“Don’t worry if people think you’re crazy. You are crazy. You have that kind of intoxicating insanity that lets other people dream outside of the lines and become who they’re destined to be.”
Az eltorzult arcát látva szinte azonnal megbánom az elszórt viccet. Őszintén szólva gondolkozhattam volna előre és tudhattam volna, hogy nem lesz jó ötlet, de hé... nem hibáztathat, elvégre nem mindennap találok egy vérző... elvérző nőt a fürdőszobám padlóján aki épp elhalálozni készül. Szerintem senki sem tudná, hogy miként kellene reagálni egy ilyen helyzetben. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a helyzet nagyon nincs rendben, mégis igyekszem felállítani a képzeletbeli fontossági sorrendet és azt követni. Még ha nehezemre is esik nem azonnal kifaggatni őt. - Fogjuk rá, hogy van elég. - Válaszolom szerénykedve, pedig könnyedén rám lehetne aggatni a gazdag jelzőt is, de már így is jóval többet mondtam neki, mint kellett volna.
Igyekszem lelkileg és egyben testileg is összeszedni magam ameddig Grace életet ment. Annie furcsa megszólalásait igyekszem annak letudni, hogy valószínűleg sok vért veszített és fájdalmai vannak, bár még így is nehéz magamnak néhányat megmagyarázni. Csak nehezen tudom mindezt elkönyvelni magamban, fogalmam sincs, hogy mi történik, csak megyek az árral, reménykedve abban, hogy a végén mindent megértek... talán. És bár semmit sem értek és tisztában vagyok azzal, hogy a nő nem jelent jót számomra, mégis vagyok annyira idióta, hogy a piros zászlókat figyelmen kívül hagyva, csakis arra koncentráljak, hogy ő jól legyen. Ismeretlenül is tudom, hogy segíteni akarok neki, hogy egyedül van a világban, én pedig... egy idióta vagyok. - Sötét oldalam? - Kérdezek vissza érdeklődve. - Pffh... még szép hogy van! - Vonok vállat, mintha az mindenkinek lenne és nem érteném mi is ez a kérdés. - Elvégre egy nő kis híján meghalt a kanapémon. Szerintem ez elég sötét. - Teszem hozzá oldalra billentett fejjel, bár azért egy csibész mosoly ül ki arcomra. - Egyszer az öcsémre fogtam, hogy lopott és vagy egy hónapra szobafogságot kapott szüleinktől. - Azt inkább nem teszem hozzá, hogy bűntudatom volt és még egy nap sem telt el mielőtt bevallottam volna a bűnöm. Szóval ha jól sejtem nem igazán van rossz oldalam. Ami nem kellene, hogy rossz legyen, most mégis próbálom előadni a rosszfiút, franc tudja miért...
- Szóval akkor mi vagy, Miss NemHölgy?- Nyomom meg a becenevet miközben pimaszul mosolygok le rá. Kétségen kívüli, hogy igencsak szórakoztató társaság ő. Valami... titokzatosság van benne, egy kis őrültséggel fűszerezve. Csak simán más, mint a többi nő. Ez tetszik és mindenképpen felkelti az érdeklődésemet. - Csupán az én meglátásaim. Mindenki tett már valami rosszat, mégsem lesz azonnal rossz mindenkiből. - Persze ennek vannak fokozatai, de alapjában véve, érvényes az állításom.
16+ - Jó-jó, értem! - Szólalok fel megadóan és határozottan zavarba is jövök. Nem szoktam hozzá, hogy a vérben ázott meztelen betörőimet fürdessem, arról nem is beszélve, hogy Annie átkozottul élvezi ezt. Talán nekem is hasonlóan kellene tennem, aztán lehetséges, hogy a végén még ő lesz zavarban. Meglátjuk ki nevet a végén alapon. - Azért ezzel nem ijesztesz meg túlzottan. - Nézek rá hamiskás kis mosollyal, igyekszem normalizálni magamban a helyzetet, de a vörösen égő fejem talán árulkodó jel lehet, hogy amúgy lehetségesen megijeszt a dolog, még ha nem is a szó szoros értelmében. Azért biztosan lenne néhány érdekes pillanatunk ha pucér maradna. - De biztosan jól fogsz kinézni az egyik ingemben. - Kacsintok rá, hiszen a nők élnek-halnak az ilyesmiért. Már csak azt kell kitalálnom, hogy melyik inget áldozom be. Aztán akármennyire is imádkoztam magamban, mégis meg akar szabadulni a maradék ruhadaraboktól is. Nagyon próbálkozom úgy tenni, mintha ez meg sem kottyanna nekem, vagy éppen elrejteni előle a tényt és egyben a jeleket, amik bizonyítják, hogy valahol talán élvezem is a helyzetet. Hé, nem tehetek róla! Nem mintha irányítani tudnám a dolgot. A szemeimet még csak-csak sikerül, de odalent már külön világ van, szabad akarattal. - Te aztán nem vagy semmi! - Nevetek fel, miközben próbálom még mindig nem túlzottan megbámulni őt, bár tény, hogy kezdek egyre jobban elkényelmesedni.
Aztán ahogy megszólal és lassan kezd beavatni abba ami történt, először csak hümmögve bólogatok, igyekszem feldolgozni a hallottakat, miközben még mindig a testének tisztogatásával ügyködöm. Nem tudom eldönteni, hogy most hinnem kellene neki, viccel... vagy? - Ahm... - Próbálok megszólalni, de nem tudok. Semmi értelmes nem jön fel, a vizet bámulom... most nyilvánvalóan változik a hangulatom, érzékelheti és egyben láthatja az elkomolyodó arcvonásokat. Már éppen gondolkoznék azon, hogy talán jobban jártam volna ha a rendőrséget hívom mikor kimondja a varázsszót. És nem az "elestem"-re gondolok. A kislányra. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, értetlen tekintettel nézek végül fel rá. - Elraboltak egy kislányt? - Ragadom meg az egyetlen dolgot, ami értelmet nyerhet mindannak amit megosztott velem. - Pasas akit meg kellett volna ölnöd? Öhm... Gyakran csinálsz ilyesmit? - Kanyarodok vissza végül az első kijelentéshez. Nem túl óvatosan közelítem meg a témát, de nem tudom, hogy van-e mit óvatoskodni. - Oké. Első kérdés: veszélyben vagyok? - Teszem fel végül a kérdést, ami talán naivnak tűnhet... főleg így utólag, de... nem tudom mit mondhatnék. Mielőtt bármit is mondanék, tudnom kell, hogy ez bajt jelent-e rám. Ő bajt jelenthet-e rám. Őszintén áldom a fene nagy higgadtságom. Más talán már rég fejét vesztve rohant volna, én meg akárcsak egy idióta még itt mosogatom a nőt aki épp meg akart ölni valakit. Vagyis mosogattam, merthogy azért most lefagytam egy kicsit. De komolyan... Mi bajom van? - Második... Mi történt a kislánnyal? - Mert talán a gyilkosságban részt nem akarok venni, de a gyerekek a gyengéim. - És hogyan tovább? - Higgadtan és egyben okosan puhatolózom. Akármi is legyen, még nem tudhatom miről van szó. - Annie, ez most egy kicsit... sok. - Vallom be végül, bár - még - nem mozdulok el, ugyanakkor az ajtó felé pillantva, elkezdem latolgatni a lehetőségeimet.
"We’re all crazy, I believe, just in different ways."
A szám két sarka megfeszül, mely arckifejezés akkor látszik megfigyeléseim szerint az emberen, ha rossz hírt akar közölni. Mivel azonban a „Talán.” nem kérdés és nem érzem, hogy felhatalmazott volna az állandó okfejtéssel - csendben fürkészem. És egyébként sincsen udvarias közlésre lehetőségem, ha azt akarom mondani, hogy: téved. - Nahát!... - szikrázik örömtől a tekintetem, aztán kissé elnyúlik. - Hát ez egyébként nem számít akkora előnynek, ha meghalok - jobban nevetek, mint amennyire nevetségesek a szavak. A vállam rázkódása függőjeként mozog hozzá hasfalam is, ami lemossa képemről a telt vigyorgást, felváltja egy torz, elégedetlen mimika. Átkozom magam, amiért korábban nem tártam fel előtte azt, hogy létezek... Szinte már tényleg nevetséges lesz, ha így fogok meghalni. Pont mielőtt szárnyakat bonthatott volna a végzetünk és kereshetem egy újabb életben... - Gazdag vagy? - kérdezem. Egyébként nem érdekel, hogy mennyi pénze van. Nincstelenként éltem eddig, ezután sem zavar, ha szegényen maradok... Rowan megadott mindent, amire szükségem volt és azt hiszem bőven gazdagabb a világom, mint a milliárdosoké. Azért kérdezem, hogy valamit kérdezzek, mert ébren akarok maradni. Tágra nyílt szemmel nézek rá, amikor a mosolyomat gyönyörűnek címkézi. Ha teljesen őszinte akarnék lenni - és erőm teljében lennék -, fognám magam és elfutnék, vissza sem néznék többet. A képzelet hirtelen valóssággá válik, ami ismeretlen, idegen érzéseket csikar ki belőlem ott és olyan helyeken, amikre nincsen értelmes magyarázat. Zavaromban elfordítom a fejemet, később tekintetemet is... Elképzeltem párszor, hogyan leszünk mi egy egészé, de a gyengédséget hírből sem ismerem... - Nem kell azt mondanod, amit valaki másnak mondanál, hogy jobban érezze magát - mert sem szép, sem tiszta nem vagyok perpillanat. Egy másik nő, egy szerencsés szőke, vagy barna, aki egészséges testben és lélekben most valószínűleg az ölébe simulna és... Én meg egyre csak kisebbre húzom magam, amennyire a fájás és a seb engedi nekem. - Nem akarok gyönyörű lenni, csak fontos neked - motyogom orrom alatt.
- Pedig a kislányok pontosan olyan képet képzelnek a hercegnek, mint amilyen a tiéd - mutató- és hüvelykujjam húzom végig valahol az arcom előtt, homloktól állig többször ismételve. Félig résnyire nyílt ajkakkal figyelem, próbálom megkeresni a buktatókat, hol vagyunk, mi történik igazából. Túl kellemes valóságnak hat, nem lehet igaz. Ígéret? Számítania kellene a szavaknak? Van azoknak súlya, lényege? Elpillantok mögé, egy új pontot keresek szemeimmel, olyan érzés, mintha valami nagy erőkkel összeszorítaná a mellkasomat. - Azok csak szavak - megköszörülöm a torkomat, amikor meghallom mennyire határozatlan és rekedtes hangom lett. A földi pokolban, ahol én élek, ott nem számítanak a szavak, csak a tettek; talán ennek köszönhetem a melegséget, ami bizalomvirágot bont a mellkasomban iránta. - Van neked egyáltalán sötét oldalad? - fáj beismernem, hogy túl jó hozzám. Azt reméltem, hogy faragatlan, vagy indokolatlanul bunkó lesz majd, de nem. Ha én vagyok a totális sötétség, ő biztosan a makulátlan fényesség... Ja, kurva nagy szívás ez neki. - Nem vagyok egy hölgy - sértetten szegem fel államat -, szóval nem kell udvariaskodnod - vállat vonok alig észrevehetően.
- Hogy? - nem csak meglep azzal, amit mond, nem értem meg, mire, vagy miért mondja ezt. Vajon senkit sem dobna ki, aki ilyen pofátlanul kihasználja aranyszívét, vagy csak velem kivételez? Valószínűleg bárki más menedéke is lenne, nem áltathatom magamat. - Most miért mondod ezeket? - szinte felháborodást érzékelek magamon, pedig semmi okom rá, mert biztosan okkal mondja azt, amit. Mégis teljes tudatlansággal és értetlenséggel a fejemben fogadom el a közeledését, ahogy felsegít és elindulunk. - Ha nem, levágjuk! - legyintek mihaszna végtagjaim felé. Szerencse, hogy tart, mert biztosan nem sikerülne, a súlytalanság érzéséhez kapcsolódik a szédülés, gyengeség, ezért mindkét karommal belekapaszkodom.
(+16) - Nem egészen értem, hogyan tudna segíteni nekem itt benn az, hogy te ott kinn vársz - elnevetem magam, mint aki egyáltalán nincs magánál. De ha egyszer mulattat, mennyire prűdként viselkedik. Lemerném fogadni, hogy úgy adják egymás után a törölközőit a hölgyek, mint ahogyan ránézésre sejthető. - Határozottan: vagy! - nézek fel rá. Képtelen vagyok levakarni elégedett vigyorgásomat, még Tim állandó duruzsolása is csendesedik a folyosón, ahogy kuncogva rázom nemleges irányba a fejemet... Ki hitte volna, hogy vörösebb lesz a képe, mint a testemre száradt vérem!? - Ha nincs egyetlen ruhád sem, maradhatok pucér! Engem nem akaszt ki, így megyünk a föld alá is... - semmiféle átgondolás, vagy takargatás nem történik részemről. Azt nem értem, miért bámulja a plafont, meg minden mást is helyettem, kissé sértve érzem magamat tőle, de talán ha már illatos leszek és kevésbé mocskos, megtisztel a tekintetével. Nem segít teljesen levetkőzni, mire rosszallóan felhorkantok. - Légyszíves, vagy mi a varázsszó? - kérdezem türelmetlenül, sürgetően a keze után kapva, hogy legalább a - teljesen átlagos méretű - kebleim felszabadításában legyen bátor és merész. Ha alsótájékomat egyedül kell, megtámaszkodom közben benne... Figyelem a víz folyását, bár szerintem praktikusabb lett volna egy gyors lelötykölés, ha szeretne pancsolni, nem én fogom elrontani a szórakozásunkat... Mintha nem hallottam volna, hogy kérdez, úgy maradok tovább énölelésben mellette a kád előtt. Pár pillanattal később, a belépés után; - Hát talán amúgy sem elkerülhető, hogy valamiféle magyarázatot adjak... - az ő tökéletes életének igen éles és kirívó esete lehet olyasmi, ami velem érkezett... - A pasas, akit meg kellett volna ölnöm, gyorsabb volt, mint én - nem nézek rá, beletérdelek a vízbe és ahol érem magam, megmosakszom. Hagyok időt, hogy feldolgozza, amit kimondtam. - Ő vezetett volna nyomra, de nagyon elbasztam, mert gyorsabb és hát... ügyesebb meg erősebb is volt, ami máskor nem gond, de nem tudom... Nem láttam, aztán meg jött és... - ingerülten a vízbe csapok, majd hátraesem, hogy egyik térdem felhúzhassam, a másikat magam elé hajtom, amennyire a kádban lehetséges. A víz egyre csak sűrűbb, vörösebb lesz tőlem. Felnézek végül Benjaminra... - Elraboltak egy kislányt - pontosítok, ha már a teljes történetet hallania kell, tudja meg, mi történik az árnybirodalomban... Ott, ahol én harcolok. Közelebb eső kezem felé nyújtom, mutatóujjamat végig húzom arcélén, egyik profiltól a másikig. - Vagy elestem - újra előre fordulok, lehetőséget teremtek, melyik univerzumban leszünk tovább...
“Don’t worry if people think you’re crazy. You are crazy. You have that kind of intoxicating insanity that lets other people dream outside of the lines and become who they’re destined to be.”
A válasza szinte érezhetően szíven üt. Nem azért mert rosszul esne, legalábbis nem tőle. Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Részben nem értem amit mond. Nem azért mert érthetetlen lenne, sokkal inkább mert számomra a bizalom, bár nem könnyű, de mégis egyértelmű dolog. Olyasmi amit mások érdemelnek ki nálam, és azt még megértettem volna ha azt mondja, még nem érdemeltem ki. De a valós válasza... Egyszerűen nem tudom hová tenni. Tényleg ennyire szar lenne a helyzete? Honnan pottyant ide ez a nő? Az idő múlásával csak egyre több és több kérdés gyülemlik fel bennem, mégis igyekszem őket lenyelni magamban, hiszen az első, hogy őt helyrehozzuk. Ha már jól van, majd akkor elégíthetem ki a kíváncsiságomat is. Fontossági sorrend van.
- Talán. - Válaszolom végül. Nem akarok helyeselni, de ellenkezni sem. Akaratomon kívül kezdek el gondolkozni azon, hogy én vajon kit árultam el. Nem tudom. Éppen ezért is adom válaszként a középutat. Aztán következő kérdései hallatán jóízűen nevetek fel. Nem vagyok biztos abban, hogy mennyire gondolja komolyan a kérdést. Talán csak a fájdalom beszél belőle. - Rivális? - Kérdezek vissza végül felvont szemöldökkel. - Kétlem, hogy sokan vetekedhetnek veled. Még senki sem mondhatja el, hogy a kanapémon vérzett el. - Próbálkozom meg a vicces válasszal, mert ez az amihez értek. Bár ha jobban belegondolok, egyébként sem sok riválisa van. Ugyan nem kimondottan terveztem még el a jövőnket, de mindenképpen érdekesebbnek tűnik, mint az összes többi nő akivel összesodor az élet. - Az nem baj, nekem van. - Kacsintok rá. Azt pedig remélem, hogy a válaszom nem egy öntelt faszt fog lefesteni előtte, nem az volt a célom. Sokkal inkább csak, hogy ne aggódjon, nem terveztem leverni rajta a pizza árát... Meg a falat sem. Sem pedig a padlót... a kanapét. A számla rohadt hosszú lenne. - Gyönyörű mosolyod van. - Nem vagyok rest kimondani amit gondolok, soha sem voltam. Neki pedig szemmel láthatóan gyengédségre és kedvességre van szüksége. Ha mással nem is, de ennyivel igazán szolgálhatok.
- Sokmindennek szólítottak már, de hercegnek még nem. - Húzom ajkaimat féloldalas mosolyra. Kimondottan örülök, hogy él. Őszintén szólva volt néhány pillanat, mikor nem gondoltam volna, hogy megéli a reggelt. Szörnyű állapotban volt, de jobbnak láttam ezt nem megemlíteni neki. - Még szép, hogy nem árultalak el. Hát megígértem, nemde? - Húzom fel szemöldököm, mintha ez ilyen egyszerű is lenne. Pedig ha jól sejtem, számára valószínűleg egy ígéret annyit ér, mint másnál a vécépapír. - Tudod, akadnak olyan emberek akik bizalmat érdemelnek. - Persze ezzel nem magamra célzom... Na jó talán egy egészen icike-picikét. Inkább csak igyekszem bizonyítani neki, hogy a való világban sem mindenki szörnyeteg. Arról meg fogalmam sincs, hogy ő honnan jött. Talán a pokolból. - Te mondtad ki. - Nevetek fel, megadóan égnek emelve a kezeimet. - Én túl udvarias vagyok ahhoz, hogy ilyesmit mondjak egy hölgyre. - Csibész mosolyt eresztek.
- Egyébként... nem dobnálak ki. - Teszem még hozzá, bár abban sem vagyok biztos, hogy még emlékszik arra amit korábban mondott. Ha elmondaná a titkait, kidobnám. Lehetséges, hogy frászt kapnék, de kétlem, hogy kitenném. Ahhoz túl... nem is tudom... hülye vagyok? Hiszek az emberekben, abban hogy változni tudnak. Abban, hogy egy rossz gyerekkor rámehet az egész életedre. Neki pedig nyilvánvalóan nem sok jó jutott ki az életében. - Egy olyan ember is tud jó lenni, aki rossz dolgokat tett. - Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenki jó aki rossz. De a szemében sokkal többet látok. - Na gyere! - Szólalok meg majd hajolok is le hozzá, hogy aztán az egyik karját átdobjam a vállamon, átkaroljam a törékeny testet és egy lassú mozdulattal felsegítsem őt. - Menni fog? - Kérdezem tőle, miközben igyekszem a súlyának nagy részét megtartani.
Már csak a fürdőbe érve ér el a felismerés, amiben ráébredek, hogy mit is vár el tőlem pontosan. Magam sem tudom, hogy miért lep meg annyira a dolog, számíthattam volna rá, hogy nem ruhástól akar főrdőzni. Arra is, hogy egymaga aligha tudná véghezvinni. Francba! - Ha gondolod... kint megvárlak? - Próbálkozom be, bár jól tudom, hogy hülyeség volt, még a lábán is alig tud egyedül megállni. Talán nem is lenne okos magára hagyni. - Vagy... - Letagadhatatlanul zavarba jövök. Nem mintha még sohasem láttam volna női testet. De nem így. Nem... Basszus. Most komolyan? - Oké. - Bólintok végül. Megbeszélem én magammal, meg sem kell, hogy szólaljon. - Csak most jöttem rá, hogy nem igazán van női ruhám... sem pedig méretem. Remélem ez nem lesz probléma? - Mondom miközben lassú mozdulatokkal igyekszem őt kifejteni a véres göncökből. Átkozottul próbálok nem oda nézni... meg úgy sehová sem. De elég nehéz úgy működni, hogy nem látok semmit sem. A szemébe semmiképp sem nézek. Legfeljebb a másik párosra. Véletlenül, természetesen. Férfi vagyok, oké? Ő pedig még véresen is csodásan fest. Akármilyen betegül is hangzik. Ezt ha akarnám sem tudnám letagadni. Az alsóneműhöz viszont nem nyúlok és őszintén remélem, hogy ő sem fog, hacsak nem akarja, hogy összeessek. - Szóval elárulod, hogy hogyan szerezted? - Figyelemelterelésként biccentek a bekötözött seb felé, amit magam sem tudom, hogy hogyan kellene szárazon tartani. Jobb ötlet híján a kádat választom. Csak éppen elég vizet engedek bele ahhoz, hogy Annie mosakodni tudjon benne, de mégsem kerüljön a kötés víz alá. Besegítem őt, aztán én magam is leereszkedem a kád mellé, hogy aztán segíteni tudjak... amennyiben igényli. Mert kétlem, hogy mindent meg tud egyedül mosni. Nem azért mert szívesen érinteném a bőrét.
"We’re all crazy, I believe, just in different ways."
Egy külső szemlélő számára a jelenet még lehetett volna illedelmes is a maga csavaros és kiszámíthatatlan módján, de Benjamin biztosan megpillantotta már a merész villanásokat tekintetemben... El sem rejtettem. Úgy érzem, nem kapok levegőt mellette és minden pórusomat delejes erő járja át. Ajkam megnyílik, de nem tudok mit mondani, egy hang sem jön ki a torkomon. Csak levegő. De az is kevés... A szavai miatt elfeledkeztem magamról, tátott szájjal nézek utána. Tudom, hogy meg kéne köszönnöm, vagy legalább mondanom valamit. De csak ülök itt, mint egy eszelős, vagy ha nem is eszelősen, de mint egy magán kívül lévő ember. Okozati tényezőként persze nem elkerülhető tényező, hogy vérzek és azt hiszem, hogy haldoklom... - Khm - küzdök a kísértéssel, hogy ingassam a fejem és gyomorból kiinduló nevetéssel reagáljak - Azta... - pihegve prüszkölöm csak. Hirtelen azon tűnödöm, hogy Benjamin Stanford valóban olyan ember, akiért érdemes élni. Nem meghalni... Arra bármilyen nyomorult képes. De élni. Ezzel az idegen, túlvilági gondolattal grimaszolgatok, mert az arcizmaim nem állnak szolgálatomba és képtelenek együttműködni; groteszk hol-mosoly, hol-komor ábrázattal figyelem. - Nem hagynám, hogy meghalj - motyogom alig hallhatóan, de valószínűsítem, hogy ő sem hallja a néma szavaimat. Ha csak szájról nem olvas...
Egy rejtély, miért segít nekem... Még az én csökevényes agyammal is képes vagyok felfogni, hogy ebben, mármint abban az univerzumban, ahol ő az ideje nagy részét tölti, én egy betörő idegen vagyok... Az enyémben persze már sokkal többek is, mint idegenek. De mivel még nem törte át a tükörfalat és nem látja azt, amit én, teljesen érthetetlen a viselkedése. Ha benne meg is bízom, bárki is a barátja, őbenne nem. Nem szeretem a rejtélyeket. Illetve, ami azt illeti, nagyon is szeretem őket. A szóban forgó rejtély a bizalmamat kéri, nekem pedig megreped a határozott elutasításomat megtestesítő páncélom... - Nem tudom, hogy mi az - vallom be. Bizalom... Az a két ember, aki a születésem után leginkább kellett volna, hogy megharcoljon érte és meg is tartsa azt, nem tette. Összetörte. A Vörös Király az egyetlen, akiben megbízom... De talán ő is képes lenne árulásra, ha nem volna több hasznom. Nem értem a világ működését, vagy nem úgy, ahogyan mások... - Senki sem megbízható... Mindannyian valaki árulói vagyunk... - nevetek rá gyöngén, álomittas hangon. Nem tiltakozom, ami ugyebár az én részemről már beleegyezésnek minősülhet. De az igazságon nem változtat. Ha Benjamin Stanford a csillagok ígéretével született hozzám; akkor nem fog szólni a hivatásos szörnyetegeknek... Ha igen, legalább megtudom, hogy meghalni érdemesebb, mint élni.
Később változik a hangulat, éberebbé lesz az elmém, mert az éhezés nem tréfa tárgya és igen megdöbbent és meg is visel, hogy miattam utol érte ez az utálatos kór. Lapos pillantások alól ellenőrzöm, nem e gúnyolódik rajtam... Semmi nem irritál jobban, mint ha nevetnek rajtam. Az ilyesmit kifejezetten gyűlöltem... És köze volt ahhoz, amiket mondtak, miközben gyötörtek. - Olyan vagy, mint egy oroszlán... - talán nem ez a helyes replika, amikor erősnek nevezett. De mindig is arra emlékeztetett. Vad, de nemes és tekintélyt parancsoló. Haja is ilyen színű, a világosbarna és a sötétszőke közötti tizenhét árnyalatával, és ellenszegülve a modernkori elvárással, igen előkelő arccsonttal. Magas, de nem túl magas, atléta kecsességű, és erejű; amivel nem kérkedik. Szabálytalan arccal, éppen annyira, hogy jóképű legyen... - Sokan udvarolnak neked? - megköszörülöm a torkomat - Mármint sok riválisom van? - nem árt tudni, hány ember életét kell még időben kioltanom...
- De nincs pénzem! - tiltakozom meglepetten és gyöngén. Csak úgy miért hozna nekem mindenfélét, amit szeretek!? Ennek semmi értelme, hacsak nem lett fülig szerelmes! A bók, a nevem után... Az lett!? - Gyönyörűnek látsz? - kérdezem berekedten. Ez is csak a seb miatt, nem az érzelgősségem feszíti szét megviselt torkomat... - Csak mert azt hinném, hogy egy vérben ázott nő inkább visszataszító... - félrehúzom a számat. Biztosan nem ez a megfelelő válasz, ismételten sikerül bebizonyítanom, hogy a fejemben vagyok a legjobb helyen. Idekinn nem... - A titkok azért vannak, hogy rejtve maradjanak... - vállat rántok, de már én is tudom, hogy nem vagyok teljesen magamnál és a legkevésbé sem vagyok beszámítható - Ha elmondanék mindent, ott dobnál ki, ahol nem szégyen - és ezzel talán minden kérdésére választ adok. Ha abban bízik, hogy rejtegetem, milyen varázslatos Hamupipőke történet van mögöttem, ki kell ábrándítanom. Ettől függetlenül persze még egymásnak lettünk teremtve, de jobb az elején tisztázni, hogy mennyire mocskos a hintó út mögöttem... Elkezdem sajnálni, hogy össze pettyeztem a falát, de a szédüléssel való keringőmben nem ügyeltem rá, hová tapad a tenyerem... Nem voltam udvarias, amikor összefogdostam a folyosóját... Félrehúzom a szám, hiszen bánom, főleg, mert úgy tűnik, nem tetszik neki, hogy a kezem lenyomatával szellemériténseket felejtettem itt-ott. - Önző... - elismétlem.
- És a hercegem... - zsibbadást érzek ott, ahol eddig éles fájdalmat. Egyik tenyerem végével kitapogatom a változást, feszül a bőröm rendesen. Bárki, bármit is művelt, könnyebb lett elviselnem... Habár rosszallom, hogy nem láttam a gyógyítással érkező arcot, de elengedem. Lassan változik arckifejezésem, elnyúlik az addig mosolygó képem. Hallom, hogy kérdez, de eszembe sem jut válaszolni, ráfüggesztem tekintetem. Kínos is lehet, olyan hosszan révedek rá... - Nem árultál el - amivel egyelőre nem tudom, hogy mit is kezdhetek. Könnyebb volt, amíg csak a képzelet földjén tartoztunk össze; most, hogy valóságos a kötődésem kialakulása felé, egy kicsit megrémít a gondolat. Feltornázom magam aligha ülőhelyzetbe, onnan nézek rá. A tekintetemmel nem eresztem el. Biztosan nem lehet igaz, de biológiai változást érzek magamon, most, hogy tudom hozzám tartozik. - Több, mint tökéletes... - én már nagyon régóta nem sírok, csak pityergek, de ebben a pillanatban egészen közel kerülök ahhoz, hogy undorító bömbölésbe kezdjek. Itt, ahol vagyok. Vajon mennyi kellemesen puha, meleg érintést bír el egy olyan ütött-kopott, üreges szív, mint az enyém?! - Ne udvariaskodj, biztosan bűzlök - rázom össze magamat - Segítesz eljutni a fürdőbe? Meg minden mást is... - nézek rá. A tompa fájdalom kellemetlen, de el tudom viselni. Pihentem eleget, nem akarom, hogy ilyen rossz állapotban kelljen látnia... Látott eleget. Ami elég kínos! - Mások a menyasszonyi ruhában nem mutogatják magukat, én meg véresen nem akartam... - búgom halkan magam elé, de nem vagyok abban biztos, hogy nem hallja. Egyáltalán nem tartom kivitelezhetőnek, hogy fel tudjak kelni egyedül, vagy hogy meg tudjak mosakodni egyedül, bármiféle tartás nélkül, de erről szó sincsen. Nem kifogásolom, hogy mindvégig ott legyen. Emiatt inkább ő fog szorongani... A kérdést hallva lassan bekúszik az emlékeim közé minden, amiről korábban, még a kiesésem előtt beszélgettünk... Szomorkás mosollyal nézek rá, látom, hogy Tim elsétál mögötte. Vágyálom maradt, hogy eltűnjön, de hiába is beszél, nem figyelek rá. - Érző - felelem. Nem tudom, hogy ezzel egyetért-e, de a magam részéről határozott magabiztossággal állítom, hogy jó az, aki képes érezni, a legjobb, aki át is...
“Don’t worry if people think you’re crazy. You are crazy. You have that kind of intoxicating insanity that lets other people dream outside of the lines and become who they’re destined to be.”
Meglepetten pillantok a vérben ázott nőre. És bár nem kimondottan ijedek meg a felmordulására, mert még mindig hiszem amit mondok... Tehát kétlem, hogy ereje maradt volna még arra, hogy bántson, ám az nyilvánvaló, hogy nem szereti ha alulbecsülik. A tekintetével mindent elárul, a szavakra már szükségem sincs ahhoz, hogy tudjam, ez egy érzékeny pont nála. Éppen ezért sem szeretném tovább kínozni vele. - Nem becsültelek alá. Nem ismerlek ugyan, de biztosan bármire képes lennél. Erősnek tűnsz. Én a helyedben tuti meghaltam volna már... - Mondom egy féloldalas mosollyal és egyben egy grimasszal az arcomon. - Azt inkább aggodalomból mondtam. Kétlem, hogy jót tenne neked, ha most megerőltetnéd magad. - Jól bánok a szavakkal, mindig is jó volt a beszélőkém, másképp ügyvéd sem lehetett belőlem. Segíteni akarok neki, nem akarom felbőszíteni. Szüksége van rám.
Miután elég nyilvánvalóan ellenkezik a mentő hallatára, képtelen vagyok a saját kezembe venni a sorsát. Az elsősegély dobozt veszem használatba, áldom is a fejem, hogy tartok itthon ilyesmit, hiszen őszintén szólva az elmúlt tíz évben szerintem aligha volt rá szükségem. Talán egyszer? Mondjuk olyasvalakinek aki sokat főz, talán nagyobb szüksége is van rá. És én bár szeretek főzni, vagy úgy tenni, mintha főznék, csak nagyon ritkán készítek bármit is, hiszen ha sűrűbben tenném, akkor valószínűleg az elsősegélydoboz nem is lenne elég. Lehetségesen a vécén tölteném az életem nagy részét. Vagy a kórházban. - Egy ápoló. Barát. - Válaszolom, direkt nem mondom a nevét. Nem hiszem, hogy okos lenne, nem ismerem a nőt, nem tudni, hogy mire képes. Ahogyan azt sem, hogy miért fél a mentőtől. - Megbízható, nem hívná a mentőket. Nem hagyom neki, ígérem. Segítségre van szükséged, olyanra amivel én nem szolgálhatok. Bízz bennem, oké? - A bizalmát kérem, éppen úgy ahogyan ő kéri az enyémet. Nem igazán szolgáltunk még rá egymás bizalmára, sőt! Viszont nincs mit veszítenie... Ha nem bízik bennem, akkor meghal. Ha én nem bízom meg benne, akkor pedig nagy valószínűséggel ugyanaz történik, aztán lehetségesen lecsuknak gyilkosságért.
Az arcomon az érzelmek csak úgy váltakoznak. Hol meglepett vagyok, hol értetlen, hol bizalmatlan, hol gondoskodó, aggódó... Én magam sem tudom, hogy mit gondoljak róla, vagy a helyzetről. Bocsánatot kér. Viccelődtem. Nem gondoltam komolyan. Értetlenül pillantok rá, nagyon nehéz megértenem őt. Úgy tűnik mintha ténylegesen sajnálná, elhiszi, hogy éhes maradtam. Ez valahogy sokat elárul róla és máris feleannyira sem bánom, hogy betört, vagy éppen ételt lopott tőlem. Lehet őrült vagyok, de ugyanakkor gondoskodó is. Szívemen viselem az embereket. Főleg azokat akiknek szüksége van rám. - Semmi baj. - Nem teljesen tudom, hogy mi mást is mondhatnék. Legszívesebben felajánlanám neki, hogy maradjon itt ameddig csak akar és egyen amennyire szüksége van. Mégsem teszem meg. Még nem. Nem ismerem őt, veszélyes lehet. - Te pedig nagyon erős vagy. - Válaszolom büszkeséggel a hangomban a fertőtlenítés és kötözés kellős közepén.
- Vattacukor és pizza. Megoldom! - Kacsintok rá miután végeztünk a legrosszabb résszel. - Gyönyörű neved van, éppen annyira gyönyörű, mint amilyen te is vagy. - Bókolok kicsit elcsépelt módon, tény, hogy nem vagyok túl jó benne. - Mondanám, hogy örvendek a találkozásnak, de erre majd inkább visszatérünk ha már nem vagy életveszélyben. - Mondom egy ideges mosoly kíséretében. - Titokzatos vagy. - Bököm oda végül mikor kijelenti, hogy nincs senkije. Sajnálom őt. Egyedül a nagyvilágban. Sok-sok kérdésem lenne hozzá, de igyekszem őket későbbre tartogatni, nem akarom őt lefárasztani. - Tény, hogy nagyon érett már egy új dekoráció, bár azért nem vagyok biztos abban, hogy most így lenne a megfelelő. - Nevetek fel. Bár nem kimondottan örülök, nem is vagyok mérges miatta. - Az a fal fele annyit sem számít, mint te magad. A lényeg, hogy jól legyél. - Válaszolom végül megnyugtatóan, tudtára adva, hogy konkrétan leszarom a kárt amit okozott. Az mind helyrehozható egy kis pénzzel és munkával. - Jó ember? - Nézek rá meglepetten. - Valaki aki nem önző. - Válaszolom röviden, de mégis tömören.
- De most megyek és elintézem a telefonhívást, aztán segítek a mosakodásban. - Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy túl gyengének tűnik ahhoz, hogy saját maga próbálkozzon meg vele. Ma már egyszer alábecsültem és nem kimondottan örült neki. Mire végeztem a hívással és visszaértem Annie-hez, már nem volt magánál. Amíg Grace-re vártam, igyekeztem kicsit rendet rakni, legalább a vér egy részét feltörölni mielőtt teljesen meg nem szárad. Szerencsére az ápoló nem húzta túl sokáig az időt. Alig fél órán belül megérkezik, majd miután ő helyre pofozza a kis betegünket én a korábban szóban forgó pizzát is megrendelem, vattacukor hiányában, néhány muffint és fagyit csapok még hozzá. Grace tudtomra adja, hogy néhány órára még ki lesz ütve a hölgyemény, meg persze biztonságra is int vele kapcsolatban, mint ahogyan minden épeszű ember is tenné. Természetesen nem kimondottan hallgatok rá, csak megköszönöm a segítségét és már ki is tessékelem őt. Talán hülye vagyok, igen. Mégis úgy érzem, hogy nem dobhatom őt ki. Mindegy mit tett, mindegy miért van itt, senkije sincs...
- Jó reggelt, Csipkerózsika. - Mondom mikor már ébredezés jeleit láthatom, mert bár nem akarok én lenni a furcsa, creepy alak, mégsem hagytam őt magára. Mondhatni... Megfigyelés alatt tartottam. - Hogy érzed magad? - Lépek is közelebb hozzá. Grace vénás fájdalomcsillapítót adott neki, tehát remélhetőleg a fájdalom egyenlőre tűrhető lesz számára. Legszívesebben azonnal kérdésekkel bombáznám őt... Úgy mindennel kapcsolatban, de igyekszem még visszafogni magam. - Rendeltem pizzát. Sajnos vattacukor nem volt, de helyette van muffin és fagyi, remélem megteszi majd. - Mosolyodom el. - De ha szeretnéd megpróbálkozhatunk először a mosakodással is. - Mert ugyebár addig nem jutottunk el korábban. Én pedig nem éreztem helyesnek megfürdetni őt, és nem csak moralitás szempontjából. Nem tudom mennyire volt mozgatható állapotban. - Szóval szerinted milyen egy jó ember? - Kérdezek vissza a korábbi kérdésére, ami még mindig a fejemben cseng. Kíváncsi vagyok a válaszára. Kíváncsi vagyok, hogy ő vajon kit gondol jó embernek. Talán választ is adva arra a kérdésemre, hogy vajon veszélyben vagyok-e mellette.
"We’re all crazy, I believe, just in different ways."
Káprázatos képek játszódnak le a fejemben, miközben nézem őt... Tudom, tudom, hogy a valóság membránján nem tudja, nem érdekli, hogy én vagyok az, akit neki rendelt a sors, de a Paradicsomban, ahol leszünk majd, teljes szimbiózisban élünk... És boldogok is leszünk! - Mindenki tudja a neved - legalábbis az én világomban; igaz nem vagyunk sokan, de már mind ismerik Benjamin nevét. Úgy hányom egymás után ezeket a szavakat, hogy vegyüljön benne sértettség és érezze, megsért azzal, hogy foglalkoztatja egyáltalán... Sötétség villan ezüstös pillantásomban. Hibát vétettek azok, akik lebecsülték a képességeimet... Talán tényleg a halál torkából nézek fel rá, de ez nem jelenti azt, hogyha ellenségessé válna a helyzetünk, ne találnék gyilkos fogást. Ami persze rettentően taszító gondolat vele, mellette... Mert őt sosem... - Ne, ne csináld ezt a szart, te ne... - intek felé, jól láthatóan zavarodottan. A rángatózás nem csak a fájdalomból, hanem a fejemben hömpölygő káoszból is ered. Az én koponyámban ugyanis nincsen rend, rendszerek, csak foltok, üresedés és omladozó falak, színes lények és Ő... - Soha ne becsülj alá, soha - egyik pillanatban még egy gyilkos utolsó, rideg tekintetével nézek rá, de már a következőben szende pislogással fürkészve teszem hozzá: - Kérlek... - ez az, amit nem szokásom mondani... Egész életemben azt hallgattam, hogy mire nem vagyok képes, mire nem vagyok elég jó, hogy mennyire nyomorult vagyok, nem. Ne tévesszen meg a törékeny látszat, egy végnélküli démon lakozik bennem...
- Örülök, hogy megnyugodtál - prüszkölöm a fémes ízzel mit sem foglalkozva számban. Eszembe sem jut, hogy irónia merül fel a részéről. De a szédülés és éles, szúró fájdalom maró kínja között egyébként sem maradna erőm azzal foglalkozni, hogy álcázott rosszallásokkal is törődjek... Megrémít, hogy mentőt akar hívni. Távolinak érzem, hidegnek ettől... Falat emelek körénk, elszigetelem. Jobban érzem magam, hogy korlát van közöttünk és a külvilág között, erre van szükségem, így is maradunk. - Kit? Ki az? - kérdezem a kelleténél agresszívabban - Miért bízol vakon benne? Ha ő hívja a mentőket? Nem, nem, nem akarom - hevesen rázom a fejem, egyre - a seb engedékenységétől függően - kisebbre húzom magam, karjaim átölelve sziluettem, hátha kordában tudom tartani a rémületet. Rossz döntés volt? A Vörös Királyhoz kellett volna futnom!? Fenébe... Ha elalszom és újra a négy fal között ébredek? A remegésem az, ami észhez térít, így-úgy, de meg fogok halni, ha nem lát el valaki, bárki. - De, ha beárul, megölöm - biztosan nem veszi komolyan tőlem, mindegy, mennyire igyekszem, de én tényleg beváltom a fenyegetésem...
- Nem pont ilyenkor akarunk hirtelen mindent is, mielőtt elnyel a sötét? - lihegve kérdem tőle, egymáson simítva kezeimet, közvetlenül a mellkasom előtt. - Ó! - ér a felismerés, hogy ezúttal valaki más szenvedett miattam, valaki, aki ráadásul fontos nekem... Az éhezés nem szokatlan társaságom, éppen emiatt, most ebben a percben megvisel a tudat, hogy ő is úgy érezte magát... - Bocsáss meg! - kérem tőle az eddiginél komolyabb ábrázattal, felhevülten, amennyire erőmből engedi, még fel is ülve hozzá - Tényleg sajnálom, úgyhogy csak bocsáss meg - követelem. Összerándulok a figyelmeztetése ellenére is. Csíp az, amit csinál, de hang nem jön belőlem, ahogy egyébként a mimikám sem változik - hozzá edződtem már a fájdalomhoz, gyakorlatilag komfortzónában érzem magam tőle... Nem a seb fertőtlenítése okoz kaotikus idegösszeomlást, hanem az, hogy bocsánatot kér tőlem. Hirtelen, kérdőn nézek rá, ha már csak sajog az oldalam... Merengőn fürkészem, a kelleténél biztosan irritálóan tovább. - Semmi baj - duzzad egy könnycsepp valahol a szemem sarkában -, boldogan megbocsátom - jelentem ki elégedetten, ha szükségtelen, akkor is.
- Vicces vagy - kuncogok rekedten, miközben nézem, hogyan töri magát, hogy megmentsen. Megváltozik a tekintetem, érzékenyül miatta. - Tudtam, hogy tetszeni fogok neked! - dalolom, közelebb húzódva egy arasznyit, ami nem történik meg, mert ebben a helyzetben és szögből képtelenség is lenne. - Francba! - mintha életem küzdelmét veszíteném el, olyan csalódottsággal húzom fel az orrom, vonom össze szemöldökeimet és méltatlankodok. - Akkor maradok itt! - dacosan jelentem ki, mert egyáltalán nem örülök annak, hogy így alakult... A horkolásom ellen viszont nincs mit tenni!
Ránézve próbálok, tényleg minden erőfeszítéssel igyekszem józan maradni és kevésbé álomittas, ha van rá lehetőségem... Hiszen, azt hiszem végre nem csak a fejemben beszélgetünk és ez valóságos, de abban sem vagyok biztos, nem lehetek... - A vattacukor meg a pizzád - suttogom csak. Olyasvalakinek; akit a szülei megszáradt kenyerén nevelték, az intézetben megnevezhetetlen trutyikból kellett kielégítenie az éhségre vonatkozó szükségleteit, nincs túl sok választék a fejében. Csak a Cirkusz és a rózsaszín vattacukra! - Annie - mutatkozok be, félig lehunyt szemeim alól. A következő kérdésére felnyílnak szemeim, de nem őt, a plafont bámulom. A szüleim... Vajon miféle szörnyeteggé válnék Benjamin szemében, ha elmondanám, mit tettem velük? Kifogás volna e az, hogy ők mit tettek velem? Vagy csak szeretném pajzsként felhasználni az előtörténetemet a csalódottsága, talán gyűlölete, rettegése ellen?! - Nincs senkim, sosem volt - ha őszinte akarok lenni, az egyetlen valódi, erős és létező kötelékem Timmel van, de mindhiába beszélnék róla, a nyavalyás különleges képessége, hogy mások számára láthatatlan... Ha Benji eddig nem vette észre, vele sem kivételez. - Befogadtak nemrég, de nem akarok visszaélni a jóságával, szóval... - ráemelem a fókuszpontomat, hozzád járok - teszem hozzá magamban. Hálás mosollyal fürkészem, bólintok egy aprót. Nem foglalkozom a fájdalommal, vagy talán csak összebarátkoztunk már életem során annyira, hogy ne okozzon különösebb szenvedést, hogy érzem... - Remekül, köszönöm, hogy... - felelem, de akkor az arcomhoz ér, amitől kővé dermedten nézek vissza rá. Megriaszt az érintése, hogy ténylegesen érzem a bőrét az enyémen. Milyen meleg és puha, finom... Tekintetem elkerekedve hol az ujjaiba, hol a szemeibe kapaszkodik. Soha igazán nem simogatott senki, új érzés, új színeket old fel a fejemben. Narancs és rózsaszín, egy picit bordó, kellemes... - Eleget tettél - mozdulatlanul ejtem ki a szavakat a számon, még mindig bűvöletben tart az érintéssel, amit a bőrömön felejtett -, de azt hiszem jobb lesz, ha megmosakszom, mielőtt lelépek - kuncogok. Biztosan felrázná a Nagy Alma kukacos társadalmát egy, az utcán vérben fürdött lány kóborlása...
- Sajnálom a falad - vallom be, bár szerintem sokkal stílusosabb, nem szeretem az egyszínű falakat. Évekig kellett egyetlenben ücsörögnöm... - Jó, annyira amúgy nem sajnálom, intenzívebb lett tőle és egy emléknyom - vállat rántok, mindkét kezem a kötözésre tapad. - Az ismerősöd összevarrja? - kérdezem halkan. Erre szükség van, ez bizonyos. - Sze- szerinted milyen egy jó ember? - behunyom a szemem, a kanapéja hátfalának döntöm a fejem. Próbálok ébren maradni, de nehezemre esik. Hullámokban ráz a hideg, libabőrösre pettyezi a bőrömet... Vajon ez már az a szint lehet, amikor mindegy, ki segít, de valaki segítsen? Húz a gyengeség álomföldre, de én csak azt látom, ahogy a csillagtengerben fürdőzve ott vagyunk, Benji is én, boldogan... Lehetett volna így is?
“Don’t worry if people think you’re crazy. You are crazy. You have that kind of intoxicating insanity that lets other people dream outside of the lines and become who they’re destined to be.”
- Nem! Nem akarom tudni. - Rázom is meg azonnal a fejem, hiszen mindketten tudjuk, hogy jobban járok ha nem tudok semmiről, csakis arról amiről tudnom kell. Vagy legalábbis egyenlőre nem tudok semmiről. Majd ha már nem leszek sokk hatása alatt és nem kell azon agyalnom, hogy mégis hogyan mentsem meg a betörőm életét... talán készen állok majd a válaszra. - Gondolom arról sem akarok tudni, hogy miért vagy tisztában a nevemmel. - Motyogom az orrom alatt. - Sajnálom ha elszomorítalak, de kétlem, hogy olyan állapotban lennél, amiben bántani tudnál. - Magam sem tudom, hogy miért viccelődöm, de még egy halvány mosolyt is sikerül elengednem. Talán csak a saját idegességem próbálom viccel feloldani, nem tudom.
Akármennyire is megrémít a tudat, hogy egy idegen nő vérfüdőzik a fürdőm padlóján, aki minden bizonnyal már járt itt, talán nem is egyszer, sőt... kifejezetten többet tud rólam, mint én róla, mégsem tudok szemet hunyni afelett, hogy szüksége van rám. A lelkiismeretem soha nem hagyná, hogy ne segítsek neki. Éppen ezért is próbálok -egyenlőre- mindent ignorálni, akárcsak egy naiv kisfiú. - Hozzá vagy szokva. Hát ez megnyugtató. - Sóhajtok fel, nem igazán tudom hová tenni a helyzetet. Azt meg főleg nem, hogy valószínűleg képzelődik is, éppen ezért sem szólok már semmit, inkább csak felnyalábolom, hogy némivel kényelmesebb helyet találjak az elhalálozására. Aztán mikor heves ellenkezésbe kezd a mentők hallatára, meglepetten nézek le rá, de ugyanakkor nem lep meg a dolog. Nem tűnik olyasvalakinek aki szeret hivatalos helyekre járni, ám azért próbálok nem arra asszociálni, hogy egy sorozatgyilkos őrült fekszik a kanapémon. - Oké-oké. Nem hívok mentőt. De... Kétlem, hogy a kötözés elegendő lesz. Mi van ha egy ismerőst hívok aki segíteni tud? Közöttünk maradna... - Mert én vagyok az egyetlen idióta aki még egy őrült nő épségét is a szívén viseli. Nem hiszem, hogy együtt tudok élni a tudattal, hogy hagytam őt meghalni. Még akkor sem ha piros zászlócskák lebegnek körülötte mindenhol.
- Fogalmam sincs, hogy tudsz egyáltalán ételre gondolni miközben az életedért küzdesz, de ígérem kerítek neked vacsorát, amint nem leszel már veszélyben. - Válaszolom, majd mikor visszaérek az elsősegély dobozzal a következőket is hozzáteszem. - De még mennyire, hogy pofátlanság volt. Miattad mentem éhesen dolgozni. - Nézek rá felvont szemöldökkel, bár talán megmentett egy egészségtelen reggelitől. Hiszen mindenki tudja, hogy a pizza nem pont reggelinek való. - Nem vagyok orvos, de megpróbálom jól csinálni... Viszont ez egészen biztosan fájni fog. - Próbálom őt figyelmeztetni mielőtt még a seb fertőtlenítésébe kezdenék, ami ugyan jobban fest, mint először gondoltam volna, még csak össze sem esek a látványától, ám mégsem lennék a hölgy helyében. - Bocsánat... - Kérek is tőle elnézést, majd belekezdek a kínzásába, ami semmiképp sem esik jól.
- Nem fogsz meghalni, nem hagyom, hogy meghalj. Akkor ki lopkodná majd a vacsorámat? - Mondom viccelődve, de mégis aggodalmasan. Aztán magam sem tudom, hogy a következő szavakat csak a képzelete szüli, vagy komolyan is gondolja, így aztán őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes válasz rájuk. - Velem akarsz aludni? Hát... Ajánlom, hogy ne horkolj. - Még szép, hogy humorral igyekszem a helyzetet csillapítani. Komolyan nem is tudom venni. Vagy ha megpróbálnám, talán hamar meg is őrülnék.
- Mindjárt végzünk. Csak beszélj hozzám, oké? Mi a kedvenc kajád? - Igyekszem őt szóval tartani, részben mert szeretném ha nem ájulna el, az megrémisztene és kénytelen lennék a mentőkhöz fordulni, amit ha jól sejtem ő nem szeretne. Részben pedig mert a fájdalma szinte tapintható, így aztán a legjobb amit tehetek, hogy elterelem a figyelmét. Enni meg ha jól sejtem szeret. - Mi a neved? - Érdeklődöm, bár ezt már nem csak azért, hogy szóval tartsam, tényleg tudni szeretném a nevét. - Vannak testvéreid? Szülők? Akárki? - Zúdítom rá továbbra is a kérdésáradatot, hogy továbbra is eltereljem a figyelmét, bár nem tagadhatom, kíváncsi is vagyok a válaszára, hiszen ha senkije nincs, az talán megmagyarázza miért jár be hozzám. Talán csak segítségre van szüksége... - Kész is. - Mosolygok rá elismerően, hiszen meglepően jól viseli a fájdalmat. - Hogy érzed magad? - Nézek rá aggodalmasan, miközben egyik kezemmel megérintem véres arcát. - Tudok pár erősebb fájdalom csillapítóval szolgálni, bár nem tudom mennyire hasznosak szúrt sebeknél. Nem igazán volt még benne részem. - Vallom be az egyértelműt, magam sem tudom, hogy mi mással tudnék még rajta segíteni. Már az éhségének csillapításán kívül.
"We’re all crazy, I believe, just in different ways."
Tehát neki volt gyerekszobája... Nem üvölt rám, nem hajigálja hozzám a fürdőszobában lévő, kézre eső flakonokat, nincs szándék benne, avagy rajta, hogy megrugdosson, csapkodjon csak azért, mert átdekoráltam a folyosóját és innen nézek fel rá. Húha, mindig ilyen aranyos ábrázattal nézett vissza rám a cikkekből? Valahogy nem rémlik. Olyan édes aggodalommal nyüzsög a küszöbön, eszembe jut, hogy léptei nyomán virágok nyílnak majd és az ablakból halk muzsika szól, madarak búgnak kellemes aláfestést ehhez az egyébként több szempontból kellemetlen helyzethez, vagy tudom is én, milyen erdei állatoknak parancsol. - Akarod tudni? - kérdezek vissza, félig nyitva felejtett ajkakkal utána - Mert nem kell tudnod semmit, ha ez ilyen formaságos lenne... - pihegem, elmaszatolt ábrázattal. Csak egy izzadságcseppet akartam eltörölni, erre fel indián-vonalat festettem az arcomra. Ha eddig nem, ettől majd biztosan belém szeret! - Ne félj Benji, nem foglak bántani - a tőlem telhető legkomolyabb hangszínemet szánom megnyugtatására, ami kissé vicces így szétcsúszva a csempéjéről.
- Bocsi, ha zavarban vagyok botladozik a nyelvem - kuncogok bele a véresebbik tenyerembe, amitől már nem csak indián foltok színezik a képem, de valószínűleg úgy festek, mint egy vörös rúzst megevett, ostoba gyerek. - Hát ez kínos - makogom a felismerés után, de azért elfogadom a tiszta anyagot. Bűvölten nézek utána, a karjára simítok, ahogy rányom a sebemre, milyen bizsergető, nyugtató érzést kelt azon a fájó ponton. - Ja, nem kell rám makramé formákat hímezni, csak egy kis... - kezdek magyarázkodásba, amikor nem érti, de végül érti, csak megrémül tőle -, hozzá vagyok szokva, varrnám én is, de ez már - emelem magam elé mindkét kezemet, a remegésük szemmel is jól látható. Biztosan nevetnék is, Tim nevet, mire Benjamin feje fölé nézek szúrósan. - Ha hasznosabb szárnysegéd vagy, most nem kéne ez! - motyogom Timnek.
Elkerekednek szemeim, amikor alám kap és felemel a véres, koszos, hideg helyemről. Hirtelen biggyed le alsó ajkam, ösztönből kapaszkodok a nyakába. Észre sem veszem, mikor fúrom orromat oda, de olyan édes, meleg és puhaság fogad, hogy ebben a kényszer-ölelésben már nem is átkozódnék annyira, ha a nagybetűs Kaszás hívna keringőzni... Helyette a csillagok közé lépünk, változik a szín, fodrozódik a ruhám, csinos is leszek! Benjamin táncol velem, csodálatosan festünk... Az elválás, a kanapé ismerős nyikorgása foszlatja szét a mámorfelhőbe kúszott, legféltettebb, legcsodásabb ábrándozásomat. A mentő megemlítésére rögtön kisebbre húzódok, mint eddig. A fejem heves, nemleges irányba csóválásával tiltakozom azonnal. - Nem, nem, nem kell. Nem lehet, őket ne, légyszi - halk, gyenge tiltakozás. Picsába, remélem, hogy nyugton marad és inkább hagy meghalni, ha elvérzek, mert kurvára nem akarom őt bántani. - A kötés jó lesz, jó az, igen, csak azt, igen - rémülten nézek rá, félek, rettegek tőle, hogy elvisznek, átadnak és megint bezárnak. Borsódzik a hátam, talán már nem is a vérveszteségtől szédülök ennyire, de a lassan ölő pánikolástól.
- Éhes vagyok - ismétlem csodálkozva, nem értem, miért ilyen lassú a felfogása. Azt hittem örömmel lát majd el. Elnevetem magam, ahogy a felismerés becsapódik helyes arcocskája mögé. - Jó, hát tudom, hogy már egy szelet is pofátlanság volt, hát még az a négy! De unatkoztam, nem voltál itt, ha uncsizom, tömöm a fejem - vállat rántok, ami magával vonz egy éles nyögést is, hiszen húzódnak az izmok. Vagy azok helye. - Vér? - nem értem, mégis mi folyna. Timmel együtt nevetünk, értetlenül csápolok Benji felé, azt hitte szörpöt locsoltam magamra a kedvéért? Édes tőle! Apró bólintás, aztán egy egyszerű mozdulattal tépem le, az egyébként már csak rongyként funkcionáló pólómat. Felülök, úgy fordulok, hogy jól lássa, de aztán csak visszafekszem. - Nem olyan vészes, de ha meghalok, ne mondd el senkinek, csak néha hozz nekem virágot. Meg beszélgessünk is... - kérem tőle, egy pár arcizom kontrollálhatatlan rángatózása után - Utána lezuhanyoznék és aztán benn aludnék veled, oda még csak egyszer mentem be, tudom, hogy udvariatlanság, de ... - vállat rántok, mintha mindegy lenne, mit mond.
- Szerintem a lelkitársam vagy... - kábán sziszegem, ha már belekezd a fertőtlenítésbe - És az a küldetésem, hogy kiegészítve a te munkádat, beteljesítsem a sorsunkat - prüszkölöm, lopva nézve rá. Észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim, fene a testünk hatalmába... Megjegyzem, hogy a szúrás kellemetlen mellékhatásokkal jár.
“Don’t worry if people think you’re crazy. You are crazy. You have that kind of intoxicating insanity that lets other people dream outside of the lines and become who they’re destined to be.”
Egy teljesen átlagos nap. Gondolom én mielőtt még a bejárati ajtón beérve meg nem pillantom a vért. Egy pillanat erejéig elgondolkozom, hogy az ajtómat nyitva hagyom, szóval ha meghalok a szomszéd be tudjon jönni és ne hetekig bűzölögjön majd a testem, arra várva, hogy valakinek majdcsak eszébe jutok. Az is eszembe jut, hogy a mentőket hívjam, de mit mondanék nekik? Van némi vérfolt a falamon? A néminél kicsivel több, de na... Aztán hívhatnám azonnal a rendőrséget is, de túlságosan idióta és keményfejű lennék ahhoz, hiszen előbb magam akarom kideríteni, hogy mégis mi a fészkes fene történt az otthonomban.
Ezekkel a gondolatokkal és egy gyanús arccal indulok meg, hogy kövessem a foltokat és egyben a csíkot a falamon, amit őszintén szólva rohadtul nincs kedvem újra festetni. Bár ha jól sejtem, ez lesz a legkisebb bajom. - Mi a... lópikula és haverjai! - Bárki megmondhatja, hogy tényleg igyekeztem nem egy cifra káromkodással fogadni a fürdőszobában pihenő hölgyet. - Tudnom kellene, hogy ki vagy és mit keresel itt? Már azon kívül, hogy... - Bökök felé értetlenül, nem igazán akarom kimondani, hogy haldoklik, de valljuk be... Nagyon úgy fest a dolog. Magam sem tudom, hogy segítenem kellene neki, vagy félnem tőle. Esetleg valóban a rendőrség vagy mentő opciót átgondolni. Néhány pillanat erejéig a földbe gyökerezik a lábam, magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele vagy éppen a helyzettel. Talán előbb arról kellene megbizonyosodnom, hogy jól legyen és csak aztán csavarni le a fejét amiért betört és összevérezett mindent. De basszus, nem vagyok orvos!
- Cserét? - És bár okosnak és gyors észjárásúnak vallom magam, nem azonnal esik le, hogy mire gondol. Talán ez valahol érthető is. Szinte érzem ahogyan a sokk ködszerűen telepedik az agyamra. - Óh! - Esik le, szinte már koppan. Egy szempillantás alatt termek a kis szekrény mellett, amiben a törölközőket tartom. Aztán megragadok párat, majd mellette termek és a véres törölközőt elvéve tőle, egy tisztát nyomok a helyére. - Varrni? Mármint mit...? - Oké, mostmár aztán tényleg ostobának érzem magam. Értetlen tekintettel meredek rá. - Ezt? - Ismételten nagyot koppan. Ben, szedd már össze magad! Igyekszem magam megrázni gondolatban, félretenni a meglepettségemet és értetlenségemet és csakis arra összpontosítani, hogy meg tudjam őt menteni. Valahogy...
- Bassza meg! - Szólalok meg végül, pedig általában tartom magam, ahogy a számat is. - Oké, gyere! - Tudom, hogy meg fogom bánni, de mégis egyik karomat a térdei hajlatához, a másikat a hátához teszem, majd óvatosan emelem őt fel, ügyelve arra, hogy az oldalához semmiképp sem érjek, majd a nappaliba megyek vele és a kanapéra fektetem őt. Egy pillanat erejéig azért megállok mielőtt leteszem őt és könnyes búcsút veszek a kanapétól, hiszen mindketten tudjuk, hogy milyen sors vár rá. - Nem hiszem, hogy tudok varrni... Nem ilyesmit. De talán be tudom kötni és fertőtleníteni. Az ki kell tartson amíg hívok egy mentőt? - Nézek rá kérdőn, majd a válaszát meg sem várva indulok meg a konyha felé, ahonnan az elsősegélydobozt szerzem meg és megyek is vissza a nőhöz.
- Várj csak... Mit mondtál korábban? - Kérdezem tőle mikor eljut az agyamig mit is mondott. Honnan a frászból tudja már, hogy pizza volt pénteken? - Tehát nem vagyok idióta... Tényleg bejárt valaki! Te! Mi a...? - Értetlenül meredek rá, magam sem tudom, hogy most akkor tényleg hagyjam meghalni vagy sem. Szívem szerint inkább arra koncentrálnék, hogy megmentsük az életét és később tartanék kiselőadást arról, hogy mivel jár ha mások otthonába tör be engedély nélkül. De az eszem... - Oké, elmagyaráznád, hogy mégis mi a jó franc folyik itt?! - A hangomban kétségtelenül felháborodás jelenik meg, de ettől függetlenül, próbálkozom lenyugtatni magam. Némiképp puffogva nyitom ki az elsősegélydobozt és keresem ki amire szükségem van. - Mutasd hogy néz ki... Aztán imádkozzunk, hogy nem esek össze azonnal. - Nyelek egy nagyot, de leguggolok hozzá és lelkileg felkészítem magam arra amit látni fogok.
"We’re all crazy, I believe, just in different ways."
Oké, enélkül azért még tökéletesen meglettem volna. Egy részem izgatottan várta, hogy mikor lesz lehetőségem beszélni a Hőssel (elvegyülve mondjuk a rajongók táborában egy előre lekreált jelmezben?), de arra nem készültem fel, hogy konkrétan majd ma este. Most. Elvesz a dolog szépségéből a vérző oldalam, a szúrás kellemetlensége és az ebből eredő ingerlékenységem... Ráadásul fésülködni sincs lehetőségem, bár talán nem a hajammal illene foglalkoznia. Nekem sem. A barom, aki részese volt a kislány elrablásának tegnap éjjel, nem foglalkozott olyan világi dolgokkal, minthogy egy magamfajta névtelen fantomnak van-e elsősegély tanfolyamon megszerzett végzettségem, vagy se. Nincsen természetesen! Ütöttek már üveggel, bottal, tört már csontom, olyan is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, vagy fájhat. De szúrt sebem még nem volt. Nevetséges, mennyire nem rémít meg a halál gondolata, az inkább, hogy börtönbe, vagy az elme-foszlott társaság menedékébe vissza száműz-e a fickó. Nemezis lesz e, vagy valami más... Tudtam, hogy nem vagyok legyőzhetetlen, ahogy azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy előbb-utóbb jön majd egy fazon, aki gyorsabban reagál, erősebb, lefossa, hogy hányan lesznek szemtanúi, ha végül meghalok a gyermekvédelem sötét harcosaként... Drámai hangzás, szükséges. Most elbasztam. Nagyon elrontottam. Nem voltam sem meglepő, sem gyors, sem precíz. Nem értem fel hozzá, itt az eredménye. Haldoklom, ezt tudom. A Vörös Herceg biztosan segítene rajtam, de nem fogok négykézláb hazakullogni. Emelt fővel, vagy sehogy. Helyette Mr. Stanford otthonában lelek sajátomra - mármint átmenetileg... Mint annyiszor. Amikor aludt, zuhanyzott, vagy nem volt itt. Egy ideje (négy hónapja, de számolja bárki is az idő múlását errefelé?) követtem. Függő lettem. Több, mint egyszerű megszállott. Belülről, mármint igazán odabentről akarom megérteni, ismerni, csodálni. Túlidealizáltam, lehet. De mind ezt csináljuk azzal, akit szeretünk. - Köszi - a törölközőjét szorítom a vérzés helyére, úgy meredek rá a fürdőszoba csempéjére pettyezve groteszk mintákat. Most ért haza, én meg egy fél órája rontottam be... Engem keresett, gyanítom, feltűnő volt a falon végig húzott véres csíksál... Hű, élőben még jobban látszik az aranyló sziluett körülötte. - Légyszi, adsz egy cserét? - felhúzott térdekkel gubbasztok. Egyik kezem még a seben hagyom, másikkal kérőn felé nyújtózkodom. Az igazság az, hogy ő minden, csak nem idegen számomra. Ezzel szemben valószínűleg benne feltámadhat bizonyos mennyiségű kérdés sorozat... - Varrni tudsz? - révedek rá - Nem baj, ha nem - bájos mosollyal próbálom rávenni arra, hogy megmentse az életem. Elég nyomorult vagyok hozzá, hogy csak egyszer kérjem szépen, de ezt neki nem kell tudnia... Szerencsétlenségére nem az vagyok, aminek látszok. A vér sem mind származik tőlem. - Rendelsz pizzát? Az a vékony tésztájú tökre bejött pénteken - lihegem.
Kezdőlap
