Alice & Jordan

Elég sok oka volt annak, hogy úgy gondoltam, hogy a családból valószínűleg én lehetek az, aki a legjobban megérti Alice motivációját, tehát nekem is kellene beszélnem vele arról, hogy mit hogyan helyes tenni. Nem sokkal volt több élettapasztalatom nála, hiszen csak három évvel voltam nála idősebb, de ennek ellenére azt elmondhattam magamról, hogy tudom milyen egyedül külföldre menni, szóval voltak olyan témák, amikben mégiscsak én voltam a legideálisabb ember. Hittem benne, hogy talán rám egy fokkal jobban hallgatna, mint a kisebbik bátyámra, ennek pedig az egyik oka az volt, ahogyan kommunikáltam vele. Jonah elég pokróc személyiség, emiatt pedig kicsit sem lepett meg az, hogy nem ért el sikereket az unokahúgomnál.
Talán pont a felelőtlenségem miatt nem kellett volna okítanom a kislányt arra, hogy miként kellene élnie az életét. A másik az, hogy a magam huszonpár évével meg megint nem kellene arról osztanom az észt, hogy miként tudna jobb életet biztosítani magának. Azonban azzal mindenkivel egyetértettem, hogy a tervei egy részébe be kellett volna avatnia minket, mert nagyon veszélyes volt az, ahogy fogta magát és megjelent itt. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy most már biztonságban van, és nem kizökkenteni kellene őt ebből az állapotból az állandó szigorral, hanem efelé terelni.
Emiatt is voltam úgy vele, hogy ennek a találkozónak most nem a fejtágításról kell szólnia. Nem hiszem, hogy hitelesen hangzana Jonah véleménye az én számból, főleg nem azok után, hogy én is fogtam magam, leléptem Madridba, majd otthagytam az egyetemet a foci után, és most megint itt vagyok. Nekik nem kell tudniuk, hogy ennek a fő kiváltó oka az volt, ami a legtöbb sportolót amúgy is fenyegeti: a sérülés. Nem akartam erről beszélni a családommal, mert a büszkeségem nehezen viselte el, ha sajnáltak. Ugyanakkor, ha választ kellett volna adnom a kérdéseikre, minden bizonnyal csak annyit mondtam volna, hogy tegyék össze a két kezüket, amiért nem jégkorongozom. Pár hete láttam egy videót, ahol az egyik játékos hátrarúgott és elvágta ezzel a másik torkát.
- Ne költözz már el megint sehova – nevettem el magam – Sajnos a matek mindenhol kell. Ha nem érted szólj és segítünk. A kis barátod is jó belőle, nem?
Én is az voltam, nem véletlenül akartam informatikát tanulni. Szinte biztos voltam benne, hogy Alice ennek ellenére inkább választaná a fiút, aki után idejött, mint engem, és ezért nem is tudtam okolni. Mondjuk engem lehet akár bukott informatikusnak is nevezni, mert a tudásom most már a felhasználói szinten nem nagyon terjed tovább leszámítva azt, hogy tudom kezelni az office programokat egészen magas szinten.
- Te tudod – mosolyodtam el. Azt hittem, hogy ha elkezd megint iskolába járni, akkor szocializálódni fog, de ezek szerint a hangsúly a fiún van – Együtt jártok már?
A hülye is látta, hogy nem véletlenül töltenek ennyi időt a másik társaságában. Talán ők még nem igazán realizálták azt, hogy jók lennének együtt, de én nem hittem abban, hogy egy barátságot arra kellene pazarolni, hogy egymással vagyunk őszintétlenek, amiért nem merjük bevallani az érzéseinket.
- Kik a barátnőid? – még korábban nem is beszélt róluk, szóval kíváncsi voltam, hogy ezt illetően igazat mond-e nekem – Szépek?
A kérdést meg csak azért tettem fel, hogy húzzam az agyát, nyilvánvaló volt, hogy nem kiskorúakra akarok rányomulni még akkor sem, ha nem lenne belőle különösebben semmi. Összességében úgy voltam vele, hogy jobb a biztonságos terepen párt keresni, mert nem csak a tinédzserek között vannak szép lányok. Úgy gondolom, hogy régen rossz lenne, ha azt próbálnám meg kihasználni, hogy idősebb vagyok, emiatt több mindent megtennének azért, hogy nekem jó legyen és megtartsanak. Összességében amúgy sem szerettem azokat a nőket, akiknek nem voltak saját gondolataik.
- És ha használnál hozzá ilyen hajcsavaró izét? – nem értettem hozzá túlzottan, mert én csak vasalni tudtam a hajam – Az nem lenne gyorsabb? A koreai drámákban a lányok mindig azt teszik a frufrujukba.
Ilyen szempontból örültem neki, hogy nekem viszonylag kevés dolgom volt a külsőmmel. Felvettem azokat a ruhákat, amik tetszettek, de alapvetően nem voltam divatbolond, sokkal jobban meghatározott az egyszerűség. Szeretem a tiszta dolgokat, ezért nem számítottam túl rafinált férfinak, aki megy levadászni a nőket. Nyilván én is tudtam, hogy hogyan hozhatom ki a külsőmből a maximumot, de a hétköznapokon nem vittem ezt túlzásba. Még jó, hogy a kisboltba nem divatozni jártam, így teljesen belefért a mindennapos melegítőszett és az, hogy a szemembe lógjon a hajam.
- Persze, de én elvagyok így – vontam meg a vállam, majd a fejére tettem a kezem – Bronxban nem olyan könnyű szabadnapot kivenni. Nyaralásra meg amúgy se lenne pénzem.
Talán opció lenne az, hogy hazaköltözzek anyához és apához, de ezt pedig nem akartam meglépni. Ezzel beismerném azt, hogy mindennel kapcsolatban igazuk volt, ami engem illet, és erre véletlenül se lettem volna hajlandó.
- Lanának hívják – nem tudom miért volt ez annyira fontos információ – Meg akarod ismerni? Szerintem ti ketten jól ellennétek.
Legalábbis a természetük nagyon hasonló volt, és Lanát kifejezetten bájos lánynak tartottam annak ellenére is, hogy baromi naiv volt és nem gondolkozott egy csomó dologgal kapcsolatban. Tartottam tőle, hogy mi ketten előbb fogunk szétköltözni a konfliktusok miatt, mielőtt meg tudnám vigasztalni, vagy védeni őt attól, hogy a felelőtlensége miatt összetörjön a szíve. Nem beszélve arról, hogy néha úgy néz rám, hogy azt félreérthetném. Félre is értem. Félre akarom érteni és magamra venni azt, hogy tetszek neki.
- Mit tudna kezdeni velem egy csapat gimis lány, akiknek a combja akkora, mint az én karom, és a derekaimig érnek? – nevettem el magam, de hagytam, hogy a lány maga után cipeljen. Valójában egy kicsit jól esett, hogy ennyire félt az osztálytársnőitől és nem akarja, hogy rám hajtson valamelyik. Ezzel legalább megkímél attól, hogy én bántsam meg a kislányokat azzal, hogy nem biztos, hogy nekik való vagyok.
- Biztos lenne olyan, ami jól áll, de olyan dolgokat kellene viselned, amikben jól érzed magad – vontam meg a vállam – Nem azon múlik, hogy bántanak-e, hogy mi van rajtad.
Gondolok itt arra a bizonyos kiállításra, ahol megerőszakolt nők ruhái vannak kiállítva. Amikor megláttam az interneten a képeket, összeszorult a torkom, mert az öltözékek jó része nem partiruházat volt, ráadásul kislány áldozatok is rengetegen voltak. Ezek után eldöntöttem, hogy nekem sosem lesz lánygyerekem, de leginkább gyerekem se.
- Nem kell azért megváltoztatnod magad, mert Jonah besavanyodott – finoman tettem az ujjaimat a vállára és húztam közelebb magamhoz – Én úgyis itt vagyok neked, ha bármi baj történik. Nem azon fog múlni ez, hogy szoknyát vagy nadrágot viselsz aznap. Csak tudnod kell, hogy fordulhatsz hozzám.
Sokkal fontosabb volt tudnia a lányoknak, hogy ott vagyunk nekik, ha bármi történik. Illetve én szívesen mondtam volna Lizzie-nek, hogy ha randizik egy idegennel, akkor mondja el nekem, hogy pontosan hol van és ne engedje magát hazavitetni, mert nem biztonságos ez.
- Hát, előfordul, hogy szoktam – nem akartam ebben hazudni neki, de merőben más volt a környék, ahol én éltem és ahol ő – Viszont, ha félsz, akkor menj be egy boltba, hívj fel és várj meg. Bármikor elkísérlek bárhova.
Nyilván ez a szabadnapjaimtól is függ, de legrosszabb esetben tudtam neki egy megbízható taxitársaság által autót biztosítani, ami még mindig jobb volt a semminél. Lanát sem viccből kísérgettem folyamatosan. Csak ő erre sokkal kevésbé volt nyitott.
- És hogy viselnéd, ha most születne testvéred? – nem akartam mondani neki, de úgy gondoltam, hogy John nem gyászolhat örökké, és szüksége lesz egy társra, ha Alice már elköltözik otthonról. Mondanám azt, hogy én mindenképp ottleszek neki, de igazából neki sem szívesen lettem volna a terhére a későbbiek során. Tudtam, hogy a térdem ennél csak rosszabb állapotú lesz, és nem John dolga az, hogy ezzel foglalkozzon.
- Azért ebben ne legyél ennyire biztos – nevetve tettem a feje búbjára a tenyerem, figyelve arra, hogy a haját ne nagyon borzoljam össze, ezért csak kicsit előre nyomtam azt – Apád elég jóképű férfi és jól tartja magát.
Nem véletlenül lett olyan szép a lánya is, meg összességében a családunk nem panaszkodhat. Mondjuk valahol olvastam azt, hogy mindenki a legjobb géneket örökíti tovább, de összességében erről nem tudtam nyilatkozni, csak én is úgy láttam, hogy a gyerekek mindig szebbek a szülőknél. Legalábbis Lana biztosan szebb a szüleinél.
- Akkor olyat fogunk enni – legalább nem kell azon aggódni, hogy nem kapunk elég kaját rá. Én pedig úgyis a napokban vettem rá magam arra, hogy a többi amerikaihoz hasonlóan legyen hitelkártyám és a fizetésem gyakorlatilag a hiteltartozás csökkentésére használjam fel.
Amíg az unokahúgom a mosdóban ténykedett, addig én leadtam az italrendelést és néztem az étlapot, ami miatt rájöttem arra, hogy valójában nagyon éhes vagyok. Pont ez volt az oka annak, hogy végül meg is rendeltem gyorsan azt a menüt, amit ajánlott.
- Vannak japán sörök, szóval választottam egyet – meg szemeztem egy sort a koktélokkal is annak ellenére, hogy nem kifejezetten rajongtam azokért a lónyálakért – Egyébként te innál alkoholt?
Valószínűleg az európai kiruccanásom miatt voltam ennyire liberális, ahol már rég ihatott volna a lány is, illetve nem volt ritka a kiskorúak alkoholfogyasztása sem, amit mi is csináltunk itt, csak nem ilyen hivatalos keretek között. Viszont én úgy voltam vele, hogy talán még mindig jobb, ha velem csinálja, nem pedig a hátam mögött.
- Kell majd vennünk nekem is ruhát – ezt csak mellékesen jegyeztem meg – Lana tönkretette az egyik kedvenc cuccom, szóval olyan boltba menjünk, ahol vannak férfi cuccok is.

† outfit †   megjöttem     † 1 505 szóban

Alice & Jordan

Egyetlen szóval sem mertem volna állítani, hogy a családom teljesen normálisan működik. Leginkább a kaotikus szóval tudtam volna leírni, aminek következtében egyértelművé vált az, hogy nem rendelkeztem túl jó emlékekkel anyáról és apáról. Mondhatni, sokkal inkább neveltem fel magam egyedül, mivel a családomnak már egyáltalán nem volt annyi energiája, amikor én voltam gyerek, mint amikor a legelső bátyám született meg.
Ezért nem is feltétlenül tudtam volna okolni a szüleimet, illetve, ha azt mondtam volna, hogy a gyerekkorom merő szenvedés volt, határozottan hazudtam volna. Hasonlóról egyáltalán nem volt szó, talán tényleg csak túlságosan későn születtem meg ahhoz, hogy élvezhessem úgy a szüleim szeretetét, mint a két idősebb testvérem. Egyáltalán nem voltam féltékeny a családban senkire, szimplán csak jó érzés lett volna egy kicsit megérteni mindenki motivációját magam körül.
John volt az, akin a legkönnyebben ki tudtam igazodni. Ő kifejezetten kedvesen bánt velem, mondhatni nem volt nehéz kijönni vele. Utána jöhettek a szüleim, akikkel olykor egészen jól elvoltam, viszont a kapcsolatunk nagy része abból állt, hogy próbáltak velem valamit megértetni, ami egyszerűen teljes mértékben ellenkezett azokkal a dolgokkal, amiket én gondoltam a világról. A legnehezebb eset határozottan Jonah volt. Szerintem a kötelező ünnepek alkalmával is jobban szeretünk külön vonulni egymástól, mert pontosan tudjuk, hogy mennyire toxikusak vagyunk együtt. Ennek pedig mindössze annyi az oka, hogy én érzem a gyűlöletét, ami miatt elkerülöm. Kölcsönösen viselkedünk hülyén egymással, de nem tudtam mit tenni már ez ellen azon túl, hogy elfogadtam.
Alice volt az egyetlen olyan családtagom, aki a más kategóriába tartozott. Közel állt hozzám, de mivel lány volt, egyszerűen csak meg akartam védeni minden körülmények között. Minden bizonnyal ő még sok mindent nehezen kezel, mivel nagyon fiatal. Úgy éreztem, hogy mivel korban én állok hozzá a legközelebb, talán lehetek az személy, akiben meg tud bízni. Mármint nyilvánvaló, hogy az apja is egy ilyen valaki, de talán velem bizonyos dolgokat könnyebb lehet megbeszélni még akkor is, ha nem vagyok lány.
- Az a lényeg, hogy sikerülnek, nem? – halványan elmosolyodtam, aztán pár tincset óvatosan kisimítottam az arcomból – Layvel még mindig ennyire össze vagytok nőve? Miért nem ismerkedsz a többiekkel?
Talán hülyeség volt a részemről ez a kérdés, de valahol meg jogosnak éreztem. Alice nagyon kedves lány, aki világ életében elég szociális volt, szerette, amikor emberek vették körül. Az, hogy most egyáltalán nem ismerkedett a többiekkel számomra elég fura volt, de úgy voltam vele, hogy ha tényleg valami nagy baj van, akkor azt talán elmondja nekem.
- Nem lehet addig elcsatolni, vagy valami? – összevont szemöldökkel néztem az unokahúgomra, aztán az ujjaimmal próbáltam meg valamit kezdeni a hajával – Szerintem meg lehetne oldani. A hajcsatok pedig aranyosak.
Még finoman a feje búbjára nyomtam a tenyerem, aztán elmosolyodtam. Sosem mondtam Lanának, de a múltkor, amikor elcsatolta a haját az arcából, miközben a sminkjét készítette, egészen aranyos volt. Valójában én jobban szerettem azt, ha egy lány nem kötötte fel a haját, de mégis tisztán láthattam az arcvonásait. Lehet, hogy ez csak a saját preferenciám, de határozottan inkább a hajcsatok mellett voltam, mint ellenük.
- Nem könnyű, de ha úgy van megoldható – finoman megrántottam a vállam – Igazodnom kell másokhoz is. Tudod, hogy van ez. Mivel se nőm, se gyerekem, rohadjak meg a boltban, mert amúgy sincs más dolgom.
Valószínűleg pont ezért is toporgok jelenleg egyhelyben. Talán, ha mondjuk keresnék egy olyan munkahelyet, ahol kevesebbet kell dolgozni, akkor lenne időm azon gondolkozni, hogy mit akarok kezdeni magammal valójában. Ha pedig őszinte voltam magammal, akkor ezt amúgy sem tehettem volna meg úgy, hogy most már Lanával ketten tartottuk fenn a háztartást, meg nem is igazán akartam előre lépni. Egyszerűbb volt a munkáltatómra kenni azt, hogy pontosan miért nincs időm, illetve úgy csinálni, mintha számomra az a sekély langyosvíz, amiben mostanában evickélek, nem lenne megfelelő.
- Úgy, hogy egy kétbalkezes dilis a lány – nevettem el magam – Látnod kellene, hogy milyen muffinokat süt. Ölni lehetne velük.
Ettől függetlenül nem igazán tudtam haragudni Lanára. Nem is nagyon lett volna reális a dolog, mivel konkrétan neki hála nem kellett visszamennem a szüleimhez, ami baromi kellemetlen lett volna. Viszont mivel nem volt túl drága a felső, amit a támadás ért, hajlandó lettem volna neki adni otthoni viseletre, hasonlót pedig biztosan fogunk találni Lizzie-vel is.
- Miért ne? – valószínűleg hallhatta a hangomon, hogy mosolygok, de engedelmeskedtem neki. Onnantól kezdve, hogy megfogta a karomat, már sejtettem, hogy pontosan miről van szó, azt pedig kifejezetten aranyosnak gondoltam, ahogyan próbált megvédeni a gimis lányoktól. Talán Alice számára kifejezetten megnyugtató lenne, ha egyszerűen tudatosítanám benne, hogy inkább tartom vonzónak a saját korosztályomat az övénél.
- Miért, mert nem érnek a bokádig? – forgattam meg a szemeim – Azt kell felvenned, amit akarsz. A te tested nem? Nem a középkorban élünk.
Manapság szerintem már bőven kevés egy rövid szoknya ahhoz, hogy valakit megerőszakoljanak. Azt pedig kifejezetten primitívnek tartottam, hogy egy lányt az öltözködése miatt elítéljek, mert így vagy úgy, de az áldozathibáztatásnak minősült. Nekem pedig nem volt kenyerem az ilyesmi, mivel rám sem mutogatott senki ujjal, hogy miért estem el, maradtam volna talpon és akkor lenne két ép lábam. Lana esetében sem az zavart, hogy szexi ruhákat hord, szimplán csak féltem, hogy baja esik, mert Bronx az elég veszélyes környék. Meg az ő bőrszerkóit, meg a mellet kirakós felsőit nem lehetett összehasonlítani a miniszoknyákkal.
- Más város is veszélyes – finoman megvontam a vállam – Sokkal fontosabb, hogy ne mászkálj éjszaka egyedül annál, hogy szoknyát vagy nadrágot viselsz. Illetve, ha veszélyben érzed magad, szaladj be egy olyan helyre, ahol emberek vannak és kérj segítséget. Ha szükség van rá, hívd a rendőrséget. Ők valószínűleg nem fognak összeszidni, mert egy veszélyes városban szoknyát hordasz.
Finoman tettem a tenyerem a lány vállára, közben pedig folyamatosan azon gondolkoztam, hogy a bátyám és én biztos egy alomból születtünk-e. Mindenesetre elég érdekesen próbálja meg felkészíteni szegény lányt a veszélyekre. Ha valami történne vele, nem azon múlna a testi épsége, hogy nadrágot vagy szoknyát vett fel a reggel.
- Elmehetünk hozzájuk – egy halvány mosoly kíséretében mondtam ki mindezt. Pár órát ki fogok bírni a szüleimmel, ha ő szeretne menni. Örültem neki, hogy vele jó a kapcsolatuk, és nem is igazán éreztem féltékenységet.
- Sosem voltunk túl jóban – ő pedig már felnőtt volt, szóval nem kellett hazudni neki – Amikor Spanyolországban volt, fel sem ugrott. És ezt nem lehet arra fogni, hogy Rachellel akkor még együtt voltunk, mert nem szexeltünk agyba főbe, a családunkat pedig mindig szívesen fogadtuk.
Ennek hála, amikor Johnnal jöttek el hozzánk az egyik nyáron, őket sem küldtük haza, pedig nem vártunk vendégeket, amikor megérkeztek. Az pedig, hogy Jonah konkrétan titokban érkezett, vagy tudom is én… Most mit kezdjek vele? Nyilván rosszul esett, illetve az is, ahogyan fogadott, de nem fogok rinyálni emiatt, mint egy kislány.
- Jó, legyen így – mivel jelenleg ő volt kettőnk közül a bánatosabb, amiért a bátyám kikezdett vele, azt akartam, hogy minden az akarata szerint történjen – Lány igen. Nem igazán tudom, hogy hol vásárol, de megkérdezem majd neked. Ha jól tudom húga is van, szóval majd ráállítom, hogy leírja a jó helyeket.
Nem sokat beszéltünk egymás családjáról Lanával, de már ő is tudott arról, hogy mi hárman vagyunk testvérek. Még nevetett is azon, hogy ha Jonathan lett volna a nevem, akkor gyakorlatilag John és Jonah nevének a folytatása lenne az enyém. Számomra ez több volt, mint ijesztő.
Amikor megérkeztünk, csak határozottan tereltem magam előtt a lányt, és egyszerűen helyet foglaltam annál az asztalnál, amit kinézett. Kezdtem azt hinni az utóbbi időben, hogy csak a nőknek ennyire fontos ez az egész asztal téma, mert nekem mindig mindegy volt, hogy hol eszek meg bizonyos ételeket.
- Mi az, ami szerinted nagyon finom? – miután megszabadultam a kabátomtól a kezembe fogtam az étlapot – Nyugodtan pakolj le és menj el először kezet mosni, addig megnézem, hogy van-e valami jó sörük.

† outfit †   megjöttem     † 1 265 szóban

Alice & Jordan

Elég egyértelmű volt, hogy a szüleim sosem akartak megtartani engem. Ezt nem csak a viselkedésük támasztotta alá tökéletesen, hanem lényegében a koruk is. Amikor én érkeztem, már rég kockázatos volt anyának a szülés, viszont túl későn tudta meg, hogy gyermeket vár. Nem azt mondom, hogy a világ legrosszabb gyerekkorát tudom a magaménak, mivel volt egy fix fedél a fejem felett, lehetőségem volt tanulni, rendesen ruháztak, a hűtő minden esetben meg volt töltve különböző finomságokkal. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell ismernem, hogy nem nélkülöztem túl sok mindent, ráadásul volt lehetőségem külföldön tanulni, ahol később a futballba is beleszerettem. Anya és apa sosem bántott azért, mert az álmom miatt otthagytam az egyetemet, egészen amíg balesetem nem lett.
Erről a család nagy része még mindig nem tud, mert olyan heves reakciókat váltott ki belőlem a téma, ami még az orvosokat is meglepte. Ha valami alapvetően igaz volt rám, az a nyugodtság, viszont abban a helyzetben két orvosnak kellett lefognia, hiába voltam sérült. Kiabáltam a szüleimmel, és felelőssé tettem őket a saját veszteségem miatt, ami a részemről nem volt jogos… Az már más kérdés, hogy megértést és szeretetet sosem kaptam annyit, amennyit valóban igényeltem volna. Se a testvéreimtől, se a szüleimtől. Bár John helyzete egész nehéz volt és indokolt is, mert korban egyáltalán nem álltunk közel egymáshoz, illetve neki már megszületett a lánya és el is költözött egy másik kontinensre. Valamiért mégis mindig az elsők között köszöntött fel a születésnapomon, többször beszéltünk telefonon és videochaten, illetve mindig küldött ajándékot nekem. Sajnáltam, hogy nem volt közelebb hozzám, és most sem látogatta meg az unokahúgomat, mert akkor talán nekem is lehetőségem lett volna látni őt ismét.
Az, hogy kicsit éreztem a térdemet aggasztott, ezért bevettem egyet abból a fájdalomcsillapítómból, ami reményeim szerint nem fog kiütni. Egyáltalán nem szerettem volna pont Alice-t terhelni azzal, hogy mekkora béna vagyok, így lényegében ez volt a legtöbb, amit megtehettem. Anyán és apán kívül csak Rachel tudja azt, hogy mi történt, mert lényegében ezért is szakítottunk annak idején. A magam részéről pedig ez így rendben is van, mert épp elég szánakozó pillantással csesztetnek és többre nem vágyok. Pontosan tudom, hogy azok az emberek, akikben van egy kis empátia, akaratlanul is ezt csinálják, de nem akartam, hogy egy pillanatig is az összetört karrieremre emlékeztessen bárki. Arra meg főleg nem vágytam, hogy innentől kezdve ki legyek szolgálva. Arra sem volt feltétlenül szükségem, hogy olyan rokonaim figyelmét nyerjem le, akik egészen eddig alig néztek felém.
Viszont mindez valahogy semmivé foszlott, amikor megpillantottam a kifelé bandukoló unokahúgomat. Valahogy nekem mindig jobb kedvem lett a fecsegésétől és azon a ponton, amikor a suliról kezdett el panaszkodni, már képtelen voltam nem mosolyogni. Az ujjaim a homlokából hátra csúsztak a feje búbjára, és ott simogattam meg a haját.
- Mindjárt vége lesz… Később meg majd jól visszasírod – én mondjuk határozottan nem tartoztam abba a táborba. Huszonkét évesen is képtelen voltam eldönteni azt, hogy mi akarok lenni, viszont annyira buta nem lehetek, ha felvettek egy jobb madridi egyetemre… Ahova Rachel is átjött pár félév erejéig. Ez azért fontos, mert ha valaki, akkor ő határozottan az okosak táborát erősíti. Én magam pedig nem feltétlenül azért hagytam ott az informatikai tanulmányaimat, mert nem bírtam vele. Lényegében mindez nem igazán derült ki, mert hamar rájöttem, hogy nem az én asztalom a dolog, és váltottam valami olyanra, amit szeretek is.
- A frufru mindig olyan dolog, hogy el tudja rontani egy megjelenését, na de nem a tiédet! – mosolyogva néztem a lányra. Én annyira nem szerettem, ha valaki hasonlót vágatott, mert tényleg azt gondoltam, hogy ritka az, amikor valaki nem néz ki tőle hatévesnek húsz felett. Alice esete azért volt más, mert alapvetően az unokahúgom, aki az én szememben mindig az aranyos, de néha kicsit idegesítő kislány marad, és minden bizonnyal ő sem feltétlenül tekint rám felnőttként. Amiért ennyire közel állunk egymáshoz korban, szerintem sokkal inkább vagyunk egymás társai a családon belül. Nem érzem magunk között az alá-fölérendelt szerepeket.
- Jól vagyok köszi, bár mostanában kicsit sokat dolgozom. Képzeld el, a lakótársam kinyírta a kedvenc pólómat, és elefánt méretűt csinált belőle, szóval majd el kell mennünk venni egy hasonlót – szerencsére egy férfi számára az öltözködés annyira nem körülményes dolog. Én elégedett leszek, egy minimálisan oversize cuccal, ami kényelmes a mindennapokban és fekete. Nem gondoltam túl itt a pólóválasztást, biztosan találunk majd valamit.
- Jó lesz a sushi, mehetünk – a kezemet finoman a lány háta mögé rejtettem, mert annyira picike. Így egyszerűbb magam mellett tudni őt a kifelé igyekező diákok között, akik talán észre sem vennének egy ekkora lányt és véletlenül fel is lökhetnék őt.
- Miért vennél nadrágokat? Nem is szereted őket annyira – ez a hülyék számára is egyértelmű volt. Alice mindig egy hercegnő típusú lány volt, ennek pedig minden bizonnyal az lehet az oka, hogy John egyetlen gyermeke, ráadásul az anyukája is meghalt, így mind próbáltuk megadni neki a legjobbakat.
- Nem rossz – jelentettem ki határozottan – Jó lenne, ha haza tudna költözni, mert évek óta nem találkoztam vele. Én örülnék neki. Majd kitalálunk valamit és megkérjük együtt, mit szólsz hozzá? Vagy legalább arra rávesszük, hogy töltsön itt egy hetet, szerintem anyának és apának is nagyon hiányzik.
Összességében nem tudtam azt mondani, hogy a szüleim rossz emberek lennének, ugyanis engem is segítettek még a maguk módján, amikor a kórházban voltam. Illetve a számlájukra írható az is, hogy legalább jöttek, amikor hallottak a sérülésemről, Jonah meg a kisujját nem mozdította meg értem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy elmondták nekik, mert megkértem őket, hogy ne tegyék meg.
- Meg akartalak hívni pár ruhára – mondtam a lánynak – De olyat nem veszek neked, ami nem tetszik, szóval helyette elmegyünk majd még fagyizni, jó?

† outfit †   megjöttem     † 929 szóban

Alice & Jordan

Tény és való, hogy sajnáltam a tönkrement pólómat, viszont ugyanakkor annyira mégsem volt fontos, mint amekkora ügyet csináltam belőle. Lényegében szerettem a felsőt, viszont semmi különleges nem volt benne. Ugyanolyan volt, mint bármelyik másik Zarában kapható cucc, amit a srácok vásárolnak. Sokakkal ellentétben én mondjuk nagyon szeretem a ruháimat, viszont a lányok általában tényleg képesek érzelmileg kötődni egy-egy cucchoz, aminek a funkciója nagyjából annyiban merül ki, hogy eltakard a tested, és ne fázz meg a hidegben. Nyilvánvalóan én is adok a divatra, ahogyan az emberek nagy része, ugyanakkor ez szerintem egyfajta igényesség is magunk felé. Lehet itt olyannal takarózni, hogy az ember igyekszik egyedi stílust kialakítani magának, és csak olyan cuccokat vesz fel, ami a személyiségét tükrözi, de az az egész számomra csak egy bullshit volt. Milyen személyiséget mutathat példának okáért az általam is viselt Vans cipő? Ugyanilyenje van az unokahúgomnak is, csak éppen más színben. Tehát lényegében úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem számított nekem az egyszínű, fekete pólóm annyira, hogy nagyobb patáliát csapjak abból, hogy kinyúlt. Jó volt az anyaga, jó volt a színe, ami ráadásul nem is eresztett mosáskor. Jól nézet ki ingek alatt és kényelmes volt az oversize szabása miatt, de ennél több szál nem fűzött hozzá. Az, hogy Alice-nek ezzel Lana lehetőséget adott, hogy egész nap szivárványt hányhassak majd a női részlegen. Nem a ruhákkal volt a baj, sokkal inkább azzal, hogy a lány túlságosan imádja a rózsaszínt. Ezt minden bizonnyal majd le fogom verni este a nőn azzal, hogy magamnak viszek haza valami nasit, ő pedig majd jól nem kap semmit.
Egészen hamar odaértem a lány iskolájához, ahol az egy biciklitárolónak dőlve vártam rá. Néhány üzenetet még váltottam Lanával arról, hogy mit rendeljen majd nekem, aztán onnantól kezdve csak eltettem a telefonomat, és a kifelé érkező diákokat kezdtem el mustrálni.
Alice említette nekem, hogy a kis barátja a mai nap nem ér rá, mert valami más programja van – azt is mintha mondta volna, de már nem emlékszem rá – ezért jó lenne, ha össze tudnánk futni. Hiába dolgoztam sokat, ettől függetlenül örültem annak a szerencsének, hogy éppenséggel szabadnapom volt. Lana ezzel ellentétben az állatkórházban volt, viszont este otthon lesz, így szint e biztos volt az, hogy majd összefutunk. Megbeszéltünk annyit, hogy majd előveszünk együtt egy Netflixes filmet, én pedig a magam részéről egészen örültem annak, hogy egyáltalán jól megvoltunk és nem ugrottunk rögtön a másik torkának. Az pedig egy kifejezetten szerencsés véletlen, hogy közben Alice-szel is találkozom, aki minden bizonnyal jó hatással lesz a hangulatomra. Amint megláttam, mosolyogva léptem is felé párat, majd megölelgettem és ezzel egy időben kicsit arrébb is húztam, hogy mindenki más el is férhessen mellettünk.
- Szia, Hercegnő – köszöntem neki, miközben egy puszit is nyomtam a feje búbjára – Milyen volt a suli?
Óvatosan simítottam ki pár tincset a homlokából, ami lényegében eddig nem igazán volt ott. Legalábbis én határozottan úgy emlékeztem, hogy ez a frufru korábban nem volt nála fellelhető.
- Mi ez az új stílus? – nevettem el magam, miközben a lány mellé szegődtem és elindultam a kapu felé – Busszal vagyok sajnos, szóval neked kell megmondanod, hogy milyen jó hely van a közelben, és utána hova szeretnél menni.
Nem akartam beszélni arról, hogy az anyáék garázsában álló autómat miért nem használtam már jó ideje. Ha szóba került a dolog, mindig letudtam annyival, hogy nem vagyok túl jó sofőr, de ilyenkor egy kellemetlen beszélgetésem mindig akadt azzal az illetővel, aki felhívta a figyelmemet a vezetési rutinra. Alice a lábamról eddig semmit sem tudott és egyelőre nem is volt ötletem arra, hogy miként tudathatnám vele az egészet úgy, hogy Jonah ne szerezzen róla tudomást.

† outfit †   megjöttem     † 591 szóban