Nem tudom, hogy inkább naivság vagy eltökéltség, de ettől függetlenül valahol csodálom Eli elszántságát meg pozitív hozzáállását, ahogy a betegségemet, meg ezt az egész krízishelyzetet kezeli. Én akármennyire is próbálkozok, csak annyira jutok, hogy megőrzöm a higgadtságom a helyzet komolysága és komoly veszélyeket rejtő léte ellenére, de hogy még mellé még pozitív is legyek? Majd ha kiderült, hogy nem lesz semmi komoly utóhatása a feledékenységemnek, akkor talán…
Tagadhatatlanul élet- és hangulatmentő, amikor végül előkerülnek a pirulák, és a nagy örömködés, ölelkezés közepette az is megfordul a fejemben, hogy tényleg igaza volt… talán tényleg nem lehet véletlen mindaz a sok minden, ami ma történt, miután kiléptünk az étterem kapuján. Az, hogy most itt vagyunk, az, hogy bár úgy tűnik, a természet minden erőnkkel ellenünk dolgozik, együtt valahogy mégis sikerült mindent megoldani. Még úgy is, hogy némelyik egy kisebb csodával ért fel, olyan hihetetlen, mint például az előkerült gyógyszerem.
- Nahát, ezt nevezem ám ajándéknak! Nem egy sablonos tucatkacat, ami aztán csak a polcon porosodna, az biztos. - mosolygok jókedvűen a szavain. Igaz, otthon nekem is akad egy pár, de… valahogy otthon mindig csak akkor kerültek a kezem ügyébe, amikor olyan ramaty állapotban voltam, hogy jobbnak tűnt előre kiporciózni több napi adagot, mintsem állandóan felkelni és a gyógyszereim után rohangálni. A műtét óta azért már jóval kevesebb fajtát szedek, meg azt se mindet állandó jelleggel, szóval a városban rohangálva felesleges is lenne a szokásos sablon, „heti gyógyszeradagos” tégelyekkel rohangálni.
- Semmi baj, szerencsére nincs az embernek minden gondja, baja a homlokára írva. – hála a magasságosnak – Másfelől meg, én sem igazán szeretem hangoztatni, amíg nem feltétlenül muszáj. – vonok vállat a szavaira. Sokkal inkább szeretem, ha úgy kezelnek, mint bármelyik más, normális embert, mert akár tetszik, akár nem, ahogy kiderül a betegségem, vagy az, hogy milyen komoly, az emberek vagy szörnyülködni, vagy sajnálkozni kezdenek, esetleg úgy kezdenek bánni velem, mint ha valami törékeny kínai porcelánváza vagyok, ami már attól tönkre megy, ha csúnyán ránéznek. Vagy attól rettegnek folyton, hogy mikor leszek rosszul a közelükben… egyik jobb, mint a másik, nem igaz? Ha rajtam múlt volna, akkor Elit sem most sokkoltam volna ezzel az egésszel, kár, hogy az élet ismét közbeszólt… ha még a vérnyomásgyógyszerem tűnt volna el, azt még túlélem, de a kilökődés-gátló azért már nem játék.
Ahogy alább hagy a riadalom az újabb, sikeresen vett akadály után, mint ha a korábbi légkör is valamivel oldottabbá válna, valahogy kevésbé feszengőssé az élet értelmetlen apróságai miatt. Vagy csak a fáradtság hatása lenne ez az egész? Akárhogy is, engem aztán nem kell sokáig noszogatni, hogy elég volt mára az izgalmakból, fújjunk takarodót. Sőt, amennyire feszélyezett a szobafoglalásnál, hogy végül egy ágyon kell osztoznunk, vagy utána, hogy Eli lepasszolta a ruháinkat mosásra, és úgy tűnik, hiába várjuk őket, most annyira nem tud zavarni vagy érdekelni az sem, hogy miben, vagy épp miben nem alszunk…
Nekem legalábbis egészen hamar sikerül elaludnom, lemaradva arról, hogy a másik számára milyen nehézségeket okoz már ez is, de cserébe ő legalább nyugodtan aludta végig az éjszakát, míg én egy-két óránként felkeltem valami miatt. Legyen az egy hozzám nyomott, jeges talp, egy ellopott takaró, vagy az, hogy alig maradt helyem az ágy szélén… Ha előbb rájöttem, volna, hogy csak egy ölelés az ára, hogy Eli se mocorogjon, forgolódjon, helyezkedjen egész éjszaka, első dolgom lett volna magamhoz ölelni és már eleve úgy elaludni, de utólag ugyebár könnyű okosnak lenni!
Pláne, hogy este még nem tudtam azt, amit most reggel, alvást színlelve, csukott szemmel kiélvezve a bújást-simogatást, és lehet, hogy aljas dolog részemről, amiért nem szóltam, de egyrészt olyan kellemes érzés, hogy szinte moccanni se merek, attól tartva, hogy akkor abbahagyja, másrészt meg… azért bírnék még aludni, kivételesen. Azt mondjuk nem tudom, hogy a színészkedést meddig bírtam volna még csinálni, mindenesetre a szobapincér srác felbukkanása mindkettőnket kizökkentett egy kissé a nagy reggeli idillből, ha meg már így alakult, lehet, hogy nekünk se ártana lassan kelni… vagy legalább ébredezni. Mondjuk az órát elnézve már úgy is oly’ mindegy, talán épp ezért is bújik belém a kisördög, és várok szép türelmesen, amíg Eli naivan abban a hitben élve, hogy még mindig alszik, visszabújik mellém. Kíváncsi voltam, hogy vajon lesz-e mersze egyáltalán, kockáztatva, hogy esetleg felébreszt, de úgy tűnik, bátrabb, mint gondoltam.
- Pont úgy értem, ahogy hallottad. Azt nem tudom, hányszor melengetted őket az este folyamán rajtam, de… 2-3 alkalomra biztosan emlékszem. – gondolkozok hangosan, bár gondolom, tisztában van eme csodás adottságával, úgyhogy annyira csak nem lehet nagy újdonság számára. A takaró alatt átdugom hozzá a lábamat, hogy megnézzem, most mi a helyzet, csak egy fejcsóválással kísérve húzom vissza a saját takaróm alá, pláne miután érzékelem, hogyan rezzen össze a mozdulattól, holott semmi zavarba ejtő nem volt benne. Szerintem…
- Sejtettem. Mint a jégcsap. De ha már én gyógyszertartó dobozt kapok tőled, te minimum egy pár gyapjú zoknit fogsz tőlem… vagy olyan bolyhos plüss zoknit. – állapítom meg, várakozva, van-e valami hozzáfűzni valója a témához, de látva, hogyan feszeng, mocorog, hallgat, kerüli a tekintetemet, meg szökne, ha engedném, így aztán újra én ragadom magamhoz a szót, tovább kóstolgatva. Ahhoz képest, hogy tegnap este milyen laza és közvetlen volt, most mint ha kicserélték volna, de ha már kilogikáztam, hogy nem csak a bor beszélt belőle akkor sem, akkor még talán van veszély, hogy valamivel oldjuk kissé a mostani hangulatot.
- Ezek szerint jobb lett volna, ha semmit sem hallok, érzékelek az elmúlt egy órából? Aztán csak a most reggeli bújás miatt kéne feszengeni meg magyarázkodni? Kész élmény lett volna olyan hangulatban megvárni a következő, délutáni buszt, meg végigülni az utat vissza a belvárosig… - gondolkozok hangosan, bár elnézve a riadt arckifejezését, esélyes, hogy ez a pár perc számára semmivel sem kevésbé kellemetlen, véget nem érő pillanatként marad meg az emlékek között. Nem is kívánom hosszasan kínozni, csak még egy kicsit, amíg megpróbálom kihúzni belőle, hogy mégis mi játszódik le épp a buksijában, vagy legalább nagyjából rájövök, milyen érzések is kavarognak benne.
Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy egészen vicces, ahogy egy szempillantás alatt teljesen megváltozik az arckifejezése, riadtból értetlenkedővé, majd hitetlenkedővé… meglepetté, mint aki még mindig nem tudja elhinni, amit hallott, a csókot követően pedig, mint ha ismét kicserélték volna, sokkal nyugodtabbnak és felszabadultabbnak tűnik. Valami hasonló megkönnyebbülést érezhet ő is, a korábbiak után, mint én tegnap este, amikor megtalálta a gyógyszeremet? Abban magam sem vagyok biztos, mindenesetre, ahogy a csóktól elszakadva meghallom az első szavait, képtelen vagyok visszafogni a mosolygást.
- Mit is? – játszom a tudatlant, nagy, értetlen szemeket meresztve rá, csak hogy kicsit még csipkelődjek vele, de aztán képtelen vagyok néhány pillanatnál tovább tartani a komolyságot, nem is akarom igazándiból – Azt, hogy azt hiszem, én is szeretlek?  Azt jól hallottad ám elsőre is, láttam rajtad. – kérdezek vissza, miközben kényelmesen vissza is dőlök a párnámra. Már Elit sem kell olyan szorosan fogni, attól tartva, hogy egyből világgá szaladna, így hát amikor meghallom a kérdését, csak a nyakamat nyújtogatva pillantok a falióra felé.
- Ami azt illeti, nincs túl sok kedvem a busz után futni, megint… Még ha legutóbb egész jó vége is lett. Így viszont ha nem tévedek, nem sietünk sehová, maximum reggelizni, de ahhoz meg úgy is van még időnk. – gondolkozok hangosan, ami meg a hazajutást illeti, nos… igaz, hogy a következő busz csak késő délután megy vissza a városba, de addig mást nem majd elütjük az időt valamivel, vagy ha Elinek nagyon mehetnékje van, még mindig hívhatunk egy taxit. Talán már újra közlekednek. Most inkább átadom magam az önfeledt henyélésnek, igyekezve úgy helyezkedni, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen, úgy, hogy lehetőleg ne hozzuk a másikat túlságosan zavarba, így, hogy a ruháink még mindig a fotelben pihennek… Bár megvallom, Eli egész jól viseli.
- Évekig azért ne maradjunk… vagyis… nem az évekkel van a baj, inkább ezzel az isten háta mögötti hellyel. De ha ennyire belejöttél, akkor hazafelé is beszervezzünk még valami közös programot? – sandítok rá, mert amennyire vágytam haza, a saját kis jól megszokott kuckómba tegnap este, most valahogy annyira nem sietek hazamenni, inkább húznám, halasztanám én is a búcsú idejét, amíg lehet.
- Nahát, hogy ez milyen romantikus. Mi hárman, mint valami nagy, boldog család. – csóválom a fejem nevetve az újabb, nyuszival előadott kis színjátékra, ahogy pedig Pantoufle arrébb kerül a hasamról, szórakozottan Eli hajával kezdek játszani, mialatt a gondolataim vissza-visszakalandoznak a tegnap estéhez. Akármennyire is örülök a dolgok alakulásának, van valami, ami nem hagy nyugodni, ez pedig nem sokkal később az arcomra is kiül… mégis, hogyan kéne felhozni ismét azt a gyógyszeres fiaskót? Ha tényleg komolyan akarunk egymástól bármit is a későbbiekben, akkor azért Elinek sem árt tudnia az igazságról, már ami a betegségemet illeti. Lehet, hogy mégis korai volt az örömöm? Inkább este kellett volna túlesni ezen?
- Eli? Van valami, amit el kell mondanom… - kezdek bele óvatosan, majd ha rám figyel, akkor némi hezitálást követően folytatom is – A gyógyszerem, amit tegnap megtaláltál… tisztában vagy vele, hogy pontosan micsoda? – sejtem, hogy nem, de sosem lehet tudni, jobb előbb tisztázni, és lépésről lépésre haladni – Említettem, hogy tavaly novemberben volt egy komolyabb műtétem, nos… egészen pontosan szervátültetés volt, azóta kell szednem a kilökődés-gátló gyógyszert. Még konkrétabban, lassan egy éve más szívvel a mellkasomban élek. – rántom le a leplet a nagy titokról, meg hogy minek az emlékét őrzi az a nagy heg, végig a mellkasomon. Hagyok is neki némi időt feldolgozni ezt az egészet, hogy átgondolja, mégis mit jelent ez az egész… lehet, hogy látszólag jól vagyok, és semmi bajom nincs, de igazából olyan ez az egész, mint valami orosz rulett. Lehet, hogy még 50 évig élek boldogan, lehet, hogy egy éven belül megint elromlik valami, és jönnek az újabb műtétek és kezelések… Így, mindennek tudatában is annyira mellettem akar maradni, vagy inkább köszöni és odébb áll, amíg lehet?

- Buta ötlet volt… ne haragudj. - pirulok el annyira, hogy az arcom már egy pipacsra hasonlít. - Nem azért mondtam, hogy az orrod alá nyomkodjam a betegségedet, csak eszembe jutott, hogy most milyen jól jöhetett volna ha lenne nálad egy ilyen kis gyógyszertartó. - nem akarom, hogy azt gondolja bármivel is kevesebbre tartanám amiatt, hogy gyógyszereket kell szednie. A szívbetegségek komoly dolgok, és elnézve milyen mennyiségű gyógyszert kell szednie, eszemben sem lenne sem viccelődni vele, se megbántani. Nem tehet róla, és igazán, szívből azt kívánom, hogy bárcsak meggyógyulna, és ne lenne szükség olyan hülyeségekre mint egy elegáns kis pirulatartó.
- Persze, ezt meg is értem. Biztos unod már, hogy mindenki másképp néz rád. - bólintok együttérzően, majd halványan elmosolyodok - Ismerős az érzés, bár én nem vagyok beteg, de amióta hivatalosan árva lettem, mindenki csak szánakozik és úgy beszél velem mint egy csecsemővel. - megvonom a vállam is, hiszen ezzel sajnos nincs mit tenni bármilyen idegesítő is. Nagyjából azért van elképzelésem róla, hogy hogyan bánhatnak vele az emberek. Mintha kevesebb lenne, vagy minimum a fél karja és lába hiányozna, a fejét meg a hóna alatt cipelné, és legalábbis értelmi fogyetékos lenne, zéró önálló akarattal. Pedig Dean, első ránézésre egy jó kondícióban lévő, intelligens és önálló fiatalember, nem is értem hogyan tudja bárki is ennél kevesebbnek látni.
A nagy, csalogató és nem csak látszólag puha ágyban még jobban rám tör a fáradtság. Valószínűleg az idegeim merültek ki legjobban, főleg az utóbbi nagyjából fél órában, amikor a gyógyszert kerestük. Rettentően féltem, hogy nem találjuk meg, és akkor neki baja esik, pedig ez az utolsó amit szeretnék a világon. Még azt is elviselném, ha gyűlölne és soha többet nem akarna látni, csak legyen egészséges. Más nem számít.
Bár sokáig forgolódtam, mielőtt elaludtam volna, azért tőlem szokatlan módon, végig aludtam az éjszakát. Igaz, eleinte furcsa dolgokat álmodtam, a szokásos menekülés, sírás, futás, hideg és reményvesztettség üldöztek álmomban, de valamiért egyszer csak vége szakadt. Mintha valaki egy hatalmas puha tollpaplannal vonta volna be az álomvilágot, ami mindent eltompított. Csak a biztonságos fehér zaj, meleg, bársonyosan puha érintés maradt, és néha egy-egy megnyugtató “cssss!”, ami után még inkább megnyugodtam, és bátran, nyugodtan másztam fel a barátságos bárányfelhőre, hogy a sok rossz dologtól távolodjak. Ritka nagy baromság, de talán ennek a furcsa álomnak köszönhető, hogy átaludtam az éjszakát, és nem riadtam fel lépten-nyomon.
Felébredve aztán persze le is esett a tantusz, hogy mi volt ez a puha paplan. Dean ölelése, szuszogása volt az, ami segített a rossz dolgokkal szembeszállni és a hátam mögött hagyni őket. Nyújtózkodnék is, ha nem lenne olyan nagyon jó érzés hozzábújni. Kicsit várok a mocorgással, figyelek, hogy hátha ébren van, de nem, nekem legalábbis úgy tűnik, hogy nem. Jó nagyot ásítok, mielőtt még félénk mozdulatokkal simogatni kezdeném a karját, és elmormolnám amit sosem lett volna szabad. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg hallhatta, hiszen olyan békésen szuszogott, a simogatással sem állított le. Abban a békés hitben voltam, hogy ha ébren lenne, nem engedné, hogy simogassam a karját.
A ruhák érkezése némiképp megakaszt ebben a kis titkos-tiltott tevékenységben, de amint sikerül újra magunkra zárni az ajtót, már hernyózom is vissza magam az ágyba, hogy néhány lopott percecskére még élvezhessem a meditatív összebújás örömeit. Természetesen igyekeztem nem felébreszteni Deant, de úgy tűnik semmi sem úgy sikerül, ahogy szerettem volna.
Semmi jó reggelt? Semmi hogy aludtál, csak úgy egyszerűen a lovak közé csap, és alaposan zavarba hoz a hideg tappancsaim felemlegetésével. Meg azzal, hogy azonnal elkezdek találgatni, hogy vajon mióta lehet ébren? Mert mi van, ha…? Baszki!
- Meleg alvós zoknit? De miért? - kérdezek vissza bizonytalanul, hiszen már a lába érintése is váratlan volt számomra, nem kellemetlen csak váratlan, meg ez az egész rettentő furcsa párbeszéd is… tulajdonképpen mi vele a célja? Teljesen összezavar. Nem tudom, hogy haragszik-e vagy csak jól szórakozik rajtam, vagy mi a szösz?
- Az ember arról nem tehet, amit álmában csinál, nem tehetek róla, hogy éjszaka odabújtam hozzád. Én... szégyellem magam és sajnálom, ha kényelmetlen volt, én nem akartam, hogy megharagudj rám emiatt. - küzdök már szinte kétségbeesetten a könnyeimmel, hiszen ezt igazán nem vetheti a szememre. Arról pedig inkább nem is beszélek, csak szégyenkezve hallgatok, hogy most viszont már nagyon is éber állapotban ölelgettem, simogattam és mondtam olyan dolgot, amit a legkevésbé sem kellett volna. Biztosan haragszik, még ha nem is kiabál, én pedig ha ki tudnék bújni a takaró alól, minimum a tenyerembe temetném az arcomat és bőgnék, így viszont marad a buzgó imádkozás, hogy sírás helyett inkább nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el itt helyben.
Talán éppen emiatt az erős bűntudat miatt nem tudom felfogni első körben amit mondott. Illetve… felfogtam, de az agyam csak pörög, pörög és nem tudja feldolgozni, elhinni a dolgot. Ha most csak játszik velem, akkor hazafelé már csak egy buszjegyre lesz szükség, mert ezekkel a retró zöld függönyökkel akasztom fel magam az első fára vagy lámpaoszlopra.
Bár erről még nem beszéltünk, ez a részemről kissé váratlan csók az első az életemben. Minden igyekezetem és szeretetem ellenére, valószínűleg számára is nyilvánvaló, hogy amatőrrel van dolga. De ahogy tegnap este a gyógyszer kapcsán nem álltam tétlenül, most is igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy minél jobban éreztessem vele, hogy mit érzek. Remélem nem nevet ki emiatt, és nem is veszi el a kedvét már rögtön a dolgok legelején. Türelmes típusnak tűnik, talán ki tudja várni, míg én is feloldódok mellette szépen apránként. Kezdetnek, szeretném újra hallani, amit az imént mondott.
- Tudooood! - felelem magam is a vigyorgást visszatartva, hiszen látom ám, hogy csak vicceskedik. Mennyivel jobb ez így! Halkan kuncogva süppedek vissza a párnák közé, óvatosan megölelve Deant, mert még nem igazán tudom, hogy mégis mi ez az egész, vagy szabad-e megölelgetnem úgy igazán. - Hallottam hát! de ettől még hallani szeretném újra. Meg újra meg újra, tudod én ilyen telhetetlen jószág vagyok. - felelem felettéb jókedvűen, miközben kicsit megigazgatom a takarót, hogy hellyel-közzel valamicskét mégis csak takarjon belőlem. Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom pizsamában! Vagy legalábbis a köntösben!
- Ahhoz még van egy kevés. - bólintok, mert azért olyan nagyon sokáig nem szolgálnak fel reggelit a hotelban. Már a tíz órával is egészen nagylelkűek, hogy nem kell hajnalban kelni egy kis elemózsiáért. Nem mintha különösebben éhes lennék, de fel tudom fogni a normális emberek normális táplálék igényét, és el is fogadom, alkalmazkodok hozzá. Maximum ha besokallnék a reggelivel, majd meglátogatom a mosdót, és kiadom ami fölösleges. Máskor is volt már így.
Ahogy Dean helyezkedik, én is utána mozdulok, mintha csak attól tartanék, hogy olajra lép most meg hirtelen.
- Hazafelé is? - csillannak izgatottan a szemeim, hiszen eddig nem volt szó ugyebár ilyesmiről, hogy még egy kicsit együtt maradhatunk, pláne kirándulhatunk, nézelődhetünk! Juhuu! Egész nap, Deannel?! Tyűű, ilyen, ha… JÁR valakivel az ember? - Van ott a komódon néhány prospektus, majd megnézzük mi a választék a környéken a délutáni buszig. - bólogatok nagy boldogan, hiszen a néhány nappal sőt, néhány órával vagy akár néhány perccel ezelőtti állapothoz képest, óriási fordulatot vett az életem. Múlt héten még mindenki akit csak ismertem, a pokolba kívánt. Mindenki utált, és az élet egy küzdelem volt. Bár a hétfő jobb volt, hiszen akkor találkoztam Deannel, kedden a dolgok odáig fajultak, hogy elveszett Pantoufle, és én az elkövetkező pár napban azon gondolkodtam, hogy egyszerűbb lenne kiugrani a hintából, és befejezni az egészet, végérvényesen. A tegnapi találkozás talán nem is nagy túlzással, az életemet mentette meg, ma reggelre pedig az egész világot rózsaszínben látom. Tartozok valakihez, nem is akárkihez! Nem utál mindenki, hiszen itt fekszik mellettem Dean, és ő bizony szeret. Mintha valaki fogta volna az életemet, és belemártotta volna abba a piros ragacsos szirupba, amivel a karamellás almát vonják be halloweenkor. Talán csak ezt is álmodom, de akkor istenbizony megverem azt aki fel mer ébreszteni.
Pantoufle segítségével adok hangot az érzéseimnek, mert valamiért még szégyellős vagyok egy kicsit, pláne, ha ilyesmiről van szó. Ha egy kicsit bátrabb lennék, be se állna a szám, csak arról zagyválnék neki, hogy milyen nagyon szeretem és boldog vagyok most, hogy itt lehetek mellette. Elégedetten hümmögök, amikor a hajamat piszkálja, és magam is elkezdek az ujjaimmal “sétálni” a mellkasán, illetve a takarón, olykor a mutatóujjammal “kánkánt idéző” mozdulatokat téve. Olyan jó most!
- Hm? - kapom fel a fejem, mégis mit is kellene elmondania? A lényeget már tudom! Vagy… mégis, van feleség, család, 2,4 gyerek egy fehér léckerítéses házban? Mert ez a legrosszabb, amit mondani tud. - Nem. Miért, micsoda? - húzódok el aggódva egy kissé. Most lehet, hogy mégsincs minden rendben, hiába találtuk meg a gyógyszert? Orvosi segítségre van szüksége, vagy esetleg rosszabb?!
Mégis, nagyon igyekszem, hogy türelmesen hallgassam végig. Borzasztó, rettenetes dolgokat mond! Ilyen nagy volt a baj? Összeszorul a torkom a gondolattól, hogy hajszálon múlt az élete. Mert mi van, ha nem sikerült volna a transzplantáció? Ha ott hal meg a műtőasztalon?! Folyamatosan próbálom magam nyugtatni, hogy ne álljak neki bőgni, mert egész biztos, hogy a legkevésbé sem vágyik ilyesmire. Nagyot nyelek, a néhány percnyi csendes gondolkodás után, majd a bennem tomboló érzelmektől kissé rekedtebb hangon szólalok meg, egy halvány mosollyal az arcomon.
- Tudod, egy cseppet sem érdekel, hogy kié volt ez a szív itt bent. - simítom óvatosan a tenyerem a mellkasára a takaró alatt - A tiéd, vagy másé, teljesen mindegy, amíg… most az enyém. Mert az enyém, ugye? És van ám egy jó hírem is: az enyém tökéletesen szuperál, és azt hiszem van benne elég erő, hogy mindkettőnknek elég legyen a következő jónéhány évre. Én neked adtam az enyémet, te is odaadod a tiéd. Tudom, nyálas hülyeség, de tényleg… nem érdekel, Dean, ha azt hiszed most majd meggondolom magam, ki kell ábrándítsalak, mert ez a dolog engem cseppet sem riaszt el. Csak szeretni akarlak, ennyi az egész. Csak szeretni, ha hagyod. Ha te is akarod. - fejezem be félve, kissé bizonytalanul a mondatot, mert bármennyire is szeretnék nem sírni, ahogy megérzem az ujjaim alatt a műtéti heget, a könnyek szinte fojtogatnak. Olyan nagyon kevésen múlik a boldogság! Minden nap, minden perc ajándék, amikor vele lehetek, és mostantól egész addig amíg végérvényesen rám nem un, így akarok élni. A legszebb ajándék a világon, hogy bár nem sokon múlt, most itt lehet velem. Kissé megköszörülöm a torkom, hogy a nem kívánt pityergést végképp elkergessem. Nem fogom ilyesmire pazarolni az időt, amikor együtt vagyunk és lehetnénk simán boldogok is.
- Szerintem most vegyünk fel némi ruhát, mert utálom, hogy ez a sok réteg takaró itt van köztünk. Aztán vissza bújunk, jóóó alaposan megölelgetlek, rendelünk reggelit, és reggeli közben kitaláljuk, hogy mit csináljunk ma. Benne vagy? - adok neki egy jó nagy cuppanós puszit, miközben a haját simogatom. Csak elhatározás kérdése, hogy hagyom-e, hogy elromoljon a nap. Ha most amiatt elszomorodnék, amit mondott, akkor egész biztosan egész nap csak ezen tudnék rágódni. De nem akarok emiatt aggódni, hiszen tudom, látom, hogy most jól van. Igen, lehet, hogy holnap meg már kórházba kerül, ez benne van a pakliban. Azzal a problémával viszont majd foglalkozunk akkor, ha megtörténik, addig szeretnék csak simán vele lenni, és élvezni ezt az egészen kellemesen induló napot.

Csak legyintek Eli szavaira, semmi probléma, sejtettem, hogy nem bántásból mondta, meg egyébként is – ha annak szánta volna, akkor sem hatna meg különösebben, tekintve, hogy a saját egészségemről van szó. Ha valakit zavar, hogy mennyi gyógyszert kell szednem, egyéni szociális probléma, valaki nemtetszése miatt még nem fogok önkéntesen variálni az adagokon.
- Ez esetben, üdv a klubban! – mosolyodok el magam is, hisz bár mindketten egészen más-más okból, de végeredményben valamilyen szempontból még is egy cipőben járunk, ami a társadalmi megítélést illeti. Hazugság lenne, ha azt mondanám, átérzem a helyzetét, elvégre nekem élnek a szüleim, sőt, mindig mellettem álltak és a mai napig is bármikor számíthatok rájuk, viszont az, hogy az emberek, vagy akár a rokonok sokszor képtelenek nem-gyerekként kezelni, ha szóba jön a betegségem… szeretik túltolni az aggodalmaskodást, annak ellenére, hogy már jó ideje kinőttem, a gyerekkorból. Azt pedig el tudom képzelni, hogy Eli esetében mennyivel rosszabb lehet ez a helyzet annak fényében, hogy hány éves, vagy épp abból hányat tagadhatna le…
Nos, ha egyszer kifogynánk a témából, legalább azt már tudjuk, hogy van egy örök klasszikus, amit bármikor elő lehet kapni a kalapból, egyelőre inkább azonban maradnék amellett az ötlet mellett, hogy tegyük el magunkat másnapra. Hosszú is volt a nap, mozgalmas is, izgalmakból sem volt hiány, nem csoda, hogy mindketten elfáradtunk, annak meg semmi értelme nem lenne, hogy holnap reggelig, a buszig virrasszunk. Őszintén szólva, szerintem nekem nem is menne, és ezt is csak alátámasztja az a tény, hogy amint vízszintesbe kerülök az ágyban, néhány percen belül már békésen alszok, idegen ágy és hely, ide vagy oda.
Az persze más téma, hogy amilyen gyorsan sikerül elaludni, olyan sokszor ébredek fel az elkövetkező néhány órában, különböző okok miatt. Vagy Eli ér hozzám álmában, vagy mert leszorított az ágyról, elcsente a takarómat, vagy épp rajtam melengeti a jeges lábujjait, ettől függetlenül azonban még így is nagyságrendekkel kipihentebben ébredezek reggel, mint ha semmit se aludtam volna. Pláne, hogy miután megvilágosodtam, hogy elég átölelni a másikat ahhoz, hogy nyugton maradjon, egészen békésen tudtam még pihenni néhány órát, mire ő is ébredezni kezdett. No meg egy darabig még utána is, ha már olyan jól sikerült az „alvó embert” alakítanom. Hiába, a sok kártyázásból meg pókerarcból legalább ennyi színészkedés ragadt rám!
Nem is tudom, mennyi idő után lepleztem volna le magam, ha idő közben nem kopogtat a szobapincér, hogy visszahozta a ruháinkat, így viszont égi jelnek véve a dolgot, nem is húzom nagyon sokáig a dolgot, csak addig színlelek, amíg Eli visszavackolja magát mellém abban a naiv hitben élve, hogy még mindig az igazak álmát alszom. Pedig ha tudná, hogy már hány órája vagyok ébren, csak néha-néha visszatévedve időnként az éber álmok mezejére…
- Miért, miért… Mert olyan hideg a talpad, mint valami pingvinnek? Csak míg ők a jégmezőkön trappolnak, te nyakig be vagy takarózva. – arról nem is beszélve, hogy nem egyszer melengette őket az én takaróm alatt éjszaka, nem kis meglepetést okozva nekem vele.
- Eli, nem haragszom miatta, tisztában vagyok vele, hogy az ember nem igazán van tudatában annak, amit álmában csinál. – sóhajtok egyet, ahogy meglátom, milyen kétségbeesetten pislog rám, mint ha minimum a fejét készülnék leharapni az éjszaka miatt – Elhiheted, ha annyira kényelmetlen lett volna, vagy zavart volna, akkor átköltöztem volna a fotelbe, vagy le, a kandalló elé. – vagy szimplán felébresztettem volna, hogy menjen már vissza az ágy túlsó felére, de egyiket se tettem, ebből pedig akár ő is levonhatja a következtetést, hogy nem tett semmi olyat, ami miatt úgy istenesen megharagudtam volna rá. Az meg már egészen más téma, hogy ébren hogyan viselkedett, az is inkább kellemes emlékeket ébreszt bennem, mintsem kellemetlent, ha rá gondolok. No de ha már itt tartunk, ha én kiakadnék miatta, ő is ugyanolyan jogosan tehetné azok után, hogy „átvertem”, még ha az ijedtségét elnézve valószínűleg meg se fordulna a fejében.
Látva, hogy ha ilyen irányban folytatódik a beszélgetés folyama, akkor elég sokára jutunk egyről a kettőre, és félő, hogy kettőnk közül ő lesz az, akit előbb elvisz a szívroham, hiába igyekszem nem ráhozni a frászt. Inkább gondolva egy merészet, egészen másik irányból próbálom megközelíteni ezt az egészet, hátha azzal a néhány szóval, majd egy csókkal sikerül kizökkenteni ebből a riadt kisnyuszi állapotból. Még ha elsőre érezhetően sikerült is meglepnem, azért nagy megkönnyebbülés, hogy utána viszonzást nyert részéről a gesztus, tapasztalat ide vagy oda.
- Ééén? Dehogy, ötletem sincs! – csipkelődök tovább vele, látva, hogy veszi a lapot, miután pedig visszavackolja magát mellém, kényelmesen, ezúttal én is sokkal nyugodtabban ölelem magamhoz. Már nem tartok attól, hogy ha nem fogom elég szorosan, egy óvatlan pillanatban képes kislisszolni és világgá rohanni – Ó jajj nekem! Ha ezt előbb tudtam volna…! – csóválom a fejem komolytalanul, mint ha a világ legnagyobb tragédiáját osztotta volna meg velem, de ez legyen a legnagyobb gondunk! Aztán innentől kezdve már boldog életünk lesz.
- Persze, miért is ne? Már ha van hozzá kedved, természetesen. Ha inkább rohannál haza, elvégezni az utolsó simításokat a beadandódon, vagy valami építészettörténet zh-ra tanulni, én azt is megértem. – sandítok rá, mert attól függetlenül, hogy egy ágyban, összebújva heverészünk egy szál semmiben, a tegnapi találkánk részben a könyv miatt történt, részben pedig, hogy egymás írását elolvassuk, átnézzük. Ha nagyon maradni és tanulni akarna, mást nem egyedül csavargok kicsit a környéken, hogy ne zavarjam, de ahogy elnézem, nem hiszem, hogy különösebben kéne tartani ilyesmitől.
Mosolyogva figyelem az újabb, nyuszis bábjátékozását, közben szórakozottan babrálva a tincseivel, mígnem eszembe jut, hogy ez így eddig nagyon szép, és jó, de bizony van egy nem is annyira apró és elhanyagolható dolog, amiről azért nem árt tudnia. Mert ha nem előbb, akkor később, de idővel úgy is kiderülne, és ki tudja, melyiket fogadná rosszabbul? Ha rögtön az elején bedobnám a mélyvízbe, vagy ha csak hetek, hónapok múltán említeném?
Végül úgy döntök, hogy jobb nyílt lapokkal játszani, mint titkolózni, mást nem ez az egész marad egy kellemes, hétvégi kiruccanás, amin évek múltán mindketten csak nevetni fogunk… én pedig szép lassan megosztom vele, amit már tegnap is kis híján megtettem, miközben a gyógyszeremet kerestük, pusztán akkora volt az ijedtség enélkül is, hogy nem mertem. Vajon mennyiben befolyásolta volna a dolgokat, ha tudja, milyen gyógyszert keres pontosan?
Valahol féltem, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőle, és sok félére is számítottam is, ám amikor meghallom a szavait, újabb hatalmas kő esik le a szívemről, hogy talán még ő is érzi, mint ha nagyobbakat, és gyorsabban verne, mint ezelőtt.
- Azt hiszem, ebben megegyezhetünk. – nyúlok a mellkasomon pihenő keze felé, ami valahol a szívem felett pihent, hogy finoman megszorítsam válasz gyanánt a szavaira, majd néhány pillanattal később a számhoz emelve egy apró kézcsókkal illessem. Mert annyi mindent tudnék mondani, a rossz szóviccektől kezdve a hosszas, merengős lelkizésen át – hisz az én szívem valami befőttes üvegben csücsül valahol formaldehidben, és amúgy is elég ramaty állapotban van szegény, vagy hála az égnek, hogy az övé jól szuperál, maradjon is így! Esetleg, ha most nem riadt el, majd, ha legközelebb kórházba kerülök, visszatérünk rá… De valahogy ez az egyszerű, őszinte mozdulat, kézszorítás sokkal helyén valóbbnak, kifejezőbbnek tűnik most, mint amire a szavak képesek lennének. Kezdésnek nem rossz ez az előbbi kis „alku”, azt meg úgy is az idő fogja eldönteni, hogy hosszabb távon képes-e működni, vagy éppen hogyan, mennyire?
- Ó, hát az ölelgetéshez nem feltétlenül szükséges sem a takaró, sem a ruha. – pillantok rá, szándékosan félreértve a szavait, mert tisztában vagyok ám vele, hogy hogyan is értette, így inkább a puszi után én is beszállok az ötletbörzébe.
- Vagy felöltözünk, letudjuk a reggelit, aztán utána idő szűke nélkül ölelgethetsz, meg ötletelhetünk, hogy mivel töltsük a napot az esti buszig? – vetek fel egy másik verziót, miközben mintegy végszóra, a hasam is hallatja a hangját, hogy bizony, ilyenkor már jócskán túl szoktunk lenni a reggelin. Csak bocsánatkérő tekintettel pislogok le rá, igazából, ha szeretne még egy kicsit összebújva lustálkodni, azt is kibírom, de ha már a buszt lekéstük, legalább a reggeliről ne maradjunk le.

Nehezen aludtam el, mert eleinte feszengtem kicsit. Egyrészt azért, mert hát mégis csak ketten vagyunk a szobában, ebben a hatalmas ágyban; és bár Dean mostanáig nem volt emberevő, ki tudja mi lesz itt reggelig. Másrészt nincs rajtam egy szál ruha sem, és egyáltalán nem szoktam így aludni, ruha nélkül mindig is kényelmetlenül éreztem magam. Valahogy csak sikerült elszunnyadni, szerencsére. Sokat segített Dean egyenletes, békés szuszogása is a dologban.
Jó érzés volt reggel hozzá bújni, ölelgetni egy kicsit suttyomban. Tudom én, hogy nem szabad. Hogy ne tudnám! Csak éppen, abban reménykedtem, hogy mivel úgyis alszik, és ilyen alkalom bizony nem valószínű, hogy lesz még egy, talán nem lesz belőle baj, ha icipicit cirógatom és szeretgetem a magam módján. Óvatosan, hogy fel ne ébresszem. Azzal is tisztában vagyok, hogy milyen minimális az esély arra, hogy egyáltalán észleljen a látómezőben, hogy nőből vagyok. Nem még, hogy esetleg viszonzoná ezt a nagyon furcsa, sziruposan édes, kellemesen melengető érzést. Szóval, csak pár lopott percecskében reménykedtem, lebukás nélkül.
- Szeretem a pingvineket. - motyogom fülig vörösödve az abszolút nem idevágó szavakat, de esküszöm semmi más nem jutott eszembe csak ez. Próbálom úgy mozgatni a tappancsaimat, hogy ne okozzanak megint problémát, hogy ilyen hidegek. Nem tudom mire vélni ezt az egészet, így egyszerre szégyellem is magam, és aggódok is a folytatás miatt. Mert mi van, ha azt mondja menjek a fenébe?
- De akkor most mi a baj Dean? Nem értem már ezt az egészet. - végső elkeseredésemben már a takaró alá bújnék pityeregni, amikor egy csapásra megváltoztat mindent néhány apró pici szóval. És ugye az egyáltalán nem elhanyagolható csókkal. Hű, ha tudná, hogy mennyire de mennyire megnyugtatott és milyen boldoggá tett! Igen, tudom, hogy a felnőttek világában ez nem jelent semmit, hogy a nők úgy osztogatják a csókokat és …. és mást is, mintha csak konfetti lenne, de én nem. Soha nem is akarok ilyesfajta lány lenni, nekem ez az egész a világot jelenti. Senki nincs a környezetemben aki szeretne, nem is csoda, ha Dean egyetlen aprócska kis szaváért már így lelkesedek, és oda vagyok tőle meg vissza tízszer.
- De igen van, csak nem akarod mondani, mert nem is gondoltad komolyan. Honnan tudjam, hogy nem csak egy nyelvbotlás volt? - kérdezem továbbra is játékosan, miközben a mondandó végét már kuncogva teszem hozzá. De jó így! Boldogan simulok bele az ölelésbe, még akkor is, ha a tudatom hátsó zugában például az is motoszkál, hogy így bizony nagyon félre fog csúszni az a takaró… - Már nincs visszaút, kimondtad, nem lehet visszaszívni. - bizonygatom jókedvűen, ahogy megint a karját kezdem el simogatni. Hogyan lehetek ennyire szerencsés? Jó lesz ezt nem hangoztatni, mert még Dean is idő előtt rájön, hogy kaphatna bizony jobbat is egy ilyen dundi kis csitrinél, és jaj lesz nekem de igazából!
- Az már igazából kész is van, nem akarok vele vacakolni amikor kirándulhatnék veled. - legyintek egyet, félresöpörve a tanulásnak még a gondolatát is. Hogy is ne? Mikor ilyen szép az idő, szép az élet akkor kuksoljak a szobában és tanuljak? Francokat! Ki tudja meddig tart ez az állapot, lehet csak álmodom az egészet, és akkor pazaroljam az időt tanulásra amikor vele is lehetnék? Hülye azért még teljesen nem vagyok. - Ha mást nem, elmehetnénk a környéken kicsit nézelődni, hátha van valami szüreti fesztivál vagy ilyesmi a városban. - dobom be az ötletet, mert ha véletlenül lenne ilyesmi, az bizony nagyon jó móka lehetne! Kézműves termékek piaca, szépen dekorált terek, az édesség finom illata és egy nagy adag nevetés. A tegnap este után bőven ránk férne egy mókás nap!
De hiába, a békesség szörnyen törékeny állapot.
Ledermedve, egy hang nélkül hallgatom amit mond az állapotáról és a betegségéről. Értékelem, hogy nem hazudott és azt is, hogy nem hallgatta el előlem, mégis annyira… fáj, hogy pillanatok alatt zúzza péppé a lelkivilágomat. Tudom, hogy az ilyesmi nem játék, és azt is, hogy mivel jár. Szoktam önkénteskedni a kórházakban, és egyszer egy anyukával beszélgetve döbbentem rá a szörnyű igazságra. Nem titok, mégis kevesen gondolunk bele, hogy mikor valaki donorra vár, ami számára az életet jelenti, tulajdonképp azt jelenti, hogy azt várja mikor hal meg valaki akinek megkaphatja az értékes és egészséges szerveit. Ennek tudatában nagyon elszomorít, hogy ezen a fizikálisan és lelkileg is megterhelő folyamaton kellett keresztülmennie a mellettem békésen pihengető Deannek. De, hogy emiatt kevesebbre tartanám? Vagy úgy gondolnám, hogy ez túl nagy teher nekem? Ugyan dehogy! Csak még értékesebb lett számomra minden perc amiben vele lehetek. Nem tagadom, hogy többször kell átgondolnom mit is feleljek, és legalább kétszer nekifutok, mire kellőképpen picsogás mentes lesz a hangom, de végül csak sikerült. Érzem én is, hogy megkönnyebbült, bele se merek gondolni, hogy vajon hányan ejtették pofára emiatt?
- Akkor jó. - bólintok mosolyogva, majd az egész testemen átfutó bizsergés önt el, mikor megpuszilja a kezem. Remélem tudja, hogy nem a levegőbe beszéltem, tényleg mellette leszek akármi is történjen. Ha beüt a baj, és visszakerülne a kórházba (nincsenek illúzióim, ez is megeshet sajnos), akkor sem fogok eltűnni, hiszen épp az előbb ígértem meg, hogy szeretni fogom bárhogy is álljanak a dolgok.
Nem kell hozzá sok, hogy máris újra elvörösödjek, és csak szégyellősen süppedjek még jobban a takaróm alá.
- Azért… nekem kellene. - motyogom a paplan alól - Legalább a takaró, de legjobb lenne felöltözni. - a szeme elé se merek kerülni, mert bizony velem ez így fog menni még egy ideig, csak győzze idegekkel. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán takaróval át mertem ölelni annak tudatában, hogy nincs rajtam ruhanemű. - Rendben, akkor öltözzünk fel, és előbb együnk. Szeretnél lemenni és válogatni, vagy inkább kérjük ide a reggelinket? - érdeklődök, elvégre nekem aztán teljesen mindegy, hogy hol (nem) eszek. Meglepődök, amikor korog a hasa, de csak elvigyorodok a dolgon, és a sok-sok párna közül megragadom az egyiket, majd finoman az arcához emelem.
- Ne leskelődj! - jegyzem meg vidáman, majd a takarót megint magam köré tekerve hernyózok el a telefonig, és vissza az ágyhoz. Ha még mindig a párna mögött kuksol, akkor félre téve a telefont, megsimogatom a karját, és odébb bököm a párnát is. - Mielőtt még éhen halnál, rendelj magadnak reggelit, ezzel is időt nyerünk, ha már készül, míg mi öltözünk. - már mennék is a ruháimért, aztán a fürdő irányába, de valami megakaszt, nem akarom őt szem elől téveszteni. Megtorpanok egy kicsit, elég fura a szituáció, de lassan már megszokom, hogy mindig fura, ha rólunk van szó…
- Ugye nem mész nélkülem sehová, mon Chou? - kérdezem aggodalmasan, pillantását kutatva. Nehezemre esik még a fürdőbe is kimenni, hogy felöltözzek, félek, hogy valami baj történik, vagy egyszerűen csak meggondolja magát, eszébe jut, hogy milyen nyomi vagyok és hanyatt homlok menekül amint egyedül marad.
De meg kell bíznom benne, muszáj, nem lehetek ilyen paranoid mert akkor meg ezzel a buta aggodalmaskodással meg polip módra ragaszkodással űzöm el. Nem fog elfutni, míg öltözök. Itt lesz akkor is, amikor kijövök a fürdőből.
- Sietek. - mondom inkább, még mielőtt nagyon hülyének nézne, és tényleg sietek is a fürdőbe, hogy végre felöltözzek. Azt hiszem, ruhában már sokkal kevésbé fogok feszengeni, és talán tényleg bátrabban tudok majd odabújni hozzá, ha nem tör ki a frász, hogy mikor csusszan félre az a fránya takaró…
Majd kiderül.

Ha tudtam volna, hogy néhány percen belül ennyire a kétségbeesés és sírás határára kergetem Elit, akkor inkább meg se szólaltam volna, azt meg pláne nem kötöttem volna az orrára, hogy amúgy már órák óta ébren vagyok. Utólag viszont könnyű okosnak lenni, azt eddig is tudtuk, azzal kapcsolatban azonban már korán sem vagyok olyan magabiztos, hogy a stratégiaváltással, és az azzal járó csókkal milyen reakciót váltok ki a másikból. Igaz, sokkal kínosabb, vagy kétségbeesettebb már nem nagyon lehetne a helyzet, ettől függetlenül azért nagy kő esett le a szívemről, hogy egészen jól fogadta, sőt! Mint ha egyenesen kicserélték volna, és a korábbi bizonytalan, zavart rettegésből semmi sem maradt a tekintetében.
- Ha a kínai nyelvvel boldogultam, szerinted pont az anyanyelvembe törne bele a nyelvem? – kérdezek inkább vissza ahelyett, hogy elkezdenék poénkodni a megjegyzésén, és félreértené a dolgot – ismét ott tartanánk, mint pár perccel ezelőtt. Annyira még nem ismerem, úgyhogy csak csínján a komolyabb viccelődésekkel, aztán ki tudja? Pár találkozás, aztán már ez is bátrabban fog menni, kevésbé tartva attól, hogy esetleg akaratlanul is megbántjuk a másikat.
- Ezt már tényleg nem lehet, igaz, nem is akartam. – süppedek vissza kényelmesen a párnák közé, Elit magamhoz ölelve, ráérősen lustálkodva még egy kicsit, pláne, miután az is bebizonyosodik, hogy a másik sem siet különösebben haza, készülni a jövő heti előadásokra, gyakorlatokra az egyetemen. Mosolyogva bólintok a szavaira, ha azt mondja, hogy kész van, én hiszek neki, a jegyzetét látva tényleg csak minimális dolga van vele leadás előtt, azt azonban remélem, hogy a későbbiekben sem áll szándékában elhanyagolni a tanulást, mert akkor lesz még egy-két beszélgetésünk!
- Azt nem tudom, hogy pont szüreti fesztivál lesz-e erre felé, nem úgy néz ki, mint valami borrégió, de… mást nem, valami őszi vásárt attól még kifoghatunk. Vagy valami Halloweennel kapcsolatosat. Amilyen kisváros, fogadni mernék, hogy a szórólapokból úgy is kiderül, milyen programok vannak, vagy mást nem a recepción megkérdezzük. – a trafikban is képben voltak a közlekedéssel, akkor esélyesen itt, a motelban is képben lesznek azzal, hogy milyen turistacsalogató látványosságok vannak mostanában a közelben. Jussunk el odáig, aztán majd felderítjük a környéket! Csak az esti buszt ne késsük le megint…
Meg mielőtt még belevágnánk a szórakozásba, meg bármi komolyabb dologba, tisztázzunk pár dolgot, legalábbis én részemről szeretnék, akármilyen szomorú, vagy kellemetlen, inkább most, mint később – akkor sem lesz sem könnyebb, sem jobb, tapasztalat. Legalább a jövőt tekintve tisztábban láthatunk, tervezhetünk mindketten, arról nem is beszélve, hogy ha bármi is történne – adja az ég, hogy ne történjen, de ha mégis – akkor legalább nem a sötétben kell tapogatózni, mint tegnap este…
Tudom, hogy mennyire nem egyszerű ez az egész, sem közvetlenül, testközelben átélni, sem együtt élni vele a mindennapokban, épp ezért nem is siettetem különösebben a másikat a válasz, vagy legalább valami reakció miatt. Ha esetleg meggondolta magát, akkor még nem késő kihátrálni ebből az egészből, ha viszont esze ágában sincs… nos, akkor idővel valószínűleg kisebb-nagyobb mértékben úgy is megtapasztalhatja a saját bőrén is, mivel jár a gyakorlatban. Mindenesetre az, hogy ennyire pozitívan fogadja, számomra is sokat jelent, nem is igazán találom a megfelelő szavakat hozzá, így marad végül egy kézre adott puszi.
- Persze, azt valahogy sejtettem. Így is hős vagy, hogy ilyen jól túlélted az estét annak ellenére, hogy semmi ruhánk nem maradt. – felelem komolyan, elvégre én is jobban szeretek pizsamában aludni, de ha egyszer így alakult, akkor ez van. De el tudom képzelni, hogy Eli számára milyen lehetett, úgy, hogy előző este szóvá is tette, hogy soha nem aludt még mással együtt – és igaz, hogy külön nem tért ki rá, de feltételezem, hogy akkor mást sem nagyon csinált még… Ennek fényében pedig tényleg dicséretes, hogy az este alakulása ellenére nem volt se hiszti, se jelenet arról, hogyan is alszunk.
- Inkább lemennék és szétnéznék, ha már lehet választani. – mert lehet, hogy amúgy szeretem a rántottát, de elég egy pillantást vetni az ittenire, és egyből elmegy az életkedvem is tőle. Vagy pont fordítva, valami olyasmit kívánok meg, amire nem is gondoltam volna! Meg egyébként is, ágyban enni… oké, hogy este már nem itt alszunk, de otthon sem szoktam ilyesmit.
- Oké, oké… de mire készülsz? – pislogok rá értetlenül a párna mögül, majd miután nem érkezik válasz, hiába várok, be is gyűröm a párnát a fejem alá, látva, hogy valójában semmi olyan látnivaló nincs, amit ne láthatnék… amekkora az a takaró, sejtem, csak Eli aggodalmaskodja túl az előbbit megint.
- Köszönöm a figyelmességed, de nyugi, nem fogok 2 perc alatt éhen halni. Spuri öltözködni. – intek a fejemmel a fürdőszoba felé, egyrészt, mert valószínűleg neki tovább fog tartani az öltözködés, mint nekem, másrészt, az előbbi pár perc szégyenlőssége után kétlem, hogy velem egy légtérben állna neki felöltözni, takaró ide vagy oda.
- Ugyan, mégis hová mennék? Megvárlak, maximum ha fél óráig tollászkodsz odabent, akkor bekopogok, hogy megvagy-e még. – elsőre nem is értem a kérdést, mire akar kilyukadni vele, hisz mégis, hova mennék? Reggelizni, nélküle? Vagy elszöknék? Gyalog csak nem indulnék vissza New Yorkba, még ha ilyesmit is fontolgatnék is a fejemben, de eszem ágában sincs, úgyhogy csak bólintok egyet a szavaira, aztán ha bezárult mögötte az ajtó, én is gyorsan magamra kapdosom a saját ruháimat. Közben elgondolkozok egy pillanatra azon, milyen érdekes, mozgalmas az élet, és néha néhány perc is milyen változásokat képes előidézni az ember életébe, elég csak belegondolni, tegnap milyen állapotban estünk be ide, a motelbe, azt, hogy mostanra mennyit változott, és akkor arról még szó sem volt, hogy milyen hangulatban fogunk magunk mögött hagyni a helyet. Tudom, hogy semmi sem tart örökké, és a szerencse is forgandó, mégis, remélem, hogy ez a mostani boldogság minél tovább ki fog tartani.