At the end of the world“It’s amazing how quickly things can go from bad to total shit storm.”
Nagyjából két héttel a nyár beköszönte után, mikor már mindenki a szabadságokra és nyaralásokra készült, a világ úgy döntött, hogy öngyilkos hajlamúvá válik. Hogy honnan indult ez az egész, nem tudni, a szóbeszédekre pedig nem lehet adni, csupán háborút szítanának. Senki sem tudja, hogy egy járvánnyal indult - talán a coviddal - vagy egy veszett állat harapott meg valakit, esetleg egy elszabadult biofegyver valamelyik országrészéről, de mire egyáltalán felkaphattuk rá a fejünk elburjánzott, és sanszos, hogy nem csak az USA-ban. Persze először mindenki a kényelmes utat választotta, és kocsiba ülve a nagy csomagokkal az autópályára hajtotta, hogy minél előbb kijussanak ebből a rémálomból, noha nem tudták, hogy valószínűleg egy másikba fognak csöppenni. De ennél nagyobb ökörséget nem is tehettek volna, bár a kisgyermekes családosokat megértettem, noha ők szerintem eleve halálra lettek ítélve ebben az apokalipszisben. Valahogy felbukkant egy-két fertőzött a dugóban és onnantól még az ott lévő katonák sem sokat tudtak tenni. A nyüzsgés, a menekülők közt ki szemezgetni kit lőhetnek le és kit nem... esélytelen volt. Még ők is áldozatul estek. Aztán jött a gyűjtögető, avagy a fosztogató életmód. Aki eddig életét képernyő előtt töltötte vagy egy virtuális világban, könnyű préda volt. Mármint nem csak a zombiknak, de a fosztogatóknak is. A kövéreket sem kímélték.
Egy hét leforgása alatt pedig már nem csak a kaja vált célponttá, de a fegyverek is, bár az okosabbak, már korábban elkezdték begyűjteni azokat, hisz mit ér a kaja, ha még az életed sem tudod megvédeni. Beszélik, hogy vannak még helyek, ahol katonákkal őrzik a településeket, és vigyáznak a civilekre, akik megpróbálják újra éleszteni a korábbi világot. Nem tudom... Azt gondolom ezek sem lehetnek hitelesebb pletykák, mint a fertőzöttek elterjedés.
Ma már a városok szinte teljesen ki vannak fosztva, de ha akad is jó állapotban lévő bolt, azok az emberevő izék ellepték a városokat, és őszintén még egy felfegyverkezett csapatnak sem sok esélye lenne. Harcművészeti oktatás, önvédelem és élettapasztalat ide vagy oda, nem szívesen kockáztatnék, még ha gyorsnak is találom magam. Szóval marad a városon kívüli fosztogatás, ahol kevesebb a kannibál, és talán a fosztogató is. Mintha a sötétközépkorban élnénk, csak már nem érték a pénz és arany. De a kaján túl, más szükségleteket is szívesen elégítenek ki a szerencsétlen áldozatokon az erősebbek. Egy ideig nekem is volt társam, mert azt gondoltam többen többre megyünk, de nálam is szerencsétlenebb volt, és mikor menekültünk kitörte a bokáját. Na már most a szükség törvényt bont. Választhattam. Vagy megmentem és talán - de szinte nulla eséllyel - megpróbálom ápolgatni hónapokig, és reméljük, hogy túléli, meg én is, vagy ott hagyom, hogy megegyék és mentem a bőröm, ahelyett, hogy talán teljesen feleslegesen gondoznám. Szóval, kegyetlen egy világ ez. Vagy 3 óráig szobroztam a benzin kút előtt, míg rá vettem magam, hogy bemenjek körbe nézni, és esetleg zombikat ölni. Nem vagyok egy fosós, de ha az ember még aludni is csak félszemmel tud, mert mindig ébernek kell lennie, akkor az agya már nem igazán teszi oda magát, a figyelmetlenség pedig könnyen kínhalálhoz vezethet. De a benzinkút üresnek bizonyult. Se hulla, se élőhulla, de még túlélő sem, noha utóbbival már 4 napja nem is találkoztam, viszont szeretem azt gondolni, hogy még akadnak hozzám hasonlók, csak bújkálnak valahol. Volt nálam egy puska, és egy a hátizsákomhoz rögzített baseball ütő. Nem mondanám felkészültnek magam, de ha a töltény elfogynak, talán pont az ütő fog megmenteni. - Tutti-frutti... - sóhajtom lemondóan a maradék energia italok közt kotorászva, melyek közül több ízesítést nem is találok. Sose voltam oda értük, pláne nem így langyosan, de manapság ezeknek is épp úgy tudok örülni, mint egy szelet kenyérnek. Már végig járták egy párszor az üzletet, tekintve, hogy még pornó magazinoknak is nyoma veszett, de még így is találni ezt-azt. Egy nőnek meg nem csak az ételre kell gondolni, ugye. Tulajdonképpen sokkal nagyobb szopás nekünk ez a világvége, mint a férfiaknak. Ugyanis köztudott, hogy a zombik elég érzékenyek a vérszagra.
Sosem gondoltam volna, hogy a világ egyszer annyira tönkremegy, hogy ilyen mértékben kell majd harcolnunk az életünkért. Nyár beköszönte után nemsokkal, a legnagyobb melegben szép lassan kezdett ránk telepedni az apokalipszis. Senki nem tudta mi okozza, mindenki csak menekült amerre látott. Én maradtam itt, hiszen tudtam, hogy ha nálunk ilyen a helyzet akkor máshol se lehet sokkal kedvezőbb. Meglepően gyorsan ürült ki a város. Áram is elment és először meleg víz majd hídegvíz se jött a csapokból. Nehéz volt beleszoknom ebbe az életbe, hiszen nekem eddig mindenem megvolt, gazdagságban éltem, de most nekem is csak annyi túlélési esélyeim vannak, mint a többi átlag embernek. Bevallom féltem először kimerészkedni az utcára, de már nagyon korgott a hasam így úgy döntöttem, hogy átnézem az üres házakat, hátha maradt bennük még valami. Szerencsére sikerrel jártam. Találtam csokoládés müzlit és gabonapelyhet, konzerv kajákat, és még egy jó nagy adag nasit. Szerintem pont időben jöttem, mert nem néz ki annyira leromboltnak ez a ház, valószínűleg még nem is kutatták át élelemért. Amint beleszokhattunk volna a portyázásokba, jött az az időszak, hogy az emberek fegyverrel védték magukat és szeretteiket. Szerencsémre apámnak volt egy nagy séfje amibe AK és revolver volt jó sok municióval, el is pakoltam őket a táskába. Már nem érdekelt hogy nézek ki, mit eszek, csak éljem túl. Nem volt olyan nap, hogy ne gondolkodtam volna azon, hogy vajon mi okozhatta az élet pusztulását. Klinikai vírus, covid, veszettség? Annyi kérdés és nem tudom hol tudnék választ találni rájuk…
Ma már nem is reménykedek abban, hogy találok embert, vagy legalábbis olyat akivel nem kell megküzdenem a kajáért és az életben maradásért. Legutóbbit fejbe kellett lőnöm, de tudtam tőle szerezni kést, lőszereket és egy másik pisztolyt is a revolverem mellé. Viszonylag hamar feltaláltam magam ebben a világban ahhoz képest, hogy régen elkényeztetett hercegnő voltam, viszont mint most is, előjött a régi énem és félek bemenni az előttem lévő benzinkúthoz. Nem akarok már harcolni. Belefáradtam. Csak ennyi szeretnék vagy ledőlni úgy, hogy kitudjam pihenni magamat, de úgy isten igazából. Amikor belépek, egy lányt pillantok meg a már nem hűtött hűtőknél. - Nyugi, nem bajt okozni jöttem. – mondom neki, de egyenlőre nem mozdulok. Már megtanultam azt, hogy az élőkben sem bízhatsz.
“IT’S AMAZING HOW QUICKLY THINGS CAN GO FROM BAD TO TOTAL SHIT STORM.”
Lollipop Chainsaw #1
Azt gondolom, bár a magam módján így sem éltem luxus körülmények közt, egy ilyen, huzamosabb ideig fent álló helyzetben tanulják meg az emberek, hogy mi az igazán fontos. Még én is érzem a különbségeket, pedig volt már rá példa, hogy az utcán aludtam, vagy nálam jóval nagyobb emberkékkel szálltam harcba, igaz, nem egy kis kajáért. De ez a folyamatos készültség, az a felszínes alvás, és az attól való félelem, hogy álmomban eszik ki a belső szerveim, totál ronccsá tesz. És akkor még csak a kannibálokról és a nem kicsit megcsappant ételről beszéltem, az erőszakos emberekről nem. Szóval nehéz, és minden ebben a helyzetben is hasznos ötletre szükségem van, amit eddig eltudtam sajátítani. A benzinkút kifosztása sem volt egy jó ötlet, de szükségszerű, ha az ember napok óta vizet is alig látott, és jobbára rágón él. Mert, hogy... az sem túl egészséges ám... Féltem, hogy lesznek bent, és rettegtem, hogy a tamponok közt kutakodva rontanak majd rám a perverz szadisták, de mi lehet ilyenkor tenni...? Éppen csak a hátimba tettem a meg horpadt dobozos, energiaitalt, mikor neszezést hallottam. Fel is kaptam a fejem, csak hát... rossz irányba. A feszültség és a kialvatlanság okozta érzékzavarok. De szinte egyből irányt váltottam és ráfogtam a puskát, még csak most emésztgetve, amit mondott. Kezemben a puska, még ha alapvetően könnyű is volt, úgy remegett, mintha bármelyik percben elakarnám dobni. Nem csak a félelem, de a fáradság is erőteljesen érezhető volt minden porcikámban. Azt mondja nem fog bántani, de még is mi rá a biztosíték? Még ha nem is egy kanos pali, vagy egy koszos némber, akkor sem szabad abba a hitbe ringatnom magam, hogy ártalmatlan. Egy ideig meredten állok, a puskával rácélozva, figyelmem a fáradságon túl csak is az övé. Nem vagyok biztos benne, hogy helyes volna e letennem a fegyverem, de azt gondolom, megerőszakolni biztosan nem akar. Ha pedig az energiaitalomra fáj a foga, nos... egy ilyen löttyért meghalni tuti nem akarok. Szóval nem kevés bizonytalansággal, de óvatosan és lassan leengedem a puskát, bár csak magam elé, hogy azért kéznél legyen. Olyan régen láttam már embert, akivel egyáltalán kommunikálni is lehetne, hogy hirtelenjében azt sem tudom, miként szóljak hozzá és mit. Ezért lehet kissé tapló módon közelítem meg a helyzetet, de azt gondolom, ilyen körülmények közt, ezen igazán szemet hunyhatunk. - Mit akarsz? - kérdem, és még szemöldökeim is összerántom morcosan, bár eddig senkit nem ijesztettem el az amatőr használatban lévő mérges arc kifejezésemmel. Nehéz is, ha közben az ember gyomra úgy remeg, mint a kocsonya.
“IT’S AMAZING HOW QUICKLY THINGS CAN GO FROM BAD TO TOTAL SHIT STORM.”
Lollipop Chainsaw #1
Vegyes érzések kavarogtak bennem az idegen lány láttán, bár még így is jobban jártam tán, mintha egy férfivel kereszteztük volna egymást útját. Egyszerre örültem neki, voltam miatta ideges és féltem is. Jó végre élő embert látni, egy talán korombeli lányt, de azért... ne felejtsük el, hogy ebben a jelenlegi világban embernek ember a farkasa, akik minden bűntudat nélkül falják fel egymást. Akár... szó szerint is. Ugyanis előbb vagy utóbb kifogyunk az élelemből és a természet sem fog nyújtani mindenkinek elegendő élelmet, hiszen a zombik lépten-nyomon rávetik magukat minden élő dologra, így bár az állatok nem változnak át - még csak az hiányzik -, de rájuk is épp olyan veszély leselkedik. A betegségek, amiket eddig elnyomott a modern világ gyógyszere, hamarosan ismét felütik fejüket, míg végül egy szimpla nátha is halálos lesz a számunkra. Már ha megérjük azt. Nem tudom valaha is képesek lesznek helyre állítani a rendet, hiszen még a filmekben sem sikerült, sőt a sorozatok sem véletlenül húzzák több évadon keresztül az apokalipszist. A katonák meghalnak, mert nincs ellenszer, a tudósak pedig azért nem tudják kifejleszteni az ellenszert, mert nincs katona, aki megvédje őket. Ördögi kör? Azt hiszem. Leengedtem a puskát, de magamnál tartottam. Így éreztem biztonságosabbnak. Viccelődése bizonytalanságot sugárzott. Ő se igazán tud mit kezdeni a helyzettel, de azt hiszem lehetőséget lát bennem egy társra, aki miatt nem kell minden percben a háta mögé néznie, azért akarhat segíteni. Anno, a "régi időkben", mindig felháborodtam azokon a nőkön, akik tudatában annak, mire képes a testük, még sem hordtak maguknál ehhez szükséges dolgokat, s lám, most pontosan ugyanebbe a hibába estem, igaz... ez most így teljesen más. Megrázom a fejem, miután sandítva figyelem, ahogy szemügyre veszi a táskám nos... elég gyér tartalmát. - Ezen a benzinkúton már két héttel ezelőtt sem volt konzerv. - válaszolom némileg lemondóan, mert anno, én is voltam már itt korábban, akkor még azért nem volt így kiürítve, de a legtöbb kaja, pláne a konzerveknek már akkor lába kélt. Még a raktárat is feltörtem, de csak néhány szelet csokit találtam. Látom és hallom, hogy ő sem biztos a dolgában, de igyekszik. Gondolom, ha erőszakos volna, már elvette volna, amire szüksége van. Nem hiszem, hogy csapdába akarna csalni. - Ehm... - nézek körbe a polcokon tanácstalanul, ahol ugyan nem üres a női részleg, nem éppen a legmegfelelőbb dolgok vannak rajta. - Rendben, azt megköszönném. - felelem, bár én is épp úgy össze vagyok zavarodva a hirtelen társaságtól, mint ő, ezért még a tréfálkozás sem megy. Zavarban vagyok, és fogalmam sincs miként kezeljem a köztünk lévő feszültséget látva, hogy minden bizonnyal egyikünk sem jelent veszélyt a másikra. - Gyda vagyok. Gyda Soverall. - nyújtom szabad kezem halványan elmosolyogva. Még akár jóban is lehetünk, és ha meg is halunk, legalább a társaság jó lesz. Azaz, legalább lesz. Ebben a pillanatban pedig nem csupán az ő társaságát élvezhettem, illetve ő az enyém, de odakintről neszezést lehetett hallani. Mi hátul voltunk, de így sem ártott a sorok között meghúzódni. Én óvatosan ki is néztem az üveges kirakaton keresztül, ami bár piszkos volt és repedt, jól láthatóvá vált, hogy nem zombie, hanem két újonnan érkező, fegyverekkel felszerelkezett férfi. Mindenki éhes... Nem tudom ő milyen jól karatézik vagy lő, de van egy olyan érzésem, hogy nem volnánk túl nagy ellenfelek a pasik ellen, így kissé aggodalmasan ültem vissza a polcnak dőlve, és kerestem valami egérutat. Nem akartam balhét, az minden bizonnyal azonnali halálhoz vezetett volna, szóval, ha lehet szép csendben meglóghatnánk. Felé is elnéztem, van-e valami ötlete. Volt ugyan egy hátsó kijárat, de ahhoz el kellett volna jutnunk a bolt egyik feléből a másikba, ráadásul ott az utolsó néhány méternél már polcok sincsenek, ellenben rengeteg szemét, amire ha rálépünk, meghallják ebben a síri csendben.
Kezdőlap
Azt gondolom, bár a magam módján így sem éltem luxus körülmények közt, egy ilyen, huzamosabb ideig fent álló helyzetben tanulják meg az emberek, hogy mi az igazán fontos. Még én is érzem a különbségeket, pedig volt már rá példa, hogy az utcán aludtam, vagy nálam jóval nagyobb emberkékkel szálltam harcba, igaz, nem egy kis kajáért. De ez a folyamatos készültség, az a felszínes alvás, és az attól való félelem, hogy álmomban eszik ki a belső szerveim, totál ronccsá tesz. És akkor még csak a kannibálokról és a nem kicsit megcsappant ételről beszéltem, az erőszakos emberekről nem. Szóval nehéz, és minden ebben a helyzetben is hasznos ötletre szükségem van, amit eddig eltudtam sajátítani.