Sosem meséltem még el senkinek, hogy ki is vagyok, min mentem keresztül, mert nem látom értelmét, hogy az én bajaimat ráömlesszem egy olyan emberre, akinek szintén vannak saját problémái.  Most el fogom mondani az egész történetemet, de ez nem azt jelenti, hogy egy csupacsoki-vattacukor történet az enyém, amiből szándékosan kihagyom a bajos részeket. Nem! Majd szólok, ha fogd be a füled. Azok lesznek a problémáim. Ha érdekellek, nem hallgatsz rám, és végighallgatod…

Szüleim áldozatul estek a kényszerházasságnak huszonhárom évvel ezelőtt. Ezen házasságkötési forma miatt megutálták egymást, s másfél év kellett ahhoz, hogy.megbarátkozzanak azzal a gondolattal, hogy együtt vannak. Teltek a hónapok, s egyre nagyobb vágyat éreztek egymás iránt, így történt, hogy megfogantam, s nyolc hónapra rá megszülettem. Mit mondhatnék? Már akkor is nehéz eset voltam.

1996. április elsejét írjuk. A nap hevesen süt, felhők az eget nem borítják. Látszani engedik a csodás, jégkristályoktól fénylő ég kékjét. A madarak csiripelnek, s a virágokat bontó fákat csak néha lengeti meg a tavaszi szellő. Csodálatos az idő. Gyermekek játszanak a téren, felnőttek kávézgatnak álmosan a teraszon, Diana Aiken pedig egy órája szenved a szülőszobában. Édesapám lelkiismeretbeli kötelességének érzi, hogy kézszorítással támogassa a nehéz körülmények közt szülő nőt, anyámat. A terhesség ideje alatt komolyan megszerették egymást, s a közös állás is segített ezen. Anya hasában volt, hogy majd halálra untam magam azokon a politikai társalgásokon, amiket levágtak egymás közt. Valami agyrém volt. Ezután őszintén remélem, hogy kevesebbszer hallok ehhez hasonló förtelmeket! De most nem lényeg, hogy mennyire untattak a külvilágbeli dolgok. Ennél sokkal fontosabb, hogy meg kéne már születni, és anyámat nem hátráltatni. Egy ideig még jó szórakozás volt, de kezd elfogyni idebent a levegő, és már nagyon kellene sírni is. A felgyülemlett stressz, és hasonlók…
Fejemet kidugom a világba, s ezt lassan, fájdalmasan követi testem is. Jéé, de pici vagyok. És sovány is, és éhes vagyok. Valamint adjatok már rám valamit, meg mossatok le, mert én ezt nem bírom. Csupa valami vagyok! Nemtetszésemnek hangot is adok, s érzem, arcomon sebesen gurulnak le a könnycseppek. Már meg sem bírom különböztetni a víztől… Avagy megszülettem!

Három hétig feküdtem inkubátorban alultápláltság miatt. Nem voltam egyedül, rajtam kívül még ötven másik gyerek volt a teremben, mégis úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Mintha a szüleim elhagytak volna. Roppant mód megviselt ez a pár hét. Nem ettem szinte semmit, és mikor nem aludtam, mindig sírtam. Az ápolók figyelmen kívül hagytak, s mikor hazakerültem, csak akkor nyugodtam meg.
Anyáék elhalmoztak minden jóval, eleinte még a szeretetükkel is, majd mikor betöltöttem a tizenötöt, hazahoztak egy lányt, és azt mondták, őt kell feleségül vennem. Azt sem tudtam, ki az, nem ks tetszett. Csúnya volt, és azt éreztem, hogy a szüleim már nem szeretnek. Nekik csak arra vagyok jó, hogy egy előnyös házasság révén bővítsék a családi kasszát. Ott, akkor közöltem velük, hogy ezt felejtsék el, nekem már vannak terveim, amikbe ez a boszorkány nem fér bele. Nem fogom úgy végezni, mint ők. Nem leszek munkamániás, pénzhajhász ügyvéd. A szenvedélyeimnek fogok élni: az éneklésnek, színjátszásnak és extrémsportoknak.
Szüleim ekkor nagy bánatuk enyhítése végett elmentek nyaralni Finnországba, s visszatértük után egyre többször hagytak egyedül. Mindig elmennek valahová, hol a munka, hol az állítólagos jól megérdemelt pihenés miatt. Pénzt mindig kaptam tőlük, de próbáltam magam önállósítani. Tizennyolc éves koromban sikeresen felvételiztem, s színészi pályafutásomat is elkezdtem. Állítólag őstehetség vagyok, s ezt a New Amsterdam Theatre is felfedezte. Immáron két égy háromnegyed éve dolgozok ott, s a tanulmányaim mellette magasan ívelnek. Büszke vagyok magamra, hogy egyedül, csupán pénzügyi támogatással ennyire vittem. Már csak egy belevaló hölgyet kell keresnem, aki elfogad, és szeret, akiben meglátom azt a lélegzetakasztó tulajdonságot, melyet keresek.