“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Az hogy ki mit tesz kockára, az mindig az ő baja. Az ő döntése.  Van, ki ezt nem fogja sosem megérteni. És átérezni. Az olyat az érzelmei vezetik és nem a logikus gondolkodás. Ilyenkor máson kattogsz, hogy mi a logikusabb lépés, így ezt egy civil nem értheti meg. Max akkor ha teljesen benne lenne az egészben. Ami persze lehetetlenség. Nem tudja mi vár rá és ez így van jól. Én is estem már bele több szarba, mikor teljesen arra koncentráltam, amit csináltam. Feltettem egy csomó mindent a nyerésre, van, hogy mindent elvesztettem, de vissza nyertem idővel. A tapasztalatlanság mindig ott van az emberben, nincs olyan, hogy tapasztaltan állsz oda, hiszen mindig jön egy jobb, egy gyorsabb autó extrákkal. Mindig jön valami újabb volumenű dolog. Nem tudok számára válasszal szolgálni. Ezek tényleg olyan dolgok, amibe ő nem láthat bele, ez szinte érzelmi és elme szintű dolog. Ha nincs benne, akkor nem érzi át. Így tényleg feleslegesen fecsegnék neki bármit is. Álltam már én is úgy, hogy mindent vagy semmi alapon felajánlottam egy marha jó autót, persze veszítettem. De egyszer pedig nyertem egy annál is menőbbet.  
- Mindig veszélyes. A tét és nyeremény majd ott derül ki. - magyarázok kicsit, de tovább nem bonyolítom, amúgy sincs kedvem sokat magyarázni, főleg, hogy tényleg bonyolult és mit értene belőle? Nem minket, hogy miért űzzük mindezt, hogy mi értelme lehetne mindennek. Engem a pénz motivál semmi több. Minél több van a birtokomban...nos boldogabb nem leszek tőle, de tudom, hogy megélhetek belőle. Tudom, még ott van a munkahelyem is, de van hogy nem bírok magammal. Hajt az adrenalin. Igyekszem leállni, de ez a jövő nagy titka, mikor fog működni. Pedig Joe jól fizet, nem lenne okom rá, hogy hajtsak, de megteszem. Ami pedig a lakást illeti és a kötődésemet ez felé...büntetés. Bőven elég, főleg, ha azt vesszük, hogyan is élek és éltem mostanában hosszú ideig. Szóval érzelmi kötödésem nem sok mindenhez és mindenkihez van, de amihez igen, azért kézzel lábbal ragaszkodok. Az hogy a leány most aggódik, azzal nem foglalkozok, jelenleg mással van tele az agyam minden egyes pontja, így jobbára ezek foglalkoztatnak. Hogy fejben legyek. Persze a lakás kérdésére válaszolok, ennyit megérdemelnek...az egyik a választ, a másik, hogy emlegetve legyen, hogy ne legyen elfeledve a neve. Akármilyen morbidként hat is a dolog... nekem elég nagy dolog. Érzelmeim vannak. Még ajkkor is ha ez sok esetben nem látszik, vagy pont egy agresszív rém bunkó tag vagyok. Ő nem értheti meg mi zajlik bennem. Ő nem érthet meg. Senki sem érthet meg. Ami meglep, az a bocsánatkérése és a részvéte, így csendesen rápillantok, de totálisan komolyan fejezte ki az érzéseit ezen a téren. Az volt, vagy csak én voltam mániákus rajongója Sosem tudjuk meg...ezen gondolatokra pedig elmosolyodva hajtok tovább. A meccs helyszínén ügyködések zajlanak, magára hagyom ezért a lányt, majd bukósisakkal a fején térek már vissza hozzá. Kérdésére szorosabban markolok rá a kormányra.
- A győztes mindent visz. Viszi a versenyautókat, akik most rajthoz állnak és a benne ülő plusz utasokat. És 3000 dollárt... - figyelem a kormányt, majd magamra veszem a bukósisakot is. Megroppantom a nyakam, a karjaimat, majd kinyújtóztatom magam. A többiek is előkészülnek, bevágódnak a járgányaikba, majd indítanak. Wokitokin keresztül kommunikálunk, hallom ahogy beszélgetnek, jópofiznak, majd elénk áll a rajtvonalhoz a bírónő. Bögyös dögös jó lábú és meglengeti a zászlót, így indulhatunk is. Szóval indulunk mi is, másodikként rajtolunk ki a helyünkről. A woki tokiet lekapcsolom, majd a lányra pillantok.
- Kapaszkodj. Ha nem bírod csak hunyd le a szemed. Nem fog segíteni, de nem látod a száguldást legalább. - adok magam féle jótanácsot, majd felnevetek jóízűen. Nem tudja mire vállalkozott, de addig a jó. Éles kanyarral veszem be a fordulót, követem az elsőt, hatalmas bukkanók követik egymást és kanyarok, döccenők, fények, majd sokáig a sötétség, csak a lámpáink fénye ad némi világosságot. Ez ismétlődik még párszor, csak gyorsabb tempóban. De nem maradok le az elsőtől, nem adom a második helyet, folyamatosan úgy tolom, hogy ne tudjanak megelőzni és állandóan az első seggében vagyok. Az adrenalin bennem a tetőfokára hág, a füleimben dobog a szívem, majd kiugrik a helyéről, de fel nem fogom adni. Miért is tenném?
- Bírod még? - fordulok aggódással teli hangon a lány felé, majd figyelem tovább az utat. Sajnos nem állhatok meg egyik válaszánál sem, a tét magas, hiszen nem adhatom se a kocsit, se a lányt. Nyernem kell! Mindent vagy semmit! Az utolsó kör következik, így tövig nyomom a gázt és előzöm meg az elsőt, hogy magam vegyem át a vezetést és érjek be a célvonalba.   

Megjelenés

Kíváncsian fürkésztem az éjszaki várost, míg ő vezetett. Megannyi fény gyúlt a városban, nem csak az ablakokon át szűrődött ki a lámpák fénye, ahogyan nem is csak az utcailámpák adtak világosságot a sötétségben, hanem megannyi neonfény is megtöltötte a csöppet se kihalt utcákat. Fura volt látni azt, hogy ez a város tényleg képtelen arra, hogy elcsendesedjen és kiürüljön.
Néha elgondolkodtam azon, hogy miért is éltem túl apám kegyetlenségeit és miért is kellett ilyen ösvényre tévednem utána, mint amilyen most az életem. Ha a dadám hajdanán nem ment meg, akkor vagy egy kalitkában senyvedő madár lennék, vagy már régen alulról szagolnám az ibolyát. Néha úgy éreztem, hogy talán az utóbbi is jobb lenne. Nem, nem akartam kifejezetten meghalni, de attól még olykor megesett, hogy rohadtul utáltam ezt az utcán tengődést. Azt, hogy örökké félelemben kell élnem, sehol se maradhatok sokáig, hogy esélyesen sose leszek képes annyi pénzt összeszedni, hogy magam mögött hagyjam ezt a kontinenst és esetleg valahol a messzeségben tényleg új életet kezdhessek. Vágytam a hétköznapi életre, még ha nem is hittem annyira a szépségben és a jó dolgokban, mint esetleg az átlagember tette. Ahhoz már részben túlzottan meggyötört az élet. Tudom, nem minden elbaszott és nem mindenki kegyetlen, de akkor is, a jóság szerintem ritkán valódi.
- Tényleg képesek vagytok egy szaros verseny miatt az autótokat is kockára tenni? – tudom, a filmekben gyakran van ilyen, de a valóságban is tényleg ennyire lököttek az emberek. Lemondóan megingatom a fejemet. – Bár gondolom nem annyira nagy gáz, mert visszalopják idővel, vagy tévednék? – ki tudja, lehet rosszul látom a dolgokat, de számomra akkor is fura volt, hogy valakit annyira hajtson a vére, hogy még az autóját is kockára merje tenni. Tényleg léteznek ennyire adrenalin függők, vagy ez inkább másról szól?
- Most se tudod még, hogy mi is lesz a tét, vagy mennyire lesz veszélyes a menet? – kíváncsian pillantok rá és nem azért kérdezem, mert ínamba szállt volna a bátorságom. Kicsit talán úgy éreztem, ha bajunk esne is, akkor se bánnám, de lehet abban a pillanatban másként fogok gondolkodni, de jelenleg tényleg úgy gondoltam, hogy nincs igazán mit veszítenem. Ahhoz túlzottan is elcseszett volt az életem.
Meglepődve pislogtam párat, amikor egy jóval korábbi kérdésre adott választ. Nem hittem volna, hogy még felelni fog ár, inkább csak elengedtem ezt a témát.
- Még a végén tényleg azt fogom hinni, hogy van szíved és érzelgős vagy. – nem gúnynak szántam, de attól még lehet annak hatott. – Nem tudom, ez fura, hogy ennyire ragaszkodsz ilyen emlékekhez és ezáltal saját magadat zárod egy fajta börtönbe. Legalábbis ez totál úgy hat. – lehet tévedek, hiszen sose éltem át első szerelmet, sose rajongtam senkiért ennyire, hogy még az emlékeit is ennyire őrizni akarjam. Végül megköszörültem a torkomat, mert igazi baromnak éreztem magam amiatt, amiket mondtam. – Amúgy részvétem és sajnálom. Biztosan csodálatos lány lehetett, ha még mindig ennyire fontos számodra. – őszintén csendült a hangom, kisebb szomorúság is kihallható volt belőle. Azért reméltem, hogy egyszer még ő is jól lehet és sikerül majd azért tovább lépnie, újra boldognak lennie, mert ezek szerint egyszer már képes volt rá, akkor talán még számára is akad remény.
A gyorsaság meglep, amire a városon kívül kerül sor, ahogy az ugratás is, de nem szólalok meg és nem is nyikkanok meg, mert sejtem, hogy ennél csak rosszabb lesz verseny közben. Lehet, hogy még se volt jó ötlet ennyire lelkesnek lennem és bátornak mutatnom magam? Nagyot nyelek, majd kifelé bámulok. Amikor ő kiszáll, akkor én nem mozdulok meg. Várok, amikor felén nyújtja a bukósisakot, akkor elveszem tőle és felveszem. Hülye lennék ellenkezni, ha szerinte erre szükség lehet, akkor felőlem. Ne ezen múljon, hogy meghalok, vagy nem. Bár talán meg is érdemelném, amiért ekkora idióta voltam, hogy belementem ebbe.
- Minden rendben? – kicsit aggódva pillantok rá, amikor visszatér. Jah, jó lenne valamennyit tudni, hogy mire is számíthatok, de azt se tudom, hogy ebben a helyzetben mit is érdemes kérdezni, így inkább csak sóhajtok és figyelem a tömeget. Minden rendben lesz, ha eddig valami fura oknál fogva életben maradtam, akkor talán nem egy ekkora ökörség miatt fog elszakadni az életem fonákja.
- Rendben és most mi a tét? - kérdőn nézek rá, míg ő leparkolt, én pedig némán fohászkodok amiatt, hogy két pillanat múlva ne bánjam meg teljesmértékben a döntésemet.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Aggódni valakiért? Nem szoktam. A felelősségérzet nem ragadt rám túl jól az éve alatt, így messziről elkerül az életérzés. Persze hogy jóvá tegyem, az megint más dolog, de orvoslásban mindig is hanyatlott a tudásom. De a lány látszólag jól volt, így nem érdekelt tulajdonképpen. De a szemeim rajta tartottam. Több minden is átfutott rajtam igen. Nem törődtem vele, hogy mit csinált mellettem. Lefoglalt a saját pihenésem, így legalább fittebben indulhattam neki. A kávéra csak intettem, szolgálja ki magát. Amennyi jól esik, annyit fogyasszon, nem nagyon érdekelt. Az indulás annál jobban lekötött.
Ám első is a pulcsi amit a fogasról lekapva neki dobtam a sapka után. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseit, az agyam most rég máshol járt, hiszen egy rég nem látott ellenféllel fogok versenyezni. Baró lesz. Kérdése nem foglalkoztatott, hogy miért is itt élek. Miért? Csak. Beültem az autóba és indultam, bekötöttem az övemet és az útra próbáltam figyelni. Persze a lányt is hallgattam, hogy miféle választ ad. Elmosolyodom, valahogy nem is vártam mást.
- Egyszer élünk, az biztos. - tulajdonképpen én már rég halott lennék, ha Joe aznap nem menti meg a seggem az elvérzéstől, így neki köszönhetem az életemet, sose lehetek elég hálás neki. Mondjuk ha én nem lennék, akkor a csajt sem ütöttem volna el. Lehet rosszabbul járt volna valaki mással. Újabb kérdése érkezett. Felvont szemöldökkel meredtem magam elé.
- Általában pénz beszél, de autóban is perkáltak már. - válaszolom meg, hiszen nem kis tétekről beszélünk, nem amatőr banda áll össze, kicsit profibbak vagyunk. Azt viszont nem kötöm az orrára, hogy másban is szoktak nyereményt adni. Volt, hogy belépést biztosított egy bandán belülre, vagy információkkal szolgáltak valakiről. Ez nagy nyeremény általában, szóval...már ezzel is jól jár az ember fia. Ölni még nagyon nem öltek, bár a haverom olyan szinten fejre állt a kocsival, hogy szörnyet halt. Nekem kellett volna a kocsiban ülnöm, de átadtam a helyem, hogy lelépjek időpontra, hogy fegyvert vegyek.
- Nincs fix összeg, amit az utcai versenyzők keresnek, mivel ez nagyban függ az egyéni körülményektől, a helyszíntől, a verseny szintjétől és számos egyéb tényezőtől. - adok kicsit konkrétabb választ erre. Ám fejben a korábbi kérdésén kattogok. Miért itt élsz?
- Érzelmi kötődésem van a lakáshoz. Semmi más. Az első szerelem, az első csók... minden ott történt abban a lakásban... semmi más nem köt oda, csak ott még érzem a nőt, aki miattam halt meg 15 évvel ezelőtt. - szólaltam meg csendesen az utat fürkészve, nem pillantottam a lányra, csupán vezettem tovább. Rég elköltözhettem volna, ez igaz, hiszen a környék sem biztonságos, de túl sok minden köt oda. Illetve hát csak Maisievel töltött emlékeim sokasága. Rákanyarodok az útra, mely elvisz a verseny színhelyére, így bőven a gázra taposhatok, míg el nem érjük a végcélt. A várost elhagytuk, itt már nem kötnek a szabályok. A kanyart is hasonló tempóban veszem be, majd az út lejtősebb részén ugratás történik a sebesség által, elfelejtettem szólni erről, nem gáz. A távolban már látszódnak a fényszórókkal kivilágított terület, az összegyűlt rossza arcok melyek férfiak és nők egyaránt. A közelükben fékezek le, a motort nem állítom le, kiszállok a járműből és a tömegbe megyek, hogy lemeccseljük a dolgokat. Adáról nem szólok, csupán az információk érdekelnek, ők sem kukkantanak be a kocsiba, nem nagyon érdekli őket, hogy kit hoztam. Lepacsizok pár arccal, térképet böngészünk, tanulmányozunk, majd a kocsim hátuljához megyek, felnyitom azt és két bukósisakot veszek elő. Kinyitom a felőlem lévő ajtót, az egyiket az ülésemre dobom, a másikat Adának nyújtom egy szó nélkül. Ha elveszi oké, ha nem, akkor az ölébe helyezem, végül visszamegyek a srácokhoz, kezdünk gyűlni, többen vagyunk már mint öt perccel ezelőtt. A megbeszélés után térek vissza Ada mellé, felveszem az ölembe a sisakot, bekötöm magam, majd az autót a megfelelő helyre vezetem. A rajthoz.  
- Öt perc és kezdünk, mindenki a helyére gurul. - szólalok meg végül, míg leparkolok.

Megjelenés

- Vigyázz még a végén azt fogom hinni, hogy van szíved és aggódsz értem. – egyáltalán nem gondoltam egyiket se komolyan, még ha úgy adtam elő. Pár lélegzetvételnyi idővel később viszont grimasz ült ki az arcomra, mert tényleg egyikre se láttam esélyt. Miért aggódna egy idegenért? Nem az ő felelőssége vagyok, igazából senki felelőssége nem vagyok, magamért felek. Arról nem is beszélve, hogy rohadtul nem bíztam továbbra se benne. A bizalom nálam nem jött könnyedén. Elcseveghetünk, ehetünk együtt, befogadhat átmenetileg, de attól még nem bíztam meg benne.  AZ emberek alapból nem könnyedén engednek senkit se közel, én meg pláne nem. Sok olyan leckét megtanított számomra az élet, ami ilyenné tett.
Megrántottam a vállaimat, mert nem arról volt szó, hogy ne tudnék elaludni, főleg, hogy a fejem megint hasogatni kezdett és talány tényleg jót tett volna egy kis pihenés, de nem akartam újra rémálmok földjére tévedni. Se ráhozni a frászt, mert esetleg sikítozni kezdek álmomban, ha pedig megpróbál felébreszteni, akkor meg úgy kapálózom, mintha az életemért küzdenék. Az álmaimban gyakran ezt tettem, azt pedig, hogy mások ebből mit tapasztalnak elmesélésekből tudtam. Szóval maradt az, hogy csak neki dőltem a kanapéháttámlájának és hol a tévét, hol pedig a plafont bámultam, de a szememet nem hunytam le, mert félő volt, ha megtenném, akkor pillanatok alatt elaludnék. Inkább csak igyekeztem az elmémet elcsendesíteni, már amennyire lehetséges volt az adott helyzetben és kizárni azt, hogy a kezem, a fejem vagy éppen a lábam mennyire is hasogat.
Ahogy teltek az órák és egyre inkább átszűrődtek a szomszédságból a különféle hangok, úgy kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy itt tuti papírból lehetnek a falak és nem is értettem, hogy miért akar valaki ilyen helyen élni. Főleg, ha még azt is számításba veszem, hogy elméletben a szomszédjai se bírják és hívtak már zsarut. Biztosan találhatna máshol is hasonló árban albérletet, vagy ha ezt eladja, mert az övé, akkor meg abból tudna venni másikat, nem? Miért ragaszkodik valaki ehhez a helyhez? Szívesen megkérdeztem volna, de inkább a hallgatás mellett döntöttem.
Amikor megtörte a csendet, akkor kicsit meglepetten pillantottam rá a mondandója miatt, de hamarosan meg is érkezett a veszekedés hangja. Felvontam a szemöldökömet, majd megdörzsöltem az arcomat és elnyomtam egy ásítást. Sietve álltam fel, hogy töltsek magamnak colát, mert talán az segíthet ébren maradni vagy talán egy kávé jobb lenne.
- Kávé van? – szegeztem neki a kérdést, mielőtt még töltöttem volna magamnak a fekete löttyből. Nem rajongtam érte, de most életmentőnek gondoltam. A választól függött, hogy végül mit is ittam.
- Bocs, de az estéjimet éppen tisztítják. – megforgatom a szememet is, mert egyértelmű, hogy nem nagyon tudok készülni, mert jelenleg is a tőle kapott ruhákban vagyok és nincs másik tiszta ruhám. Azt meg kötve hiszem, hogy egy kisebb női ruhabolt bújna meg valamelyik szekrényében. Miután megitattam az innivalót belebújtam a cipőmbe, majd megtorpantam.
- Egy pulcsit esetleg adnál? – ja tudom a pofátlanságnak is van határa, de rohadtul nem állt szándékomban megfázni, se megfagyni, hiszen az esték még baromi hidegek tudnak lenni. Akkor már inkább maradok, nincs felesleges pénzem se kórházra, se gyógyszerre. Elvettem tőle a baseball sapkát, majd felvettem és amennyire tudtam az arcomra húztam, miután eligazgattam a hajamat is.
Elhúztam a számat a liftes megjegyzésre, de ennél többet nem mondtam. Csak összepréseltem az ajkaimat és követtem őt a lépcsőn lefelé a fájós lábammal. A nőnek, aki takarított barátságosan köszöntem, majd kikerülve minden piszkot és őt is végül sikeresen el is jutottunk az autóig.
- Miért itt élsz? Miért nem költözöl máshova? – eddig bírtam lakatot tenni a számra. Tényleg érdekelt, hogy mi a franc kötheti ide, vagy miért nem költözik egy fokkal jobb helyre, ahol a szomszédok se ennyire gázok, mint itt. Legalábbis eme rövid idő alatt erre a megállapításra jutottam. Míg ő a csomagtartónál ténykedett, addig én beszálltam a kocsiba és bekötöttem az övemet.
- Igen, ha már lúd, akkor legyen kövér. Nem vonz a tömeg. – nem szeretem a tömeget, ahogyan az őrült bulizásokat se, mert biztos vagyok abban, hogy a többség fogyaszt valamit. Én pedig nem akarok közöttük lenni. – Érdekel, hogy milyen lehet megtapasztalni a száguldást. Egyszer élünk. – rántom meg a vállaimat, majd komolyan rápillantok. Azt pedig csak remélni tudom, hogy nem fogom elhányni közben, vagy a száguldás miatt nem fog még inkább megölni a fejem, mert már most is hasogat, mintha csak pihenésért kiáltana. Arra pedig még hosszú ideig nem lesz.
- Mennyi pénzt tudsz kaszálni, vagy más tétje van? – érdeklődve pillantottam rá, mert fogalmam sem volt arról, hogy a valóságban miként is zajlanak az ilyen események. Szeretnék kicsit képbe kerülni addigra, mire megérkezünk a helyszínre.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Ha valakit el akarok hagyni, azt elhagyom és nem kell hozzá semmi körítés sem. Szóval feleslegesen dobálózik ilyen szavakkal. Ha megakarom tenni, akkor így is-úgy is megfogom tenni. Beleszólása nincs, haragudhat rám sem fog érdekelni. Az ő dolga, ha nem akar aludni, én majd pihenek kicsit, mielőtt megindulok. Ami pedig az ő elvitelét illeti a versenyre...
- Haszon? Szem előtt leszel. - ha lelép, nem tudom mi történik, zsaruk kapták el a lakásomon ellenőrzés végett, vagy az apja emberei elkapták...esetleg betörtek és elvitték...mintha érdekelni is... de igen, érdekel, ha már összeszedtem.
- De felőlem unatkozhatsz is, ha az álom nem jön a szemedre...nincs mivel elszórakoztasd magad. Nincs ps, nincs semmi ilyesmim. - nincs rá gusztusom, hogy vegyek és hát türelmem sincs, hogy játszak, bár időm az lenne, de jelenleg a kutyának sem kellene ilyesmi. Biztos nem csak a fiatalok szórakozhatnak. Az meg hogy miért akarom hirtelen magammal vinni, az tényleg az én dolgom. Az autós témát is felhozom, de nem vevő rá, még úgy sem, hogy átalakításon esne át a jármű. Hát ha nem hát nem. Kurvára nem erőszak a dolog. Ennek örömére elszívok egy szál cigit, hallom bentről a TV-t, de később már látom is, hogy mit néz. Nem alszik, hát ez van, felajánlottam számára, hiszen nem csak egy órácskára megyünk. Hiszen ha jól alakul minden, akkor reggelig kint leszünk. Vállat vonok, majd levágódom mellé, a cipőmet levadászom magamról és az asztalra pakolom a lábaimat. Lehunyom a szemeim és próbálok a pihenésre fókuszálni. Nem zavar a TV zajai és az sem, hogy ő itt van és esetleg beszélni akar. Akkor végig hallgatom és válaszolgatok csukott szemmel neki. Csak pihenésről szól ez az egész, semmi másról. Mozdulatlanul merülök a pihenés általi semmittevésbe, hallgatom a kintről beszűrődő hangokat, kívülről tudom melyik hang kihez párosulhat és hogy mennyi az idő. Pontosan minden egyes negyed órát kitudok számolni, hiszen az ismerősök autója a háztömb körül robog el, akadnak rendőri szirénák is, a szomszéd kakukkos órája is jelzi, hogy eltelt egy óra. Majd még fél óra, ahogy az alsó szomszéd ébresztője megszólal, hogy egy óra múlva morogva megindulhasson dolgozni. A kakkukkos óra megszólalása után szólalok meg.
- Készülj fel egy hangos veszekedésre felettünk. - szólalok meg halkan, hogy a másik meg ne ijedjen a hanghatásokra, de nem kelek fel, nem nyitom fel a szemeimet, három perc múlva már hallani a tányér csapkodást, az üvöltözést és hogy vágódik be az ajtó, majd a végig trappolás a folyosón és hogy a lépcsőkön üvöltözik a tag miközben lelép. Még az előttünk lévő ajtónál is idegesen mondja a magáét, szitkozódik mindenre mi él és mozog. Minden egyes hanghatásról tudom, hogy mennyi idő telik el és hogy pontosan mennyi az idő. Így aztán idő előtt felnyitom szemeimet és lehúzom az asztalról a lábaimat, hogy vissza dugjam őket a cipőbe.
- Készülj el, aztán indulás. - kelek fel a helyemről és a csaphoz megyek, hogy egy pohár vizet igyak. Összeszedem a szükséges holmimat és az ajtóhoz indulok. A fogasról leveszek két baseball sapkát, egyformák, az egyik tiszta, vadonatúj és a lány kezébe nyomom, kinyitom a kulcsra zárt ajtót és előre engedem őt. Majd utána lépve bezárkódok és zsebre vágott kézzel indulok meg lefelé.
- A lift nem jó egész reggelig. Kikapcsolják. - csak ha megszólalna a lépcső miatt, de hát jelenleg ez az egy opció akad. Szóval lentig sétálunk, bár nem sok emelet, igaz így is egy nénike takarítja a lépcsőket a hányástól, amit a korábbi üvöltöző hagyott maga után. Egészen az autómig meg sem állok, ott is csak azért, hogy a hátulját felnyissam és körül nézzek, hogy mindent bepakoltam-e előzőleg. Minden rendben így bevágódok a vezetőülésre, megvárom míg ő is beül és megindulok, ezek után kötöm be az övemet is egy mozdulattal. A sapka simléderét hátra fordítom.  
- Szóval azt választottad, hogy nem nézőként leszel jelen, hanem tettestársként végig nézed a száguldást? - kérdezem egy hanyag mosollyal, bár útban nem lesz, okoskodni úgy sem fog tudni, szóval nézheti a profikat verseny száguldás közben.


Megjelenés

Szavaira kicsit bizalmatlanul pillantok rá, noha nem igazán adott a jelenlegi helyzetben okot arra, hogy ne bízzak benne. Akkor se tudom csak úgy elűzni, mert lehet most minden rendben van, normális és még el is akar vinni egy versenyre – bár ki tudja milyen okból -, mert nehezen tudom elhinni, hogy csupa szívjóságból hozta fel a témát, de akkor is a bizalom nem jár csak úgy mindenkinek. S benne egyelőre nem bíztam meg, még ha esetleg néha úgy is tűnt.
- Aha, aludjak, hogy aztán itt felejts és nélkülem menj el? – hangom kicsit gyanakvóan csendült, mert tényleg kinéztem volna belőle azt, hogy így tenne, ha lehetősége adódna rá. Amúgy se tudnék innen megszökni, ha bezárna, bajt meg esélyesen nem kavarnék, mert pont annyira nem vágyom a rendőrökre, mint ő. De az is lehet, hogy csak így akartam elodázni azt, hogy aludnom kelljen. Fáradt voltam, sok minden történt ma, de attól még féltem attól, hogy a rémálmaim ismét mellém szegődnek. Azt pedig nagyon nem akartam, nem csak magam miatt, hanem miatta se. Nem akartam előtte felfedni ezt az dolgot, elég volt az, ha én tudtam róla. Nem akartam ebbe belevonni egy idegent, főleg, ha meg is próbálna felkelteni közben, akkor nem kizárt, hogy még neki esne baja, vagy éppen én kapnék nagyobb frászt, ha megpróbálna lefogni addig, amíg nem vagyok teljesen magamnál.
- Egyébként neked mi a hasznod az egészből? Mármint miért akarsz hirtelen magaddal vinni? – kérdőn pillantottam rá és kíváncsian fürkésztem őt. Tényleg érdekelt, hogy miért is hozta fel ezt a témát. Vajon volt bármiféle hátsószándéka, vagy csak úgy gondolta, hogy még az is jobb lehet, mint itt kettesben eltölteni a nap hátralevő részét. Nem tudnám hibáztatni, ha erről lenne szó, mert ez a ház tényleg a dögunalom háza, tekintve, hogy nem igazán akad benne semmi, amivel le tudná foglalni magát az ember.
Hamarosan aztán a kocsikra terelődik a szó és kifejtem a véleményemet is róla, amikor pedig meghallom a válaszát, akkor elhúzom a számat, majd a kezemmel mutatom a pénzt.
- Ez mind szép és jó, de az ilyeneket nem szokták megtenni senkinek se a két szép szeméért, hanem nagy árat kell fizetni érte. Én meg mint tudod nem dúskálok a pénzben, örülök ha éppen arra elegendő, amire szükségem van a túléléshez. – nem nyafogás ez a részemről, hanem szimpla logika. Meg amúgy se áll szándékomban még több rossz arcot megismerni vagy még nagyobb zűrbe keveredni egy nyamvadt kocsi miatt. Nem fogom ott meghúzni magamat, se elkötni, mert az feltűnő és amúgy se tudok vezetni, szóval mindegy is.
Nem szentelek ennek több időt. Míg ő a teraszon engedi ki a fáradt gőzt, vagy elmélkedik. Fogalmam sincs mit is csinál pontosan, addig én kezembe veszem a távirányítót és addig nyomkodom, amíg valami értelmesnek mondható műsort nem találok. Kényelmesen elhelyezkedem a kanapén és igyekszem nem bealudni, miközben az indulást várom és remélem, hogy nem fogja időközben meggondolni magát. A fejem ugyan kicsit hasogat, de nem annyira vészes.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A gyűjtés...a rajongóim? Igen...bárcsak pozitív dolgok kapcsolnának ezekhez az emberekhez. De nem.
- Imádóim vannak... ahogy azt mondod. - mintha büszke lennék erre a nagyon negatív dologra. De valóban több ellenfelem van, mint barátom. Szóval ez velem jár. De én már hozzá szoktam, évek óta ez megy, főleg hogy nemrégiben a leendő nőm is elhagyott...Maisie testvére, de azon vagyok, hogy elfelejtsem a fiatalabbat és az idősebbre koncentráljak. Még mindig. Mert szeretem. A halála után is visszakívánom őt az élők közé. De mielőtt visszaesnék a saját magam által kreált mocsárba, felajánlom számára, hogy vagy jön velem egy versenyre, vagy itthon marad. Az állapotától függ, de dönthet. Akárhogyan dönt, hát éljen vele. Persze visszakérdez, a mosolyom pedig előtérbe kerül. Hiszen a választása is érkezik, ráadásul előnyömre, hiszen a versenyt választja.
- Helyes! - vágom rá egyből, hiszen tényleg jól döntött, nem kell félnem, hogy meglovasít valamit innen, vagy esetleg kihívják rá a zsarukat bármi okból. Szerintem mindketten jól jártunk ezzel. Nem parázik rá az állapotára, így ezt figyelembe is veszem, velem érkezik majd a helyszínre. Az időre pillantok...
- Éjfélkor koccanunk innen és egykor lesz a verseny. Pihenj le, majd keltelek. - adok neki útmutatást, hogy mikor is lépjünk innen. Persze érdekel pár dolog vele kapcsolatban, de csak hogy fent tartsuk a beszélgetést, hogy ne legyen unalmas az itt léte...úgysem marad sokáig itt. Szerencsére. De persze megkapom a magyarázatát a kocsival kapcsolatban. Eléggé okos a korához mérten, így aztán elismerősen bólogatok. A kocsi miatt mint feltűnéskeltés miatt aggódni...ezt megoldhatjuk.
- Rosszba mehetsz magadtól is, nem kell mutatni az utat hozzá...ami meg a feltűnésmentességet illeti... vannak ismerőseim, akik simán átalakítanak egy autót, hogy a saját gazdája ne ismerje fel... - vonok vállat, talán ezzel kicsit megmozgatom a fantáziáját. Persze nem akarom teljesen belevinni a bajba, de az, hogy csak buszozik, meg talán taxira költ, sok pénzt kiad a kezéből így. Egy autó a segge alatt már jobb ötlet. Legalábbis számomra. Hiszen abba ingyen elalhat, van tető a feje fölött, ráadásul bele rámol és nem kell félnie hogy elhagy valamit. Én így szoktam megoldani, mikor lépek itthonról és tudom nem egy két napra. Dehát ezt még meggondolhatja, nem az én dolgom amúgysem, szóval sokáig nem foglalkozok vele, nem jártatom rajta az agyam. Van ezerszer jobb dolgom is, így vállat vonva lépek a terasz irányába, megnyitom azt az ajtót, hogy rágyújthassak egy cigire. Áhítattal szívok bele, mintha ezzel minden gondom és bajom meg is szűnne. Persze nincs így, csupán egy pillanatnyi megkönnyebbülés mindez csupán. De bőven elég, hogy adjon egy újabb löketet az előre haladáshoz. Persze nem befele figyelek, elmerengek a kinti városon, figyelem a sok fényt, a járókelőt, a hangoskodókat, ezzel elterelem a vészes gondolataim a jobb felé. Bár sosem lesz jobb, sem az életem, sem én magam, de mindig nekifeszülök egy újabb napnak, mindig sikerül felébrednem.


Megjelenés

- Látom, mindenhol gyűjtöd a rajongókat. – utalok arra, hogy a szomszédjai se bírják, mert elméletben gyakran hívják rá a rendőröket, akkor kiderül, hogy ez a versenyzésnél sincs másként, ami kicsit meglep. Azt gondolná az ember, hogy az emberek szeretik a versenyeket és hiába illegális amit csinálnak, attól még ott is létezik valami íratlan szabály, hogy nem köpünk a zsernyákoknak, de úgy néz ki, hogy téves feltételezés volt a részemről.
Meglepetten vonom fel a szemöldökömet a kérdését hallva, majd úgy fürkészem őt, mintha csak azt akarnám kideríteni, hogy ebben hol a csapda, vagy tényleg komolyan gondolná? Magam sem tudom, hiszen nehéz őt kiismerni, egyik pillanatban olyan, mint egy eszét vesztett vadbarom, a következőben meg egészen elviselhető, nem is annyira rossz társaság.
- Várj, szóval választhatok a zajláda és a verseny között, nem is tudom… - úgy teszek, mint aki nagyon elgondolkodik a lehetőségeken, aztán édesen elmosolyodom. – Még szép, hogy a verseny. Elég izgalmasnak hangzik és ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem látni ilyet élőben. – nincs kedvem itt maradni, hiszen már most halálra unom magam, egy kis izgalom pedig kell. Aludni meg nem igazán akarok a közelében. Na nem azért, mert nem bíznék benne, de soha nem lehet tudni, hogy mikor támadnak rémálmaim és valószínűleg ahogy a legtöbb ember, úgy ő is a sötétet preferálja alváshoz, nekem viszont kell a villany és a zaj. Nincs kedvem egy újabb vitához, így ez is még inkább a mérlegnyelvét a verseny irányába dönti.
- A pihenés lehet több féle is, nem én fogok vezetni, hanem te. Így igazából nem mindegy, hogy azt nézem vagy a tévét? – kicsit még a karomat is széttárom, hogy baszki ne szórakozzunk már. Végre történne valami izgalmas, erre most még is vissza akar táncolni? Másrészről meg, ha nem fájdulna bele a fejem a nevetésbe, akkor most biztosan elnevetném magam azon, amit mondott, hiszen eddig eléggé egyértelmű volt, hogy nem túlzottan érdekli miként is vagyok, így nem is igazán értem ezt a pálfordulást, amit a szavai sejtetni engednek. – És mikor kell indulni? – kíváncsian pillantok az órára, ha van a lakásban, ha nincs, akkor az ősrégi mobilra nézek, ami remélhetőleg helyes időt mutatja. – Még van pár óra addig. – állapítom meg kicsit szomorúan, mert fogalmam sincs, hogy addig is mivel fogjuk eltűni az időt, vagy talán már mostanában akar indulni, mert messzire kell menni? Kíváncsian fürkészem, mintha csak szuggerálni akarnám őt, hogy végre mondjon már többet, mintha csak lenne értelme beavatni abba, hogy hova is kell menni, tekintve hogy egyáltalán nem ismerem a várost.  
- Hogyne és most gyűjtök éppen arra, hogy vegyek egy Porschét. – gúnyosan csendül a hangom, még a szememet is kicsit megforgatom, miközben kisimítom az arcomba hulló hajamat. Még is szerinte mikor lett volna rá lehetőségem? Arról nem is beszélve, ha valakit magad mellett akarsz tartani, akkor nem fogod hagyni azt, hogy olyan dolgok közelébe jusson, amivel akár messzire szökhet. Szóval nem, nem vezettem soha autót, de igazán nem is hiányzott, mert csak még jobban le lehetne nyomozni, én pedig szeretek radaron kívül maradni, még akkor is, ha egy autó azt is jelenté, hogy legalább mindig lenne egy biztoshely az életemben, ahol meg tudnám húzni magamat. Csak vegyük számításba azt is, hogy baromira nem lehet olcsó fenntartani egyet, én pedig örülök, ha meg tudok élni abból, amit néha sikerül megkeresnem.
- Netalán rossz útra akarsz vinni? – meglepetten csendül a hangom és hiába nyíllal fejembe a fájdalom, attól még most kicsit elnevetem magam, miközben nemlegesen megingatom a fejemet. – Szóval ma még erre is megtanítasz? Remek, halmozzuk az élvezetek. – játékosan még össze is dörzsölöm a tenyeremet, nem mintha bármikor is arra vágynék, hogy kocsit kelljen feltörnöm, de legalább addig is van mivel elütni az időt. – De ha azért akarod, mert azt hiszed, hogy tennék ilyet, akkor tévedsz. A kocsira jobban felfigyelnek az emberek, én pedig szeretek láthatatlan maradni. – teszem még hozzá sietve, mert nem rossz elgondolás, de egy kocsit azért könnyebben megtalálnak a zsaruk, ha körözést adnak ki rá, míg egy személyt annyira nem egyszerű. Könnyedén el tudok tűnni a tömegben, mintha csak a képzeletük szüleménye lettem volna, legalábbis jelenleg én így gondoltam, de lehet tévedek.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Mindenki életében van valami, vagy esetünkben valaki, aki tönkre bassza azt. És rá kell jönnünk arra, hogy senki sem tökéletes mákvirág, se ő, se én, sem a rokonaink. Ő nem tudta elvégezni az iskoláját és ez rám is ugyanez igaz. Anno ott hagytam a francba, túlcsordult a gyászom, nem tudtam az érzelmeimen felülkerekedni és mindent hagytam, hogy túl nöjjön rajtam. Elegem volt akkoriban mindenből és mindenkiből. Bár azt nem hiszem, hogy ez az állapot neki végleges lenne, talán visszafordítható. Fiatal és erős...csak az életét kellene rendbe tenni. Hogy hogy? Mittudom én? Majd gondoskodik róla... de legalább nem vagyok jelen esetemben egyedül. Nem mintha kárörvendő lennék, de amúgy az vagyok, de jelenleg csak érdeklődtem, hogy merre felé tudna helyezkedni térben és időben...a gáz helyzetjelentést hallva inkább nem szólok semmit se. Én fiatalabb voltam, mikor ott hagytam a sulit, szóval pech...ő meg most a huszonévesek táborát erősiti. Persze a kérdésem sokfelé kiterjed, meglepettséget tapasztalok irányából...hasonló a véleményem nem kell a para, de legalább a választ is megkapom. Kérdésére a rendőrök riposztra csak kiröhögöm, válasz nélkül marad, nyilván nem is akar rá semmit sem...de jogos volt nah. A válasza viszont igaz, hasonlóképp nyilvánulok meg én is erről a témáról, a zsarukat pedig utálom amúgy is...de akadnak valóban áldozatok, ahogy Ada is mondja és ő is az. Az hogy mennyi ideig tud egy helyen lenni huzamosabban, azt nem ő dönti el, hanem a környezetében élők... ez a világ talpnyalókból áll. Ami az én versenyimet illeti... felvont szemöldökkel néztem rá.
- A versenyzésben profi vagyok, de van, aki képes feldobni a zsernyákoknak. - magyaráztam, bár szerintem nem nagyon érdekelné a versenyzési háttértörténetem...tudnék mit mesélni és mutatni is. Ám én nem a zsaruktól félek...az ellenlábasaim zavarnak. Nem félek tőlük, de olykor a hátam mögé nézek... az sose árt. Főleg ha több az ellenfeled, az utálód, mint azok, kikben ténylegesen megbízol. Ilyen az én életem, olykor unalmas, olykor zűrös, de legalább életben vagyok. Hogy meddig, az megint egy más kérdés.
- Lesz verseny...talán érdekel? - kérdezek rá, majd a mobilomra is rápillantok... elmosolyodok, újra ráemelem a pillantásomat...
- Éjjel egykor van a következő...ha gondolod akkor elviszlek, hogy megnézd...bár ha jól sejtem, akkor a pihenéssel kellene elfoglald magad, nem? - sejtelmes mosolyt villantok, hiszen egész bátornak tűnik, ha egy ilyen baleset után, melyet én okoztam felé, még képes lenne arra is, hogy elvigyem a verseny színterére, hogy megnézzen egyet. Talán nem is olyan vesztes, mint amilyennek kinéz. Mosom kezeimet, ha őt elkapják ott a zsaruk... lennék ennyire genya? Biztos magamat menteném, mint egy idegen csajt...most ezzel áltatom magam, de ha ott leszünk, majd úgyis kiderül minden a maga idejében.
- Vezettél már autót, vagy bármilyen járművet? - kérdezek azért rá, de azt tudom, hogy magam mellé nem ültetném be...de az sem biztos, hogy eljönne valóban. Bár nemrégen közölte, hogy buszozni szokott, így aztán kétlem, hogy van jogosítványa bármihez is. Bár anélkül is lehet vezetni, de úgy esélyesebb, hogy hamarabb elkapnak. Csak onnan tudom, hogy nem egyszer kaptak el, mert nem volt nálam a jogsim, vagy a versenyekről tepertem éppen el...esetleg mert elkoboztam bármilyen más járművet és egy kamera is volt a helyszínen. Voltak buktás eseteim, így aztán a fivérem sem volt boldog, mikor megmutatták neki a felvételt. Volt szar fejmosásom miatta, de neki vajon ki vigyáz a hátára, ki mossa meg a fejét egy esetleges szar ötlet miatt? Még fiatal és biztosan fog elkövetni nagyobb bakikat is, de tanulni is fog belőle? Vagy megy tovább a szaros ösvényen, minthogy a sajátját kitaposná? Meddig hajlandó ezt művelni? Ugyanolyan eltökélt, mint magam is? Van egyáltalán bármilyen célja és tervei ezzel kapcsolatban? Saját életét mikor fogja elkezdeni élni? Figyelem őt, miközben elteszem a mobilom, ezernyi kérdések cikáznak át a fejemben és fingom nincs, hogy mi okból érkezik ennyi minden. Nem nagyon tudom nyomon követni egyiket sem, szóval csendben maradok...
- Tudsz autót feltörni és elindítani? - nem mintha megakarnám neki tanítani, de nyilván gyorsabban haladna A-ból B-be. Nem veszélytelen, szóval...

Megjelenés

Kérdését hallva rápillantottam és rövid ideig némán fürkésztem őt, mint aki próbál rájönni arra, hogy jól hallott-e a kérdést, vagy éppen miért akarja tudni a másik. A hallgatást választottam pár perc erejéig és még mindig nem igazán értettem, hogy miként is csendesett el a köztünk lévő vihar, ami egészen sokáig elkísért minket, sőt, még kicsit itt is kitartott miután a lakásába megérkeztünk. Fura volt ez a normális hangszín tőle. Na jó, kellemesebb volt, mintha megint vadbarommá változna, de attól még fura, főleg, hogy ilyen hosszan kitartott.
- Ez most valami elcseszett állásinterjú akar lenni, vagy minek kérdezed, ha igazán nem is érdekel? – komolyan csendült a hangom, mert tényleg érdekelt. Már kifejtette, hogy más nyomora nem igazán érdekli, akkor meg minek érdeklődik ilyen dolgokról, vagy úgy egyáltalán felőlem? Lehet csak azért, mert ő is tudja, hogy két napig teljesen csöndben nem fogunk tudni meglenni a másik mellette, vagy esetleg más jár a fejében? – Befejeztem a gimit, ha ez érdekelt, egyetemre meg nem volt esélyem. Egyébként meg, ha matekból nem buktál meg, akkor a korábban látott hírből nem nehéz kiszámítani a koromat tekintve, hogy pont azelőtt szöktem el, hogy lehetőségem lett volna rá. – hiszen az is kiderült a hírből, hogy mióta tűntem el, a jelenlegi korom meg ott virított a nevem és a képem mellett, vagyis utóbbi alatt, az első mellett. Sóhajtottam egyet és próbáltam nem arra gondolni, ha maradok, akkor se lett volna esélyem bekerülni, mert éppen egy nőket semmibe vevő férfi karmai közé akart adni apám, mert jó üzlet lett volna számára. Mintha csak egy tárgy lennék, akinek nincsenek érzései és csak úgy egyik kézről a másikra lehet adni.
- Ezt most komolyan kérdezed? – döbbenten csendült a hangom és lemondóan sóhajtottam, majd úgy fordultam a kanapén, hogy jobban rálássak. Fejemet a támlára hajtottam és fürkésztem őt. – Ha téged keresnek a rendőrök, akkor mindig önként megvárod őket, vagy azért megpróbálsz olykor elillanni? – költői volt a kérdés és igazán nem vártam rá választ, hiszen melyik bűnöző adná önként magát fel? A legtöbb biztosan nem. Én viszont nem voltam bűnöző, de nem bíztam a zsarukban. – Természetesen lelépek, nem akarom, hogy a zsernyákok ezernyi kérdést tegyenek fel, mert ismerem a rendszert. Az áldozatoknak ritkán hisznek, még akkor se, ha vannak jól látható bizonyítékok, vagy pedig jönnek azzal, hogy magunknak kerestük a bajt. – apám befolyásos üzletember volt, biztosan akadt olyan zsaru is, akit megvett, de azt is tudtam, hogy ezen kívül túlzottan jól bánik a szavakkal és bárkit képes pillanatok alatt megnyerni magának. Hamarabb hinnének neki a hegeim ellenére is, mintsem nekem.
Elvettem tőle a készüléket, majd miután megleltem az alkalmazást elkezdtem nézni a környező városokat, mivel nem volt már sok pénzem, így messzire nem tudok elutazni, de talán találok olyan helyet ami szimpatikus lehet és remélhetőleg addigra lekerülök a hírekből, hogy legyen esélyem munkát találni.
- Nem lehetsz túl jó a versenyekben, ha többször is elkaptak miatta. – persze csak húzni akartam az agyát, mert simán kinézem, hogy később kapták el és nem a verseny után egyből, vagy ki tudja. A szavai pedig megerősítettek abban, hogy esélyesen a tömény unalom házába lettem bezárva. Tényleg, ennél még az utcákon is izgalmasabb lenni, még akkor is, ha ez a kanapé egészen kényelmesnek tűnt és rég nem aludtam kényelmesnek mondható helyen. – Mostanában nem lesz verseny, vagy már jó útra tértél? – ez az egy legalább izgalmasnak tűnt a felsorolásból, bár kötve hiszem, hogy elvinne magával, ha esetleg most is rendeznének gyorsulást, pedig még valószínűleg az is élvezhetőbb lett volna, mint a zajláda tovább bámulása. Annak ellenére is így gondoltam, hogy alapvetően szükségem volt a zajra ahhoz, hogy az árnyaim ne bénítsanak meg és ne taszítsanak vissza a félelem és a borzalom tavába.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Vágyak, gyermekkori álmok...nekem is voltak. Egy sem valósult meg. Talán nem is akartam valósággá tenni. Ő meg lehet nem is fogja tudni megvalósítani. Nem lehet belőle orvos...az ilyenekből lesz olyan szar alak, mint jómagam. Már most is az, de ez mellékes. Bár arra sem emlékszem, hogy én mi is akartam lenni fiatalabb kamaszkoromban. Az oké, hogy matekkal mindenre is megyek, de azt hiszem rendőr akartam lenni. Egykor még csodáltam a munkájukat, ma meg már...kikergetem őket a világból. Ő pedig? Próbál megélni abból amit pár napig talál magának apróbb munkát. Mindenkinek megvannak a keresztjei, senkit sem fogok sajnálni...engem sem sajnálnak, olyan mindegy a dolog. Az alkalmi munkái is elég sokrétűek, hasonlót én is szoktam, ha azonnali pénz kell és a verseny hosszú móka...jó ez régi nóta amúgy is...de ilyen fiatal csajnak az iskola padban kellene lennie...nem?
- Valami iskolai végzettséged van? - már csak az “álmai” miatt is kérdezem, hiszen vannak olyanok, melyekhez elég sok tanulás kell. Ahhoz meg idő, de neki nem sok mindene van, nem hogy ideje, szóval feleslegesen kerget álmokat...már rég lemondtam róluk. Úgy sem valósulnak meg, ahogy neki sem fog. Hagyjon fel vele...lelkes vagyok? Ennél jobban nem is lehetnék, valóban. Az állandó menekülés miatt ideje sincs magára. Hogy lehetne ezen változtatni? Lehet-e ezen változtatni? És megint miért gondolkodok ezen, mikor nem is az én dolgom? Nem érzem szívügyemnek a támogatását...meg amúgy sem érzem azt, hogy segítsek. A saját testvéreimet nem segítem azzal, hogy nem keveredek bajba, főleg úgy, hogy ők segítenek ki általában egy egy balhé után szinte bárhonnan.
- És amúgy ha utánad néztek, akkor nem is maradtál tovább? - kérdeztem, bár hogy érdekeltek-e a dolgai, azt nem hinném, inkább csak kíváncsi voltam arra, hogy is csinálja. Felajánlottam neki egy korábbi mobilomat -térkép híjján- ezen is akadt olyan alkalmazás, mely pontosan be tudta mérni, hogy merre  van az ember és merre kell elindulnia, ha a B állomásra akar érkezni. Másra nem volt jó, vagy legalábbis én nem használtam másra. Kérdésére vállat vontam.
- TV-t nézek. De nem sűrűn vagyok itthon. Melózok, autóversenyzek... vagy épp dutyiban ülök egy verseny után... - elfintorodtam, bár ez jó kis mellék kereset volt a mai napig, akár első akár második helyezést értem el benne. Mindig úgy csináltam, hogy a főállásommal ne ütközzön és bár leginkább nem is a pénz motivált, inkább az unalom elűzése. A videojátékból rég kinőttem, nem kötött le igazán és el is adtam jó pénzért. Meg edzeni szoktam, vannak súlyaim az ágy alatt, de azt belőle nem nézem ki, hogy a kilókat emelgetné. Meg ugye a sex, de ezt csak nem fogom az orrára kötni...

Megjelenés

Válaszát követően egy pillanatra eltöprengtem, aztán ismét megszólaltam, de nem néztem rá, csak a falat fürkésztem, mintha csak hangosan gondolkodnék.
- „Az öngyilkosság csak a gyávának kiút,” ha úgy vesszük, akkor igazából ez is az, csak lassan elkövetett. – hangom úgy csendült, mint aki csak morfondírozik ezen és tisztában voltam vele, hogy az ő szavaival indítottam az egészet. Kíváncsian megnéztem volna a grimaszt, ami arcára szökött, de nem tettem, inkább úgy tettem, mintha még a tévé, vagy az üres fal is izgalmasabb lehetne annál, mint amilyen reakciót esetleg, nagyon talán kiválthat belőle az, amit mondtam. Elhiszem, hogy mindenkinek vannak olyan emlékei, amik elől menekülni akarna, nekem is bőven akadt és meg is tettem, de nem ilyen mértékig. Nem gondoltam azt, hogy tényleg képes találni jó okot arra, hogy ilyen dologgal mérgezze magát, de egyébként is mit érdekel engem? Kevesebb, mint két nap és többé nem látjuk a másikat.
Arra, hogy ostoba lennék nem reagáltam. Talán, kicsit, nem tudom. Csak egy fiatal nő voltam, aki próbált a világ zűrzavaros káoszában talpon maradni, akinek igazán fogalma sem volt arról, hogy mi a kedvesség, vagy milyen az, ha van egy otthonod, ahol nem kell rettegned, vagy biztonságot jelentő támaszaid. Ezekről igazán fogalmam sem volt, csak bizonyos mértékig. Számomra az ilyen helyzetek furák és szokatlanok voltam, csak próbáltam a bárkán maradni, ami egy ismeretlen vízre sodródott.
- Hajdanán arról álmodtam, hogy orvos leszek. Sokat bújtam a könyveket és szerencsére könnyedén ment mindig a tanulás, de ez csak egy álom marad. – aztán újra pár pillanat erejéig elhallgattam. – Szinte bármivel beérném, ami normálisnak mondható. Eladó, titkárnő vagy magam sem tudom. – nem voltak már nagy igényeim, de ha egyszer hétköznapi életem lenne, akkor szeretném, ha normális munkám is lenne, de ez csak ábránd marad, így sokat nem szoktam agyalni rajta és ez a válaszomból is érezhető volt, hogy ezeket csak úgy mondtam, de nem hittem abban, hogy bármi is valóra válna belőle. – ami éppen akadt. A kikőtökben általában mindig akad valami, ahogy a piacoknál is simán fizetnek azért, ha segítesz cipekedni. Pucoltam már halat is, takarítottam is. Nem igazán válogathatok, csak az számít, hogy ne akarjanak nagyon utánam nézni. – lopva felé pillantottam, de aztán az ölemben pihenő kezeimre. Nem szoktam ennyit magamról beszélni, de most még is megtettem. Bár fingom nem volt arról, hogy tényleg érdekelte a válasz, vagy csak a csend helyett inkább jobb volt még ez is. Mondjuk, az se változtatna semmin se és tekintve, hogy korábban mennyire könnyedén veszítette el a fejét…. nos, nem igazán hittem abban, hogy egy hangyányit is érdekelné őt ez az egész.
Hamarosan viszont inkább fürdőbe mentem, hogy kicsit felfrissítsem magam és az emlékeimet messzire száműzzem, mielőtt még olyat mondanék vagy tennék, amit nagyon nem kellene. Az este gondolata már most rettegéssel töltött el. Néha, ha szerencsém volt, akkor a rémálmok elkerültek, de általában nem volt, a sötétséget pedig egyenesen utáltam. Nekem kellett olyankor a zaj és a fény is.
Nem kerülte el a figyelmemet a mosolya, de nem reagáltam semmit se arra, amit mondott. Inkább csak folytattam a takarítást, ha pedig elárulta azt is merre találom a seprűt és lapátot, akkor azzal söpörtem össze a maradék törmeléket.
Az ajánlata meglepett és kicsit gyanakodva pillantottam rá. Nem számítottam ilyen dologra. Rövid ideig fürkésztem őt, majd kidobtam a szemétbe amit kellett és elpakoltam magam után, majd kicsit megtapogattam a tenyeremet, mert újra hasogatni kezdett.
- És csak úgy kölcsönbe adnád? – még mindig kicsit bizalmatlan voltam, de aztán bólintottam. – Rendben, de csak addig van rá szükségem, míg itt vagyok- nem láttam értelmét, hogy akár magammal vigyem, ha netalán ennyire le akart róla mondani. Úgyse venném hasznát, nekem is volt egy rozoga készülékem, de az is általában kikapcsolva hevert a holmim között, mert nem pont arra költöttem a kevés pénzből, amit találtam és amúgy sincs olyan, aki keresne engem.
- Mivel ütöd el az idődet, vagy nem szoktál igazán itthon lenni? – hangom óvatosan csendült és közben visszatelepedtem a kanapéra, mert úgy tűnt ebben a lakásban nem igazán van semmi. Nem is tudom, hogy mit fogunk csinálni egészen addig, amíg le nem telik a felügyelet. A tévétől már most kezdett kifolyni az agyam, attól a sok hülyeségtől, ami ment benne.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Hogy drogozok-e? Őszinte választ akar, vagy ez csak egy olyan kérdés, hogy megtörje a csendet? Ennyire nem szeret a hallgatásba burkolódzni? Legyen...
- Időnként, mikor rám tör a magány, vagy az öngyilkos gondolatok...vagy egy nagyon régi emlék...nagyon régi rossz emlék. - szólalok meg és ennél többet, ha kérdez sem vagyok hajlandó mondani neki. Amúgy is kiszámíthatatlan vagyok józanul is, na de ha pia van bennem, vagy bármi ütősebb...elviselhetetlen vagyok. A karomon semmi szúrás nyom nincs, keresheti, port szoktam szívni, az injekciókról már leálltam évekkel ezelőtt, azok már elmúltak. Látom a pillantását végig száguldani a karjaimon, s ez megmosolyogtat. Az meg hogy itt lakom, az másért van...itt jóval messzebb vagyok Maisie sírhelyétől és ez volt az olcsóbb lakhatási lehetőség. Meg itt (még) elviselnek. Ő is kineveti a kérdésemet, hiszen az imént mondta, hogy állandóan úton van. Kérdésére szemet forgattam és megdörzsöltem a tenyeremet.  
- Ne légy ostoba... - válaszoltam erre ennyit, figyeltem őt és azt, hogy mennyire nem találja a helyét. Ha a helyében lennék, gondolom én sem tudnám hányadán állnék magammal és másokkal, kik megszánnak egy pillanatra. Hallgattam a szavait, hogy merre mennyi ideig járt és rá kell jöjjek...kalandosabb élete lehet, mint nekem. Ő több helyen járt már, még akkor is, ha csak rövid ideig...én new york berkein belül jártam mindenhol, így tudok ezt azt a városról és a hírek is gyorsan megtalálnak. Ő meg bárhová is menekül, ugyanazok a hírek várják mindenhol. Eltűntként kezelik, de ugyanaz az ember fog vissza nézni rá mindegyik tükörből. Szóval sok szerencsét.
- Milyen munkák érdekelnek? Milyenekre akadtál eddig? - érdeklődtem meg, miközben a dobozomért nyúltam a zsebembe, hogy előszedjek egy szál cigit. Rá akartam gyújtani, hiányzott az érzése a dolgoknak, nem azért tettem mindezt, mert untatna a beszélgetésünk...mániákus cigarettázó voltam és ez kicsit hosszúra nyúlt, hogy ne nyúljak utána. Az újabb csend bekövetkezett, így felkeltem a helyemről, hogy a teraszajtóhoz sétáljak, kinyissam azt és meggyújtsam a cigit. Mélyet szívtam bele és áhítattal fújtam ki a füstöt. Mint valami messiás úgy vártam és kívántam a pillanatot. Elhúzni mindezt sokáig nem lehet, úgyis rágyújtok a következőre pillanatokon belül, hiszen pangott a tüdőm a hiányától. De megszólalt Ada... így lasabban fújtam ki a füstöt és figyeltem rá a függöny kereszttüzében. Egyedül van, nem áll mellette senki. Hiszen ezt hosszú távon kicsoda bírná? Talán igaza is van. De ez a magány, nem borzalmas a száméra, hogy senkihez sem lehet egy jó akár rossz szava? Mint most? Hogy tud ennyi ideig csendet teremteni maga köré? Nekem volt igazam tehát, hogy plussz egy probléma senkinek sem kell. Figyeltem ahogy elviharzik a fürdőbe, tovább dohányoztam, lassan élveztem ki az utolsó slukkig, majd a következőre is rágyújtottam. Meg nem mondom, hogy mikor volt utoljára csaj a lakásomon...ez új volt még számomra is és nem is igazán tudtam hova tenni. Főleg azt, hogy rejtegetek két napig egy szökevényt. Egy gazdag sziki szökit. Még a gondolata is nevetséges, hát hogy még az, hogy én Caleb Hyde teszek ilyet. Visszatérése alkalmával már a harmadikra gyújtok rá, de azt csak félig szívom el, a maradékot parázslanítom és a hamutálba helyezem. Jó lesz majd tíz perc múlva is...bár ez most csak a feszültség levezetése miatt is kellett, nem csak a függőségem miatt...de bevallani nem fogom.
Megszólalására elmosolyodtam.
- Nehéz azt adni, amim nekem sincs... - fejet ingattam közben, hiszen pont pénzt nem adnék egy szökevénynek, azt bármire elköltheti és más is elveheti tőle. Talán kajával jobban jár, vagy tusfürdővel, valamivel. De ezen ráérek még agyalni akkor is, mikor letelik az első nap...  
- Van egy régebbi mobilom, akad rajta egy térkép aplikáció. Azt is mutatja, ahol jelenleg vagy és azt is kimutatja, hogy merre tudsz az adott helyre eljutni... ha gondolod... - adtam egy ötletet neki, míg visszazártam az ajtót a teraszra, megigazítottam a függönyt és figyeltem miképpen szedegeti fel a töredékeit a földről. Nem mondtam, hogy maradjon, de azt sem, hogy menjen. Ha mehetnékje van, egy nőt semmi sem állíthat meg...nem leszek akadály...meg hát miközöm van nekem a családi drámájához?



Megjelenés

Bólintottam arra, amit mondott, mert sok városban vannak ilyen részek. Még nappal se a legbiztonságosabb áthaladni, de olykor az ember nem válogathat. Nem mondom, hogy tuti megoldás, de volt már olyan amikor bejött az, hogy őrültnek tettettem magam és akkor senki se akart a közelemben jönni.
- Ezért laksz te is itt, drogoztál, vagy még mindig használod a szert? – kíváncsian csendült a hangom és őt fürkésztem. Ha rövidujjú volt rajta, akkor automatikusan a kezére siklott a pillantásom pár pillanat erejéig, mintha csak a tűnyomát keresném, pedig manapság már nem csak így lehet kiütnie magát az embernek. Soha nem fogyasztottam drogot, pedig volt amikor kínálták és azt mondták azzal minden elviselhetőbb lesz. Kösz, inkább fájjon minden és érezzem magam úgy, mint aki a pokolban ténfereg, mintsem becsapjam magam. Amíg fáj, addig legalább tudom, hogy még élek és nem haltam meg.
Kérdésére felvontam a szemöldökömet és elnevettem magam. Lehet épeszű ember nem éppen így reagálna, de fáradt voltam és lehet az elmúlt évek alatt kicsit meg is őrültem. Na jó, nem. Egyszerűen csak viccesnek, kicsit abszurdnak találtam azt, amit mondott.
- Még csak pár órája vagyunk összezárva, de máris másik államba küldenél? Ha letelik a két nap, akkor már inkább te fogod fizetni az utamat, csak hogy messze legyek tőled, mert az agyadra mentem? – nem gondoltam komolyan egyik kérdést se. Játékosan csendült a hangom, majd sóhajtottam egy nagyot, ahogy átfuttattam fejben minden város nevét, ahol már megfordultam, vagy legalábbis a többségét, amit még észben tudtam tartani. – Sok helyen jártam már. Nem tudom, hogy milyen életed volt, de az enyém általában olyan, hogy két hétnél tovább nem maradok sehol se. Valószínűleg itt viszont még annyi időt se fogok eltölteni. Próbálok alkalmi munkákat lelni, amiben nem a testemet kell árulni. Aztán tovább állok, amint lesz egy kis pénzem. Tudod, attól még, hogy másik államba mennék, attól még ugyanúgy eltűntként szerepelek a rendszerben… – lehet nem kellett volna vele megosztanom, de ha már ő jött a másik állammal, akkor miért ne. Tényleg így nézett ki az életem. Legjobb esetben két hét adatott meg mindenhol, hiába hatalmas ez a város, mert valószínűleg csak pár napot fog kapni belőlem. Nem nézhetem meg, nem fedezhetem fel a látványosságait, amihez nem kellene pénz. Tovább kell állnom, pedig rohadtul kezdtem unni az egészet, hiszen mi értelme? Meddig futhat az ember… kezdtem úgy érezni, hogy értelmetlen minden amit teszek.
Lemondóan sóhajtottam, amikor jelezte, hogy nincs térképe. Körbepillantottam a lakásban, hátha találok legalább könyvet, vagy újságot, amivel rövid időre lefoglalhatom magam, aztán a kérdését hallva csak megrántottam a vállaimat és rövid időre csöndet választottam. A csönd számomra egyszerre volt megnyugtató és ijesztő is, de most még is arra vágytam, bárcsak minden hangot elnyelne és messzire vinne engem is.
- Szerinted van olyan, aki ezt az életmódot önként választaná? Vagy ha állna mellettem valaki, akkor szerinted önként továbbra is inkább így élnék, hogy azt se tudom miként lesz majd a holnap?  – nem néztem rá, hangom halkan és kérdőn csendült, mert ha józanul véggiggondolja, akkor mind a kettőre nem a válasz. – Amióta kitettem onnan a lábamat, egyedül vagyok. Senkinek nincs szüksége még egy gondra az életében, ahogyan te is rávilágítottál korábban. – nem kötekedni akartam, de egyértelműen kifejtette már ő is, hogy elég neki a saját baja, így miért is vélekedne erről másként valaki más. Megdörzsöltem az arcomat, majd felkeltem a kanapéról, hogy kimenjek a mosdóba, utána pedig kicsit meg is mostam az arcomat. Ez a téma túl sok olyan emléket és érzést kavart fel, amire nem akartam emlékezni, így kicsit hideg vízzel a tarkómat is megmostam, hogy le tudjam csillapítani a bennem tomboló tornádót.  Visszaérve pedig a megmaradt kaját elpakoltam, az evőeszközt elmostam úgy, hogy a kötésemet ne érje víz. Aztán pedig újra az üvegdarabokat néztem, mert az is ott maradt. Ha pedig nem mondott semmi olyat, akkor én szólaltam meg. – S mielőtt megfordulna a fejedben, hogy netalán szánalomból valamit tegyél, vagy az, hogy pénzt akarsz adni, akkor ne tedd. Nincs szükségem rá, majd megoldom a dolgokat, ahogy eddig is! – hangom eléggé határozottan csendült, mert nem vágytam senki szánalmára. Kevés olyan dolog volt, amit annál jobban utáltam. Után pedig egyszerűen elkezdtem összeszedni a nagyobb üvegdarabokat, de most figyeltem arra, hogy ne vágjon meg egyik se.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Van aki elmenekül és akadnak a bátrabbak, meg az ostobák, mint én, akik bele kerülnek egy ilyen ostoba helyzetbe. De nincs hátra arc, csak két napra engedtem be az életembe, lehet ez is sok lesz. De túlélő vagyok, majd ezt is kiheverem, mint a legtöbb sorscsapást. Nem szorulok rá senki védelmére, az viszont más kérdés, hogy a bátyáimat zaklatom, ha zsaru ügybe keveredve csak általuk, az ő segítségükkel mászhatok ki a szarból. Ha valaki megneszeli az itt létét, hát hajrá...az én lakásomra senki emberfia be nem jön. Az meg hogy az ő apja miként bánik vele...nem akar hercegnő lenni. Szavai árulkodóak, tényleg nem egy aranykanállal a szájában lézeng, jobb szeretne valami kényelmesebb dolgot... a kérdés az, hogy mi okból lépett le a családi fészekből. Akadnak kérdéseim, de nem fogok senkit sem zaklatni ez miatt. A félelemérzetem nulla, a halál torkába is beugrok, ha ezzel a szenvedéseimtől megkímélnek. Szenvedek? Az életem maga a szenvedés mióta megszülettem, mióta Maisie halott, mióta apámat aiczheimerrel kezelik... ennél több szar a palacsintába nekem sem kellene. Ám mégsem tudom, hogy az ő élete mikor fajult el erre...még fiatal és élveznie kellene az életet, helyette menekül a saját apjától. A lakásom környéke veszélyes hely és erre őt is figyelmeztetem. Szavaira szemet forgatok.
- Nem. Sok a csavargó, a hontalan, nincstelen drogos kis senkik. - mondtam erre ennyit, hiszen az ilyenek a legveszélyesebbek. Jó, nyilván én nem tartok tőlük, én megvédem magam az ilyenektől és engem legalább ismernek erre, mert magam is részegedtem már le, meg drogoztam is mióta ezen a környéken élek nagyon rég óta. De egy ilyen kislány mint ő... finom falat. Az meg hogy hova megy majd, az az ő dolga, hiszen nem fogom útját állni, ha eljött az idő. Nem vagyok szent, mellettem sem lesz biztonságban, így talán jobb, ha fedezékbe vonul.
- Másik állam? - tettem fel a kérdést egykedvűen, hiszen lehet ez már megtörtént, lehet már nem az elsőn van túl. Áll egyáltalán bárki is az oldalán? Eltudja őt bárki is rejteni? Vagy akad olyasvalaki aki mellette áll és kiöntheti magát? Bár akkor biztosan nem itt lenne, hanem rejtőzne, vagy nem teheti meg az állandó maradásokat mert kiszimatolják? Bármi is lehet nem egyszerű a helyzete annyi szent. A térkép kérdésére fejet ingattam, nem volt ilyesmire szükségem, mobilaplikációkat használtam legtöbbször, de nyilván ez miatt nem adom át neki a készülékemet.
- Áll valaki melletted, ha elbuknál? - tettem fel a kérdést puszta kíváncsiságból, hiszen egyedül a világban elég gáz elboldogulni, főleg ha szinte semmid sincs bizonyos okokból. Ő meg úgy tűnik nem szorul rá az apja pénzére, meg máséra sem...a kaja meg más dolog.  


Megjelenés

Arra amit mond csak hümmögök először, miközben ezernyi gondolat tódul elmémben, de aztán sóhajtok egyet. Tudom, hogy az öngyilkosságra ezt mondják általában az emberek, de nem értek velük egyet. Nem mondom, hogy helyes, de szerintem nem is akkor bűn, mint sokan állítják. Ha annyira könnyű lenne megtenni, akkor szerintem majdnem tizedik ember az lenne és aki azt állítja, hogy az embernek olykor nem fut át az agyán az, hogy véget vessenek annak a szarnak, amiben létezniük kell, na, az szerintem hazudik.
- Szerintem nem feltétlenül, vagy ha igazad van, akkor inkább leszek gyáva, mintsem vászon pirossal leöntve. – határozottan csendült a hangom, viszont ennél többet nem akartam beszélni erről. Inkább kioltanám az életemet, mintsem újra érezzem miként siklik apám pengéje a testemben, vagy lássam azt, ahogyan a vérem beborít úgy, mintha csak egy vászon lennék, amire kiborult a vörös festékes doboz.
Közben én is falatozni kezdtem, míg nem végül újra megszólaltam és mondhatni szófosást kaptam. Nem gyakran volt ez jellemző rám, de valami miatt úgy éreztem, hogy ki kell mondanom, akkor is, ha falakba ütköznek a szavaim, akkor is, ha két másodperc után újra átmegy pöcsbe, vagy befogja a számat, kirak az utcára, mint macskát szarni. Vannak pillanatok az életben, amikor érezzük, hogy mit kell tenni vagy mondani és most pontosan ezt éreztem. Az ösztöneim pedig eddig nem nagyon hagytak cserben, sokat segítettek abban, hogy túléljek egy számomra ismeretlen világban is, ahol apám nem találhat rám. A félelem mindig ott loholt a kezemet fogva, minden egyes újabb utazáskor, újabb városban, minden idegennel való találkozáskor, de eddig szerencsére komolyabb baj nem ért. Az utcán élni soha nem könnyű, de néha még ott is lehet jó emberekkel találkozni.
Aztán újra csendbe burkolództam és tovább ettem a csirkét krumplival. Fogalmam sem volt arról, hogy a vihar előtti csend telepedett ránk és hamarosan ki fog törni, mint a vulkán, vagy inkább kinevet, de arra, amit mondott nem igazán számítottam. Egészen higgadt maradt, nekem pedig mosolyt csalt az arcomra a megállapításával. Tényleg sokat fecsegtem, legalábbis most. Amit pedig utána mondott, az elegendő volt ahhoz, hogy eltűnjön arcomról a mosoly, mintha soha nem is létezett volna, csak egy délibáb lett volna. Ösztönösen kezem a hasamra siklott, pontosan oda, ahol hegek tarkították a testemet, de amint észbe kaptam inkább csak megsimogattam a hasamat, mintha csak azért tévedt oda, mert túlzottan sokat ettem.
- Valóban nem és nem vagyok hercegnő, ne hívj így. Még a senkiházi is jobb név, mint a hercegnő.  – komoran csendült a hangomban, hiszen a mesékben általában az apa szereti a lányát, főleg, ha egy hercegnőről van szó. Én pedig nem voltam ilyen szerencsés, ahogyan nem volt jótündér keresztanyám se, aki elhozhatott volna bármiféle csodát az életembe. S arról pedig nem is beszélve, hogy nem hittem a hercegekben se, akik mindig megmentik a hercegnőket. Ezek ott jól mutatnak, de a valóságban nem történik ilyen. – Miért, itt kevesebbért is eladnának? – viccesen kérdeztem meg, pedig egyáltalán nem viccnek szántam. – Talán igazad van, de örökre itt se maradhatok. Szóval előbb vagy utóbb kénytelen leszek az utcára menni és kitalálni azt, hogy miként tovább. – hangszínem nem változott meg, nem volt benne semmi érzelem. Ahogyan teltek a hónapok, úgy kezdtem egyre inkább megszokni azt, hogy nem maradhatok sehol se sokáig. – Esetleg nincs egy térképed? – kérdőn néztem rá, mert tényleg jól jött volna. Ezért szerettem a pályaudvarokat, ott mindig lelni lehetett egyet, vagy csak azt mondani a pénztárosnak, hogy ennyi pénzért hova lehet eljutni és már fel is ültem a vonatra, buszra, hogy tovább robogjak másik városba. Most viszont be voltam ide zárva, így azelőtt kellett még kitalálnom, hogy hova lépjek tovább, mielőtt tényleg késő lenne és apám itt rám találna. Mert nagyon úgy festett, hogy ebben a városba még azt a pár hetet se várhatom ki, mint amennyi általában kijárt az éppen aktuális úti célomnak.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem voltam az a fajta, aki félne valamitől, vagy valakitől leginkább. Szerettem az izgalmakat, az adrenalint, ahogy az végig pulzál az ereimen. Mámorító érzés szokott mindez lenni és élni szoktam akkor úgy igazán. Nincs túl sok félelem érzetem és túl sok veszítenivalóm sincs. A családomon kívűl persze, de Jude más néven mozog, a másik bátyámmal nem sűrűn mutatkozok, ahogy az apám is vagy ezer éve a kórházban van az ő érdekében. Ott biztonságban van. De bárki is fenyegeti őket...nem bocsátok meg, nem engedem, hogy bárki is hozzájuk érjen, akármilyen is a kapcsolatom velük. A lány szavaira mit sem reagálok, semmi köze, hogy vonzódom-e a halálhoz, vagy mennyire vagyok közeli állapotban ahhoz. Senkinek se tartozok magyarázattal ilyen téren, így aztán figyelmen kívül is hagyom az ő kis listás dolgát. Lényegtelen dolgokat magyaráz, csak figyelmen kívül kellene hagynia és minden rendben lenne. Csak van aki másképpen kezeli a dolgokat. Bizonyos dolgokat én is másképp kezelek, van amit haraggal, van amiben odafigyeléssel. Ha kell, akkor szúrok, mint egy darázs, ha kell, akkor kedvesebb vagyok. Az utóbbival találkozhatott, míg a sérülését elláttam. Meg...nehogy összevérezze a parkettát, vagy a csempét, esetlkeg a bútoraimat. A nem saját vértől undorítóvá válik a lakás. De nem ettem meg elevenen, csupán csendes társasága voltam, hiszen nem érdemelte meg tulajdonképpen a bunkóságomat. A fölös kérdéseket nem komálom, így azokkal retorziókkal válaszolok. Most nem, most csak a gondolataim kereszttüzében ragadtam, amúgy tojtam rá, hogy a családja mit akar vele tenni. De igazságtalannak véltam, hogy a család főbb tagja mással keresteti őt és hogy tart az apjától. Mekkora mocsadék lehet már? Miért agyalok amúgy ezen? Semmi közöm hozzá. A segítségnyújtás után megköszönte a dolgot, mire egy szájrándítást eredményeztem csupán, mosoly lett volna, hiszen most mit reagáljak rá? Nem haraptam le a fejét. Talán vágyott rá? A kanapéra telepedtünk végül, hogy megtömjük magunkkal étellel, szavait hallgattam...de véleményeznie nem kellett volna. Valóban így van, legalább nem jönnek napi szinten hozzám....őőőő szinte senki sem. És ez így volt rendjén. Nem akartam senkivel sem beszélni arról, hogy milyen életem van, vagy hogy miért ilyen ez az egész, vagy épp mit dolgozok, vagy mit nem. Jó volt ez így. Beszélt arról, hogy előbb vetne véget az életének, minthogy elkapják...
- Az öngyilkosság csak a gyávának kiút. - nem okoskodok, eszembe sem jutna efféle becstelen cselekedet, hiszen én magam is ezen úton járok, csak épp majd 18 éve... de még itt vagyok, még élek, mert dolgom van. A sors rendelte így, melyben nem hiszek. Hát ez ilyen. Élnem kell, mert akad még dolog, melyet el kell végeznem. Ami meg a gondot illeti, egyel több vagy kevesebb...hozzászoktam már hogy az életemben van. Szóval ez egy másik élethelyzet. Én túlélő vagyok...a mindennapom az. De mindenki másképp éli meg. Ettem, a tv-t néztem, hallgattam őt. Sok okossággal találtam már szemben magam, szóval hozzá szoktam már a jótanácsokhoz...csak rajtam múlik, hogy elfogadom-e vagy kukázom. De ő tovább magyarázott, persze nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget...hiszen jobb szeretem elmarni magam mellől az embereket. Hiszen ha túl közel kerülünk...ugyanúgy elveszíthetem őket, akár csak Maisiet és Cindyt. Azt pedig nem kívánom senkinek, mert őrülten tud fájni. És azt a fajta fájdalmat pedig utálom, mert lelkileg sebez. De legalább Ada kilétét is megismerem, hogy miért is ilyen az élete...majdnemhogy hasonlítunk is, szóval elismerem a létezését ennyiben. Hulk...úgy tűnik őt nem zavarja a barom énem, vagyis hát pont elakarná ezt kerülni, hogy azzá változzak. Mikor aztán csend lett az étel megköszönése után, csak akkor szólaltam meg.
- Túl sokat fecsegsz... - egyeztem ki ennyiben, hiszen nem volt felesleges szájcsépelés, mert igaza volt. Tudom, csak nem tudom elfogadni, hogy másnak is igaza legyen ebben. - Nem tudom, hogy apádnak mi problémája lehet a hercegnőjével, hogy az meglépett a kastélyból, de nyilván nem azért lógtál meg, mert túl sok édesgetést kaptál... és nem is azért akar visszakapni, hogy azt adjon...szóval nem éri meg nagyon kilépned az utcára sem...főleg ezen a környéken. - válaszolom meg a kaja elfogyasztása után, letéve a dobozt az asztalra, majd az evőeszközt is. Hátra dőlök, böfögök egy jót. Én sokszor már annak örülök, hogyha az apám megismer...

Megjelenés

Szavaiba kicsit beleborzongok, de nem javítom ki, hogy apám rosszabb, mint egy oroszlán, vagy talán ő maga Zordon, hiszen neki is vannak ütődött és kevésbé ütődött hiénái is. Igaz, a mesében általában a rossz mindig porul jár, de valahogy az életben ez pont fordítva van. Mintha pont ezért lenne a mesékben a jók győzelme kiemelve, mert mindenki tudja, hogy a valóságban általában a rosszak állnak nyerésre.
- Jobban örülnék, ha inkább nem várnál senkit se tártkarokkal, vagy ennyire nagy a halálvágyad? Ne érts félre, a te életed, de azért örülnék, ha nem lenne egy harmadik személy is azon a listán, akik miattam haltak meg. Elegendő kettő is. – édesanyám meghalt, amikor megszülettem. A dadám pedig pontosan akkor, amikor a szabadságomat és az életemet akarta visszaadni, amit apám szép lassan elvett tőlem. Tudtam jól, hogy apám őt is megölte, ez volt az árulásáért járó büntetés. Csak azt reméltem, hogy gyors halál volt a büntetése és nem lassú, kínok között halt meg. Ő volt az egyetlen személy, akinek igazán számítottam életem során, és akit én is tiszta szívemből szerettem, de már soha többé nem láthatom. Lesütöttem a pillantásomat, mert nem akartam, hogy Caleb lássa miként csillan meg benne a szomorúság és a fájdalom.  Meg amúgy is elég önfejűnek tűnt, hogy ne hassa meg az, amit mondok, de tényleg nem vágytam bővítésre azon a listán.
Miután sikerült figyelmetlenségem miatt megsérülni és találkozott a pillantásunk, ösztönösen simultam még inkább neki a bútornak, majd lázasan kattogott az agyam, hogy mit csináljak, mert apám maximum akkor szerette a sebeket, ha ő okozta, amúgy csak gond volt a szemében és dühös lett. Bár még olyankor is volt, hogy eldurrant az agya, ha ő okozta a sérülést, de véres lett a ruhája. Caleb pedig… nos, eddigiek alapján hamarabb hittem volna, hogy leharapja a fejemet, mintsem a segítségemre siet, pláne nem ilyen kedvesen és figyelmesen. Amikor ellökte a másik kezemet, akkor nem ellenkeztem, meg se szólaltam, igyekeztem a fájdalomnak se hangot adni, inkább a fogaimmal ajkamba haraptam belülről és még az se érdekelt, hogy megéreztem a vér fémes ízét a számban, de aztán amikor az utolsó darabot is kihúztam, akkor fájdalmas nyögés szalad ki ajkaim között. Hagytam hagy csinálja, amit jónak lát, amikor a papír is rákerült a kezemre és ráhajtottam az ujjaimat, akkor csak bólintottam.
- Rendben. – hangom még mindig óvatosan csendült, mintha attól félnék, hogy elegendő egyetlen tett vagy szó és máris újra átmegy abba az elviselhetetlen pöcs stílusába. Arra pedig jelenleg még nem álltam készen, ahhoz mára már eleget töltöttem el az az énje mellett és a hírek után csak egy kis nyugalomra és csendre vágytam. Amikor visszatért a dobozzal, akkor meg se fordult a fejemben, hogy hamarosan fény derül a titokra, hogy az ollónak lába kélt, a gondolataim ezer felé jártak, a fájdalom pedig egyre inkább átjárt. Pokolian fájt ez a seb, talán még jobban is, mint a fejem.
Könnyedén állított talpra, miután felhúzott, mintha csak egy pihét emelt volna fel. Tettem, amit mondott vagyis hát hagytam neki, hogy irányítson, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit is akar tenni a sebemmel. Amikor víz érte, akkor felszisszentem, amikor pedig a fertőtlenítőt fújt rá, akkor fájdalmas grimasz ült ki arcomra, mert csípte, de próbáltam nem hangot adni neki. Amint végzett a kötözéssel, akkor megnéztem a kezemet, s rápillantottam. Pár pillanatra találkozott a tekintetünk, de nem szólaltam meg, akkor még nem. Aztán meg akartam állítani, de a kezem félúton visszahullott a testem mellé. – Köszönöm, meg azt is, hogy nem lettél megint egy pöcs, aki leharapja a fejemet a vér vagy az ügyetlenkedésem miatt. – nem voltam egy szent, tudtam harapós lenni és nagyszájú lenni én is, de az inkább önvédelmi mechanizmus volt részemről, mert úgy az emberek agyára mehettem és könnyedén hagytak magamra. Legalábbis egészen eddig, mert őt nem sikerült leráznom a kocsiban se. A szavaim mellé pedig még egy mosolyt is kapott.
Akkor tájt mozdultam a tányérért, amikor újra megszólalt és arról beszélt, hogy nem fog az oroszlánok elé vetni. Kicsit felvontam a szemöldökömet, majd a kajával együtt a kanapéhoz sétáltam és leültem a másik végébe.
- Az emberek maximum akkora faroknak néznek, amennyire annak mutatod magad. – megrántottam a vállaimat, hiszen én is az alapján ítéltem meg őt és még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez a kedvesebb énje nem fog elillanni pillatokon belül. – Nem teljesen értem miért teszed, hiszen egyértelmű, hogy megvan a magad baja és nem kell még egy gond az életedbe. Velem pedig csak az van, mert egy őrült meg akar találni és soha nem fogja feladni. –villámat a krumpliba szúrtam és bekaptam. – Egyébként meg nem lenne könnyű dolgod, hogy átadj az oroszlánnak, mert hamarabb próbálnék meg véget vetni az életemnek, mintsem oda visszakerüljek. – hangom komolyan csendült és elég határozottan ahhoz, hogy tudja nem viccelek, ahogyan nem is sajnálata kell. Senki sajnálata nem hiányzik. Tényleg egy pillanatra megfordult a fejemben, ha telefonálni kezdett volna, akkor megpróbálom megállítani, de rájöttem, hogy esélyem se lenne. Akkor meg inkább választanám a biztos halált, mintsem apámmal szembe találjam magam.
- Caleb, légyszi próbáld meg nem leharapni a fejemet újfent, mert esélyesen hasonlóképpen utálhatunk lelkizni, de ha többször viselkednél úgy, ahogyan az előbb tetted velem, akkor talán az emberek se hinnék azt, hogy egy idióta vadbarom vagy, akire állandóan rendőrt kell hívni. Meg nem akarnának az utca másik oldalára átmenni, ha meglátnak.  Mindenkivel történnek rossz dolgok, veszítünk el olyat, akit nem akarunk, de attól szerintem nem lesz jobb, ha állandóan a világon töltjük ki a dühünket és mindenkivel igazi faszként viselkedünk. Én se vagyok szent, és még annyi mindenem sincs, mint neked és lövésem sincs, hogy miért lettél olyan, amilyen. Egy szökevény vagyok és általában az utcán élek, de még így is tudom, ha nem borítom rá mindenkire a barom énemet, akkor jó dolgok is kisülhetnek. – elgondolkoztam egy falat erejéig. – Bár azt hiszem most pont az ellenkezőjét váltottam ki a nagyszámmal. Az emberek olyankor magamra hagynak, nem pedig felvisznek a lakásukra. – kicsit hümmögtem is a szavaim mellé, aztán ránéztem. – Kösz a kaját és annak ellenére, hogy lehet hamarosan átváltozol újra egy vadbarommá valamelyik szavam miatt, mintha csak egy elcseszett Hulk lennél, akkor se alakult annyira szarul ez a nap. És ez is egészen finom. – elmosolyodtam, aztán a tévére pillantottam és folytattam tovább az evést, ha csak nem kapta ki a kezemből, hogy inkább kidobjon még is a lakásából a kotyogásom miatt. Nem tudom miért mondtam mindezt, de csak úgy jött és egyébként is, ha mai nap többször is átvészeltem már azt, hogy házisárkánnyá változzon, akkor talán újra menni fog.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A kaja érkezése némileg megkönnyebbülést hoz, ám Ada szavaira csak vállat vonva reagálok. Őt figyelem, miközben mellé lépek, hogy a pultra tegyem le a hozott ételeket, kicsomagolom és hallgatom a szavait. Még hogy sajnálja...de ezen már mindegy rágódni. Megtörtént, itt van...veszély vagy sem, köpök az egészre.  
- Tudod kiscsibém, nem az a fajta alak vagyok, aki hátat fordít a veszélynek. Ide nekem az oroszlánt is. Nem fogok behúzott fülekkel és farokkal menekülőre fogni... - van tartásom és miféle szar alak lennék, aki pár szélhámostól hátra arcot vesz és elszalad. Ráadásul szeretem a kihívást és a lételemem a veszély. Szóval jöjjön bárki bármelyik pénzügyi helyzetéből... futni fog innen! Menekülni. Mert ide nem fog csak úgy belépni senki sem.  
- Ha jön valaki, akkor tárt karokkal várom. - vigyorodom előrülten, hiszen rég voltam ennyire bezsongva valakitől, ráadásul mostanában elkerült a harc, a verekedés szele, örülni fogok, ha érkezni fog egyfajta vihar. Hallottam ahogy kotorászik a törött üvegekkel, de elvoltam foglalva  akaja tányérba pakolásával...mégsem nézném tétlenül, hogy a dobozból egye meg a kaját...aztán felfigyeltem a szisszenésre. Abbahagytam a tevékenységet, majd ráemeltem a pillantásom...vér. Rengeteg vér. Törlőpapírért nyúltam, téptem le egy jó adagot és azzal térdeltem le sebessen hozzá, ellökve a másik kezét az útból, finoman persze, hogy ennél jobban ne akarjak megint ártani neki. A szabad kezemmel fogtam meg az ő sérültjét, a számba vettem a papírt, majd magam szedtem ki a maradék sérülést okozó apró szilánkot a kezéből. Csendes voltam, figyeltem a munkára, hiszen ha már itt van, akkor ne vérezzen össze semmit, de mindketten tudjuk, nem ezért csinálom. Kiszedtem egy óvatosabb mozdulattal, megnéztem még jobban, hogy akad-e még maradék a tenyerében, majd a számból kiszedtem a papírt és a tenyrére raktam, az ujjait ráhajtottam.
- Így. Erősen. Ne ereszd el. Bekötjük. - adtam ki az ukázt, ám nem volt ebben semmi parancsoló hangnem. A tekintetébe figyelve emelkedtem fel és a dobozt tártam fel, a kötszert és egy kést szedtem elő...tekintve, hogy az ollónak lába kélt, így a késsel szabtam meg a darabot, hogy aztán a fertőtlenitővel hajoljak vissza hozzá. De elősször még felhúztam a földről és a csap alá húztam a kezét, hogy hideg vizet eresszek a sebére, hogy némileg megtisztuljon a sebe a vértől. Letöröltem újra a víztől. Ráfújtam a fertőtlenítőt és bekötöttem mielőtt újra vérezni kezdene. Nem lett szoros, hogy elszorítsa a kezét, de leesni sem fog. Felkeltem, miközben az arcára pillantottam és elfordultam, hogy összepakoljak.  
- Egyél, holnap még megnézem, hogy mennyire sérült meg a tenyered. - szólaltam meg nem is olyan soká, közben odébb toltam a tányért, melyet az ő rendelését pakoltam át, majd egy villát is tettem hozzá. A saját dobozommal pedig a Tv elé telepedtem és figyeltem a híreket csendesen és tömtem a búrám. A hatalmas falat lenyelése után szólaltam meg.  
- Nem vagyok akkora farok, mint sokan azt hiszik! Nem vagyok mocskos áruló sem, hogy az oroszlánok elé dobjalak. - feleltem, adtam meg az okot a felnem tett kérdéseire és ettem tovább a kajámat belemerülve az ízekbe.

 

Megjelenés

Saját arcomat újra látni a hírekben felkavaró és félelemmel tölt el. Tudom, hogy a pénz megőrjíti az embereket, mintha más nem számítana a világban, viszont azt is tudtam, hogy én oda nem fogok visszamenni. Talán őt nem állíthatom meg a tettében, hiszen nagyobb nálam és erősebb is, viszont az ellene tehetek, hogy innen élve kijussak, hiszen ha már ott is a halál, vagy a borzalom várna rám, akkor már jobb a gyors halál is. Agyam erre az útra téved, miközben a pánik egyre inkább kezd átjárni, a félelem a gerincem vonalán végigcikázik, mint egy villámcsapás, hogy aztán megbénítson.  A szívem hevesen dobogott, mint ami ki akarná szakítani a mellkasomat, a levegővétel szinte már égetett, miközben egy pillanatra se vettem le róla a szememet. Csendesen hallgattam azt, amit mondott.
- A legnagyobb gond a hírekkel, hogy mindig csak féligazságot tartalmaznak és nem gondolnak arra, hogy ezáltal mekkorát tudnak ártani. – hangom alig hallhatóan csendült és érezhető volt a félelem is belőle, mert úgy remegett a hangom, mint a szélben a nyárfalevelek.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat a fejében ,vagy milyen ember is ő valójában, de a szarságai miatt hamar elhittem volna róla, hogy számára a pénz mindent jelent és meg se akarná hallgatni az én verziómat a történetre, hanem úgy adna át apám karjaiba, mintha nem is egy emberi életről döntene.
Nem mozdultam meg, féltem attól, ha megpróbálnám, akkor egyszerűen a lábaim feladnák a működést és a törött üvegszilánkok között végezném. Még több sérülésre pedig nem vágytam. – Hidd el, az emberei már keresik… - az majdnem olyan, mintha ő keresné azt a lányt. Az undor kiérezhető volt a hangomból és a félelem is, mert aranyos és kedves ez a hír, mármint a többség szerint biztosan az és arról beszélnek, hogy milyen nagyszerű apa lehet, de ő egyáltalán nem az. Kezemet combomnak préseltem, mintha azzal képes lennék a remegésnek gátat szabni , ahogyan a mellkasomban keletkező szorítás is egyre erősebb lett. A szavai végül meglepnek, mert erre egyáltalán nem számítottam, és ha rám nézett akkor ezt ő is láthatja, hogy mindenre számítottam, csak erre nem, ugyanakkor az is megfordul a fejemben, hogy mi van akkor, ha ez csak a látszat és át akar verni, elérni azt, hogy lankadjon a figyelmem? Nagyot nyelek és a pár pillanattal korábban kiszakadó megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj olyan távolinak tűnik, mintha soha nem létezett volna.
Sietve lépek a csaphoz, hogy megmossam az arcomat, majd hideg vizes kézzel a tarkómat is megmossam, mielőtt teljesen a pánik kicsinálna a félelemmel karöltve. Iszok pár kortyot, de amikor megszólal a csengő, akkor riadtan rezdülök össze. A félelem újra burjánzani kezd, mint valami kiirthatatlan gyomnövény. A testemet a konyhapultnak préselem és figyelem, ahogyan az ajtóhoz sétál.
Amikor a szekrényre mutat, akkor a félelem még nagyobbra nő és nemlegesen megrázom a fejemet. Nincs az az Isten, ami miatt én odabebújnék. Túl szűk, túl sötét, vagyis pontosan olyan, mint az a verem, amibe apám bezárt hosszú időre minden nélkül és még az se hatotta meg, hogy időközben vihar támadt az éjszakában. Nagyot nyelek és egyszerűen lecsúszom a földre a bútor mentén. Átölelem a lábamat és úgy várok, miközben próbálom távolra űzni annak a helynek az emlékét, vagy azt, hogy milyen érzés rájönni arra, hogy szép lassan az eső befolyik oda és megijedni attól, hogy talán nem is a sötétség és a hideg a legrosszabb, hanem a víz, ami lassan elkezdi megtölteni azt a helyet, miközben tudod nincs hova menekülni előle.
Ő úgy mozog a konyhában, mintha minden rendben lenne, pedig a tettei, a korábbi figyelmeztetése pont arra enged következtetni, hogy sejti ez nem olyan egyszerű helyzet, mint ahogyan korábban a hírekben előadták. Nem mozdulok a földről, az se érdekel, hogy miként pakolja ki az ételeket és az se, hogy még mindig nem takarítottam össze az eltört pohár maradványait.
- Caleb? – kérdőn csendül a hangom. – Sajnálom, nem akartalak bajba keverni. – hangom őszintén csendül, majd lesütöm a pillantásomat, de még mindig nem mozdulok. – Talán tényleg jobb lenne, ha elmennék, te pedig nem mutatkoznál pár napig és az autódat se kellene használnod. Mi van ha a balesetünkről készült videó? Ha az eljut hozzá és utána hozzád… - a hangom remegve csendült, de nem tudtam befejezni a mondatot. Nem akartam még több szart pakolni a nyakába. Végül előre dőltem, hogy elkezdjem felszedni a szilánkokat és reméltem, hogy nem fog megenni azért, mert beszéltem, hanem végiggondolja ő is a dolgokat. Ő nem tudja mire képes az apám, hiszen az a férfi, aki a saját gyerekén is úgy ejt sebeket, mintha nem is a saját vére lenne, az vajon mire lenne képes egy idegennel? Nem akarom megtudni.  
A kezem még mindig remegett, a gondolataim ezerfelé cikáztak, így óvatlanul a kezemet ökölbe zártam, mintha azzal képes lennék távoltartani apám szellemét, miközben teljesen elfelejtettem, hogy pár szilánkot már felszedtem, így amikor húsomba vájtak, akkor fájdalmasan felszisszentem és sietve nyitottam ki a tenyeremet. Pár szilánk kihullott a kezemből, kettő pedig úgy állt benne, mintha a bőröm direkt arra készült volna, hogy ők helyet foglaljanak benne. Ajkamba haraptam és kihúztam az egyiket a másik után, ha csak ő nem akadályozott meg benne, vagy nem sietett a segítségemre.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Leadtam a rendelést, bár somolyogtam a dolgon, mert a herkentyűkért én sem rajongtam. Szóval legalább egy valami közös volt bennünk...a közös utálaton kívül. Nem akarok bunkó lenni, de olykor mégis félre megy a “beszélgetésünk”, szóval ha már befogadtam 24-48 órára, akkor már a nevére is rákérdezek a sajátom felhozásával. Hátha. Ada... oké, legalább nem kell becézést alkalmaznom, hogy a fejemhez vágja a baromságait, hogy aztán tőlünk zengjen az egész épület. Figyelem tovább a TV-t míg ő dolgát végzi az italok között, egész addig csend honol, míg egy csaj be nem viharzik a képernyőre és egy csaj képét nem dobja fel a képernyőre...névvel ellátva és hogy keresik...rengeteg pénzt ajánlanak fel érte. Elsőre megugrik a szemöldököm, majd hallom a pohár törését is, de nem oda figyelek, hanem azt a rengeteg lóvét azért a lányért aki itt grasszál a lakásomon. Ez rohadt szívás...főleg hogy nem is Adának hívják és kőgazdag... Masali...igen. Az a kőgazdag vadbarom... igaz az a pénz jól jönne, hiszen fedezné egy csomó tartozásomat és egész évben nem kellene melóba járnom...de az túl unalmas lenne. És azt utálnám az egészben.  
- Hm... - szólaltam meg elhúzott ajkakkal, miután a másik hír is elkezdődött. -...hogy mik vannak...mennyi felesleges kacatokkal dobálóznak mostanában... - nem mozdultam el a helyemről, pontosan tudtam, hogy engem bámul és hogy mire készül, ha megmozdulok. De nem tettem semmi gyanúst, csupán annyit, hogy felé fordítottam a fejem. - Te sem szereted a szennyes híreket, nem? - teszek úgy, mintha nem tudnám, hogy ő volna az a lány a TV-ből. De végül megkomolyodok. - Az, aki pénzért képes ilyet tenni...nem méltó arra, hogy az apja legyen annak a lánynak. Ne másokat fogadjon fel ennyi pénzért, hanem ő maga keresse meg, ha fontos neki... - morgolódok kicsit, majd magam elé fordulok, hogy a híreket nézzem, folytassam a nagy világ gyilkosság nézését. - Nem vagyok talpnyaló, nem most akarok ezen változtatni. Ha megnyugodtál, akkor akár folytathatod is a tevékenységedet...- kapcsoltam át a TV-t másik csatornára, ahol valami szerelmes nyálas sorozat kezdődött. - Nincs szükségem az olyan pénzre, amiért nem dolgoztam meg...Hyde vagyok a rosszabbik fajtából. - morogtam újra, de nem voltam dühös, sem elkeserdett, egyszerűen csak nem értettem a fickót, hogy miért ajánl fel annyi pénzt a gyerekéért. Valami biztos van, hogy felbolygatná szinte az egész világot érte...de nem az én dolgom. Nem akarok benne lenni egy olyan dologban, amihez semmi közöm. Van elég bajom... még a másikét is a nyakamba vegyem? Csengetnek, így gyanúsan nézek a fali órára, de eltelt vagy háromnegyed óra, így megmozdulok, mutatóujjamat a szám elé helyezem, máris mutatom az ágy melletti szekrényt, ha úgy gondolja ő is, akkor bújjon el... megindulok az ajtóhoz, kikukucskálok, de amolyan futár sapka van a srác fején. Kizárom, majd kinyitom félig az ajtót, elmosolyodok a futárnak, aki a felsorolt ételeket meghozta. Így elő is szedem a tárcámat, úgy állok be az ajtóba, hogy ne lásson be, végül megkapom a cuccomat és hamar el is köszönök, majd csukom is be az ajtót, majd zárom be újfent. A kukucskálóba nézek, de nem látok senki mást mozogni, és csend is lett, a külső ajtó nyekergését is hallom, szóval távozott. De ki engedte be? Fel sem csengetett... mindenesetre ellépek az ajtóból és a konyhába visznek a lábaim, ahol aztán kicsomagolom az ételeket.  

Megjelenés

Megtalált pizzát egyszerűen kivettem, majd a kukába dobtam, nem mintha úgy tűnt volna, hogy bárminek is kell a hely, de egy vagy két nap és a saját lábán távozott volna onnan. Ezek után vízért mentem, mert már hozzászoktam azokhoz a napokhoz, amikor nincs mit enni. Számomra ez nem volt újdonság, legalább volt mit inni és jelenleg bőven elégnek tűnt ez. Nem törődtem a pillantásával, ahogyan próbáltam őt is a lehető legtovább levegőnek nézni, az pedig hogy mi ment a tévében egyáltalán nem érdekelt. Nekem az csak háttérzajt volt és nem több, ami segített részben kordában tartani a gondolataimat.
Lopva pillantottam felé, amikor az ajtóhoz sétált és egy pillanatra azt hittem tényleg megjön az esze, annak köszönhetően amit mondtam, de aztán a telefonjáért nyúlt. Szívem kihagyott egy ütemet, mert tényleg megfordult a fejemben a korábbi faszságai miatt, hogy ő maga hívja ki a zsarukat és netalán azt hazudja, hogy betörtem és itt talált rám. A kérdése viszont meglepett, amit nem is rejtettem véka alá. Gyanakodva fürkésztem őt és érezhetően óvatosan szólaltam meg.
- Tökmindegy, csak ne legyen halas és semmi tengeriherkentyű. – nem voltam válogatós, hiszen nem tehettem meg, de azért még a szar helyzetem ellenére is volt olyan étel, amit a gyomrom sehogy se tudott befogadni. Aztán visszafordítottam a fejemet a tévéhez, de hiába tűnhetett úgy, hogy nagyon leköti a figyelmemet, mert egyáltalán nem így volt. A képernyő villódzását tökéletesen kizártam, csak a zajra figyeltem, de az értelme nem érdekelt. A csend megrémisztett és olyankor még hangosabban csörögtek a démonjaim láncai, amik újra és újra a lelkemet és elmémet is magukénak akarták. Alig észrevehetően összerezdültem, amikor a tányérnak ütközött az evőeszköz, váratlanul ért, amit egy újabb váratlan esemény követett.
Felpillantottam rá.
- Ada. – ennyivel le is tudtam, felesleges lett volna bármit is hozzáfűzni. Valójában meg bármilyen nevet mondhattam volna, mert ez se az igazi nevem volt, de ha netalán egyszer úgy döntene, hogy átkutatja az irataimat, akkor ez fog ott állni. Minden papírom hamis volt és amennyire eleinte nehezen tudtam kiejteni az új nevemet, mostanra már eljutottam oda mintha mindig ez lett volna a nevem.
- Aha. – csak ennyit feleltem arra, hogy kibírom-e addig, ha volt olyan, amikor napokig nem ettem szinte semmit se, akkor nem pont az egy óra várakozás miatt fogok éhen halni. A válaszaim meg lehet nem nyerték el a tetszéseit, de a korábbiakból kiindulva próbáltam tőmondatokban kommunikálni vele és a kelleténél több szóra nem akartam fecsérelni az időt, mert félő volt, ha összefüggő mondatokba kezdek, akkor megint eldurran az agya. Arra meg rohadtul nem vágytam, mert nálam is egyre inkább kezdett a madzag feszülni az eddigiek miatt. Azt meg szerintem egyikünk se akarja, hogy a balhénk miatt tényleg valaki ránk hívja a rendőrséget.
Ránéztem a szekrényre, amire mutatott, majd kérdőn pillantottam rá, hogy mi van vele, mire hamarosan meg is érkezett a válasz.
- Elviselem a kopogószellemeket, pláne ha viccesek. – és még egy grimaszt is kapott, ami akár kicsit még mosolyra emlékeztető is lehetett. Ő helyet foglalt, én pedig felálltam. Ő felhangosította a tévét, én pedig kóláért mentem, hogy hátha sikerül ébren tartania. Kitöltöttem a pohárba az italt és már éppen visszasétáltam volna, amikor meghallottam pontosan ugyanazt a hírt, ami miatt a reggelim ottmaradt a pékségben, most pedig a pohár bánta, mert kiesett a kezemből, ahogyan saját magamat megpillantottam a tévéképernyőn. A pohár hangosan koppant a földön és apró darabokra tört, az ital pedig úgy terült el a földön, mintha csak pocsolya lenne.
- Leyla Masali kicsivel több, mint két éve tűnt el a családi birtokról. A multimilliomos Mr. Masali azóta se mondott le a lányáról. A napokban újabb nyilatkozatot adott ki, hogy még több pénzt ígér annak, aki bármilyen információval tud szolgálni a hol létéről, hiszen érzi, hogy a lánya még életben van és bárki is vitte el őt az hozza haza a családjához.  Az se számít, hogy a rendőrség szerint már kicsi az esély arra, hogy még életben van. Ő nem adja fel és bármit megtesz azért, hogy a nyomára bukkanjon. – a nő hangja monoton volt, végén még is mintha elmosolyodott volna. – Reméljük, hogy Leyla hamarosan megkerül és újra a családja szerető ölelésében lehet, biztonságban. – aztán jött is a következő hír, de ez már nem jutott el a tudatómig. Nem érdekelt az összetört pohár, a kezem remegett, a szöveg és a kép összefolyt és úgy éreztem, hogy megfulladok. Olyan voltam, mint aki hirtelen elfelejtette azt, hogy miként is kell lélegezni, ha pedig a pillantásunk találkozott, akkor a pánik mellett ott volt a félelem, hiszen mind a ketten láttuk a kép alatt megtalálható összeget. Ki ne örülne ekkora vagyonnak, csak azt nem tudták sokan, hogy az a pénz a halálomért kapják. Figyeltem minden rezdülését, hogy vajon mit fog tenni, de az biztos volt, ha a telefonért nyúl, akkor nem fogom harc nélkül feladni a szabadságomat, már ha általam élt életet annak lehet nevezni. Mondjuk hajléktalanként is szabadabb volt az életem és talán még jobbnak is nevezhető, mint apám elcseszett és kegyetlen játékaiban.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Csend volt míg ő fürödni ment, elvoltam a tv zakatolásával és annak fénykavalkádjával. Elvoltam a gondolataimmal, egészen addig míg odabent tartott a zaj. Végezhetett? Vagy szökni akar? Miért akarna elszökni, ha épp menekül? Se zsaruk, se kórház...ezernyi kérdés felvetül ez miatt, de nem teszek meggondolatlanságot még akkor sem, mikor kibújik a gőzzel terített fürdőből. Már végeztem a kajálással, a tányér a földön hever. A hűtőhöz ment, ám az úgy ahogy üres volt, max egy szelet pizza virított a dobozban...ám fingom nincs mióta hevert a hütő mélyében. Meg savanyú uborka volt még, aztán ennyi, így egy pohár vízzel tért vissza, ült le és figyelt. Nem néztem rá, nem vettem le a szemeim a TV-ről, ám hallottam a megszólalását. Nem akarjuk a másik jelenlétét. Ebben igaza van. Nagyon is. Hümmögtem egyet és az ajtóhoz léptem...előszedtem a telefonomat lassú mozdulatokkal a zsebemből és tárcsázni kezdtem, végig őt figyelve.  
- Mit rendeljek kaját, mit ennél? - ttem fel a kérdést pár másodperccel később, mielőtt azt hinné, hogy pont én fogok rendőrt hívni ránk, hogy megelőzzem a balhét kettőn k között. Dráma...minek? Van elég belőle azon kívül, hogy ő itt van...nélküle is volt. És lesz is még, szóval akár kért valamit, akár nem, duplán rendeltem három féle kaját. A címet a kajálda tudta, szinte három naponta rendelek tőlük, ha még sem, akkor tuti valamelyik bátyám lát el éppen kajával, vagy gyorskajálok...esetleg rá sem érek. Bontottam a vonalat, majd újra eltettem a készüléket. Ezúttal nem vettem róla tudomást egész addig míg a tányérért nem léptem, mi a földön hesszelt.  
- Caleb vagyok. - mutatkoztam be, hiszen ha már elkell viselnem, akkor ne macskázzam rögtön le, ha akarok tőle valamit. A tányért felvéve elsétáltam vele a mosogatóig, elmostam majd a szárítóra helyeztem. Megtöröltem a törölközőben a kezem, kiterítettem, majd neki dőltem a pultnak, onnan figyeltem az idegent, kit jól elvert a sors, hiszen velem találkozott. Ám nem mindig lehet kegyetlen az élet, így aztán karba fontam a karjaimat.  
- Egy órán belül megjön a kaja, kibírja a gyomrod addig? - kérdeztem rá a dologra, hiszen az előbb közölte lényegében, hogy leakar lépni. Hát...nem mindenhol fogadhatják úgy ahogy ő akarja, nem mindenki válogathatja meg a szavait, csak mert valaki olyan amilyen. Bal kezemmel a szemben lévő szekrény felé mutattam, azt figyeltem, majd a lányra emeltem pillantásom.
- Van jeges tea, sör, kóla... csak ésszel... ha sokat jársz miattuk WC-re, a mellettünk lévő öregasszony átkopog “csendesebben szard halálra magad” kiabálással vet véget a mókának... - mosolyogtam ki saját magam, bár inkább a nő szavai voltak azok, melyek görbére húzták ajkaim. Leeresztettem a kezem, majd ellöktem magam onnan... közelebb léptem és letettem magam mellé. A híreket figyeltem, a távirányítóért nyúltam, hogy feljebb hangosítsam.


Megjelenés

Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nem a baleset volt az igazi átok, hanem a találkozásunk az. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy inkább önként beleszaladnék egy késbe, csak ne kelljen elviselnem őt még egy perccel tovább, mert már majdnem annál is rosszabb helyre soroltam a vele eltöltött perceket, mint amiket átéltem apám mellett. Pedig apám pontosan az a démon volt, akitől a legtöbb ember rettegne, ha megmutatná az igazi arcát.  
Egyszerűen tényleg nem értettem, hogy mi a fasz baja van, vagy miért kezdett el megint igazi faszkalap módjára viselkedni. Tekintve azt is, hogy én már rég elsétáltam volna, ő ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjek és itt legyek. Akkor meg miért viselkedik így? Saját magának köszönheti, hogy itt vagyok, nem pedig nekem. Fura dolog, hogy azt hittem már annál rosszabb nem lehet, mint ahogy a kocsiban viselkedett és aztán úgy fél percig fel is csillant a remény, hogy tud normális is lenni, de aztán persze mintha az a pillanat nem is létezett volna minden csak egyre rosszabb lett.
Valahol a „beszélgetésünk” közepette még be is intettem neki, mert már feleslegesnek éreztem bármilyen szót is mondani és ezt nemzetközi jelzést mindenki érti. Aztán nem sokkal később eltűntem a fürdőben, de azért még előtte az orrom alatt mormogtam egy sort, amit csak én hallhattam. „Remélem a torkodon akad és megfulladsz, mire kijövök.”
Soha nem kívántam még ilyet, de most tiszta szívemből ezt kívántam, mert akkor újra szabad lehetnék és többé nem kellene elviselnem őt se.  Nem érdekelt, hogy netalán ő is „jóember” lehet a felszín alatt vagy hiányozna valakinek. Nem számított, csak az, hogy minél távolabb lehessek tőle és ne én legyek a hülyeségeinek, a szarságainak a célkeresztje.
Miért kellett még ezt a vadbarmot is a nyakamba kapni? Nem rúgott még belém elégszer az élet?
Miután a lehetőségekhez mértem rendbe szedtem magam és elláttam a sérülésemet mély levegőt vettem és lassan kiléptem a fürdőből. A cuccaimat összehajtogattam és leraktam egy arra alkalmasnak ítélt helyre és próbáltam nem arra gondolni, hogy sajnos még mindig életben van. A hűtőhöz sétáltam, ha volt benne valami kajának való, akkor kivettem, ha nem volt, akkor csak becsuktam, és ha találtam egy tiszta poharat, akkor vizet engedtem bele és azzal a kanapéhoz sétáltam. Leültem, de nem néztem és nem is szólaltam meg. Nem volt kedvem ahhoz, hogy újra elkezdje a faszságait, hosszú lesz ez a 48 óra, de semmi kedvem újabb balfaszságokhoz vagy ahhoz, hogy rajtam töltse ki az élettel kapcsolatos minden baját. Ittam pár kortyot, de azon kívül nem tettem semmit se, ha pedig ő se szólalt meg, vagy nem tett semmit, akkor jó ideig csendben léteztünk egymás mellett. Aztán még is megszólaltam.
- Egyértelmű, hogy kurvára nem akarod, hogy itt legyek, ahogy én se akarok itt lenni, így mielőtt az egyikünk gyilkossá válna a következő 48 órában, azelőtt inkább nyisd ki a rohadt ajtót és vegyünk könnyes búcsút a másiktól. Elláttam a sérülésemet, a többit meg majd megoldom.  – olykor ironikusan csendült a hangom, míg máskor meg komolyan, mert tényleg ezt gondoltam. Ha pedig újra rákezdte a faszságait, vagy olyan stílust vett elő, ami minden ember zsebében kinyitná a bicskát, akkor csak lemondóan sóhajtottam és inkább a víznek szenteltem minden figyelmemet.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Megannyi elképzelés futott végig az agyamban, elképzelések, ötletek, szituációk...ám egyik sem fogott meg igazán. Felajánlottam az exem ruháit, de inkább vissza is mondtam, valahogy nem tudtam őt benne elképzelni...a végén még szakasztott Maisie mása lesz, aztán vagdalózhatok Cindy miatt is. Bár ők olyan ikrek voltak, hiába az évkülönbség...mindkettő elhagyott. De miért is hozom ezt fel most? Egyik nő sem vetekedhet Maisivel. Így a ruhák miatt sem akartam rá emlékezni, akárhogyan is mániákus vagyok a halála óta felé nézve. Rá emlékezve. A csaj válogatós, póló mellé gatya is kell neki, szemet forgattam...hát hogyne, mert az én gatyáim szerinte nem esnének le róla...
- Szeretett szolgálat, hát hogyne. - pár pillanat erejéig léptem vissza a fiókos szekrényhez, melyet megnyitottam és egy női ruhadarabot szedtem ki belőle. Nagyjából a mérete volt, talán az előző kufircolásomból hoztam el...mármint jóval Cindy előtti... szét sem nyitottam, csak úgy passzoltam át neki a darabot. Jó vagy nem, ezt dobta a gép méretügyileg. Az én gatyáimból egy sem lesz jó számára, így próbálkoznia sem kell egy darabbal sem. Ami pedig a cipőjét illette volt beleugatásom...persze egyből jön a stílusommal, melyhez nem fűztem semmit. Sokan ismernek, csípős megjegyzéseim vannak és akadnak olyanok is, kik nem tudnak mit kezdeni velem. Egyik pillanatban a nyugodtság mintaképe, a másikban épp a háborúba viszlek bele, semmi gond. Örüljön neki, hogy egyáltalán betehette ide a lábát, nem fogadok el reklamációt. Bár a tábla nincs fent, majd elszedem az egyik üzletből...az elsősegély doboz pedig máris nála köt ki. Bánom is én mit és hogyan akar belőle megoldani, eszembe sem jut az olló és hoy használni is akarná...ellenem meg se próbálja, leharapom a fejét akkor. A kötözésben nem enged segédkezni, de mondjuk nem is orvosnak készültem, hogy ilyesmit tudjak. De mondjuk egy szimpla kötözés még menne...az ment akkor is, mikor párszor majdnem elvéreztem egyéb apró cseprő dolgok miatt. De az a múlt... Ami meg a csipkelődésemet illeti, nem igazán jött be neki, mérges pillantása megmosolyogtat...morcos lett a ciculi, hogy oda ne rohanjak! Szerinte a bal és jobb kezem előbb kielégít majd mint őt...
- Csak hogy tudd...nem vagy az esetem! És nem vagyok pedofil se... - az őszinte vallomásaimat nagyon csípem és hát fingom sincs, hogy kit tisztelhetek a csajban, dehogy még nem volt pasassal abban is biztos vagyok. Meg hát...talán még a padokat koptatja...a kinézet mást mutat, de hát felőlem lehet 18 éves is...a nálam idősebbekre hajtok. Az ilyen kis mitugrászokkal nem tudok mit kezdeni. Szóval megnyugodhat, cefetül nem fogott meg a virgácsával és a helyes pofijával. Meg hát mérföldekkel Cindy és Maisie mögött lohol...tudok különbséget tenni közte és az igazi nők között. Ennyit erről. Ami meg a munkát illeti...magára hagyom, akkor kitudja milyen bulit csap ide órákon keresztül. Ráadásul hullát nem akarok a házamban tárolni, hiszen mi van ha lelépek, ő meg megmurdel? Szavaira felszaladtak a szemöldökeim, kicsit elhúztam a szám is a hallottakon.  
- Aha, hogyne... - mormogtam az orrom alatt és nekitámasztottam magam a pultnak, közben a poharamért nyúltam, hogy a csapból engedjek vizet és azzal fojtsam le a beszólásaimat, mik ki kívánkozni vágytak. Körül nézett a lakásomon és a lényegre tapintott. Itt semmi sincs. Bizony. Van egy Tv, ami működik, van rajta vagy 100 csatorna és ennyi. Internetem a telefonon van, szóval olyan nagy életem nincsen. Az utóbbin sem vagyok fent túl sok közösségi oldalon, van egy email címem és egy facebokom, meg fel vagyok regelve néhány kúrlak oldalon és ennyi... Úgy lényegében az egész lakás csak arra kell, hogy tudjak hol aludni és ennyi. Nem sokat héderelek idehaza, melózok, versenyzek, járom az utakat, ellopom az értékes autókat. Jól bebaszok, vagy bedrogozok, beülök egy kajáldába és ennyi az életem egy napja. Figyelem miképpen indul meg a fürdő felé, de ahogy vissza fordul és a hajszárítóról érdeklődik...hát kicsit már ingerültebben tárom szét a karjaimat.  
- Mondtam már, hogy nem egy ötcsillagos szállodában vagy!  - a pultra csaptam, ahogy az felé fordultam vissza, hogy a megfelelő szekrényt kinyissam és egy müzlis dobozt vegyek elő onnan. Tálat kerestem egy lejebb lévő szekrényből, majd egy tejet is a hűtőből. Összeöntöttem a kettőt és enni kezdtem, míg ő frissít magán. Bánom is én, hogy mennyit gyakorol odabent, letettem magam a TV elé bekapcsolva a híreket és időjárást, aktuális sportműsort néztem. Ezek jobban lekötöttek általában, mint a sorozatok, vagy filmek. Már meg sem tudnám mondani mikor néztem ilyesmit.  


Megjelenés