Sose tudtam korán felkelni, világ életemben az a típusú ember voltam, akit a szobába besütő déli napfény keltett fel. Egyedül akkor tudok felkelni, ha tudom, hogy a természetbe megyek, akkor megvan a saját motivációm. Ez valahogy gyerekkoromba alakulhatott ki, hisz nagypapámmal rendszeresen jártunk ki a kis farmjára, Netherbury-be, ami jó három óra autókázásnyi távolságra volt.
3:30-ra állítottam az ébresztőórám, de már pár perccel hamarabb kipattannak a szemeim. Nagyon vártam már a mai túrát. A Shenandoah National Parkba megyünk, ami innen olyan 4-5 órás út autóval. Old Rag Mountain-hoz vezető túraösvényen fogunk végig menni, ami olyan 6,2 mérföld, de teszünk egy kis kitérőt Dark Hollow Falls és a White Oak Canyon Trail  vízesésekhez.
Nem tervezek sok cuccot vinni magammal, csak a kamerámat és a egy hátizsákot vízzel és egy kis kajával a túrára, odafele és vissza fele is majd beiktathatunk valami éttermet, ha Bianca benne van.
Ő lesz ma az úti társam, legtöbbször egyedül szoktam menni, mert nem sok ember tudja rávenni magát arra, hogy hajnalban keljen és késő este érjen haza, úgy hogy közben egész nap sétál, sétál és sétál pár fa között, de szerintem ennél szebb dolog a világon nincs. Csak a madarak hangját hallgatni és nézni a természet élővilágát.
Ahogy kilépek a szobámból rögtön megcsap a nappaliból kiszűrődő fény. A bátyám roskad a gépe felett, fején egy fejhallgató, kezében egy füzet és egy toll, valamit nagyon jegyzetel. Ő is és a nővérem is eléggé a munka megszállottjai, bár a nővérem még egy jobbik eset, ő csak egy kicsit perfekcionista, ha zenéről beszélünk, de a bátyám az más. Érte az életében egy nagy trauma, amit így próbál feldolgozni.
Készítek magamnak a konyhában egy kávét és a nappaliban iszom meg, egy kicsit belerúgok a bátyám székébe, hogy rám figyeljen. Ijedten felnéz, lehet kicsit rá hoztam a frászt és leveszi a fejéről a fejhallgatót.
-Hát te? Hogy-hogy ilyenkor még fent vagy? – húzza össze a bozontos barna szemöldökét, de csak pár pillanatig tudhatom magaménak a figyelmét, mivel vissza is fordul a géphez.
-Most keltem, ma megyünk Biancaval Virginiába. – ülök le mellé és belekortyolok a méz édes tejeskávémba. – Te hogy-hogy még fent?
-Meló –legyint egyet, de nem igazán néz fel.  Automatikusan nyúl az asztalra letett bögrém felé és iszik belőle pár kortyot. – Ez piszok édes. – gimaszol, mire vissza veszem az italom- Harissburgon vagy Washingtonon keresztül mentek? -kérdezi pár perc csend után, valószínűleg csak most jutottak el hozzá a halottak.
-Washington, szerintem. – gondolkodok, de így reggel még lassan járnak az agytekervényeim. – Tankolni kell bele? – Kérdezek rá a kocsijára, mivel ma azzal megyünk és közben felállok az asztaltól a kávémmal együtt, elkezdem összepakolnia a fényképezőgépem és a tartozékait.
-Aha, szerintem max olyan 200 mérföldet bír, szóval az lenne a legjobb, ha még mielőtt elhagynád New Yorkot megtankolhatnád. Ha a vezetőülésnél a napellenzőt lehajtod, ott találsz egy üzemanyagkártyát, azzal fizethetsz. – Válaszul elmormolok egy köszit, de már közben teljesen elmerülök a fényképezőgép tartozékainak felkutatásában.
Negyed óra múlva indulásra teljesen készen robogok az ajtó felé,kicsit elkésve. Már épp kiléptem volna a ház bejárati ajtaján, amikor hirtelen a bátyám jelent meg az ajtófélfának támaszkodva.
-Hé Dominic! – vállam felett hátra pillantottam, miközben már fél lábbal elhagytam a házat. – Hogy kanyarodsz jobbra?
-Ez most komoly? – húzom össze a szemöldökömet. – Kis ívben, valami ugyan ilyen tartalmas kérdésed még esetleg akad?
-Hogy kanyarodsz balra? – a szemében már láttam azt az ördögi vigyort, de a szája még tartotta  a pókerarcot.
-Nagy ívben! Most már mehetek?
-Még egy utolsó! Vegyük át újra melyik oldalon közlekedsz? – most már ő is kicsit mosolyog, amikor ide értem Amerikába elég sok gondot okozott, hogy minden második percben elakartam üttetni magam bátyám bevallása szerint. Nos, nem igazán állt át gyorsan az agyam a bal oldali közlekedésről az ittenihez. De talán egy hónap után teljesen megszoktam, jártam mind a két tesómmal vezetni, de szerencsére New York-ban az embernek nincs igazán szüksége jogosítványra, így mindent sikeresen megoldottam tömegközlekedéssel, de ez most egy majdnem 300 mérföldes út lesz, szóval érthető, hogy kicsit aggódik.
-Jobb! A jobb oldalon. – mondom az egyértelmű választ- mostmár mehetek apa? – gúnyolódok és már lépek is ki az ajtón. Még hallom a „remélem Biancanak azért van életbiztosítása” megjegyzést, de már megy is vissza dolgozni.
Az órámra nézve látom, hogy már 4 óra is elmúlt mikor kikanyarodok a kocsival. 4:15-öt beszéltünk meg Biancaval, így bele kell húznom, hogy időbe oda érjek. Az a vicces New Yorkban, hogy a város még ilyenkor sem kihalt.
Nem a háza előtt találkozunk, abban túl nagy a kockázat, hanem a lakása környékén lévő supermarket parkolójában veszem fel. Furcsa, ez lesz az első olyan alkalmam, amikor hírességgel mutatkozok bárhol is, na de az a cél, hogy senkinek ne szúrjon szemet a lány személyazonossága. Emiatt magammal is hoztam egy baseball sapkát és egy nagyszemüveget.
Leparkolok a kihalt bolt parkolóban, a nap még nem jött fel, így a kora reggeli homály miatt felkapcsolva hagyom az autón a lámpát. A telefonomat hozzá kapcsoltam a kocsi hangtechnikájához, így a Spotifly-on kezdek ügyködni amíg várok, de nem kell sokat várnom pillanatok alatt nyitódik az anyós ülés ajtaja.