BlablablablablabalIgazán egyszerű feladatom volt. Semmi nehéz nem volt benne. Egyszerűen csak annyit kért tőlem Tony, hogy menjek el Chicagoba, repülővel. Ott a reptéren fogok találkozni egy Roy nevezetű fazonnal, aki pár felírt gyógyszert ad át nekem. Melyeket csak ott lehet kapni. Antidepresszánsok. Semmi mást nem kell tennem – mesélte, miközben kifelé vitt a reptérre – mint elvenni őket, beletenni őket a bőröndömbe, a következő géppel pedig hazajönni. És hogy miért rám bízta ezt? Még a vak is láthatja, hogy szükségem van ezekre, azon túl, hogy papírom is van róla, hogy szükségem van rájuk. Hamisak? Ajaj, feltűnik ez bárkinek? Dehogy.
Így kissé izgatottan és idegesen vágtam neki „eme” kalandnak. Manócskámnak írtam egy üzenetet, hogy a héten nem kell jönnie, megoldjuk a gyógyszer kérdést. Remélem Tony ennyiben is hagyja, ugyanis…
Az egész úton nem történt semmi gond, minden simán ment. Sose ültem még semmilyen repülőn így furcsa volt számomra, hogy oly magasról láthatom a világot. Chicago amúgy sincs túl messze, három óra volt az út – persze ha nem számoljuk bele a becsekkolást és egyéb más macerákat.
De a lényeg a lényegbe: minden simán ment. Senki sem kérdezősködött, a papíromat felmutatva pedig átengedtek a gyógyszerekkel. Az idegesség a szívemből nem múlt el addig, amíg a repülő visszaúton fel nem szállt. Vagy meglehet, hogy azért múlt el mert az egyik fiolát zsebre tettem és pár szemet bevettem belőle?
Mint mondottam minden rendbe ment. Egészen amíg haza nem mentem. Tony elment, pár napra lelépett a haverokkal, de persze tudja, hogy mennyi gyógyszert rendelt… Egy dobozzal kaphattam csak, és megszámolja majd. Eme üzenet várt csak. Sóhajtva dobtam a táskát a kanapére és zippzároztam ki. Egy egyszerű, fekete táska. Senkinek sem tűnne fel.
És miért is használná más is ezt a márkát? No miért? Na?
Hát én sem értem, azonban… Felnyitva hirtelen szédülés és idegesség fogott el. Ezért Tony kinyír. Remegő kezekkel nyúltam az idegen ruhákhoz. Felnőtt férfi méret. Hogy miből gondolom, hogy férfié lehet? No hát a különböző szuperhősös alsónadrágok miatt. Hasonló méretűek lehetnek, mint Manócskáé.
- Oh ne… - nyelek nagyot érezve, hogy torkom kiszárad.
Addig addig kutattam, amíg meg nem találtam valamiféle elérhetőséget a bőröndbe. Hatalmasat sóhajtva írtam sms-t a névjegykártyán feltüntetett telefonszámra. A válaszig várva lerágtam mind a tíz körmömet, már hajam végét kezdtem el rágcsálni. A dohányzóasztalra helyezett telefon hangosan rezgett meg.
Bizonyos Benjaminnal gyorsan vettük fel a kapcsolatot, s kiderült: hozzá került az én bőröndöm. Innen már nem volt nehéz megszervezni egy találkozót. Még azelőtt, hogy Tony rájött volna erre. Inkább el sem képzelem, hogy mi történhetne…
Egy szónak is száz a vége. Ezért kerültem ki ide most a Bronx parkba. Egy padon ülve bámulom a Whitestone hidat. Lábam mellett ott hever az a bizonyos bőrönd.
Térdemen egy jegyzetfüzet, kezemben egy toll pihen. Mi sem lenne természetes, hogy épp az indulás pillanatában tör rám a rajzolhatnék? Kihasználva az időt, amíg a férfi ide nem ér oda sem nézve vések skicceket a füzetbe. Újakat és újakat. Egyre több lap telik meg velük: arra járó emberek alakjairól, arckifejezésükről, állatok mozgásáról. Ötletek egyelőre, de hogy mihez?