Társaságkedvelő, és bár nem tör a középpontra, gyakran mégis rajta landol a rivaldafény. Talán azért, mert remek a beszélőkéje, mindig igyekszik másokat is bevonni, és egyébként sem látják túl gyakran. Ilyenkor szeret bulizni, nem veti meg az alkoholt, de tízévente egyszer ha lealjasodik annyira, hogy ne emlékezzen a történésekre, vagy ne tudjon magának taxit hívni. Nem dohányzik, de nem is zavarja különösebben a füstölő társaság. Néha megkérdőjelezi kollégái véleményét ebben a kérdésben, de érdemi vita még nem született belőle.
Mondhatni, közkedvelt. A kórházban és a magánéletben is több "rajongója" van. A plátói érzéseket nem használja ki nyíltan (mily udvarias!), de a kedveskedő ajándék kávékat mindig szívesen elfogadja és mindenkihez van egy-egy figyelmes szava. Többnyire igyekszik követni, ki mit mesélt neki, de van, hogy csak tippel. Szerencsés.
A gyerekekkel könnyen megtalálja a közös hangot, rövid pályafutása során még nem találkozott olyan kölyökkel, aki sírva hagyta volna el a vizsgálóját. Könnyed, játékos, mégis hajthatatlan. Nem sajnálja az időt, inkább többet beszélget, hogy ellazuljanak a páciensei. Rengeteg mesét, verset, dalocskát tud, és szívesen szórakoztatja a kicsiket.
Nem kifejezetten anyagias, de szereti az életszínvonalat, amiben felnőtt, és nem költ felesleges dolgokra. A lakása letisztult, a ruhái zömben elegánsak.
Hajlamos okoskodni, kijavítani másokat, de nem a rossz szándék vezérli, csak nem veszi észre, hogy a stílusa bántó, lenéző lehet. Versengő.
Mégis nehezen veszi rá magát a legapróbb dologra is, főleg, ha újdonságról van szó. Mosogatás? Thai kaja? Szkeptikus és győzködni kell (győzködnie kell magát, ha más nem teszi meg), viszont ha belekezd, akkor aprólékosan és gondosan végzi el a feladatot. Nem láttál még úgy villát csillogni, és biztosan senki sem elemezte még így az ízeket egy falat rizsben! Már-már komikus lehet, mennyire bele tudja élni magát a pillanatba.
Nagyon is vevő a makacskodásra, legyen a döntés bármivel kapcsolatos, viszont mindig beismeri (legalább magában) a tévedéseit, és próbál változtatni. Nehezen megy...
Végtelenül romantikus; néha hajlamos túlzásba is vinni, nem mindig érti a kiszemeltje negatív reakcióját, mikor ő márpedig mindent megtesz, hogy lenyűgözze. Habár munkájának alapja az empátia, a kapcsolati döccenőket nehezen viseli, mintha tényleg képtelen lenne megérteni a másik nézőpontját; mindazonáltal odaadó és gondoskodó a szeretete.
Egy-egy konfliktus után nagyon tud neheztelni, de a haragja viszonylag hamar elpárolog. No, nem nyom nélkül, nehezen felejti el, ha valaki megbántotta, de bosszúra egyáltalán nem szomjazik.
A családjáról úgy beszél, mint a halottakról: vagy jót, vagy semmit. Szereti őket, szívesen mesél a kellemes emlékeiről, testvéreiről, de a nehézségeket inkább elhallgatja. Kevés személyt avat feltétlen bizalmába, hiába közvetlen mindenkivel.
Éppen ezért szeszélyes olykor. A legtöbb feszültségét elnyomja, megtartja magának, sportban igyekszik levezetni, ezért néha meglepő apróságokon borul ki. Szinte sohasem kiabál, kifejezetten ijesztő tud lenni, amikor halkan dühöng.

A történet elejét mindenki ismeri, Ádámmal, Noéval, Kolombusz Kristóffal, Lincolnnal... A mi mesénk azonban majd' százharminc éve vett jelentős fordulatot, így engedd meg, hogy innen vegyem fel a fonalat.  

Georgia, 1890. A rabszolgatartó időknek vége, az ellenszenv mégsem szivárgott el teljesen, nem is csoda! Az elmúlt évszázadokban beleitta magát az épületek falaiba, a szalmába, most pedig porként kering a levegőben, és az erre járó akarva-akaratlanul is mélyen magába szippantja.
Hórihorgas, kalapos férfi lép be a központi kocsmába. Harmincas évei derekán jár, de már gyakori vendégként üdvözlik, kedvenc itala gyöngyödző korsóban kerül elé, amint helyet foglal. Mindenki ismeri, de aki nem, az is hallott róla, mivel az alkoholra egyre inkább rákap... A népek pedig nem a kiváló társaságát félnek elveszíteni, hanem a mesteri munkáit, a pontos szabását, amivel a város majd' minden urát ellátja (és kihúzza a csávából, ha egy kocsmai verekedésben felrepedne a mellény). Jonathan - ugyanis így hívják hősünket - lecsapja a kalapját a sör mellé és mosolyogva néz szét a teremben. Csend lesz. No jó, ekkora tiszteletnek nem örvend, azonban elég magának való, mogorva fickó, és amióta a harmadik lánya is megszületett, senki sem látta mosolyogni.
Mostanáig.
- Ma este mindenki a vendégem! - jelenti be ünnepélyesen, és majdhogynem kedvesen kér egy rövidet a sör mellé, hogy megnyissa ezt az igencsak hosszan tartó éjszakai mulatságot. Nem telik bele két percbe, egy kotnyeles, pletykára éhes kurtizán már a vállára font karokkal érdeklődik, mire fel az ünneplés. Jona erre csak még szélesebben mosolyog, és magához szorítja a nőt. - Fiam születik!
 
Dederick Pierce 1890. május 10-én látta meg a napvilágot. Egészséges fiú volt, a család szeme fénye, akit három nővére mégis utált egy kicsit - korábban egyikük sem tehette olyan boldoggá az apjukat, mint ez a pinduri újszülött, csakis azért, mert lifegett valami a lábai között. Nem értették, milyen nagy remény volt ő Jonathannak! Előkészített a fiú számára mindent, ami a vállalkozás átvételéhez szükséges volt: a szabászatát, a vendégkörét, a nagyurak lenézését, mellyel a munkájától való függést igyekeztek mindinkább palástolni. Kikövezte számára az utat, úgy ám!
De ugorjunk egy kicsit az időben: a fiú úgy cseperedett, mint az összes többi a városban, azonban a többségnél eszesebbnek mutatkozott. Érdekes kérdéseket tett fel, állatokkal kísérletezett, inkább a könyveket bújta, mint hogy a többi suhanccal rohangáljon, és - ami nyilvánvalóan minden apa rémálma lenne - egy fikarcnyi érdeklődést sem mutatott Jonathan munkája iránt. Az idősebb Pierce ezt először könnyedén vette, minden kölyöknek benő a feje lágya egyszer, mondogatta ezt sokszor - ezerszer, mint egy mantrát, bár vajmi fogalma volt arról, hogy olyasmi létezik. (A megboldogulása előtti években, ha valaki bármilyen csekély erőt is tulajdonított a kimondott szónak, őrült módjára hahotázni kezdett. Mással már nem is lehetett megnevettetni.)
Dederick alig töltötte be a tizennégyet, amikor bejelentette, hogy munkába állás helyett tanulni szeretne. Nem ám szabás-varrást, hanem tudományt! Okostónik közé akar menni, mert a porfészek tanítói már nem tudnak újat mondani neki! Bolond ez a gyerek, Magda, én mondom neked! Valójában senki sem számított rá, hogy ebben van jövő, de jóval Jonathan halála után már úgy hírlett, az egész város az ifjú tehetség támogatására sietett, ellátták mindenféle földi jóval, na meg rengeteg hasznos tanáccsal, mikor A Nagyvárosba indult.
A részletek ezen része homályba veszik az említett pletykák versengő nagyzolása miatt, az azonban bizonyos, hogy Dederick Pierce nemcsak folytatta a tanulmányait, de az állam (az ország!) egyik kiváló orvosává vált. A módszerei bár a jelenhez képest kezdetlegesek voltak...
 
- ...megalapozták mindazt, amit a nagyapád, én és majd te is tanulni fogsz. Ez a mi örökségünk, fiam, életben kell tartanunk a családi becsületet.
- Apa, neked mesélőnek kellett volna elmenned! Nagyon jól tudsz mesélni. - A kisfiú nem nagyon értette még a történet igazi jelentését, csak a parádés hangvétel és előadásmód ragadta magával; órákig tudta volna hallgatni az apját, ahogy az őseikről és a nagy tetteikről mesél. Sajnos csak Dederick ükapa volt említésre méltó, de róla nem egy anekdota született, úgyhogy legalább három-négy híres őssel is felért. Hát nem?

A kisfiú persze azóta felnőtt, megértette, hogy orvosnak lenni nem csak örökség, egyenesen presztízs kérdése - és sajnos ez utóbbi egészen az apja agyára ment. Nem mondanám, hogy az ifjú végül behódolt ennek a mániának, még csak azt sem, hogy kelletlenül érte a felismerés, miszerint tényleg van érzéke az emberekhez, a gyógyításhoz, mitöbb, szeretne segíteni és mások szívesen fogadják a segítségét.
Ott van például a húga, akit megtanított kapura lőni, kosárra dobni, görkorcsolyázni és minden gyakorlással töltött délutánt követően gondosan fertőtlenítette a friss sebeit.
Az iskolában szerették, nemcsak az esze, de udvarias, kedves stílusa miatt is.
Az anyja majdnem olyan magasztos ódákat zeng róla a barátnőinek, mint az apja a golfklub nemkevésbé irigy hallgatóságának.
A legfontosabb azonban mégiscsak az öccse. Gondoljuk csak végig, hiszen ő volt az elsőszámú pajtása, a védence, a páciense, a tanítványa... Minden! Szavak nélkül bátorította, lelkesítette, ő mutatta meg, mennyire fontos, hogy valaki szívvel és lélekkel végezze a hivatását.
Olyan felnőtté lett, aki pontosan tudja, mit vár el magától.
Miért van most mégis így beszarva?

Tény, hogy válaszvonalhoz érkezett. Három éve megszerezte az orvosi diplomáját, letette az esküt, mégsem izgult ennyire. Most a tükörbe néz, hidegvízzel fröcsköli le az arcát, majd tovább nézi a férfit, aki zavartan pillant vissza rá. Azért idézte fel ezt a történetet, hogy Dederick ükapa kitartásából merítsen erőt, nem azért, hogy összekavarja a gondolatait!
- Kapd össze magad, William! - mondja árnyönmagának, hátha csak ennyi kell. A múlthéten megszerezte a szakvizsgáját is, és bár még mindig zöldfülőnek számít majd, ugyanazon a helyen kapott munkát, ahol a rezidensi éveit töltötte. Mégis izgul. Néha kifejezetten fél, egy pillanattal később pedig annyira lelkes, hogy nem tud egy helyben megmaradni. Korán ébredt, futott. Most pedig itt szemezik az órával, a tiszta inggel és ezzel az érthetetlen gyomorgörccsel...

A fiú újra tizenkét éves, az öccse tíz, a húga pedig idén kezdi az iskolát; mégis ő, a legnagyobb van a legrosszabbul, pedig egy órán belül itt vannak értük a nagyszülők, csak ebben az egy órában kellett volna vigyáznia a kicsikre. Nem is emlékszik, hogy mi rosszat ehetett, most csak újra és újra összerándul, és úgy kapaszkodik a vécécsészébe, mintha a padlónál is lejjebb zuhanhatna, ha nem szorítaná kellőképpen.
- Gyere, Darn... - A copfos kislány egyre erőtlenebbül igyekszik elhúzni onnan a bátyját, ő azonban csak bámulja a nagyot, elhúzódik az érintés elől, de nem menekül.
- Uzsonnaidő van - jelenti be hűvösen, a lába elé bámulva, láthatóan fel sem fogva, hogy pillanatnyilag nem mindenki kíván enni. - Bill... - kezd bele. Úgy tűnik, meg szeretné kérni a bátyját, hogy hagyja abba, bármit is csinál, dolguk van és menniük kell. Így is késésben vannak... Majd gondol egyet, és a kislány hangja erőtlenül visszhangzik mögötte, ahogy elsiet.
A gyerekek már megszokták, de első pillantásra mindenkinek feltűnik, hogy Darnell-ben van valami furcsa. A mozgása néha kissé darabos, szinte remegő, a legritkább alkalmakkor sikerül csak felvenni vele a szemkontaktust (de azt is úgy viseli, mintha tűzzel égette volna meg az illető szempár); a ruhái közül szinte minden darab rongyos, holott a családja többi tagja patinás megjelenésű; és bár szépen beszél, majdnem öt évbe telt, mire megszólalt, a hangja pedig azóta is csak akkor vesz fel más színt, ha fejhangon visít egy számára nem tetsző utasítás miatt.
A testvérei tudják, hogy közöttük a szeretet megtörhetetlen, bár a legritkább esetekben érzik igazából. Most azonban, amikor Darn egy pohár vízzel, egy fehér tablettával és két-három darab háztartási keksszel hajol le a bátyja mellé (miközben egyetlen arcizma sem rándul a kiadott ebéd bukéjától) minden felesleges szócséplés nélkül, olyan emléket ad nekik, amely

még az első éles munkanapjukon is megelevenedik majd.
- Csak most ne hányj, ha nem muszáj... - motyogja magának Will egy halvány mosollyal, és már jobb színben néz magára vissza.
- Doktor Pierce, minden rendben? - kopogtatnak az ajtón, ezzel végleg megtörve a nosztalgia és önmegerősítés köreit. Nincs több elmélkedés, beszéljenek hát a tettek!