Ha egy turista New Yorkra gondolt, sok dolog eszébe jutott; főleg az Empire State Building („Az Empire State Building tetején akar találkozni velem… Valentin napon!”), a Time Square, a szürke autók tömegében felvillanó sárga taxik és a Szabadság-szobor. Megszámolni sem tudom, hányszor igazítottam útba embereket erre vagy arra; ó, hogy a szobor egy külön szigeten van? Ki gondolta volna! A Golden Gate híd San Fransisco-i? Ejnye! És a legtöbbeknek egyetlen Cary Grant-momentum sem ér annyit, hogy három órát álljon sorba az ominózus épület előcsarnokában, pedig az arany- és homokszín márványcsoda majdnem olyan jó háttere lehetne a profilképeknek, mint a város láttere – főleg, mivel a legtöbbször egyébként is köd és felhők borítják. Az eső, erre valahogy nem számítanak az emberek;nem beszélve a téli időszakról, amikor az első hó napokra lebénítja a közlekedést, hiába készülnek rá hetekkel korábban.
Én is meglepődöm, ahogy kilépek a Citigroup Center posztmodern előcsarnokából, és a szemben lévő épület üvegpaneleiről visszatükröződő gyér őszi napfény egy pillanatra elvakít. Nem sokkal múlt négy óra, a közelgő munkaidő végével a mostani tömegnyomor valóságos káosszá válik, ahogy mindenki egyszerre sietne haza. Bal kezem rászorul az aktatáska markolatára, ahogy elgondolkodom, merjek-e még élni a taxi leintésének luxusával, ám végül elvetem az ötletet. Az idő az égbenyúló felhőkarcolók árnyékában épp kellemesen hűvös, a derekam pedig üvölteni kezd a gondolatra, hogy ismét egy órán keresztül üljek. A Boston Properties huszonhetedik emeleti tárgyalójának méregdrága bőrszékei sem tudták csillapítani a három órás megbeszélés gyűrődéseit, hiába tartottunk egy kávészünetet is. A lényeg mégis a győzelem; mi kaptuk meg egy alsó-manhatteni generálkivitelezés A, B és C szakaszainak tervezési és építési jogait is, amitől jóleső sóhajtás hagyja el a számat.
Ahogy ruganyos léptekkel lesietek a fényesre csiszolt kőlépcsőkön, már tárcsázom is Dalton számát. Három búgás után kapcsol a vonal. – Miénk a meló – felelem köszönés nélkül. Már legalább tizenhét alkalommal beszéltünk a nap folyamán, csak telefonon; legutóbb épp azelőtt, hogy a tárgyalást megelőzően Eileent vittem volna a terápiájára. – Nem, az E részre egyelőre nem ruháznak be, a D pedig félig kész. Az energetikai részére majdnem sikerült rávennem őket; még puhítani kell az igazgatót. Küldj nekik egy doboz fánkot, vagy valamit, de mogyoró nélkül, Steve allergiás rá. A Roseberg-projekt hogy áll? Még mindig nem mondtak le a kandallóról? – Megforgatom a szemem, ahogy megállok az útkereszteződésben, várva a lámpa zöld jelzésére. Újgazdagok; nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy ha a queensi kertesházuk teljes telkét kaviccsal akarják befedni, hogy ne kelljen füvet nyírni, kintre is vehetnek egy légkondit, mert nyaranta abban a kertben még egy sárkány is hőgutát kapna. A végén feljelentik őket egyszemélyű ózonréteg-rongálásért;de legalább a köveken süthetik majd a reggeli tükörtojást. – Hogy? Ál-kandallót? Ugye tudják, hogy léteznek gázkandallók is? – Az egyetemen egyetlen dolgot sosem tanítanak meg – hogy úgysem az kerül ki a kezeid közül, amit te akarnál. A megrendelő szava szent; akkor is, ha te sokkal jobban tudod, és összerándulsz a gondolatra, hogy ehhez add a neved. Mégis, nem tudtuk elutasítani őket; jó ajánlást adhatnak az ismerőseiknek rólunk, és a szabadpiac megkövetelte, hogy a PR legalább olyan hangsúlyos legyen, mint a művészeti és műszaki munka maga. Nem véletlenül hordtam olyan drága, személyre szabott öltönyt, amiből Arizonában házat is lehetne venni. Már ha bárki hajlandó volna Arizonába költözni. A professzionalizmus kulcs – mindenki mindig a legjobbat és legmegbízhatóbbat akarja, a biztos sikert, a kellő fennhéjázással. Fiatal cégként esélyünk sem lett volna Dalton családi kapcsolatai nélkül; többek között ezért is döntöttük el még az alapítás elején, hogy kihasználva kedvező piaci helyzetünket, nem csak a jól bejáratott emberekkel működünk együtt, de esélyt adunk a feltörekvő újoncoknak is, az innováció, a vérfrissítés jegyében. Ezt a tendenciát követtem a magánéletemben is; Starbucks helyett évekig kerestem a legjobb kis kávézót, hogy törzshelyemmé váljon, és a hírhedt bulinegyedeket elkerülve, egy félreeső queensi társasházas utcában találtam rá a McKinley’sre is. Ott volt a Marco’S Pepperoni pizzázó is, egy családi biznisz, ami a város legfinomabb sajtospizzája mellett a legjobb marhabordát is árulta; a legjobbat, amit csak Kansas óta ettem.
Ezért adtam esélyt egy olyan pszichológusnak, aki alig rendelkezett tapasztalattal;mert láttam benne a lehetőséget, és valami mást is.
Amikor ma találkoztam vele – csak köszönés és udvariaskodás – már majdnem megkérdeztem, hogy ha visszajövök Eileenért, nem lenne-e kedve eljönni egy kávéra. Aztán Noreen felhívott, hogy csőtörés volt az iskolában, így majd ő eljön az unokatestvéréért és hazakíséri; talán beülnek megnézni valamit a moziba. Apaaaa, ugye tudod, hogy szeretlek? Sosem tudtam nemet mondani erre a felvezetésre, sőt, szinte már rögtön nyúltam a pénztárcám után.
Ahogy elhaladtam, nem messze a Chrysler Buildingtől, a távolban pedig megcsillant a Queensboro híd homokszín acélmerevítőin a napfény, megint eszembe jutott az a film. A szerelem hullámhosszán; Eve valamiért nem szerette, és mindig inkább a Félévente randevút nézette meg velem, mondván, abban sokkal több a dráma és a romantika, még ha modern szemmel nézve néha giccses is. Nem szerettem, de megnéztem vele; mert Őt szerettem. Húsz év után ki tudsz egyáltalán szeretni valakiből? Reméltem. Akartam. Úgy sokkal könnyebb lett volna az a találkozó is, a válóperes ügyvéddel, ahová épp siettem, és a gondolatra hidegség hatolt, egészen a csontomig. Csak azt akartam, hogy végre vége legyen; de hosszú harcnak ígérkezett.