One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Játékpartner keresõ

 just say you won't let go EmptyMirabell Wagner
Today at 7:44 am



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

 just say you won't let go EmptyRuby Dayton
Today at 12:18 am



Unexpected journey - Melros & Darick

 just say you won't let go EmptyDarick Liam Kerrigan
Yesterday at 11:52 pm



Beköltözés az új albérletbe

 just say you won't let go EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:48 pm



Work through the night - Myna & Rea

 just say you won't let go EmptyReagan Moore
Yesterday at 8:30 pm



Myna történetei

 just say you won't let go EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 7:29 pm



Kapcsolatkeresõ

 just say you won't let go EmptyLia Olivia Caselli
Yesterday at 7:05 pm



Aiden && Allie

 just say you won't let go EmptyJae Min Aiden Lee
Yesterday at 4:01 pm



our first date ✩✮

 just say you won't let go EmptyN. Allison Haden
Yesterday at 2:21 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 27 25
Diákok 35 30
Törvényszegõk 14 25
Bûnüldözés 9 15
Hivatal 5 7
Üzlet 13 15
Oktatás 7 5
Munkások 14 9
Egészségügy 11 14
Összesen 135 145
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot

Aveline Everhart, Leo Drom, Leslie Hewson, Lia Olivia Caselli, Myna Rosegold, Wayne Winston, Zoya Thornton


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

  just say you won't let go

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: just say you won't let go    just say you won't let go EmptyKedd Júl. 16, 2019 6:43 pm


Aston & Natalie
Fáradt vagyok, a testem és lelkem egyaránt gyötrődik az elmúlt hosszú órák történései miatt. Bár azóta, hogy Aston ott hagyott az erdőben valamelyest sikerült lecsillapodnom, de azt hiszem az űrt és fájdalmat még hosszú idő lesz kijavítani. Lassan huszonnégy órája nem találkoztunk és egyáltalán nem is beszéltünk, de kellett ez az idő ahhoz, hogy rendbe tegyem saját magamban a dolgokat. Szükségem volt erre, hogy lecsillapodjak és tiszta fejjel végiggondoljak mindent. Legalábbis...megpróbáltam. Azt hiszem Paul egyáltalán nem kételkedik a szavaimban, elhitte, hogy ráállítottam valakit a testvérünk meggyilkolásának ügyére és ő segített kihatolni, de mivel nem szeretné nyilvánosságra hozni a kilétét lelépett mielőtt a fiúk megérkeztek volna. Nagyon meggyőző tudok lenni, hogy néhány percnyi kérdezz-felelek után minden egyes szavam elhitte. Az világos, hogy Astont ki kell hagynom az egész történetből, egyszerűen nem engedhetem, hogy bármi baja essen, arról nem is beszélve, hogyha a bűnrészessége kitudódna talán én is és a fiam is veszélyben lennénk. Több mint huszonnégy órája nem ettem semmit, próbáltam, de egyszerűen egyetlen falat sem megy le a torkom, apám régi szeretőjének nyomására leerőltettem egy szendvicset, de azt is vissza dobtam. Úgyhogy maradt a tömérdek mennyiségű folyadék. Nagyjából mindent sikerült ennyi idő alatt átbeszélnünk, az is mindkettőnk számára világos, hogy a testvérünk halála bosszút kíván, de...az én esetemben ez nem annyira egyszerű. Egyrészről ott van Aston, aki soha nem bocsátaná meg, ha bántódása esne a barátjának, a házasságunk sínylené meg a dolgokat a leginkább, másrészről pedig...lenne szívem ahhoz, hogy a szemem láttára kínozzanak meg valakit, akit...ismerek? Ezzel a kérdéssel viszont rá érek még foglalkozni, jelenleg sokkal jobban érdekel, hogy Jo megkapja a neki járó temetést és, hogy Astonnal beszélni tudjak.
- Biztosan jól vagy Nat? Paul hangja térít vissza a valóságba. Nem mondok semmit csak bólintok. - Megérkeztünk. Nem akarod, hogy bemenjek veled?
- Nem, nem...megoldom. Köszönöm a fuvart. minden különösebb gondolkodás nélkül mászik ki a hátsó ülésről és sétálok végig a bejárathoz vezető rövid úton. Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok, hogy Aston mennyire lesz dühös. Biztosan nagyon idegeskedett miattam és talán hívni is próbált, de én kikacsoltam a telefont. Csendben fordítom el a kulcsot a zárban. Éjszaka van, biztosan alszik már és nem akarom a csörömpöléssel felverni álmából. Első utam nem a hálónk felé vezet, pedig iszonyatosan fáradt vagyok, hanem a konyhába, hogy lefekvés előtt megigyak egy pohár tejet. Éhes vagyok, de most nincs elég erőm ahhoz, hogy egyek is valamit. Halk és egyenletes légzés zaja csapja meg a fülem, csendben sétálok a kanapé irányába és amint megpillantom a békésen szendergő férjem elmosolyodom. Egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá, bármit is tett, nem tudom nem szeretni őt. A fotel karfájáról elveszem a pokrócot és halkan rá terítem. Még néhány másodpercig csak nézem ahogyan alszik, majd egy kis töprengés után mellé fészkelem magam. Fejem a mellkasába fúrom, átölelem a derekát és mozdulatlanul belélegzem az illatát ami mindig megnyugtat. Kissé szűkös nekünk a kanapé, tudom, hogy fel fog ébredni, de addig is szeretném élvezni a közelségét, a csendet ami körbeölel minket. Minden bizonnyal a fiúnk is sokkal nyugodtabbnak érzi magát a megszokott környezetben, mert ficánkolással jelzi odabent, hogy most már minden rendben. Biztos neki is hosszú volt az elmúlt huszonnégy óra, sok volt stressz és kevés a pihenésre fordított idő.
- Szia... suttogom halkan a szavak, amikor férjem mocorogni kezd a kanapén és gyors puszit nyomok ajkára. Elmosolyodom, bár nem tudom, hogy ő ezt a sötétben mennyire érzékeli. Rengeteg mindenről kell beszélnünk, de addig is...egyszerűen élvezem a pillanatot.
- Ne haragudj, hogy ilyen késő éjszaka értem haza.    
[/b]

Diane N. Miles
Hivatal
Play by :
Courtney Eaton
Kor :
27
Foglalkozás :
Ügyvéd
Hozzászólások száma :
38

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptyKedd Júl. 16, 2019 9:21 pm



Egy rohadt hajszál

Mindössze csupán ennyi választ el, hogy szaros atomjaira hulljon az életem.

Hogy valaha is otthagyjam a kietlen rohadt veszélyes erdőben a terhes feleségemet? "Soha!" - Röhögnék. Pedig de, megtettem és hogy miért, nos, az egy jó kérdés, fogalmam sincs. Talán mert minden szétesett, a kapcsolatunk megingott és úgy éreztem, hogy nekem nincs keresnivalóm ott... mellette... lehet az életében. Talán mert annyira féltettem Nataliet, hogy észre se vettem a gyilkost mellette, ki karjaiba zárta, azt hitte, ő megvédheti mindentől, de nem. Mikor hazaértem, leköptem a saját tükörképemet. Szemeim vörösben izzottak, bőröm nyirkos volt és mindenféle szerek nélkül is úgy éreztem magam, mint aki kettőt lát a világából. Csak egy dolog járt a fejemben:  M é g i s    h o g y   h a g y h a t t a m   o t t?
Nem éreztem magam odavalónak, kívülálló barom voltam, ki beleköpött és megtépázta a családjukat. Megértettem Nataliet, miért akart inkább a bátyával lenni, ettől pedig felfordult a gyomrom.
Minden mit mondtam, igaz volt. Ha újra hozzám vágna mindent, amit ott tett, ismételten úgy reagálnék, de sok mindent én sem mutattam ki, nem akartam, hogy lássa, mivel veszettül tudtam, hogy kettőnk közül nekem kell a tartóoszlopnak lenni abban a helyzetben, ám csak a szándék valósult meg.
Hat óra elteltéig tudtam, hogy haza fog jönni, tizenkét óra után már csak reménykedtem benne, de miután háromszor hívtam és legalább kétszer ennyi üzenetet küldtem neki, melyekre ugyanúgy a nagy semmi volt a válasz, nos, jött a felismerés, hogy nem, kurvára nem lesz semmi sem rendben. Az utolsó üzenet már csak azért ment el, hogy tudjam, találkozott testvérével és élve elhagyta az erdőt. Hogy bassza meg... még él-e egyáltalán hasában a fiammal, mert már jó pár hónapja nem csupán róla van szó. Az utolsó tizenkét órában pedig próbáltam leküzdeni a sírógörcs és folytonos remegés szinkronját, vagy legalább enyhíteni.

A nappali kanapéja előtti asztalkát beterítik az üres sörös dobozok és különféle tömény szeszek és azok poharai. Bénultan fekszem a már szinte ágy funkciójú heverőn, körülöttem maximálisan elhomályosulnak, összefolynak a szoba vonalai, s úgy tűnik, egyetlen biztos pont van csak nekem, a számból örökösen kilógó cigaretta. Mit számít már, hogy füstös lesz a ház? Csak én érzem, beletörődtem, hogy egymagam szagolom ezt a förtelmet, s jelenleg egyetlen boldogságom a rám szálló füstfelhők tánca a kislámpa fényében.  
Mikor megszűnik a fényjáték, éles koppanás se ráz fel ahogy oldalamra, vagy tán félig hasamra fordulok és az épp kezemben lévő üveg landol a kanapé melletti padlózaton. Végre elnyom az álom, vagy már az alkohol és nikotin túladagolástól ájulok be. Bárhogyan is, kurvára jó érzés vége csak... nem lenni.

Teljesen zsibbadt a testem, de még zavarosabb és hullámzóbb az elmém, mikor sajnos rá kell jönnöm, hogy ébredezek. Percekbe telik, mire tapintó érzékem ismét beindul, szinte érzem, hogy mindenem tiltakozik a létezés ellen. Felismerem, hogy mit érzek körülöttem, noha az is időt vesz igénybe, hogy rájöjjek, ez most nem egy átlagos éjszakai egymáshoz bújás, az emlékek kezdenek sajgó részeg és egyben már másnapos fejembe szivárogni. Felülök, mire leesik rólam a takaró, megtaperolom, amolyan "ez meg mi a szar" módon, végezetül pedig hunyorogva próbálom befókuszálni Nataliet. Szívem kap egy újabb dózist, mitől mintha beindulva és hevesen kezdené eloszlatni véremet kifehéredett testemben.  
Hallom a hangját, érzem csókját, mikor még csak próbálom megtartani magam ültemben. Félek. Jelenleg ez az egy érzés, mi minden mást elsöpör bennem. Ekkor pedig szavai ismét elérnek, úgy csengnek mintha minden rendben lenne, mintha egy is csak egy átlagos éjszaka lenne, melyre a világon a legjobban vágyom. Szinte finom meleg fürdőként lep el egyszerre az a rengeteg érzelem, amiket még Natalie vallomása óta gyűjtögetek magamban.
Teljesen kifújom a tüdőmben lévő összes levegőt, miközben karjaimmal körbezárom és magamhoz húzom mindkettőjüket, cseppektől csillogó szemeimet lehunyva kulcscsontjára döntöm fejemet. Nem tudom, hogy voltam-e valaha is ennyire láthatóan megtörve, elgyengülve, már-már bűnbánattal az "anya" melegséget árasztó karjaiba menekülve mint egy kisfiú. Ajkaim szemhéjaim remegnek, sűrűn nyelek, mert tudom, mennyire röhejesnek tűnhetek, de nem megy... nem tudok parancsolni ezúttal érzéseimnek.  



Aston Miles
Egészségügy
Play by :
Dylan Sprouse
Kor :
26
Foglalkozás :
Mentőtiszt
Hozzászólások száma :
77

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptySzer. Júl. 17, 2019 5:10 pm


Aston & Natalie
Talán gyerekesnek tűnhet, ha egy felnőtt nő azt állítja, hogy a legnagyobb félelme az, hogy elveszíti a szerelmét, a családját, de ebben az esetben vállalom a közröhej tárgyának szerepét, mert semmitől sem rettegek annyira az életben, mint elveszíteni Astont. Az elmúlt tíz évben – ha nem számolom bele az egy éves szünetünket- szerves része az életemnek, a mindennapjaimnak, és előtte is az volt, barátként. Nem tudom elképzelni senki mással az életem, nem is akarom, hogy bárki más a létezésem része legyen, attól a perctől fogva tudom, hogy vele akarok lenni, hogy a gimi első napján megpillantottam a folyosón. Bár nem volt könnyű úgy létezni abban a négy évben, mintha csak a barátja szeretnék lenni, de azt hiszem teljes mértékben megérte, hogy annyi békát megcsókoltam mielőtt rám talált a királyfi. Emlékszem, apa és anya mindig mondogatták, hogy ez csak kamaszkori lángolás, hogy el fog múlni, még nem tudhatom milyen a szerelem, mert olyan keveset tapasztaltam az életben. De én tudtam. Talán a gyomromban repdeső pillangók miatt, vagy a hangosan zakatoló szívem volt az oka, vagy az a furcsa késztetés, hogy minden alkalommal mosolyognom kellett, ha megláttam őt. Ezek a dolgok az elmúlt évtizedben semmit nem változtak. Talán már nem bukfencezik a gyomrom minden reggel, amikor mellette ébredek, már sokkal többre értékelek egy összebújós, filmnézős estét, de a lényegen mindezek semmit nem változtatnak: szeretem. Sok minden történt már velünk az évek során, kellemes és kellemetlen egyaránt, de azt hiszem, hogy sokat elmondd mindkettőnk érzéseiről az, hogy még mindig itt vagyunk egymásnak.
Őszintén bízom abban, hogy ezt a mostani dolgot is sikerül megbeszélnünk, sikerül túllépnünk rajta és idővel minden seb begyógyul majd, amit egymásnak okoztunk.
Nem mondom, hogy nem félek attól, hogy ez a mostani megingás talán végleges, hogy most jött el az a pont, amikor már nem egyszerűen nem tudjuk a helyükre rakni a dolgokat, de nem akarok erre gondolni. Azt szeretném, ha most is, mint eddig mindent sikerülne megoldani a gondjainkat, hiszen most az eddigieknél is több okunk van erre, a kisfiúnk. Remélem, hogy nem okoztam akkora fájdalmat Astonnak, hogy az visszafordíthatatlan legyen.
Amint beérek a nappaliba azonnal megcsapja orromat a tömény cigaretta szag, de most ez a legkevesebb az életemben ami gondot okoz, majd holnap reggel kiszellőztetünk. A szanaszét elterülő piás üvegek és különböző poharak csak akkor szúrnak szemet, amikor közelebb sétálok a kanapéhoz. Összeszorul a gyomrom. Én tettem ezt vele, miattam mérgezi saját magát. Ettől a gondolattól kifejezetten rosszul érzem magam. A tőlem telhető legnagyobb óvatossággal fészkelem mellé magam, hogy átöleljem a derekát, fejem a mellkasába fúrjam. Még a tömény alkoholszagon keresztül is érezni az illatát, amit olyan nagyon szeretek. Nem szerettem volna felébreszteni, de nyilván egy ilyen szűk helyen elkerülhetetlen, hogy ne ébredjen fel. Amikor megmozdul én is megpróbálok felülni, jobb kezemmel támaszt adva magamnak. Összeráncolt szemöldökkel figyelem a férjem, nagyon úgy tűnik, hogy még mindig van benne egy-két légkör, talán az lenne a legjobb, ha valahogy sikerülne vissza aludni. Magához húz, én pedig nem tehetek semmi mást, csak átölelem, olyan szorosan simulva hozzá, amennyire az ebben a helyzetben lehetséges. Fáj a lelkem, hogy most miattam kell őt ennyire megtörtnek, elesettnek és gyengének látnom. Soha nem akartam, hogy így érezzen miattam, a támasza akarok lenni, a nő, akitől boldogabbak a mindennapjai, akivel együtt cipelheti az élet terhét, nem az az ember, aki még nagyobb nyomást helyez rá. Elhúzódom tőle annyira, hogy két tenyerem közé foghassam az arcát és belenézhessek szemeibe.
- Sssh...minden rendben van. Itthon vagyok, jól vagyunk... halkan beszélek, fejem a homlokának támasztom és egyik kezét a pocakomra vezetem. - Érzed? Ő is jól van... szeretném, ha legalább egy kicsit sikerülne megnyugtatnom, a lelkem, mint egy kifacsart rongy, hogy ilyennek kell látnom őt. Beletúrok összegubancolódott tincseibe és ismételten csókokkal hintem be ajkait. Szavakkal ki sem lehet fejezni, hogy mit érzek ebben a pillanatban. Egyszerre aggódom, félek és boldog is vagyok.
- Hozok neked egy kis vizet, maradj itt. bontakozom ki az öleléséből és felkapcsolva az éjjeli lámpát, hogy valamennyi fény világítsa az utam indulok a konyhába, hogy néhány másodperc múlva egy pohár vízzel térjek vissza hozzá.
- Gyere, ezt idd meg. Biztosan nagyon szomjas lehetsz.   
[/b]

Diane N. Miles
Hivatal
Play by :
Courtney Eaton
Kor :
27
Foglalkozás :
Ügyvéd
Hozzászólások száma :
38

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptySzomb. Júl. 20, 2019 3:30 pm



Egy rohadt hajszál

Mindössze csupán ennyi választ el, hogy szaros atomjaira hulljon az életem.

Van mikor részeg vagy, bár tudsz magadról, hiszen mégsem vetemedtél odáig, hogy szétdrogozd magad és nem is kerültél olyan állapotba, mint az az orosz hülye, ki vígan dugott az ablakban, míg ki nem estek, zuhantak 9 emeletet, majd a csaj szétloccsant alatta, ő meg mindezt fel sem fogva vígan felkelt és ment vissza bulizni. Nem, én csak részeg vagyok, tompa érzésekkel és homályos tudattal, de tisztában vagyok életemmel, tulajdonképpen ez is a baj.
Van, mikor már elmúlik a jó érzés és csak azt fogod fel, hogy gecire szédülsz, próbálod kordában tartani a füledben lévő egyensúlyozó köveket, de azok már rég elmásztak helyükről, ökör sznob harcot folytatsz gyomroddal, mondván, hogy legalább ma ne lökje ki magából amit tegnap már megtett, s legfőképpen ordít torkod minden kibaszott vízcseppért a Földön, mert sivatagban jársz.
És van az a rövid időtartam, amit minden normális átalszik. Mikor egyszerre érzed mindkettőt és próbálod eldönteni, hogy éppen kicentrifugázzák a tested, vagy repülőből esel ki menthetetlenül, esetleg az óceán sós vizétől fuldokolsz, miközben a hullámokkal együtt lebegsz bódultan. Kurvaszar érzés.
Ilyen állapotban térek magamhoz és tulajdonképpen örülhetnék, hogy felfogom a karjaimban heverő Natalie meglétét. Felülök és miközben próbálom megtalálni magam, bepozícionálódni valahol helyben és időben, úgy értelmet kezd nyerni minden, emlékek törnek rám, s gyermeki elveszett kisfiúként keresem azt a helyet, ami a legstabilabb jelenleg. Nataliehoz bújok, hallom hangját, érzem illatát, mely egyre inkább beindítja szívemet, ezzel együtt pedig a vérkeringésemet is.
Nem tudom, hogy igazat mond-e, vagy azt, amit most hallani jó. Olykor két tenyere, olykor a nyakizmaim tarják fejem súlyát, gyorsan változik, míg orcámról legördül a könnycsepp, mely már egy ideje ért szemem sarkában. Elmosolyodom és halkan felszisszenek hasának tapintásától, igazából fogalmam sincs, hogy jól van-e odabent, mert nem látom még Benjit, de hiszek neki, hiszen Natalienak, mert hinni akarok. Úgy döntök, a halvány, rövid leforgású mosolygáson kívül több reakciót (mint például szavak) nem tudok adni egyelőre, de talán nem is szükséges.
Kiszáradt ajkaim Natalie jóvoltából nedvessé válnak, ezúttal önerőm hiánya miatt gyengén, de nagyon is határozottan csókolom meg, mintha ezzel ki akarnám fejezni, hogy a történtek után is nagyon szeretem és ragaszkodom hozzá.
Akkor fogom csak fel, amit mond, mikor kigyúlnak a fények és az én szemeim ezzel együtt szűkülnek össze, fintorgok és a plédbe ejtem arcomat. Csak az jár a fejemben, hogy össze kell szednem magam, mert nem akarom, hogy így lásson, voltam már részeg előtte, vele együtt is, de ez most annál több. Elhúzom szemem elől a plédet és szembenézek mindazzal, amit látok: ami valójában vagyok. Nem szabad idegent cigizni, ezt a szabályt én hoztam meg már vagy nyolc éve, mikor elhagytam szüleim lakását.
Nem igazán tudok Natalie szemébe nézni, csak elveszem tőle a vizet és amilyen gyorsan csak tudom, magamba öntöm. Kurva nagy szardarabnak érzem magam! De talán még nem késő... Önerőből felállok, egy pillanatra megbillenek, de nem vészes, megragadom feleségem kezét és elindulok a terasz felé, nem engedhetem, hogy ilyen levegőt szívjon, csupán a levegőben lévő alkoholmennyiségtől is képes lenne berúgni, ő berúghat, de a gyerek nem és a kettő most egy tényező. Hullámzik minden, nem biztos, hogy mindig egyenesen megyek, viszont töretlenül haladok, nem akarok egy olyan botorkáló seggeknek tudni, akiket legszívesebben kicikiznék.
Kiérünk a teraszra, némán veszek egy mély levegőt és megfogom a korlátot, hogy rákönyököljek, ha netán kijönne belőlem valami a hirtelen mozgástól, akkor a kertbe menjen, ne másfelé. Nocsak, röhejes mennyire hánynom kell magamtól! De nem, mindössze a szédülés, amitől egy pillanatra eltemetem karjaimba nagyon nehézzé váló fejemet. Rosszul érzem magam, félek magunktól, a kapcsolatunktól, hogy vajon mennyire barmoltuk szét, félek a hazugságoktól, attól aki voltam, aki Natalie volt és akik lenni fogunk a jövőben. Mondanom kellene valamit, férfivá kellenem válnom, össze kellene szednem magam már végre és ezt tudom, csak most nehezebb, mint valaha, de megpróbálok felegyenesedni és egy újabb nagy levegő után felé fordulni.
- Szeretlek! - tényleg csak ennyi bukik ki belőlem. Nem szoktak ezt sűrűn mondani, főleg nem ennyire őszinte és érzelmes módon, de nem tudom mit mondhatnék most ebben a helyzetben. Kikérdezhetném, hol járt egészen idáig, de nem, inkább nem, egyrészt mert sejtem, másrészt mert van egy élete, úgymond magánélete, amibe én nem tartozok és ezt én elfogadom, hisz nem láncolhatom magamhoz az év minden órájában, pedig oly' szívesen ezt tenném.




Aston Miles
Egészségügy
Play by :
Dylan Sprouse
Kor :
26
Foglalkozás :
Mentőtiszt
Hozzászólások száma :
77

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptyHétf. Júl. 22, 2019 11:52 am


Aston & Natalie
Láttam már őt nem teljesen józan állapotában, talán ennél részegebbnek is, de ez most mégis fáj. Tudom, hogy most a miattam okozott fájdalom késztette arra, hogy ekkora mennyiségű alkoholt magába döntsön. Fájdalmat és csalódást okoztam neki, pedig az lenne a dolgom, hogy az élet minden helyzetében mellette álljak, hogy támogassuk egymást, biztosítsam őt a szerelmemről és nem számít milyen akadályt gördít elénk az élet ó, mert közösen mindenen túllendülünk. Így kellene történnie, de én inkább fájdalmat okoztam neki, olyan mély sebet ejtettem rajta, hogy nem tudom valaha képes leszek-e begyógyítani azt. Fáj, hogy így kell látnom őt, összeszorul a gyomrom és minden lélegzetvétel nehezemre esik, soha nem állt szándékomban ilyen állapotba sodorni. A legnagyobb gond az, hogy képtelen vagyok visszafogni a heves vérmérsékletem, a vitáink legnagyobb része amiatt történik, hogy nem tudok normálisan viselkedni. Komolyan mondom, hogy nem értem hogyan bírja mellettem már ennyire hosszú ideje, néha komolyan megérdemelnék egy seggberúgást vagy pofont, hogy minél hamarabb megjöjjön az eszem. Azt kívánom, hogy bárcsak képes lennék enyhíteni valahogy a fájdalmát, bárcsak hatalmamban állna magamra vállalni a szomorúságának nagy részét. Szívem összeszorul a mellkasomban, hogy így kell látnom őt, és legyünk őszinték, nem ez az első alkalom, hogy fájdalmat okozok neki. Csak remélni tudom, hogy a hátunk mögött lévő tíz évet összességében figyeljük, akkor több örömet és nevetést kapott tőlem, mint félelmet és könnyeket. Bár jelen helyzetben ebben egyáltalán nem vagyok ennyire biztos.
Szeretném, ha érezné csókomból, hogy mennyire szeretem, hogy nagyon sajnálok mindent ami az elmúlt napokban történt és mindennél jobban szeretném, ha képes lenne megbocsátani nekem. Csak még egyszer. Mutatóujjammal letörlöm az arcán lefolyó könnycseppet. A konyhába menekülök, hogy vizet hozzak neki, de igazából a hirtelen rám törő érzelmek elől is menekülni szeretnék. Aston minden számomra, amire szükségem van, a férj, a szerető, az apa, a támasz, a szerelem, a kitartás, az erő, a nyugalom, a boldogság, a biztonság, mégis...akaratlanul is ott van bennem a tüske, hogy mindezek ellenére ő az, aki gödröt ásott a halott testvéremnek. Vajon ez a tüske most már örökké bennem marad? Figyelem ahogy megissza a vizet, tudom, hogy ettől nem fog kijózanodni, de azzal is tisztában vagyok, hogy ilyenkor a szervezetnek semmi másra nincs szüksége csak hűsítő folyadékra. Megragadja a kezem, én pedig mindig ellenkezés nélkül követem őt a terasz irányába, mindkettőnknek jót fog tenni a friss levegő. Átkarolom a derekát és próbálom egyenesben tartani, de ez nehezebb feladat mint gondoltam. A terasz fém korlátjának döntöm a hátam és aggódó pillantásokkal nézem ahogyan próbálja levegőhöz juttatni a tüdejét.
- Én is nagyon szeretlek! lépek hozzá közelebb, amikor már úgy ítélem meg, hogy nem fogja kiadni magából az alkoholt és átölelem a derekát. Fejem a mellkasának döntöm és néhány pillanatig csak hallgatom a szívverését, mindig sikerül megnyugodnom, hogy karjaiba fészkelhetem magam. Ő számomra a nyugalom.
- Gyere, ülj le, jó? húzom ki a széket, hogy le tudjon ülni, majd is helyet foglalok a másik ülő alkalmatosságon, közelebb húzva magam hozzá.
- Őszintén sajnálom ahogyan az erdőben viselkedtem veled. pillantásommal a tekintetét keresem, szórakozottan játszadozom ujjaimmal. - Azt is sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem és nem adtam élet jelet magamról. így belegondolva, bőven van miért bocsánatot kérnem, olyan hosszú az a lista, hogy talán, reggelig sem fejezném be.
- Tudom, hogy neked ez a helyzet fura, hogy a feleséged egy nem éppen tisztességes bandával tölti az idejét, hogy hirtelen a semmiből lett két testvérem, hogy olyan dolgokba keveredek bele, amitől te szeretnél minden erőddel távol tartani. lassan beszélek, bár igazából még így sem vagyok teljesen biztos abban, hogy képes felfogni amit mondok és, hogy egy kiadós alvás után emlékezni is fog mindenre.
- Rettegek attól, hogy azt fogod mondani, hogy eleged van belőlem és minden szarból, amit velem jár... megígérhetném, hogy megpróbálok változni, vagy távol tartani magam a nehéz fiúktól, de nem szeretnék olyan ígéretet tenni, amit esetleg meg kell szegnem a jövőben... 

Diane N. Miles
Hivatal
Play by :
Courtney Eaton
Kor :
27
Foglalkozás :
Ügyvéd
Hozzászólások száma :
38

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptyVas. Júl. 28, 2019 11:42 am



Egy rohadt hajszál

Mindössze csupán ennyi választ el, hogy szaros atomjaira hulljon az életem.

Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen emlékszem, hogyan jutok el a kanapétól a teraszig, de eljutok, mert a hűvösebb és nem kicsit tisztább levegő beáramlik orromon és érzem, hogy hamarosan jobban leszek, kikerülök abból a bódult haszontalan állapotból, amiben most vagyok. Fejemet ledöntve a karomra, illetve azáltal a korlátra próbálom csökkenteni a szédülésemet, nem mondom, de csoda, hogy nem esek össze itt helyben, nem értem, hogy tudnak egyáltalán megtartani lábaim és miért, minek, mikor pont ugyanannyit ér ha a földön fetrengek, mintha álldogálnék. Tulajdonképpen nem is vágom, minek mi értelme van, semminek sincs semmi oka, vagy indoka, a tetteimre sem, így hát érzések kavalkádjában kezdem elveszíteni, hogy ami szívembe nyilall, az honnan eredeztethető, vagy csak az egész kibaszott életem érzései szummázva, mintha összekeverném a cukrot, a borsot, a sót meg valami köményt és azt jól felszipuznám.  
Nem vagyok egy túlzott szenvedő típus, egy idő után felegyenesedem és magamhoz ölelem Nataliet, hallgatom őt, miközben hullámzok saját talpamon, hol sarkamra, hol lábujjaimra helyeződik testsúlyom, ám ezidáig még sikerült mindig megtartanom magam. Fogalmam sincs, hogy most mi van, miért történik mindez és miért ennyire kedves hozzám Natalie, vagy hogy amúgy meg miért hívom talán én egyedül Natalienak és miért nem Dianenak, hisz mindenki más úgy szólítja, csak nekem anno sok ezer éve kinyöghette tán, hogy a Nataliet jobban szereti és akkor elkönyveltem ezt magamban.
Leülök, mert jó lenne letennem a seggemet a hintázás után. Bambulok magam elé teljesen hátradőlve a székben, bár sikerül nem elfeküdnöm benne, mint ahogy szoktam az esetek többségében. Most nem lazulni akarok, hanem éppen hogy összeszedni elfolyó végtagjaimat.
Nem értem miért sajnálja, vagyis de, persze tudom miért, csak azt nem tudom, hogy miért nem ordít le, vagy nyújtja elém a válópapírokat, mikor az erdőben nem egyszer voltam biztos benne, hogy ez következik. Megint minden tök egyértelmű, csak az én fejembe nem fér meg, nem bírok magammal, mert gyenge vagyok, mert porrá foszlott az agyam és erős sincs megérteni azt, amire józanon egy másodperc alatt képes vagyok.
Fura, igen, ez egy kicseszettül jó szó a helyzetre. Nem tudom beleképzelni magam a helyzetébe, annyira hirtelen jött. Lassan tizenöt éve ismerem és ezalatt megszoktam már az életstílusát, a családi hátterét, mindenét, mire a napokban kiderült, hogy amúgy meg totál nem is így van és bandázik, meg apuka félrekúrt, szóval van két testvére, akiket nagyon szeret, de nem vágom, hogy akkor most azért szereti nagyon, mert annyira sokat lógtak együtt és imádták egymást, vagy mert csak simán testvérek és hát köztudott, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást, mert milyen már, ha nem... De azt is elkönyveltem, hogy ez nem az én dolgom, felelősnek éreztem magam a haláláért, feltártam titkomat neki, úgyhogy Natalie részéről én megtettem, amit csak tudtam, hogy tisztára mossam kezem, ám ez idő alatt besároztam a másik karomat lemoshatatlan szarral. De ez már nem Natalie dolga és nem is akarom, hogy több köze legyen hozzá.
- Elegem van minden szarból... - mondom ki, mert jah, így van, csak nem éppen pont úgy, ahogy ő azt gondolta. - Több mint két éve őriztem annak az éjszakának a felelősségét, a titkát, vagy csak a gondolatát, hányni tudtam volna minden emlékfoszlányra, rettegtem a zsaruktól, hiába dolgozok velük minden nap, de mikor elkezdtem sejteni, hogy kettőnk esete egybevághat, akkor az addigi érzések eltörpültek attól a félelemtől, amit a beszélgetésünk utántól éreztem. - Hangom halk, rekedtes, miközben a semmibe bámulok, pontosabban a kertünket ölelő sötétségbe.
- Tényleg elegem van, hogy csak egy békés nyugodt életre vágyom mióta eljöttem szüleimtől, de nem jön össze sehogy sem, mindig jön valami, amiből ki kell kúsznom és most nem csak rólad, rólunk van szó - pillantok végül rá, szemeim még csillognak a könnycseppektől, de már egyre erősebben és úgymond astonosabban beszélek. - A húgom esete, Ezra és a köztem lévő titok, most a te külön életed... és tudom, hogy nem lesz vége, mert nem lesz ennek sosem, nekem kell beletörődnöm, hogy mindig lesz miért küzdenem, meg idegeskednem. - Egy másodpercnyi néma csend, de azonnal folytatom is. - Azt is tudom, hogyha nem így lenne, halálra unnám magam, mert ha minden szép és jó, akkor abba beleőrülnék és tán pontosan az vezetne váláshoz, vagy örökös eltávolodáshoz bárkivel, de... most egy kicsit elég. Vagy legalábbis szeretném, ha elég lenne és csak az lenne a legnagyobb gondom, hogy mikor kell berontani a szülészeti osztályra.
Nem tudom, mit beszélek és miért, vagy hogy egyáltalán van valami értelme a szavaknak, amiket egymás mögé pakolok.



Aston Miles
Egészségügy
Play by :
Dylan Sprouse
Kor :
26
Foglalkozás :
Mentőtiszt
Hozzászólások száma :
77

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptyKedd Júl. 30, 2019 12:29 pm


Aston & Natalie
Tudom, hogy ez az eset közöttünk még koránt sincs lezárva, nekem is rengeteg kérdésem van és biztos vagyok abban, hogy ő sem fog egy legyintés után tovább lépni. Nekünk mindig szükségünk van arra, hogy átbeszéljük a dolgokat, elmondjuk, hogy mi nyomaszt még minket és megpróbáljuk megbeszélni. Egyszerűen egyikünk sem az a típus, aki csendben bólogat és tovább lép, mintha mi sem történt volna. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő pillanatra arra, hogy mindezt átbeszéljük, kétlem, hogy olyan állapotban van most amiben képes lenne felfogni azt amit esetleg mondani próbálok neki. Hazudnék, ha az mondanám, hogy nem vagyok csalódott, dühös és nem érzek fájdalmat. Csalódott vagyok, mert azt érzem, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül, hogy már nem én irányítom a dolgokat és bármennyire is próbálkozom egyszerűen képtelen vagyok ismét megragadni a vezetést. Pedig gyűlölöm, ha nem tartom kézben a dolgokat. Dühös vagyok amiért Aston ilyen helyzetbe sodorta magát. Ha eltekintenénk attól a ténytől, hogy a bátyám testét segített eltüntetni egy kietlen erdőben, akkor is kibaszottul dühös lennék, mert törvényt szegett, bűnrészessé vált, veszélybe sodorta az életét és az enyémet is, mindezt azért, hogy egy baráton segítsen. Szép dolog a barátság, de azért mindennek van egy határa és Aston azt a bizonyost ezzel a tettével átlépte. Nem akarom az összes felelősséget rá hárítani, mert nekem is nagy szerepem van abban, hogy most itt tartunk, éppen emiatt nem kiabálok, hanem a helyzethez mérten próbálok megoldást találni a helyzetünkre. Szükségem volt erre e huszonnégy órára nélküle, hogy átgondoljam mindazt ami történt és azt is, hogy mi legyen a folytatás. Figyelem ahogyan helyet foglal az egyik széken, azért megnyugtat a tudat, hogy ez még sikerül egyedül és nem nekem kell összekaparnom a földről, nem vagyok biztos abban, hogy az sikerülne. Én is leülök miután kicsit közelebb húzom hozzá a széket és figyelek. Némán hallgatom szavait, nem vágok közbe, csak engedem, hogy elmondjon mindent, amire gondol, amit érez, amit képes megfogalmazni.
- Iszonyatosan dühös vagyok rád és nem azért, hogy két éven keresztül titkoltad a dolgot, hanem azért, hogy egyáltalán képes voltál veszélybe sodorni magad. Amikor az a nagyon jó barátod arra kért, hogy áss el vele egy hullát, gondoltál te rám? Magadra? Gondoltál arra, hogy milyen baromi veszélyes amit csinálsz? Hogy akár börtönbe is kerülhetnél miatta? Vagy ami még rosszabb, meg is ölhettek volna? Szép dolog az, hogy minden körülmények között kiállsz a barátod melletted, de van egy határ Aston és egy hulla eltemetése az már régen túllépni. próbálok nem kiabálni, de ha csak bele gondolok abba, hogy milyen veszélyeknek volt kitéve egy idióta miatt akkor nagyon nehéz visszafognom magam. - Mi a garancia arra, hogy ez nem fog megismétlődni? Hogy nem jön megint az a haver és hasonló dolgot kér tőled? Amikor elmondtam neked a az apám titkát azt mondtad, hogy félsz, mert olyan emberek között járok, akik veszélyesek lehetnek rám és a fiúnkra nézve. Ez igaz. De te Aston, nem sodornál minket veszélybe, ha az a bizonyos ember ismételten ilyesmire kérne téged? veszek egy mély levegőt, benn tartom és hosszasan fújom ki mielőtt folytatom. - Kellett ez a külön töltött huszonnégy óra, kellett a távolság, és őszintén...kellene több is, de azért vagyok itt, mert nekem melletted a helyem, mert együtt majd megoldjuk. sikerül végre vissza nyernem az eredeti hangszínem.
- Nem tudom, hogy hogyan tudnék nyugodt életet ígérni neked. Én, azért mondtam el a titkomat, mert nem akarok hazudni neked, nem akarom, hogy a gyerekünk úgy nőjön fel, hogy valójában nem is ismeri a szüleit. Tudtam, hogy nehéz lesz hallanod majd a dolgokat, de bíztam abban, hogy sikerül megoldani. Vajon tényleg sikerülni fog? könnyektől csillogó szemekkel pillantok rá. Én nagyon akarom, hogy sikerüljön, nem arról vagyok híres, hogy könnyen feladom a dolgokat, de neki is akarnia kell.
- El tudsz fogadni olyannak, amilyen vagyok? Képesek leszünk arra, hogy olyan életet biztosítsunk a gyereknek, amilyenre szüksége van? nyelek egy hatalmasat, hogy leplezzem valahogy azt a hirtelen rám törő pánikot, amit a válaszára várva érzek. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha már túl sok vagyok neki, ha úgy érzi, hogy az ő életébe ez az egész már nem fér bele.  

Diane N. Miles
Hivatal
Play by :
Courtney Eaton
Kor :
27
Foglalkozás :
Ügyvéd
Hozzászólások száma :
38

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptySzer. Júl. 31, 2019 11:07 am



Egy rohadt hajszál

Mindössze csupán ennyi választ el, hogy szaros atomjaira hulljon az életem.

Ritkán vagyok ennyire szókimondó az érzéseimmel kapcsolatban, sokat tudok pofázni, de általában az érzéseimet csupán hanglejtéseimből és testbeszédemből lehet megsejteni, most azonban épp hogy kiöntöm mondhatni a lelkemet Natalienak. Ha ez történik, valószínű, hogy részeg vagyok és vélhetően olyan személy van mellettem, akiben végletekig megbízok, azonban ebből kifolyólag a véleménye, a reakciója is sokat számít nekem. Némán ülve hallgatom szavait, bár kezdem egyre inkább azt remélni, hogy bárcsak jobban részeg lennék - már ha ez lehetséges egyáltalán - és sokkal könnyebben tudnám venni a szavait, de nem, így azok millió golyóként csapódnak belém, ismét nő a pulzusom. Kettőnk között az a különbség, hogy ő támad, ha felkavart állapotban van és ha támadnak, akkor bennem is ösztönösen megy fel az adrenalinszint.
- Ha a döntéseimet kritizálod, egy kicsit próbálj már az én szememmel is látni és ne csak a sajátoddal! - akadok ki, de nem emelem a hangomat, mindössze a tekintetem válik szúróssá. - Amit mondasz az igaz, mostanra, kétezer tizenkilenc nyarára. Nyilván máshogy mérném fel a helyzet súlyosságát és nem mennék bele egy ennyire veszélyes akcióba most, hogy feleségem van és hamarosan fiam is lesz, de Nat, rohadtul két éve még csak kapartunk azért, hogy egyáltalán ne menjünk szét... - Más idők voltak azok, abban a pár hónapban még én is azt hittem, hogy a szerelmünknek vége, rezgett a léc és a szarból mentettük meg valahogy, így talán normális, hogy mivel Ezra s.o.s.-ben bajban volt, nem Natalie megléte, vagy éppenséggel még akkor megléte befolyásolt.
- Igen, tisztában voltam minden következménnyel, nem voltam annyira felelőtlen - nézek rá ismét határozottan, s válaszolok egyébként a kérdéseire is. Persze hogy tudtam mire vállalkozok. Ő nem volt ott aznap este, nem élte át amit mi, de gondolhatja, hogy nem mosollyal az arcunkon éltük át a történteket.
- Sokkal mélyebb és komplikáltabb Ezrával a múltunk, mint azt gondolnád - tapogatom meg zsebeimet, de nem találok bennük cigit. Most jól jönne pedig, mielőtt én is elveszíteni a fejem. - Tartoztam neki ennyivel!
Nem fog megismétlődni az eset és erre annyi magyarázat van, hogy felsorolni se lenne erőm. Törlesztettem a tartozásomat, mint mondtam, változtak az idők is és családom van, lesz. Nem mellesleg, még egy ilyen biztosan nem csinálnék végig.
- Kell garancia, vagy beéred azzal, amit most is látsz? - vágok szavába, mert szerintem nem kell magyaráznom, mennyire megtört vagyok. Kicsit soknak érzem már, hogy mennyire felelősségre von. Joga van hozzá, de ami sok, az sok. Fejmosást tudnék én is tartani csakugyan a felelőtlenségéért, hogy olyan helyeken illegeti-billegeti magát, ahová terhes nő nem való család ide vagy oda, de nem teszem, mert nem fogom belefojtani a házasságunkba, olykor jobb, ha csendben maradok és bízok benne, hogy máshogy lesz ezentúl. A magáélet és bizalom táncát járom.
Tudom, hogy nem kedveli Ezrát, de nem idegen emberről van szó, s hiába vesztünk össze hónapokkal ezelőtt, mégis csak Ezra az, aki már Natalie előtt is ott volt mellettem. Nem csak egy csöves és nem egy olyasvalaki, akit el fogok lökni magamtól, csak mert a feleségem ilyet kér. Nem kérhet ilyet.
- Koránt sem egy őrült gyilkos és nem rossz ember! És az eset nem ellened történt, de még csak nem is az öcséd ellen, mert nem is ismerték egymást. A mocskos alvilági biznisz váltotta ki a tragédiát, úgyhogy nem... nem fog megtörténni még egyszer és nem fog sosem ilyenre kérni többet. - Kezdek egyre feszültebbé válni. Értem, hogy az öccse, de mikor ez megtörtént, senki sem tudta.
Már azon vagyok, hogy felállok, hogy legalább ne égjek bele a székbe az engem is ellepő érzésektől, mikor valamilyen isten nyila folytán hangnemet vált. Neki ez könnyen megy, nekem nem. Én ritkán dühödök fel, de ha igen, akkor sokáig mérgelődöm és nehezen megy visszarázódnom.
- Megértem, hogy fáj és sajnálom, hogy ez történt, tényleg... de nem kötlek magamhoz, szóval, ha idő kell még, az ajtó nyitva van. - Annál nincs rosszabb, minthogy azért van velem, mert muszájnak érzi és én ezt sosem követelem meg tőle, mindössze valami életjelet vártam, végül is megkaptam, nem vagyok telhetetlen, hogy várjam, hogy két perc alatt minden gyönyörű lesz újra.
Úgy tűnik, azért azt is hallotta, amit én mondtam még a kiakadása előtt. Őszintén szólva kezdtem azt gondolni, hogy totál leszarta, csak gyújtóforrásnak volt jó. Ez végül is jól esik, mostanság úgyis kevés jót éreztem.
- Nem tudom... - Nem ámítok senkit sem, fogalmam sincs, hogy valaha is lesz-e nyugodt életünk, de abban sem, hogy valaha sikerül nekünk továbbjutni az imént történteken. A kibaszott életbe is, már nagyon kell a cigi!
Mélyet sóhajtok, ahogy szóba kerül a gyerek is. Sokáig nem válaszolok, csak halántékomnál tartom ujjammal fejemet és nézek a messzi távolba. Ezt a kérdést nap mint nap felteszem magamnak, de még sosem tudtam határozott igent mondani rá, hiába, az élet nem tündérmese.
- Igen - mondom halkan, de magamhoz méltó erővel és határozottsággal. Ha nem tudnám elfogadni Nataliet annak amilyen, nem vettem volna feleségül. - Én nagyon szeretném! - Benji érkezését minden porcikám őrülten várja, minden egyes alkalommal érzem, hogy más emberré szellemülök át, mikor rá gondolok, úgyhogy igen, még ha nem is vagyok olyan személy, kit ő megérdemelne, s hiába olykor nehéz Natalieval, szeretném ezt végigcsinálni egy életen keresztül.
Még egy kicsit süppedek a székben, szerencsére valamennyi időre sikerül elfojtanom a cigaretta iránti sóvárgásomat is, úgyhogy kezdek testileg és lelkileg is megnyugodni. Néhány percnyi tücsök zenehallgatás után átnyúlok Natalie székéhez és megfogom kézfejét, ujjaimat összefűzöm az övéivel és csak tartom, lágyan, de védelmezően.



Aston Miles
Egészségügy
Play by :
Dylan Sprouse
Kor :
26
Foglalkozás :
Mentőtiszt
Hozzászólások száma :
77

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptySzer. Júl. 31, 2019 8:43 pm


Aston & Natalie
Tudom, vissza kellene fognom magam, mert egyáltalán nem használ az ügyünknek az, hogy minden egyes mondatára felcsattanok és úgy csinálok, mintha nála rosszabb ember nem létezne a Föld nevű bolygón. Pedig ez nem igaz. Igazából nála jobb emberrel egészen eddigi életem során nem találkoztam és szerencsés vagyok, amiért ilyen hosszú ideje még mindig kitart mellettem. Pedig tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, igazából megtestesítem a földön fellelhető emberi rossz tulajdonságok kilencven százalékát, ő mégis türelemmel viseli a kirohanásaimat, a heves vérmérsékletem és úgy igazából mindent. Próbálom visszafogni magam, tényleg nem az a szándékom, hogy még nagyobb sebet ejtsek rajta, vagy, hogy azt éreztessem vele, hogy egy utolsó senkiházi, mert erről szó sincs. Egyszerűen csak képtelen vagyok lakatot tenni a számra és nem tudom magamban tartani a gondolataimat. Mindig tudatában vagyok annak, hogy a szavaimnak milyen ereje van, hogy előbb beszélek és csak aztán gondolkodom, mégsem tudok egyszerűen csak rá harapni a nyelvemre és vissza nyelni mindazt, ami kikívánkozik. Vajon az elmúlt évtized során mondtam neki elégszer, hogy milyen csodálatos ember? Meggyőztem őt arról, hogy mennyire szeretem? Kimutattam kellőképpen az iránti érzett szerelmem? Vajon nem azzal fogom eltaszítani őt magamtól, hogy folyton eljátszom a dráma királynő szerepét? Nem akarom természetesnek venni azt, hogy mellettem van, nem akarok olyan feleség lenni aki csak legyint, mert tudja, hogy a másik úgyis megbocsát. Ki akarom érdemelni azt, hogy Aston a társam, hogy ennyire szeret, törődik velem és, hogy mellette tényleg azt érezhetem, hogy nincs lehetetlen. Viszont nagyon sok önfegyelmet kell még gyakorolnom ahhoz, hogy mindezt sikerüljön megvalósítani. Csak abban tudok bízni, hogy addig nem un rám, nem megy el a kedve tőlem és nem szeret ki belőlem. Leszegem a fejem és a cipőm sáros orrát bámulom helyette. Rosszul érzem magam, hogy ilyen helyzetbe sodortam őt és rám nem jellemzően most csak szeretnék láthatatlanná válni néhány óráig.
- Én nem akarom kritizálni a döntéseidet, megbízom benned, az életem is a kezedbe adnám. Csak...ismerlek téged és tudom, hogy milyen fontos számodra a barátság, hogy érte is megtennél bármit ugyanúgy ahogyan értem. Attól félek, hogy hamarabb cselekednél mint gondolkodnál, vagy, hogy egyszerűen képtelen lennél nemet mondani neki. Ez nagyon veszélyes, olyan kétélű penge, ami a végén téged fog megsebezni és azt nem akarom. a dühöm valamennyire csillapodik, de a feszültség még mindig bennem van és olyan érzés kerít hatalmába, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék. Tudom, hogy már csak Benji miatt is le kellene nyugodnom, az elmúlt napok idegeskedése biztosan rá is hatással van és nem szeretném, hogy ő szenvedjen azért, mert az anyja meggondolatlan.
- Nem akarok beleszólni abba, hogy milyen jellegű kapcsolatot ápoltok egymással, de az amit tettél bőven kimeríti a tartozás fogalmát. Megértem, hogy miért csináltad, és többek között azért is szeretlek, mert ilyen vagy...de magadra is gondolnod kell néha. Nem értem, hanem magad miatt. nem lebeghet folyton csak az a szeme előtt, hogy ott legyen azoknak, akiket szeret és akiknek szüksége van rá, nem cipelheti a világ terhét a vállain, mert abba belerokkan. Csak idő kérdése és meghajlik a teher alatt, mint a fűzfa az őszi szélviharban.
- Azt hiszed én örülök annak, hogy így kell látnom téged? akármilyen hülye helyzetbe keveredek mindig ő szenved miattam a legtöbbet. Amikor apa meghalt rajta csattant az ostor vége, szakítottunk csak mert képtelen voltam feldolgozni a történteket, az autóbalesetem után szintén ő volt az, aki ártatlanul a leginkább szenvedett, és akkor is az én figyelmetlenségem és dühkezelési problémáim miatt. Most pedig ez. Felsóhajtok és hosszú percek után először vagyok képes arra, hogy tekintetemmel az övét keressem.
- Tudom, hogy nem rossz ember, ahogyan te sem, egyszerűen csak belekevertétek magatokat ebbe a szarba, ami történetesen hozzám is kapcsolható. próbálok a lehető legmeggyőzőbb lenni. Nem hazudtam, Aston nem rossz ember, és valahol nagyon-nagyon mélyen magamban tudom  azt is, hogy Ezra sem, csak most nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy meggyilkolta a testvérem. Még akkor is, ha Aston elmondása szerint önvédelem volt és még akkor is, ha történetesen fogalmuk sem lehetett arról, hogy kit ásnak el az erdő közepén egy jelöletlen sírba.
- Nem fogok kisétálni az ajtó Aston, nem fogok elszaladni, nem hagylak hátra téged. Megfogadtuk, hogy jóban, rosszban, emlékszel? Milyen feleség lennék, ha az első rossznál fognám magam és messzire szaladnék? megpróbálok valami mosoly szerűt varázsolni az arcomra, bár lehet, hogy ez jelen pillanatban inkább hasonlít vicsorgásra, mint arra a mosolyra, amit ő annyira szeret rajtam. Nyelek egy hatalmasat, mert enyhén szólva is rettegek attól amit válaszolhat a kérdéseimre. Még fogalmam sincs, hogy hogyan, de rendbe szeretném hozni a dolgokat kettőnk között, szeretnék egy olyan életet nyújtani neki és a kisfiúnknak is amit mindketten megérdemelnek. Szeretnék nyugalmat adni neki. Azt akarom, hogy ne idegeskedve gondoljon rám, hanem úgy érkezzen haza munkából, hogy tudja, bármilyen nehéz napja is volt, van otthon két ember, akik nagyon szeretik és akik Ő az igazi szuperhős. Csak képes leszek mindezt megadni neki? Képes leszek külön választani a nyakamba aggatott családot, az igazitól?
Hosszúnak tűnő másodpercekig csak figyelem összefonódott ujjainkat, jó lenne, ha varázsütésre sikerülne megoldást találnom a helyzetünkre, de valami belső hang azt súgja, hogy ez még időbe fog telni.
- Semmi mást nem szeretnék annyira, mint olyan feleség lenni, akit valóban megérdemelsz. Aki távol marad a problémáktól, aki miatt nem kell leinnod magad. szomorú mosolyra húzom a szám egyik oldalát. - Mi van, ha nem sikerül? Ha folyamatosan elbukom majd? Abban sem vagyok biztos, hogy jó anya lesz belőlem, hiszen, mos őszintén, még főzni sem tudok. Helyette viszont puszi pajtás vagyok egy seregnyi rossz fiúval és ilyen állapotba kergetem az apját. mutatok végig rajta szabad kezemmel. Nagyon régóta gyötörnek félelmek, kételyek és kétségek, amiket hangosan még soha nem mertem kimondani.
- Boldog vagy te mellettem Aston? mutató és hüvelyk ujjaim között idegesen morzsolgatom az ujját miközben beszélek. Egy egészen röpke pillanatig elpillantok róla, de csak néhány másodperc elejéig, aztán ismét rá szegezem tekintetem.   

Diane N. Miles
Hivatal
Play by :
Courtney Eaton
Kor :
27
Foglalkozás :
Ügyvéd
Hozzászólások száma :
38

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptySzer. Júl. 31, 2019 10:54 pm



Egy rohadt hajszál

Mindössze csupán ennyi választ el, hogy szaros atomjaira hulljon az életem.

Értem, hogy aggódik értem, tényleg baromira hiszem, hogy aggodalomból tesz és mond mindent, de kicsit rosszul esik, hogy ennyire felelősségre von, még ha van is miért, emésztem én magamat, nem kell további fejmosás. Érdekes hallani, hogy miket mond, holott tulajdonképpen tükörként elé tárhatnám a hallottakat, mert legalább ennyire igaz rá is és akkor mondjuk úgy, hogy egálban lennénk. Nagyon nehéz megítélnem, főként részegen, hogy mégis mennyit viseljek el és mennyit ne, mert ha egyszer is megrogynak lábaim ellene, képes örökké papucs sorba taszítani, amit én nem vagyok hajlandó fikcióban sem eltűrni, de tényleg támadjam megint ennyi feszültség után? Nem úgy hangzik, mintha annyira bízna bennem, de mondjuk úgy, hogy elhiszem, mert nem akarok kételkedni benne és nem vezetne semerre sem, ha rágnám a dolgot.
- Mert ilyen is vagyok és nem tudom, hogy tudnék-e változni. Vagy tán azt akarod? - Szomorú lennék. Én is felismertem már, hogy gáz az az odaadásom magamra nézve és egy-két incidens történt már azóta és enyhült bennem a nagy bajtársiasság, hogy mindig ki kell húznom a szarból lényegében mindenkit, hisz kurvára nem kell. Két éve történt az eset, változtak az idők, valamennyire én is. Valamennyire...
Ami Ezrát illeti, egyfelől ügyelek, hogy még mindig ne mondjam ki nevét, másfelől egykori tartozásom felé nem holmi csokiban merül ki, pofán égett volna le, ha ennyiben hagytam volna. Nem bántam meg, hogy társa voltam azon az éjszakán, ahogy ő is társam volt, mikor rendőrök csuktak volna le rendbontásért és drogozásért egyszerre, s annyit kellett volna fizetni akkor a kihozásomért, amit anyámék sosem tudtak volna átnyújtani. Ha úgy vesszük és nem a közelmúltat, hanem a távolit vizsgáljuk, különös kimondani, pedig igaz, hogy Natalie léte miatt baszódott majdnem el az életem és Ezra mentette meg a jelenem és jövőmet. De ez rég volt, na meg... nézőpont kérdése. Most talán éppen fordítva van, Ezra miatt lett káosz és Natalie ment ki belőle. Persze igaza lehet annyiban, hogy jelenleg ez a friss élmény, ami régen volt, nos, elmúlt.
Annyira baszottul elegem van az igazságszolgáltatásból, mi jó és mi rossz, mi helyes, mi nem...
Bólintok, mert végre teljesen egyetértünk. Senki se rossz ember, vagy csak nehezen lehetne ítélkezni a másik felett, mert semmi jogunk pont nekünk. Belekeveredtünk leginkább mindhárman és gáz van, mert haláleset lett a vége, de ezen sehogy sem tudunk már segíteni.
- Vessünk véget ennek - suttogom, majd rá nézek. - Ígérd meg, hogy nem lesz baja és nem fogod háborgatni... - Komoly vagyok, noha lehet semmi jogom ilyet kérni, de nem érdekel, ezt meg kell fogadnia nekem, addig nem tágítok és addig én sem tudok továbblépni.
- Tudom. - Felek egyből, mivel tudom, hogy nem fog elfutni, kimenni az ajtón és itt hagyni. Én csak azt mondtam, ha szükségét érzi, nem kötöm magamhoz. Mindazonáltal meggondolandó, hogy ugyan hányadik rossz ez, közel sem az első, de elengedem, hiszen tök jó lenne ezt hinni, meg ha úgy vesszük, igen, házasságunk óta első. Mély levegővételekkel próbálkozom tisztítani szervezetemet, de csak a cigi iránti vágyam erősödik fel.
Ahogy csillapodnak a kedélyek, úgy az én testem is nyugszik meg. Beszélgetésünk közben is volt pár alkalom, mikor elhittem, hogy vége, most már nem tudom, talán nem. Lehet minden meg fog oldódni hamarosan, vagy csak túl fáradt vagyok tanakodni a következményeken.  
- Túl sokat gondolkodsz azon, milyennek kellene lenned, hagyjuk már. Ne foglalkozzunk ilyenekkel, nem érdekel. - Akárhányszor mondja, mennyire próbál olyan lenni, aki megérdemlek, azontúl, hogy sosem értem mi az istent akar ebből kihozni, magam sem tudom kit érdemlek meg és kit nem. Többet foglalkozunk a megfeleléssel, minthogy élveznénk úgy mindent.
- Nem tudom mi lesz. Talán semmi, talán pokollá változik minden. - Ha valamit rossznak érez, tegyen ellene és ne stresszeljen, hogy mi lesz, ha... Elhagy az erőm, nem megy a cukormázas biztatószöveg kreálása, de lassan már a beszéd sem. Szinte tompulnak a neszek is már, legszívesebben rádőlnék az asztalra és mélyet aludnék, de nem fogok összerogyni itt és most. Nagyot ásítok antiszexien hatalmas szájjal, de azért szabad kezem még elé rakom az utolsó pillanatokban, majd meghallom kérdését és álmos szemekkel pislogok rá.
Egy pillanatra megfordul fejemben, hogy a választ túlcifrázom valamivel, olyan "miért is ne lennék boldog?", vagy "akkor nem vettelek volna el", de minek felesleges szavakkal dobálózni?
- Igen.  



Aston Miles
Egészségügy
Play by :
Dylan Sprouse
Kor :
26
Foglalkozás :
Mentőtiszt
Hozzászólások száma :
77

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go EmptyCsüt. Aug. 01, 2019 8:57 am


Aston & Natalie
- Nem, nem akarom, hogy megváltozz, csak kérlek legyél óvatosabb érdekes, hogy mindezt pont én mondom neki, hiszen kettőnk közül még mindig én vagyok a meggondolatlanabb és járok olyan helyeken ami egyáltalán nem veszélytelen. Egyszerűen már a gondolata is elborzaszt annak, hogy a túlságos segítőkészsége miatt veszélybe sodorhatja saját magát. Szeretem benne, hogy mindig lehet rá számítani, nem gondolkodik sokat, ha valaki olyan ember van bajban, akit nagyon szeret, talán ez az egyik olyan tulajdonság benne, amit nagyon szeretek. Most viszont, hogy tudom emiatt mire képes iszonyatosan félek. Lehet önzőnek nevezni, hiszen egy kicsit önös érdekek miatt kérem arra, hogy legyen óvatosabb, fogalmam sincs mihez kezdenék, ha történne vele valami.
Kérést hallva hosszú ideig elgondolkodom. Nem tudom, hogy hogyan ígérhetnék ilyent neki, hiszen ismer már, nagyon jól tudja, hogy nem tudok csendben megülni a fenekemen és úgy tenni, mintha semmiről nem tudnék. Az nem én lennék.
- Megígérem, hogy nem fog baja esni... azt viszont már nem ígérhetem meg, hogy nem fogom megkeresni és nem fogok kérdéseket feltenni neki. Nagyon sok kérdés kavarog a fejemben, amire csak ő adhat választ és tudom, hogy addig nem tudom lezárni magamban a dolgokat amíg ezekre nem kapok választ. Nem akarom becsapni Astont, nem áll szándékomban a háta mögött cselekedni, de ha csak úgy kijelenteném, hogy elmentem Ezrához képes lenne bezárni a lakásba. Nekem pedig egyszerűen szükségem van arra, hogy szembe nézzek vele. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy képes lennék őt átadni Paul-nak, mert pontosan tudom, hogy az hogyan végződne és bár nem kedvelem, a halálát okozni sem lennék képes. Tudom azt is, hogy ha bármi baja esne, azt Aston soha az életben nem bocsátaná meg. Kissé tanácstalannak érzem magam, habár mélyen legbelül tudom, hogy mit kellene tennem: erőt venni magamon, elengedni és tovább élni az életem. Az már más kérdés, hogy erre mennyire vagyok képes.
- Ebben hasonlítunk, neked is túl sokat forognak a fogaskerekek a fejedben. elmosolyodom. Mindkettőnkre jellemző a túlgondolás, túlféltés és túlaggodalmaskodás azt hiszem. Csak míg én görcsösen ragaszkodom a saját igazamhoz, addig ő képes arra, hogy csak legyint és elengedi a dolgokat. Talán éppen ez a különbség az, ami miatt egy évtizede működik már a kapcsolatunk. Szeretem azt hinni, hogy tényleg jók vagyunk együtt.
Széles mosollyal az arcomon figyelem ahogyan ásítozik, ilyenkor olyan, mint egy kisfiú, akit ágyba kell dugni, betakargatni és esti mesét olvasni neki. Elkönyvelem magamban, hogy a ma esti beszélgetésnek annyi, bár már az is nagy csoda, hogy egyáltalán ilyen sokáig kibírta, mert valljuk be, olyan állapotban találtam rá, hogy nem hittem volna, hogy még képes a beszédre.
- Jólvan, gyere, bújjunk ágyba. erőmhöz mérten próbálom felhúzni őt a székből és ha a hálószobáig nem is sikerül eltámogatnom, legalább a kanapéig megteszem. Nem fogom hagyni, hogy a hűvös éjszakában, egy széken töltse az éjszakát. Rá terítek egy takarót, kisimítok néhány kósza tincset a homlokából és még egy darabig csak figyelem ahogyan békésen alszik, majd megpróbálok én is pihenni egy kicsit. Hosszú és nagyon kimerítő napok vannak a hátunk mögött.  

Diane N. Miles
Hivatal
Play by :
Courtney Eaton
Kor :
27
Foglalkozás :
Ügyvéd
Hozzászólások száma :
38

 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: just say you won't let go    just say you won't let go Empty

Ajánlott tartalom


 just say you won't let go Empty
Vissza az elejére Go down
 

just say you won't let go

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ