Kénytelen vagyok elnevetni magam a Diana szavai hallatán, Ő azok kevés emberek közé tartozik, akiben nem csak, hogy megbízok, de képes vagyok tiszta szívből, mindenféle megjátszás nélkül boldognak érezni magam a társaságában. Ha csupán ilyen emberek vennének körül, mint amilyen Ő, akkor sokkal nagyobb bátorsággal néznék szembe a világ csúnya oldalával is, amelyről eddig nem volt fogalmam. Az egyedüli jó abban, hogy vakként tengődtem, hogy nem láttam mindazt a mocskot, ami valójában körülvesz, hittem abban, hogy csakis a jó létezik. Ezt azt hiszem, hogy nem csak a naivságomra lehet fogni, hanem a tudatlanságomra is, hiszen kénytelen voltam egy saját világot alkotni a fejemben, ami egyáltalán nem arról szólt, ami a valóság.
- Kíváncsi vagyok szerintem én mindenre. Még elképzelni sem tudom, hogy mi minden fog majd ott ránk várni. - hiszen még maga az állatkertet sem tudom elképzelni, hogy hogyan nézhet ki. Valami olyan elképzelésem van az egészről, mint egy börtön, csak épp nem emberek, hanem állatok vannak el zárva különböző rácsos helyekre. Azért is tartom különlegesnek a világot, mert amióta látok jöttem rá arra, hogy igazából semminek köze sincs ahhoz, mint ami a fantáziámban szerepelt. Bár a szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesen átlagosnak gondoljam magam, még egy külön szobát is képesek voltak berendezni mindenféle plüss állattal, hogy tapintás alapján legyen körülbelül fogalmam arról, hogy egy adott állat milyen lehet, de természetesen még így sem túl egyszerű. Főleg, mert hirtelen szakadt a nyakamba ez a sok újdonság, és néha egyszerre szeretnék megismerni mindent, ami van, hogy össze is zavar még jobban. A pajkos mosoly azonban még mindig az arcomon marad, amint Diana azt próbálja elmagyarázni nekem, hogy milyen is lehet az a híres kacsacsőrű emlős. Így pedig csak még jobban fokozódik bennema kíváncsiság érzete.
- Öhm... hát ez igazán érdekes egy állat lehet. De legalább annyiban segíts, hogy milyen helyen kell keresnem. Mármint úszik? Vagy repül? - nem túl kellemes ennyire tudatlannak lenni, főleg, mert mindennél jobban akarom azt, hogy az apám cége az enyém legyen, és semmiképp sem a férjemé, viszont én is tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz, hogy ez megvalósuljon mennyi mindennel kell még megbírkóznom. Elősorban be kell hoznom a lemaradásomat a többi emberhez képest. Harmincöt évnyi vakságot nem olyan egyszerű pótolni, de én tényleg nagyon igyekszem. - Kicsit zavaró egyszerre ennyi mindent látni úgy, hogy nem mindent ismerek fel. Nagyon sok minden van, amit újra meg kell tanulnom és alkalmazkodnom az új életemhez, de ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne nehezítsem a dolgod. Már így is nagyon hálás vagyok neked azért, hogy ilyen csodálatos élményben részesítesz. - hiszek abban, hogy minden okkal történik velünk és, abban is, hogy nem véletlenül sodor az utunkba az élet bizonyos embereket, Dina és én is azon a bizonyos napon pontosan jókor voltunk jó helyen. Ha akkor nem találkozunk, most szegényebb lennék egy fantasztikus barátnővel, aki egyébként a legőszintébb az egész közül.
- Kellemetlennek valóban kellemetlen, hiszen olyan alap dolgokon akadok fenn, mint egy kacsacsőrű emlős, de mindenképp köszönöm, hogy felajánlod a segítségedet. Tényleg nagyon hálás vagyok neked, viszont nem szeretném, hogy azt érezd, hogy bármi is a kötelességed. Nem az. Én felatlálom magam. De egyébként köszönöm. Nem csak a mai napot. Hanem úgy mindent. Sokat jelent nekem a társaságod. - ha valami igazán valódi a világomban, akkor az Ő és a barátsága. Ez pedig már önmagában elég ok ahhoz, hogy a lehető legrövisebb időn belül össze kapjam magam. Olyan akarok lenni én is, mint bárki más. Átlagos.
- Ha csak annyiban is a hasznodra lehetek, hogy meghallgatom a szexpoénjaidat, akkor már ezért megéri. - nevetem el magam ismét az egyáltalán nem visszafogott megjegyzésén, ami bár egy kicsit erős nekem, hiszen én nem vagyok ennyire bátor a szavaim használatával, viszont neki jól áll. Talán éppen ezért nem is zavar. - Mindenesetre hatalmas türelemmel vagy megáldva.  Ilyenkor csak csendben hallgatod Őket? Vagy ezt hogyan kell elképzelni? Én egészen biztos, hogy lelépnék az ilyen kínos témák elől. Mármint, hogy lehet azon vitatkozni, hogy kinek és mi mekkora? - még önmagában csak erről hallgatni is történeteket már elég kínos, így minden elismerésem a Dianaé, akinek az életéhez tartozik az is, hogy mindenféle férfias beteg poénokat hallgasson. Ilyenkor áldom az eget, hogy egy olyan elit társaság tagjaihoz tartozok, akiknek fontosabb az egójuk annál, hogy a szexuális életüket kivesézzék, főleg nem a nők előtt. Bár nem mintha ennél sokkal bizalomgerjesztőbb lenne a túlzott lenézésük vagy épp az, hogy sokszor mennyire semmibe tudnak venni egy egyszerű munkás embert. A hűtlenségről meg inkább nem is teszek említést, amit minden férfi már-már hobbiból űz. Nincs is jobb egy bezárt irodában, a miniszoknyás titkárnő fejét szédíteni.
- Mindenképp szeretném átvenni az apám cégét. Bár a férjem szerint nem igazán leányálom, de nem szívesen mondanék le arról, amihez sokkal több jogom van, mint bárki másnak. Ne érts félre... ez nem a pénzről szól. - nem szeretném, ha azt gondolná, hogy a többi gazdaghoz hasonlóan én is csak készen bele akarok ülni a vagyonba, amelyet az apám hosszú évek és kemény munkák árán ért el, hogy aztán valami újabb és trendibb ötlettel tegyem mindazt tönkre, egy sokkal nagyobb hatalom reményében. Ez inkább szól a jogaimról és arról, hogy valahogyan megmentsem a családom hírnevét, mielőtt Rick kezet tenne bármire is. Még egyenlőre nincs olyan nagy hatalma odabent a cégnél, de apám nagyon bízik benne. Sokkal jobban, mint a saját lányában, aki mit sem tud az életről, hiszen vakként tengődött ezidáig. Persze ezt nem mondja ki így nyíltan, de egyértelmű, hogy mindenki ez miatt kételkedik bennem. - Ahogy az édesanyám is mondaná: majd, ha gyereked lesz, megérted. - igazából nem nagyon tudok mi mást mondani, hiszen az egyértelmű, hogy egyetlen szülő sem szívesen fogadja el azt, ha a gyereke nyomozóként kezd karriert építeni, főleg, ha az a gyerek még a gyengébbik nemhez is tartozik, és talán izgalmasnak hangzik, de ugyanakkor még mindig azt hiszem, hogy veszélyes is, az életüket kockáztatják talán nap, mint nap.
- Horror kastély? Tükörszoba? Ki fejtenéd pontosan, hogy ezek mit is jelentenek? Mármint mi történik ott? Azért az, hogy mindenre felülünk talán túlzás, nem gondolod? Nem vagyunk gyerekek... na meg nem biztos, hogy szeretem az adrenalint. - bár elképesztően nagy lázba hoz a következő programunk, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsennek bennem kétségek afelől, hogy valóban jó ötlet lesz-e. Főleg, mert nem is igazán tudom, hogy mire számíthatok egy olyan helyen. Talán élvezném is annyira, hogy utána mindig vissza akarjak majd menni.
- Mármint mi fogjuk megetetni a fókákat és pingvineket? Vagy csak végig tudjuk nézni, ahogyan megetetik? - pislogok felé még mindig óriási lelkesedéssel, mert igazából mindkét opció tökéletes lenne számomra, bár nem biztos, hogy tudom melyik is a fóka. A pingvin felismerése viszont azt hiszem, hogy nem fog gondot okozni. - Én túlságosan fel vagyok ahhoz dobódva, hogy az ételre tudjak gondolni jelenleg. Viszont ha az egész napunk rá fog erre menni, azt hiszem, hogy majd haza kell telefonálnom. Másképp aggódni fognak értem. - nem mintha engedélyre szorulnék, vagy Rick bánná, hogy nem jutna több ideje a szeretőjére, már ha fel fog tűnni neki egyáltalán az, hogy nem vagyok otthon. Jelen állás szerint pedig mindez engem most valahogy nem is érdekel. Szeretném átadni magamat a pillanatnak és nem gondolkodni azon, hogy mennyire egy pocsék életem van. A táj már önmagában elég varázslatos ahhoz, hogy ne gondoljak többet felesleges hülyeségekre, így a fák gyönyörködése után, amint megáll a kocsi, már ki is ugrok belőle, felkészülve életem eddigi legizgalmasabb kalandjára. Dina szerencsére tökéletesen ért ahhoz, hogy miképpen nevettessen meg újra és újra, valahányszor a falra festem az ördögöt. Végülis igaza van... mennyi az esélye, hogy éppen amikor itt vagyunk szabadul el egy tigris?
- Mert ilyesmi gyakran fordul elő? Szoktak ki esni a vidámparkban bármiből is az emberek? Most rá beszélni akarsz az egészre, vagy inkább el venni a kedvem tőle? Mert még a végén csakis olyanokra fogsz tudni rá venni, ami gyerekeknek van kitalálva. - bár nehéz eldöntenem, hogy mennyi valóságalapja van mindannak, amit mond, hiába a jó kedv az arcán, én képes vagyok mindent halálosan komolyan venni. Szó szerint. Főleg, mert elképzelésem sincs dolgokról. Mégis bele karolva lépkedek mellette felkészítve magamat a kalandunkra, ami egészen biztos egy felejthetetlen élmény lesz. Nekem mindenképp. Megállva a kapunál várom meg, hogy Diana felmutassa a jegyeket, amik az Ő birtokában vannak, majd a térképpel a kezünkben haladunk is beljebb, igyekszem megérteni mindent, ami azon van, bár nem minden egyértelmű a számomra, de ez mégsem szegheti kedvem, hisz lényegében innen bentről már szinte mindegy, hogy honnan hova lyukadunk ki. Azt hiszem, hogy nem lesz itt olyan látnivaló, ami ne tetszene.
- Hűhaaa... én nem is tudom, hogy merre nézzek. Már most minden sokkal szebb, mint amilyennek képzeltem. Ne nevess ki, de én azt hittem, hogy ilyen kis rácsos ketrecekben lesznek külön-külön bezárva az állatok. Ehhez képest meg... ez itt egy kész paradicsom. - ámuldozok elengedve Dianat és szinte még a szájam is tátva marad, miközben egyre beljebb merészkedünk. Azt hiszem, hogy ez az egyik kedvenc helyem lesz, ahová naná, hogy még bármikor szívesen eljönnék. Bár következőkor már egy kicsit okosabban remélhetőleg.

A leginkább azért örülök a Diana barátságának, mert mellette képes vagyok megfeledkezni mindenről, ami nem éppen boldogsággal tölt el. Képes kihozni belőlem azt, hogy önfeledten és tiszta szívből tudjak mosolyogni, és nem rágódni azon, hogy mi lesz holnap, vagy, hogy éppen mi minden történt ma. Hálás vagyok a sorsnak, amiért az utamba vezette Őt és neki is, mert még mindig olyan kitartó abban, hogy örömet tudjon okozni nekem. Azt hiszem, hogy nem is túlzok ha azt mondom, hogy az egyedüli olyan barátnőm, akinek minden közeledése őszinte, és semmiféle hátsó szándék nincs a tettei mögött. Önmagamért fogadott el, ez pedig éppen elég indok, hogy mosolyogva tudjak beülni a kocsijába, és a gyerekes lelkesedésem is csak még jobban a hatalmába kerít, amint el indulunk. Bár tudom, hogy azok kevés emberek közé tartozik, akiben bízhatok, mégis még Ő sem lenne elég ahhoz, hogy beszélni merjek arról, hogy mindaz, amit a külvilág felé mutatok pusztán csak látszat, hiszen a látásommal járó csodákat nem tudom teljességgel kiélvezni, mert nem csak azokat az apróságokat veszem így észre, mint az előttünk elszaladó cica, de a keserű valóságomat is, ami kívülről sokkal tökéletesebbnek tűnhet, mint ahogyan én azt megélem. A naív, megcsalt feleség szerepében egyre jobban bele törődni kényszerülök. Látszólag legalábbis. Az mégis sikerül elterelje a gondolataimat, hogy kérdez, mert így meg kénytelen vagyok arra összpontosítani, hogy mi minden is van, amire lényegében annyira kíváncsi vagyok. Gyerekkoromban voltam először és utoljára állatkertben, anyu minden tőle telhetőt megtett, hogy teljességgel el tudjam képzelni az adott állatot, ami előtt épp elhaladtunk, de mivel ez nem sikerült, így egy kicsit csalódásként éltem meg, és eldöntöttem, hogy soha többet nem megyek ilyen helyre. Nem is mentem, a mai napig. Ma végre láthatom is mindazt, amiről még csak egy kép kocka sem ugrott be az elmémbe. Annyi mindent tanultam már meg azóta, hogy látok, könyvekből és filmekből, de még mindig olyan, mintha igazából semmit sem tudnék a világunkról. Mert nem is tudok. Harmincöt évet úgy éltem le, hogy fogalmam sem volt arról, hogy a világ sokkal szebb, mint amilyenről álmodtam. Leszámítva a vele járó kellemetlenségeket. Mégis olyan könnyedséggel sikerül megválaszolnom a feltett kérdését, hogy még én is kénytelen vagyok vele együtt nevetni. Igazából minden érdekel.
- Mondanám, hogy arra nem vagyok kíváncsi, de úgysem hinnéd el. - szeretem, hogy ilyen humorosan közelít minden felé, ez az én hangulatomat is sikerül mindig feloldania, olyannyira, hogy újból nevetésre kényszerűlök a megjegyzésétől. Igaza van egyébként... a kacsacsőrű emlős valóban a világ legérdekesebb állatai közé tartozik. Most már még kívéncsibb lettem. - Az az a fura szőrös valami, aminek csőre van, és ami olyan ijesztően néz ki? Ijesztően cukin. Épp a minap lapozgattam valami könyvet, amiben mindenféle állat volt... ott találkoztam vele, bár nem vagyok biztos abban, hogy ez volt-e a neve. - mivel tudtam, hogy állatkertbe fogok jönni Dinaval, így szerettem volna egy kicsit felkészülni rá, ezért kezdtem az állatokat böngészni, mert nem szeretném, ha teljesen hülyének tartana. De nem olyan egyszerű azért hirtelen ennyi mindent látni és tapasztalni, és még észben is tartani azokat. Csak most értem meg igazán, hogy min mehet végig egy cseperedő gyerek, akinek amúgy bőven van ideje felfedezni a világ szépségeit, ellenben velem... nekem elég sok elvesztegetett év van a hátam mögött. Mégis boldog évek voltak azok. Boldogabbak a mostani napoknál.
A hálámat már nem is igazán tudom, hogy mivel fejezhetném ki még a szavaimnál is jobban, de bízok abban, hogy egyszer majd eljön annak az ideje, hogy én is az Ő hasznárra lehetek. Addig késő, amig megerősítem saját magam. Mindenféle téren. Egy hálás mosolyt küldök felé, ami ismét a szívemből jön, egyáltalán nem kételkedek az őszinte szavaiban.
- Ez esetben bármikor állok a szolgálatodra én is, ha eleged van a pasis póénokból. Igazán nagy bátorság egy ilyen szakmában dolgozni, mint amit te választottál. Nőként. Veszélyes... - mindig is tiszteltem az olyan nő társaimat, akik elég bátrak ahhoz, hogy megmutassák a rajtunk uralkodni akaró férfiaknak azt, hogy vagyunk annyira tökösek, mint Ők. Szeretnék én is olyan lenni, aki nem fél az asztalra csapni, ha éppen a helyzet azt megköveteli. - Még sosem voltam vidámparkban. A szüleim féltek attól, hogy megrémisztene. De szívesen kipróbálnám egyszer. Ki tudja... talán élvezném is. - egyre jobban vonzanak az új élmények, így nagy valószínűséggel nem mondanék nemet egy vidámpark meglátogatására sem. Olyan sok ember szeret oda járni, szóval olyan nagyon rossz nem lehet. - Bár nem tudom, hogy a korom megfelelő-e ahhoz, hogy óriáskerékre üljek. Mármint azért már régen nem vagyok gyerek. Még ha annak is tűnök. - emlékeztetem a szomorú tényre és felismerésre, hogy a három x-en is túl estem, még akkor is, ha ez rosszul esik. Arról meg fogalmam sincs, hogy a vidámpark korhatárhoz van-e kötve.
- Annyira nagy, hogy térkép fog kelleni hozzá? - csodálkozok, izgatottan oldalra fordított fejjel, és az ablakból csodálom a helyet, ahol végig haladunk. Hírtelen vesz körül minket az árnyék, amit az a rengeteg fa okoz, ami mellett elhaladunk, abból gondolom, hogy már csak pillanatok kérdése lehet és megérkezünk az úti célunk végére, hogy ott aztán még több élményben részesüljünk. Mert remélem Dina is élvezni fogja a pillanatokat és nem csak az én szórakoztatásom a célja.
- Olyan furcsa, ahogyan a fákat nézem. Mintha azok szaladnának el mellettünk és nem mi hagynánk magunk mögött őket. - sóhajtok egyet, közben pedig lehúzom egy kicsit az ablakot is, hogy még hatásosabb legyen a látvány. Vajon milyen lehet végig sétálni egy erdőn? Na és a repülőből a felhőket látni? Vajon magasból tényleg aprónak látszanak az emberek? Annyi kérdés kavarog a fejembe, és annyi mindent szeretnék még látni és tapasztalni. Mégis örülök, hogy megáll a kocsi, én pedig kicsatolva az övemet már ki is pattanok belőle. - Még sosem izgultam ennyire. Ugye biztosan be vannak zárva jól az állatok? Egyszer még régen hallottam egy hírekben, hogy arról beszéltek, hogy valahol Európában elszabadult egy tigris az állatkertből. - Dinara pillantok közben, éppen úgy, mintha tőle várnám a megnyugtatást, hogy ilyesmi márpedig nem fordulhat elő.

Mint valami lelkes kislány, úgy jöttem-mentem ma egész délelőtt körbe a lakásban, és csak vártam türelmetlenül, hogy teljen az idő. Rick mivel dolgozni van - legjobb tudásom szerint legalábbis -, így nem kell attól tartanom, hogy csak azért, hogy keresztbe tegyen nekem ki találja, hogy biza valami más programot tervezett a számomra, nekem pedig természetesen van annyi eszem, hogy nem számolok be neki. Már régen nem érzem annak szükségességét, leginkább azért, mert Ő sem teljesen őszinte velem, általában nem is oda megy, ahová mondja, és nem is azzal találkozik, akiről nekem tudomásom van. Ezt pedig olyan egyértelműen adja a tudtomra, mintha még mindig azokban az időkben ragadt volna, amikor nem láttam. Képes mellettem sms-ezni a szeretőjével, és még a laptopja kijelzőjén is egy félmeztelen nő van, aki feltételezm, hogy nem lehet egy újabb szerető, pusztán csak egy az internetről lementett gusztustalan fénykép, amire valahányszor rá nézek még a gyomrom is felfordul. És akkor abba inkább bele sem gondolok, hogy mi minden mást művelhet el akkor, ha épp nem vagyok vele. Vagyis a mindennapjaink nagy részében, mert Ő valahigy mindig dolgozik, csak azt felejti el, hogy az apám cégénél, az idős férfi pedig néha akaratlanul is elárulja, hogy Rick mikor indult el haza. Csak épp arról nincs soha tudomása, hogy nem hozzám, hanem minden bizonnyal ahhoz a vörös nőnek nem nevezhető valakihez. Nem féltékenység az, ami bennem van minden ilyen alkalommal, hanem sokkal inkább a harag, amit első sorban magam miatt érzek. Mert szó szerint ennyire vak voltam mindidáig, hogy nem vettem észre semmit az apró jelekből sem. Nem észleltem a késői kimaradásait, sem pedig azt, hogy ismeretlen illat van rajta. Valahogy sokkal óvatosabb volt. Én meg ostobább. Most olyan, mintha szándékosan akarná, hogy tudjam: osztoznom kell rajta. Undorító. Mégsem találom a kiútat a helyzetből, sajnos túl sok minden van, amivel magához láncol. Leginkább a szavaival, amelyekkel mindig azt adja a tudtomra, hogy tartozok neki, mert olyan sokszor támogatott, amig arra szükségem volt. Aztán a folytonos kirohanásai, a titkos beszélgetései, és az a női megérzés is, hogy valami sötét dologban van benne, amit jobb nem felbolygatni.
Nem tudom mennyi ideje állok az ablaknál arra várva, hogy észre vegyem a Dina kocsiját, de ez amint megtörténik, hatalmas boldogság lesz urrá rajtam, az ajkam széles mosolyra húzódik, és a táskámat magamhoz ölelve már rohanok is ki a házból, úgy téve, mint aki úszik a boldogságában, hiszen még saját magamnak is kellemetlen beismernem azt, hogy mennyire zavarossá vált az életem.
- Én azt hiszem, hogy még semmit sem vártam ennyire. - a kocsiba beülve rögtög egy fajta megnyugvás kerít a hatalmába, azt hiszem, hogy ez azért lehet, mert Dina az egyetlen olyan barátnőm a múltamból, akit nem az érdek vezérelt hozzám, és még mindig nem azért az életem része. Az övemet becsatolva töprengek el a kérdésén, de igazából valóban mindenre kíváncsi vagyok. Még sosem voltam állatkertben. Vagyis az új életem óta soha. Mert gyerekként persze igen... de azt messzemenőleg nem hiszem, hogy a mai élményünkkel fog találni. - A majmokat.- ismerem be végül nevetve, de annál őszintébben. - Tényleg érdekel, hogy hasonlítanak-e hozzánk emberekhez. - egy-egy új helyzetben úgy érzem magam tényleg, mintha valami kisgyerek lennék, aki számára még minden annyira újdonság. - Meg a páviánokat. Hogy tényleg piros-e neki, vagy csak valaki ki találta azt a nevet és azóta mindenki úgy mondja. - ismét elnevetem magam olyan gyermekien, pedig valóban kíváncsi vagyok. Ahogyan igazából minden másra is.
- Köszönöm, hogy szánsz rám időt. Ez nagyon sokat jelent nekem. - mosolygok felé hálásan, mert sokan megérteni sem tudják, hogy egy-egy ilyen boldog pillanat, mennyivel többet jelent bármi másnál. Azt hiszem, hogy ha valamiért hálás lehetek az életemben, akkor az az, hogy azon a délután éppen Diana volt az, aki a segítségemre sietett.