Kai&&Rora

"Fighting alone will make her a warrior, and being saved will make her a princess she never dreamed to be."

Bárki gondolhatja azt, hogy amiért egyébként is annyira szeretek a színpadon lenni más emberek előtt, a mostani helyzetben is képes voltam sütkérezni, mert az emberek figyelme éltet igazán- Azt hiszem sok művész van, akik így éreznek, akik nem feltétlenül mások elismerésére vágynak, szimplán csak a figyelemre. A kritika is lehet hasznos, ha valakinek állandóan nyalnak és közben meg szinte tehetségtelen, akkor lényegében álmokból épít várat, ami ugyanolyan könnyen össze is dől, ha beüt a hideg valóság. Én inkább olvasok végig hat kritikus cikket, vagy ezer utálkozó kommentet magammal kapcsolatban, mint hogy rózsaszín ködben éljem az életemet és minden bárgyú mosolyt igazinak gondoljak, hogy aztán a végén mégis pofára essek. Jó dolog tehetségesnek születni, könnyű olyan adottságokkal ebben a szakmában érvényesülni, amelyek jó énekessé, ügyes táncossá vagy brilliáns színésszé tesznek, de ezek a készségek alapvetően fejleszthetőek is és akiben van egy kis akarat, arról őszintén azt gondolom, hogy képes jobbá válni.
Összességében tényleg nem volt bajom az olyan jellegű eseményekkel, mint amelyeken ma is meg kellett jelennünk, mert tekinthettük ezt a promóció részének. Egyértelmű volt, hogy ebből ki kell vennünk a részünket, még ha nem is én voltak az a Jolly Joker, akit Gary könnyű szívvel engedett interjúkat adni. Jobban belegondolva nem ártana megsértődnöm ezen, hiszen lehet, hogy nem én vagyok a világ legaranyosabb és embereket elvarázsoló nője, de azt soha nem lehetne rám fogni, hogy nem vagyok professzionális. Ebből kifolyólag persze nem szabadna, hogy bármilyen botrányba keveredjek, vagy nyilvánosan kritika érjen, és most mégis itt vagyunk, egy botrány szélén, ami még csak nem is az én hibám volt. Ettől pedig valójában sokkal jobban ki akarok ugrani a bőrömből, mint azt hajlandó lennék bárkinek is bevallani. Sosem próbáltam kihasználni a kapcsolataimat, vagy a tényt, hogy apám az, aki. Azt hiszem ezért is próbáltam valami olyasmibe kapaszkodni, amit ismertem és amiről tudtam, hogy hogyan fog lejátszódni. Elvégre Kaidennel mindig ugyanott lyukadtunk ki, felidegesítettük egymást és valószínűleg magunkban már mindketten ezerszer megfogadtuk, hogy amint vége a közös munkának, soha nem megyünk egymás közelébe. Ez tűnt logikusnak, mert rossz hatással voltunk egymásra. Ha bezártak volna bennünket egy helyiségbe, valószínűleg egymást gyújtottuk volna fel a természetünkkel és senki nem élte volna túl.
- Chh... - szúrós pillantást vetettem rá, de képtelen voltam mást kinyögni. Az agyammal persze tudtam, hogy amit mondok az igaz és Kai szavaiból ítélve ezt ő is pontosan így gondolta, de valahogy képtelen voltam igazán belekapaszkodni ezekbe a gondolatokba és összehasonlítani őket. Valójában minden gondolatomat az foglalta le, ami pár perce történt és az, hogy Kaidennel milyen szerepe volt benne. A lábam is elgyengült valamelyest, egyedül az volt a szerencsém, hogy erős kezek tartottak. Bele sem gondoltam, hogy mennyi pletykát fog szülni a tény, hogy minket így látnak. Egyszerűbb volt elhessegetni ezeket a gondolatokat - még ha készültem is egy: kollégák vagyunk és remek szakmai kapcsolat van közöttünk monológgal -, és nem arra gondolni, hogy jelenleg csak még nagyobb gödröt ásunk magunknak annak a tekintetében, amit az idősebb férfi a fejemhez vágott és amit Kaiden is hallott. Ha valaki még azt is kitalálná, hogy lefekszem vele, csak hogy szerepem legyen a darabban, képes lettem volna elsírni magamat. Ami aztán tényleg nem jellemző rám.
- Most mégis megtetted. Biztos, hogy nem vagy rosszul? - A válláról a nyakára csúsztottam a kezemet, mintha azzal ellenőrizhettem volna a hőmérsékletét. - Nem tűnsz lázasnak. - Szórakozottan néztem a szemeibe, a következő pillanatban már el is kapva a pillantásomat, félve tőle hogy így is fel fog neki tűnni az arcomra kiülő pír, aminek az ott létét az égni kezdő arcomból tudtam csak. - Egyébként meg nem vagyunk olyan szörnyűek, mint gondolod. - Teljesen idegennek tűnt, hogy épp én védek meg bárkit is, de a munkám a hivatásom és azok az emberek, akik legalább annyira elhivatottan végzik a dolgukat ebben a szakmában, mint én, egyszerre a családommá is váltak. Akik megértik a lelkesedésemet a színház világa felé és akik legalább annyi energiát ölnek bele, mint én magam is. Ezek az én embereim. És talán valamilyen nyakatekert módon Kaiden is ebbe a körbe tartozott, mert ha nem is úgy állt előadóként a színpadon, mint mi színészek, attól még tudta milyen az alkotás folyamata, biztosan küzdött már ihlethiánnyal is, tudja milyen az, amikor mégis homlokon csókolja a múzsa a leglehetetlenebb pillanatban... Egy szó, mint száz, megértenénk egymást, ha akarnánk. Ha nem gyújtanánk előbb egymásra azt a bizonyos helyiséget.
- Nem mindig rossz dolog maximalistának lenni... Legalábbis nekem ezt mondták. - Ha rákérdezett volna, hogy ki mondott nekem ilyesmit, képtelen lettem volna válaszolni. Túlságosan kezdett a bőröm alá kúszni ez az egész helyzet. Paranoiássá váltam attól, ha valakivel összeakadt a tekintetem, Kaidenre pedig egyszerűen féltem nézni, mert féltem valami olyasmit felfedezni a tekintetében, amire nem voltam felkészülve. Ami talán ott sincsen, csak bebeszélem magamnak.
- Igazán? - Most már képtelen voltam nem rá nézni, még ha meglepett is volt a pillantásom, mert valljuk be, nem erre számítottam. - A! Kaiden Duboisnak számít a véleményem? - Félrebillentettem a fejemet, így vizsgáltam tovább az arcát. - Nem, itt mégiscsak valami baj van. Lázas vagy, igaz? - Közelebb hajoltam hozzá, anélkül, hogy realizáltam volna, hogy pontosan mennyire is. A hangom viszonylag halk volt, eszem ágában sem volt mások fülére bízni a mi beszélgetésünket. Kivételesen nem azért, mert vitáztunk, hanem mert szórakoztatott, hogy cukkolhatom.
- Tényleg így gondolod? - Érzelmesebb volt a hangom, mint azt szerettem volna, de bíztam benne, hogy elég halkan beszélek ahhoz, hogy csak ő hallja. A pillantásában kerestem a választ, de a szavait hallgatva kaptam azt meg igazán, amitől bizsergés futott végig a gerincem mentén, úgy éreztem, mintha a kirázott volna a hideg, amitől kicsit jobban simultam Kaidenhez, még ha maga a mozdulat akaratlanul történt is. - Nem tudom mit kellene csinálnom, ha már ez sem elég. Sosem használom ki a kapcsolataimat, nem is akarok ilyeneket építeni. - Azt még el is viselem, ha valaki tehetségtelennek tart, mert ahogy korábban is említettem, a színészi és előadói készségek fejleszthetőek. De hogy csupán azért kapjak kritikát, mert nő vagyok... Ezen már tényleg nem tudok változtatni.
Ha eddig nem érzékeltem volna a kettőnk között lecsökkent távolságot, amikor az ujjai a hajamba csúsztak már-már túlságosan is felfogtam a közelségét, amit el kellett volna utasítanom, de mégsem mozdultam egy centit sem hátrébb. Az érzéseim mintha a hasamban koncentrálódtak volna, de nem a fellépések, vagy vizsgák előtti szokásos idegesség szállt meg, hanem valami olyasmi, amit nem tudtam hova tenni. - Miért tennél ilyesmit miattam? - Talán buta kérdés volt és Kainak olyan elvei vannak, amelyeket nyilvánvalónak kellett volna tekintenem már azóta, hogy ismerjük egymást, de mégis érdekeltek az érvei. Hallani akartam az ő szájából, ahelyett, hogy találgatni kezdtem volna.
- Akkor az lennél, igen. De meg tudsz nekem ígérni ilyesmit? - Mosoly készülődött az ajkaimon, de nagyon bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, több okból is. - Én még nem találkoztam olyan férfival, aki ne szeretett volna a magasságommal viccelődni. Nagyon magasra van téve a léc, Kaiden. - Nem arról van szó, hogy kételkedtem volna a képességeiben és abban, hogy be tud tartani egy ígéretet. Szimplán csak soha nem történt még meg mással, ezért nyilván Kai más lenne minden férfi ismerősömnél.
- Nem tudom. Egyesek szerint kritikus de őszinte nő vagyok, nem tudod eldönteni, hogy melyik a kettő közül? - Szórakozottan pillantottam rá, magam sem tudom miért nem engedtem utat a szokásos felháborodásomnak. Elvégre hogy én flörtöljek épp Kaial... Abszurdnak tűnt, most mégis rendben voltam a feltételezéssel. Talán mert kezdtem úgy érezni, hogy jelen pillanatban semmit nem kell bizonyítanom neki, annak lát, aki valójában vagyok.
Semmi bajom nem lett volna, ha szimplán csak közelebb hajol és mond nekem valamit, de amikor a fotósok jelenléte eljutott a tudatomig, egyszerűen odakaptam a fejemet, de csak későn jöttem rá, hogy így túlságosan közel lesz egymáshoz az arcunk, Kaiden lehelete pedig már nem szimplán a nyakamat csiklandozta, hanem szinte a saját számon éreztem azt. - Nem fognak örülni neki, ha így csinálunk reklámot a darabnak. - Ezt persze csak most találtam ki, fogalmam sem volt, hogy mit fog róla gondolni a vezetőség. Azt pedig végképp nem akartam tudni, hogy mit fognak gondolni a kollégák, ha holnap megjelenünk a lapokban. De tettem amit Kaiden kért tőlem és mosolyogtam, miközben a kezét fogtam kifelé menet.
- Garynek jó dolog a jó oldalán lenni. Korrekt vezető és tudja mikor kell segíteni. - Nem akartam teljes mértékben kiteregetni őt, de attól még meg volt a véleményem a színházigazgatóról, aki lehetett volna egy szeszélyes őrült is. Nekünk mégis szerencsénk volt vele. - Ha nem a pénzért, hírnévért és ingyen dolgokért csinálod, miért vállaltad ezt a feladatot? - Talán ha pár perccel többet gondolkodom a dolgon, végül nem tettem volna fel a kérdést, de valójában nagyon is érdekelt a dolog. Mint ahogy hirtelen sok dolog Kaidennel kapcsolatban.
- Ha kitöröm a bokámat, örökké haragudni fogok rád. - Ezt valójában teljesen komolyan gondoltam, bár reméltem, hogy ő sem szeretne tőlem ennyire megszabadulni. - Habár gondolom te sem örülnél neki, ha most valaki beugrana helyettem a darabba. Vagy így akarsz lecserélni? - Elég hamar sikerült elhallgatnom, amikor megéreztem, hogy hová csúszik a keze, és bár tényleg megfordult a fejemben, hogy most rögtön hátra fordulok, vagy szimplán a könyökömmel orrba vágom, azért észleltem a mögöttünk megvillanó vakukat, amik a kocsija oldalán tükröződtek vissza és csak mély levegőket vettem, hogy ne mutassak be egy fotósnak sem. Egyébként is, mit keresnek itt ilyenkor? Összepréselt ajkakkal vártam, hogy Kai feltűnjön a vezetőülésben és úgy fordultam felé, hogy annak a hevessége akár hurrikánt is előidézhetett volna. - Senkinek nem mondhatod el, hogy megfogtad a fenekem! - Kis híján még a mutatóujjamat is felé ráztam, de attól tartottam, hogy arról is képek készülnének, ezért csak hátradőltem az ülésben és bekötöttem magamat. - Mindenki erről fog beszélni... Ahh. - Óriásit sóhajtva hunytam le a szemeimet, mert láttam magam előtt azokat a pillantásokat, amelyekből egyébként sem kapok túl szépeket a folyosón. Néha kedvem lett volna eltűnni két hétre és nem foglalkozni semmivel.
- Akkor szerinted min? - Nevettem fel, majd megingattam a fejemet. Persze gének, meg minden - nem vagyok szakmabeli, hogy túl sokat tudjak erről -, de vagy három centit nem bántam volna még. Akkor már legalább akkora lennék, mint egy hatodik osztályos kislány.
- Ha nem érdekelnek, nem lett volna kötelező eljönnöd. Ezek szerint rendben vagy szakmailag... - Felvont szemöldökkel pillantottam felé, mert erős lett volna kijelenteni, hogy nem jelentenek neki semmit azok az emberek, akikkel bent beszélgethetett volna, ha nem engem ment ki egy nagyon szorult helyzetből. Viszont épp azért nem kértem tőle bocsánatot, amiért lefoglaltam őt, amit mondott.
- Velem? - Néhány másodpercig hagytam ott lebegni közöttünk a kérdést és vártam a válaszommal. Szerettem volna olvasni a gondolataiban, hogy pontosan miért kérdezi ezt, mert a profiljáról, amire oda pillantottam ugyan, semmit nem tudtam leolvasni. - A jelenlévők között te voltál az egyetlen normális ember. - Másokról most nem is feltétlenül szeretnék nyilatkozni. Egyértelműen nem vagyok egy olyan ember, aki könnyen beilleszkedik olyan álszent társaságokban, mint amilyenekben nekünk is kötelező néha megjelennünk, épp ezért nem is zavart, hogy most épp Kai autójában ültem. - Ezért nem bánom, hogy te szöktetsz meg - ismételtem vissza a szavait halvány mosollyal az arcomon.
- És most le foglak leplezni. Mit szoktál hallgatni? - Rutinosan hajoltam előre, hogy az autó érintőképernyőjén megkeressem a megfelelő programot és Kaiden legutóbbi lejátszási listáját kezdjem böngészni. - Ezeknek a felét nem is ismerem... - Magam sem tudom, hogy ez kiről mond el többet. - Melyik a kedvenced? - Úgy böktem a kijelző felé, mintha Kait nem épp a vezetés foglalta volna le, ezért talán kicsit reménykedtem egy piros lámpában is, hogy ne én válasszak valamilyen totál mood killer dalt, már így is elég szokatlan volt ez az egész, akármilyen könnyen jött is minden.

rora && kai

Kai&&Rora

"Fighting alone will make her a warrior, and being saved will make her a princess she never dreamed to be."

Fel sem fogtam még igazán mindazt, ami történt, de már tudtam, hogy soha nem fogok erről beszélni senkinek. Nem azért, mert attól tartottam, hogy esetlegesen senki nem hisz nekem, hanem mert nem vagyok az a típus, aki kiteregeti a saját gyengeségét, hogy aztán másoktól várjon szimpátiát, vagy jóindulatot bármilyen szituációban. Nyilvánvalóan bántott a dolog, ha teljesen őszinte akarok lenni, meg is rémített az, hogy mennyire kiszolgáltatott voltam az idősebb férfi társaságában, de kénytelen voltam tartani magamat legalább annyira, hogy Kaidenen kívül másnak ne tűnjön fel a zavartságom. Vannak, akik tényleg kihasználták a nőiességüket, vagy épp a kapcsolataikat arra, hogy a karrierjükben valamilyen fajta előrelépést tudjanak a magukénak, újabb szerepeket szerezzenek, olyan kollégákkal dolgozzanak együtt, akikkel adott esetben a saját erejükből nem lettek volna képesek. Én sosem ilyenfajta lehetőségekre vágytam, mégis volt aki azt gondolta, hogy így akarok érvényesülni - vagy hogy már amúgy is így teszem.
Egy részem szeretett volna magyarázkodni Kainak is, elmondani, hogy az, hogy nem próbáltam meg megvédeni magamat a szavakon túl bármi mással nem az, aminek tűnhet - akárminek is tűnt számára ez a helyzet. Abban legalább biztos voltam, hogy hálás vagyok neki amiért közbelépett. Ez viszont nem egyenlő azzal is, hogy gyengének akarom mutatni magamat előtte.
- Ti ketten egyébként is elég különbözőek vagytok. - Ezt bárki más is megmondta volna, aki mindkét srácot ismeri. Bizonyos értelemben talán igaza volt Kainak abban, hogy hozzá képest Kian gyereknek tekinthető. Én csak a kettejük lelkesedésében láttam a különbséget. Kai esetében a közös munka általában tényleg munka volt, nem voltunk részesei egymás magánéletének annyira, mint Kian és én. De a helyzet az, hogy nem is ismertük még egymást annyi ideje, mint én az emlegetett srácot. Nem tudom Kai milyen dolgokért lelkesedik igazán, mik azok a dolgok, amelyek olyan széles mosolyt csalnak az arcára, hogy aztán alig lehessen azt levakarni onnan. Nem tudom milyen a családja - hogy van-e még egyáltalán neki -, vagy hogy a színházi projektjén és a saját zenéjén kívül mivel tölti az idejét. Gyakorlatilag ez volt az első alkalom, hogy megfordult a fejemben az, hogy kíváncsi vagyok ezekre a dolgokra és hogy más is foglalkoztat vele kapcsolatban azon kívül, hogy be akarjam törni az orrát, amikor direkt idegesít fel engem munka közben.
- Igen... - Képtelen voltam kontrollálni magamat, hiába adtam rövid választ, még így is megbicsaklott közben a hangom, amit rögtön azzal próbáltam kiküszöbölni, hogy megköszörültem a torkomat. - Azt hittem nem szeretsz ilyen szinten közösködni a mi fajtánkkal. - Nem gondoltam, hogy különösebben magyaráznom kellene, hogy milyen csoportot emlegetek, amikor többesszámban beszélek. Nem sűrűn gondolkoztam el azon, hogy amikor Kai nem jelenik meg egy-egy olyan eseményen, ahová mindenki hivatalos a színházból, akkor pontosan mit csinálhat, ugyanakkor nem a mai este volt az, amikor el akartam kezdeni megszidni őt azért, amiért most itt van.
- Nem vagy túl maximalista? - Lehet, hogy pont azért tűnt határozottan hülye kérdésnek, mert én tettem ezt fel, de úgy éreztem mondanom kell valamit, hogy elterelje a figyelmemet arról, hogy milyen közel van hozzám a férfi. Eddig tényleg azért figyeltem a körülöttünk lévő embereket, mert rá akartam jönni, hogy mennyire vagyok egyértelmű a viselkedésemmel, most viszont hiába siklott a tekintetem egyik jelenlévőről a másikra, mintha nem is igazán láttam volna azt, amit nézek. - Ezt most úgy mondod, mintha bármit is számítana neked az én véleményem. - Az eddigi ismeretségünk alapján ugyanis szentül meg voltam győződve arról, hogy ha nem is feltétlenül legfőbb ellenségek vagyunk, de van valami kettőnkben, ami egyszerűen nem fér meg a másikkal. Szimplán csak nem tudtam még rájönni, hogy mivel lehet kiküszöbölni közöttünk ezt a feszültséget, vagy hogy ki lehet-e egyáltalán.
Legalább annyira meglepett az arcomra simuló keze, mint az, ahogyan elrángatott attól a helyzettől, amiről épp beszélgettünk. A pillantásom kutatva futott végig az arcán, mígnem a szemeibe nem néztem. Fogalmam sem volt róla, hogy pontosan milyen hangerővel is beszélhet hozzám, mert úgy éreztem, hogy a szívem hirtelen túl hangosan kezdett el dobogni ahhoz, hogy jól halljam őt. - Ha nem az én hibám, akkor ki másé? - Olyan halkan tettem fel a kérdést, hogy magam is alig hallottam a szavakat, amelyek szinte suttogásként jöttek ki a számon. A gondolataim már azon pörögtek, hogy ha valamit másképp csinálok, talán nem történik meg ez. Amikor viszont Kai azt említette, hogy akár újra megtörténhet ez az eset és végződhet rosszabbul is, éreztem ahogyan megfeszül a testem és idegesség költözik a mellkasomba. - Ha még egyszer megtörténik és te nem leszel ott, utólag úgysem tehetsz semmit. - Őszintén kicsit rosszul éreztem magamat, amiért ebben a helyzetben is elutasító vagyok vele, hiszen olyasmit ajánlott fel, amire nem minden férfi lenne képes. Vannak, akik el sem ismernék, hogy annak a férfinak a viselkedésével bármi baj lett volna, míg itt van Kaiden, aki gyakorlatilag azt mondja, hogy bízhatok benne és akkor is meghallgat, ha épp a gyengeségemet akarom megmutatni neki. Ez pedig olyasmi, amit nem sűrűn éreztem még, vagy kaptam meg más emberektől eddig.
- Mindig tudod, hogy találd meg egy olyan pontom, ami után legszívesebben megütnélek. - Nem teljesen volt komoly ez a fenyegetés, főleg mert mindketten fel tudtuk mérni a kettőnk közötti erőviszonyokat. - De amíg nem jössz te is a magasságommal, hajlandó vagyok elfogadni. - Gyakorlatilag még akkor is mindegy lett volna, hogy hogy hív engem, mivel Philipet is gyakran fenyegettem azzal, hogy elásom és mai napig nem volt hajlandó leszállni rólam a Pöttöm Pannázással.
- Egyébként sem szokott túl jó lenni a kínálat ilyen helyeken. - Az embernek gyakran szerencséje van, ha felismeri, hogy milyen ételt nyomnak az orra alá, amit egyébként is állva és társalgás közben kellene valahogyan elfogyasztani, ami egyenlő azzal, hogy az ember inkább éhezik, mintsem hogy később azért beszéljenek róla, mert szeretett volna egy normálisat vacsorázni. Egyetértettem Kaidennel abban, hogy ez a hely nagyon is taszít, de féltem én lenni az az ember, aki menekülőre fogná.
- Főleg egy olyan öltönyben, amiben ennyire jól nézel ki - mosoly költözött az arcomra, miközben tudatosult bennem, hogy olyasmit mondtam neki, amit eddig nem feltétlenül ismertem volna el hangosan. Hülye lennék, ha nem tartanám mocskosul jóképűnek Kai-t, de mindig arra gondoltam, hogy annyira felnyomja bennem a pumpát, hogy sikeresen elérje nálam, hogy ne az arcára, vagy a kisugárzására gondoljak. Egy pillanatig a kezét figyeltem, közben pedig éreztem, hogy innen már nincs visszaút, a jelenlévők egytől egyig rólunk fognak beszélni, és arról, hogy kézen fogva hagytuk el a termet; mert végül a férfiéba csúsztattam a saját kezemet. Korábban olyan kezek tapogattak, amelyeknek a gondolatától még most is kirázott a hideg, Kaiden enyémbe kulcsolódó ujjai viszont furcsa megnyugvást jelentettek, valószínűleg azért, mert ő volt az, aki megmentett az erőszaktól.
- Fogadjunk, ha Gary-vel beszélsz, akkor még sofőrt is fogadott volna neked... - Nem tettem ugyan fel kérdést, a szemöldökeim mégis felszaladtak, ahogyan a férfira pillantottam. Még Kai mondta rólam korábban, hogy biztos az a fajta nő vagyok, aki könyörtelenül kihasználja az ismeretségeit, miközben ő maga sem élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket gyakorlatilag a lába elé tett volna a színház. - A férfiaknak nincs valamilyen kollektív fétise, hogy minél több jó autót vezessenek? - Kezdtem úgy érezni, hogy lehetek annyira kényelemben Kai társaságában, hogy újra olyan megjegyzésekkel álljak elő neki, mint amilyenek általában röpködnek közöttünk.
- Maximum tízet. - Ami azt jelenti, hogy még tíz centis magassarkú cipőkben sem ütöm meg a százhetven centit összességében. Ehhez csapódik még a ruhám szabása és a tény, hogy mennyire lehet egy ilyen ruhakölteményben akkora autókba bemászni, mint amilyennel Kai rendelkezik. Szó nélkül tettem amire kért és csúszott a kezem a vállára, mert úgy éreztem, hogy nem ez az a helyzet, amikor vissza kellene utasítanom a segítségét, arra ahogyan besegített az autóba pedig csak az újfent zakatolni kezdő szívem válaszolt. - Tejet sem szerettem inni, ha arra célzol, hogy miért csak ekkorára nőttem - válaszolok vissza mosollyal a szám sarkában, amikor pedig becsukódik az autó ajtaja az én oldalamon, pár pillanatig összepréselem az ajkaimat, hogy ne mosolyogjak magamban, mint egy idióta.
- Nem gond, hogy eljöttél egy ilyen eseményre és miattam senki mással nem tudtál ismerkedni? - Teljesen őszinte volt a pillantásom, amikor Kaiden felé fordítottam a fejemet, miután ő is beszállt. Még csak nem is azért kérdeztem ezt tőle, mert nem akartam, hogy később felhozza ellenem, mint megbocsáthatatlan bűnt, hanem mert tényleg bűntudatom volt, amiért velem kell foglalkoznia és az én lelkemet pátyolgatja - még ha szükségem is volt most a társaságára.

rora && kai

Kai&&Rora

"Fighting alone will make her a warrior, and being saved will make her a princess she never dreamed to be."

Butaság lenne azzal a véleménnyel hadakoznom gyakorlatilag bárkivel szemben, hogy hiszek abban, hogy vagyok olyan helyzetben és mozgok olyan körökben, ahol nem leselkedhet rám veszély pusztán azért, mert nő vagyok. A kellemetlen helyzetek - sőt, inkább veszélyek - nem válogatnak. Nemtől, származástól, kortól függetlenül ugyanannyi esélye van annak, hogy történetesen az anyámat, vagy engem ér olyasfajta abúzus, mint amit az erkélyen szenvedek el, gyakorlatilag a rendezvény oldalvizén, mindenkihez közel, de mégis távol a figyelő pillantásoktól. Valójában az is megfordul a fejemben, hogy amit mi, a fejlett társadalmakban élő, civilizált emberek hiszünk a saját értékeinkről és a tényről, hogy mennyire kulturáltak vagyunk, nevetséges hazugság. Elhisszük, hogy csak mert egyedülálló politikai rendszerünk, jó gazdasági mutatóink, fejlett technikai eszközeink vannak, az emberi természetet is képesek voltunk olyanra formálni, ami egy ideális világot teremthet. Sok mindenben dicséretes eredményeket értünk el, ugyanakkor tény és való, hogy bizonyos emberekben továbbra is olyan ösztönök munkálkodnak, amelyeket kitapasztalva teljesen reménytelennek is bizonyulunk.
Mindig is hittem abban, hogy a szavaimmal képes vagyok megvédeni magamat a legkellemetlenebb helyzetektől is. A mostani azonban olyan, amikor gyakorlatilag tehetetlen vagyok és hiába mondok nemet, a másik fél egyszerűen figyelmen kívül hagy engem. Sikíthatnék, de mekkora az esélye, hogy valaki meghall engem odabentről? Megpróbálhatnék védekezni, de kicsi esélyét látom annak, hogy képes legyek legalább olyan komoly fájdalmat okozni a férfinak, hogy hagyjon menekülni - és ha sikerülne is, a ruhám és a magassarkúm olyan kombinációt alkotnak, amelyeket nem feltétlenül arra találtak ki, hogy menekülni lehessen bennük. Akármennyire távol álljon tőlem, a harmadik opciónak ténylegesen azt találom, hogy legjobb lenne elájulni. Ettől azonban megment Kaiden közbelépése, amiről időm sincs konkrét véleményt formálni, mert olyan mértékben könnyebbülök meg, amikor ő ráfog a kezemre, hogy használni sem akarom igazán az agyam.
- Csak fogadd el. - Nem erősködöm, nem azért mondom ezt, mert lekezelő akarok lenni vele. Szimpla kijelentés csupán, de úgy érzem muszáj vagyok nyomatékosítani, hogy bár képtelen vagyok konkrétan megfogalmazni, mégis hálás vagyok neki azért, amit tett. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy bármikor is elvárhassam tőle, hogy kiálljon mellettem, főleg nem olyan helyzetben, mint amilyennek a szem és fültanúja volt. Mégis megtette. Én pedig függetlenül a cselekedetének okától - mert nem gondolom, hogy Kaiden bármelyik másik nőt hagyta volna egy ilyen helyzetben - hálás vagyok neki. Őszintén. - Nem gyerek már - csak ennyit tudok kinyögni, amikor Kian kerül szóba, a pillantásom pedig, amivel eddig nem mertem Kai mellkasánál és az arcánál tovább merészkedni, most a terem azon felét kezdi pásztázni, amit történetesen úgy is látok, hogy nem fordítom el a fejem. A szemeim azonban olyan gyors ütemben ugranak egyik emberről a másikra, hogy én sem tudom pontosan kit is keresek velük; valószínűleg a férfit, akitől megszabadítottak. - Nem jött ma el, más programja van. - Úgy motyogom ezt, hogy abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Kai megértette a szavaimat.
Finoman összevonom a szemöldökeimet, Kai válaszát hallva és értetlen pillantással nézek rá. Azok után, amit majdnem volt szerencsém átélni az erkélyen, nem kellene, hogy úgy hasson rám a közelsége ahogyan, én mégis furcsán biztonságban érzem magamat a karjaiban most, hogy magához vont. Elvégre tényleg olyasmitől mentett meg, amibe bele sem akarok gondolni komolyabban, mert már így is csak annyit érzek, hogy tele vagyok feszültséggel és képtelen vagyok elengedni magam.
- Annak ellenére, hogy nem rajongsz érte és hogy nem csináltál még hasonlót, szerintem jól megy. - Minden projektnek, darabnak és alakításnak megvannak a maga hullámvölgyei, de ezeket csak le kell küzdeni. Az eddigi közös munka pedig lényegében arra engedett következtetni, hogy Kaiden nem olyasvalaki, aki a munkája elé helyezné a személyes sérelmeit, vagy a magánéletét. Mindig a toppon volt, még ha néha viselkedett is úgy, hogy be akartam verni az orrát. - Áh... - Ebbe egyrészt bele sem gondoltam, másrészt jobbnak látom, ha befogom a számat. Ha el kellene mondanom ezt valakinek... Magam sem tudom hogyan kellene éreznem a történtek miatt, hogy megtehetem-e, hogy felhasználom ezt és a javamra fordítom, vagy mindenki csupán egy farkast kiáltó nőnek fog nézni. A média pillanatok alatt szétszedni a sztorit, függetlenül attól, hogy kinek van igaza, én pedig nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy ezt most át tudjam gondolni.
Ezért is lehetséges, hogy a következő, amire felkapom a fejem az a megszólítás, ahogyan Kaiden becéz engem. - Rory? - Felszaladnak a szemöldökeim és én magam is úgy érzem, hogy egészen butuska, értetlen arckifejezéssel pislogok most rá. - Hogy tudsz ilyenkor is az evésre gondolni? - Tény és való, hogy azért botránkozom meg enyhén a felvetésén, mert én magam most ha tömnék belém, akkor sem lennék képes bármit fogyasztani. Maximum alkoholt, hogy legalább minimálisan megfeledkezzem a történtekről. Viszont azt is tudom, hogy ha nem lépek le most innen - legyen az Kaial, vagy nélküle -, akkor továbbra is játszani fog az ájulás lehetősége, mert érzem, hogy a feszültség egyre inkább görcsbe rántja mindenemet. - Végül is, azt hiszem elmehetünk. Majd számolom mennyit eszel és tanúskodom, ha Guinness rekordot állítasz. - Nem tudom mi lep meg jobban, hogy úgy kezdek el viccelődést mímelni, hogy soha nem viselkedtem így korábban vele, vagy maga a tény hogy végül beleegyezem a vele való programba. Az igazság viszont az, hogy jelenleg egy taxiban sem érezném magam biztonságban, a sofőrrel kettesben.
Lecsúszik a kezem Kai válláról, amibe eddig kapaszkodtam, a másikat azonban, amit ő a saját kezébe vett, nem húzom el, hacsak ő nem enged el. - Előtte még álljunk meg a ruhatárnál... Kérlek. - Nem indulok meg rögtön, hanem megvárom, amíg ő maga indul el és igyekszem hozzá igazítani a lépteimet. A ruhatárban nincs is másra szükségem, csak a korábban leadott vékony, zakóra hajazó kabátra, aminek semmilyen egyéb funkciót nem tulajdonítottam volna, ha ténylegesen csak a taxiból való ki és beszállásra lett volna szükségem rá. Így viszont ténylegesen is melegítenie kell majd, mert nem tudom Kaiden komolyan gondolja-e a közös programot, vagy épp mire készül még. - Mehetünk.

rora && kai

Kai&&Rora

"Fighting alone will make her a warrior, and being saved will make her a princess she never dreamed to be."

Van, hogy megfordul a fejemben az, hogy talán teljesen más szakmát kellett volna választanom magamnak és jobban tettem volna, ha határozottan távol maradok a színészettől, vagy a színművészet bármely ágától, pusztán az apám, a hivatása és a szakmai körökben való elismertsége miatt. Egyértelmű, hogy a viszonyunkkal és a ténnyel, hogy korántsem igyekszik a saját ismerősei által engem is jobb pozícióba juttatni, más nincsen tisztában. Egy kívülálló számára talán sokkal inkább az a természetes, ha azzal számol, hogy apám igenis segít nekem, ha nem is túl feltűnően, de legalább a jó ismerősin keresztül, akikből talán végtelen számú is akad ebben a világban. Nem hiszem, hogy őrült ötlet lenne a részemről az, hogy megpróbáljak elszakadni tőle és a saját erőmből, a saját tehetségemnek hála lenni bárki is színésznőként. Természetesen ha elbukom, az is egy jel, hogy másban kell gondolkodnom. Viszont azt mindenképp el akarom érni, hogy legalább azzal mindenki tisztában legyen, hogy nem vagyok az a fajta, aki könnyedén feladja, vagy pusztán csak az első próbálkozásokban hisz. Azt hiszem mindenki karrierjének van mélypontja, vagy szimplán rossz választása, így valószínűleg az én rezümémben is akadna olyan, amit inkább le kellene tagadnom.
Jelen helyzetben viszont úgy érzem sokkal inkább a magánéletem mélypontját élem át és ha tehetném nem csak hogy azt törölném el, ami történik velem, hanem magát az ötletet is, na meg a meghívást, amelynek eleget téve vagyok most jelen a gálaesten.
- Én segíthetek neked abban, hogy híres legyél és senkinek nem kell megtudnia. - Felfordul a gyomrom a hangsúlytól, amelyet a férfi megenged magának, a közeledése nyomán pedig kénytelen vagyok még néhány lépést hátrálni a korábbiakhoz képest is. Érzem azonban, hogy nem sokáig lesz menekülési lehetőségem, mert pusztán csak pár lépés kérdése és teljes mértékben a falnak leszek szorítva.
- Erre igazán nincs szükség. - Kijelentésem egészen határozottan cseng, a gyomrom azonban görcsbe rándul, ha arra gondolok, hogy mi következhet még, ha nem jelenik meg senki, vagy nem találok ki megfelelő kifogást és vagyok elég ügyes, hogy megszabaduljak ettől a kényelmetlen helyzettől. Megpróbálhatnám használni a hangomat, de kicsi az esélye, hogy bárki meghallana a benti zenén keresztül. A fizikai erőviszonyokat tekintve pedig nem telne túl sok energiájába a zaklatómnak, hogy lefogjon.
- A természetedről a fél szakma tud, de ha megmutatod mire jó még az a szép kis száj a feleselésen kívül, én hajlandó vagyok elsiklani fölötte. - Undorítónak tartom az ajánlatot, a tiltakozásom viszont hamar hamvaiba hal, amikor még közelebb lép hozzám, s szinte már érzem is az érintését magamon, amitől a hideg is kiráz...
Kis híján az ájulás széléről hoz vissza egy újabb hang, aminek a tulajdonosán rögtön megállapodik a pillantásom, amikor sikerül rá fókuszálnom, s magam sem tudom pontosan min lepődöm meg jobban; hogy éppen Kaiden az, vagy hogy a tincsei már nem a korábbi szőkében pompáznak. A döbbenetemnek hangot sem tudok adni, sőt a közbelépése miatti tiltakozás is bennem ragad - már ha egyáltalán valami furcsa, őrült oknál fogva tiltakoznék az ellen, hogy meg legyek szabadítva ebből a helyzetből.
Fel sem fogom igazán a szavaikat, csak az jut el az agyamig, hogy Kai megfogja a kezemet és rövid úton igyekszik el is vonszolni az erkélyről, de legalábbis a férfitól mindenképpen. Magam sem tudom, hogyan lehetséges, hogy a saját lábaimon sétálok utána és különösebb megfontolás nélkül hagyom, hogy elvezessen; történetesen be, a többi ember közé, ahol már nem kerülhetek hasonló helyzetbe, mint odakint az erkélyen. Magamhoz térít a levegőváltozás és egy fokkal erősebben szorítok rá ezúttal én magam Kai kezére. Habár lehetetlennek tűnik, hogy bárki észrevette volna, ami az előbb történt, én mégis kapkodó pillantásokat vetek az egybegyűltekre, hátha mégis... A néhány elkapott pillantás viszont sokkal inkább annak köszönhető, hogy vörös és fekete közelít a terem közepe felé, hogy táncba kezdjen. Amikor Kai maga elé von arra a bizonyos táncra, amit kint emlegetett, én érzékelhetően engedek az eddig vészesen feszült tartásomból.
- Köszönöm! - Megjegyzésem halk, a szemeimből kiolvasható őszinte nyíltság viszont a szavaim igazságtartalmáról árulkodnak. - Nem tudom mit csináltam volna, ha nem vagy ott. - A helyzet az, hogy ezt pedig nem is szívesen tapasztalnám meg, vagy élném újra. Épp elég volt belőle ennyi is.
Nehezen szakítom el a pillantásom Kaiétól, amikor viszont mégis, finoman lentebb hajtom a fejem és az ő ingének egyik gombját kezdem el fixírozni a mellkasán. Fogalmam sincs mit kellene most mondanom, vagy hogyan magyarázhatnám meg neki a helyzetet és mitől tűnnék kevésbé bűnösnek, mint attól, hogy a tiltakozásom nem fajult igazi tettlegességig és meg sem próbáltam ténylegesen eljönni onnan. - Mi lesz, ha beváltja az ígéretét és elveszted a darabot? - Ezúttal ráemelem a pillantásom, kíváncsi pillantással nézek fel rá. Képtelen vagyok magamat és a saját tisztára mosásomat előtérbe helyezni, ezért is kérdezek rá inkább Kaira, hiszen az ő karrierjét befolyásolhatja, ami történt.

rora && kai