Határozott vagyok, ezt már az első pillanattól leszűrheti, aki rám néz, hiszen mindig eltökélt tekintettel s magabiztos testtartással és mozdulatokkal operálok s aki közelebb kerül hozzám és megismer, az tapasztalhatja is, hogy valóban így van. A céltudatossághoz párosul az edzések alatt elnyert önfegyelem, de ez nem tesz valami gépezetté: nagyon is tudok laza lenni, szeretem a vidámságot alapvetően és bulizni is természetesen! Persze a célt, hogy profi játékos legyek soha nem tévesztem szem elől és ennek a rovására semmi nem mehet, ezért is hanyagolom a barátnőkkel járó drámát inkább. Egyszer majd szeretnék megállapodni, de előbb a pályafutásomat szeretném megalapozni és most ez a fontos.
Ebből is következik, hogy taktikus jellemnek is mondhatom magam azért, ez a játékhoz is kell. Még akkor is, ha többen úgy gondolják, hogy pár hústorony tesztoszterontól hajtott kretén rohan egymásnak a pályán a yardokért küzdve. Igaz, hogy én se vagyok kis darab és van rajtam bőven izom, de a focit stratégia nélkül nem lehet játszani és ilyen tekintetben megvannak a magam érzékei.
A másik, amit sokan elsőre nem gondolnának, hogy olvasni is szeretek szabadidőmben, pedig ez az igazság. Mark Twain és Defoe Robinsonja bűvöltek el igazán gyermekkoromban, különösen az utóbbi: ember a természet és az elemek ellen, küzdelem az életért. Szeretem ezeket a motiváló történeteket.
Sajnos hazardírozni is szeretek, ezt talán apától örököltem, mert ebben ő is benne van, bár én nem szoktam a pénzem eljátszani, eddig inkább hülyeségeket kellett megcsinálnom fogadások tétjeként. A másik gondom a nőkhöz fűződik leginkább azért, mert anya nélkül nőttem fel. Igazság szerint szeretem én őket, csak nagyon nehezen bízom meg bennük érthető okokból. Egy normális anyakép hiányzott az életemből s nem tudom ez mennyi sérülést okozhatott nekem ilyen tekintetben, de talán majd egyszer kiderül. Csak ennek sajnos bizonyosan más is meg fogja inni a levét… lehet ezért is kötődöm nehezen, mert nem akarok mást bántani? Már a pályán kívül ugye, ahol az erőszaknak van helye…


Még negyvenöt perc…. pillantok a sportos karórára, ahogy csuklóm kicsit magam felé billentem az asztalon. Hordhatnék elegánsabb darabot is, de a mérkőzésekhez, edzésekhez ez jobb, jobban bírja az ütéseket. Szóval még negyvenöt perc van hátra ebből az előadásból, úgyhogy jobb lenne koncentrálni, de őszintén most nem nagyon megy. Lehet tegnap keményebb ütést kaptam a sorfal összerohanásánál a kelleténél? Nem lenne meglepő.
Igazság szerint amióta az eszem tudom, mindig is szerettem focizni és a barátaimmal mindig játszottunk, legtöbb szabadidőnket ezzel töltve el Des Moines-ban, ahol felnőttem. Sokat nem lehetett ott csinálni: voltak az üzemek ahol a felnőttek dolgoztak, a gyerekek meg kedvükre lóghattak. Mi fociztunk folyamatosan. A rajongást apa ültette belém, aki egy sportbár büszke tulajdonosa most is a városban. Ő nevelt egyedül, mert anya lelépett amikor még kicsi voltam… máshogy szokott ez lenni sok esetben, én mégis anyátlanul cseperedtem fel. Fater nem hozott soha mostohát a házhoz, ha voltak is barátnői. Az első hangos szavukra hozzám már lapátra is kerültek. Szeretett mindig is az öreg és én is őt, a mai napig. Együtt jártunk meccsekre, kívülről fújtam a felállásokat, a játékosok statisztikáit. Nem meglepő, ha az ember ilyen fater mellett és egy sportbárban nő fel. S az sem meglepő, hogy hamar eldöntöttem: mindenképp a játékkal akarok foglalkozni, ha felnövök. Lehetőleg játékosként. Szóval játszottunk az utcán, az iskolában tesin, majd ez vitt a csapatba, hogy aztán a középsuliban ugyan ez az út álljon előttem: bekerülni a csapatba. Ez akkor már könnyen is ment. Edzettem keményen a pályán, a konditeremben, figyeltem a táplálkozásomra, igyekeztem a nagy játékosok példáján tanulni. Nem voltam éltanuló, de azért rossz eredményeim sem voltak, mert fősulis focistaként akartam folytatni, hogy majd onnan kerülhessek egy csapathoz. Meglepő, de olvasni mindig szerettem, elvégre az esős délutánokat is el kellett valamivel ütni s nem lehetett mindig a sportcsatorna előtt lógni… szóval egész tűrhető eredményt hoztam össze a tanulmányaimat illetően és persze ott volt a kiemelkedő játékosi teljesítményem is, amivel jelentkezhettem az egyetemre.
Eleinte úgy volt, hogy majd fater tudja azt fizetni a bár hasznából amit félretett, de elég csúnyán benézett egy fogadást, így a kezdő tőke egy része elúszott s én áldhattam a szerencsém, hogy nem egy lábon álltam: ösztöndíjjal felvételt nyerhettem, ráadásul New Yorkban, a Columbia szerette volna velem erősíteni a csapatát.
Úgyhogy most itt ülök irodalom szakosként, mert ez tűnt a legkönnyebb választásnak. Olvasni szerettem, az érettségim jó lett és ez kicsit olyan büfé szak is volt a maga módján egy fizikához képest mondjuk, amihez hülye lettem volna s marhára nem hiányzott, hogy bukdácsoljak és kínlódjak, idegeskednem kelljen az edzések mellett. Elvégre azért vagyok itt, hogy jó formát hozzak és profi legyek! Ezért pedig mindent meg is teszek. Még azt is, hogy megpróbálok most életem végig gondolása helyett az előadásra figyelni, de ezzel csak azt érem el, hogy kissé ábrándos mosoly és révedő tekintet üljön ki arcomra, ahogy az új tanársegédet figyelem magyarázás közben… van miért, mert felül az asztalra, és… ilyen nincs! A tollam megszalad kicsit a papíron, ahogy kivillan a tanárnő combfixe és harisnyatartója, mint valami nedves álomban, vagy felnőtteknek szóló filmben. S mintha még rám is nézne! Lehetetlennek tűnik, de meg kell szereznem. Legalább egy estére. Mondjuk valamiért azt a másik szöszit is eszembe juttatja, akit táncolni láttam, csak pont le voltam égve... na, az is angyali teremtés volt, a következő fogadást meg kell nyerni, hogy legyen némi pénzmagom következőre. Meg kell néznem azokat a kék szemeket majd közelebbről is... hiába, jó is diáknak lenni! Csak fogna most az agyam a szőke tündérkék ábrándjai helyett... majd egy kis edzés helyre rakja s egy jó dumálás a legjobb haverommal közben.