáj, hogy lásson orvos. - Nem tudja most átgondolni, miért nem fogadta el a mentőt tőle a férfi, és nem is az ő dolga, hogy tudja a helyzete részleteit; de annyi nyilvánvaló azért a lány számára is, hogy ha be kellett törnie hozzá az éjszaka leple alatt, és nem akar kórházba kerülni, akkor a nyomában lehetnek. Így pedig Linának is az lenne a célja, hogy minél hamarabb elmenjen innen az idegen, de nem annak az árán, hogy közben az életét vesztheti, mikor a legrosszabb szinte biztos, hogy megelőzhető lenne.

A normálisnál egy kicsit több időre van szükségem, hogy a szemeim hozzászokjanak a sötéthez, mert jelenleg nem csak a fényviszonyok miatt látok rosszabbul. Percről percre érzem, ahogy egyre jobban tompulok, az érzékeim kevésbé élesek, és minden egyes mozdulat rengeteg energiát kivesz belőlem. Ez az idegen, kisvárosi ház az utolsó mentsváram, ha itt nem találok valamit, amivel tudom legalább a vérzést csillapítani, akkor teljesen felesleges volt minden eddigi erőfeszítés. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen és hamar feladja, bármit gurítson elé az élet. Ahogy eddig bármikor, most is próbálok mindent megtenni, hogy ez is csak egy akadály legyen, amit átugrok - az eddigi legnagyobb talán, de ez sem állít meg.

A konyhapulton megtámaszkodva, a fájdalomtól előre görnyedve húzom ki egyesével a fiókokat, amik a kezem útjába kerülnek. Sietősen, mégis alaposan áttúrom őket, hátha találok valami használhatót bennük. Az egyikből kiveszek egy dobozt, kinyitom és a tartalmát egyszerűen kiborítom, de semmi olyan nincs benne, amit keresek. Sorra kutatom át a többi fiókot, mind sikertelenül. Egy halk szitkozódást követően a felső szekrényeket kezdem nyitogatni, amikor a bejárati ajtó felől zajt hallok. Felismerem a kulcs csörgését és a zár kattanását. Jobb esetben már tépném is fel a hátsó ajtót és kereket oldanék, most viszont a villany már azelőtt kapcsolódik, mielőtt reagálni tudnék. Hunyorogva mérem fel a nem is olyan messze ácsorgó fiatal nőt. Látom rajta az ijedtséget és a sokkot, ahogy a tekintete az arcomról a pólóm felé siklik, én pedig máris azon gondolkodom, hogy fogok meglépni, mielőtt hívná a rendőrséget. Mert épeszű ember biztos azt tenné. Bántani nem akarom, de nem tudom, ebben az állapotban hogyan jutnék pont annyi egérúthoz, ami elég lenne.

Ahelyett, hogy pánikolna, kiabálna, fenyegetőzne, hogy hívja a férjét, a zsarukat, vagy a szomszédot, szinte rögtön mentőt akar hívni. Nem erre számítok, úgyhogy összezavar, viszont mintha visszatérne a lélekjelenlétem, azonnal kapcsolok. Szó nélkül szelem át azt a pár méter távolságot, és mielőtt még a telefonért tudna nyúlni, tenyeremmel a falon lógó készülékre támaszkodom.

- Eszedbe se jusson felemelni a kagylót - figyelmeztetem halkan, de határozottan. A torkom borzasztó száraz, a hangom reszelős és fáradt, de pont annyi él van benne, amennyivel el szoktam érni, amit akarok. Ha akartam volna, az incidens után azonnal egy kórház felé hajtok, Rodney viszont fixen ilyen helyeken keresne azonnal. Ismeri az életvitelemet, a körülményeimet, tudja, hogy nincs kihez fordulnom. - Most pedig, ha megmutatod, merre vannak a gézlapok, már itt sem vagyok. - Csak akkor teszek hátrafele egy-két lépést, amikor már biztosra vehetem, hogy nem nyúl a telefon után. Nem vagyok hajlandó kockáztatni a kelleténél többet.

Jay & Oaklyn

“It's not easy to know I'm not anything like I used to be. Although it's true.”

A tizenkét órás műszakja végül négy órával hosszabbik meg egy, a főúton megesett baleset végett, és két gyermek kerül a műtőbe, később pedig az osztályára, akikre egy ideig neki kell figyelnie. Nem szereti az ilyen traumákat, de ha nem bírná, és nem hajtaná a félelemnél jobban a segítőkészsége, nem ezzel foglalkozna, akkor sem, ha egyébként a kisváros kevés lehetőséget hordoz magában, és sokszor úgy érzi, össze van nyomva, amennyire az lehetséges, hogy még beleférjen az ideálokba és elvárásokba.
Nem ismer más életet, ezért sohasem panaszkodna. A munkája értékes, otthon pedig nem várja egyelőre senki, hogy esetleg sietnie kellene egy vacsorával, esti mesével, vagy egy nap nehézségeit feledtető öleléssel.
Egyedül a szomszédok szokták megjegyezni neki, hogy megint nem ért haza időben - maga Lina sem tudja egyébként, honnan ismerik ennyire jól a beosztását, tekintve, hogy elég hektikussá tud válni néhány hét, amikor ő alszik, elkészül a munkába, és levezeti azt a néhány mérföldet Fair Haventől Red Bankig. A víz mentén szokott vezetni, mert reggel különösen szereti a sós illatot, amit az óceán vet a partra, és ezzel ugye ilyenkor rá is, de azt szereti a legjobban, amikor a hazaút naplementével társul. Lehet, hogy a kisváros és a benne élők összenyomják őt, egészen kicsire, de nehezen tudna bármilyen nagyobb városért vagy kalandért lemondani az ilyen apró, de annál fontosabb részletekről.
Ma este a lemenő nap fénye helyett a csillagok társulnak hozzá, amíg hazaér, az autója pedig egészen halkan gurul fel a leállóra, hátha ezzel el tudja kerülni a két oldalán élő idősebb hölgy figyelmét, ezzel együtt pedig a szinte azonnali megjegyzéseiket is. Egyedül az ő kis házában van sötétség, és ahogy azon gondolkozik, mit fog tudni vacsorázni, mielőtt fáradtan ágyba dőlne, keresni kezdi a kulcsát a táskájában, azonban odabentről motoszkálás hangját fedezi fel.
A szíve hevesen kezd verni, és csak arra tud gondolni, hogy Ryder betört hozzá, hátha talál pénzt magának elrejtve valahol. A hosszú és átlagosnál nehezebb nap, az elnyúló hazaút, de meglehet az elmúlt pár alkalom teszi vele a viszontlátás óta, hogy magát felhúzva nyisson be végül a saját házába, felnyomva azonnal a villanyt az ajtó mellett, hogy leleplezze a bátyja ténykedését.
- Nem hiszem el, Ryder, hogy.. - De az elkezdett, heves félmondatot nem tudja befejezni, ugyanis egy idegen áll nem messze tőle a fiókokban turkálva. Az ajtót becsukta már maga mögött, mert nem akarta, hogy a bátyjával folytatott vita kihallatszódjon a kíváncsi asszonyok füleihez, így amikor tenne egy lépés hátra, mint aki erről megfeledkezik, nekikoccan az ajtónak a hátával.
Nem tudja, mit mondhatna, mert ebben a kisvárosban bármilyen veszély - már a testvérétől eltekintve, de az egyedi eset és harc -, nem létező dolog. A szemei a vérvörös, vagy inkább az altvadság végett már bíbor színű foltra tévednek, ami után az elméje már képes érzékelni a további vérfoltokat is az idegen kezén és ruháin, a döbbenetből pedig az adrenalin rántja ki, mert akárki is tört be hozzá, csúnyán megsérült.
- Mi történt veled? Megsérültél? - Kérdezi a nyilvánvalót, miközben közeledik, és ahogy néhány lépéssel lerövidíti kettejük között a távolságot, megszabadul a táskájától. Innen már látja, mekkora a baj, vagy szúrt, vagy lőtt seb lehet a vérzés mértékéből, illetve az idegen arcának fehérségéből ítélve, ezért néz jobbra, majd balra, mintha nem lenne ismerős a saját házában, közben csak össze van zavarodva.
- Egy pillanat, muszáj mentőt hívnunk. - Érti ezt arra, hogy segíteni fog a sebbel azonnal, de hívnia kell a kórházat Red Bankben, mert az ő háza ennek az ellátására, ha képes is lenne, nem ideális. Kicsit kapkod, de végül elindul a falon lógó, fehér, régi telefon felé, hiszen működik az is, sőt, sok szomszéd szokta azon hívni, mint a mobilján, ami a valahova letett táskájában van egyébként is, szóval így gyorsabb.
- Addig nyomd le gézzel, kell ott lennie bőven. - Mondja úgy, hogy hátra sem néz az idegenre, akitől naiv módon nem érzékel veszélyt, csak a sérültet látja benne, akin segíteni szeretne, de egyedül nem fog tudni, szóval nyúl a telefonért.

Nem időzöm a kelleténél többet, csak pár cuccot felkapok, amikre szükségem lehet valami miatt, azokat bedobom a kocsi hátsó ülésére, és már rántom is le a raktár ajtaját. Rázárom a lakatot, megrángatom párszor a biztonság kedvéért, aztán a kulcsot a farzsebembe mélyesztem. Volt annyi eszem, hogy a motort járassam, úgyhogy kézenfekvő lenne bevágódni a volán mögé végre, az ajtónyitás közepette viszont megakaszt a velem szemben feltűnő három alak. Mélyet sóhajtok és eddig soha nem tapasztalt idegesség kerít hatalmába. Megfeszült állkapoccsal nézem, amint a két gorilla és Rodney közelebb jönnek, végül pár méterre megállnak.

- Kiruccanásra készülsz, Harrison? - kérdezi a távolságot átkiabálva a fickó, miközben a másik kettő a derekára csúsztatja a kezét és megvillantják a zakó alól kikandikáló fegyvereket. - Mintha elfelejtettél volna valamit. Várj csak, mi is volt az? - kérdezi erőltetett színpadiassággal a hangjában, aztán az egyik ujját a levegőbe emeli. - Hát persze, a pénzemet. - Őrült vigyor suhan át az arcán, de az gyorsan el is tűnik. - Hol a faszban van a pénzem, Jay? Letelt az egy hét, úgyhogy nagyon ajánlom, hogy nálad legyen. - Még így a félhomályban is tisztán látszódik minden arcvonása, ha a hangja önmagában nem lenne elég fenyegető. De természetesen a pénze nincs nálam. Ezt ő is tudja, csak arra vár, hogy kimondjam.

- Látod, Rodney, ez egy nagyon jó kérdés. Az van, hogy… - még mielőtt folytatni tudnám, jelez az embereinek, akik habozás nélkül indulnak el felém. Annyira nem ment el még szerencsére az eszem, hogy két fegyveres ellen leálljak verekedni, úgyhogy a józan észre és az életösztönre hagyatkozva nyúlok a kilincs felé. Pillanatok tört része alatt tépem fel az ajtót, de a két gorilla már a fegyverét tartja kézben. Nem látom, csak hallom a dörrenéseket egymás után. Gondolkodás nélkül taposok a gázba és indulok el a legközelebbi főút felé abban reménykedve, hogy le tudom őket rázni. Viszonylag hamar sikerül őket elhagynom, ezt a pillanatnyi kis örömöt viszont keresztbe vágja a hasamba hasító éles fájdalom, ami minden egyes levegővétellel rosszabb lesz. Odanyúlok a szabad kezemmel, és ahogy elhúzom, meglátom a tenyeremet borító vért. Már akkor éreztem a szúrást, amikor beültem a kocsiba, de nem akartam róla tudomást venni. Akkor még sokkal fontosabb volt lezárni azokat a faszkalapokat.

Bő egy órája vezethetek már, amikor kezdem érezni, hogy tompulok. Mintha hirtelen hullámokban törne rám az álmosság, közben ráz a hideg, és azon kapom magam, már kevésbé nyomom a gázt. Már nehéz koordinálnom a mozgásomat, nehezen tartom egyenesben a kocsit. A következő lehajtónál letérek. Halvány lila gőzöm sincs, hol vagyok, csak azt tudom, hogy dél felé indultam el. Az ismeretlen városba érve lassan gurulok utcáról utcára, bár fogalmam sincs, mit keresek. Segítséget mégsem kérhetek csak úgy bárkitől, mert az csak túlbonyolítana mindent. Egy csendes utcába érve a házakat figyelem, mintha a falaktól várnám a megoldást - amit meg is kapok, amikor kiszúrom az egyetlen házat, ahol nem égnek a villanyok. Félrehúzódom, a kesztyűtartóból kiveszem a lockpick készletem, aztán a maradék erőmet összegyűjtve kivergődöm az autóból. A fájdalomtól sántítva és lassan indulok el a ház felé, az irányt pedig automatikusan egy remélhetőleg létező hátsó bejárat felé veszem. Szerencsére nem lövök ezzel nagyon mellé, mert ott virít a hátsó ajtó. Odaérve leülök és a hátamat a falnak támasztom egy rövid időre, amíg elég erőt gyűjtök a folytatáshoz. Kinyitom a kis fekete dobozt és hála az éveknek meg a rutinnak, elsőre sikerül a megfelelő darabot kiválasztanom. Nem telik sok időbe szabad utat varázsolnom magamnak. Feltápászkodom és belépek a tipik kisvárosi házba. Villanyt nem kapcsolok, csak a beszűrődő fényekre hagyatkozom, nehogy magamra vonjam a figyelmet. Az ilyen faszom városokban általában mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja a másik napirendjét, nem hiányzik, hogy valamelyik bioriasztó megszólaljon a környéken. Szétnézek és azon kezdek gondolkodni, hol tartják az ilyen tünci házakban az elsősegély dobozt. Természetesen a konyhában. A konyhát még így ismeretlenül is megtalálom, ahol egyik kezemmel a pultra támaszkodva kezdem egyesével feltépni a fiókokat. Ha itt nem találok valamit, akkor nagyobb szarban leszek, mint amikor Rodney-val néztem farkasszemet.