Kian & Rora

**Aurora Dubois-Cabot**

Kian&&Aurora

"Yes! Yes I do! I like Christmas! I love Christmas!"

Ha nem is mondhatja rám senki, hogy rendszeresen szorongok azon, mi a véleménye rólam másoknak, azért szoktam azon gondolkodni, hogy milyen a viszonyom a kollégáimmal, vagy azokkal az emberekkel, akikkel rendszeres kapcsolatban vagyok. A mi munkánk sokszor arról szól, hogy ne lépjünk mások lábára. Ne akarjunk olyan szerepet, ami a színfalak mögött már rég ki van osztva, és végképp ne intézzünk dolgokat egymás háta mögött. Akik a megfelelő kapcsolatokkal rendelkeznek, még így is rendesen tudják kavarni a szart. Mondhatja bárki, hogy ez a biznisz igazságos, de nem érdemes elhinni ezt. Mind tudjuk, hogy itt kevesen maradnak igazán objektívak.
Így van ez a rólunk írt cikkekkel kapcsolatban is. A mai világban valójában nagyon könnyű tönkretenni valakit. Elég a megfelelő kapcsolatokkal rendelkezni ahhoz, hogy valakiről bedobjunk egy követ az állóvízbe és az olyan hullámokat keltsen, hogy azt mindenki megemlegesse. Ha úgy vesszük, az egész karácsonyi akciónk valahol ennek a része volt. Ilyenkor mindenki megpróbál visszaadni a közösségnek és sokkal aktívabban hívja fel a társadalom többi tagjának figyelmét arra, hogy bizonyos célokat támogatni kell - pénzzel, vagy tettekkel, ez ebből a szempontból most nem fontos.
Akárki akármit gondol, vagy mond - ír - rólam, én szerettem annak a közösségnek a tagja lenni, akik évről évre egyre inkább próbálkoztak azzal, hogy ne csak egy csekk aláírását tudják felmutatni, évi egy vagy két alkalommal. A kórházban lenni karácsonykor felemelő érzés volt. Még ha a gyerekek sokszor el is riasztottak attól, hogy rendszeresen járjak ilyen rendezvényekre. Ilyenkor még abban sem voltam biztos, hogy egyszer meg tudnék birkózni azzal, hogy saját gyerekeim legyenek. Nem azért, mert fájdalmasan őszinték voltak, hanem mert szívbe markoló volt látni azt, hogy a fehérre kent falak és fertőtlenítőszagot árasztó folyosók jelentik nekik a karácsonyi időszakot - vagy az egész kis életüket -, ahelyett, hogy otthon lehetnének a saját szobájukban, a kedvenc játékaik között.
- Ó, szerintem nem akarod tudni - nevetek fel, habár a reakciómból hiányzik az őszinte jókedv. Tényleg azt gondolom, hogy a jelenlegi élethelyzetemben a gyerekek nem azok a tényezők, akik állandóvá válhatnának. - Ugyanezek a gyerekek nagyon könnyen kimondanak olyan dolgokat, amiket felnőttként már megtanultunk szépen becsomagolni és nem odaszúrni velük másoknak. - Mondom ezt én, aki egyébként mindig állítja, hogy lepereg róla mások kritikája, vagy véleménye. Nem mondom, hogy egy nyolc éves kislány tudatlanul gonoszkodó szavai miatt fogom tele sírni a párnámat, de egyúttal azt sem vállalom, hogy kedvesen képes vagyok megtanítani egy ilyen gyerek számára a helyes viselkedést és azt, hogy mennyit jelentenek a szavak mások életében. Van, akit könnyedén megtör, ha óvatlanul mondunk fájdalmas dolgokat.
- A Mikulás szolgájának? - Képtelen voltam visszafogni a nevetést, ami ott visszhangzott egy ideig a folyosón, keveredve az egyébként nyüzsgő kórház zajaival. - Majd rájönnek, amikor már elég nagyok lesznek hozzá, hogy tudják, nem a lányok hajának húzogatásával érik el, hogy beléjük essenek - magyarázom vigyorogva. - Figyeld meg, hogy akkor rajongói klubod lesz. - Ez utóbbira úgy kilenc százalékban hajlandó lettem volna fogadni is. Jobban belegondolva, van az kilencvenöt százalék is.
- Hogy te legyél a példaképük. Ha úgy néznél ki, min a barátjuk, akkor csak befognának szolgának - nevetek fel újra. Lelki szemeim előtt megjelenik, majd hamar el is oszlik a kép, ahogyan Kian egy csapat óvodás vezetőjeként olyan dolgokat tanít meg nekik, amiket csak a nagyfiúknak szabad tudnia. - Gyerekkorodban te milyen voltál? Bandavezér, vagy te követtél másokat? - A fiúknál sem működhet ez túlzottan másképp, mint a lányoknál. Legalábbis a saját élményeim alapján mind úgy növünk fel, hogy van egy nálunk jóval bátrabb gyerektársunk, aki akkor is hangot ad a véleményünknek, ha mi félünk megmondani.
- Na és van erre valamilyen dizájnos megoldásunk? A PR-os ki fog akadni, ha nem a megfelelő háttérrel fotóznak minket. - Alig tettem fel a kérdést, már magam is a megoldáson gondolkodtam. Valaki biztosan nagyon szívesen megszidott volna minket, amiért az utolsó utáni pillanatban állunk elő ilyen változtatásokkal, de vallja be mindenki, hogy baromi jó ötletek jutottak eszünkbe. Az utolsó amit szerettem volna, hogy azért veszítsem el az állásomat, mert valamelyik PR-os lefejez.
- Jó ötlet. Csináljuk így - mosolyogva bólogattam az ötletére. - Ha osztogatnánk díjakat, most én szavaználak meg, amiért ilyen kreatív vagy. - Mosolyogva csipkelődtem vele, remélve, hogy a mondandóm lényegi üzenete azért eljut hozzá és nem veszi magára amit mondok - habár egyébként Kian sosem tette. Azt hiszem ő volt az, aki legjobban megértett engem a kollégák között. Vagy csak a többiek nem égtek a vágytól hasonlókért.
Tisztában voltam vele, hogy Kiannel talán sem a véleményemre, sem pedig az aggódásomra nincs szüksége, de ami a családját illette, valószínűleg én tudtam róla a legtöbbet a színházból - Garryn kívül -, épp ezért azzal is tisztában voltam, hogy talán jóval kevesebb dolgot mond el, mint amennyit érez az egész szituációval kapcsolatban. Ezért is volt bennem némi kétség a szavai hallatán. - Ez meglepően kedves tőlük. Mármint.. Ne érts félre, nem ismerem őket, de talán egy kicsit későn kaptak észbe. A féltestvéred biztosan. - Egyértelműen nem volt jogom ítélkezni felettük, vagy a kapcsolat felett, amit Kian szeretett volna kialakítani velük. Főleg nem karácsonykor. - Jogod van nem elfogadni a meghívásukat, ugye tudod? Kedves tőlük... - És ez a minimum, amit egy olyan ragyogó fiú, mint Kian megérdemel. - De rajtad múlik, hogy akarod-e őket az életedbe. - Nem azért mondtam neki mindezt, mert meg akartam fosztani valami olyantól, ami neki is kijárt volna. Valójában az, hogy valaki kijön-e a családjával, nem kell, hogy törvényszerűség legyen. Nem minden szülő alkalmas a feladatra és néha ott találjuk meg az érzést, amit egy igazi család tud nyújtani, ahol nem is gondoltuk volna. Kian helyzete pedig az édesanyja halála óta és az apjával, meg a másik családjával csak egy óriási, megfejthetetlen rejtély volt.
- Mintha olyan sok emberrel csókolóznál a jelenlévők közül... - Mosolyogva forgattam a szemeimet. Nem kezdtem el kritizálni a sminkesek hozzáállását, hiába tudtam volna még vagy ezer okot mondani, ami jelenleg tönkre tehette volna a sminkünket. Köztük például maguk a gyerekek.
- Mivel szeretnél kezdeni? Mendegél a mandarin? - Olyan mosolyt küldtem felé, amivel egyenesen egy virgácsot osztogató krampuszt is megszégyenítettem volna, de ha volt valami, amit mind utáltunk, akkor az a hangunk bemelegítése dedós módszerekkel. Pontosabban nem a módszer maga volt a hibás, hanem a körítés, amit mellé társítottak, még nekünk, felnőtt emberek számára is.
- Aha, tudod én nem hagyom el mindig. - Ami ebben a formában nem volt teljesen igaz, de ha statisztikát kellene csinálnunk a hasonló alkalmakról, akkor Kian nyerné a szövegkönyv elhagyás versenyét. Én ellentétben biztosan a legkidekoráltabb szövegkönyv címre pályázhatnék. - Nem izgulsz? A gyerekek előtt mindig olyan más fellépni. - Ezt még én magam is képes voltam aláírni. Számukra maga a műsor is másképp került összeállításra. Egész mást akartunk elérni, mint mondjuk ha egy Tarzan előadásra hívtuk volna meg őket térítésmentesen. Az ünnepi időszak különben is arról szólt, amit ma csináltunk.
Ismerős volt az érintése a kezemen, a pulzusom azt hiszem mégis megugrott valamelyest, amikor egymásba fűzte az ujjainkat. A szavait egy pillanatig fel sem fogtam, aztán már túl késő volt, hogy meg tudjam verni, mert nem volt hozzá szabad kezem. Lefoglalt, hogy az övét fogtam. - Azért, mert én soha nem ettem meg a zöldségeket, amikor kellett volna. Tudom, hogy odafent nálad jobb a levegő... - Az összefonódó ujjaink ellenére is megemeltem a könyökömet, hogy finoman oldalba tudjam bökni. Ha most azt gondolta, hogy megússza a dolgot, vagy a karácsony szelleme miatt kevésbé leszek vele házsártos, akkor ne jól gondolkodott. De azt hiszem Kian inkább direkt ingerel engem, mintsem hogy véletlen lépjen - képletesen - a lábamra. - De én könnyebben elbújok a veszély elől. - Végül elnevetem magam, halkan engedve teret a jókedvemnek, miközben követem őt.
- Engem támadjanak meg előbb a kis manók, igaz? - Vetettem rá egy mosolyt, mielőtt ténylegesen beléptem volna a helyiségbe, ami szerencsére nem volt annyira lehangoló, hogy rögtön ki akarjak fordulni onnan - és ami azt illeti foglalt sem volt. - Szuper. Már kezdtem megijedni, hogy rányitunk két nagyon szerelmes dolgozóra, vagy valami. - Vajon csak a kórházi sorozatokról szerzett tudásom mondatja ezt velem, vagy egész más van mögötte? Nem én vagyok a megmondója.
- Mondjuk rekeszizom gyakorlatokkal, aztán egy kis dúdolás, csak a bemelegítés kedvéért? - Sejtettem, hogy nem erre a részére volt kíváncsi, de pont ahogyan az előbb megbeszéltük, szükségünk volt némi beéneklésre is a mai fellépés előtt. - Aztán kezdhetnénk a végéről. Unni fogjuk, ha a normál sorrendet követjük. - Annak egyébként is mindig nagyobb volt a kockázata, hogy a végére fáradunk el, ezért talán motiváló lehet, ha most úgy sikerül elpróbálnunk a dalokat, hogy azt a szintet ugyanúgy meg akarjuk ütni az előadás vége felé.
- Szóval ezek szerint már döntöttél a karácsonyról? - Nem a kételkedés miatt kérdeztem rá erre, hiszen megmondta, hogy már egész konkrét terve van. - Nem jönnek el megnézni ide, a kórházba? - Magam sem tudom miért érdekelt ennyire a téma, vagy tehettem-e bármit ezzel kapcsolatban Kianért, de bíztam benne, hogy tisztában van vele, hogy az én családom ajtaja is mindig nyitva áll előtte.

1472 ||

|| öltözék || ••

**Kian Song**

Rora & Kian

Összességében elmondhattam magamról, hogy könnyen kiismertem magam körül az embereket, és részben ezért sem értettem azt, hogy miféle problémája van másoknak mondjuk Rorával. Én könnyen kijöttem vele és nem gondolom azt, hogy mindenkinek hasonló attitűddel kellene rendelkeznie, mint amit én birtokoltam, de emiatt elmondhattam azt is, hogy nem lehetetlen azzal a nővel jóban lenni. Volt pár ember, aki ezt az én javamra írta, ugyanakkor én minden alkalommal elutasítottam a dolgot és azt mondtam, hogy ne kezeljenek úgy, mintha valami különlegesség lennék, mert közöm sincs hozzá. Mindössze annyit tettem, hogy nem voltam paraszt egy lánnyal, aki kicsit ridegebb volt a többinél. Egyébként magamnál sokkal különlegesebbnek láttam a partnerem, mert kettőnk közül ő volt az, aki nem szimplán gyerekesen és makacs módon viselkedett, hanem volt kiállása és a magabiztossága idegesített másokat. Nyilvánvalóan voltak emberek, akikkel én jóban voltam Aurora pedig nem, de ennek mindössze annyi volt az oka, hogy én nem voltam annyira temperamentumos, mint ő.
Mivel ismertem, mertem állítani róla dolgokat, és egy ilyen volt az, hogy a cikkek, amikert karácsony tájékán jelentettek meg a nőről, egyáltalán nem bírtak valóságtartalommal. Tisztán emlékszem arra, hogy például nekem mennyi segítséget nyújtott akkor, amikor az utcára kerültem. Pontosan tudtam, hogy az én befogadásom és az elárvulásom, meg alapvetően bármi, amit csinálok, az nem kerülhet be a napi hírekbe. Ha Rora azért akarna jót tenni valakivel, mert remél tőle valamit, akkor engem is hagyott volna egyedül karácsonyozni és a szülei sem ajánlanák fel időről időre azt, hogy lakjak náluk. Nyilvánvalóan ez nekem már kicsit sok volt és elég szerencsétlenül érezném magam, ha ennyire rászorulnék egy barátom segítségére és talán Rorának is kényelmetlen lenne, ha felemlegetném a kedvességét az irányomba. Mind a kettőnknek az a jobb, ha ezeket a dolgokat csendben intézzük, és ezzel tökéletesen tisztában is vagyunk.
- Milyen gyerekekkel találkoztál te? – a kérdést nevetve tettem fel, miközben megcsóváltam a fejem – A gyerekek valóban aranyosak. Nincs még egy olyan emberi lény, akinek el tudnád magyarázni tisztán, ha rosszat tettek és olyan könnyen bocsánatot kérne érte, mint egy kisgyerek.
Valahol egyet tudtam érteni Rorával abban, hogy sok olyan gyerek volt, aki kegyetlenséget művelt. Ugyanakkor ezek olyan dolgok voltak, amik a felnőttektől láttak. Végső soron úgy láttam, hogy nem feltétlenül a gyerekek voltak kegyetlenek, hanem az a világ, amiben élnünk kell. És ez végső soron azoknak az embereknek a hibája, akik képtelen normális erkölcsi keretek közé szorítkozni. Nem gondoltam azt, hogy én a világ legjobb és legpéldásabb élő személye lennék, mivel anya halála végső soron így is az én hibám volt. Viszont köztem és sok másik ember között talán mégis az volt a különbség, hogy ezt én nem csak tudtam, hanem egyszerűen olyan béklyókat vetett ki rám, hogy képtelen voltam szabadulni az egésztől.
- A Mikulás szolgájának nevezett – én is elnevettem magam, mikor mindezt kimondtam – Nem gondolom, hogy a világ legszebb férfija lennék, de talán érezhetem úgy, hogy a kis manókhoz képest kifejezetten jóképű egyednek számítok.
Legalábbis az alapján, amiket a mesekönyvek lapjain láttam. Sokszor átnéztem ma is a gyerekeknek szánt ajándékokat, mivel egyrészt szerettem volna, hogy tényleg jó állapotban lettek volna azok a dolgok, amiket végül a színház tovább ajándékozott, másrészt pedig valahol nagyon érdekelt az, hogy miféle karácsonyi meséket kell majd olvasnom a még meg sem született gyerekeimnek egyszer… Már abban az esetben, ha egyáltalán lesznek ilyenek az életemben. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy hasonlókon kezdjek el gondolkozni, ugyanakkor az életem tényleg akkor vált volna teljessé, ha egyszer megadná nekem a sors, hogy apa lehessek.
- Jó, de miért kell férfiasnak lennem egy csapat általános iskolás között? Nem az lenne a cél, hogy úgy nézzek ki, mint a barátjuk? – valószínűleg nem véletlen az, hogy nem sokat foglalkozom a színpad mögött zajló munkafolyamatokkal. Egyáltalán nem voltam igénytelen, de a hajammal való törődés az annyiban merült ki, hogy hajlandó voltam reggelente kivasalni, amitől rendesen nézett ki hajmosás után.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk beépíteni a programba a tanítást? – igyekeztem hangosan gondolkozni – Amúgy is ki kell próbálnunk azt, hogy a technika mennyire van a helyén. És mi lenne, ha a szöveget kivetítenénk? Akkor valószínűleg rövidebb idő alatt meg tudnák tanulni és elég lenne háromszor elismételni velük a dalokat.
Az sem kizárt, hogy ezeket már ismerhetik, sőt hajlandó voltam beáldozni magam arra, hogy teljesítsem a kívánságukat, mivel a karácsonynak erről kellene szólnia, nem? Ezt egyelőre Aurorának nem mondtam el, mert ha túl sokat akarok markolni, azzal káoszba is fulladhat az egész alkalom. Az pedig szörnyű lenne, mivel Noah is itt van, aki minden bizonnyal először lát színpadon. Ha nem így van, lényegében azzal sem vagyok előrébb, mivel most először tudok arról, hogy ő is a nézők között lesz. Talán ki is szúrhatom… Nyilván rutinos vagyok a színpadon, de ettől függetlenül volt bennem izgalom. Jobbnak kellett lennem, mint amilyen általában vagyok.
- Igen… - éreztem, ahogy kiszárad a torkom, mert valószínűleg attól tartottam, hogy Rora ellenezheti a döntésemet azzal kapcsolatban, hogy Noah-val és az édesanyjával töltsem a karácsonyt. Tudtam, hogy ő azért nem bocsájtott meg könnyen dolgokat, és talán hihette azt, hogy magamra lettem hagyva gyerekként. Ugyanakkor meg nem volt szívtelen, mégis tartottam attól, hogy mi lesz a véleménye erről – Én is tartottam tőle, hogy ez nem a legjobb ötlet, de Noah állítja, hogy az édesanyja is ezt szeretné. Hiába vagyok egy olyan gyerek, aki balkézről született.
Ez volt az, amivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni azon kívül, hogy élesen beszívtam a levegőt, és próbáltam feldolgozni a történteket. Valójában soha nem leszek az apánk teljes értékű fia, emiatt lehetséges, hogy sosem fogok annyit érni, mint Noah. Még akkor sem, ha ezt nem fogják velem éreztetni, én szerintem mindig így fogom gondolni.
- Én láttam – egy mosoly költözött az arcomra, ez pedig jelezhette felé, hogy innentől lezártnak tekintem a Noah témát. Mindig csak addig foglalkoztam a problémákkal, amíg hatékonyan a szőnyeg alá tudtam őket söpörni – Azt mondták, hogy ne engedjem fogdosni az arcom, mert le fog jönni a sminkem. És hozzátették, hogy a fellépés előtt nem csókolózhatok senkivel.
A mosolyom szélesebb lett, amikor ezt kimondtam, mert úgy éreztem, hogy innentől már tényleg nyertem. Sejtettem, hogy nem fog nekem olyat visszaválaszolni, ha hasonlót emlegetek, ami túlzottan frappáns lenne. Bár nem is akarok visszaemlékezni arra, hogy ki volt az, aki végül zavarba jött attól, amit a színpadon csak úgy munkából csinálunk egymással.
- Mindenképp be kellene énekelnünk, így legalább tudjuk ellenőrizni egymást – ennek pedig szerintem Rora kifejezetten örült, mert szinte biztos voltam benne, hogy szívesen irányította volna az én beéneklésem folyamatát. Én sem voltam benne biztos, hogy pontosan milyen állapotban van most a hangom, mivel ma még nem próbálgattam túl sokat, de ha valaki, akkor ez a pici nő nem fog kiengedni úgy a színpadra, hogy nem vagyok elég jó.
- Igen, a folyosó közepén határozottan hülyén néznénk ki. Van nálad szöveg? – én a sajátomat nyilvánvalóan az öltözőnek kijelölt, használaton kívüli rendelőben felejtettem. Ezen a ponton már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ideges voltam-e Noah érkezése miatt, vagy csak a feledékenységem tette velem azt, amit. Nagyon sok minden kavargott bennem, amit egyszerűen képtelen voltam hova tenni, de ezen a ponton már egyáltalán nem kellene túlagyalnom a dolgokat. Talán, majd még karácsony előtt egyszer megkérdezem Rorát, hogy mit illene vinnem Noah édesanyjának, mert ő mégiscsak jobban érthet a növényekhez, mint én. Emellett pedig megpróbálhatok még egy kíséretet tenni arra, hogy elmondjak neki mindent.
- Én arrafelé láttam egyet – csak a fejemmel intettem a kórház folyosójának a végébe, mivel úgy éreztem, hogy ez határozottan egy olyan hely, ahol nem illik mutogatni. Ahelyett, hogy a továbbiakban önállóan indultam volna el, a kezemmel Rora ujjai után nyúltam – Miért nem nőttél nagyobbra? Nem vagyok akkora, hogy megtaláljalak a tömegben, ha egyszerűen eltűnsz.
Persze mosolyogtam, amikor mindezt kimondtam, de valahol komolyan is gondoltam a dolgot. Annyira nem zavart volna, ha elveszítem, mivel könnyen felhívhatom őt.
- Tessék, itt is van. Csak utánad – miután lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót, elgondolkoztam azon, hogy Rora akár lehetne az a fajta nő is, aki orrba nyom egy ilyen gesztusért, de ennyire feminista szerintem nem volt, legalábbis eddig biztosan nem – Mivel szeretnéd kezdeni a próbát?

1 323 || te és a gyerekek... Surprised

Kian & Rora | need a little Christmas 3901593525

|| ruha ||

**Aurora Dubois-Cabot**

Kian&&Aurora

"Yes! Yes I do! I like Christmas! I love Christmas!"

Hozzá voltam szokva, hogy a karácsonyi időszakban és különösen akkor, amikor a kórházban tevékenykedünk, megjelenik rólam, vagy épp velem kapcsolatban néhány olyan cikk, amely az őszinteségemet vitatja és a tényt, hogy egy olyan típusú nő, mint én, vajon csak meglovagolja-e az alkalmat arra, hogy az egyébként elviselhetetlen természetét leplezve a jó oldalát mutassa másoknak. Épp elég ideje voltam már olyan szintű reflektorfényben, hogy ebből teljes mértékben elegem legyen, de soha nem paprikázott még fel annyira a dolog, hogy fogjam magam és rátörjem az ajtót az adott újságíróra, hogy megváltoztassam a véleményét magamról - vagy épp alátámasszam egy hasonló kaliberű akcióval - és megkérjem, hogy mostantól csak szépet és jót írjon rólam. Persze utóbbihoz rengeteg pénzre lett volna szükség és arra, hogy legyen türelmem hasonlóhoz. Vagy éppenséggel az, hogy akarjam is a dolgot.
Nem különösebben érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam emberileg, amíg a színészi alakításommal és a színpadon nyújtott teljesítményemmel meg voltak elégedve. Kifejezetten törekedtem arra, hogy jó legyek és minden egyes alkalommal a jónál is jobb. Ha haladni akarok előre és felfelé ezen a pályán, akkor kétségkívül elengedhetetlen, hogy hasonlóan viselkedjem.
Azt viszont még a jó és nagy hírnévért cserébe sem voltam hajlandó megtenni, hogy feladjam az elveimet. Amelyekbe beletartozott az is, hogy ebben az időszakban aktív szerepet vállaltam a fellépésekben és a kórházban töltött időben, illetve az is, hogy megtettem a saját részemet - pénzügyileg -, ami a hozzájárulással kapcsolatos volt. Innentől kezdve azonban szerettem saját magam, olyan formában és rendszerességgel intézni a hasonló akcióimat, hogy ne ebből próbáljak magamnak imidzset építeni. Tisztában voltam azzal is, hogy ezt valószínűleg szintén nem tekintenék tőlem őszinte húzásnak azok után, amilyen közvélemény kialakult velem kapcsolatban, de egy ponton túl nem is érdekelt. Nem a saját lelkem megnyugtatása érdekében akartam ezzel foglalkozni, hanem mert én úgy éreztem, hogy fontos ezt megtennem és ha nem tenném, akkor a saját viselkedésem által másokat sem buzdítanék hasonló cselekedetre.
A gyerekekkel azonban ugyanúgy nem jöttem ki feltétlenül, mint a felnőttekkel. Ők nem tudták mikor kell befogni és melyek azok a kérdések, amelyeket egyszerűen nem teszünk fel. A korlátokkal is vannak bajaik, hiszen szeretik azokat gyakran átlépni, mit sem törődve azzal, hogy épp mi folyik ki a szájukon. Ha valamit megtaníthatnának nekik az iskolában már a kezdetekkor, akkor az biztosan jó lenne, ha épp a titoktartás lenne. Habár sokaknak akadnak gondjai ezen a téren.
Mindenesetre látni azt, ahogyan Kian elmerül abban, amit ez az esemény jelent a kórházban tartózkodó gyerekeknek és látni őt a kis emberek társaságában olyasmi volt, ami talán meg is dobogtatta valamelyest a szívemet - még ha ezt soha senkinek nem vallanám is be, lévén a gyerekek nem igazán érdekelnek. Sokkal inkább az, aki velük volt és akit végső soron sikerült összeszednem még az előadás előtt, hogy váltsunk egymással pár szót.
- Kellett neked annyira belemerülni velük a dologba. A gyerekekre azt mondják aranyosak, szerintem meg inkább kegyetlenek. - Vagy épp túl őszinték. Mivel azonban én is annak vallom magamat, hülyeség lenne úgy tenni, mintha néhány százhúsz centis kis törpe véleménye érdekelne, vagy éppenséggel rosszul érintene. Kaptam én már sokkal rosszabb kritikát is, mint amilyet itt hozzám vághatnának a kicsik. - Na és mivel tudott ennyire megbántani? Kérlek mesélj, hogyan döngölt földbe egy nyolc éves... - Kérdő pillantásomat felé irányítottam, közben pedig megrándult a szám széle, aminek végül engedtem, félmosolyra szélesítve a mozzanatot.
- Tisztában vagy vele, hogy mennyire szépnek születtél és még ezt sem tudod? - Megcsóválom a fejemet, miközben magyarázok, a hanghordozásom egészen szórakozott tartományban mozog. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűen nem válaszolom meg a dolgot és hagyom, hogy magától próbáljon rájönni, vagy megkérdezzen valaki mást, végül azonban mégis szóra nyitom a számat. - Férfiasabb vagy tőle - mondom ki egyszerűen, arra gondolva, hogy ez nem holmi vallomás, vagy elismerés. Vagyis... Elismerésnek talán még hajlandó lennék eladni, de vagyok annyira régimódi, hogy ha jeleket igyekszem küldeni egy férfi felé, megvárjam a válaszát is, sőt azt várjam tőle, hogy viszont jelzésképp ő maga tegyen meg egy nagy lépést.
- A te ötleted sem rossz. - Elismerés volt a pillantásomban, amikor rá néztem, a bólintásaimmal pedig azt igyekeztem jelezni felé, hogy tényleg komolyan gondolom, amit mondok. Hogy én is egyetértek vele és hogy ez az ötlet rövid időn belül még fejlődhet is annyit, hogy felhasználható és értékes legyen. Rövid ideig talán az is megfordult a fejemben, hogy épp ez a csapatmunka tesz minket annyira jóvá a színpadon is és ki tudja még mivé tudna azon kívül. - Jó, legyen. Tanítsuk meg nekik. Viszont ezzel csúszni fog az egész program, mert időbe telik. Hányszor ismételtetjük el? - Mivel a gyerekek idejével nem mi rendelkezünk, valószínűleg tanácsos lesz szólni valakinek a kórházi személyzetből is, hogy ha a közönségünk nem is, de ők fel legyenek készülve erre.
- Igen? - Talán kegyetlen dolog volt sürgetni őt és beleszólni a mondandójába, ami ezúttal meglepően bizonytalan volt, mégis megtettem. Mert egyáltalán nem számítottam arra, amit mondani fog, még ha sokszor hallottam is tőle nemleges választ erre a kérdésre - legyen szó arról, hogy épp én hívtam meg magunkhoz, vagy valaki más a színházból. - A bátyád? Tényleg? - Pár másodperc erejéig szünetet tartottam, míg összepréseltem kicsit az ajkaimat, még véletlenül sem akarván tönkretenni a sminkes munkáját, amit rajtam végzett. - Miért nem meséltél róla? Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond, ha hozzájuk mész? - Mindenki életében voltak kényes témák és mindig is úgy éreztem, Kian részéről a család pontosan ilyesmi. Szép dolog, hogy karácsonykor együtt tölti az időt, de nekem jó ideje fontosabb volt ez a srác, mint hogy csak úgy - akár csak kikérdezés nélkül is - olyan közegbe próbáljam noszogatni, ahol talán nem lesz jó neki. Még fájdalmat is okozhatnak neki.
Épp mondani akartam neki még valamit és levegőt is vettem ehhez, amikor közelebb rántott magához, én pedig el is felejtettem a korábbi mozzanatot és azt, hogy mit akartam kérdezni, vagy épp mondani. - Mégis ki? - Felvont szemöldökökkel pislogok fel rá, miután körbe pillantottam, az esetleges veszélyt keresve. Ha lehetőségem adódott volna, talán még le is kiabáltam volna az illetőt, ezúttal azonban Kian arcára fókuszáltam minden figyelmemet. Amikor megadta a magyarázatát, szemforgatva mosolyodtam el. - Miket beszélsz? Lázas vagy? Amúgy is olyan vörös az arcod... - A kezemmel a homloka felé nyúltam, hogy ellenőrizzem, nem lázas-e valóban. Normál esetben ez a mozdulat nem biztos, hogy célt ért volna, azonban most, magassarkúban sikerült.
- Jó, gyakoroljunk. - Újra bólintottam, a kezemet pedig visszaengedtem magam mellé. - De ne túl sokat, mert a végén túl sok lesz a bemelegítés. Keressünk egy helyet, ahol tudunk gyakorolni, ne a folyosó közepén álljunk meg. - Gondolom ez számára is egyértelmű volt, de mivel az előadás kezdete előtt vagyunk, nyilván most kellene megejtenünk a gyakorlást. - Elengedhetsz... - lassan pislantok a keze felé, amivel még mindig a karomat fogja, aztán ugyanolyan kimért és lassú mozzanattal pillantok fel rá. - Biztosan van itt a folyosón is üres iroda. - Nem kifejezetten igyekeztem kiszabadulni a kezéből, ezzel is elárulva magamat valamelyest és azt, hogy pontosan hogyan gondolok Kianre, aki annyi lépést megtett már felém, de mégsem azokat, amelyeket én vártam tőle. A mai azonban egy új nap és egy új esély, hogy mégis megtörténjen.

1172 ||

|| öltözék || ••

**Kian Song**

Rora & Kian

Sokan nem is sejtették, hogy a mai alkalom nekem pontosan mennyire fontos. Nem szeretek az érzéseimről beszélni, vagy éppenséggel arról panaszkodni, hogy miként érzem magam; hogy nekem a karácsony már régóta nem rendelkezik olyan varázzsal, mint régen. Mivel édesanyám orosz, apám meg koreai, sok közöm nem volt az ünnep keresztény vonatkoztatásához. Nem ünnepeltük együtt az adventet és bár általában kaptam ajándékokat, illetve nekem is be lett adva annak idején a Mikulás szöveg, mégis határozottan állíthatom, hogy a mi karácsonyunk kicsit más volt. Mivel a vallási vonatkoztatásával nem tudtam azonosulni, maradt az érzelmi vonal; hogy ténylegesen nálunk is a szeretet ünnepeként volt számon tartva ez a bizonyos alkalom. Hosszú évek teltek el azonban azóta, hogy anya meghalt. Technikailag négy év nem tűnik túl soknak, viszont olyan szempontból határozottan más volt a helyzet, hogy ez az idő szerintem elegendő volt ahhoz, hogy meg tudjam szokni a magányt.
Épp ezért is, az idei változás némi gyomorideggel járt a részemről. Már régóta nem szerettem a karácsonyt, mert ezen az estén mindig csak ugyanarra tudtam gondolni; hogy nem sok jogom van mások nyakára menni. Hiába volt a színházban több ember, aki a fiaként szeretett, én ezt az ünnepet egyedül töltöttem, és sokszor azzal ment el az idő, hogy rendbe raktam anya sírját. Erről valószínűleg a környezetem tudott, mert minden alkalommal felsértette a tenyeremet valami erős kóró és véresre száradt a hideg szél miatt. A kesztyűről megfeledkeztem.
Ugyanakkor talán mondhatom azt, hogy mégis egyfajta keserédes érzések előzték meg a készülődést. Rengeteg időt töltöttünk különböző kórházakban, igyekeztünk másokat támogatni. Ezt a részét mindig szerettem, mert a beteg kisgyerekek pillantásában valahol magamat láttam… Hét évesen, ahogy odaadom apának a levelemet, aki „elvitte azt a Mikulásnak”. Mindig kiskutyát vagy testvért kértem magamnak, de ezt a vágyamat sosem teljesítették nekem a szüleim.
Mindenesetre már sikerült elég bajt kavarnom azzal, hogy vendéget is fogadtam, illetve a manónak öltözött kollégáim munkáját is elvettem, pedig egyáltalán nem az volt a tervem, hogy láb alatt legyek. Szimplán csak élveztem, hogy lehetőségem van egy kicsit megfeledkezni a saját életemről, és ennek hatására törődhetek másokkal. Nekem egyelőre még nem volt lehetőségem eldönteni azt, hogy mennyire lesz furcsa, hogy az idei karácsonyom más lesz, mivel Noah meghívása elég határozott volt. Idén bizony nem lesz lehetőségem sajnálni magam a két ünnep között, ez pedig valamilyen szinten megijesztett, mert annyival volt egyenlő, hogy le kell majd nyűgöznöm a bátyám édesanyját. Én, aki alapvetően könnyen beilleszkedik bármilyen társaságba, lényegében be vagyok szarva egy aranyosnak tűnő nénitől.
- Már rám is lett szólva, amiért magamhoz vonzottam több gyereket is – kicsit elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem – Szóval este mesét kell majd nekik olvasnom, mert nem fognak rólam leszállni. Ráadásul az egyik kislány olyannyira megbántott, hogy lemondtam arról, hogy valaha családom legyen. Innentől kezdve csak a fiúgyerekekkel vagyok hajlandó játszani.
Elég egyértelmű volt, hogy nem gondolom komolyan, amit mondok. Kifejezetten aranyosnak találtam, hogy annak a gyereknek akkora szája volt. Ha egyszer a jövőben apa lehetnék, én is jobban örülnék, ha a gyerekeim inkább talpraesettek lennének, és nem lenne nehézségük azzal, hogy az emberekkel beszélgessenek. A kiközösítésnél nincs rosszabb élmény, a félénk vagy csendes kisgyerekek pedig gyakran elszenvednek hasonlót. Viszont mivel annak a veszélye egyelőre nagyon nem állt fenn, hogy én majd saját családot alapítok, igyekeztem a jelenben maradni, és a kezemet Rora háta mögé csúsztatni, hogy minden gond nélkül keresztül tudjam navigálni a tömegen. Elég nehéz lehetett az élet másfél méteresen.
- Köszi – egy bólintással nyugtáztam azt, amit mondott – Egyébként miért ilyen fontos a homlokom? Nekem rendben van, ha nem látja senki.
Egyáltalán nem volt az magas, hogy takargatni kelljen, szimplán csak kényelmesebb volt úgy hordani. Ha a hétköznapokon áttúrtam párszor, sosem kellett amiatt aggódnom, hogy elrontom a fodrász művét. A színpadon általában nem volt időm és lehetőségem simogatni a tincseimet, így teljesen normális az, hogy ott nem kellett attól tartanom, hogy kinyírom a frizurámat. Viszont mivel alapvetően sokat szoktam babrálni a hajammal, nehéz egy ilyen helyzetben nem odanyúlnom.
Az újabb bókra egyszerűen csak bólintottam, és nem mondtam ki a megjegyzést, ami a nyelvem hegyén volt. Ha még egy embertől megkapom azt, amit a lány mondott, akkor belefér majd a nagyképűsködés, de egyelőre nem akartam kísérteni a sorsot és megvárni azt, hogy agyonüssön engem. Bár minden bizonnyal nem nyírná ki az előadást azzal, hogy likvidál, szóval gondolom a rafinált nőszemély először dolgoztatna, és aztán tenne el láb alól.
- Szerintem a végén megtaníthatnánk nekik a dalt – nem gondolkoztam túl sokat a dolgon – Persze, ha benne vagy, mert nagyon jó ötlet bevonni őket. Biztos boldogok lennének tőle.
Talán egy fokkal a normálisnál lelkesebben nyilvánultam meg ezen a ponton, mert azt hiszem a mai nap folyamán tényleg senkit se szerettem volna szomorúnak látni. Ennyit megtehettünk ezekért a kis hősökért, akik ki tudja milyen körülmények között küzdöttek a betegségükkel, és talán az utolsó napjaikat is élhetik ma. Ez a gondolat nagyon elszomorított, ezért mindent meg akartam tenni azért, hogy legalább most jól érezzék magukat. És reménykedhetek abban, hogy ha holnap ellátogatunk ide, akkor a gyerekek szintén kitörő örömmel fogadnak majd minket és lehetőségem lesz szebbé tenni még egyszer a napjukat.
A másik kérdés egy kicsit meglepett, bár minden évben kapok hasonló meghívást tőle, vagy a színházban dolgozóktól. Éreztem, ahogyan az arcom lassan vörösebb lesz egy kicsit, mintha legalábbis szégyenteljes dolog lenne a bátyámmal és az édesanyjával ünnepelni. Én magam sem tudtam, hogy pontosan miként kellene ezt elmondanom neki, mivel egyáltalán nem említettem azt, hogy Noah eljön ma.
- Az a helyzet… - a kezem ismét a hajam felé indult, de aztán végül megállt a levegőben és visszaejtettem a testem mellé – Tudod… A bátyám áthívott magukhoz. Én pedig úgy döntöttem, hogy velük leszek.
Ezen a ponton elkaptam róla a pillantásom, de azért felkészültem arra, hogy le fog szidni, amiért nem szóltam neki korábban arról, hogy beszéltem Noah-val.
- Elsodornak, vigyázz – ez nem volt igaz, de mivel hátul nincs szeme, így játékosan meg tudtam rántani a lányt a karjánál fogva, amitől kicsit közelebb is került a testemhez – Ne legyél udvariatlan a kórház háziszellemével, te nő! Egyébként van kedved gyakorolni? Kiválaszthatnánk, hogy mikor szálljanak be a gyerekek az éneklésbe.

1 000 || te és a gyerekek... Surprised

|| ruha ||

**Aurora Dubois-Cabot**

Kian&&Aurora

"Yes! Yes I do! I like Christmas! I love Christmas!"

Sosem gondoltam magamra szörnyetegként csak azért, mert képes vagyok nyersen közölni a véleményemet és nem vagyok hajlandó olyan hülyeségekre vesztegetni az időmet, mint például az, hogy bók-szendvicsbe csomagoljam a mondandómat, ha kritikát fogalmazok meg. Én is egyike vagyok azon embereknek, akik elvárják másoktól, hogy ne kerülő úton, ne finomkodva kapják meg a véleményt, vagy azt, ha változtatni kell valamin. Lehet, hogy bizonyos körülmények között nekem sem esik jól, ha indokolatlanul kapok szúrós szavakat, de attól még el kell fogadnom őket, mert sokkal több értelme van, mintha leállnék veszekedni. Buta lettem volna abba az iparba csatlakozni, amiben jelenleg is dolgozom, ha nincs annyi bőr a képemen, hogy elbírjak néhány kritikát és értékelést. Színészként egyébként is szerepről szerepre jobbnak kell lennünk, ha maradandó sikereket akarunk elérni. Személy szerint úgy gondolom, hogy egyszerűen meg kell tanulnunk megválogatni azokat a véleményeket, amelyek bennünket kritizálnak. Egy a neten elszabadult trollt például soha az életben nem fogok olyan komolyan venni, mint mondjuk a saját apámat, aki mögött hosszú évek tapasztalata és műveltsége áll. Nem állítom persze, hogy csak azért, mert ő ezt tanulta, több joga lesz elmondani a véleményét, hiszen azt bárki megteheti. Szabad országban élünk.
Azt viszont soha semmilyen körülmények között nem lettem volna hajlandó elfogadni, ha valaki azért áll bele a színházba, vagy a karácsonyi programban résztvevő színészekbe, mert nem tartja őszintének azt az igyekezetet és időráfordítást, amit mi őszintén itt akartunk tölteni. Ha nem akarnánk, nem lennénk itt, ez pedig ilyen egyszerű. Talán egyesek jobban élvezik ezt az egész előadást megelőző részt, mint mások - gondolok itt egészen pontosan Kianra és magamra -, de attól még a szándék ugyanolyan őszinte.
Nem tudom mi volt pontosan az, ami miatt állandó jelleggel ódzkodtam a gyerekektől és a társaságuktól. Kezdetnek mondjuk elég mélyen érintett az, hogy a korom ellenére is mind képes volt nekem csókolommal köszönni, de ilyen körülmények között, ráadásul ünnepek idején nem állhattam le mindannyiukkal veszekedni azon, hogy ne merjenek így köszönni. Ha nagyon meg akarnám magyarázni ezt a fajta távolságtartást, valószínűleg azzal tenném, hogy személy szerint több lehetőséget látok az elkövetkező néhány évemben, ha nem a gyerekvállalásra akarok koncentrálni. Nyilván a fogamzásgátlásnak nem az a legjobb módja, hogy távol tartom magam a gyerekektől, de ez a viselkedés legalább jó volt arra, hogy ne lássam meg a kis törpék előnyeit és azt hogy mennyire szórakoztatóak tudnak lenni, így pedig sikeresen megtartottam azt a véleményemet, hogy egyelőre nem akarok sajátot. Amúgy is biztos utálni fog, ha egyszer mégis lesz.
Addig is igyekeztem megtalálni valaki olyat, aki legalább egy kicsikét kedvel, vagy éppenséggel hajlandó elviselni. Nem akartam természetesen Kian nevében nyilatkozni arról, hogy pontosan milyen érzésekkel viseltetik felém, habár szerettem volna, ha mindketten ugyanúgy érzünk a másik iránt. - Unatkoztál? Azt hittem odáig leszel a gyerekek miatt. - Nem egyszer fordult már elő, hogy valamelyik kolléga gyereke bent volt a színházban, vagy részt vett valamilyen csapatépítő jellegűek szervezett eseményen és Kian úgy csatlakozott hozzájuk, mintha újra akarná élni a gyerekkorát. Vagy épp akarna magának teremteni egy másodikat, ami kellemesebb az eredetinél. Nem tudtam hibáztatni emiatt, ugyanis ő nagyon más volt hozzám képest. Így a gyerekekhez való hozzáállása is.
Amikor azt javasolja, hogy menjünk ki, egyszerűen bólintok és hagyom, hogy finoman bár, de elnavigáljon a már összegyűltek között. Más esetben nem lett volna erre szükségem, de viszonylag ismeretlen terepen és ismeretlen emberek között még magassarkúban sem rendelkezem olyan magassággal, hogy teljes mértékben átlássam azt, hogy merre is kell mennem. Ezért is jött jól a segítség.
- Hm? - Kíváncsi pillantással nézek fel rá. Egészen szokatlannak hat, hogy mennyit csökkent közöttünk a távolság, pusztán azért, mert rajtam magassarkú van. Amíg beszél, próbálok nem gúnyosan mosolyogni, csak mert nagyon is kinézem az igazgatónkból azt, hogy ilyesmit mond. - Szívesen megnézném hogyan zajlik ez a beszélgetés köztetek és pontosan hogyan mondanád meg neki, hogy szálljon le rólad, amikor csak azt akarja, hogy mások is lássák a homlokodat. Nem mondott hülyeséget Cece-nek. Tényleg jól nézel ki. - Sőt, határozottan vonzó öltönyben - és úgy általánosságban a mindennapokban -, de ezt az információt szeretném megtartani magamnak. Nem kell olyan ember egóját legyezgetni, aki néha amúgy is alig fér el tőle a szobában.
- Köszönöm. - Kijelentésem egészen tárgyilagosra próbálom venni, közben pedig az egyik kezemet a hajamhoz emelem, hogy lesimítsam a nem létező elszabadult tincseket. - Neked pedig jól áll az öltöny. - És még mindig nagyon vonzó, de a fenébe is, jelenleg nem ezen kellene, hogy járjon az eszem.
- Igazából két dolog. - Előbb nem is igazán odafigyelve körbepillantok, majd újra Kianra emelem a pillantásomat. - Az egyik a dalunkkal kapcsolatban. A színházban még elment, hogy csak szimplán előadjuk, de nem gondolod, hogy itt a gyerekek között be kellene valahogyan vonnunk őket is? Fogalmam sincs hogyan... - Ráadásul nem biztos, hogy az utolsó pillanatban kellene magánakcióként ilyesmit tervezni, de lehet, hogy egy szimpla gesztus is megteszi. Mondjuk ha a refrént együtt énekeljük. - Másrészt azzal kapcsolatban, hogy kivel töltöd a karácsonyt. Ha nincs más.. dolgod - Vagy sokkal inkább más programja és senki nem hívta még meg sehová, de ezt ilyen formában mégsem közölhetem. - Akkor gyere el hozzánk. A szüleim sem bánnák és Lip is otthon lesz, szóval kibeszélhettek és nem ütöm meg egyikőtöket sem. - A mondandómhoz még hozzácsapok egy mézes-mázos mosolyt, plusz a hangsúlyommal is azt próbálom éreztetni, hogy most mennyire megtisztelve kellene éreznie magát az utóbbi ajánlatom miatt. Az, hogy karácsonyra meghívom magunkhoz, tulajdonképpen már szokás, mert ahogyan azt sem tolerálom, hogy nincs konkrét lakhelye, azt sem tudnám elviselni, ha egyedül töltené az ünnepeket, mint egy elhagyott kiskutya.

905 ||

|| öltözék || ••

**Kian Song**

Rora & Kian

- Nem hiszem el, hogy beálltál a manók közé gyűjteni a kívánságokat! – egészen elnevettem magamat a fodrászunk kijelentésén, aki igyekezett valamit kezdeni a hajammal – Egyáltalán hittek neked a gyerekek?
- Elhiszed, hogy nagyobb sikerem volt, mint a manóknak? – elég provokatív hangsúlyban tettem fel a kérdést, amire csak egy halk kacajt kaptam vissza válaszul. Alapvetően én egy voltam azok a színészek közül, aki szívesen vette, ha a társulat gyerekei foglalkoznak vele. Rora például kifejezetten ódzkodott tőlük, viszont engem nem zavart az, amikor az ölembe akartak ülni, illetőleg azért se szóltam rájuk, ha a hajamat tépték. Minden bizonnyal ebben szerepet játszott az, hogy elég sokat beszélek, ezért pedig a gyerekek is szívesen foglalkoznak velem. Velük legalább lehet gondtalanul pletykálni, bár azt a tényt sem lehet elfelejteni, hogy mindent tovább adnak az első embernek, akibe belefutnak.
- Szerinted tényleg szükséges ez az egész cirkusz a megjelenésünk körül? – a részemről teljesen jogosnak éreztem a kérdést, mivel határozottan nem értettem, hogy minek kellett öltönyben lennem, amikor gyerekeknek fogunk előadni egy kórházban. Az arcomon a smink oké – bár a mennyiséggel már meggyűlt a bajom – viszont soha nem szerettem annyira kifésülni a homlokomból a tincseimet. Kényelmes volt úgy viselni őket, viszont a legtöbben úgy gondolták, hogy férfiasabb, ha látszik az arcom. Én a magam részéről ezt el tudtam ismerni, de a tincseimet megkeményítő hajformázó mennyisége már kevésbé tetszett.
- Azt mondták nekem, hogy jól kell kinézned – egy vállrántás kíséretében úgy beszélt erről, mintha fogalma sem lenne a fene nagy hiúságomról. Határozottan látszott az arcomon a megbántottság, ezen ő pedig csak mosolyogni tudott.
- Ezek szerint alapból ronda vagyok – mégis mosolygott a tekintetem, ahogy levontam a következtetésem – Ezt megjegyeztem. Majd legközelebb igyekszem kevésbé tróger módjára megjelenni!
A nő nevetve babrált még egy kicsit a hajammal és közölte velem, hogy le fogja vágni, ha összeturkálom megint, aztán egyszerűen csak utamra engedett. Furcsa, hogy hosszú idők óta most először érzem tényleg azt, hogy akár békés is lehet a karácsonyom, és talán évek óta nem voltam ennyire nyugodt. A jóslat beigazolódott, ami alapján Tae Oh-t elvesztettem, ez pedig mélységesen megérintett. Talán annyival szemben volt más anyám halálához képest az övé, hogy a fiatalságának ténye szomorú, de ennek ellenére is azt éreztem, hogy mindent megtettem érte amit tudtam. Pont ezért voltam képes elgondolkozni bizonyos dolgokon, amik képesek voltak engem is jobb belátásra bírni... Leginkább azzal kapcsolatban, ami Noah-t illette. Huszonegy éves vagyok, és már két hozzám közeli személyt kellett eltemetnem, ráadásul mindez négy év leforgása alatt történt. Tudtam, hogy holnap a féltestvérem fejére eshet egy virágcserép, és talán megbánnám azt, ha nem venném fel a kapcsolatot vele... Erre tettem egy kísérletet, ami nem sikerült annyira rosszul, de közel sem éreztem magam komfortosan a helyzetben. A tudat viszont, hogy én is kaptam tőle egy meghívást a családjába, egyszerre volt ijesztő és felvillanyozó. Én azért jöttem ide, hogy olyan gyerekek karácsonyát szépítsem meg, akik talán a következőt nem is fogják megélni, vagy pedig teljesen reménytelen a helyzetük. Valahol tényleg küldetésemnek éreztem azt, hogy ahány kisfiú és kislány elhalad mellettem, én egyszerűen már a jelenlétemmel is megpróbáljak mosolyt csalni az arcukra, legalább egy pillanat erejéig... És ez nem is működött rosszul annak ellenére sem, hogy tisztában voltam a mai este folytatásával. Minden bizonnyal a későbbiek során realizálni fogom azt, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsa mennyire kilátástalan, és egész éjjel bőgni fogok valami pia társaságában.
Most mégis képes voltam a körülöttem ugrándozó kisemberek fejét egyesével megsimogatni, és az arcomra kiülő mosoly valódi volt. Minden évben itt vagyok már egy ideje, tehát számomra egyáltalán nem volt meglepetés az, ami a továbbiakban fog történni, mégis igyekeztem jobban felkészülni, mint az előző években.
Példának okáért most hamarabb össze is szedtem magam annak érdekében, hogy a terembe érjek, és ne az utolsó pillanatban essek be. Igyekeztem felelősségteljesen viselkedni, hiszen immáron nagykorúnak számítottam már, éppen ezért is cseréltem a fehér öltönyömet idén feketére. Hogy férfiasabbnak tűnjek.
Már éppen kerestem volna magamnak egy aktuális beszélgetőpartnert, de hát volt olyan szerencsém, hogy inkább ő talált meg engem, ráadásul Aurora személyében, akire rögtön rá is mosolyogtam, amint megpillantottam.
- Tökéletes az időzítés, már majdnem unatkoztam – jelentettem ki határozottan, majd végigjárattam a pillantásomat a nőn – Menjünk ki.
A fejemmel intettem is az irányba, amerre gondoltam, és mivel voltak páran körülöttünk, finoman a háta mögé csúsztattam a kezem, hogy el tudjam vezetni az emberek között. Tartottam tőle, hogy abban a cipőben ki fogja törni a nyakát, ha nincs elég közel ahhoz, hogy legalább meg tudjam fogni, de ilyesféle feltételezésekbe egyelőre nem akartam belebonyolódni. Majd ha megbotlik, utánanyúlok, de azt hiszem az ő generációja, már ilyen bokatörő cipőkkel a lábán bújhatott ki az anyjából.
- Képzeld – kezdtem bele rögtön a mesélésbe, amint kiértünk a teremből – Gary megparancsolta Cece-nek, hogy jól kell kinéznem. Szerintem beszélnem kell vele arról, hogy csak azért, mert nem élem öltönyben a mindennapjaimat, még nem feltétlenül nézek ki úgy, mint aki egy kukából mászott ki.
Amint szembefordult velem, ismét igyekeztem végignézni az általa viselt ruhát, most már tüzetesebben. Nyilvánvaló, hogy én vagyok Aurora legnagyobb kritikusa, és ha valami olyat találnék rajta, ami nem odaillő, azt rajtam kívül valószínűleg nem sok embernek lenne bátorsága közölni vele.
- Csinos vagy – jelentettem ki végül egy kis mosollyal a szám sarkában – Miért kerestél?

856 || te és a gyerekek... Surprised

|| ruha ||

**Aurora Dubois-Cabot**

Kian&&Aurora

"Yes! Yes I do! I like Christmas! I love Christmas!"

Nem tekintem idegennek azt a fajta önzetlenséget, amelyet karácsony környékén képesek vagyunk kimutatni embertársaink felé. Különösen nem azt a formáját, amelyre a mai napon is készültünk a színház néhány további színészével. Anya orvos, így kicsi korom óta tudom, hogy milyen környezetben dolgozik, hogy mennyire idegenek azok a fehér falak, amelyek nap, mint nap körülveszik őt és a betegeket is. Nem túl lélekemelő környezet egy kórház még a felnőttek számára sem, akik arra esküdtek, hogy emberi életeket mentenek és titokban talán valamelyest csodálom is azokat, akik elégedettek a munkájukkal, még annak ellenére is, hogy sokszor a tragédiák a szemük előtt, vagy épp a kezeik alatt történnek meg. Nem kétlem, hogy a gyógyítás is járhat egyfajta szakmai elégedettséggel, én viszont például tudom magamról, hogy anyával és a bátyámmal ellentétben nem lennék képes az egészségügy dolgozóit erősíteni. Az én lelkemnek olyasfajta alkotómunkára van szüksége, mint a színészet. Ha összességében nézzük a Cabot családot, valószínűleg ezért is van az, hogy én hasonlítok jobban apára, akinek különösen fejlett a kritikai érzéke - még a szeretteivel szemben is. Utóbbi néha tud nagyon is frusztráló lenni.
A mai alkalmat azonban sokkal inkább anya miatt vállaltam és azért, mert bár sokszor tűnök szívtelen dögnek és a gyerekekkel sem jövök ki túlságosan - túl hangosak és nyűgösek -, de ha már ilyenkor van alkalom feldobni valamivel azokat, akik az ünnepek idejére is a kórházban ragadtak, hadd legyek ebben az alkalmazottak és a kollégáim segítségére. Régen, amikor még közelében sem voltam a jelenlegi karrieremnek, másképp igyekeztem mosolyt csalni a gyerekek arcára, habár az első alkalommal az sem volt túl sima menet. Melyik gyerek akarna önként és dalolva lemondani a játékairól, mások javára? A szüleim viszont valahogy mégis képesek voltak megértetni a kis Rorával, hogy jobb adni, mint kapni és hogy azokra a játékokra, amelyekre én már hónapok óta rá sem néztem, sokkal nagyobb szüksége van azoknak, akik az otthonuktól távol, a kórház falai között töltik a napjaikat és a karácsonyt.
Közel huszonnégy évesen már nincs lehetőségem saját, leselejtezett játékokkal szolgálni a kórház számára, a színház viszont gondoskodott róla, hogy ne érkezzünk üres kézzel. Tény és való, hogy nem pusztán az év egyetlen szakaszában van szükség az adakozásra és a nagylelkűségre, az évtizedes berögződésnek köszönhetően azonban az emberek ilyenkor könnyebben rávehetőek arra, hogy költsenek azokért is, akik nem tehetik meg maguknak. A december hónapunk és gyakorlatilag már november vége is azzal telt, hogy olyan adománygyűjtő produkciókat mutassunk be, amivel támogathatjuk a kórház gyermekosztályát.
Engem azonban jelen helyzetben hidegen hagyott az egész esemény PR része, az, hogy az újságok és a közvélemény mit gondol a színház karácsonyi jótékonyságáról. Ez a része különben sem engem kell, hogy foglalkoztasson, hanem Gary-t. Jelenleg sokkal inkább lett volna szükségem egy jóval fiatalabb és jóképűbb illetőre a színházból, aki fogalmam sincs hová tűnhetett az alatt az idő alatt, hogy ideértünk, de még azelőtt szerettem volna átbeszélni vele néhány dolgot, hogy elkezdjük az előadást. A magassarkú cipőim sarkának koppanásait szinte visszaverte a folyosó, aminek a végére igyekeztem eljutni, viszont még mielőtt megtehettem volna, valaki az utamat állta.
- Csóókolom! - Az előttem álló kislányra villan a pillantásom és nagyon igyekszem, hogy ne érezzem magam gonosz királynőnek ebben a szituációban.
- Mondhatod nyugodtan, hogy szia, oké? Nem vagyok néni. - Még egy mosolyt is megejtek a gyerek felé. - Egyedül vagy? - Mindkettőnknek előnyösebb lenne, ha én tudnám hová akar menni a kislány és történetesen épp ugyanarra tartanánk.
- Azt mondták valaki összegyűjti mit szeretnénk a Mikulástól és odaadja neki a listát. De én nem tudom hol van, pedig már kitaláltam mit szeretnék. - Be kell hajlítanom valamelyest a térdemet és megtámaszkodnom rajtuk, hogy jobban halljam, ahogy a kislány magyaráz, ugyanis a kiesett fogai nem segítik túlságosan a kiejtését, illetve azt sem tudom pontosan hány éves lehet, mindenesetre nem értem rögtön minden szavát.
- Sejtem miről van szó. Mit szólsz, megkeressük? - Igazából nekem már az is elég lenne, ha megtalálnánk a többieket és a kislány nem egyedül bolyongana a folyosón. Amikor bólogatva beleegyezik, hessegetve jelzek neki, hogy haladjunk immár közösen a folyosó vége felé, út közben viszont azt érzem, ahogyan egy kis mancs belecsúszik a kezembe. Felvont szemöldökkel pillantok le a gyerekre, aki talán nem is realizálta a mozdulatot. - Na és mit szeretnél karácsonyra? - teszem fel a kérdést, hogy mégsem teljen az a rövid út is totál csendben. Próbálok érdeklődést mutatni felé, amikor számomra ismeretlen mesefigurák neveivel dobálózik, de mosolyt csal az arcomra az a gyermeki lelkesedés, amivel mesél. Amikor megérkezünk a terembe, ahol az előadást is tartani fogjuk, gyakorlatilag mindketten hamar megtaláljuk akit keresünk. Odakísérem a kislányt a kollégához, aki az aktuális manó szerepben tetszeleg és gyerekekkel van körülvéve, majd még mielőtt elengedném a kislány kezét, lehajolok hozzá. - Ne felejtsd el mondani, hogy egész évben jó voltál, rendben? - Megvárom amíg valamiféle jelzést ad, majd megsimogatom az arcát búcsúzásként és kiegyenesedem, hogy újra megkereshessem a pillantásommal Kiant. Magabiztos léptekkel sétálok oda hozzá és kocogtatom meg a vállát. - Zavarhatlak kicsit?

809 ||

|| öltözék || ••

Ajánlott tartalom