Amikor anyu reggel az iskolában hagyott, alig vártam a tanórákat, ugyanis a tesi tanár néni tegnap megígérte, hogy a ma csak játszani fogunk. Nem mintha bánom, ha gyakorlatokat kell csinálnunk, de a különböző játékok mindig sokkal izgalmasabbak, mint például többször körbefutni az udvart.
Matekon dolgozatot írtunk, amire tegnap délután két órán keresztül készülődtem. A tanárnő még egy mosolygós arcocskát is rajzolt a hibátlan eredményem mellett, így biztos, hogy anyu szája is ilyen ívbe fog görbülni, ha meglátja a csillagos ötöst. Az olvasás egyre jobban megy, viszont az írás annyira nem. Pedig még az osztályfőnökünk is megdicsér, akárhányszor szépen kimásolok egy szöveget.
- Hé, Charlie! – szólít le Tim a szünetben a folyosón. – Apukád tud a helyesírásodról? – kérdi kicsit rosszmájúan, mire én csak megforgatom a szemem.
- Ugh, Tiiiim… - kezdek bele a válaszomba. – Már hogy ne tudna? Téged apukád nem kérdezget az iskoláról? – teszek fel egy kérdést, amire egyértelműen tudom a választ. – De nyilván, ha nem teszi, nem mondom el és anyu sem, mert nem akarjuk, hogy erre gondoljon, ha például bevetésre megy. – hencegek a szerencsés helyzettel, a szám pedig fülig ér. Ekkor Stephanie mellém lép és vállamra helyezi a tenyerét.
- Nem akarunk bántani, Charlie… - arca kissé eltorzul, tanácstalanul összepréseli az ajkait.
- De? – kérdem kicsit türelmetlenül, tekintetem a barátaim arcai között ugrál.
- Jen szerint nincs is apukád… - böki ki végül, én pedig ijedtségemben hirtelenül köpni, nyelni nem tudok.
- És ti hisztek neki? – kérdem csalódottan, és noha jól esne, ha nemmel válaszolnának, igyekszem titokban tartani, mennyire bánt, hogy jobban hisznek Jennynek, mint nekem. Az én barátaim, és nem az övéi... Végül inkább ott hagyom őket a kínos csendben és a tanterem felé veszem az irányt.
Valahol legbelül tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság, de nem gondoltam volna, hogy még a saját barátaim sem hisznek majd nekem. És mi van, ha apukám tényleg titkos ügynök? Nem tudhatják igazából, hisz anyu még nekem sem mesélt róla.
Amint kicsengetnek, a lehetőleg leggyorsabb módon bedobom a hátizsákomba a cuccaimat és a sor legelején állok meg, indulásra készen. Amikor Rora mellém áll, Lizara tekintek, aki látszólag nem érti, ezúttal miért nem vele álltam párba. Noha a szünetben semmit nem mondott apukám ellen, mellém sem állt, így a többiekhez képest is csak egy sértett pillantást érdemel.
Immár az iskola épületén kívül az előttem álló teret fürkészem anya után kutatva. Végül meglátom az egyik fa közelében, így mosolyogva odaszaladok.
- Anyuuu! – ölelem meg szorosan és pár másodpercig nem is engedem el. Amikor azonban elmondja, hogy van egy rossz híre, felszegem államat és az arcára pillantok.
- Ó! – engedem el, majd kisöpröm az arcomból a hajam. – Akkor hol fogunk enni? – kérdem értetlenül, majd a tenyerébe csúsztatom az enyémet. Igazából nem is vagyok annyira éhes, így eszembe jut egy alku, amibe anya talán belemegy. – Mami… - szólítom meg végül rövid elmélkedés után. – Haaaa… mesélsz nekem apuról, akkor nem is kell kajcsiznunk. Úgyis megettem mindent, mindent, mindent ebédkor, szóval kibírom holnap reggelig. – mosolyodom el szélesen, és bár tudom, hogy később valószínűleg meg fogok éhezni, nem foglalkozom ezzel a gondolattal. Az majd csak később lesz gond.
- Tehááát… mi apu pontos neve? – vágok bele a kérdezősködésbe.