Hajnalban keltem, és minthogy még mindig sztrájkol a fiam, így egyedül futottam. Értem én,hogy vége van a sulinak, de ennyire nem kéne tespedni. Na jó… megsértettem, mert megmondtam az igazat, már ezek szerint az is baj, hogy aggódom érte. A mai öt mérföld után, ami kellemesen lezsibbasztott, és fárasztott, Sharmila háza felé kerülök haza, egy futó póló van rajtam, futó nadrággal, és arra húztam fel egy focis nadrágot, jó a hő elvezetése ezeknek a futós holmiknak, de semmi kedvem hogy a seggem nézzék a tapadós gatyában. Banán… a pszichológus kisasszony banánra vágyott, miután így ébredt. Adok én neki banánt! Csak nem az enyémet, mert ő olyasvalaki, akivel többször találkozhatok, a kötelező vizsgálatok miatt, és így, megmaradok az alkalmi partnereknél, teljesen jó. Keaganra is alig van időm, majd egy párkapcsolatra? Persze. Megizzadtam, jövök rá, ahogy megállok az ajtó előtt, és csöngetek, majd kiabálok is. - Megjöttem, meghoztam a reggelit, Sharmila! Erik vagyok! – nem a pincéből jövök, mert ahhoz haza kéne mennem a fiamon át, a pincébe, és egyébként is ez volt praktikusabb. Előveszem a lakás kulcsot és végül benyitok, zene szól, és finom illatok jönnek a konyhából. Kíváncsi vagyok, így oda tartok, rántotta, és kávé, de Sharmila nincsen sehol. Behatolásra utaló jeleket keresek azonnal, de semmi ilyesmi. A banánokat leteszem a konyha pultra, és elindulok az emelet irányába.Ott megcsapja a fülemet a zuhanyzás hangja. - Sharmila, itt vagyok, meghoztam a banánt, de nem válaszolt, így beengedtem magamat. – nem megyek be a fürdőszobába, megvárom a választ, és visszamegyek a konyhába. Tudnom kell, hogy jól van, ha már itt vagyok, így nem Deannek kell idejönnie, külön ellenőriznie, ha már itt lakom a szomszédban egyébként is. Szomjas vagyok, így a hűtőhöz lépek, szerencsére hűtött víz mindig van, így a szekrényhez lépek, ahol a shakereket tartom, és a port, amit futás után szoktam inni. Két kanállal szedek a dobozból, és öntöm fel a palackos vízzel, és a kupakot rátekerve rázom fel, hogy a por összekeveredjen benne. Ezután jólesőn meghúzom, tényleg jól esik, szükségem volt a futás után egy kis plusz energiára. a maradék vizet pedig a palackból kortyolom ki, a shakert pedig tovább lögybölöm, és a hűtőszekrény mágneseket veszem szemügyre. Nem csak ide kerültek, emlék köt mindegyikhez. Bár koránt sincs annyi mint a saját házunk hűtőjén, aminek tele aggatásában még a fiam is segített. Egyet apák napjára csinált még első osztályban, kreatív órán. Büszke voltam rá, és nagyon örültem neki. Milyen gyorsan eltelt az-az idő…tegnap még szinte itt totyogott. ~Keagan!~ Cöccögve rázom meg a fejemet, és a háromnegyedét megiszom a koktélomnak.
Semmi kedvem sincsen itt lenni, de mégis a szerepem megkívánja hogy megtegyem és most egy tiszteletre méltó doktornő vagyok, akit éppen elraboltak és így valahogy ki kell használnom a helyzetet hogy Erik közelébe férkezhőssek, ha már egy két napra itt kell maradnom a háza szomszédságában. Amennyire lehet, berendezkedek, és elküldöm bevásárolni hogy valami zöldséget és gyümölcsöt hozzon, hogy megőrizzem a formám, és amikor majd odakerülök, akkor legyőzhessem. Mert ez a végső célom. Amíg távol van, addig a zuhanyt foglalom el, és nem tudom mennyi időbe telik, de határozottan jó érzés a forró víz és a puha törülköző de aztán egyszer csak meghallom őt, gyanítom nem először szólongat már és így válaszolok is neki. - Erik! Köszönöm - felelek, és aztán amikor kész leszek, a saját ruháimba bújva sétálok le hogy köszöntsem élőben is, és még egy halvány mosolyt is sikerülvillantanom rá, mint aki kialudta magát. - Reggeli edzés után van? Nagyon friss - jegyzem meg a shakeres üvegre pillantva, nem ismeretlen előttem ez a koktél, és néha nincs is jó íze egyiknek sem. Mégis kell hogy megtartsam a formám, amit nem az aerobik edzett ilyenné hanem a kemény munka és harc. Mert minden erről szólt, a rusged kötelékében. Harcról. - Tekintélyes gyűjtemény. Gyanítom a saját lakásában is van pár - tippelek. Követem a pillantását és a hűtőre nézve én is egy üveg hideg víz után nyúlok. Jól esően kortyolok bele, és készítek egy banános-tejes turmixot. Könnyű reggeli, és majd később edzeni is fogok, valami buta videóra ami nem adja vissza a lényeget, de legalább úgy tűnik, mintha csak a doktornő lenne fitt, és nem a mögötte rejlő én.
Tudtam, hogy miért viselkedek vele így, mert igazából csinosnak gondolom. Tetszik az orra íve oldalról nézve, és a szemei is. De ennyi. Néztem már meg nála bombább nőket is. Viszont most, úgy döntök, hogy fegyver szünetet tartok, nem kell állandóan marnom. Elvégre őt nem képezték ki úgy, éles helyzetekre, mint engem. Ezért nem hibáztathatom. A dicsérő szavai hallatán fordulok felé, és biccentek. - Jó reggelt. – majd a hűtőre vezetem a pillantásomat. – Van pár darab, igen. – nem kell tudnia ennél többet. Viszont, a banán turmix illata valahogy felcsigáz, és jobb is, mint az én shakem. - Kaphatok a turmixból? – teszem le az üres műanyag poharam, és azonnal el is öblítem, mert nincs undorítóbb a bepállott fehérje pornál. Ha kaptam, akkor a poharammal együtt sétáltam a nappaliba. - Mára engem kapott meg személyes testőrnek, így én fogok vigyázni a hátsójára. – járom körbe a szobát, mintha bármiféle változás közbejött volna , tegnap óta. – Így használnám a fürdőm is, ha nem bánja. – igen, szeretnék megfürdeni a futás után. Jólesőn nyújtózkodom a nappaliban, vigyázva a banán turmixos poharamra, aztán elindulok az emelet felé. Megfürdök én is, és tíz perc múlva tisztán érkezek vissza, friss ruhákba. Farmer, és fehér póló van rajtam, az üres poharam elmosom, és megnézem, hogy mit csinál Sharmila. Legrosszabb esetben leülök a kanapéra, valamivel távolabb tőle. Tv van, tud tv-t nézni. - Elnézést kell kérnem a tegnapi viselkedésemért. Nem szeretem, ha valaki felelőtlenül viselkedik, és nem gondol a következményekre. Hajlamos vagyok piszkálni az illetőt. Bár, bizonyára feltűnt magának, hiszen pszichológus. – vonom meg a vállamat. Igen, így kell bocsánatot kérni, majd újra elütni az élét valami szemrehányó dologgal. Ez az én formám, és nem is érdekelt, hogy ilyen vagyok. Sosem akartam megváltozni. Nem is fogok. - Miért pont az extrém pszichés munka körülményű emberekre szakosodott? Miben tud segíteni a magunk fajtáknak? – ha már együtt vagyunk összezárva, hát ne csendben üljünk. Kíváncsi voltam, és most valahogy másabb volt a hely, és a légkör is. Így nem csak ült szemben velem, csendben, és arra várt, hogy én szólaljak meg elsőnek. Bármiről, és ha kérdeztem, sosem válaszolt ő sem. Nem vagyok 0/24-ben sem, állandó faszfej se.
Figyelem őt, és próbálom kitalálni vajon mire gondolhat. Tudom jól, hogy nem nézek ki rosszul, de a külsőm elég kevés lenne ha arra építenék, így arra nem is igazán fektettem hangsúlyt a munka folyamán. Persze, visszafogottan csinos vagyok mint mindig, de ez kevés lenne önmagában Erikkel szemben. Megrögzött agglegény, sosem volt tartósabb, komoly kapcsolata csak egy két éjszaka erejéig engedett a női nem csábításának. Többet tudok róla mint gondolná, és talán a saját csapattársainál is többet. Az agyam egy végtelen memória, legalábbis sokszor úgy érzem és néha félek hogy egy-egy fontos dolgot elfelejtek. Eddig még nem hagyott cserben az eszem, de azért ez egy reális félelem az én szakmámban. Elmosolyodom a köszönésére, és a konyha felé fordulva shaket készítek ami egyszerű de laktató és ebédig elleszek vele. Elkészítem és még jó hogy több lett mint ahogy terveztem, mert Erik is megszólal. Előveszek két hosszúkás poharat és igazságosan elosztom kettőnk között. - Persze, tessék. Egészségére - nyújtom felé a poharat és gyorsan a kezébe nyomom, minden romantikus sémától mentesen. Az kellene még hogy alaposan megnézze a kezem, és rájöjjön hogy nem a papírmunkától ilyen inas és erős. Van, amin a testfesték és az alapozó segít de jelenleg nem otthon vagyok és nem áll minden a rendelkezésemre. A legtöbb hegemet így is eltüntettem. - Köszönöm - mosolyodom el, és megállom hogy ne tegyem szóvá, hogy ez bizonyára hatalmas áldozat a részéről, a tegnapi viselkedés után. - Persze, ez a maga háza... a vendég én vagyok - intek zavartan az emelet és a szobája felé. Én összerámoltam, menet kész vagyok, és szeretek mindig mobilis lenni. A szoba majdnem pont ugyanolyan mint mielőtt jöttem. Apró pontatlanságokat hagytam, a túl tökéletes is gyanús, mert az már... tanult készségre ad okot. Amíg vissza nem ér körbe járom a nappalit és felmérem. Kipillantok az ablakon, és elemzek. Kész képet kapok mindenről, de mire visszajön már a kanapé sarkában ülök és a tévét kapcsolgatom. - Igen, feltűnt hogy elég ideges volt tegnap. Nem hibáztatom érte, bizonyára a stressz így nyilvánul meg az ön esetében. Szerencséjére, nem vagyok sértődékeny - pillantok rá kedvesen, vagyis önmagamhoz mérten kedvesen, mivel nem haragszom. Én is kiakadtam volna az ő helyében, csak hogy nekem most éppen ezt kellett tennem. Levonom a tanulságot hogy nem enged közelebb, hiszen a bocsánatkérése is egyfajta szemrehányás. Le kell nyelnem, de gondolatban feljegyzem hogyha eljön az ideje, leverjem rajta. Szó, szerint. Magamhoz ölelek egy kispárnát ahogy a tévére nézek. Valami akciófilm, épp szétlövik egymást és aztán válaszolok csak neki. - A magukfajta, ahogy fogalmaz.... mindennap szembenéz a halállal. Az emberek számára ez nehéz dolog, váratlan. Elveszíteni valakit, akit szerettek, akivel múltjuk volt. Jövőt terveztek... Ugyanígy a másik oldalon sem könnyebb. Elvenni az életeket. Könnyű meghúzni a ravaszt, pár izom munkája csupán, és mégis egy végleges változást hoz magával. Tudom hogy meg kell tenni, hiszen egy munka. Egy egy ember halála olykor jó lehet, mert megszűnik egy bűncselekmény, és a jó ügy érdekében cselekszenek. Ettől még.... nem könnyű, és néha szükségük van rá hogy csak beszélgessenek valakivel, ítélkezéstől mentesen hiszena döntés nem az ő kezükben van hanem a főnökük, és annak a főnökének a kezében - magyarázom lassan, ahogy belegondolok a szerepembe. - Elvenni egy életet nem nehéz, és mégis az egyik legnehezebb dolog, mert az az ember nem jön vissza és hiába volt bűnöző, terrorista, besúgó.... mégis ember volt - teszem hozzá egy kis hallgatás után. Segítek az embereknek feldolgozni, hogy vér tapad a kezükhöz, és nem tudom legálisabbá tenni, de legalább elébe megyek a rémáloknak és a bűntudatnak. - Néhányan ha mesélnek róla, ha leírják, lerajzolják... jobban érzik magukat utána. A tett nem lesz semmivé ugyan, de csökken a bűntudat és az önvád. Maguknak pedig nem szabad meginogni, a legrosszabb helyzetben sem, és így... muszáj hogy kicsit könnyítsenek a lelkükön, hogy aztán újra, teljes erővel védhessék az országot ahol én is élek - folytatom.
Figyelek rá, hiába a tv-re függesztem a pillantásomat azért hallgatom őt ennek ellenőre, még akkor is ha a banán shakemet szopogatom, egyébként finom, és azt hiszem kezdek túltelítődni, a saját shakemmel, és az övével. Ebből nem lesz egyhamar ebéd. Egy szót sem szólok a kismonológ közben, csak a szívószálon keresztül hallatszik a szürcsölésem, mintha az egészről ez lenne a nagy büdös véleményem. - Nincs szükségem arra, hogy beszélgessek arról, hogy hány embert öltem meg. Gyerek koromtól kezdve erre készültem, képeztek. Ügynök szülők gyereke, tudja. – vonom meg a vállamat, és az italomat kevergetem a szívószálammal. Nem kell tudnia, hogy milyen programban voltam ,hogy profi, lelkiismeret nélkül gyilkosnak képezzenek. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezen töprengjek, egy percet sem. Egy megingás, az életembe kerülhet, és engem várnak otthon is. – rajta kívül mások is tesztelnek időnként, de ezekről sem kell tudnia. Az, hogy nem veszek részt aktívan az ő óráin, az az én döntésem volt. - Egyébként, nem voltam stresszes, csupán nehéz a természetem, és kiakaszt az emberi meggondolatlanság. De már tegnap úgyis elmondtam, hogy mi volt a problémám. – kanyarodok vissza a korábbi stressz témára egy kicsit. Így is többet beszéltem, mint amit akartam. Igazán jöhetne Dean és leválthatna. Jobban szerettem volna otthon pihenni, mint rá vigyázni. - Nagyjából tíz percre magára kell hagyjam, ebédet kell csinálnom a fiamnak, és át kell hozzam ide a hozzávalókat, majd vissza a kész kaját. – kelek fel a kanapéról, és az üres pohárt elmosása után elindulok a pince átjáróhoz. Két nagy szatyorral felpakolva érkezem, minden ami a házi hamburger készítéshez kellhet, és két üveg sör, a doktornőnek is, hogy ne érje szó a ház elejét, hogy egyedül kortyolgatom kaja készítés közben. Ezután bevetem magamat a konyhába, a hamburger húst, magam keverem össze, és ízesítem be. A zöldségek is frissek, egy része a hambiba megy majd ,a maradékból salátát csinálok, és hoztam steak krumplit is, amit ki kell sütni. A salátához valókat egyenként mosom meg, és a jégsalátát, meg a salátát is leveleire szedem, egy részét úgy hagyom, a másik részét meg belevágom majd a tálba. Sajtokat is hoztam bele, mert imádom sajttal tele pakolni, mozarella, és feta sajt, meg parmezán. Mindent kikészítek előre, a kezem ügyébe, szerencsére itt is nagy a konyhapult azért, hogy elférjek rajta, amennyire akarok. De mivel itt nem a sűrűn használt késeim vannak, hanem a selejtesek, így neki kell álljak kést élezni. Tökéletesen elvagyok a sütögetéssel a saját világomban, az ő jelenléte sem zavar. Benyúlok a zsebembe a telefonomért, és élezés közben felhívom a fiamat. - Hello, Keag, a kedvencedet csinálom ebédre, remélem nem tekeregsz sokáig a városban? – várom a válaszát a vonal túlsó végén, és leállok az élezéssel is. Persze, máskor mindig az a baja, hogy keveset vagyok itthon, de most fontosabb game klubban ücsörögnie a haverjaival, aztán mehetek be érte az őrsre. - Értem, akkor majd otthagyom a hűtőben, csak be kell dobnod a mikróba. – kinyomom mindenféle szevasz nélkül, nem vagyok az az érzelgős fazon, meg a köszöngetős sem. Pláne ha kissé megbántott a fiam viselkedése, amúgy sem vagyunk mostanában jóban. Amióta bejelentette az elmebaját, hogy katonai suliba akar menni. – Van egy jóhírem, doktornő! – szólok oda neki, ha netán bent ülne a nappaliban még mindig de,ha itt van, akkor csak simán hozzá intézem normál hangerőn a mondandóm. - Vendégem az ebédre, csak egy kikötésem van, két hamburgernek kell maradnia, ami a fiamé. – folytatom az élezést, és szusszantok. Mogorván pillantok a sörös üvegemre, majd mintha az tehetne mindenről, meghúzom.
Kényelembe helyeztem magam a kanapén, és a díszpárnát ölelve válaszolok neki. Nagyon emberi reakció és persze valahol én is mélyen egyetértek vele, hogy nincs erre szükség. Minden agyturkász sikoltozva menekülne előlem, hogy mennyire meghasonlott tudok lenni, és mennyire nem esik nehezemre a szerepet játszani. Jól játszom. Az élet csak egy színpad és az emberek mint jó színészek játszanak*. Azonban a szerep szerint, vitatkoznom kell vele erről, de magam sem hiszek benne hogy ez bárkinek is javára válik. Mindenesetre átgondolom amit mond, és aztán reagálok csak a szavaira. Nem veszem a lelkemre hogy nem ért egyet ezzel, és ő nem akar beszélgetni. Meg kell jelennie időről időre nálam, de nem kényszerítem semmire, elég vonzó látvány hogy legeltessem a szemem rajta. Nekem nem nagy veszteség, és a testbeszéde is sok mindent elmond, amit talán nem is akar elárulni magáról. Én nem egy öregasszony vagyok, akit csak tiszteletből tartanak és csak leüljük az egy órát. Nem, én küzdök érte hogy megismerjem őket. Eriket is. - Tudom hogy magának nincsen, de akadnak olyan emberek, akiknek viszont szükségük van rá, és akadnak akik élnek is ezzel a lehetőséggel. Tudja, Erik, ez nem kényszer. Senki nem fog senkit kényszeríteni. Ez lehetőség... mindenkié - teszem hozzá, hiszen hála a munkámnak megnéztem Erik aktáját és mindent tudok róla, a szüleiről, nagyszüleiről és a fiáról is. Aki lázongó tinikorban van éppen. Tökéletes. - Tudom, de nem mindenki olyan szerencsés mint maga, hogy van aki hazavárja Erik. Sokan, csak egy üres lakásba érnek, egy csendes helyre ahol senkivel nem tudnak beszélni - egészítem ki ahogy ránézek. Nem ítélkezem, nem gonoszkodom. Csak mélyen a doktornő háta mögött. - Nos, én nem megyek sehová, csak holnap.... - sóhajtok fel, apró mosollyal, ahogy kényelembe helyezem magam, jelezve hogy menjen csak nyugodtan. Én itt leszek, amúgy is itt lennék, és amíg vissza nem jön, lekötöm magam a tévével, és aztán ahogy visszatér, és a konyhába megy hátrahajolok hogy lássam mit ügyködik. - Segítsek? - kérdezem, de ahogy látom válaszra sem méltat, így nem is igazán erőlködök a beszélgetésben és csak fülelek ahogy a beszélgetésre bár nem hallom a választ rá, de mégis mintha épp elutasították volna. A tévére függesztem a tekintetem ahogy visszanéz rám. - Ez igazán kedves Erik. Ha már együtt ebédelünk, igazán megtehetné hogy elhagyja a magázásom... - sóhajtok ahogy felkelek, és kisétálok a konyhába hogy ha kell segítsek neki. Nem vagyok a konyha gyöngye de éhen halás sem fenyeget igazából, így nem tartok ettől. Ha elfogadja a segítségem, még segítek is összerakni a hamburgereket. És kettőt szépen félre is teszünk egy éhenkórász tinédzsernek. Azok mindig éhesek. - Mást is ilyen remekül készít vagy a hamburgernek a bajnoka? - kérdezek tovább.
Kezdőlap
