“When the seasons change you won't feel the same at all because summer will turn into fall, then you'll leave and you're gone. You don't need me at all, like the trees in the autumn breeze(...)"

Amióta Eddie kisétált, vagy inkább szélsebesen kiviharzott az ajtón, azt érzem, egy helyben topogok. Tehetetlenül várok, mert mást nem tehetek. Illetve tehetnék, de azzal csak rontanék a helyzeten. A türelem ebben a helyzetben messziről elkerül. Eddig is mindig Eddie érdekeit tartottam szem előtt, most viszont fokozottan azt kell néznem, mi jó neki, és ha ebbe beletartozik az, hogy napokig alig alszom az aggodalomtól, akkor ezt az áldozatot meg kell hoznom. Nem látom a holnapot, nem tudom, hányadán fogunk állni, ha végül hazajön. Nem tudom, hogy kezdjem jóvátenni a hibáimat, vagy miféle magyarázattal szolgáljak az elmúlt majd tizennyolc évet illetően. De most már látom, hogy a titkolózás és a hazugságok hova vezetnek, úgyhogy az egyetlen járható út az igazság lesz, bármennyire is fájdalmas lesz minden kérdésére válaszolni.

Gabriel egy újabb ismeretlen az egyenletben, amire eddig nem találtam megfejtést, és nem is most van itt az ideje rajta, rajtunk, a saját érzéseimen, a lezártnak hitt múlton és a felbukkanásán gondolkodni. Tudatosan kell eltennem ezeket a gondolatokat egy dobozba. Akármilyen szoros szálak fűztek régen Gabrielhez, Eddie az első. Az első pillanattól kezdve, hogy a kezemben tartottam, ő volt az első, mindig is ő lesz, és ezen soha nem változtathat semmi.

Talán a nosztalgikus vacsora, az oldottabb beszélgetés, az idő múlása és a tény, hogy végre nem vagyok egyedül a nyomasztó gondolataimmal, kicsit segítenek lenyugodni. Egy időre valamelyest sikerül félretennem mindazt, amin nem változtathatok. Csak néhány lopott pillantást engedélyezek magamnak a bejárati ajtó felé, akárhányszor valami zajt hallok a folyosó felől, abban reménykedve, hogy esetleg Eddie lépi át a küszöböt az egyik ilyen alkalommal, és a zaj nem kezd szép lassan távolodni.

Vacsora után, azt hiszem, saját magam miatt is veszem magamhoz a fényképalbumot, amiben Eddie gyerekkora van megörökítve. Időről időre jól esik fellapozni és elveszni az emlékekben, amióta pedig látom rajta, hogy szinte felnőtt, még jobban esik felidézni, milyen volt, amikor még nem volt ennyire önálló, még nem állt ott a felnőtté válás kapujában és még szüksége volt rám. Most kezd igazán hiányozni ez az időszak, amikor már szinte semmi nem maradt belőle, ugyanakkor szeretném, ha Gabriel is láthatná, milyen volt Eddie régen. Ez is közelebb hozhatja az apaszerephez, amitől annyira tartott, és ha nem csak egy majdnem felnőtt kamasz fiút lát maga előtt, hanem azt is, hogy milyen volt régen, talán az érzelmi kötelék kialakításában is segít.

Különös érzés fog el, amikor Gabriel végül leül mellém a kanapéra. Egyfajta izgatottság, amire nehezen találok magyarázatot, de tudom, hogy ez nem Eddie-hez köthető. Ez sokkal inkább ahhoz köthető, amivel most nem akarok foglalkozni. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a saját sebeimet nyalogassam. Veszek egy mély levegőt, felnyitom az albumot és elkezdem a képeket mutogatni - ez pedig villámgyorsan helyre is billent fejben.

- Persze - halványan elmosolyodva fordítom úgy az albumot, hogy Gabriel ki tudja venni a fotót. Amíg ő Eddie-t nézi, én őróla nem tudom levenni a tekintetem. Most nem leplezi olyan jól az érzelmeit, és ha csak árnyékként is, de átsuhan az arcán, amit gondol. És ettől keserű mosolyra húzódnak az ajkaim, ami abban a pillanatban tűnik el, ahogy felém fordul.

- Ha ez igaz lenne, nem itt tartanánk - mondom ki halkan a napnál is világosabb igazságot, amit ennyi év távlatából vizsgálni már kár. Csak megbánást és még több szomorúságot hoz az együtt töltött percekbe, ha erről beszélünk. Ezidáig, amióta megtörtént a baleset nem volt olyan beszélgetésünk, ami felhőtlen lett volna. Ez a mai sem az, hála a körülményeknek. Azt viszont nem szeretném, ha Eddie fotói fölött, amiknek örömöt és boldogságot kéne árasztaniuk magukból, ilyenekről beszélnénk. Éppen ezért, mielőtt még reagálhatna Gabriel bármit is, a következő fényképre mutatok, amin a fiunk olyan pici volt, hogy a babaruha ujja is hosszú volt neki. Aprót bólintok, Eddie valóban magasra nőtt, még az átlagnál is valamivel magasabbra. Gabriel hangja szokatlanul cseng. Egy pillanatra felé fordulok. Egyik tenyeremet a kézfejére csúsztatom és a hüvelykujjammal finoman cirógatni kezdem.

- Itt nem kell semmit sem visszatartanod - suttogom halkan, kicsit közelebb hajolva. Láttuk egymást jó és rossz pillanatokban, épp elég mélyrepülést éltünk már át egymás mellett olyan fiatalon is, hogy tudhatná, előttem nem kell lepleznie az érzelmeit. Még egy utolsót szorítok a kezén, aztán lapozok egyet a kérésének eleget téve.

- Ez Breezy Pointon készült, azt hiszem. Sokat jártunk ki a partra, mert a víz csobogása megnyugtatta, amikor más nem. - Kicsit sikerül elkalandoznom a gondolataim között és magamban felidézni azokat az alkalmakat, amikor a legnagyobb problémákat is meg lehetett oldani egy egyszerű úttal valamelyik partszakaszra. Most mindennél jobban hiányoznak azok az idők. Egy mély sóhajjal igyekszem összeszedni magam, aztán a következő fotóra pillantok. Halk kuncogásban szalad ki belőlem, amikor meglátom Eddie grimaszát, rajta a mindenhogy előnytelen sapkát, ami ráadásul nagy is volt rá. - Hát igen… Igazi divatdiktátor volt. Pelus és sapka. Ha tudnád, hány szívet összetört már akkor.

“When the seasons change you won't feel the same at all because summer will turn into fall, then you'll leave and you're gone. You don't need me at all, like the trees in the autumn breeze(...)"

Nehéz kikapcsolnom az agyam, vagy egyszerűen csak a napi dolgokra koncentrálnom, amikor ilyen hatalmas csalódást okoztam a fiamnak. Nem csak Eddie-t bántottam meg, Gabriel is ugyanúgy áldozata a helyzetnek, de Eddie érzi a leginkább becsapva magát. Annyi éven át hazudtam neki az apjáról, miközben ő élt és virult - és akár jó apja is lehetett volna Eddie-nek a kezdetektől fogva. Akárhogy is kattogok, nem találok olyan megoldást, ami azonnal orvosolná a helyzetet. Nem tetszik, hogy nincs itthon, hogy elviharzott és napok óta nem hallottam felőle, de belül tudom, hogy most időre és térre van szüksége, amit kész vagyok neki megadni még akkor is, ha ez piszkosul fáj. Nincs jogom sem segítséget, sem támogatást kérni Gabrieltől, és nem is várok el tőle semmit, csak annyit, hogy ha már bevállalta ezt a hullámvasutat, legyen a jövőben a fia mellett. Ehhez képest itt van és érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül, amiért nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok neki. A jelenléte viszont ezzel együtt sok szálat összekuszál a fejemben, amiket most inkább próbálok félre söpörni. Egyszerre egy dologra akarok koncentrálni. Eddie most abszolút prioritást élvez. Igyekszem ezzel magamban lezárni az idáig érzett feszengést és szorongást, és tényleg arra fókuszálni, ami most fontos. A kettőnk ügye ehhez az egész galibához képest aprónak tűnik, hiába érzem azt, hogy szép lassan felemészt belülről. Önzőség lenne a saját sebeimet nyalogatni, amikor Eddie számára kiderült, mekkora hazugságra épült az egész élete.

Az asztalnál ülve már egy kicsit oldottabb hangulatban érzem magam, nem feszengek annyira a saját lakásomban, mint percekkel korábban, de ezt a néhány viszonylag kellemes pillanatot egy apró érintéssel Gabriel félbeszakítja. Ugyanaz a nyomasztó és fullasztó érzés kerít hatalmába, ami minden egyes alkalommal, amikor csak eszembe jut a kettőnk helyzete. Megint visszakúsznak ezek a gondolatok a fejembe és nagy erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy rendezzem a gondolataimat. Már lassan én magam is nehezen látok át a fejemben kavargó keszekuszaságon, de muszáj lesz valahogy.

- Természetes… - ismétlem utána halkan, mintha ízlelgetném a szót, pedig egyszerűen csak nehéz elhinnem, hogy ez neki természetes. Ismerem, tudom milyen sziklaszilárd támasza lehet az embernek, és hogy rá mindig lehet számítani. Csak a mostani helyzetben ez kevés embernek lenne természetes. Az, hogy neki mégis az, csak további bűntudatot kelt bennem. Pontosan tudtam már akkor is, milyen csodálatos ember Gabriel, és ő közel sem olyan gyáva, mint én, mégis hagytam mindent elúszni. Nehéz ilyenkor olyan alapvető dolgokra gondolni, mint az evés, viszont fizikailag sokkal jobban érzem magam, miután csak az üres tányér marad előttem. Ez a kis csönd és nyugalom ismét teret enged a gondolataimnak, amik Eddie köré fonódnak.

- Igen, van egy album tele a gyerekkori fotóival. Eddie ezeket legszívesebben eltűntetné, nehogy bárki meglássa őket, de néha jólesik visszanézni, milyen volt, amikor még kicsi és aranyos volt - mosolygok Gabrielre, miközben felegyenesedem és fejben már elő is húztam a könyvespolcról a nagy, vaskos albumot. A válaszát hallva kicsit szélesedik a mosolyom és bólintok. Miután leszedjük az asztalt és elpakoljuk a tányérokat, evőeszközöket és az üres dobozokat, átvezetem Gabrielt a két lépésnyire lévő nappaliba. Kihúzom a könyvek közül a bepréselt albumot és az ölembe véve leülök a kanapéra. A kezemmel megütögetem a mellettem lévő helyet, hogy Gabriel is üljön le. Biztos nem olyan kényelmes, mint amilyen neki van otthon, de bízom benne, hogy nem emiatt fog most faképnél hagyni. Mielőtt még kinyitnám az albumot, egy utolsó pillantást vetek Gabrielre. Nem tudom, milyen reakcióra számítsak tőle, ha meglátja, Eddie milyen volt kicsinek, de ha tényleg az apja szeretne lenni, akkor joga van ezeket a képeket látni.

- Ez nem sokkal azután készült, hogy megszületett - mutatok az első fotóra, amin jól látható, hogy még kórházi körülmények között készítették. Ha jól emlékszem, akkor anyám készítette, sőt, szinte biztos. Apám képtelen lett volna rá. - Ez már otthon volt, miután hazaengedtek minket. Picike volt, úgyhogy szinte az összes ruha nagy volt rá eleinte - mutatok a fotón a felső ujjára, ami túllóg Eddie akkor még aprócska karjain. Már nem is emlékszem, mikor néztem utoljára vissza ezeket a képeket, talán pár hónapja. És akkor még fogalmam nem volt róla, hogy egyszer ezeket a fotókat látva olyan fojtogató érzés kap el, mint ami most.

“When the seasons change you won't feel the same at all because summer will turn into fall, then you'll leave and you're gone. You don't need me at all, like the trees in the autumn breeze(...)"

Minél több idő telik el, annál többet gondolok rá, milyen egyszerűen elkerülhető lett volna mindez. Eddie nem csalódott volna ekkorát, Gabriel tudott volna a fiáról, én pedig nem érezném magam percről percre egyre távolabb sodródni az életemtől és mindentől, ami eddig megszokott volt. Egyetlen rossz döntés miatt most pontosan úgy borul minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kártyavárszerűen dőlt össze pillanatok alatt majdnem tizennyolc év munkája, és egyelőre nem látom mikor, hol és hogy lesz ennek vége.

Feszengek a lakásomban, feszengek Gabriel mellett, zavarba hoz az érintése, és megijeszt, ő is mennyire kibillen emiatt a tőle megszokott higgadt egyensúlyból. Nem okolhatom miatta, hiszen tettem és mondtam olyan dolgokat, amik után más egyenesen kerülne. De nem szeretném, ha most a kettőnk közötti dologról legyen szó, mert még magamnak sem könnyű bevallani, mit érzek. Könnyebb Eddie-ről beszélni. Illatok ide vagy oda, étvágyam nincs sok, jóformán az első falatot sem bírom magamba erőltetni, sokkal jobban esik elmondani mindazt, ami nyomaszt, és beszélni valakivel, aki átérzi, min megyek, megyünk keresztül, hiszen ő maga is a részese. Az arcomba temetkezve hallgatom Gabrielt, de a pozitív gondolkodása most nem váltja ki belőlem azt a hatást, amit korábban már sikerült elérnie. Eddig akárhányszor megpróbált a szavaival vigaszt nyújtani, utána én is kicsit derűsebben láttam mindent. Most viszont nem ezt érzem. Talán a kettőnk között lévő távolság az oka, amit apám szülinapja óta tapasztalok. Csakis magamnak köszönhetem, mert semmi jogom nem volt feltenni azokat a kérdéseket egy olyan férfinak, aki az esküvőjére készül mindennek tetejében. Tizennyolc éve egyszer már elveszítettem, de hiába ül itt és most mellettem, mintha távolabb lennénk egymástól, mint amikor hosszú évekig nem tudtunk egymásról semmit. A “ nagy családról” alkotott véleményével sem tudok egyetérteni. A fejemet ingatom, mert ez így minden lehet, csak egy nagy család nem. Felnőhetett volna a fiunk egy családban, lehetett volna születésétől kezdve egy apja, élhettünk volna jobb körülmények között, az életünk akár közel idilli is lehetett volna. De ebből már nagy boldog család nem lesz.

Tenyerének óvatos érintésétől a vállamon libabőr fut végig a nyakamon és a gerincemen. Nagyot nyelek és lassan leeresztem mindkét kezem az ölembe. Néhány pillanatig hezitálok, mielőtt Gabriel felé fordulnék és csak az előttem lévő, még szinte érintetlen ételt nézem. Annyi mindent szeretnék neki mondani és talán még több kérdésem van felé, de most egyiknek sincs itt az ideje. Lassan Gabrielre nézek és magamra erőltetek egy halvány mosolyt.

- Tudom - bólintok egy aprót az arcát fürkészve. Fáradt és kimerült, látszik rajta mennyit hajt és mennyire pörög folyamatosan, hogy minden téren kihozza magából a maximumot. Már azelőtt is hatalmas felelősség nyomta a vállát, mielőtt kibukott az igazság, de azt hiszem, a vallomásom és azt, hogy Eddie-nek is elmondtunk mindent, csak hab volt a tortán az egyébként is fárasztó, őrült mód mozgalmas életében. - Köszönöm. - Nem lehetek elég hálás neki, amiért mindezek ellenére Eddie-re és rám is szakít időt, hiszen most akár máshol is lehetne. Az első gondolatom az, hogy megölelem, de eszembe jut, mennyire zavarba jött és mennyire óvatos, amióta csak átlépte a küszöböt. Zavar ez a tudatos távolságtartás és elővigyázatosság, de megértem. A helyében valószínűleg én is így tennék, és az ő mintáját követve inkább elvetem a gondolatot, amivel csak olajat öntenék a tűzre. - Ez kölcsönös - igyekszem a magam módján erről biztosítani, bár egyelőre én sokkal többet számíthattam rá, mint fordítva. De ha egyszer elül a vihar és Eddie képes lesz mindkettőnket közel engedni magához, Gabriel pedig magára ölti azt a szerepet, amitől évekig annyira félt, azt hiszem, én is fogok tudni neki segíteni. Lassan fordulok vissza a tányér fölé, magamba erőltetem az első falatot, és ahogy az ízek szétáradnak a számban, megjön az étvágyam is. És most nem is szeretnék mást, csak nyugodtan enni anélkül, hogy a sok rosszról beszélnénk. Elégedetten sóhajtok, miután az utolsó morzsa is eltűnik és hátradőlök a széken.

- Ez isteni volt, köszönöm - pillantok Gabrielre, egy cseppet őszintébb mosollyal, mint néhány perccel ezelőtt. A közérzetemen sokat segít, hogy végre ettem valamit. Megint Eddie villan át az agyamon, és az, vajon ő mit, hol és kivel vacsorázhat. Fojtogató érzés nem tudni róla semmit, nem beszélni vele és ilyen bizonytalanságban eltölteni ezeket a napokat. Ilyen sokáig még sosem volt távol.

- Szeretnél róla képeket látni? - kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve, de óvatosan, mert nem tudom, mennyire érzi magát erre késznek, vagy mennyi ideje van még, mielőtt vissza kéne mennie dolgozni. Soha nem fogom tudni visszaadni neki az elmúlt éveket, a születésnapokat, a karácsonyokat, a boldog pillanatokat, de megmutathatom, milyen volt Eddie régen.

“When the seasons change you won't feel the same at all because summer will turn into fall, then you'll leave and you're gone. You don't need me at all, like the trees in the autumn breeze(...)"

Gabriel váratlan látogatása, a jelenléte - főleg ebben a környezetben - sok mindent bonyolít, amivel még nem vagyok kész foglalkozni. Rengeteg gondolat motoszkál ezzel és vele kapcsolatban a fejemben, amióta pillanatokkal ezelőtt ajtót nyitottam és megpillantottam őt; azt az embert, akit egyszerre szeretnék a legközelebb és legtávolabb tudni magamtól, akivel mindenről és semmiről akarok beszélni, akihez a legszebb és legfájdalmasabb emlékeim fűződnek. De minden gondolatmenet ugyanoda fut ki most, mégpedig arra, hogy Eddie-vel kell foglalkoznunk. Ő az első és legfontosabb, ő az, aki ennyi év után ismét összeköt minket, és ő az, akinek a felkavaró igazsággal a legnehezebb most megbirkóznia. A fiunkat kell szem előtt tartanunk, minden racionális érv ezt sugallja, pedig jól esne végre a józan észt sutba dobni.

Az illatfelhő bűvkörében próbálom Gabriel arcát fürkészni bármiféle érzelem után, de mintha szándékosan nem szakítaná el a tekintetét a tányérról és a vacsoráról. Már nem csak Eddie-t, hanem Gabrielt is távolabb érzem magamtól. Utóbbi talán jobb is így. Ami köztünk történt rég volt már, ő jegyben jár, és egyelőre magamnak is nehezemre esik beismerni, hogy még ilyen körülmények között is miért vagyok képes mindennek ellenére örülni annak, hogy itt van. A kávé fölött ügyködve Gabriel példáját követve kerülöm a szemkontaktust, miközben válaszolok a kérdésére. Nehéz az érzéseimről és az érzelmeimről beszélni, amikor ennyi minden kavarog bennem egyszerre és nem tudom őket a helyükön kezelni tehetetlenségemben. Aludni nem tudok, a mindennapi dolgokra is nehezebben koncentrálok. Félek a következményektől, és akármennyire is várom, hogy Eddie végre hazajöjjön, attól tartok a legjobban, hogy már semmi nem lesz olyan a közte és köztem, mint régen volt. Irigy vagyok, amiért Gabriel képes ennyire fenntartani a látszatot és azt a benyomást kelteni, hogy minden rendben van, amikor ez korántsem így van.

Fáradtan lépek át az étkezőbe az evőeszközökkel, mint aki nemcsak a szellemi, hanem a fizikai kimerültség határán is táncol. Ahogy átadom neki a kést és a villát, az ujjaink elkerülhetetlenül összeérnek. Ez az apróságnak tűnő pillanat derült égből villámcsapásként ér, és még a levegőt is bent tartom, amíg észbe nem kapom és rendezem a vonásaimat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen apróságokon leragadjak, úgyhogy inkább egy kérdéssel - a legfontosabbal, ami most érdekel - próbálom mindkettőnk figyelmét a helyes mederbe terelni. Azt reméltem, legalább Gabrielnek van valami tudomása Eddie-ről, mert kezd megőrjíteni a gondolat, hogy semmit nem tudok róla. Csalódottan veszem tudomásul ennek az ellenkezőjét. Ez a két nap, ami Gabrielnek “csak” két nap, maga a pokol volt, de nem várhatom el, hogy ő is ugyanúgy érezzen, ahogy én. Neki az apaszerep még új, nekem viszont erről szól az életem majdnem tizennyolc éve. Étvágytalanul emelem fel a villát és felszúrok egy falatot, de csak eddig jutok, enni már nem bírok. A gyomromban terjengő üresség érzete emlékeztet arra, mennyire rég volt reggel, amikor futtában bekaptam pár falatot, viszont ha arra gondolok, Eddie valahol dühösen, elárulva, tele csalódottsággal és frusztrációval próbálja feldolgozni az igazságot, a lelkiismeretem nem enged nyugodtan enni.

- Próbálok türelmes lenni, tényleg, de nem tudom, meddig megy még - a fejemet csóválva támasztom az evőeszközt a tányér szélére és mélyet sóhajtok. - Mielőtt csöngettél, majdnem felhívtam - ismerem be halkan, a szemeimet lehunyva. Az arcomat a tenyerembe temetem és lassan ingatni kezdem. - Hogy jutott ez eszembe? - Választ természetesen nem várok, hiszen azt én is jól tudom. - Egy idióta vagyok.

“When the seasons change you won't feel the same at all because summer will turn into fall, then you'll leave and you're gone. You don't need me at all, like the trees in the autumn breeze(...)"

Szeretem az évek alatt kialakított rutinokat, általában jól alkalmazkodom a változáshoz, de most bármit megadnék azért a még középszerűnek sem mondható kiszámíthatóságért, ami buborékként ölelte körbe a mindennapjainkat, és biztonságot nyújtott egy olyan valóságtól, egy olyan igazságtól, amivel csak bánthatom azokat, akik a legfontosabbak számomra. Pont azoknak az embereknek okoztam a legnagyobb csalódást, akik a legkevésbé érdemelték meg. Eddie bizalmát egy pillanat alatt eljátszottam, és nem fér a fejembe, Gabriel miért nem fordított hátat nekem ugyanúgy, mint a fiunk. A mai napig viszont csengenek a szavai a fejemben, hallom a mérhetetlen csalódottságot a hangjából, látom magam előtt a hitetlenséget a szemeiben. Más talán sosem bocsájtana meg egy ilyenért, hiszen megtagadtam tőle valamit, amihez joga lett volna - vagy legalább joga lett volna eldönteni, mit szeretne -, ő mégis itt van, egészen Bronxig jött és még vacsorát is hozott. Minden egyes gesztusa csak megerősíti bennem, mekkorát hibáztam, és nem tudom nem elképzelni, milyen életünk lehetett volna, ha nem titkolózom.

Már hozzászoktam, hogy egyedül birkózom meg minden problémával, amit az élet elém sodor. Nem kértem és nem is kaptam segítséget senkitől a szüleimet leszámítva, bár az utóbbi pár évben, amióta Eddie is elég érett ahhoz, hogy megértse a helyzetünket, tőlük is nehezemre esik elfogadni bármi támaszt. Nem tudom, hogy funkcionáljak másként, ezt az egy módot ismerem csak, és nehezemre esik beismerni, hogy most talán mégis olyan helyzetben vagyok, vagyunk, amiben szükségem van valakire, mert azt érzem, egyedül összeroppanok ekkora teher alatt. Furcsa pont itt kettesben lenni vele, egy kicsit kényelmetlenül is érzem magam, amíg beljebb nem érünk a konyhába, mintha óvatoskodnom kéne a saját lakásomba, nehogy valami olyat tegyek, amivel magamra haragítanám Gabrielt vagy illetlen lenne. Nem tudok sok mindennel szolgálni most, de megkínálom azzal, ami van, a válaszát hallva viszont egy halk “ó” hagyja el a számat, mielőtt nekiállnék lefőzni egy friss adag kávét. Nem faggatom a miértekről, valószínűleg semmi közöm hozzá, hogy miért megy még este vissza dolgozni, de akaratlanul is megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon meddig marad. Ennek sem kéne nagy feneket kerítenem, hiszen alapból itt sem kéne lennie. A jelenléte a meglepetés ellenére, vagy éppenséggel ezért, mert váratlanul pont a legjobb pillanatban csöngetett be, olyan vigaszt nyújt, amit nehéz lesz elengedni.

Fáradtan, lassan fordulok Gabriel felé, amikor mellém lép és elkezdi kicsomagolni a vacsorának valót. Ahogy ezt teszi és az illatok kiszabadulnak, azonnal arcon csap a nosztalgia és a rengeteg emlék. Halványan elmosolyodom, habár az egésznek most keserédes a visszhangja a fejemben; csak a jónak és szépnek kéne eszembe jutnia, de a bőröm alá kúszik ennek a sok jónak és szépnek a hiánya. Görcsbe rándul a gyomrom és nagyot kell nyelnem, mielőtt megszólalnék.

- Köszönöm - pillantok fel Gabrielre elszakadva az emlékektől. Az arcát fürkészve keresem a választ arra a kérdésre, hogy vajon ő is emlékszik-e még arra a számtalan alkalomra, amikor gyerekként elvonulva mindentől és mindenkitől, vagy csak éppen a környezetünktől menekülve sovány vigaszként - ahogy most is készülünk - pontosan ugyanezt ettük. A sok év kihagyás ellenére ismerem annyira, hogy szavak nélkül is tudjam. Mélyet sóhajtva fordulok vissza a kávéfőző felé és egy darabig kerülöm a tekintetét.

- Nem nagyon - ingatom a fejem megadóan, mert kár lenne tagadni az igazat. Az a néhány perc, amit egyhuzamban alvással tudok tölteni nem pihentető, a köztes időben pedig minden neszre reménykedve kapom fel a fejem és pattanok ki az ágyból, hátha Eddie jött haza. És ez nem is fog változni, amíg itthon nem tudom őt végre. - Te hogy érzed magad? - szegezem neki a kérdést visszafordulva felé. Mindketten ugyanazt éltük át két napja, neki is biztosan nehéz ez az egész, pláne, hogy egy olyan szerepet akar magára vállalni, amit sosem tervezett. A kávéfőző sípolva jelzi a friss adag feketét. Előveszek egy csészét és egy kanalat, kitöltöm a kávét és minden adalék nélkül adom át Gabrielnek. Neki még a cukor is szentségtörés a kávéban, ebben viszont sosem fogunk egyetérteni. Kiveszek a szekrényből két tányért, evőeszközöket és a fejemmel intek az étkező felé.

- Hallottál bármit Eddie felől? - érdeklődöm reménykedve egy igenben, mert azt feltételezem, most hajlandóbb lenne Gabriel felé nyitni, mint felém - hisz ő is pont ugyanolyan áldozat, aki idáig tudatlanságban élt. A hallottak alapján eddig is egész jól megtalálták a közös nevezőt, így talán, ha sikerül magában elrendeznie az egészet, az apja kiléte, és már csak a puszta tény, hogy van egy apja, aki él és virul nem lenne annyira felkavaró számára. Csak az a kérdés, ehhez mennyi időre van szüksége.

“When the seasons change you won't feel the same at all because summer will turn into fall, then you'll leave and you're gone. You don't need me at all, like the trees in the autumn breeze(...)"

Néhány perc alatt minden fenekestül felfordult, és az azóta eltelt bő negyvennyolc óra talán még nehezebb, mint az igazság felfedése volt. Most a fájó következményekkel kell mindannyiunknak szembenéznünk, mindenkinek a maga módján, és bármennyire is szeretném Eddie-t végre itthon tudni, nem sürgethetem. Azzal csak még távolabb taszítanám, a végén talán olyan messzire, ahonnan már nem lenne visszaút. Általában türelmes vagyok, de most az ellenségemnek érzem az időt. Gyakran révedek az ajtó felé, minden neszre összerezzenek és reménykedni kezdek, de hiába. Egyszer sem Eddie bukkant fel hirtelen a semmiből, legfeljebb csak a szomszéd babrált a folyosón valamivel. Amióta Eddie elment, azt érzem, ólomlábakon vánszorognak a percek és órák, amin az sem segít, hogy legalább olyan gyakran nézem a falon kattogó órát, mint az ajtót. A munka sem foglal le eléggé, az itthoni teendők sem, amikor már harmadszorra takarítom végig a konyhát, hogy valamivel elüssem az időt. Nehéz elterelni a gondolataimat akárcsak néhány percre is és normális emberként funkcionálni, aki képes a napi feladatait a tőle elvárt módon végrehajtani. Egyedül Gabriel üzenetei azok, amikre oda tudok figyelni és a kérdésére válaszolok, nem pedig valami teljesen irreleváns dolgot, miközben az Eddie körül járó gondolataim teljesen beszippantanak. Furdal a lelkiismeret, amiért őt is ilyen nehéz helyzetbe hoztam a majd’ tizennyolc évig tartó titkolózással. Minden, ami az elmúlt két hétben történt elkerülhető lett volna, ha őszintén, nyitott lapokkal játszom az elejétől kezdve, de egyszerűbbnek tűnt megfutamodni, aminek most iszom, isszuk meg a levét. És talán Eddie engem gyűlöl most a legjobban, de Gabrielt is lehetetlen helyzetbe hoztam.

Nem a mai az első alkalom, hogy később szállok le a metróról, mint kéne, és emiatt vergődhetek át a túloldali peronra, ami a késő délutáni forgalomban lassan megy. Másodjára már időben észbe kapok és leszállok, ahol kell, amikor meg végre hazaérek a megszokott rutinnal ellentétben most csak nézem az üres lakást, és talán abban reménykedem kicsit, hogy valami csoda folytán Eddie előbukkan a szobájából, de erre hiába várok. A csönd és a reggel az asztalon hagyott számlák fogadnak csak, semmi más. Általában szeretek itthon is minél előbb mindent megcsinálni, de a fiam hiánya, és a tudat, hogy én löktem el saját magamtól túl nagy teherként nehezedik a vállaimra. Lassan, már szinte lustán veszem le a táskám és akasztom a fogasra, a kulcsaimat ledobom a szekrényre, a biztonsági zárat pedig még megszokásból ráfordítom, mielőtt a konyhába mennék. A pultra támaszkodom mindkét kezemmel, de magam sem tudom, mihez kezdjek. Sóhajtva egyenesedem fel és átkullogok a nappaliba, ahol szintén tanácstalanul pillantok körbe. Teljesen tehetetlennek érzem magam és semminek sem látom értelmét. Bekapcsolom a tévét, hátha egy kis háttérzajtól kevésbé lesz nyomasztó a magány, a híradó lehangoló politikai és közéleti riportjai viszont nem segítenek. Inkább kikapcsolom, a távirányítót ledobom a kanapéra és megint körbenézek, hátha valami bevillanna, amivel hasznossá tehetném magam. A folyton zakatoló gondolataim és a torkomban egyre csak dagadó gombóc viszont nem enged a hétköznapi dolgokra fókuszálni. Sóhajtva ülök le a kanapéra és csak nézek magam elé, aztán a farzsebembe nyúlva előveszem a telefonomat. Az utolsó üzeneteket görgetve visszakeresem az Eddie-vel közös beszélgetésünket és gépelni kezdek. Harmadjára fogalmazom újra az üzenetet, de végül inkább kitörlöm. Helyette megnyitom a híváslistát. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne felhívni őt, vagy hogy egyáltalán felvenné-e a telefont, ha látná, ki hívja. De már két napja nem hallottam felőle, és kezd felőrölni az aggodalom. Már amikor az ujjam Eddie neve felett közelít a képernyőhöz, a csengő hangja vonja el a figyelmemet. Mit sem sejtve indulok a bejárat felé, és amikor ajtót nyitok a sors iróniája csak jobban összekuszál mindent a fejemben.

- Gabriel… Szia… - suttogom halkan és zavarodottan. Így utólag visszagondolva már értelmet nyer, miért kérdezte, mikor érek ma haza, de amikor az üzenetét olvastam, nem láttam bele a mögöttes tartalmat. Nem számítottam társaságra, pláne nem az övére. Szótlanul nézek rá és a kezében tartott szatyorra, miközben próbálom rendezni a gondolataimat, hogy minél előbb hozzá tudjak tenni valami értelmeset a beszélgetéshez. Mondhatnám, hogy jól vagyok, minden rendben, nyugodtan menjen haza a menyasszonyához, de az igazság az, hogy habár nem látszik, mert jelen pillanatban a fejemben eluralkodó káosz miatt nem tudom, hogy mutassam ki, de nagyon örülök a látogatásának. A nevetését hallva egy pillanatra halvány mosolyra húzódnak az ajkaim, mielőtt válaszolnék. - Ezek nélkül sem dobnálak ki - mutatok a vacsorára, amit hozott, aztán arrébb állok, hogy be tudjon jönni a lakásba. Azt már csak ezután értékelem át magamban, hogy a jelenléte csak tetézni fog mindent, ami bennem játszódik le jelenleg. Becsukom magunk mögött az ajtót és egy pillanatnyi tétovázás után a nappali felé mutatok, hogy ne az előszobában ácsorogjunk. - Ezt… elveszem - a zacskó felé nyúlok és ha elengedi, átveszem tőle és a konyhába viszem. - Kérsz valamit inni? Kávét vagy… - szétnézek, de az elmúlt pár napban nem vásároltam, úgyhogy a választék leszűkült. - Vizet esetleg? - Jólesik a “formalitások” mögé bújni kezdetnek és nem a két napja történtekről beszélni azonnal, aminek elkerülhetetlen következménye lenne, hogy így vagy úgy rólunk is szó essen.