Ezen a délután az eső úgy esett mintha dézsából öntenék. Bár, ha engem kérdeznek az időjárás jelentés kapcsán, azzal magyaráznám e meteorológiai jelenséget, hogy New York fölött, kint az űrben éppen egy űrlényhajó állomásozhat, tele szomorú űrlénykékkel, akiknek a könnyei mind a városra hullanak. E gondolat volt annyira borús volt számomra, hogy kiskoromban mindig azt gondoltam, szívesen űrhajóba ülnék, hogy találkozzak azokkal az űrlényekkel és vigasztalásul megöleljem őket.
Sokkal jobb gondolat, mint a valós időjárás tények, amiket a földrajz ismeretek biztosítottak.
Mindenesetre az eső zuhog, ahogyan Manhattan utcáin lépkedek, hátamon a laptopomat és sulis kellékeimet rejtő sárga hátizsákommal, egyik kezemben a hollóhátas esernyőmet szorongatva. Utóbbi kicsit kiemel a fekete ernyők tömkelegéből, de most nem bánom. Lábaimat ugyanis gyorsan teszem egymás után, igyekezvén nem belelépni mindegyik pocsolyába, ahogyan túlságosan a gyalogosjárda út széli részén se lépkedni, nehogy az autók véletlenül rám fröcsköljék a kis úti tavak piszkos vizét.
Nemrég lett vége a mai utolsó órámnak és amint ez megtörtént, már sietősen hagytam is el az egyetemet, annak campusán gyorsan átvágva, hogy aztán a tömegközelekedést használva megközelítsem azt az utcát, ahol a család kedvenc cukrászdája van. Vagy Anyu 2.0 kedvenc cukrászdája, ahova gyakran elvitt minket, ilyen-olyan alkalom adtán, mint például gyereknap, névnap, egy szép iskolai eredmény miatt, de akár egy szomorú dolog után is, vigaszdíjként.
Mivel gyakran látogattuk a helyet, már rég belevésődött a memóriámba hol is található, nem kell ezért a mobilom képernyőjét konstans bámulnom, hogy a Google Maps térképe alapján még hány métert kell mennem a metróval, majd a járdán gyalogolva melyik utcasarok után kell jobbra, avagy balra fordulnom. A marveles szuperhősös fülesemet tehát bátran használom, a playlistemről kiválasztva egy vidám, energetikus kpop dal szól a fülemben, miközben egyre jobban közelítek a cél felé. Vidám szám, általában kedvem is lenne halkan dúdolni, de az idő most rossz ehhez.
Kissé ugyanis ideges vagyok, amiért anyuval találkozok, holott az agyam egy része persze tudja, hogy nem kell tőle félnem. Hiszen a két anyukám közül ő a kedvesebbik, ki kapcsán kislányként olyan is eszembe jutott, hogy ő olyan mintha egy tündérmeséből kilépett királynő lenne, aki egy nap találkozott a sárkánnyal (a másik, a biológiai anyukámmal), akibe beleszeretett a király helyett. Majd miután kiderült, hogy a sárkány nem is gonosz, a királynő az utódjával, a trónörökössel (Daniel) együtt új életet kezdett a sárkánnyal, majd jöttem én és a többi testvérem, a történet pedig a happy ever after befejezéssel zárul.
Ez mind szép és jó lenne, ha a családi veszekedések, drámák nem rontanának bele folyton. Mint például a legutóbbi Vin Dieselt utánozni próbáló vezetési manőverem, mi mész malőrként vonult be a történelembe. Anyu 1.0 kocsiját tönkrezúztam és erre nem volt mentségem a rossz vezetési képességem, s mivel a két legkisebb testvérem is ott ültek a hátsó ülésen, a sárkány igazi mérges házisárkánnyá változott, mely aztán vitát szült. Hiába telt el azóta pár nap, kicsivel több mint egy hét, még mindig bűntudatom volt és kerültem a szüleimet. Inkább, ha lehetett keveset mutatkoztam otthon. Igaz, ez nem a legjobb helyzetmegoldás, ezt belátva egyeztem bele, hogy találkozzak anyuval a kedvenc helyünkön.
Mégis mikor megpillantom a cukrászda kirakatát, enyhe gyomorgörcsöm támad. Egy perc el is telik, ahogyan csak állok a járdán, a többi járókelő engem kikerülve sietve tovább halad. Én az esernyőm alól felpillantok a cukrászda nevére, majd jobbra és balra fordítom a fejemet, hátha a tömegben, az egyik ernyő alatt megpillantok egy vörös hajzuhatagot. Esetleg egy sötétet is, a másik anyukámat.
Újabb perc eltelik, állapítom meg, lepillantva a karórámra, a megbeszéltnél vagy egy negyedórával előbb érkeztem. Felpillantok megint az üzletre, mielőtt bátorkodok egy aprócska üzenetet küldeni neki: „Szia! Én már itt vagyok a cukrászdánál. Te?”. A telefonomat ezután visszacsúsztatom a kabátom zsebébe, a fülemből kiszedett fülessel együtt, hogy aztán a bátorságomat összeszedve összecsukjam az ernyőmet és belépjek a cukrászdába.
A bejárat fölött csilingel a szélcsengő, ahogyan kinyitom az ajtót és belépek. Egyből észreveszem a bejáratnál lévő esernyőtartót, benne pár esernyővel. Nem szándékozom odabiggyeszteni a sajátomat, nem szeretném, hogy ha ellopnák. Körbe nézek, néhány asztal már foglalt, de nincsen teltház és… Anyu nincs még itt.  Az ernyőmet magammal viszem az egyik üres kis asztalhoz, mely a kirakatablaknál van, így nemcsak az üzlet belsejében nézelődhetek, ami amúgy pasztellszínekben pompázik, aranyos, de az utcára is nyílik rálátásom.
Az esernyőmet lerakom a szék mellé, aminek háttámlája aztán a kabátom akasztom. A táskámat először az ölemben rakom, majd inkább le a lábamhoz. Előveszem aztán a mobilomat, megnézem érkezett válasz, kicsit még várnom kell rá. Hogy eltereljem a gondolataimat az asztalról felveszem a menülapoként szolgáló kis újságot és elkezdem lapozni, hogy mire ideér már tudjam mit szeretnék enni, inni. Lábaimat közben kicsit idegesen mozgatom, egyik kezemmel dobolva az asztallap szélén, néha-néha a bejárat felé pillantva.
Nem telik el sok perc, mire hallok valakit felém közeledni. Felpillantva meglátom, hogy ő az, egyedül.
– Szia! – köszönök illedelmesen. Hangomból észrevehető apró izgatottságom, tán félelemem a kapcsán, hogy miről fogunk beszélgetni. Fejemben ott van, hogy újra bocsánatot mondjak neki, hogy elmondjam nem akartam hibázni, de nem merek megszólalni. Még. Helyette ösztönösen felpattanok, hogy megöleljen és megpusziljon, hogy ha szeretné, mint mindig.
– Kicsit hamarabb elengedtek, így elszámítottam az érkezésemet. De nem várok hosszú ideje… – magyarázom utána, magamhoz ragadva a szót. – Hogy telt a napod? – érdeklődök, visszaülve a helyemre. A kínálatot tartalmazó kis füzetet feléje csúsztatom. – Még nem mentem oda a pulthoz venni, de már kiválasztottam, hogy csokis shaket szeretnék és egy szeletet a Fekete Erdő tortából… – mondom el, hogy én mit szeretnék elfogyasztani, ezzel is húzva az időt, nem beszélve ARRÓL és inkább még meghagyva ezt egy laza anya-lánya programnak

Szószám: 910 Megjegyzés:  

Már bent vagyok a cukrászdában, mikor észreveszem, hogy a mobilom rezeg az anyutól kapott válaszüzenet miatt. Rápillantok a válaszra, a kijelzőn lévő betűkkel nézek farkasszemet egészen addig míg kényszert nem érzek arra, hogy megfordítsam a telefonomat. A lábaimmal dobolni kezdek az asztal alatt, közben jobbra-balra tekintgetek, hátha sikerül egy kicsit megnyugodnom.
Az utcára is vetek egy pillantást, pár pillanat múlva valóban megpillantva Anyut. Egyik karomat felemelem és félve egy aprót intek neki, viszonozva az ő mozdulatát. Mosolyogni is megpróbálok, de nem tudom, hogy az miképpen festhet, csak elnagyoltam látom magamat az üvegfalon vissza tükröződni és nagyon nem is figyelek erre.
Figyelem, ahogyan belép az üzletbe. Olyan elegáns, állapítom meg magamban, ahogyan a mozdulatait nézem. Egy nagy, mély levegőt veszek, mikor meglátom, hogy közeledik felém és köszöntöm őt.
A gyengéd ölelése és a puszija jól esik. Hiányzott. Ki ne hiányolná az anyukáját, még ha csak pár napja is látta? Jó, mostanában kicsit kerültem a szüleimet, igyekezve minél kevesebbet lenni a közelükben vagy kevesebbet kommunikálni velük, azóta a kis incidensem óta. De pont ezért vágytam már ezekre a kis apró mozdulatokra tőle, még ha most úgy is érzem egy cseppet, hogy a szívem a torkomban dobog, ideges vagyok, félek attól, amit mondhat nekem, amit én mondhatok neki. Nem akarok újra csalódást okozni neki, nekik és még mindig sajnálom a történteket, bűntudatom van érte.
Végül aztán helyet foglalunk mindketten és úgy érzem, hogy beszélnem kell, de az igazán fontos dolgot még nem merem felhozni témának. Így inkább csak az érkezésemről ejtek pár röpke szót, majd megrázom a fejemet, ezzel fejezvén ki, hogy dehogy váratott meg.
Újabb időhúzásként a napjáról kérdezem, bár érdekel is, hogy mi van vele, figyelek a szavaira. Bólintok Noel említésére, persze, hogy emlékszek a kisfiúra. Az említett rendezvényen egy kis ideig még szórakoztattam is, rögtönzött bábjátékkal, mely egy kisfiú és egy űrlény találkozásáról szólt. A kisfiú Noelre hasonlított, noha a meséhez kicsit az E.T., a földönkívüli történetéből merítettem ihletet. Jól szórakoztunk.
– Tényleg? – kérdezek vissza meglepetten a hír hallatán, hogy a kissrác szülőkre talált. Tudom, hogy az ilyen pillanatok ritkák és becsülendők, anyu miatt meg párszor már tanúja is lehettem ilyen pillanatoknak, meg ugye a mi családunk is ilyen színes, tarka-barka. Noel miatt mosolyra húzódik a szám. – Ez jó hír! Annyira örülök, hogy szülőkre talált! Remélem, hogy jól fogják gondját viselni. Annak a kisfiúnak legalább olyan nagy fantáziája van, mint nekem. Meglásd, lehet, hogy egy nap híres író válik belőle és ha emlékezni fog rád vagy megtudja mit tettél érte, talán majd megemlít téged az egyik könyvében, a köszönetnyilvánításnál – mondom lelkesen, saját szavaimat bizonygatva bólintva egyet.
Az én napomat értintő kérdésekre csillannak fel csak igazán a szemeim. Gondolom, mert a kedvem az elmúlt egy-két pillanatban megnő ehhez a beszélgetéshez. Szeretek beszélni a tanulásról, főleg neki, mert tudom, hogy a családban ő az, aki ténylegesen meg is hallgatja a mondanivalómat e témával kapcsolatban. Ugyanakkor mindig szerettem eldicsekedni az sikeres eredményeimet, de ki nem?
– Jó volt! Vagyis, hát… Mára kellett elküldenem az egyik házi feladatomat. Volt egy előadásom és két szemináriumon. Mondhatnám azt, hogy az egyetem nehéz, de ez egy általános kijelentés az egyetemistáktól, ugye? Szóval helyette inkább azt mondom, hogy ugye a szakom megkívánja, hogy sokat pásztázzam a monitor, tudok kódok áradata miatt. Késő este vagy kora hajnalban ez már olyan, mint amikor a Mátrix zöld kódtengere peregne szemeid előtt – kezdek bele a szóáradatomba, mit én élvezettel azok elő és közben úgy érzem, hogy a gyomorgöcsöm, kezdeti idegességem is kezd eltűnni. – A szemeszter végén egy projektmunkát kell bemutatnom. Kódolási feladat. Még nem döntöttem mit csináljak, de lehet felhasználom a készülő játékomat. Tudod, azt, amit már mutattam neked. Amiben az egyik karakter nagyon hasonlít Danre, csak jobban megmutatkoznak nála az ősember gének – teszem hozzá, szinte hangosan gondolkozva, közben mégis hozzábeszélve. A folyamatosan készülő, még fejlesztésen lévő játékomat is megemlítem, a bátyám karakterével, noha emlékeim szerint az utóbbi elem nem igazán nyűgözte le, mikor elmondtam, hogy lénygében Danről mintáztam és nem Tarzanról.
Elmondom neki azt is, hogy én már miket néztem ki a kínálatból, majd hagyom, hogy ő is válasszon magának, amit ő szeretne. Aprót bólintok, mikor mondja, hogy mindjárt visszajön és egy arabig nézem is, ahogyan a pulthoz megy kérni a választott italokat és süteményeket, majd tekintetemet visszafordítom az asztalhoz. Rápillantok az asztalon lévő virágcsokorra, aztán inkább a kezeimre, amik a térdeimen vannak és akaratlanul dobolok velük. Most végre abbahagyom és asz asztallapra helyezem őket, összekulcsolva.
Nem telik sok időbe és valóban visszajön, csak ekkor meg csend telepszik közénk. Nem tudom, hogy még mi másról beszélhetnék, hogy húzzam az időt, kerüljem a kocsi dolgot. Valamint várok arra, hogy most megint ő kezdjen el mesélni valamit. Bármit. csak ne beszéljünk a csúfos autó kaszkadőr dolgomról.
De rögvest meghallom a baleset szót, erre kissé összerezzenek és a kezeimről félve pillantok újra az arcára. Szótlanul hallgatom a szavait, a magyarázatát, mellyel csak világossá akarja tenni, hogy a dolog kapcsán tett reakciójuk és a szavaik csak segítő jellegűek voltak. Fejemben visszhangoznak a mondatai, a tudat, hogy nem haragudnak rám, csak a szigorúbb nevelési szándék vezérelte őket. Ennek meg kéne nyugtatnia, igaz? De akkor miért nem vagyok nyugodtabb?
– Én ezt értem is. Azt hiszem… Anyu, én – kezdek bele, magamhoz ragadva a szót. Egyik kezemmel egy kósza hajtincsemet a fülem mögé teszek, közben veszek egy mély levegőt, mit aztán sóhajtva kifújok. – Sajnálom. Tudom, hogy mondtam már. Meg, hogy néha a szavak nem elegendőek. De én tényleg nem akarok még egyszer balesetet okozni. És esküszöm, hogy nem is ittasan vezetettem, csupán csak béna sofőr vagyok. Igyekszek jobban vezeti, csak… Hát eddig nem igazán sikerült javítanom a vezetési technikámon – fejezem be, a végére érzem, hogy a szám széle lefelé görbül és már nem mosolygok, mint pár perccel ezelőtt.
A fejemet lehajtom, a kezeimet újra összekulcsolom az asztalon pihentetve őket. Meghallgatom még mit fűz a mondandójához, bólintva egyet. Tán kettőt is. Az utolsó mondatára viszont cseppet meglepetten kapom fel a fejemet.
– Valóban? – bukik ki belőlem a kérdés. Természetesen örülök, hogy nem raktak ki, visszamehetek, csak… Mégis meglep, hogy engem hazavárnak, mert egyből eszembe jut, hogy van még egy személy a családunkban, aki pont azt sérelmezi, hogy ő neki nem megengedik, tőle nagyon s elvárják az önállósodást.
– Mi a helyzet Dannel, anya? – bukik ki belőlem a kérdés. Persze tudom, hogy a bátyám idősebb, emiatt neki már tényleg jó lenne, ha egyedül boldogulna… De tényleg segítőszándék neki a pénzmegvonás, mint eddig gondoltam vagy büntetés?
– Jól esik, hogy visszamehetek. De nem hiszem, hogy most rögtön akarnék… – térek rá újra magamra, igyekezve óvatosan megválogatni a szavaimat. – Tudod, összebarátkoztam Dan két lakótársával is. Kaylee és Abel a nevük. Szimpatikusak, jófejek. Ami meg Danielt illeti… Nos, ő Dan – mesélem röviden, aprót rámosolyogva nyugtatásként. Azt nem említem neki, hogy a bátyám nem igazán örült annak, hogy újra egy fedél alatt élek vele, mert úgy sejtem anyu ezt hallva nem örülne.

Szószám: 1121 Megjegyzés:  

Bólintok egyet anyu szavaira, amiket még Noel kapcsán mond: tehetség kamatoztatás, biztos családi háttér… Úgy hangzik, mintha a kisfiúról és az egész programjáról, a munkájáról beszélne, ami persze egy szintig igaz is, de tekintve a családunkat tudom, hogy az utolsó mondatott ránk, a gyerekeire is érti, ettől pedig még komolyabban hangzanak a szavai. Visszamosolygok rá, ezzel együtt azt is kifejezve, hogy megértem a szándékait és együtt tudok érteni vele. Majdnem száz százalékban.
– Igen, azt hiszem, hogy értem mire célzol.
Reagálok csupán ennyit rá, nem említve, hogy azért a ház küszöbét váratlanul átlépő új testvérek még mindig nem egészen kellemes meglepetés ajándékok… Ám ebbe ma nem megyek bele. Amúgy is előbb-utóbb mindig megbékélek és elfogadom az ilyen ajándékait is.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy rám szól majd, amiért ősembernek hívom a bátyámat, de reakcióként nem ilyesmit kapok, aminek én csak örülök. De arra már nem vetekszek, hogy kijelentésem tartalmát fokozzam vagy tovább magyarázzam. Úgy gondolom, hogy akkor talán mégis rám szólna.
Inkább mesélek az egyetemmel kapcsolatban, említve a projektmunkámat is, ami kapcsán kicsit megrázom a fejemet. – Egyedül kell csinálni. Vagyis… Hát vannak csoportok. De mindenkinek egyedül kell összeraknia valamit, majd össze kell raknunk őket, hogy a kis részek alkossanak együtt nagyobb dolgot…Legtöbbünknek kódolni kell, nekem is. Ezért úgy gondoltam, hogy kódolok egy játék pályát, amihez felhasználhatnám a készülő játékom egy részét. Időt spórolnék meg, hogy már megírt kódokkal kéne dolgoznom, csak egy kicsit kéne rajta változtatnom – magyarázom el neki a dolgot, közben hevesen mutogatva a kezeimmel. Fontos nekem ez az egész kódolás és videojáték fejlesztés. Másfajta munkát nem igazán tudnék elképzelni magamnak, amit a diploma megszerzése után szívesen csinálnék. Na jó, talán még a digitális rajzolás az, ami a szóba jöhet.
– Ó, tényleg így gondolod? – kérdezek vissza, kissé meglepetten kizökkenve a gondolataimból. Már kaptam olyan megjegyzéseket, hogy ez fiús hobbi/munka, mintsem lányos. Illetve a másik anyukám nem igazán szokta elmondani szóban is, hogy jó az, amit tanulok és támogat benne. Így vidáman mosolygok Őrá, ara az anyukámra, aki most itt ül velem szemben és akin tényleg látom, hogy támogat.
– Örülök, hogy tetszett neked. De, amit láttál belőle, az még nem a végleges verzió volt! Még mindig fejlesztem, javítgatok rajta. Bár, ha szeretnéd, majd valamikor megmutathatom neked, hogy mostanában hol tartok vele… – vetem fel az ötletet, cseppet bizonytalanul, elvégre igen fontos nekem ez a játék és ő is. Nem akarom, hogy ne értse meg a játékot, ugyanakkor őszinte reakciót és véleményt szeretnék kapni tőle. Továbbá ezzel vetem fel burkoltan, hogy jó lenne majd még több ilyen anya-lánya programot csinálni.
Néhány perc múlva a vezetésre terelődik a téma, ami kapcsán az autóbalesetem is szóba kerül. Kellemes téma? Nem igazán. Én legszívesebben elkerültem volna, fel se hoztam volna beszélgetésnek. De anyu más, ő felmerte hozni (újabb ok amiért erős nőnek gondolom) és így, hogy szóba került az idegességem és a szorongásom ezzel kapcsolatban nem igazán múlt el, de bocsánatot kérek a történtek miatt. Újra. Az ígérgetést se felejtve el.
Tekintetem a kezére vándorol, hagyva, hogy megtalálja vele az enyémet és megszorítsa. Elmosolyodok, bár érzem, hogy még ott vannak bennem a negatív gondolataim így ez a mosoly vérszegény lehet. A másik kezemet az övére helyezem, a mozdulat közben cseppet megremeg a kézfejem, de próbálok nem erre fókuszálni. Helyette veszek egy mély levegőt és bátorkodok anyu szemeibe nézni.
– Szóval szerinted lehetek olyan jó vezetésből, mint Vin Diesel? Vannak kapcsolataid a filmiparban is, hátha keresnek valamilyen új szerepre valakit a következő Halálos iramban filmre, amit megpróbálhatok, hogy ha a játékfejlesztés mégse jön össze és ha már jobban tudok vezetni? – kérdezem meg, gyengéden megszorítva a kezét, majd aztán a kezeim újra az térdeimen.
Kissé elviccelem a dolgot, miután látom, hogy ő is kicsi viccesebbre vette a dolgot, hogy felvidítson. Ez sikerül is neki, a szájam mosolyra húzódik. Hiszek neki vagy legalábbis hinni akarok neki, emiatt is próbálok meg leküzdeni a bennem lévő feszültséget és zavart. Szeretném, hogy ha most ez a kis idő kettesben vele boldogan teljen el.
Na ebbe a tervembe rondít bele, hogy mintha pillantása megváltozna, látom rajta, hogy van valami kevésbé jó dolog is, amely foglalkoztatja őt és szeretné elmondani. Zavartan pislogok egyet, kissé oldalra döntve a fejemet figyelem tovább arcának minden rezdülését, várva, hogy elmondja azt, amit látok rajta, hogy el akar mondani.
Nem pontosan arra számítottam, amit hallok. – Milyen autóbaleset? – kérdezem meg, kérdőn felvonva a szemöldökömet. Igazából nem tudom, hogy hallani szeretném-e, hiszen az autóbalesetnek nem mindig végződnek jól, nekem szerencsém volt… De látom anyun, hogy fontos neki ez a téma és szeretném tudni miért, hogy megértsem. Hagyok neki időt, hogy összeszedje a gondolatait. Bár feltettem neki a kérdést, ráhagyom, hogy mennyit árul el a baleset részleteiből.
Mikor meghallom, hogy ő ült a volánnál és a másik járműben egy kisfiú is ült, aki meghalt… Az első reakcióm, hogy most én legyek az, aki a másik kezéért nyúl. Mindkét kezemet újra az asztalra teszem, hogy megfogjam anyu kezeit és megszorítsam őket, tudatva vele, hogy itt vagyok és meghallgatom őt, ítélet nélkül, támogatva őt. Megbízhat bennem, elmondhatja nekem. Közben a szemeibe nézek, megpróbálva biztatóan rámosolyogni, még ha ez a mosoly kissé szomorkás is, ahogyan belegondolok mit élhetett át… Következő pillanat az, amikor felfogom miért fogadta be a fiatalabb testvéreimet. Miért is segít többi gyereken.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy erős nő vagy, mint a másik anyukám. És tudod még mit gondolok rólad? Hogy nagy, arany szíved van – szólalok meg, miután meghallgattam a szavait. Az elején szükségem van egy nagy levegővételre és keresem a szavakat. De nem azért mert el akarom őt ítélni vagy mert a hitem megingott benne. Nem, bármi is történt a múltban, ő még mindig az anyukám, akit tisztelek és szeretek. Egy hiba ezen nem fog változtatni rajta, főleg nem egy olyan, amit tudom, hogy már régóta megbánt és amióta csak segíteni akar másokon. – Ezen a véleményemen pedig nem fog semmi változtatni – rázom meg a fejemet.
– Tudom, hogy segíteni szeretnél minél több gyereken és amit teszel értük… Értünk, az jó dolog. Jó ember vagy, anya és továbbra is szeretlek. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.
Mondom el a véleményemet. Így már máshogyan látom a saját balesetemet. Már értem, hogy a szüleim miért voltak annyira mérgesek rám. Alakulhatott volna sokkal rosszabbul is, mint az autó ripityára törése… Gondolom, a másik anyukám is tud a balesetről, ez pedig így az ő viselkedését megmagyarázza.
– Értem. Igazad van. Nekem se… Nekem se kéne tovább haragudnom magamra a balesetem miatt. Hanem inkább valami jóra koncentrálni – bólintok, felfogva szavainak jelentését vagy legalábbis megpróbálva megérteni a lényeget. – Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen ez. Vagy rosszabb. Most már tényleg óvatosabb leszek, mikor újra úgy döntök, hogy a volán mögé fogok ülni.
A pultnál lévő csengő megszólal és elengedem a kezeit, mikor úgy dönt ő megy a rendelésünkért. A pár pillanatnyi egyedüllétet arra használom ki, hogy a kezeimmel megtöröljem a szemeimet, mielőtt egy könnycsepp legördülne az arcomról. Egyik kezemmel kicsit meglegyezem az arcomat és veszek egy mély levegőt, megpróbálva teljesen megnyugodni és megszabadulni minden szomorú gondolattól.
Mikor anyu visszajön a sütikkel már boldogan mosolygok rá és a tekintetem a süteményekre téved. – Igen. Remélem az ízük és legalább ennyire jó, ha nem jobb. De eddig még nem kellett családunk ebben a cukrászdában – jegyzem meg, magam elé húzva a saját tálcámat. A villát a kezembe veszem és a torta széléből kicsit levágok az evőeszközzel, hogy megkóstoljam. Örömmel hümmögök fel, mikor lenyelem a falatot. Pont olyan az íze, amire emlékeztem. Imádom a fekete erdő tortát.
– Én is remélem, hogy Dan majd megérti… Próbáltam is mondani neki, hogy csak szeretnétek, ha önálló lenne, ha ezt megtanulná. De ugyanakkor gondolom nem lehet könnyű új életkörülményeket megszokni – mondom két falat között. – Értékelem, hogy nem szeretnétek, ha haraggal költöznék el. De még tényleg nem tudom mikor megyek vissza vagy, hogy mikor költözök el ténylegesen… És hova… – itt abbahagyom a beszédet pár pillanatig és eltöprengek a dolgon miközben leteszem a villámat a tányér szélére. A csokis shakem mellé járó szívószálért nyúlok, kibontom és a pohárba helyezem. Egy kortyot iszok belőle, talán kettőt is, mialatt kinézek a kirakatablakon. Kint még mindig szakad az eső.
– Szerinted Staten Island jó lenne lakhelynek? – fordulok újra feléje, továbbra is elgondolkozva. – Bár még mindig várok arra, hogy a Doki értem jöjjön a Tardisával. Vagy az Enterprise-ra vegyenek fel, bár az másik sorozat, Star Trek – teszem hozzá, a szívószállal kicsit megkavarva az italomat és újra iszok egy kortyot. Persze ezek már fikciók, de… Soha ne mondd, hogy soha.
Megemlítem, hogy a bátyám lakótársaival is sikerült összeismerkednem, ami kapcsán büszkén kihúzom magamat a székben és bátran mesélek róluk. Egy keveset.
– Nos, ők is a Columbiára járnak, csak más karra. Kaylee is szeret olvasni, meg könyvtárba járni, szóval van ő is akkora könyvmoly, mint én. Vele lakok egy szobában. Abel pedig szintén geek, szóval vele is van egy csomó közös témám és emiatt megérti miért szeretem annyira a sci-fit.
Tudom, hogy nincsen sok barátom és ezt anyu is tudja. Talán ezért is esik jól most beszélni nekik róluk, hogy lássa annyira nagyon még sem vagyok antiszociális. Tudok barátkozni. A következő kérdése éppen ivás közben ér, majdnem félre nyelek tőle.
– Dehogy is, anyu! Csak barátok vagyunk! – felelek megrázva a fejemet és egyik kezemmel kicsit megütögetem a mellkasomat, nehogy megfulladjak.
– Szerintem Essienek és Sagenek előbb lesz valakije, mint nekem…  – próbálok meg rámutatni erre a tényre. Sage nem antiszoc, Essie pedig egy tündér, így mindkettőjük esélye matematikailag több nálam. De ezért én nem is haragszok rájuk. – Hiszen tudod, hogy mi a véleményem. A fiúk hülyék… Vagyis a legtöbbjük az. Úgy gondolom, hogy ebben egyetérthetsz velem… Meg amúgy is, az én elváraim magasak.
Jelentem ki, megvonva a vállamat és megint beleiszok a shakeembe. – Tényleg, hogyan is ismerkedtél meg anyuval? Mármint… Honnan tudtad, hogy ő a… Igazi? Meg… Hogyan ismerted meg Dan apját? – zúdítom rá a kérdéseket puszta kíváncsiságból. Lehet, hogy korábban már adott valamelyikre választ, esetleg mindegyikre, de most nem emlékszek rájuk. Erre pedig ő terelte a témát, szóval… Kíváncsian hallgatom.

Szószám: 1629 Megjegyzés:    

Megnyugvással és elégedettséggel tölt el, hogy Anyu lelkesen támogat a videójáték fejlesztő karrierem gondolatát és nem ellenzi mondván, hogy az egy fiús szakma vagy valami ilyesmi. Csak kívánnám, hogy a másik anyukám is legalább fele annyira érdeklődne és örülne az iránt, hogy nagyjából biztos vagyok benne, hogy mit szeretnék csinálni diplomaszerzés után…
– Mindenképpen szeretnék majd az egyik nagyobb videójáték fejlesztő cégnél elhelyezkedni, miután lediplomáztam. Aztán pár évnyi munkatapasztalat után talán alapítok egy saját céget! Még nem döntöttem el, de asszem van is még időm ezen agyalni – mondom inkább ezt, ahelyett, hogy nekiállnék megint panaszkodni a családi témában, egyes családtagjainkról. Nem akarom vétetlenül se elrontani ezt a jó pillanatot.
– Nem, nem ő a főszereplő. Dehogy bíznék rá ekkora nagy feladatot, még ha csak a róla mintázott karakterről beszélünk! – legyintek, kicsit prüszkölve a gondolaton. Noha nem mintha amúgy nem Dan hatására vágtam volna neki az egész játék készítésének, mert annyira megihletet és aztán még egész nagy szerepe lenne a játék jelenlegi verziójában… Dehogy…
(Igazából igen, de ezt nem mondom el senkinek, mert… SPOLIER! Aki tudni szeretné, hogy Dan karakterével mi a helyzet (és a többivel) annak végig kell vinnie a játék összes pályáját. Muhahahaha.)
– Azóta vannak más karakterek is benne. Néhány. Még bővítem. De nemcsak fiú karakterek, lányok is van már! Ó, és egy nemtelen. Girl power és sokszínűség – folytatom a játék ismertetését. Anyu kivétel, őt azért valamelyest szándékomban áll beavatni és kipróbáltatni vele. Ő lesz az én verzióm a „Beavatott”-ra.
– Igen van benne történet olyan szempontból, hogy van egy bevezető szöveg, aztán minden harc előtt van párbeszéd, leginkább az ellenfelekkel. Nem mondanám szerepjátéknak, inkább valamelyest ügyességi játék, de igazából a párbaj harcokon van benne a hangsúly, mintsem akadályokon vagy puzzle feladatokon… Nem tudom elmagyarázni. Ez olyan, hogy látnod kell majd a saját szemeiddel és játszani, anya!
Fejezem be a magyarázatot kissé titokzatosan egy széles mosoly kíséretében és a végére felviszem a hangsúlyt, ezzel sugallva, hogy bizony a tesztelőmnek kell majd lennie. Nem mondhat rá nemet. Ő nem.
A beszélgetésünk aztán átterelődik másra, autóbalesetre. Ez már kevésbé vidám téma, de egy Vin Diesel-es mondat csak elhagyja a számat, megpróbálva viccelődnie, ami sikerül is. Mosolygok, sőt vele együtt nevetek a szavaim hatására. Még akkor is, hogy érzem ezzel nincsen vége a komolyabb témának és a következő pillanatban ez az érzésem be is igazolódik. Beszél az ő balesetéről, mely sokkal komolyabb, szomorúbb. De nem vagyok már kisgyerek, megértem miért kell ilyenekről is beszélnünk.
Meghallgatom. Megszorítom a kezeit, hogy tudja itt vagyok neki. Ahogyan ő törődik velem és a testvéreimmel, én is úgy akarok vele törődni, hiszen egy család vagyunk. Ő pedig mióta csak az eszemet tudom próbál arra tanítani, hogy a családtagok támogatják egymást. Ő a világon a legjobb édesanya, így tudom, hogy a szavai, a tanítása mögött nemcsak a szeretet, a családi idill képe varázsolódik ki, hanem a logika is. Nem kerüli el a figyelmemet az arcán legördülő könnycseppek sem, melyek láttán kicsit én is elszomorodok. Nem szeretem az anyukámat szomorúnak látni.
– Én is szeretlek téged anya – mosolygok vissza rá bíztatóan, utoljára megszorítva a kezét mielőtt elengedem. Nekem is nagyon sokat számít, hogy ő meg engem ért meg.
Néhány perccel később már mindkettőnk előtt ott a választott sütemény, így végre tényleg azért vagyunk itt, amiért eljöttünk. Sütizni. Ez pedig az előbbi szomorú pillanatok után határozottan vidámabban hat.
– Naná, hogy hazalátogatok majd rendszeresen! Hát különben, hogy ellenőrzöm, hogy az otthagyott cuccaimhoz nem nyúl senki ártó szándékkal? – kérdezem meg, két süti falat bekanalazása közben. Majd másik anya említésére cseppet meglepődök.
– Ó, szóval… Ő is hiányol a munkája közben, mi?
Szalad ki a kérdés meggondolatlanul az ajkaim közül. Nem akartam hitetlenkedően hatni, meg azt se, hogy a felgyülemlett negatív érzelmek ott érződjenek a hangomon, de lehet, hogy pont sikerült kifejeznem, hogy róla egy kicsit másképp vélekedek. Legutóbb veszekedett rám és úgy emlékszek, hogy nagyon nem szívesen látott otthon, a baleset miatt.
– Azért Staten Island, mert az egy sziget. Duh! Olyan mintha egy másik bolygó lenne és nem Manhattan vagy Queens – válaszolom, ezzel is megpróbálva témát változtatni. Megvonom a vállamat.
– Igen, annyira nem menő, de hát, ha reálisak akarunk lenni akkor Staten Island elég jó. Nem a világ másik vége, szóval onnan is könnyen tudnék hazalátogatni. De kicsit mégis más lenne, szóval nem érezném úgy, hogy egész életemet ugyanazon a helyen élem le… Ha tehetnéd és bárhol élhetnél hol tennéd ezt meg? – pillantok rá érdeklődve. Persze Manhattannek is megvan a maga szépsége, ezt nem tagadom, hiszen egy csomó kedvenc helyem itt van a városban. – Én a… Hm… A Holdat választanám! De csak átmenetileg, hogy megnézzem mi van a másik oldalán. Illetve, hogy stoppoljak, hogy az éppen arra járó űrlények felvegyenek az űrhajójukra utasnak és bejárjuk a Nap rendszert, majd a Tejutat és azon túl… – elmélkedek hangosan, mosolyogva sóhajtva egyet, álmodozva, hogy milyen jó is lenne, hogyha megtörténhetne ilyesmi. Miért ragaszkodjunk a Földhöz, hogyha ott az egész kozmosz, amit felfedezhetnénk? Jó, kell hozzá a megfelelő technológiai is, de… Egy nap csak képes lesz rá az emberiség. Még ha nem is feltétlen az én időmben, attól még álmodozni szabad.
Ezután a barátaimról mesélek neki, hogy tudja nem vagyok egyedül és nem csak a bátyámat ismerem. Én is tudok barátkozni, nemcsak Dan. Aztán valahogy az ilyesmi témák a könyvekben és a filmekben is az olyan barátokra terelődik…. Aha, utólag látom, hogy erre számítanom kellett volna.
– Ez… Azt hiszem, igaz. Csak még én nem döntöttem el én ugyan milyen fiút keresnék – vallom be. Igazából az okos fiúk tetszenek nekem. De az űrlények is, bár van egy olyan érzésem, hogy talán nem kéne anyunak azzal jönnöm, hogy kezdjen el csak barátkozni ezzel a gondolattal. Az biztos kitétel lenne, hogy hinnie kell az űrlényekben, meg klassz lenne közös érdeklődési kör is, de… A fiúk nagy része hülye. Az élet pedig több annál, hogy érdekesek perceket pazaroljak arra, hogy találjak valakit mikor egyedül is megvagyok. Ha akar, akkor találjon ő rám, oké?
– Nyitott szemmel járok – mondom, a kezeimet a szemeimhez emelve, hogy megmutassam neki igenis látok e téren is. – Kivéve, ha nincs nálam a szemüvegem vagy a kontaktlencséim… – teszem hozzá vicceskedve. – De értem, hogyan érted. Nem feltétlen szándékom egyedül leélni az életemet, csak… – vonom meg a vállamat. – Jól megvagyok én egyedül is. Szeretek egyedül lenni és magam lenni anélkül, hogy megkéne feleljek valaki elvárásainak.
Magyarázom a véleményemet a témával kapcsolatban. Ezután én bombázom őt kérdésekkel, kíváncsian várva a válaszait. Mikor belekezd a mesélésbe leteszem az asztalra a shakemet és a kezeimre támasztom a fejemet és mosolyogva hallgatom a szavait.
– Szóval Dan nagyon ráütött? – kérdezek bele a mondandójába, homlokomat összeráncolva ahogyan megpróbálom vizualizálni a dolgot. – Nem is gondoltam volna, hogy megbántad, hiszen Dan csak pozitívum benne… – jegyzem meg halkabban, mikor még csak nagyon az elején tart a mesélésnek én meg későn kapok észbe, hogy talán nem kéne félbeszakítani.
Örülök, hogy válaszol a kérdéseimre, nem hárít. Másik anyuval talán nem tudnék ilyesmiről beszélgetni, legalábbis ez az érzésem. De az említése kapcsán határozottan szélesebb lesz a mosolyom, mert anyun látom, hogy tényleg komolyan gondolja a szavait és ő is mosolyog, határozottan jót tett nekik, hogy egymásra találtak.
– Neee…. Tényleg ő mutatott be titeket egymásnak? – kérdezek vissza döbbenten pislogva és kissé tátott szájjal. – És mit szólt aztán Harry mikor később megtudta, hogy összejöttetek? Meglepett volt vagy… Mi? – érdeklődök. – Amúgy tényleg nagyon különböztük. Mármint te és anya.
Bólintok a saját kijelentésére reagálva, hogy különböznek. Másik anyu szigorúbb, mint ő. Bár azt hiszem különbségek nem mindig rosszak és el se tudnám képzelni őket úgy, hogy másképpen viselkednének, mint ahogy. Igen, nincs olyan tapasztalatom, mint amiről anyu mesél, szerelem és házasság, de tudom (még ha néha van kételkedő pillantom nekem is), hogy ők ketten jól megvannak együtt, szeretik egymást és minket is. A maguk módján.
A következő pillanatban a mobilom váratlanul megrezeg, ami miatt gyorsan megnézem milyen üzenetem érkezett. Csak egy értesítő email, hogy már átvetem a rendelt könyveimet.
– Bocsi, csak most jött az értesítés, hogy az előrendelt könyvemet és azt a plusz egyet, amit még melléje rendeltem, már átvehetem a könyvesboltban. Az egyik sci-fi, a másik pedig fantasy – magyarázkodok. Tudom, hogy nem szép dolog a telefon képernyőjét nézni miközben beszélgetünk valakivel élőben. Egy kis kínos szünet, míg töprengek. Jó vele itt ülni, sütizni és beszélgetni, csak… – Majd oda kéne érnem még zárás előtt… Ugye ezért nem haragudnál meg? Persze nem most rögtön akarok távozni. Még beszélgethetünk – teszem le a mobilomat és veszem kezembe újra a villámat, hogy a torta maradékának elfogyasztásához hozzálássak.
– Neked van még programod mára? Na és hétvégén mit tervezel? Talán… Talán szombaton hazajöhetek ebédre. De csak ha nektek is okés!

Szószám: 1403 Megjegyzés: