A Cornell a hétköznapjaim jelentős részét lefoglalja, de pénteken már szabad vagyok. Legalább is nem kell órára menni. Tanulni és projekteken dolgozni persze kell, de a hét végén már akkor sem szoktam általában a suliban lenni, hanem ide repülök New Yorkba, hogy egy kis pénzt keresek. Hülyén hangzik, de még az utazás kiadásaival is jobban keresek NYC-ben, mint a Cornell környékén.
Na, persze azt hozzá kell tennem, hogy nem a megélhetésemért dolgozok. A szüleim fizetik a sulit, a kolit, és az alap szükségleteimet. De a bulik, a kirándulások, a túrák, és a „plusz” ruhák, cipők megvásárlása engem terhel. Így dolgozok. Hol gyerekre vigyázok, vagy ma reggel kutyát sétáltattam, most pedig az egyik Central Park melletti kávézóban dolgozok. Mindegyiket szeretem, és így változatos. Az pedig, hogy hová kell mennem, sokszor változik, mert van, ahol tudnak nélkülözni, van ahol nem. Itt jó fej a főnök, és, ha szólok, hogy van egy gyerkőc, aki egyébként egyedül maradna, keres a helyemre mást, vagy, ha csak pár óra, akkor beáll ő maga. Vagy a többiek húznak rá kicsit, én pedig rohanok, amint jó kezekben tudom az apróságot. De ma nem volt ilyenről szó.
Ez a kávézó is felkapott, de nem annyira, mint mondjuk az Upper East Side-on. Jó, lehet, hogy ott jobban fizetnek, de itt szükség estén még tanulni is tudok, és itt nem csak a nagymenő vállalkozók és bankárok fordulnak meg, hanem egyszerű emberek is, akikkel könnyebben szót lehet érteni. Persze itt sem minden tökéletes, mert vannak olyan vendégek néha, akik egy szentet is kiborítanának, de ilyen mindenhol akad.
A ma reggeli roham lement, ahogy a déli is, így már több időnk van egy-egy rendelésre. Valamint arra, hogy rendbe szedjük a helyet, fel tudjuk tölteni a kiürült cukortartókat, keverőpálcákat, és tisztává varázsoljuk a poharakat és a tányérokat. Nekem pedig marad időm, hogy felmérjem a vendégek állapotát. Szeretek egy-egy vendégnek személyre szóló kiszolgálást adni, és, mint egy kocsmában, a jó pultost játszani. De erre a nagy kapkodásban nincs lehetőségem. Persze nem vagyok én sem bunkó, ahogy a többiek sem, ha pörög az üzlet, de nincs idő a beszélgetésre, csak a rendelés felvételére, elkészítésére, és szervírozására, ha nem elvitelre kérik.
A most beérkező, tőlem idősebb nő viszont elég gondterheltnek tűnik. Látom rajta, hogy nincs igazán jelen, és mintha kicsit zavart is lenne. De a mozgása nem arról árulkodik, hogy rosszul lenne, csak egyszerűen nincs itt fejben. Megvárom, hogy leüljön, de nem veszi magához az asztalon lévő ital vagy étlapot, így úgy döntök, viszek neki egyet a hagyományosabbak közül. Az asztalon lévő egy rövidített változat, bár azon is minden megtalálható. De lehet, hogy már tudja, hogy mit szeretne, mert valami klasszikust kér, ahogy az is megeshet, hogy gyakran jár itt, csak én vagyok ritkán, hogy felismerjem, így pontosan ismeri a kínálatot. - Jó napot! Tudja már, hogy mit szeretne, vagy adhatok egy itallapot? - kérdezem kedvesen, de úgy tűnik, hogy tényleg messze jár, mert nem is hallott meg, vagy vette észre, hogy mellette állok. Kicsit aggódok, hogy ennyire elveszett, és lehet, hogy még sincs jól, így óvatosan megérintem a vállát. De erre reagál, és szabadkozásba kezd. - Nem történt semmi - mosolygok kedvesen. - Minden rendben? Jól van? - kérdezem inkább először ezt, és, csak, ha erre olyan választ kapok, ami megnyugtat, akkor teszem fel az eredeti kérdésemet. - Adhatok egy ital- és étlapot, vagy esetleg már tudja, hogy mit szeretne rendelni? - kérdezem ismét egy kedves és barátságos mosollyal az arcomon.

Nagyon hosszú napom volt ma. Behoztak egy 2 éves kisgyereket pitvar-kamra fibrillációval, alig tudtuk vissza hozni az életbe. Nagyon sokat küzdöttem érte. A többiek már rég feladták volna. De én nem. Én az utolsó pillanatig küzdők a betegeimért. Tudtam, éreztem, hogy ebben a kis testben még van egy szikrányi élet. Ezt pedig meg kell fognunk, nem szabad elengednünk. Szerencsére igazam lett. Visszajött. Olyan jó érzés kelt ilyenkor hatalmába, boldog vagyok, hogy nem engedtem el, hogy adtam még egy kis reményt neki. Igaz, hogy komában fekszik, de stabil az állapota. Több mint 3 órán keresztül próbáltuk helyrehozni az állapotát, míg végre sikerült.
Úgy érzem szükségem van egy kis kikapcsolódásra, pontosabban egy jó erős kávéra. De kivételesen nem otthon fogyasztanám el, hanem valahol máshol. A gyerekeim anyámnál vannak, a hétvégét ott fogják tölteni. így van egy kis időm magamra. Nem sokszor fordul elő ilyen. Nem bánom, hogy nincs magamra idő, hisz a gyerekeim a mindeneim. Ám a munka végeztével úgy éreztem, hogy most nincs túl sok türelmem és idegeztem se. Felhívtam anyámat, hogy nem lehetnek-e nála a lányok hétvégén. Belement. A gyerekeimmel semmi bajom. Csak most ez nap... Na meg, hogy ha a látásom nem csal már másodjára láttam az apjukat itt New Yorkban, annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt azt mondta soha többet nem jön vissza. Mi lesz ha találkozik velük? Mi lesz ha letelepszik New Yorkba? Mi lesz ha ugyan oda jön dolgozni ahová én? Kavarognak bennem a kérdések és gondolatok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még találkozni fogunk.
Egy gyors mozdulattal befordulok egy utcán autómmal és a legelső kávézónál ahol parkolót találok megállok. Gondterhesen szállok ki az autómból és bemegyek. Hezitálva megállok az ajtóban, körbenézek. Igazából nem is realizálom mi van Körülöttem vagy mit látok. Leülök az első üres asztalhoz. Magam elé meredek és próbálok rendet tenni cikázó gondolataim között.
- Hogy? Tessék? - eszmélek fel, mikor valaki megérinti a vállamat. Egy fiatal szőke lány. Talán a kiszolgáló hölgy. - Elnézést. Mit tetszett mondani nem figyeltem? - szabadkozok mosolyogva.