Úgy néhány órával ezelőtt sétálhattam bele édesanyám kelepcéjébe, amikor felhívtam telefonon. Ugyanis ma mikor a ruháimat válogattam, észrevettem, hogy az egyik ingemet valamikor valahogyan sikerült elszakítanom. És hát ki mást hívna segítségül az ember, ha nem az anyukáját? Így történt az eset, hogy megejtettem egy telefonhívást, amely lényegében két dologról szólt: anyu mennyire ért rá, és Oliver otthon tartózkodott-e. Mivel az utóbbi kérdésemre nemleges választ kaptam, ezért fogtam a szakadt inget, elcsomagoltam, felöltöztem és elindultam a szülői ház irányába, tudván, hogy az öcsém nem fog a mai napon az agyamra menni a kérdéseivel. Félreértés ne essék, szerettem őt, akárcsak az összes többi testvéremet, azonban nehezen viseltem azt, hogy a magánéletemben vájkálni akartak. Nem szerettem beszélni a dolgaimról, ezért is hallgattam el, hogy az egyetemen nehézségeim adódtak, és abba se avattam be őket, hogy munkát kaptam egy olyan helyen, ahol mindig is dolgozni szerettem volna. Na, de a ma események itt nem értek véget, hiszen bár Oliver-mentesen megúsztam az otthoni kiruccanást, mégis megbíztak egy feladattal, amit nem akartam elvállalni. Csakhogy, sose mondtam ellent a szüleimnek, és ha bele is akartam pusztulni abba, hogy meg kellett mozdulnom – vagy a bátyám új lakásáig a fél világon átcipelni egy méretes, összecelluxozott dobozt −, akkor sem mondtam nemet anyának. Kelletlen grimasszal emeltem meg a csomagot, és majdnem megkérdeztem anyut arról, hogy mégis mi a jó istent kellett leszállítanom, mert a súlyából ítélve, és anyánkat ismerve simán lehetett volna egy egész életre való túlélőkészlet. Azonban hallgattam, mint a sír, megadóan tűrtem, hogy anyám csókot nyomjon az arcomra, és nagyjából így érkeztem meg a testvéremhez ki tudja mégis mennyi idő után. Szuszogva tettem le a dobozt az ajtaja előtt a földre, miután metrón, mozgólépcsőn, lépcsőn és Manhattanen végighurcoltam. Az sem érdekelt igazán, hogy mégis mitől volt ilyen mocskosul nehéz, csak az érdekelt, hogy Clyde átvegye a csomagját, aztán leléphessek. Fájt az oldalam és a derekam a cipekedéstől, egyáltalán nem ehhez voltam hozzászokva. Talán még a fejem is vörös volt annyira kifulladtam. Határozott mozdulattal kopogtattam hármat az ajtón. Talán volt csengője is, azonban annyira nem érdekelt a dolog, hogy esetlegesen egy centivel is odébb mozdítsam a fejemet, vagy akár az egész testemet. − Kérlek, ne legyél itthon… − suttogtam magam elé, abban bízva, hogy majd írok egy sms-t neki, hogy édesanyánktól küldeménye érkezett, aztán békésen hazasomfordálhattam volna. Egyébként Clyde-dal sem volt bajom, csak nem szerettem a kérdezősködést. Ő meg… Újságíróféle volt, és azok is állandóan kérdéseket tesznek fel. Én pedig kifejezetten kerültem az összes olyan szituációt a családommal, amely kapcsán szóba jöhettek a dolgaim. Természetesen nem volt szerencsém, ugyanis hamarosan felbukkant az ajtóban Clyde, így esélyem nem volt a csendes távozásra. − Hello Clyde – biccentettem. Nem volt szokásom másokat ölelgetni, kezet se ráztam senkivel, ha nem volt muszáj, csókot is csak anyám arcára nyomtam, igazából az összes fizikai érintkezést is igyekeztem nagyívben elkerülni, mert nem akartam, hogy bármilyen baktériummal is megfertőzzem magam. − Anya küldte, meg azt mondta, hogy már itt vagyok, akkor illendő lenne megnéznem az új otthonodat – adtam választ a várható kérdésre, miközben a bal lábammal finoman megböktem a mellettem lévő csomagot. Abban biztos lehetett, hogy még egyszer nem fogom felemelni azt a vackot. – De biztos nagyon elfoglalt vagy, szóval… Megyek is… – Ezzel a mondatommal már készültem is hátat fordítani, olyan drámaian lassan, elvégre nem voltam bunkó, a válaszát mindenképpen megvártam. Reménykedtem benne, hogy tényleg elúszott az újságos teendőivel – a jó ég tudja, hogy éppen mit csinált, az ezzel kapcsolatos információmorzsáimat még csak most kapargattam össze az agyamban −, mert akkor könnyen rövidre zárhattam ezt a kiruccanást.
Őszintén szólva úgy hittem, hogy családunk legifjabb férfi tagja némiképp több bátorsággal rendelkezik, mint amennyit mutatott a legutóbbi családi vacsorán. Na jó, valljuk be: voltak olyan pillanatok, mikor megcsillogtatta mennyire vakmerő is tud lenni, de ezek sokszor már vetekedtek az ostobasággal. Akkor viszont, mikor színt kellett volna vallania szüleink előtt, miszerint egy szó nélkül otthagyta az egyetemet és úgy döntött magánvállalkozásba kezd… na, erről vígan hallgatott. Láttam rajta, hogy mintha kényszeresen belém akarta volna fojtani a szót, mivel tartott tőle: ha ő nem tájékoztatja a többieket, majd én fogom. Igazából felesleges volt az az aggodalma, elvégre úgy gondoltam, szüleinknek joga van a tettestől magától értesülni a dologról, az már más, hogy Oliver nem igazán akarta felvilágosítani őket. Már azon se lepődtem meg, hogy majdnem hogy előbb próbált meglépni a helyszínről, mint Conrad, pedig ezek voltak azok az alkalmak, amikor csak akkor hallgatott el, ha a húgunk megakasztotta – aminek után már egymás szavába vágva próbálták előadni magukat, miközben mi többiek csendesen étkeztünk tovább, hacsak nem anyának sikerült néha közbe fűzni egy-egy kérdést, azt aktuális beszélőhöz. Mindenesetre aggódtam Oliver miatt. Valahol rosszul éreztem magam a történetek alakulása miatt, lehet nem kellett volna csak úgy elengednem, de… dühös voltam rá. Úgy véltem túl felelőtlen és nem látja át mi mindennel jár egy ilyen vállalkozás. Nem mintha én akkora szakértő lettem volna, de akkor inkább először próbált volna elhelyezkedni egy hasonló beállítottságú cégnél tapasztalatszerzés céllal, de… nem. Ő neki ez nem megy. Persze, azért nem minden időmet azon morfondírozva töltöttem, hogy miképp oldjam meg az Oliver problémát. Aznap épp arra készültem, hogy egy kicsit kikapcsolom az agyam és végre befejezem a már régóta fejemben kattogó novellát, vagy legalább a vázlatát összeírom, hogy honnan akarok hova kikötni, összegzem a szereplőket, és a többi és a többi. Polina aznap néhány egyetemi barátjával találkozott így kiélvezhettem a magányt… addig a pontig, amíg valaki nem kopogtatott az ajtón. Meglepett a fejlemény, mert nem vártam vendéget, mindennek ellenére azért ajtót nyitottam és láss csodát… Connie állt az ajtóban. - Helló Conrad – mosolyodtam el, ismertem már annyira, hogy ne próbálkozzak kézrázással vagy bármi egyéb testközeli élménnyel. Őszintén, még mindig jobban értékeltem ezt, mint a Warren és Oliver féle megérkezést, mikor köszönés nélkül törik rá az emberre az ajtót. Még mindig komolyan gondolkodtam rajta, hogy ez a köszönés elhagyás vajon egy trend, vagy csak sikerült olyan emberekkel körbevennem magam, akiknél ez a dolog valahogy kimaradt az életükből. Lassan biccentettem Conrad szavaira, de a befejezés… őszintén, annyira ő volt, hogy le se tagadhatta volna önmagát. Őszintén szólva, a helyzet szinte sikított azért, hogy elfoglaltság ide vagy oda, azért mégis csak behívjam nagyon-nagyon lelkes öcsikémet. - Igazán köszönöm, hogy elhoztad a csomagot… és valóban, épp dolgozom valamin, de ha már eddig eljöttél csak nem engedhetlek el úgy, hogy ne láttad volna a lakást! Gyere be nyugodtan – tártam szélesebbre az ajtót, már csak azért is, hogy fel tudjam kapni a csomagot. Egek… nem volt könnyű. Fogalmam se volt, hogy épp mi lehet benne, de úgy véltem, majd ha magamra maradok megnézem. Épp ezért beljebb egyensúlyoztam magam, majd az előtérben leraktam a csomagot. - Egy cseppet nagyobb, de ezért is laknák tulajdonképpen benne hárman. Annyira még nem ismerem a többieket, de nem tűnnek egyelőre kellemetlennek. Tény, Paullal azért könnyebb volt a dolgom, de hát… – Conrad is ismerte Pault, elvégre már gimnazista korom óta barátok voltunk, így ha nem is általam, akkor édesanyánk biztosan lelkesen mesélgette el a családtagoknak, hogy „Clyde egyik barátja már össze is költözött a barátnőjével! Lehet hamarosan esküvő lesz! Ó fiúk… ti mikor hoztok haza valakit, akivel…” És jöttek azok a bizonyos borzalmas párkapcsolati kérdések, amik mostanában aztán végképp megőrjítettek. - Azért nem egy könnyű csomag ez… nem kérsz valamit inni? Biztos kissé kifáradtál idefele – egyikünk se volt nagy sportember, bár mostanság egyre inkább ráébredtem, mekkora hiba ez részemről. Elég volt csak néha Warrenre vagy Oliverre néznem, majd ez utóbbiról beugrottak azok a bizonyos gyerekkori verekedések… komolyan még jó, hogy Connie-val ketten voltunk és sok lúd disznót győz alapon sikeresen le tudtuk állítani makrancos kisöcsénket. A kérdés ellenére azért elkezdtem a konyha felé terelgetni Conradot, elvégre mindannak ellenére, hogy túl nagy lehetőség elszalasztás lett volna nem behívni őt a lakásba, volt még egy dolog, ami érdekelt és burkoltan valahogy rá kellett tőle kérdeznem, miszerint: vajon őt is beavatta már Oliver a kis bizniszébe, vagy egyelőre csak én voltam a kiválasztott?
Miközben Clyde-hoz cipekedtem megfogadtam magamnak, hogy akármennyire is szeretem anyámat, többet nem cipelek magammal egy átlagos házizsáknál nehezebb súlyt. Nem is értettem, miért nem inkább Oliverre sózta rá ezt a csomagot, elvégre ő volt a „sportember” a családban, arról nem is beszélve, hogy mennyire rettenetesen szeretett intézkedni. Lehetséges, hogy pont azért lázad fel a csomagvivő szerep ellen, mert megint az egyik bátyjának kellett volna segíteni? A fene se tudja már nála, hogy mikor mi volt éppen a baja, de szerencsére a mai napon megúsztam a vele való találkát. Azonban Clyde elől nem tudtam menekülni, bár talán annyira nem is akartam. Még mindig ő volt a legépeszűbb testvérem, és amíg nem váltott át Oliver-felé kutakodó üzemmódba, addig semmi bajom nem volt vele. Igaz, neki se szívesen árultam volna el, hogy a legutóbbi jegyeim átlagon aluliak voltak, ahogy abban is kételkedtem, hogy megértené az esportolói karrieremmel kapcsolatos törekvéseimet. Még a Los Angelesben készített képeimmel se vághattam fel a család előtt, de… Majd egyszer, ha úgy éreztem, hogy a családom készenállt erre a hírre. Szerencse, hogy Oliver alaposan elcseszett élete gyakrabban volt terítéken, mint az, miként alakultak a dolgaim. − Nincs mit. Éppen arra jártam – vontam meg a vállamat, bár tény, ezerszer hasznosabb dologgal is elüthettem volna az időmet, de ha Clyde-nak tényleg szüksége volt ezekre a holmikra, és anya megkért, akkor nem mondtam nemet. A családban továbbra sem én töltöttem be a primadonna szerepet. – Rendben. – Elfojtottam a sóhajomat, és miután Clyde magához vette a küldeményét, követtem őt az új lakásába. Ha nem tartottam volna attól, hogy mikor szólom el magam, akkor szívesebben töltöttem volna időt a bátyámmal. Ettől függetlenül udvariasan és érdeklődően nézelődtem, miközben ő magyarázott nekem. − Biztosan kijössz majd velük. Elég hamar megszoktad találni a közös hangot az emberekkel. – Talán nem volt olyan hiperaktív és mindenbe belepofázó, hogy a társaság közepe legyen, de egyáltalán nem volt borzasztó személyiség. Még én is szívesen beszélgettem vele erről-arról, pedig aztán engem az újságírás például teljesen hidegen hagyott, ettől függetlenül mindig meghallgattam, mert tudtam, hogy fontos volt neki. Oliverrel meg Courttel már nem tudtam ilyen megértő lenni, mert ők ketten gyakran átlépték azt a határt, ami után már idegesítőnek tituláltam őket. − Hogy viseled, hogy már nem laktok együtt? Ők jól elvannak? – érdeklődtem, hiszen ismertem Pault. Nem is tudom hányszor fordult meg nálunk az évek során. Olyan természetes szereplője volt a családunk mindennapjainak, mint annak Oliver volt barátnője. Nem emlékeztem a csaj nevére, de azt tudtam, hogy állandóan szenvedtek egymással. Én csupán azért kedveltem őt, mert stílusával időnként talán vissza tudta rángatni az öcsénket a földre. Azóta kicsit nagyon el van szállva… − Egy pohár vizet megköszönnék – válaszoltam, miközben levettem a cipőmet, és elindultam Clyde nyomában. – Igaz, nem vagyok egy kigyúrt ember. Nem is értem, hogy anya miért nem Oliverre sózta rá ezt a dobozt. Mert hát, mint korábban említettem Oliver imádott intézkedni, úgyhogy simán tehetett volna egy szívességet az izmaimnak, és lehetett volna egyszer az életben hasznos, hogy ne én akarjak meghalni a doboz súlyától. Így hát követtem őt a konyhába, miközben alaposan megszemléltem mindent. Rossz tulajdonságaim egyike volt, hogy akaratlanul is megnéztem minden apróságot, hogy aztán megjegyezzem azt. − Egyébként szép lakás – tettem hozzá a konyhába érve, bár nem sokat láttam belőle eddig, de a miénknél sokkal tágasabb volt. Mondjuk, nekem nem volt szükségem ennyi helyre, hiszen az időm nagyrészét az egyetemen, a gamer házban, Los Angelesben, vagy a szobám rejtekén töltöttem, ha épp nem családi ebédre, vagy csapatépítő tréningre voltam hivatalos. − A többiekkel amúgy mi újság? Gyanúsan hallgatagok voltak az utóbbi ebédnél – kíváncsiskodtam, hiszen eddig szinte csak Oliver meg Courteney hangját hallottam az asztalnál, most viszont mindketten elég csendesek voltak. Egyáltalán nem vallt rájuk, és nem is tetszett, mert így könnyebben szóba kerülhettek az én dolgaim. Miután megkaptam a vizet Clyde-tól, és esetleg nem terelt át másik szobába, akkor a pultnak támaszkodva nagyokat kortyoltam a hűsítőből, és immár magamban sokadjára is elátkoztam azt a rohadék liftet.
Volt egy olyan megérzésem, hogy valójában Conrad nem igazán tapsikol örömében, hogy beljebb invitáltam, mégse utasított vissza. Pedig meglett volna rá a lehetősége, hiszen mindenki leszerelhető… tény, Oliver kicsit nehezebben, de azt hiszem testvéri szemszögből én könnyebb eset voltam. Amíg Conrad nem egy cikkem alapanyagául szolgál, vagy nem tűnik úgy, hogy nagyon rossz irányt vesz az élete, addig nem kellett attól tartania, hogy kiidegelem valamiféle kérdésáradattal. Tényleg értékeltem, hogy nem futamodott meg, mert így egyfelől végre nem csak a családi ebéden volt alkalmunk beszélni, ahol a „hogy megy az egyetem” és a „milyen a munka” kérdésen felül nem sok dologról tudtunk társalogni, elvégre ezeken az eseményeken Court és Oliver szokta vinni a prímet, miközben Connie-val próbálunk csendesen túlélni. - Én is remélem. Polina egészen kedves lánynak tűnik, azt hiszem nem lesz baj – bár tény, hogy eddig elég gyakran kerültük el egymást, ami által néha szinte olyannak hatott, mintha csak az enyém lenne a lakás, ami persze nem volt ellenemre. Emiatt is akartam kihasználni az időt írásra, de… akadt egy akkor jóval nagyobb problémám, amit ha megoldani nem is tudtam, részben találni akartam rá valami megoldást. - Azt hiszem minden rendben van velük, bár még azért nekik is idő lesz, amíg megszokják. Tudod, lakva ismerszik meg igazán az ember, remélem ezt a részét is sikeresen átvészelik a dolognak. Én meg… – a kérdésre akaratlanul is kicsit megvakartam a tarkóm, mivel el kellett gondolkodnom a válaszomon. - Röviden összefoglalva furcsa. Hiányozni fognak az Xbox meccseink, meg ahogy kő-papír-ollóval döntöttük el, hogy ki viszi le a szemetet és társai. Még igazából az is, mikor alkalmanként random kitalálta, hogy menjek el vele túrázni. Jó, ez nem jelenti azt, hogy innentől nem futhatunk össze, egyszerűen csak más lesz – elvégre ha együtt élsz valakivel, akkor fényévekkel könnyebben szerveztek programokat, semmint ha egymástól távol kell leegyeztetni mindent, sokkal egyszerűbb spontánnak lenni. Persze, sokszor alkalmazkodnunk kellett Stephenhez is, elvégre ő is szerves része volt a baráti társaságunknak, más kérdés, hogy tökélyre vitte az „öt perc múlva itt vagyok” helyett majd két óra késés fogalmát. A kérésre csak biccentettem, majd a hűtő felé vettem az irányt. - Van szénsavas a hűtőben, vagy… mentes a csapból – lehet túlzottan is sóher hozzáállás, de mindig is a világ legnagyobb hülyeségének találtam szénsavmentes vizet vásárolni. Persze, mindenki mondja azt, hogy a csapvízben ilyen-olyan adalékanyag van és de rossz a szervezetnek, de őszintén… miben nincs? Már mindent átjárnak a különféle vegyszerek, még a hatszor átszűrt vízben is biztos találnánk valamit, így ha ez utóbbira vágytam, akkor a csapból szolgáltam ki magam. - Bár ha nagyon muszáj, akkor lehet Polinának van mentes vize… valahol – néztem körbe. Azt tudtam, ha van, akkor nem a hűtőben lesz. Nagy eséllyel ráírtam volna Polinára, hogy mennyire zavarja a dolog és legközelebb hozok neki egy karton vizet, tehát lényegében annyira nem aggódtam túl a helyzetet. - Nagy eséllyel azért, mert mikor megkérte Olivert, akkor a drága kisöcsénk visszautasította a dolgot – nem gondoltam volna, hogy túl sokat mondtam ezzel, elvégre a legutóbbi családi ebéden még így is érezhető volt kettőnk között némi feszültség, még úgy is, hogy mindketten próbáltunk a lehető legnormálisabban viselkedni, bár tény, nagy eséllyel kissé visszafogottabbak voltunk, mint általában. Őszintén, én már csak azért is, mert arra vártam, hogy végre színt valljon, de hát… hiú ábránd volt csupán. Mire kiszolgáltam az általa kért vízzel magamnak is töltöttem szénsavasat és átnyújtottam neki, hogy aztán az ott lévő kisebb asztalnál hellyel kínáljam – persze nem erőszak a disznótor alapon nem erősködtem, de én magam helyet foglaltam. Már épp készültem volna kitalálni, hogy miképp tegyem fel burkoltan a kérdésem, de Connie megelőzött, mire csak haloványan elmosolyodtam. Conrad ritkán mutatkozott érdeklődőnek, épp ezért is volt tekinthető valahol kifejezetten különleges dolognak a jelenség. - Kicsit összekaptunk Oliverrel és sikerült azt hiszem egy olyan pontot megütnöm neki, ami igen-igen fájó volt a számára, így érthető módon nem fogadta jól a dolgot – ezzel még mindig nem árultam el nagy dolgot. Őszintén, az adott helyzet igazán elgondolkodtatott arról, hogy mi lenne a helyes döntés, elvégre ha láthatóan Conrad nem mutatja jelét annak, miszerint tud Oliver „nagy dobásáról”, attól még a kérdéseim által megsejthet valamit. Vagy legalábbis annyit, hogy én tudok valamit, amit ő nem és elég gáz helyzet lehet, ha így érdeklődöm nála is. És bár Oliver nem kért titoktartásra szóban, mégis sejtettem: kimondatlanul is elvárta tőlem ezt. Más kérdés, hogy úgy éreztem szükséges valakivel megbeszélnem ezt a helyzetet, aki ugyanannyira ismeri Olivert, mint én. Nem mintha lenne bármi reményünk arra, hogy visszakergessük az egyetemre, engem inkább az zavart, mennyire átgondolatlanul ugrott bele ebbe az egészbe. Ha pedig Zayden anyagi támogatásával a háttérben mégis valami csoda folytán minden jól alakul, akkor attól csak még inkább elszáll, aminek a végeredménye valami borzalmas lett volna. Ismertem az én drága legkisebb öcsikémet, mestere volt a váratlan mélyrepüléseknek.
Nem akartam bunkó lenni Clyde-dal, elvégre ő volt a kedvenc testvérem, és anya sem arra nevelt, hogy udvariatlan legyek másokkal. Sőt, valamilyen szinten még érdekelt is az új otthona, viszont borzasztóan rettegtem. hogy elszólom magam az esporttal és az egyetemmel kapcsolatban. Szóval, amint átléptem a küszöböt, a bátyámban feléledt az udvarias vendéglátó, és tényleg nagyon igyekezett odafigyelni arra, hogy nekem jó legyen. Itt ütközött ki a legnagyobb különbség közte és a kisebbek között. Clyde számomra mindig is követendő példa volt, sajnos Oliverbe meg Courteneybe nem szorult annyi felelősség, mint belé. − Ugyan. Könnyen kijössz az emberekkel. Biztos minden rendben lesz – mosolyogtam rá bátorítóan. Tényleg így gondoltam, én csak olyan emberekkel tudtam könnyen kapcsolatot teremteni, akik hozzám hasonlóak voltak, de Clyde szerintem bárkivel képes volt megtalálni a közös hangot. Ezt talán picit irigyeltem is benne. − Persze, tudom. Mindig olyannak tűntek, akik meg tudják oldani a konfliktusokat, menni fog nekik. Csak téged sajnállak ebben a szituációban – mélyesztettem zsebre a kezeimet. Rossz lehetett neki több év után elköltözni a legjobb barátjától, de azt is megértettem, hogy nem akart harmadik kerékként maradni. – És veled mi újság ilyentéren? Ritkán szoktam rákérdezni a testvéreim szerelmi életére, azonban úgy gondoltam, hogy Clyde-nak is könnyebb lenne ez az egész, ha lenne egy partnere. Valaki, akivel ő is közös jövőt tervezhetne. − A szénsavas is tökéletes, ne fáradj a keresgélésssel – hangzott a válaszom. Nem voltam válogatós. Meg aztán, ha az volt az egyszerűbb opció, akkor nem akartam, hogy felforgassa a lakást mentes vízért. Amúgy sem szerettem túlbonyolítani a dolgokat. Azt meghagytam másoknak a családban. − Ó, minden világos – sóhajtottam fel, és magamban elátkoztam Olivert, amiért még erre sem volt képes. – Valahogy nem vagyok meglepve, hogy semmire nem hajlandó, ami mások javát szolgálná, és nem hülyeség – vontam meg a vállamat, mert az öcsénk a világ legfelelőtlenebb emberei közé tartozott. Szerencse, hogy mellé volt annyira buta, hogy nem kapott semmiféle hatalmat a kezébe. − Köszönöm – vettem át a poharat, és egy húzásra a víz felét megittam. Borzasztóan jól esett a hűsítő, pláne azok után, hogy átvergődtem a fél városon. Tényleg nem ártott volna egy autó. – Inkább állnék – ráztam meg a fejemet finoman. Nem voltam az az ücsörgő-csevegő típus. − Megint az volt a baja, hogy megnyomorítottuk a gyerekkorát? – kérdeztem keserű mosollyal, miközben a poharat ismét a számhoz emeltem. Mondjuk, így már érthető volt a duzzogása a családi ebédnél. – Szörnyű ember vagyok, Clyde, amiét nem érted meg, hogy elraboltad tőle a rivaldafényt! – figuráztam ki Olivert, mert hát egyik kedvenc elfoglaltságom volt szarkasztikusan nyilatkozni a drámakirálynő képzelt lelki sérelmeiről. − És Courttel mi a helyzet? Ő csak szimplán másnapos volt? – kíváncsiskodtam, hiszen hiába voltam én a legantiszociálisabb a családban, és bár nehezen viseltem a húgunk kicsapongó életét, vagy Oliver hülyeségeit, attól még a testvéreim voltak, és szerettem volna jót nekik. Persze, ez a jó egyáltalán nem abban nyilvánult meg, hogy pénzeltem őket, és mivel tanácsot sem fogadtak el, így inkább rájuk hagytam a dolgot. Majd, ha egyszer megkomolyodnak, és segítséget kérnek, akkor ott leszek nekik, amíg butaságokon jár az eszük, addig viszont elfelejthetnek. − Az újsággal hogy haladtok? – hoztam fel egy újabb témát, mert tudtam, hogy Clyde szereti csinálni, és nem akartam, hogy az egész beszélgetésünk a testvéreinkről szóljon. Clyde pedig olyan odaadással foglalkozott az írással, mint én a sportszerű játékkal, ezért pedig nem tudtam hibáztatni, csupán nehéz volt megérteni, mert egyáltalán nem szorult belém semmiféle művészi érzék.
Önkéntelenül is elmosolyodtam Conrad szavaira, elvégre ismertem már annyira, hogy tudjam: ő azért a bókokat nem olyan gyakran osztogatja másoknak. Valljuk be, voltak alkalmak, mikor úgy véltem, hogy talán belőle még jobb kritikus lenne, mint belőlem, ha valaha is ilyen irányba próbálkozna megtalálni önmagát, de a saját elképzeléseimet sose akartam rá erőltetni. Nekem már az is elég volt, ha egy olyan szakmát tud a kezében, amivel előreláthatóan jó anyagi hátteret tud magának teremteni a jövőben… és persze, hogy befejezze az egyetemet. Nem úgy, mint drága, imádott kisöcsénk. - Hát tudod… lehet ebben most annyira nem lennék biztos – Paulnak az utóbbi időben volt egy-két olyan megjegyzése, ami arra engedett következtetni, hogy hiába alkotnak egy párt nagyon régóta Angeliccel, ez az összeköltözés valahogy mégse olyan irányba viszi a dolgokat, mint ahogy ők azt feltételezték. Nem dobott volna fel túlzottan a dolog, ha végül ténylegesen szétválnak az útjaik, mivel ugye egyfelől ez azt jelentené, hogy teljesen feleslegesen költöztem ki a „közös kis fészkünkből”, másrészt pedig kedveltem Angeliccet, azt hiszem a barátaim egyikének is nevezhettem volna ennyi idő után, de… sok minden múlt azon, hogyha az ő és Paul útjai szétválnak, akkor milyen viszony marad kettőjük között. - Mindenesetre azért remélem irányukba a legjobbakat… és tény, számomra nem a legkedvezőbb forgatókönyv valósult meg, de igazából már annak örülök, hogy Paul ennyi éven keresztül képes volt elviselni – mosolyodtam el egy kicsit. Majd jött a kérdés, hogy velem mi újság, amire pislogtam néhányat. - Milyen téren? – azért mégis csak meglepne, ha Conrad a szerelmi életem felől érdeklődne, már csak azért is, mert az magában foglalja a visszakérdés lehetőségét. Tény, én magam sose zaklattam ilyen témával, de már csak azért se, mert Oliver és Court megtették helyettem minden alkalommal a vasárnapi ebédeknél. Na jó, nem mindig, de elég gyakran ahhoz, hogy nekem eszembe se jusson felvetni ezt a témát. - Igazából… Stella óta nem igazán gondolkoztam új kapcsolaton. Nincs is igényem rá, legalább több időt tudok fordítani a munkámra és a barátaimra. Stellának úgy is folyamatosan az volt a problémája, hogy nem ő volt az elsődleges prioritás az életemben… remélem hamarosan talál valakit, akinél az lehet – más kérdés, hogy közben burkoltan borsot tört az orrom alá, ahol tehette. Félreértés ne essék, nem volt annyira kicsinyes, hogy ténylegesen megpróbálja tönkre tenni az életem, vagy bármi ehhez hasonló, egyszerűen voltak apró, kicsi szúrásai, amivel mintha jelezni akarta volna létezését, hogy lehetőségem se legyen elfelejteni őt. Mindig is agyafúrt és élelmes volt, amit kifejezetten kedveltem benne, de akkor pont ezeket a tulajdonságait fordította ellenem, ami kifejezetten fájt. Helyzetem már csak akkor vált volna még kínosabbá, ha még inkább elmélyítette volna a kapcsolatát Warrennel, mert igen… akarva-akaratlanul Bradfordra addigra már úgy tekintettem, mint egy riválisra, ha Stella körülötte sündörög, azzal jobban felhívja magára a figyelmet. Magára is és Bradfordra is, aki nagy eséllyel benne lett volna a játékban. Már a gondolatra is rosszabb lett a hangulatom. - De veled mi a helyzet? Nem találkoztál az egyetemen valakivel, aki érdekes lehet, vagy esetleg máshol…? – bár a számítástechnika Conrad kisujjában volt, azért mégse néztem volna ki azt belőle, hogy mondjuk Tinderen ismerkedjen, de ki tudja, lehet létezett a neten valami olyan társkereső, ami kifejezetten az ő rétegét szólította meg, csak hát… arról én nem tudhattam. Testvéreim közül ő érte el a leginkább, hogy ne akarjam rajta kiélni oknyomozói mivoltomat, de leginkább azért, mert… nem féltettem. Úgy hittem ő képes megállni a világban a saját két lábán, nincs szüksége a bátyja óvó tekintetére is; ha pedig mégis baj éri, úgy is szól majd. Vagy legalábbis mertem remélni, hogy legalább nekem szól. - Remek, akkor máris hozom – kijelentésemnek eleget téve nyújtottam át Connie-nak az italált nem sokkal később, hogy már az asztalnál ülve késztessenek mosolyra szavai. - Valóban, képes voltam vele még egy hónapban is születni, igazán aljas teremtés vagyok ez által… teljesen mindegy, hogy jó néhány évvel előzöm meg őt, attól még az én hibám – tártam szét a kezeim, majd kicsit megcsóváltam a fejem. - Viccet félretéve most épp nem ilyen típusú problémája volt. Inkább az hogy úgy gondolta, képtelen vagyok megérteni az ő helyzetét, belelátni magam az ő cipőjébe, ami nos… igen, egy valós meglátás – sóhajtottam fel, majd belekortyoltam a vizembe. Oliver elméjében Oliver volt mindenek középpontjában és persze, valahol érthetőek voltak a sérelmei, de sokszor éreztem túlzónak őket, előbb látta meg a saját bajait, semmint hogy észrevette volna: mindannyian mondtunk le bizonyos dolgokról a harmonikus együttélés érdekében. Más kérdés, hogy Oliver kapcsán sokszor már úgy gondoltam: őt pontosan a káosz élteti, már csak azért se tud nyugton maradni. - Nos… indokkal Oliver jött át hozzám aznap, így halvány fogalmam sincs, milyen állapotban lehetett… de nagyon remélem nem volt másnapos – azért ezek a túlzott italozás dolgok engem se tettek boldoggá. Próbáltam érzékeltetni óvatosan kishúgunkkal, hogy ez nem éppen a jó irány, de… mégis csak tini volt még. Akkor akarta kiélni magát és tartottam tőle, hogyha látványosan az útjába állok, akkor már ellenségként kezelne, ami pedig nem nagyon tett volna jót kapcsolatunknak. - Ó, a Washinton Square Newsnál minden flottul megy… Lilian még mindig egy energiabomba, akit Emilyvel meg Drewval próbálunk kordában tartani. A félévben megint jött néhány új arc a szerkesztőségbe, meglátjuk mennyien maradnak ténylegesen nálunk – és persze, tudtam volna még bőven mesélni, kezdve az adománygyűjtéstől a főszerkesztői pozícióig, de… engem még mindig egy dolog érdekelt igazán. - Conrad… kérdezhetek valamit? – szusszantam fel végül halkan, majd komoly tekintettel néztem testvéremre. - Oliver mondott neked bármit is az egyetemi életével kapcsolatban? Mármint, hogy tetszik-e neki, unja, vagy… bármi egyebet? – rendben, fogalmam se volt arról, hogy őt megeshette-e Oliver, hogy hallgasson, ha esetleg mesélt az ominózus megpattanás esetről. Más kérdés, hogy velem odáig se jutott, mert előbb kiakasztottam annál.
Igyekeztem megnyugtatni Clyde-ot, hiszen valóban teljesen új lehetett neki ez a szituáció, és bizony új társaságban között mindig felmerült az emberben a kérdés: Vajon ki fogunk jönni egymással? Szerencsére, én úgy láttam, Clyde-nak nem volt ilyen gondja, de ha volt benne némi bizonytalanság, akkor szerettem volna eloszlatni. Elvégre, mire vannak a testvérek? − Ó! Hát, akkor remélem, hogy sikerül megbeszélniük a dolgaikat. – Kicsit kellemetlen lett volna így Clyde-nak, hogy pont miattuk költözött el, és végül nem maradnak együtt, de… Az ő életük volt, én még csak a barátaimnak se neveztem őket, hiszen Clyde-dal ápoltak szoros kapcsolatot, és nem velem. Az egész szituációban csak a bátyámat sajnáltam. − Elviselni? Ugyan, bátyám… Csak nem az öcsénkkel kevered magad? – ráncoltam össze a homlokomat, mert ha sorrendet kellett volna alkotnom arról, hogy kivel éltem volna együtt a testvéreim közül, akkor Clyde birtokolta volna az első helyet, másodiknak Courtöt választottam volna, ha már Clyde nem volt opció, de az biztos, hogy ha még egyszer egy fedél alatt kellene élnem Oliverrel, akkor megölnénk egymást. Tekintve azt, hogy ő maga volt a káosz, én pedig mindennél jobban szerettem a rendet. − Mindentéren. Elsősorban arra gondoltam, hogy van-e valaki, aki szimpatikus neked – vontam meg a vállamat. Elvégre Stella óta tényleg nem igazán hallottam arról, hogy Clyde megismert-e bárkit, akivel el tudná képzelni a jövőjét. − Szóval, úgy döntöttél, hogy a szerelmi életet félreteszed, és csatlakozol hozzám, a karrierista klubba – bólintottam, hiszen jelen pillanatban én se azon rágódtam, hogy találjak magam mellé valakit, volt ezernyi más dolog, ami miatt agyalhattam. – De hát… Kívánom mindkettőtöknek a legjobbakat, aztán ha úgy érzed, úgyis találsz magadnak valakit. Talán Clyde felé voltam még mindig a legnyitottabb a testvéreim közül. Őket valahogy nem tudtam komolyan venni, nem tudtam nekik elárulni mi járt a fejemben… Clyde-dal valamivel egyszerűbb dolgom volt. Ha nem is osztottam meg vele mindent, mégis kommunikatívabb volt, mint a többi testvérünkkel. − Nem igazán. Tudod… Hogy is mondjam… Rengeteg teendőm van. Ez az utolsó évem, bevettek egy egész nagyszabású projektbe az iskolán belül, és… Igazából a suli mellett január óta dolgozok is. Szóval, se időm, se kedvem nem lenne még egy párkapcsolathoz – vontam meg a vállamat, mert tényleg sokszor annyira idő szűkében éreztem magam, hogy valóban nem fért volna bele. És bár elárultam Clyde-nak, hogy iskola mellett akad más elfoglaltságom is, nem terveztem beavatni mindenbe. Azt viszont ezzel megmagyaráztam, hogy az utóbbi időszakban miért voltam különösen nyúzott. Szinte az utolsó cseppet is kiittam a pohárból, annyira lefárasztott a cipekedés, bár annyira viszont nem voltam kimerülve, hogy ne tegyek megjegyzést az öcsénkre. − Természetesen, mint az, hogy én szent este születtem… − Mert hát mi voltunk a gonosz testvérek, akik beleszóltak mindenbe, és már azelőtt leromboltuk a csodálatos életét, mielőtt elkezdődhetett volna. Ugyan, kérlek… Mindig is csak drámázni akart. − Ha vigasztal, vélhetően nekem is ezt vágta volna a fejemhez – jegyeztem meg. Régen annyiszor próbáltam megérteni őt, segíteni neki, de ha Oliver nem kért belőlem, akkor én vele ellentétben nem erőszakoltam rá magam soha másokra. – Nála nem tudni. Látod, hogy időnként a családi ebédeknél se tudja hol van éppen. Emiatt nehezteltem rá egyébként. Ha már Clyde-dal hazajöttünk a családhoz, akkor azt várta volna el az ember, hogy a család egymással foglalkozik. Ehelyett időnként kész kabaré szokott lenni. − Tehát akkor ott zajlanak bőven az események. Most nálunk is… Beválogattak egy olyan csapatba, ahol robot kell terveznünk. De még azt se sikerült eldöntenünk, hogy milyen irányba induljunk el a projekttel. – Bár annyira a sulis projekt nem izgatott, valahogy az esport jobban lekötött, mint megtervezni egy szerkezetet olyan emberekkel, akiket még csak nem is kedveltem igazán. − Igen? – letettem a poharamat a pultra. Ha Clyde kérdezni akart valamit, és ilyen nehezen szánta rá magát, akkor biztosan valami komoly dologról volt szó. Egy pillanatra elszorult a torkom, hogy esetleg rájött mivel foglalatoskodtam az iskola mellette, de… Szerencsére, csak Oliverről volt szó. Könnyebbülten felsóhajtottam. − Tudod, Clyde… Oliverrel nem igazán vagyunk olyan viszonyban, hogy bármi hasonlóról is beszélgessünk. De nem mondott semmit… Igazából az ebédeknél is gyanúsan hallgat róla, vagy mintha terelné a témát, amikor anya rákérdez, pedig tudod, hogy minden kifolyik a száján… − vakartam meg a fejemet, majd végül az államat kezdtem dörzsölni. − Lehet megint meg kellene néznem a levelezéseit… − Egy ideje nem néztem rá arra, hogy pontosan mit művelt, de lehet, itt volt az ideje, hogy a drága öcsénk nyomába szegődjek. – Miért kérded? Neked mondott bármit is? Kíváncsi voltam rá, hogy Clyde miért hozta fel ezt a témát, s bár Oliver nagyon gyanús volt, mégsem akartam eddig kutakodni utána.
Kezdőlap
