Aston & Natalie

Fáradt vagyok, a testem és lelkem egyaránt gyötrődik az elmúlt hosszú órák történései miatt. Bár azóta, hogy Aston ott hagyott az erdőben valamelyest sikerült lecsillapodnom, de azt hiszem az űrt és fájdalmat még hosszú idő lesz kijavítani. Lassan huszonnégy órája nem találkoztunk és egyáltalán nem is beszéltünk, de kellett ez az idő ahhoz, hogy rendbe tegyem saját magamban a dolgokat. Szükségem volt erre, hogy lecsillapodjak és tiszta fejjel végiggondoljak mindent. Legalábbis...megpróbáltam. Azt hiszem Paul egyáltalán nem kételkedik a szavaimban, elhitte, hogy ráállítottam valakit a testvérünk meggyilkolásának ügyére és ő segített kihatolni, de mivel nem szeretné nyilvánosságra hozni a kilétét lelépett mielőtt a fiúk megérkeztek volna. Nagyon meggyőző tudok lenni, hogy néhány percnyi kérdezz-felelek után minden egyes szavam elhitte. Az világos, hogy Astont ki kell hagynom az egész történetből, egyszerűen nem engedhetem, hogy bármi baja essen, arról nem is beszélve, hogyha a bűnrészessége kitudódna talán én is és a fiam is veszélyben lennénk. Több mint huszonnégy órája nem ettem semmit, próbáltam, de egyszerűen egyetlen falat sem megy le a torkom, apám régi szeretőjének nyomására leerőltettem egy szendvicset, de azt is vissza dobtam. Úgyhogy maradt a tömérdek mennyiségű folyadék. Nagyjából mindent sikerült ennyi idő alatt átbeszélnünk, az is mindkettőnk számára világos, hogy a testvérünk halála bosszút kíván, de...az én esetemben ez nem annyira egyszerű. Egyrészről ott van Aston, aki soha nem bocsátaná meg, ha bántódása esne a barátjának, a házasságunk sínylené meg a dolgokat a leginkább, másrészről pedig...lenne szívem ahhoz, hogy a szemem láttára kínozzanak meg valakit, akit...ismerek? Ezzel a kérdéssel viszont rá érek még foglalkozni, jelenleg sokkal jobban érdekel, hogy Jo megkapja a neki járó temetést és, hogy Astonnal beszélni tudjak.
- Biztosan jól vagy Nat? Paul hangja térít vissza a valóságba. Nem mondok semmit csak bólintok. - Megérkeztünk. Nem akarod, hogy bemenjek veled?
- Nem, nem...megoldom. Köszönöm a fuvart. minden különösebb gondolkodás nélkül mászik ki a hátsó ülésről és sétálok végig a bejárathoz vezető rövid úton. Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok, hogy Aston mennyire lesz dühös. Biztosan nagyon idegeskedett miattam és talán hívni is próbált, de én kikacsoltam a telefont. Csendben fordítom el a kulcsot a zárban. Éjszaka van, biztosan alszik már és nem akarom a csörömpöléssel felverni álmából. Első utam nem a hálónk felé vezet, pedig iszonyatosan fáradt vagyok, hanem a konyhába, hogy lefekvés előtt megigyak egy pohár tejet. Éhes vagyok, de most nincs elég erőm ahhoz, hogy egyek is valamit. Halk és egyenletes légzés zaja csapja meg a fülem, csendben sétálok a kanapé irányába és amint megpillantom a békésen szendergő férjem elmosolyodom. Egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá, bármit is tett, nem tudom nem szeretni őt. A fotel karfájáról elveszem a pokrócot és halkan rá terítem. Még néhány másodpercig csak nézem ahogyan alszik, majd egy kis töprengés után mellé fészkelem magam. Fejem a mellkasába fúrom, átölelem a derekát és mozdulatlanul belélegzem az illatát ami mindig megnyugtat. Kissé szűkös nekünk a kanapé, tudom, hogy fel fog ébredni, de addig is szeretném élvezni a közelségét, a csendet ami körbeölel minket. Minden bizonnyal a fiúnk is sokkal nyugodtabbnak érzi magát a megszokott környezetben, mert ficánkolással jelzi odabent, hogy most már minden rendben. Biztos neki is hosszú volt az elmúlt huszonnégy óra, sok volt stressz és kevés a pihenésre fordított idő.
- Szia... suttogom halkan a szavak, amikor férjem mocorogni kezd a kanapén és gyors puszit nyomok ajkára. Elmosolyodom, bár nem tudom, hogy ő ezt a sötétben mennyire érzékeli. Rengeteg mindenről kell beszélnünk, de addig is...egyszerűen élvezem a pillanatot.
- Ne haragudj, hogy ilyen késő éjszaka értem haza.    

Aston & Natalie

Talán gyerekesnek tűnhet, ha egy felnőtt nő azt állítja, hogy a legnagyobb félelme az, hogy elveszíti a szerelmét, a családját, de ebben az esetben vállalom a közröhej tárgyának szerepét, mert semmitől sem rettegek annyira az életben, mint elveszíteni Astont. Az elmúlt tíz évben – ha nem számolom bele az egy éves szünetünket- szerves része az életemnek, a mindennapjaimnak, és előtte is az volt, barátként. Nem tudom elképzelni senki mással az életem, nem is akarom, hogy bárki más a létezésem része legyen, attól a perctől fogva tudom, hogy vele akarok lenni, hogy a gimi első napján megpillantottam a folyosón. Bár nem volt könnyű úgy létezni abban a négy évben, mintha csak a barátja szeretnék lenni, de azt hiszem teljes mértékben megérte, hogy annyi békát megcsókoltam mielőtt rám talált a királyfi. Emlékszem, apa és anya mindig mondogatták, hogy ez csak kamaszkori lángolás, hogy el fog múlni, még nem tudhatom milyen a szerelem, mert olyan keveset tapasztaltam az életben. De én tudtam. Talán a gyomromban repdeső pillangók miatt, vagy a hangosan zakatoló szívem volt az oka, vagy az a furcsa késztetés, hogy minden alkalommal mosolyognom kellett, ha megláttam őt. Ezek a dolgok az elmúlt évtizedben semmit nem változtak. Talán már nem bukfencezik a gyomrom minden reggel, amikor mellette ébredek, már sokkal többre értékelek egy összebújós, filmnézős estét, de a lényegen mindezek semmit nem változtatnak: szeretem. Sok minden történt már velünk az évek során, kellemes és kellemetlen egyaránt, de azt hiszem, hogy sokat elmondd mindkettőnk érzéseiről az, hogy még mindig itt vagyunk egymásnak.
Őszintén bízom abban, hogy ezt a mostani dolgot is sikerül megbeszélnünk, sikerül túllépnünk rajta és idővel minden seb begyógyul majd, amit egymásnak okoztunk.
Nem mondom, hogy nem félek attól, hogy ez a mostani megingás talán végleges, hogy most jött el az a pont, amikor már nem egyszerűen nem tudjuk a helyükre rakni a dolgokat, de nem akarok erre gondolni. Azt szeretném, ha most is, mint eddig mindent sikerülne megoldani a gondjainkat, hiszen most az eddigieknél is több okunk van erre, a kisfiúnk. Remélem, hogy nem okoztam akkora fájdalmat Astonnak, hogy az visszafordíthatatlan legyen.
Amint beérek a nappaliba azonnal megcsapja orromat a tömény cigaretta szag, de most ez a legkevesebb az életemben ami gondot okoz, majd holnap reggel kiszellőztetünk. A szanaszét elterülő piás üvegek és különböző poharak csak akkor szúrnak szemet, amikor közelebb sétálok a kanapéhoz. Összeszorul a gyomrom. Én tettem ezt vele, miattam mérgezi saját magát. Ettől a gondolattól kifejezetten rosszul érzem magam. A tőlem telhető legnagyobb óvatossággal fészkelem mellé magam, hogy átöleljem a derekát, fejem a mellkasába fúrjam. Még a tömény alkoholszagon keresztül is érezni az illatát, amit olyan nagyon szeretek. Nem szerettem volna felébreszteni, de nyilván egy ilyen szűk helyen elkerülhetetlen, hogy ne ébredjen fel. Amikor megmozdul én is megpróbálok felülni, jobb kezemmel támaszt adva magamnak. Összeráncolt szemöldökkel figyelem a férjem, nagyon úgy tűnik, hogy még mindig van benne egy-két légkör, talán az lenne a legjobb, ha valahogy sikerülne vissza aludni. Magához húz, én pedig nem tehetek semmi mást, csak átölelem, olyan szorosan simulva hozzá, amennyire az ebben a helyzetben lehetséges. Fáj a lelkem, hogy most miattam kell őt ennyire megtörtnek, elesettnek és gyengének látnom. Soha nem akartam, hogy így érezzen miattam, a támasza akarok lenni, a nő, akitől boldogabbak a mindennapjai, akivel együtt cipelheti az élet terhét, nem az az ember, aki még nagyobb nyomást helyez rá. Elhúzódom tőle annyira, hogy két tenyerem közé foghassam az arcát és belenézhessek szemeibe.
- Sssh...minden rendben van. Itthon vagyok, jól vagyunk... halkan beszélek, fejem a homlokának támasztom és egyik kezét a pocakomra vezetem. - Érzed? Ő is jól van... szeretném, ha legalább egy kicsit sikerülne megnyugtatnom, a lelkem, mint egy kifacsart rongy, hogy ilyennek kell látnom őt. Beletúrok összegubancolódott tincseibe és ismételten csókokkal hintem be ajkait. Szavakkal ki sem lehet fejezni, hogy mit érzek ebben a pillanatban. Egyszerre aggódom, félek és boldog is vagyok.
- Hozok neked egy kis vizet, maradj itt. bontakozom ki az öleléséből és felkapcsolva az éjjeli lámpát, hogy valamennyi fény világítsa az utam indulok a konyhába, hogy néhány másodperc múlva egy pohár vízzel térjek vissza hozzá.
- Gyere, ezt idd meg. Biztosan nagyon szomjas lehetsz.   

Aston & Natalie

Láttam már őt nem teljesen józan állapotában, talán ennél részegebbnek is, de ez most mégis fáj. Tudom, hogy most a miattam okozott fájdalom késztette arra, hogy ekkora mennyiségű alkoholt magába döntsön. Fájdalmat és csalódást okoztam neki, pedig az lenne a dolgom, hogy az élet minden helyzetében mellette álljak, hogy támogassuk egymást, biztosítsam őt a szerelmemről és nem számít milyen akadályt gördít elénk az élet ó, mert közösen mindenen túllendülünk. Így kellene történnie, de én inkább fájdalmat okoztam neki, olyan mély sebet ejtettem rajta, hogy nem tudom valaha képes leszek-e begyógyítani azt. Fáj, hogy így kell látnom őt, összeszorul a gyomrom és minden lélegzetvétel nehezemre esik, soha nem állt szándékomban ilyen állapotba sodorni. A legnagyobb gond az, hogy képtelen vagyok visszafogni a heves vérmérsékletem, a vitáink legnagyobb része amiatt történik, hogy nem tudok normálisan viselkedni. Komolyan mondom, hogy nem értem hogyan bírja mellettem már ennyire hosszú ideje, néha komolyan megérdemelnék egy seggberúgást vagy pofont, hogy minél hamarabb megjöjjön az eszem. Azt kívánom, hogy bárcsak képes lennék enyhíteni valahogy a fájdalmát, bárcsak hatalmamban állna magamra vállalni a szomorúságának nagy részét. Szívem összeszorul a mellkasomban, hogy így kell látnom őt, és legyünk őszinték, nem ez az első alkalom, hogy fájdalmat okozok neki. Csak remélni tudom, hogy a hátunk mögött lévő tíz évet összességében figyeljük, akkor több örömet és nevetést kapott tőlem, mint félelmet és könnyeket. Bár jelen helyzetben ebben egyáltalán nem vagyok ennyire biztos.
Szeretném, ha érezné csókomból, hogy mennyire szeretem, hogy nagyon sajnálok mindent ami az elmúlt napokban történt és mindennél jobban szeretném, ha képes lenne megbocsátani nekem. Csak még egyszer. Mutatóujjammal letörlöm az arcán lefolyó könnycseppet. A konyhába menekülök, hogy vizet hozzak neki, de igazából a hirtelen rám törő érzelmek elől is menekülni szeretnék. Aston minden számomra, amire szükségem van, a férj, a szerető, az apa, a támasz, a szerelem, a kitartás, az erő, a nyugalom, a boldogság, a biztonság, mégis...akaratlanul is ott van bennem a tüske, hogy mindezek ellenére ő az, aki gödröt ásott a halott testvéremnek. Vajon ez a tüske most már örökké bennem marad? Figyelem ahogy megissza a vizet, tudom, hogy ettől nem fog kijózanodni, de azzal is tisztában vagyok, hogy ilyenkor a szervezetnek semmi másra nincs szüksége csak hűsítő folyadékra. Megragadja a kezem, én pedig mindig ellenkezés nélkül követem őt a terasz irányába, mindkettőnknek jót fog tenni a friss levegő. Átkarolom a derekát és próbálom egyenesben tartani, de ez nehezebb feladat mint gondoltam. A terasz fém korlátjának döntöm a hátam és aggódó pillantásokkal nézem ahogyan próbálja levegőhöz juttatni a tüdejét.
- Én is nagyon szeretlek! lépek hozzá közelebb, amikor már úgy ítélem meg, hogy nem fogja kiadni magából az alkoholt és átölelem a derekát. Fejem a mellkasának döntöm és néhány pillanatig csak hallgatom a szívverését, mindig sikerül megnyugodnom, hogy karjaiba fészkelhetem magam. Ő számomra a nyugalom.
- Gyere, ülj le, jó? húzom ki a széket, hogy le tudjon ülni, majd is helyet foglalok a másik ülő alkalmatosságon, közelebb húzva magam hozzá.
- Őszintén sajnálom ahogyan az erdőben viselkedtem veled. pillantásommal a tekintetét keresem, szórakozottan játszadozom ujjaimmal. - Azt is sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem és nem adtam élet jelet magamról. így belegondolva, bőven van miért bocsánatot kérnem, olyan hosszú az a lista, hogy talán, reggelig sem fejezném be.
- Tudom, hogy neked ez a helyzet fura, hogy a feleséged egy nem éppen tisztességes bandával tölti az idejét, hogy hirtelen a semmiből lett két testvérem, hogy olyan dolgokba keveredek bele, amitől te szeretnél minden erőddel távol tartani. lassan beszélek, bár igazából még így sem vagyok teljesen biztos abban, hogy képes felfogni amit mondok és, hogy egy kiadós alvás után emlékezni is fog mindenre.
- Rettegek attól, hogy azt fogod mondani, hogy eleged van belőlem és minden szarból, amit velem jár... megígérhetném, hogy megpróbálok változni, vagy távol tartani magam a nehéz fiúktól, de nem szeretnék olyan ígéretet tenni, amit esetleg meg kell szegnem a jövőben... 

Aston & Natalie

Tudom, hogy ez az eset közöttünk még koránt sincs lezárva, nekem is rengeteg kérdésem van és biztos vagyok abban, hogy ő sem fog egy legyintés után tovább lépni. Nekünk mindig szükségünk van arra, hogy átbeszéljük a dolgokat, elmondjuk, hogy mi nyomaszt még minket és megpróbáljuk megbeszélni. Egyszerűen egyikünk sem az a típus, aki csendben bólogat és tovább lép, mintha mi sem történt volna. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő pillanatra arra, hogy mindezt átbeszéljük, kétlem, hogy olyan állapotban van most amiben képes lenne felfogni azt amit esetleg mondani próbálok neki. Hazudnék, ha az mondanám, hogy nem vagyok csalódott, dühös és nem érzek fájdalmat. Csalódott vagyok, mert azt érzem, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül, hogy már nem én irányítom a dolgokat és bármennyire is próbálkozom egyszerűen képtelen vagyok ismét megragadni a vezetést. Pedig gyűlölöm, ha nem tartom kézben a dolgokat. Dühös vagyok amiért Aston ilyen helyzetbe sodorta magát. Ha eltekintenénk attól a ténytől, hogy a bátyám testét segített eltüntetni egy kietlen erdőben, akkor is kibaszottul dühös lennék, mert törvényt szegett, bűnrészessé vált, veszélybe sodorta az életét és az enyémet is, mindezt azért, hogy egy baráton segítsen. Szép dolog a barátság, de azért mindennek van egy határa és Aston azt a bizonyost ezzel a tettével átlépte. Nem akarom az összes felelősséget rá hárítani, mert nekem is nagy szerepem van abban, hogy most itt tartunk, éppen emiatt nem kiabálok, hanem a helyzethez mérten próbálok megoldást találni a helyzetünkre. Szükségem volt erre e huszonnégy órára nélküle, hogy átgondoljam mindazt ami történt és azt is, hogy mi legyen a folytatás. Figyelem ahogyan helyet foglal az egyik széken, azért megnyugtat a tudat, hogy ez még sikerül egyedül és nem nekem kell összekaparnom a földről, nem vagyok biztos abban, hogy az sikerülne. Én is leülök miután kicsit közelebb húzom hozzá a széket és figyelek. Némán hallgatom szavait, nem vágok közbe, csak engedem, hogy elmondjon mindent, amire gondol, amit érez, amit képes megfogalmazni.
- Iszonyatosan dühös vagyok rád és nem azért, hogy két éven keresztül titkoltad a dolgot, hanem azért, hogy egyáltalán képes voltál veszélybe sodorni magad. Amikor az a nagyon jó barátod arra kért, hogy áss el vele egy hullát, gondoltál te rám? Magadra? Gondoltál arra, hogy milyen baromi veszélyes amit csinálsz? Hogy akár börtönbe is kerülhetnél miatta? Vagy ami még rosszabb, meg is ölhettek volna? Szép dolog az, hogy minden körülmények között kiállsz a barátod melletted, de van egy határ Aston és egy hulla eltemetése az már régen túllépni. próbálok nem kiabálni, de ha csak bele gondolok abba, hogy milyen veszélyeknek volt kitéve egy idióta miatt akkor nagyon nehéz visszafognom magam. - Mi a garancia arra, hogy ez nem fog megismétlődni? Hogy nem jön megint az a haver és hasonló dolgot kér tőled? Amikor elmondtam neked a az apám titkát azt mondtad, hogy félsz, mert olyan emberek között járok, akik veszélyesek lehetnek rám és a fiúnkra nézve. Ez igaz. De te Aston, nem sodornál minket veszélybe, ha az a bizonyos ember ismételten ilyesmire kérne téged? veszek egy mély levegőt, benn tartom és hosszasan fújom ki mielőtt folytatom. - Kellett ez a külön töltött huszonnégy óra, kellett a távolság, és őszintén...kellene több is, de azért vagyok itt, mert nekem melletted a helyem, mert együtt majd megoldjuk. sikerül végre vissza nyernem az eredeti hangszínem.
- Nem tudom, hogy hogyan tudnék nyugodt életet ígérni neked. Én, azért mondtam el a titkomat, mert nem akarok hazudni neked, nem akarom, hogy a gyerekünk úgy nőjön fel, hogy valójában nem is ismeri a szüleit. Tudtam, hogy nehéz lesz hallanod majd a dolgokat, de bíztam abban, hogy sikerül megoldani. Vajon tényleg sikerülni fog? könnyektől csillogó szemekkel pillantok rá. Én nagyon akarom, hogy sikerüljön, nem arról vagyok híres, hogy könnyen feladom a dolgokat, de neki is akarnia kell.
- El tudsz fogadni olyannak, amilyen vagyok? Képesek leszünk arra, hogy olyan életet biztosítsunk a gyereknek, amilyenre szüksége van? nyelek egy hatalmasat, hogy leplezzem valahogy azt a hirtelen rám törő pánikot, amit a válaszára várva érzek. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha már túl sok vagyok neki, ha úgy érzi, hogy az ő életébe ez az egész már nem fér bele.  

Aston & Natalie

Tudom, vissza kellene fognom magam, mert egyáltalán nem használ az ügyünknek az, hogy minden egyes mondatára felcsattanok és úgy csinálok, mintha nála rosszabb ember nem létezne a Föld nevű bolygón. Pedig ez nem igaz. Igazából nála jobb emberrel egészen eddigi életem során nem találkoztam és szerencsés vagyok, amiért ilyen hosszú ideje még mindig kitart mellettem. Pedig tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, igazából megtestesítem a földön fellelhető emberi rossz tulajdonságok kilencven százalékát, ő mégis türelemmel viseli a kirohanásaimat, a heves vérmérsékletem és úgy igazából mindent. Próbálom visszafogni magam, tényleg nem az a szándékom, hogy még nagyobb sebet ejtsek rajta, vagy, hogy azt éreztessem vele, hogy egy utolsó senkiházi, mert erről szó sincs. Egyszerűen csak képtelen vagyok lakatot tenni a számra és nem tudom magamban tartani a gondolataimat. Mindig tudatában vagyok annak, hogy a szavaimnak milyen ereje van, hogy előbb beszélek és csak aztán gondolkodom, mégsem tudok egyszerűen csak rá harapni a nyelvemre és vissza nyelni mindazt, ami kikívánkozik. Vajon az elmúlt évtized során mondtam neki elégszer, hogy milyen csodálatos ember? Meggyőztem őt arról, hogy mennyire szeretem? Kimutattam kellőképpen az iránti érzett szerelmem? Vajon nem azzal fogom eltaszítani őt magamtól, hogy folyton eljátszom a dráma királynő szerepét? Nem akarom természetesnek venni azt, hogy mellettem van, nem akarok olyan feleség lenni aki csak legyint, mert tudja, hogy a másik úgyis megbocsát. Ki akarom érdemelni azt, hogy Aston a társam, hogy ennyire szeret, törődik velem és, hogy mellette tényleg azt érezhetem, hogy nincs lehetetlen. Viszont nagyon sok önfegyelmet kell még gyakorolnom ahhoz, hogy mindezt sikerüljön megvalósítani. Csak abban tudok bízni, hogy addig nem un rám, nem megy el a kedve tőlem és nem szeret ki belőlem. Leszegem a fejem és a cipőm sáros orrát bámulom helyette. Rosszul érzem magam, hogy ilyen helyzetbe sodortam őt és rám nem jellemzően most csak szeretnék láthatatlanná válni néhány óráig.
- Én nem akarom kritizálni a döntéseidet, megbízom benned, az életem is a kezedbe adnám. Csak...ismerlek téged és tudom, hogy milyen fontos számodra a barátság, hogy érte is megtennél bármit ugyanúgy ahogyan értem. Attól félek, hogy hamarabb cselekednél mint gondolkodnál, vagy, hogy egyszerűen képtelen lennél nemet mondani neki. Ez nagyon veszélyes, olyan kétélű penge, ami a végén téged fog megsebezni és azt nem akarom. a dühöm valamennyire csillapodik, de a feszültség még mindig bennem van és olyan érzés kerít hatalmába, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék. Tudom, hogy már csak Benji miatt is le kellene nyugodnom, az elmúlt napok idegeskedése biztosan rá is hatással van és nem szeretném, hogy ő szenvedjen azért, mert az anyja meggondolatlan.
- Nem akarok beleszólni abba, hogy milyen jellegű kapcsolatot ápoltok egymással, de az amit tettél bőven kimeríti a tartozás fogalmát. Megértem, hogy miért csináltad, és többek között azért is szeretlek, mert ilyen vagy...de magadra is gondolnod kell néha. Nem értem, hanem magad miatt. nem lebeghet folyton csak az a szeme előtt, hogy ott legyen azoknak, akiket szeret és akiknek szüksége van rá, nem cipelheti a világ terhét a vállain, mert abba belerokkan. Csak idő kérdése és meghajlik a teher alatt, mint a fűzfa az őszi szélviharban.
- Azt hiszed én örülök annak, hogy így kell látnom téged? akármilyen hülye helyzetbe keveredek mindig ő szenved miattam a legtöbbet. Amikor apa meghalt rajta csattant az ostor vége, szakítottunk csak mert képtelen voltam feldolgozni a történteket, az autóbalesetem után szintén ő volt az, aki ártatlanul a leginkább szenvedett, és akkor is az én figyelmetlenségem és dühkezelési problémáim miatt. Most pedig ez. Felsóhajtok és hosszú percek után először vagyok képes arra, hogy tekintetemmel az övét keressem.
- Tudom, hogy nem rossz ember, ahogyan te sem, egyszerűen csak belekevertétek magatokat ebbe a szarba, ami történetesen hozzám is kapcsolható. próbálok a lehető legmeggyőzőbb lenni. Nem hazudtam, Aston nem rossz ember, és valahol nagyon-nagyon mélyen magamban tudom  azt is, hogy Ezra sem, csak most nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy meggyilkolta a testvérem. Még akkor is, ha Aston elmondása szerint önvédelem volt és még akkor is, ha történetesen fogalmuk sem lehetett arról, hogy kit ásnak el az erdő közepén egy jelöletlen sírba.
- Nem fogok kisétálni az ajtó Aston, nem fogok elszaladni, nem hagylak hátra téged. Megfogadtuk, hogy jóban, rosszban, emlékszel? Milyen feleség lennék, ha az első rossznál fognám magam és messzire szaladnék? megpróbálok valami mosoly szerűt varázsolni az arcomra, bár lehet, hogy ez jelen pillanatban inkább hasonlít vicsorgásra, mint arra a mosolyra, amit ő annyira szeret rajtam. Nyelek egy hatalmasat, mert enyhén szólva is rettegek attól amit válaszolhat a kérdéseimre. Még fogalmam sincs, hogy hogyan, de rendbe szeretném hozni a dolgokat kettőnk között, szeretnék egy olyan életet nyújtani neki és a kisfiúnknak is amit mindketten megérdemelnek. Szeretnék nyugalmat adni neki. Azt akarom, hogy ne idegeskedve gondoljon rám, hanem úgy érkezzen haza munkából, hogy tudja, bármilyen nehéz napja is volt, van otthon két ember, akik nagyon szeretik és akik Ő az igazi szuperhős. Csak képes leszek mindezt megadni neki? Képes leszek külön választani a nyakamba aggatott családot, az igazitól?
Hosszúnak tűnő másodpercekig csak figyelem összefonódott ujjainkat, jó lenne, ha varázsütésre sikerülne megoldást találnom a helyzetünkre, de valami belső hang azt súgja, hogy ez még időbe fog telni.
- Semmi mást nem szeretnék annyira, mint olyan feleség lenni, akit valóban megérdemelsz. Aki távol marad a problémáktól, aki miatt nem kell leinnod magad. szomorú mosolyra húzom a szám egyik oldalát. - Mi van, ha nem sikerül? Ha folyamatosan elbukom majd? Abban sem vagyok biztos, hogy jó anya lesz belőlem, hiszen, mos őszintén, még főzni sem tudok. Helyette viszont puszi pajtás vagyok egy seregnyi rossz fiúval és ilyen állapotba kergetem az apját. mutatok végig rajta szabad kezemmel. Nagyon régóta gyötörnek félelmek, kételyek és kétségek, amiket hangosan még soha nem mertem kimondani.
- Boldog vagy te mellettem Aston? mutató és hüvelyk ujjaim között idegesen morzsolgatom az ujját miközben beszélek. Egy egészen röpke pillanatig elpillantok róla, de csak néhány másodperc elejéig, aztán ismét rá szegezem tekintetem.   

Aston & Natalie

- Nem, nem akarom, hogy megváltozz, csak kérlek legyél óvatosabb érdekes, hogy mindezt pont én mondom neki, hiszen kettőnk közül még mindig én vagyok a meggondolatlanabb és járok olyan helyeken ami egyáltalán nem veszélytelen. Egyszerűen már a gondolata is elborzaszt annak, hogy a túlságos segítőkészsége miatt veszélybe sodorhatja saját magát. Szeretem benne, hogy mindig lehet rá számítani, nem gondolkodik sokat, ha valaki olyan ember van bajban, akit nagyon szeret, talán ez az egyik olyan tulajdonság benne, amit nagyon szeretek. Most viszont, hogy tudom emiatt mire képes iszonyatosan félek. Lehet önzőnek nevezni, hiszen egy kicsit önös érdekek miatt kérem arra, hogy legyen óvatosabb, fogalmam sincs mihez kezdenék, ha történne vele valami.
Kérést hallva hosszú ideig elgondolkodom. Nem tudom, hogy hogyan ígérhetnék ilyent neki, hiszen ismer már, nagyon jól tudja, hogy nem tudok csendben megülni a fenekemen és úgy tenni, mintha semmiről nem tudnék. Az nem én lennék.
- Megígérem, hogy nem fog baja esni... azt viszont már nem ígérhetem meg, hogy nem fogom megkeresni és nem fogok kérdéseket feltenni neki. Nagyon sok kérdés kavarog a fejemben, amire csak ő adhat választ és tudom, hogy addig nem tudom lezárni magamban a dolgokat amíg ezekre nem kapok választ. Nem akarom becsapni Astont, nem áll szándékomban a háta mögött cselekedni, de ha csak úgy kijelenteném, hogy elmentem Ezrához képes lenne bezárni a lakásba. Nekem pedig egyszerűen szükségem van arra, hogy szembe nézzek vele. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy képes lennék őt átadni Paul-nak, mert pontosan tudom, hogy az hogyan végződne és bár nem kedvelem, a halálát okozni sem lennék képes. Tudom azt is, hogy ha bármi baja esne, azt Aston soha az életben nem bocsátaná meg. Kissé tanácstalannak érzem magam, habár mélyen legbelül tudom, hogy mit kellene tennem: erőt venni magamon, elengedni és tovább élni az életem. Az már más kérdés, hogy erre mennyire vagyok képes.
- Ebben hasonlítunk, neked is túl sokat forognak a fogaskerekek a fejedben. elmosolyodom. Mindkettőnkre jellemző a túlgondolás, túlféltés és túlaggodalmaskodás azt hiszem. Csak míg én görcsösen ragaszkodom a saját igazamhoz, addig ő képes arra, hogy csak legyint és elengedi a dolgokat. Talán éppen ez a különbség az, ami miatt egy évtizede működik már a kapcsolatunk. Szeretem azt hinni, hogy tényleg jók vagyunk együtt.
Széles mosollyal az arcomon figyelem ahogyan ásítozik, ilyenkor olyan, mint egy kisfiú, akit ágyba kell dugni, betakargatni és esti mesét olvasni neki. Elkönyvelem magamban, hogy a ma esti beszélgetésnek annyi, bár már az is nagy csoda, hogy egyáltalán ilyen sokáig kibírta, mert valljuk be, olyan állapotban találtam rá, hogy nem hittem volna, hogy még képes a beszédre.
- Jólvan, gyere, bújjunk ágyba. erőmhöz mérten próbálom felhúzni őt a székből és ha a hálószobáig nem is sikerül eltámogatnom, legalább a kanapéig megteszem. Nem fogom hagyni, hogy a hűvös éjszakában, egy széken töltse az éjszakát. Rá terítek egy takarót, kisimítok néhány kósza tincset a homlokából és még egy darabig csak figyelem ahogyan békésen alszik, majd megpróbálok én is pihenni egy kicsit. Hosszú és nagyon kimerítő napok vannak a hátunk mögött.