Csak három gombnyomásnyi távolságra volt tőlem Nick, hogy felhívjam őt azzal a hírrel, hogy itt voltam, megérkeztem San Francisco-ba. És ha úgy is beszéltük meg, hogy a hétvége során összefutunk majd egy kávéra, úgy tűnt, hogy ezt a lehetőséget el kellett vetnem, mert nem a városon belül lettünk elszállásolva, és egy fuvart pedig nem volt érkezésem kérni, csak hogy hadd lássam az exem, hadd adjak neki oda egy olyan emléket, amit én őrzök, de tulajdonképpen azé a férfié, aki már nem az enyém volt. Buta megfogalmazása egy már kihűlt szerelemnek, egy olyan köteléknek, ami sok hónapon keresztül éltetett és tartotta bennem a lelket, bármilyen problémával is kellett szembenéznem akkoriban, bármilyen nehézséggel. Nick volt a házam összes cölöpe, a levegőm oxigénje és az a férfi, akiért tűzön és vízen is keresztülmentem volna, de az élet másként rendelkezett, nem akarta, hogy ő és én összekössük véglegesen az életünket, amit mára már elfogadtam. A költözését követő hónapok vérszegény mosolygással teltek, újra fel kellett építenem egy olyan bizalmas viszonyt mindenki mással, amelyben a férfi már nem volt jelen, akire már nem támaszkodhattam. Most ezekben a percekben mégis elfelejtettem azt, hogy csak meg kellett volna nyomnom a hívás gombot. Túlságosan lefoglalt a zavaros hétvége, hogy úgy tűnt, nem csak a Mr. Cowennel való kapcsolatomon kell javítanom, de meg kellett küzdenem Mr. Montgomery és Rachel Chamberlain kettősével is, legalábbis átvitt értelemben. Még mindig bizonytalan voltam a hármas kapcsolathálóját illetően, de ez volt azt hiszem a legutolsó, amivel foglalkoznom kellett, és ha Jude nem tartott érdemesnek arra, hogy mint tények, elém tárja a viszonyokat, ami összeköti a párossal, hát nem erőszakoskodtam.
Ha egyedül is akartam hagyni Jude-ot, fellélegezni és kicsit elvonulni a figyelő szemek elől, akkor biztos, hogy sikerült magamra vonnom a figyelmét, kezdjük azzal a ténnyel, hogy a csend és én úgy tűnt, Mr. Cowen közelében nem.. igen értettük meg egymást. Már a sushi közben egyértelmű volt, hogy képtelen vagyok nyugton maradni mellette, vagy csak megszűnni létezni, és képtelen voltam magamban tartani a hirtelen feltörő átkomat. Pedig Isten legyen a tanúm, a nevét nem szoktam a számra venni.. olyan gyakran, és ha tehettem, akkor a ronda beszédet és káromkodást is mindig igyekeztem kerülni. Anya.. és apa a mai napig nem hallottak otthon csípős, kocsis nyelvet használni, így amikor felpillantva a férfire megint csak kicsúszott a bénaságom kellős közepén Isten emlegetése, a legszívesebben leharaptam volna a nyelvem.
Egy hölgy nem beszél rondán... tartja az illem, és igyekeztem ehhez tartani magam. A gond nem a férfi megjelenése volt elsődlegesen, hanem a hiányos öltözete, én pedig azt hiszem, kellőképpen le is blokkoltam a látványra, olyan mély pírt varázsolt az arcomra a hirtelen jött, eddig még csak el sem képzelt pőreség, amire nem voltam felkészülve.
Kiakadtam! Azt hiszem, mert a hablatyolásom, az, hogy mindent összehordtam, egyáltalán nem segített rajtam, Jude nyugodt szemlélődése pedig arcátlan volt! Esküszöm, hogy még élvezte is, hogy képtelen voltam befogni, és amikor a szavamba vágott, egy pillanat alatt csendesedtem el. De csak egy-két másodpercre, mert utána muszáj voltam folytatni, mielőtt még szégyenemben elsüllyedtem volna. Így is kétséges volt, hogy nem neki kell majd felmosnia a padlóról.
- Tudom.. és alapvetően gyorsan képes vagyok elkészülni, de ez most.. más - sütöttem le a pillantásom egy időre, hogy előálljak a legfantasztikusabb tervemmel, és bárcsak leharaptam volna a nyelvem!
- Ez csak.. - ellenkeztem volna hirtelen jött rémült pillantással, amikor felállította a teóriáját, hogy mégis hova kötözne ki.. sorra véve azokat a helyeket is... a pillantásom az ágyra siklott, aztán félig meddig a mögöttem elterülő hatalmas ablakokat figyeltem, de aztán beletörődve abba, hogy totálisan hülyének látszhattam jelen pillanatban, zavart pillantással néztem vissza az ágyra. - Nem kell sem kötél, sem a bilincs, hogy kiköt... -  csak egyszer gondolkodnék.. tiszta fejjel! Lehunytam a szemeimet elharapva a magyarázkodásom végét, mert már megint egy olyan témát érintettem, amit Jude egyáltalán nem.. A francba már, hogy képtelen vagyok befogni, de nem, az nem én lennék, és amikor a fürdő kontra fehérnemű párosa csúszott ki a számon, idegesen rebbentek a szemeim végig a férfi istenek által faragott mellkasán végig, egy kicsit sem eltitkoltan nézve meg azt a hatalmas bicepszet, az elkülönülő izomkötegeket, és akaratlanul is felsóhajtottam, ahogy megindult, megkerülve engem az ágy felé. Nem, nem szívtam be sürgetően az illatával teli levegőt, ahogy elhaladt mellettem. Hát persze, hogy nem!
Egy pillanat alatt fordultam utána, elképedve figyelve azt, ahogy a világ legtermészetesebb reakciójával nyúlt a csipkéimért, a zavarom pedig egyértelmű vörösséget hozott magával, hogy szerintem még a fülem is tüzelt, nem csak én.
- Mr.. - Cowen kezdtem volna bele, de ügyet sem vetve rám túrt bele a nem elrejtett kincseim közé. - Kérem... - suttogtam, miközben a jéghideg ujjaim csúsztak a torkomra, hogy valamennyire lehűtsem magam, de a vékony pántú alsót illető szavai lesokkoltak, azt pedig, hogy megemlítette azt, még talán az is jobb, ha nem lenne rajtam semmi, zavartan felnevettem. Most szórakozik velem? Pipacsvörösen pillantottam végig a férfin és a megkaparintott pink csipke csodámmal. Egy mamibugyiban a legtöbben nem érzik magukat sem szépnek, az inkább az otthoni kényelem kitüntetettje, ez pedig, amit most tett, hallatlan.
Mielőtt még meggondoltam volna, leléptem a köztünk lévő távolságot, és habár tudtam, hogy lehetetlen elérnem a magasságkülönbség miatt, mert a férfi Góliát volt, én meg Törpilla, azért megpróbálkoztam.. felnyúlni és elérni a tulajdonomat.
- Nem kértem meg, hogy... kiválassza, miben kellene lennem! - suttogtam, és esküszöm, próbáltam morcosnak tűnni, de az ember lánya, ha pipacsvörös és teljesen zavarban van, az.. nem túl hiteles azt hiszem. - Dr.. - akadtam el hirtelen, mert egyszer már kikérte magának - Mr. Jude Cowen! Kérem vissza! - sikerült annyira közel állnom a férfihoz, hogy a lábujjhegyen való balettos megállás még nagyon nem ment, ezért naná, hát persze, hogy sikerült nekidőlnöm a férfi pucér mellkasának, telibe találva őt a mellkasommal.. meg a melleimmel, de legalább ujjheggyel elértem a pink bugyimat, ami a magasban lifegett még mindig. Megránthattam volna az anyagot, de félő volt, hogy elszakítom a vékony mintát. A hirtelen orromba áramló markáns, férfias illat térített észre, hogy.. tulajdonképpen épp rákenődve pipiskedek a kvázi főnökömhöz, zavartan pillantottam a férfi szemeibe. Még így, lábujjhegyen is csak a száját stírölhettem. Istenem, miért kell ilyen magasnak lennie? Ennyire...  meggyőzően, határozottan férfinak lennie, ennyire...
- Fürdenem.. kell sürgősen, nem divatbemutatózni Önnek... uram - suttogtam vacillálva, elbizonytalanodva, már kevésbé határozottan és háborgó éllel a hangomban. Az, hogy hatalmasat nyeltem, egyértelmű volt, ahogy azt is érezhette, hogy mennyire élesen szívtam teli a tüdőmet levegővel, mintha terheslégzés gyakorlatokat végeztem volna. Az, hogy.. próbáltam valamiben megtámaszkodni, megkapaszkodni valamiben... megint csak egyértelmű volt, szóval a tenyerem alig csattanva csúszott a férfi bordáira, jéghideg érintéssel. - Vissza.. visszakaphatom? - az ujjam csak alig érte el az anyagot, de a kényelmetlen póz arra késztetett, hogy ne bénázzak lábujjhegyen.. és a csodálatos ötlet, hogy megmozduljak... a talpamra engedve magam csorogtam/csúsztam le szinte Jude mellkasán vagy tíz centit, még mindig a bordáit érintve, ha nem tolt el magától. Persze, mert túl könnyű lett volna hátralépni és kinyújtani a karom, hogy a trófeát visszaadja, mi?! Az istenit!

Alapvetően el lettem volna azzal a ténnyel, hogy mindketten különvonulunk Ms. Fraser-rel, és mindenki a maga módja és időbeosztása szerint készül fel az estére, de nem hagyhattam figyelmen kívül a szobánkat elválasztó vékonyka nyílászárót, és ama megállapítást, hogy a kisasszony hajlamos vonzani a bajt, vele együtt a baleseteket is, így nem vagyok rest egyből ugrani, ha természetellenes zajokat hallok a másik szoba felől. Sosem tudhatja az ember, hogy komolyabb baja esett-e a másiknak, vagy egyszerűen a gravitáció a legjobb barátja. A tekintetem azonnal felméri a „károkat”, mely annyiban merül ki, hogy leejtette a földre a táskáját, és szanaszét gurultak a cuccai. Feltételezem, hogy erre radart szerelt fel, mert a kocsiban ugyanezt csinálta Bastien társaságában is, csak ő vevő volt erre a játékra, én meg nem. Hagyhatnám parlagon, és továbbszenvedni, de úgy döntök, hogy úriember leszek, és felkínálom a jobbomat, hogy felhúzhassam a földről, de nem él vele. Minő meglepetés, hogy úgy menekül a közelemből, mintha tüzes piszkavassal szúrtam volna meg az oldalát, holott semmilyen ehhez hasonló galádság nem fordult meg a fejemben. Tagadhatatlan, hogy szórakoztat az ügyetlensége, és az elrejtő képessége, ami nem megy túl jól. Nem nehéz észrevenni a tampont, nem is véltem, hogy nem lesz szüksége rá, vagyis nem a ciklusra célzok, de mégis egy nővel élek együtt, tudom, hogy mi fán terem a betét, és a társai. Nem riadok meg egy kis vérzéstől, nem is szívesen beszélek róla, de előtte nem kell szégyellnie. Más lett volna a helyzet, ha ez odalent történik, akkor szemet hunyok felette, de most kettesben vagyunk, és senki nem figyel bennünket, de még ez is feszélyezi. Nem véletlenül tartottam ki a magázódás mellett, nem vagyok vak, leesik nekem, hogy bejövök neki, vagyis a testem biztosan, mert hirtelen az arcán a pipacsmező új árnyalata ver tanyát. Minek neki pirosító, ha elég, ha én magam zavarba hozom? Kapkod, nem is magyaráz normálisan, én viszont totálisan lazán kezelem, hogy bénázott, most nem vetem a szemére, hogy béna, pedig neki is be kellene látnia, hogy nem Fortuna kegyeltje, vagy az is lehet, hogy csak én váltom ezt ki belőle. A kikötözés meredek, de van egy pikantériája. Nem csak nekem járnak rossz helyen a gondolataim, hanem a kisasszonynak is, így nem csoda, ha egy sejtelmes mosoly költözik az ajkaimra.
- Igazán nem akarja, hogy kikötözzem? Remekül mennek a hasonló dolgok nekem, tudja sportolok, meg a küzdősportokkal sem állok hadilábon. Egészen el tudnám képzelni a dolgot, de ha nem, akkor nem. – tartom fel mindkét karomat, és egy kis teret is engedek neki, mert a végén meggyullad nekem a kétes üzenetektől, melyekkel dobálózunk. Addig szoktam ütni a vasat, amíg meleg, és most sem teszek másképpen, ha már ennyire közszemlére bocsájtani az alsóneműket. Rachel esetében arra kellene tippelnem, hogy estére nem is vesz fel semmit az estélyi alá, de nála ez sem hoz lázba. Sosem szerettem, ha valaki ennyire könnyen kapható volt, elmúlt a vadászatnak a varázsa, ha mindent megmutattak, de itt erről szó sincsen, inkább felcsigázza a fantáziámat a kép, hogy milyen lenne rajta látni ezeket a kis semmiket. A rózsaszín falatka imponál a legjobban, de nem hagyja a lányka, hogy kibontakozzak, mert kikapná a kezemből. Egyből az arcára vezetem a kékjeimet, és a magyarázatát várom, mert abban biztos vagyok, hogy lesz. Ördögi módon használom ki, hogy magasabb vagyok nála, és mielőtt elérné, feltartom a karomat. Jönnek a kérlelések, meg a beleszégyenülés, de nem adom magam könnyen, ahogyan ő sem, csak arra nem készül fel egyikünk sem, hogy a nagy hadonászásban megbotlik, és a mellkasom fogja fel az ütközés erejét.
- A fürdéssel még várhat Cora. – nem tudatos, hogy így szólítom, csak kicsúszik a számon, így le is eresztem a kezemet, és a derekát átfogva vonom közelebb magamhoz.
- Mit szeretne visszakapni? – érdeklődöm egy kicsit mélyebb hangon, de azt már észrevehette volna, hogy szórakozom vele, és a bugyi már az ő háta mögé kerül, ahogyan gúzsba kötöm a karjaimmal.
- A kérleléssel nem sokra megy kedves Cora. Lehetne egy árnyalatnyival határozottabb, ha akar valamit, most például a bugyiját. – tartom vele a szemkontaktust, és nem lépek ki a helyzetből, pedig könnyűszerrel véget vethetnék neki, de annál sokkal jobban élvezem.
- Zavarban van tőlem, meg is kockáztatom, hogy fél. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy ennyire közel kerüljön a férfiakhoz? Bastien is zavarba hozta egy kis játékkal, mi lett volna, ha ennél gusztustalanabb eszközökhöz folyamodik, Ms. Fraser? Legyen résen, mert hamar cápaeledel lehet. – hajolok közelebb, és a két ajkunk közé suttogom a választ, majd elengedem, és az ágyára hajítom a bugyit is. – Most elmegyek úszni, később találkozunk. – vetem fel, majd átmegyek a magánrészembe, és rácsukom az elválasztó ajtót is. Kell némi friss levegő, hogy ne keményedjek tovább, és amint megtalálom a fürdőnadrágomat, és egy törölközőt, már ott sem vagyok, szépen elhagyom a terepet. Nem hiányzik, hogy meggondolatlanságot tegyek, és később a falba verjem a fejemet.

Minden egyes szavával a sokk újabb hullámai kebelezték be a tudatomat, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Mr. Cowen az autója csomagtartójában egy emberrabláshoz is elegendő kötelet tartogathatott. Az enyémben csak egy pótkerék volt, elsősegély nyújtó doboz, elakadást jelző háromszög és a mindig magamnál hordott esernyő. De.. hogy kötél? Istenem, hát milyen ember volt ő tulajdonképpen? Biztos, hogy ügyvédként tevékenykedett? Hatalmasat nyeltem, é tudtam, hogy jobban tettem volna, ha nem reagálom le a hallottakat, de nem tudtam lakatot tenni a számra. Sosem tanultam a hibáimból.
- Igazán nem akarom, Mr. Cowen - pillantottam elfúló hanggal a férfire, és ha tudtam, hogy egyes nők izgatottan várták, ha a szeretett férfi ennyire eluralkodott rajtuk, vakon megbízva az erősebb nemben, engem soha nem vonzott ez a fajta nyers vadállatiasság. - Miért szeretne kikötözni egy az ön számára ismeretlen nőt? Nem tudja, nem tapasztalta még? Vagy.. épp az ellenkezője? - tűnődtem el, és ha az utóbbi kérdéseimet nem is akartam volna kimondani hangosan, sikerült, mert ahogy elnéztem az úr irányában, sietve lesütöttem a szemeimet. Érdekelt annyira ez a téma, hogy... ténylegesen is rákérdezzek? Ahogy sikerült Jude eddigi gondolatmenetét kiismerni, biztos voltam abban, hogy nem adózik a válaszával sokáig. Megköszörültem a torkom, és hogy mentsem inkább magam a kínosnak vélt szituációból, próbáltam valami mással elfoglalni magam, amire a zuhany - a hosszú és nagyon magányos fürdőzés - tökéletesen ideálisnak bizonyult volna. Csak arra nem számítottam, hogy Mr. Cowen teljesen másként gondolkodik a magányomról, sőt, elképesztett a viselkedésével, az intim szféra fogalma totálisan  kimaradt az ő értelmezésében, amivel én rendelkeztem volna. Mert nem csak az első érintésére menekültem előle, hanem minden egyes, a közelében töltött pillanatra elstartoltam volna, mint az Apollo 11, de sosem jutottam tőle igazán messzire, és csak most éreztem a visszautasított pezsgőt, az talán elegendő lett volna ahhoz, hogy bátorságot gyűjtsek csak annyi időre, ameddig úgy igazán szembenézzek a férfivel. Nem mintha a kék szemei ne röntgenként pásztáztak volna. Úgy éreztem minden egyes pillanatban, mintha a céltáblája lettem volna, holott most még csak nem is bántott, nem gyalogolt át az önérzetemen és még csak nem is akart piszkálni.
A tudat, hogy félmeztelen volt! Próbáltam nagyon is figyelmen kívül hagyni a tényt, de képtelen voltam rá. Az önkéntes zsibvásáromat Mr. Cowen nem tudta parlagon heverni, és az, hogy a tulajdonom a kezébe került, az ujjai közé, az arcom egyszerre lángolt pipacsvörösen a szégyenkezéstől, de a felháborodás szele is ott rejtőzött a mélyben. Hogy lehet? Hogy képes.. ennyire lazán belecsattogni mások életébe anélkül, hogy megkérdezte volna, szabad-e?
Igen, mert az úgy megy, hogy csak megkérdezzük a másikat, hogy ugyan, megfoghatom-e a tangád.. a boxered. Komolyan, istenem, de buta vagyok!
Nem gondolkodtam, és amikor már észrevettem magam, már Jude-nak csattanva simultam hozzá, és tudhatta, basszus, remélem tudta, hogy nem így képzeltem el az estét vele, felkenődve rá, és sokkal nehezebb volt ez a hadművelet, mint sejtette. A pír borszínű zavara kúszott fel a nyakamon, kérlelve őt, csak hogy visszakaphassam azt, ami az enyém, de ahelyett, hogy eltávolodtam volna tőle, nem tudtam mozdulni.
Egyetlen pillanatra merevedtem meg az ölelésében, ahogy az erős karjai még közelebb vontak a testéhez, és még csak meg sem mertem mozdulni. Mit! Még csak levegőt sem mertem venni, de az illata az orromat ostromolta szüntelen, lélegzetvisszafojtva tapogattam ki az összes izomköteget a bordái mentén anélkül, hogy meggondolhattam volna, hogy mit csinálok. Téboly!
- Hogy.. micsoda? - basszus, mit is mondott? Űzött pillantással néztem fel rá, azon mesterkedve, hogy csak nehogy elhúzódjak a felsőtestemmel tőle, mert akkor a medencém csak még inkább nekinyomódna a férfinek, de ha ott maradok, akkor meg csak premier plánban zsibong a teste minden centije a bőrömnek, az ingemnek nyomódva. Magamat kényszerítve engedtem el az izmokat a felsőtestén, óvatos érintéssel megkapaszkodva a felkarjában, hogy valamennyire mégis csak távolságot tartsak tőle, alig megreszketve a furcsa ölelésben. - Jobban tetszene, ha felpofoznám és elszakítva az anyagot rámarnék? - képedtem el azon, amiket mondott. Hogyan legyek határozottabb, amikor ő olyan, mint egy hatalmas, veszedelmes oroszlánba bújtatott tigris? Nem mintha akár egyszer is képes lennék a tenyeremet az arcához csattanni. - A... bugyira! - gyorsan még hozzátettem ezt, mielőtt még a szavaimat kiforgatva valami malac dolgon járna a feje velem kapcsolatban. A következő szavai viszont teljesen leforráztak, Sebastian említésére pedig egy elfojtott sóhaj tört fel belőlem, megrezzentem, amikor Jude közelebb hajolt hozzám, szinte az ajkaimra suttogva. Meg sem mertem szólalni, helyette szinte fellélegeztem, amikor a karjai leomlottak rólam és Mr. Cowen magával vitte a sivatagi hőséget az oázis nedvességével. A torkom kiszáradt egy pillanat alatt, mégis megköszörültem, mintha azzal mentem volna valamire. Egy belső hang azt visította, hogy állítsam meg, mondjak el neki mindent, hogy Montgomeryvel nem azért viselkedtem úgy az autóban, ahogy, mert Jude teóriája lett volna igaz. De abban igazat kellett neki adnom, hogy nem sok férfivel kerültem intim kapcsolatba. Csak kevesekben bíztam annyira, hogy elengedjem magam teljesen mellettük.
- Mr. Cowen! - szóltam utána hirtelen, pont abban a pillanatban, amikor a zár nyelve kattant, a férfi pedig az ajtó túloldalára került, így esélye sem volt meghallani már engem. Zaklatott pillantással néztem el az ágy irányában, hosszú másodpercekig figyelve a rózsaszín anyagot. Reszketeg érintéssel hajtottam össze és pakoltam be a bőrönd legeldugottabb rejtekébe azt, hogy még csak véletlenül, eszembe se jusson felvennem azt Jude ujjlenyomatával, illatával gazdagodott anyagot. Beharaptam az alsó ajkam a gondolatra, de inkább sietve összekapkodtam pár dolgot, aztán már el is siettem a fürdő irányába, ahol a kellemesnél csak két árnyalatnyival forróbb hőfokot állítottam be, hogy legalább negyed órán keresztül csak lemossam magamról az elmúlt napok feszültségét. Könnyed, lassú mozdulatokkal sikerült a zuhanyzás, hogy azt a negyed órát még tíz perccel meghosszabbítsam, és csak akkor szálltam ki a kabinból, amikor már az ujjaim mazsolák voltak.
További öt percembe telt, amíg letöröltem minden csepp vizet magamról, hogy az egyik felakasztott, hófehér, nyuszi puhaságú köntöst magamra tekerjem, ami csak a bokámig ért a magasságom miatt, a derekamon megkötve az anyagot, hogy elhagyhassam az esőerdei párafelhőt, amit sikerült magam mögött hagynom, mezítláb sétáltam vissza a szobába. Kiszedtem a sminkes neszesszert a bőröndből, amivel ellépdeltem a fésülködő asztalig, óvatosan kiszedve az alapozót, a korrektort, a szájfényt, a rúzsokat, a szemceruzát, szemhéjfestéket, spirált, de csak egyetlen pillantás elég volt a kinti hőségre, hogy tudjam, nagyon nem kell törnöm magam, mégis a pillantásom valahogy a tükörre siklott, amiből tökéletes rálátásom volt a Jude-tól elválasztó ajtóra. A hüvelykujjamon végigcsúszott a három ujjbegyem, azok, amikkel érintettem őt, mire csendben elkáromkodtam magam. Megráztam a fejem, mintha azzal kitörölhetném ezt az egész bugyis sztorit a fejemből. A telefonom ezt a pillanatot választotta, hogy úgy rám hozza a frászt, hogy összerezzentem a hirtelen sipákolástól, pedig sosem állítgattam, a gyári hangok voltak a csengőhangjaim. Az ágyhoz szaladtam, a hangot követve pedig gyorsan meg is találtam a kis fekete készüléket.
- Nick! Szia! - elfojtott, izgalommal teli bűntudattal szóltam bele. Egyszerre fogott el a mosolygás és az, hogy nem kellene beszélnünk most. - Hogy vagy? - kérdeztem tőle csendesen, miközben az ablakhoz sétáltam nesztelenül, csak hogy a Lucas által említett fák csodálatosan tökéletes lombkoronáit nézhessem. Talán annak látványától sikerül majd lenyugtatnom magam. Kiűzni az agyamból azt a látványt, amit Jude hozott magával. Annyira igyekeztem Nick hangjára odafigyelni, arra a zöngére, amit képviselt.. félig-meddig sikerült is.

Ms. Fraser esetében minden annyira kettős. Az egyik pillanatban felidegesít, a puszta létezése is kihoz a sodromból, mert nem tudja befogni a száját, az égvilágon minden leejt, és egyszerűen nem képes úgy viselkedni, ahogyan az ember elvárná tőle egy hasonló helyzetben. Állandóan árgus szemekkel kell fürkésznem, hogy merre jár, kikkel társalog, és nem hoz-e magára veszélyt már azzal is, hogy lelép a lépcsőről. Jól példázza az aggodalmamat, hogy már az első pár percben, amikor magára hagyom, szinte repülnek a tárgyak a kezéből, és menekül a táskája is. Fogadást kellett volna kötnöm Bastien-nal, és eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne megint annak a Jude-nak lenni, aki az egyetemen voltam? Pedáns volnék, meg jó, de mostanra ez már távol áll tőlem, és inkább keveredtem rossz üzletekbe, mármint nem érdekelt simán a lóverseny, néha másképpen is ki kellett engednem a gőzt, emiatt jártam ketrec harcolni, vagy bokszolni, éppen melyikre volt időm Lorie, és a munka mellett. A tekintetem hosszasan időzik a fiatal teremtésen, mert hozzám képest még mindig annak látszik, hiába töltötte be a harmincat, de az is lehet, hogy már rosszul emlékszem. Az én órám közelebb áll a negyvenhez, abban is biztos vagyok, hogy többet megéltem, mint ő, és mégis, ha a szemébe nézek, akkor fellobban bennem a kíváncsiság, és az irigység egyvelege. Szeretnék abban a korban lenni, mint ő, a hátam mögött akarom hagyni a felelősséget, el szeretnék futni a világ elől, és őrültségeket művelni, de mikor lesz ilyesmire időm, ha megszületik a gyermekem? Elérkezett az életem azon fordulópontja, amikor csak az számít, ami megfizethetetlen, és a Lorie szíve alatt növekvő magzat pontosan ez. Felsóhajtok az ostoba kérdés hallatán, nem túl feltűnően rázom meg a fejemet. Ismételten a tűzzel játszik a kisasszony, olyasmikre kíváncsi, melyek nem tartoznának rá, de ha egyszer nem tud lakatot tenni a szájára, akkor egye is meg, amit főzött.
- Maga szerint Ms. Fraser? Nem tapasztaltam meg, vagy már számtalan idegen nőt kötöztem ki ágyakhoz, vagy egyéb más bútorokhoz? Tippeljen. – unszolom, de úgyis tudom, hogy nem lesz mersze visszakérdezni, mert attól is rosszul van, ha rájön, hogy mit is érdeklődött tőlem. Nem szokásom a magánéletem részleteit kiteregetni mások előtt, de ha már ennyire nyíltan kérdezik, és valószínűleg az információval sem fognak visszaélni, akkor leszek szíves őszintén felelni. – Volt már szerencsém a kötélhez, és az idegen nőkhöz. – döntöm oldalra a fejemet, és úgy mérem végig a testalkatát. Terapeutához képest nagyon jó adottságai vannak, a szülei biztosan már kiskora óta felültették a ló hátára, és szinte azon nőhetett fel. A kontra elmarad, én meg inkább azzal foglalom el magam, hogy megszerezzem az egyik bugyiját, és alaposan szemügyre vegyem. Nem fogok meghátrálni, ha már ennyire bátor volt, és kérdezett, csak a választ nem várta meg. Szépen kinyitom, és megízlelem, elképzelem, hogyan is mutatna rajta, aztán hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, és ne ott álljak meg, ahol az anyag takar bármit is. Valahol még a folyamat közepén tarthatok, amikor megindul felém, és a magasba emelt kezem után nyúlna, de túl ingatag, és a mellkasomnak csapódik. Ha eddig csak vörös volt, akkor a piros új értelmet nyert az én szótáramban is. Nem szoktam kinevetni másokat, most sem teszem, inkább végigmérem, elkalandozna a kékjeim a két idom felé, melyek szinte rám másznak. Igazán tetszetős látvány, most már nagyon felcsigázta az érdeklődésemet, az ágyékomban gyűlik is a vér, és hülye, ha nem veszi észre, hogy a vonzalmam nem egyirányú, mert ha ezt képes vagyok kiváltani belőle, akkor mire mennénk ketten az ágyban. Jude…egy belső hang súg, de nem hallgatok rá, tetszik ez a tűz, nem bánom, ha megégetem magam, de még egy kicsit kérek a melegből. A bőre szinte izzik, automatikusan támasztom ki a lapockájánál a testét, hogy ne essen el, így szinte a szemünk egy magasságba kerül, vagy csak a fizika törvényei jók…nem is érdekel a matek. Mindketten tudjuk, hogy a kémia most jobban menne. A szójátékunk úgy szintre emelkedik, az agya már nyaralni ment, lassan az enyém is követi, ha ezt csináljuk. A felkaromra mar rá, akkora erővel, hogy muszáj lehunynom egy fél pillanatra a szememet. Nem óhajtok eldurranni, de ha még egyszer ezt csinálja velem, akkor megöl…vagy én döntöm neki az ágynak. – Marjak rá a bugyira, vagy mi? – nyalom meg a szám szélét, és fejben nagyon harcolok, de előbb vagy utóbb le fognak győzni, ha nem szabadulok innen. Aztán eszembe jut, hogy miért is vagyok jelen a birtokon, és hogy nem az a feladatom, hogy elcsábítsam a partneremet. Szépen szorítom vissza a férfiasságomat, és galád módon a „haveromat” emlegetem fel, de tudom, hogy csak magamat védem vele. Nem biztos, hogy Bastien a legnagyobb veszélyforrás ránézve. Lemegyek úszni, és lehűtöm a testemet. Már mennék kifelé, de akkor a nevemen szólít, és a vállam felett tekintek vissza rá, de felelet nem érkezett, így rácsapok az ajtót. Mindent felkapok, így kerül a kezembe egy fogkefe is, amikor kimasírozok a szobából, és meg sem állok az uszodáig. Lehetséges, hogy ez túl modern, vagy csak most szolgált a kastély mellé, de rögtön át is vedlem, és szinte beleugrom a vízbe, így észre sem veszem az ismerős barnaságot. – Szia…látom a szokásaid még nem változtak meg. – fogalmam sincs, hogyan kerülhetett ide Rachel, de láthatólag készült a feltűnésemre, mert ez a fürdőruha nem sokat takar. – Semmi közöd hozzám már…ahogyan a szokásaimhoz sem. – förmedek rá, de sok egérutat nem hagy, mert a nyomomba ered. Nagy karcsapásokkal engedem ki a fáradt gőzt, és próbálom kimeríteni magam, ha már nem szexelhetek, de Rachel lába belém gabalyodik. – Jude…várj. – a víz alá merül, és egyenesen az ágyékomnak vetődik. Szinte azon nyomban lemerevedem, és lehunyom a szememet. El kellene űznöm, ki kellene dobnom, de amikor felemelkedik a vízből, már semmilyen emberi nincs bennem, csak a sötétség….és ezt Rachel már jól ismeri.

Fél órával később kissé ziláltan térek vissza a szobába, összeszedem a zuhanyzáshoz a kellékeket, és bezárkózom a fürdőhelyiségbe. Gyorsan végzek, minél hamarabb meg akarok szabadulni ettől a bűztől, amit Rachel jelent nekem, de nem megy olyan könnyen. Nem követhetek el még egy ilyen hibát. Az a kis fruska tehet róla, hogy felajzott…nem kellett volna kimennem a szobából. Mérgesen fújtatok, és ütök bele egyet a csempébe, szerencsére nem török el semmit, de hangzavart így is csinálok. Kissé paprikás a hangulatom, amikor végzek, és bemegyek felöltözni a hálótermembe. A vacsora nemsokára kezdődik, és nekem még fel kell vennem a frakkomat. Csodásan fogok festeni, szinte szétszakad rajtam az anyag, de amikor a csokornyakkendőt kellene megkötnöm, akkor úgy döntök, hogy átkopogok a másik részlegre. Halkan teszem, és már jön is a felelet, és ha már szabad utat kaptam, akkor benyitok. – Kellene egy kis segítség… - jegyzem meg, de a kisasszony még háttal áll nekem…amint megfordul a világ is megáll egy egészen röpke szekundumra.

Eszement ötlet volt olyasmibe belerángatnom magam, amibe nem kellett volna. Mr. Cowen az a fajta férfi volt - legalábbis az elmúlt időszak alapján - aki mindent megtett azért, hogy ő mindent, de tényleg, a legkisebb részleteket is lefejtse a partneréről, ő viszont meghúzta azt a határt, amit még csak részeges dülöngéléssel sem lehetett átlépni. Sok kérdésem és észrevételem nyomán koppintott az orromra és hol gyengéden, hol kíméletlenül tolt el magától, csupán a szavaival, csupán azzal, ahogy rám nézett, és ne feledjük el azt a tényt sem, hogy már arra is volt példa, hogy reszkettem a közelében, mint a nyárfalevél. Ennek pedig nem csak az izgatottság volt az alapja, sokkal inkább a félsz és a fenyegetés.
Most, ezekben a pillanatokban viszont nem azért nem kaptam levegőt, mert fojtogatott volna. Nem azért dobogott a szívem egy heves ritmust, mert űzött vadként viselkedtem a közelében, sokkal inkább.. a közelsége részegített meg ennyire. Képtelen voltam összeszedetten, felnőtt nőként viselkedni mellette, mert megjelent, félpucéran és a józanságom úgy döntött, hogy kivesz legalább egy hónap szabadságot. Ha a kérdésem meggondolatlan is volt, a kíváncsiságom állandó, ahogy az is, hogy egyszerűen nem tudtam lakatot tenni a számra, ha Jude-ról volt szó. Semmilyen szituációban, mert ha a közelemben volt, mintha csak megnyílt volna a talaj alattam és azt a szakadékot csak a belőlem folyó szóáradattal voltam képes befoltozni. Nagy tévedés!
Talán a férfi számára is hallhatóan nyeltem a kötél kontra idegen nők kapcsolatára, feltűnően kerülve a pillantását is, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy nehogy olyat találjak neki mondani, amit később megbánnék. Mondjuk azt, hogy egyszer szívesen kipróbálnék ezt-azt, függetlenül attól, hogy ő mennyire visszafogottnak és moderáltnak is gondol csupán abból, ahogy ez a nyögvenyelős kapcsolat kötött hozzá, ismeretlenül is. Különösen úgy, hogy pár órája még a gyomrom liftezett a közelében, most pedig még csak gondolkodni sem tudok, amikor ennyire közel kerültem hozzá.
Az ujjaim a bőre érintése nyomán mintha rajtam csapódtak volna le, minden egyes tapintással csak magamat hergeltem a közelében, de talán.. az én zsibongó érzékeimen túl is ott pislákolt az a tény, hogy talán ő is túl sok időt töltött el azzal ezekben a percekben, hogy a pillantását több ideig legeltette rajtam, ott is, ahol eddig mintha el is felejtette volna, hogy nő voltam, formásabb, nem gyermeteg idomokkal, amit a géneknek köszönhettem. Mr. Cowen bőre forrón tapadt hozzá a bőrömhöz, a hangja pedig olyan mélységekben fürdött, amit már jól ismertem, csak eddig nem tőle. Az eltávolodó alakjával a hűvös ürességet sodorta magával, amibe olyan erősen kapaszkodtam, mintha az lett volna a legutolsó lélegzetvételem, alig összerezzenve az ajtócsapódásra.
Muszáj volt kiűznöm a fejemből őt, és talán Nick a fejemben. Nem.. Nick a telefon túloldalán.. talán segíthetett. Meg talán a is, hogy a forró fürdő a bűntudatomban olvadt fel.
- ... nem hiszem, hogy fogunk tudni találkozni, mert nem a városban van a szállásunk - törtem meg csüggedten a férfi élménybeszámolóját, amikor a cége pénzügyi osztályának elbaltázott döntéseiről beszélt.
- Ó! Pedig... bíztam benne, hogy ránézel a lakásra és elmondod majd, hogy szerinted mit kellene még megvennem ide - búgta a telefonba, az alkaromon pedig végigfutott a libabőr. Lehunytam a szemeimet is a gondolatra, mert tudtam, hogy ezek a szavak, ez az invitálás nem csak a berendezési tárgyakra vonatkoztak.
- Nem tudok, Nicholas - akadtam el hirtelen, leengedve legalább három kortynyi mély lélegzetet a tüdőmbe. - Sem most, sem pedig később - a hangom lemondó volt és elfogadó. Pont ugyanolyan, amikor a férfi beavatott az ő jó híreibe akkor, amikor a keleti partokat otthagyta a San Francisco-i jól fizető állása miatt. Amikor habár közös megegyezéssel, de lemondtunk a kapcsolatunkról. Miatta mentem bele, mert tudtam, hogy ez olyan nagy távolság, amit nem tudna túlélni az egymás iránt érzett elköteleződésünk. Leginkább miatta nem.
- Két hónap múlva hazamegyek anyámékhoz New Yorkba - váltott témát, de mielőtt tovább mondhatta volna, az ajtómon felkoppanó három kopogás visszarántott a valóságba az élet.
- Mennem kell. Örülök, hogy hallottam a hangod... Nick - a szavaimat kimondva egyre közelebb lépkedtem az ajtóhoz. - Szia - mielőtt még bármit is mondhatott volna, kinyomtam a telefont. Elmenekültem előle is.
- Miss Fraser! - Lucas széles mosollyal köszöntött az ajtóban, én pedig elképedve néztem mögé.
- Lucas! Azt hittem, hogy sok a dolga - bukott ki belőlem ez, mire visszafogott, szerény mosollyal szinte úgy hajolt meg, ahogy nem illett. Pontosabban nem voltam hozzászokva ehhez az úriaskodó környezethez. Nem kedveltem, ha valaki úgy gondolta, nem egyenlő a másik emberrel.
- Bocsásson meg, ha megzavartuk bármiben is. Mr. Chang által kiválasztott ruhát hoztam el Önnek és Mr. Cowennek is, önnek pedig segítségül Shelley-t - a próbababára pakolt tündér jellegű öltözetet valóban megtámasztotta egy fűzöld szemű, szőke csodaszép lány, akinek a mosolya egyszeriben nyugtatott meg és éreztem kínosan magam tőle. Ovisnak, amiért segíteni kellett az öltözködésben, de...
- Nem szükséges, hogy..
- Összesen nyolc alsószoknyája van a ruhának - csicseregte az alig huszonhárom éves lány, olyan természetességgel, hogy azt hiszem, neki bármit elhittem volna. Még az apokalipszist is. Két perccel később már a lány, a ruha is bent volt a szobámban, Jude-nál pedig az ő pingvin jelmeze a frakk miatt.
Shelley ügyes, gondos mozdulatokkal hajtotta végre a kérésem és varázsolt egy egyszerű kontyot a tarkómra, apró sziporkázó végű hajtűkkel benne. A sminkemet sem elnagyzoltan, de részletesen megtervezve egy natúr, visszafogott sminket varázsolt rám.
Mr. Cowen pedig úgy csörtetett át a fürdőbe, mint egy megvadult bika, a léptei határozottan dobbantak, össze is rezzentem arra a hangra, ami kiszűrődött a zuhanyzása közben, de nem mertem mozdulni.
Tíz perccel később már egy testszínű, pánt nélküli melltartó és a hozzá tartozó bugyi fölé csúsztatta rám Shelley az anyagot, hogy eligazgassa rajtam. Az utolsó mozzanatként pedig a ruha hátán a cipzárt óvatos mozdulatokkal húzta fel. Én mondom, még fűző sem kellett. Olyan pontosan illeszkedett rám a ruha, hogy gyanakodni kezdtem Mr. Chang kapcsolatai miatt.. Vajon hogy csinálja?
És.. honnan tudta, hogy...
- Úristen, Cora! - csapta össze a pici tenyereit a szőkeség, olyan fejedelmi mosollyal az arcán, hogy elpirultam a dicséretre. Megköszörültem a torkom, aztán megfordultam, hogy én magam is lássam a tükörben a végeredményt.
- Te jó isten! - talán még egy basszus, a fenébe, a jó életbe szenthármas is kicsúszott a számon. - Köszönöm Shelley a segítséged - mosolyogtam rá, ahogy visszafordultam felé, ő pedig már húzta is elő a telefonját, hogy a következő pillanatban a vaku villanjon. Még arra sem volt időm, hogy zavartan elforduljak, elmeneküljek tőle.
- Ha esetleg kellene a levételhez a segítségem majd a vacsora után, szólj, kérlek, és repülök. Ha felcsörgöd Lucast és engem hívsz, jövök azonnal - elégedett volt, mintha egy középkori festőként csodálná meg a munkáját. Mondjuk.. meg is érdemelte, mert nélküle szenvedtem volna a hajammal, a sminkemmel és egy csomó időt elszöszöltem volna. - Megyek is. Köszi az élményt, Cora - boldogan, mosolyogva lépdelt ki a szobából, én pedig nem tudtam mást csinálni, ugyanolyan érzéssel néztem végig a távolodó hátát. A második vele töltött percig bírtam úgy, hogy magázzon. Túlságosan kedves volt, így a többszöri próbálkozásra is, hogy hölgyemnek szólítson, ragaszkodtam ahhoz, ami nekem természetes volt.
Újra visszafordultam a fésülködőasztal tükre felé, de csak azért, hogy mama igazgyöngy kisgombóc fülbevalóit tegyem fel. Bár voltak nálam ékszerek, ezt a ruhát nem illett elrontani mással, bármivel. Az elválasztó ajtón felkoppanó hangokra a pillantásomat az ajtó lapjára vezettem. Lágy volt, és bebocsájtást kérő.
- Tessék? - én sem voltam hangosabb Mr. Cowen kopogtatásánál, a szavai nyomán pedig leengedtem a kezem, automatikusan végigsimítva a ruha tündériességén, egy nagy lélegzettel fordulva meg a férfi felé is, hogy ne csak a tükörképét bámuljam. A tűsarkú cipő még váratott magára, ott, az ágy mellett, így csak egy picit tűnt hosszabbnak a ruhám, mint kellett volna. Zavart mosollyal vezettem le a pillantásom a férfi öltözékén, az inge gallérjától a zokniba bújtatott lábfejéig. - Miben tudok segíteni? - érdeklődtem tőle könnyedén, mintha épp nem egy hercegnő storyból szöktem volna meg. A szemeim a kezében lévő kis anyagcafatra vándorolt, aztán a gallérja irányába. - A nyakkendő? - érdeklődtem tőle, és ha bólintott, vagy válaszolt is, megindultam felé, még a markomba gyűrve némi textilfeldolgozó üzem mennyiségű szoknyarészt, ha nem akartam elbukni a saját lábamban.
- Az egyik fele mindig nagyobb, mint a másik? - érdeklődtem Jude-tól, miközben az ujjaim Jude bőre felett vacilláltak, de aztán finoman kihúztam az anyagot a markából, és csak azután néztem fel a férfi arcára egy olyan mosollyal, ami az előző látogatásakor nem volt jelen. Most csak egy egészen kicsiként váltott gyorsabb ritmusra a szívem dobbanása, de próbáltam nem azzal foglalkozni, helyette inkább felemelve a karjaimat hajtottam fel a kemény gallért a nyaka körül, a vállán átfűzve a csokornyakkendő anyagát is, hogy aztán a gallért visszahajtsam, rabul ejtve a nyakkendőt. - Apa is mindig anyu segítségét kéri, ha ezeket kell megkötni. Azt mondja, hogy a virsli ujjai túl nagyok, és különben is szereti anya érintését, illatát magán - akaratlanul is kibuktak belőlem ezek a szavak, mert inkább beszéltem, mint hogy Jude illata az érzékeimet ostromolja szüntelen. El kellett terelnem a gondolataimat róla. Mondjuk az, hogy végre ruhában volt előttem, segített. - Egyébként nem is szükséges szimmetrikusnak lennie. Tudja, Churchill is mindig valahogy.. félrekötötte azt, belevíve a saját karakterét - folytattam a kissé zavart beszédet, miközben az utolsó simításokkal tökéletesítettem a nyakkendőt Jude nyakában. Még egy utolsó apró simítás az anyagon, hogy a Shelley-féle elégedettséggel nézzem meg a művem Mr. Cowenen. - Így... így már.. tökéletes is - sóhajtottam egy boldog mosollyal. Nem, most nem egészítettem ki, hogy mi. Jude-nak tudnia kellett, hogy a kiegészítőről beszéltem. Nem pedig róla. Nem.. nem láthattam őt tökéletesnek, a francba is.

A zuhanyzás jelentette az egyetlen menekülési útvonalat, miután a testem kielégült, de a lelkem háborgott. Minek kellett belesétálnom a csapdába, miért nem tudtam nemet mondani az exemnek? Lényegében magamat okoltam, hogy az előbb Rachel és köztem…ki sem kellett mondanom, mert óriási hiba volt a közelében lennem. Nem vágytam rá, már régen túlléptem a kapcsolatunkon, és az sem elevenítette fel az emlékeket, hogy benne élveztem el. Nem volt kedvem hozzá, csak a szükségleteim végett nyúltam hozzá, mert nem bírtam tovább. Lorie odahaza ápolásra szorul, napok óta nem aludtam egy jót, még sportolni se jutottam el, mert a lakásom, és a munkahelyem között ingáztam. Az alapdolgokon kívül az éjszakáim fele is arra ment rá, hogy virrasszak a terhes nőszemély mellett, aki magára, és a gyerekünkre is közveszélyes…várható volt, hogy valamikor elszakad a cérna. A kis barna húzott fel, nem kellett volna egy szál semmiben flangálnia előttem, és akkor ez nem történhetett volna meg. Nem kívántam belemerülni a játékokba, de egyszerre ártatlan, és idegesítő, miközben az ember fia képtelen másra gondolni a közelében, csak arra hogyan, és miképpen bassza meg. Nem tudok szépen fogalmazni, egyszerűen nem jutottam dűlőre a viselkedését tekintve, mert minden ellentétben áll a látottakkal és a hallottakkal egyetemben. Nem értem a nőt, és egy igazi talánnyal most nem tudok megbirkózni. A hétvége fő pontja az üzlet, és nekem meg kell szereznem Serena csikóját…nem gondolhatok arra, hogy miképpen dugnám meg a terapeutát, miközben tudom, hogy abban a helyzetben lakat lenne a farkamon, nem használhatom ki. Túlságosan törékeny, és hiszékeny, nem a magamfajtának való, és ágybetétnek sem, ami meg is nehezíti a dolgomat. Istentelenül ideges vagyok, az agyamat elönti a vörös köd, és egy hatalmasat verek a csempébe. A meleg vizet hidegre cserélem, megint kezdek megkeményedni, pedig előbb voltam nővel. A homlokomat a csempének támasztom, és mellette a két kezemmel öklözök, de nem érkezik meg a megkönnyebbülés. Nem akarok gondolkodni, egy kicsit ki kellene kapcsolnom, ahogyan odalent a medencében…még most is hallom a nyögését a fülemben. Alig tudott megmozdulni, miután végeztünk…értem én, hogy bejön neki az agresszívabb énem, Rachel mindig is bukott arra, ha veszekedés után estünk egymásnak, de ez most más volt. Én teljesen más valakire gerjedtem, akihez senki köze, és ő most mégis azt hiszi, hogy elindult közöttünk valami. Nem lehetek ostoba, és még időben le kell állítanom, mielőtt ellenem fordítja a helyzetet, és Bastienhoz menekül. Tudom, hogy mire képesek mindketten, de most nekem kell észnél lennem, többet nem mehetek az altájéki parancs után. A hideget beállítom a leghidegebbre, nem is érdekel, hogy már szinte fáj a zuhany. A bőrömet csapdossa a víz, olyan mintha a hátamat vernék egy ostorral, de most jólesik, és kezd a vérnyomásom is visszaállni a normális tartományba. Nem időzöm odabent sokat, magam köré csavarok egy törölközőt, és már rohanok is befelé a szobámba, mert nem akarok így összeakadni a kislánnyal, különben annak nem lenne jó vége. A szobámban már felakasztva vár a kikészített fekete frakk, szinte visszarepülünk az időben, mondjuk az a szerencsém, hogy nem olyan időszakba, ahol mondjuk harisnyát kellett volna hordanom, vagy parókát, mert azt tuti nem vállaltam volna be még a házigazda kedvéért sem. A tükör elé állva igazítom meg a kikeményített ingemet, és fűzöm össze a mandzsettákat. A kinézetem nem rossz, a hajam alja még vizes, de a szemem elárulja, hogy még mindig egy időzített bomba vagyok. A frakkot is felhúzom a nadrág után, aztán meglátom a csokornyakkendőt. Apa régen próbálkozott vele, hogy megtanítson rá, de nem voltam Sawyer, mint akinek ez tökéletesen ment. Eszembe is jut, hogy órák óta nem beszéltem vele, ezért ráírok, de a válasz rövid: Jól van, most az üzlet legyen az első. A testvérem már ismer, és a legjobbat akarja nekem, de azt is tudnia kell, hogy a gyereknél semmi sem lehet fontosabb. A pillantásom a cipőm felé vándorol, ezért leülök, és felveszem azokat is, de végül meggondolom magamat. Már majdnem tökéletes minden, és hezitálok, hogy átmenjek segítséget kérni, de nem lesz más választásom. Szépen megfogom a nyakkendőt, és két mély lélegzet között kopogok át a szemben lévő ajtón. Más hangokat nem hallok ki, várok az engedélyre, mely hamarosan érkezik is, így simán benyitok, csak éppen a látványra nem vagyok felkészülve.
- Én…csak… - keresem az értelmes szavakat, de most egy sem jön a számra. Mikor változott meg ennyire a vendégem? Kénytelen vagyok időt engedni a szemlélődésnek, mint régen. A szoknya aljától indulok, a kékjeim bejárják a ruha esését, a halvány rózsaszín árnyalatot. A darázsderékon felfelé ívelve aztán a dekoltált idomokon ragadok le, hogy aztán az utolsó pillantás maradjon nekem. Mi ez…valaki csípjen meg? Öhm, még a lélegzetem is eláll, valamiért nem számítottam rá, hogy ekkora hatással lesz rám Ms. Fraser, ha estélyiben látom. A frizura illik hozzá, ahogyan a kis gyöngyfülbevalók…egyszerű, mégis szemkápráztató.
- Gyönyörű lett… - kiszárad a torkom is, és bár betessékelt, jobbnak látom, ha még tartom a távolságot tőle.
- Igen, azzal van a baj. – bólogatok, mint egy kisfiú, aki most jött rá, hogy az autókon kívül is vannak más kincsek, csak eddig nem vette észre őket. Ügyetlenül tartom az anyagot, de Cora finoman elcseni tőlem, és felmosolyog rám. Mennyivel őszintébb, valahogyan sugárzik, miért nem vettem eddig észre? Észrevétlen bújtatja át a nyakam körül, parányi a termete, de a ruha miatt most nagyobbnak látom, vagy csak sokkal jobban kiemeli a szépségét. – Egyszer kötöttem csak, de akkor az édesapám segített, az anyám már nem élt. – buknak ki belőlem a szavak, és bár fájdalommal kellene, hogy telítődjenek, most mégsem érzem, hogy nehezemre esne az édesanyámról beszélni.
- Churchill remek politikus volt, nem a nyakkendőjén múlt a siker. – jegyzem meg egy féloldalas mosollyal, de egyáltalán nem bánom, hogy elhúzódik a segítség. Eligazgatja, aztán olyasmit mond, melyet mindketten félreértünk. – Igen, most már tökéletes. – felelem halkan, és lepillantok a kezére. – Van egy fekete orchidea karkötő a szobámban, ha nem tévedek, akkor erre az alkalomra hivatott…amolyan összetartozás jeleként. Velem fáradna Cora? – érdeklődöm fénylő kékjeimmel, és az alkaromat nyújtom felé, hogy belém karoljon. Amennyiben nem ellenkezik, akkor átkísérem az én rezidenciámra, és előkeresem a kint hagyott dobozajándékot. Nem én kértem, de sejtem, hogy mire a célzás. Odavezetem, és kihalászom a virágot. Nem tart soká a művelet, óvatosan húzom rá a kis kacsójára, és fordítom felfelé a tenyerét. – Most már tökéletes, Cora. – suttogom kettőnk közé…bárcsak igaz lenne a pillanat.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor volt már ténylegesen is magamra időm. Az idejét sem tudom, hogy mikor találkoztam utoljára Jane-nel, akihez szoktam járni masszázsra, hogy a feszültséget oldja bennem. Az elmúlt másfél-két hét feszélyezett idegességét magam előtt gurítva érkeztünk el ehhez a naphoz, és habár a reggel kilenc még mindig csak néhány órával korábban volt, a Mr. Cowennel való kapcsolatom száznyolcvan fokos fordulatot vett. A gyomorideg átváltott ideges rezzenésekbe, türelmetlen várakozásba és olyan gondolatokra, amik helytelenek voltak. Nem csak, hogy kvázi a főnököm volt, hanem az is, aki egy pillanat alatt képes volt letörni a szarvam és olyan bűntudatot gerjeszteni bennem, olyan megbánást és félelmet, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Ahogy azzal sem, hogy miután kirobogott a szobámból, a zuhanyzásom alatt is csak az ő illatát éreztem a közelemben és a testének lenyomatát a bőrömön. Mérges voltam, próbáltam elhessegetni minden pillanatban a gondolataimból, de Nicholas hangja volt az, aki egyértelművé tette az elmúlást. Hogy valakit végleg, és tényleg elengedtem és már nem fájt, ha vele beszéltem. Már nem vágytam arra, hogy mellette találjak vigaszt és nyugalmat. Azt hiszem, hogy ez az érzés semlegesítette azt, hogy egyetlen másodperc csupán elég volt ahhoz, hogy Mr. Cowen szemébe nézve fellobbanjon az a röpke láng, ami őt kívánta volna. Még akkor is, amikor a törölközőbe csavart teste suhant el mellettünk, és bevallom, nem mertem ránézni. Nem mertem, mert különben tudtam, hogy ugyanúgy a nevét fogom kiejteni a számon, hogy megállítsam őt. Ahogy korábban is visszafordult, de nem tehettem meg.
Shelley hozzáértő, ügyes keze pedig olyasvalakit varázsolt ide, ebbe a szobába, aki aligha lettem volna. A báli ruha egyszerre volt ferde tükre a mai estének, és mégis... valahogy otthonra leltem benne, elbújhattam mögötte, mert nem gondoltam úgy, hogy én tettem volna igazivá a halvány rózsaszín csodát, hanem azáltal vált teljessé a mai este. Mégis kissé túlzásnak ítéltem meg a szőke lány reakcióját, azonban nem hessegettem el a boldogságát, valószínűleg sok napnyi munkája, befektetett energiája és rengeteg nehézség van már az ő háta mögött is, és nem akartam, hogy rosszul érezze magát, esetleg úgy gondolja, hogy én nem voltam elégedett. Mert de, lenyűgöző volt az, amivé őáltala lettem, és amikor egyedül maradva már csak a két fülbevalót tettem a helyére, elképedve figyeltem azt, aki a tükörből nézett vissza rám. Shelley ragaszkodott volna a vérvörös rúzshoz, én viszont nem éreztem hozzáillőnek, ezért egy rövid, de igen meggyőző érvelést követően megmaradtunk a nude egy rózsaszínes árnyalatánál.
A bebocsájtást követően azonban Mr. Cowen nem akart beljebb lépni, amit megértettem. Nem sokkal korábban túlságosan is közel került hozzám, valószínűleg ez lehetett az ok.
- Köszönöm! Valóban varázslatos - a dicséretre egy nyugodt, boldog mosoly szökött az arcomra, és már épp kicsúszott volna tőlem is az a bók, hogy ő is igazán jól nézett ki, amikor a kezében függő anyagra tévedt a pillantásom. A segítségemre volt szüksége, nem pedig a dicséreteimre. Egyelőre.
Némileg megküzdve az anyaggal léptem le a köztünk lévő távolságot, hogy ott, előtte engedjem le a szoknyát ismét a padlóig, ahol a lábujjaimat végigcsiklandozta az anyag. Minden egyes mozdulatom óvatos volt, ahogy Mr. Cowen nyakánál bíbelődtem, és mielőtt már megint a zavarom győzedelmeskedett volna, muszáj voltam a szavaimmal elterelni a gondolataimat, csak arra nem számítottam, amit a szüleiről mondott. Nagyon igyekeztem a mozdulataimban nem megmerevedni, amikor az édesanyjáról vallott színt, helyette a szemeibe néztem.
- Ha ezt nem is, a sima nyakkendő megkötését tökéletesre fejlesztette. Szívesen segítek ebben itt - mégis miért nő.. és nő Kisgömböcként a gyomromban a gombóc? Miért akarnék anélkül is vigaszt nyújtani, hogy nem is kérte?
- De a nyakkendője tette olyanná, amilyen volt. Egy sikeres, kissé bohókás politikussá, akit otthon a legnagyobb britként emlegetnek a mai napig - furcsa volt kimondanom mindezt. Mintha egy emberöltőnyi idő választott volna el Nagy-Britanniától. A hazámtól, noha New Yorkban éltem és azt is az otthonomnak tartottam. Ha a szülői házban voltam, az otthon a Brooklyn-i lakásomat jelentette, ha pedig a Nagy Almában tengettem a mindennapokat, akkor az angol szürkeségbe burkolózott otthonom után vágyódtam olykor. Valószínűleg csak a szeretteim és a hivatásom közt őrlődtem ezekben a pillanatokban.
Talán az őt dicsérő szavaim csúcsosodtak ki abban, hogy tökéletesnek neveztem a nyakkendőjét, ám az a pillantás, amivel őt figyeltem, nem a kinézetének szólt, a mainak. Minden, ami ma itt volt, színpadi kellékekké váltunk csupán, és ahogy Mr. Cowen is megerősített a szavaimban, boldogan elmosolyodtam. Végre.. végre valamiben egyetértettünk.
Mégis, a következő szavaira meglepetten köszörültem meg a torkomat.
- Úgy tűnik Mr. Chang minden apró részletre ügyelt - zavartan néztem el a nyitott ajtón át a férfi szobájába, és ahogy a karját emelte felém, nem voltam rest elfogadni azt, hogy szabad kezemmel a ruha alját megemelve lépjek be vele az ő területére, szótlanul végignézve azt, ahogy ügyesen bontotta a dobozt, és amikor a pici virág előkerült, kinyújtottam felé a bal karomat, hogy ne a férfinek kelljen előhalásznia a sok tüll és alsószoknya rétegből, segítve abban is Jude-ot, hogy gond nélkül felcsússzon a csuklómra az ékszer, aminek a látványáról az ügyvéd felé vezettem a pillantásom, megnézve az arcvonásokat. Sem a medencében töltött idő, sem pedig a hangos zuhany alatt nem lett kipihentebb, de a kedvessége felülírt minden eddigi bántó élt a hangjában. Hiába beszélt, hiába jelezte, hogy a kis virág volt a hiányzó részlet a tökéletességhez, egyetlen hang sem jött ki a torkomon, hogy én is egyet értsek vele, mert épp azzal küzdöttem, hogy nehogy, még csak véletlenül se sírjam el magam itt a nagy meghatottságom közepette. Reszketeg sóhajt engedtem a tüdőmbe, hogy csak egy egészen aprót közelebb lépjek hozzá, kartávolságon belül.
- Tudja... tetszik, hogy a keresztnevemen szólít. Nem tűnik kevésbé hivatalosnak - óvatosak voltak a szavaim, amivel nem azt akartam, hogy megint Miss Fraser legyek, hogy megint közénk ékelődjön a távolságtartás. Így.. talán könnyebb lesz elengednem magam a közelében egy kicsit. Ha és amennyiben tiltakozni is próbált, a karjaimat felemeltem a mellkasáig, hogy a frakk hajtókáján csússzanak végig tapogatózón az ujjaim, egészen a hasa környékéig, ahol a középső gombot átbújtattam a neki szánt lyukon, már lefelé vezetve a pillantásom. Az ujjaim csak alig remegtek meg a mozdulat során, amit nem akartam a közelségével magyarázni. Csak a középsőt szabad begombolnia az igazi úriembereknek.
- Nagyszerűen néz ki ön is, Mr. Cowen - ezt már megint fel, a szemébe nézve közöltem vele. Ha ősember stílust kedvelte volna Mr. Chang, még a kis lenge ruházat is jól állt volna az ügyvédnek. De szerencsére a lótulajdonosnak volt esze a mai ruházat kiválasztásakor. Ha Jude nem tiltakozott, csak akkor léptem vissza oda, ahol a frakk-gombolás előtt is voltam. - Trubadúrnak nem lett volna jó beöltözni, nem gondolja? Vagy.. lovagnak..- próbáltam némi viccel elütni a közelében töltött, rám nagyon is nagy hatással bíró pillanatokat.

Rachelt nagyon szerettem régen, vakon bíztam benne, és mindent megtettem volna érte, ha nem csal meg. Számtalan esemény, és történet vezet oda, ha az ember magába forduló, olykor zsémbes felnőtté nővé ki magát, de ezek sosem a véletlen szüleményei, hanem a megélt tapasztalatok végeredménye. Nem éreztem késztetést azóta, mióta hátba szúrtak, és lefújtam az esküvőt, hogy még egyszer bekötessem a fejemet. A házasság egy álom maradt, meghagytam a testvéreimnek, de még a Föld többi lakosának is, aki hitt eme intézményben. Bennem nem mozgatott meg semmit, hogy közös vagyont halmozzak fel egy másik emberi lénnyel, akivel már az sem biztos, hogy le fogom élni az életemet. Lorie-val kapcsolatban kettős érdekek vezettek, és ha egykoron elhittem neki, hogy meg fog változni, mostanra beláttam, hogy erre semmi esély, és a függősége nagyobb szerelem, mint a gyermek. Mennyire kegyetlen a részemről, ha a nőkre úgy tekintettem, mint üzletre? Ki vágyott arra, hogy ostobaként irányítsák, miközben mindenét elveszik? Az egyetlen kapocs, amivel meg lehetett fogni a gyermek volt, és ehhez a velem élő nő nagyon is értett, de azt is tudtam, hogy ez nem a női fifikának köszönhető, egyszerűen nem védekeztünk. Meg kell harcolnom a fiamért, vagy a lányomért, azt akarom, hogy felsírjon, hogy apának szólítson, mert már csak ez az egyetlen dolog, amiben szívből hiszek. Régóta nem hajazok a kapcsolatokra, vagy a velük járó kötelezettségekre. Minek nekem még egy gond a nyakamba, ha van már elég? Köszönöm szépen, de megvagyok, és az életem is így tökéletes…csak éppen ma csúsztam el a saját értékrendemen is, miszerint kétszer nem bújok ágyba ugyanazzal a nővel, ideértve az exeimet, és ez alól eddig csak Lorie képezhetett kivételt, mivel velem él. A szükségleteimet olykor ki kell elégítenem, és ha nincs más, akkor őt veszem elő, de minek is magyarázkodom magam előtt? Ő más, mint a többi…ezernyi szálon kapcsolódunk össze, és ő az egyetlen is, aki emlékeztetőt mutat felém a gyerekkorom után. Milyen édesanyát nem akartam, és milyen barátnőt…hát megkaptam, most meg is eszem, amit főztem. Mi ez a sok maszlag? Nem más, mint a Rachel és a köztem történt hiba felelevenítése a tükör előtt állva. Minek értem hozzá? Tetszetős, nem mondom, hogy nem csinos, de már nem mozgat meg úgy, ellenben a szomszédos szobában tartózkodó kislány…valamiért izgat. Nem tudok rajta kiigazodni, lehet nem is akarok, de már annyiszor kúrta fel az agyamat, hogy egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Odabent izzott a levegő, amikor a mellkasomnak csapódott, de milyen ökör módon reagáltam le? Belül érzem, hogy helyesen cselekedtem azzal, hogy nem fektettem meg, de az tagadhatatlan, hogy kívántam. Cora Fraser nem az esetem, nem bukom a naiv teremtésekre, akiknek a tisztességes pasik jönnek be, nem fogok fehér kerítéses házban lakni, és nem is lesznek kutyáim…elfogadhatatlan, hogy egy olyan férfi, mint én…akarjon egy tisztalelkű nőt, de akkor mégis mivel magyarázom meg, hogy rágerjedtem? Megrázom a fejemet, és inkább felöltözöm rendesen, mert az estélyről nem kellene elkésni, és Mr. Chang sem örülne, ha megváratnánk. Egy valamit nem kedvel a vendéglátónk…a pontatlan vendégeket. Éppen ezért kaptába vágom magam, és ha már elkészültem, kivéve a nyakkendőm, akkor bátorkodom átkopogni a másik helyiség ajtaján. Nem valami erős jelzést kapok, de arra jó, hogy benyissak, és leessen az állam is. A kislány, ahogyan az agyam egy részlete rögzítette Ms. Fraser-t, most egy igazi nőt lát a helyén. A régi kelme, vagy a konty teszi, de most nem látom se esetlennek, se naivnak…szimplán szépnek, ami nem sok nőről mondható el. A mostani divat alapján nem nevezném hivalkodónak, sem kiemelkedő szépségnek, mégis vonzza a tekintetem. A ruhája izgalmas, éppen annyit takar, amennyit kell, a többit a képzeletemre bízza…és a szív alakú ajkai mentén kirajzolódó mosoly. Mit művel ez a nő velem? Nem szólalok meg, állok némán, mint egy báb, ezért neki kell közelebb jönnie hozzám. Az anyagot elhappolja, és elejtett félmondatokkal szórakoztat, de most még az sem zavar, hogy a szüleit hozza fel. Önként osztom meg vele, hogy az édesanyám már nem él, az édesapámmal kötöttem utoljára csokornyakkendőt. Mi ütött beléd Jude? Még a nap elején azon gondolkodtál, hogy otthon hagyd, most meg nem jutsz szóhoz a társaságában?! Őrület, hogy mennyit változhat két ember viszonya néhány órán belül is.
A közelsége megrészegít, mint egy tinédzsert, aki most készül a szalagavató báljára. Nem húzódom el, de érzem, hogy hirtelen megcsap a meleg, és inkább vetkőznék, mintsem magamra öltsek még egy réteget.
- Kedveli ezt a politikust, ha nem tévedek? – már észrevettem korábban is, hogy előszeretettel mesél a hazájáról, a hozzá kapcsolódó személyekről. Angliát egy óceán választja el innen, mégsem tagadhatja le, hogy mennyire brit a szívében. A kiejtett mondatban mindketten más értelmet fedezünk fel, mert nekem a tökéletesség nem a nyakkendőmben merül ki, de nem fogok leállni vele vitatkozni. Ébresztő…ott van a kis virág. Átcsábítom a szobámba, ha már Mr. Chang meghagyta a dobozt, a benne lévő fekete orchideával. Az alkaromba kapaszkodva vezetem át a birodalmamba, és segítem fel a csuklójára a neki szánt csecsebecsét. Nem véletlenül hagyom el a magázódást, ma este úgy kell tűnnie mindennek, hogy egy csapatban játszunk, rá kell hangolódnunk a másikra. A tapogatózó érintésektől nem hátrálok meg, csak egy egészen halovány mosoly költözik az arcomra.
- Ma este talán kivételt teszek, és Corának fogom hívni. – enyhülök meg az irányába, és nem eresztem el pillanatra sem a tekintetét.
- Ma este csak szólítson Jude-nak, és akkor kvittek leszünk…és nem az én világom a lovagi korszak, sem a trubadúr lét. Vegye fel a cipőjét is, addig én is elkészülök, és megvárom az ajtónk előtt a folyosón. – lépek egyet hátra, és még felveszem a sajátomat is, majd egy utolsó ellenőrzés, és kisétálok a folyosóra, éppen elkapva kedvenc párosunk belépőjét.
- Ááá…Jude…micsoda szerencse, így négyesben mehetünk le a táncterembe, hát nem nagyszerű? – Bastientől a hideg futkos a hátamon, de Rachel ragyogó arckifejezése most még rosszabb, mint a másik félnótás megjelenése. – A hátam közepére kívántalak, te is tudod. – közlöm vele szárazon, és Rachelnek még egy fél pillantást sem engedélyezek. – Mi ez a síri hangulat? Ma ünneplünk, és vigadalomba megyünk….áá Ms. Fraser…szemkápráztató… - lelkesül fel Bastien, összeérintve a két tenyerét, amikor csatlakozik hozzánk Cora is. Rachel felől pedig érkeznek a fekete felhők…vajon Hisztifalva mennyire van közel?

Jude Cowenről nem tudtam sokat, leginkább semmit sem. Nem azért, mert ne lettem volna rá kíváncsi, hanem mert túlságosan is távolságtartó és intim férfinek bizonyult, akinek a határvonalai nem ott voltak, mint más felnőtt férfinél. Nicholas sosem mondott nemet az ismerkedésünk idején egyetlen kérdésemre sem, és képes volt megnyílni, olyan őszinteséggel, ami ugyancsak zavarba ejtő volt, most pedig már arra sem voltam képes, hogy engedjek egy rég elengedett csábításnak és mégiscsak elszökve a kastélyból az egykor szeretett férfi karjai közé vessem magam. Hiányzott, valószínűleg, hogy mindig is fog, mert vele már a gyermekvállalásról is esett szó, ahogy arról, hogy talán nem lenne rossz egy házban lakni a peremváros területén, egy olyan otthonban, amit a pici gyerek önfeledt kacagása tölt meg, a csendes, teázásokkal tarkított estéken pedig meseolvasással ütjük el az időt.
Ám nem csak a munkavállalás tette tönkre ezt az álomképet, hanem a folytonos próbálkozások és a két baba idő előtti elvesztése is, amiről még a szüleim sem tudtak, mert olyan korai stádiumú vetélések voltak, hogy felesleges lett volna őket azzal bántanom, hogy nincs unoka, és hogy nem voltak olyan erősek az apróságok, hogy túléljék a kritikus heteket. Egy kicsit minden alkalommal én magam is meghaltam velük, és felesleges is lenne tagadnom, hogy mindkét eset olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még inkább ragaszkodtam az öcsémhez. Calum jelentette a világom egyik felét, és az ő nevetése volt az, ami felolvasztotta azt a mély bűntudatot, amivel nap, nap után meg kellett küzdenem.
Talán nem volt véletlen az sem, hogy szerettem kicsit egyedül lenni, de itt, ebben a kastélyban mégis lehetetlennek bizonyult. Sokkal inkább azért is, mert a fürdő eléréséhez Jude átjáróházzá változtatta a hálószobámat önhibáján kívül is. Azzal, hogy megjelent előttem, és időről időre úgy kísértette meg a perceimet, a mindennapjaimat, mint eddig senki más, felzaklatott. Nem értettem, hogy az a férfi, aki a frászt hozta rám, megfenyegetett azzal, hogy kirúgat és muszáj leszek hazatoloncoltatni magam, el is feledve az államokbéli életemet, miért... Hogy miért perzselt fel egyik pillanatról a másikra és miért bolygatta meg az érzékeimet is. Nyers volt, irtóra dögös, irányításmániás, férfias, borzasztó olykor és ritkán kedves. Már kezdtem a saját józanságomban is kételkedni, ha a férfiről volt szó, mert részint olyan volt, mint Jekyll és Mr. Hyde. Még... a francba is, még mindig Mr. Cowennek kellett szólítanom!
És az sem segített a nyugodtságomon, hogy tökéletes úriemberként viselkedett a nyakkendő kötés közben, mert mintha rászabták volna Mr. Darcy öltönyét és egy másik korból lépett volna elő. Nem akartam, esküszöm, nem akartam, de a közelében mindenféle zagyvaságot voltam képes mondani, miközben azon igyekeztem, hogy még véletlenül próbáljam meg magamba szöktetni az illatát.
- Nem tudok nem angolnak lenni, Mr. Cowen - sütöttem le a pillantásom, mert ezzel a kettős állampolgárságom amerikai énjét támadnám hátba. De büszke voltam mind a skót, mint a spanyol gyökereimre egy olyan angol puha tapintású köntösbe burkolva, amit mindenhova magammal vittem. Az invitálást nem utasítottam vissza, ezért nem sokára a kis virágszirmú karkötő a csuklómra csúszott. - Köszönöm szépen - suttogtam még lassan, mielőtt az előző kedvességét, és közelebb lépve Jude-hoz a mozdulataim óvatosan térképezik fel a már ruhába csomagolt testét. Vagyis a frakkját, és nem is mertem közelebb maradni hozzá, mint ahogy az illem megengedte volna. Akaratlanul is kicsúszott a dicséret, ami úgyszintén őszinte volt, de aztán... a névkérdést muszáj voltam felhozni, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy már nem az idegesítő Miss Fraser voltam a férfi számára.
- Köszönöm, Mr. Cowen - mosolyogtam fel rá, de aztán javítottam anélkül, hogy levegőt vettem volna. - Jude.. - ejtettem ki a nevét csak egy parányival izgatottabb hangon mosolyogva, mint kellett volna, miközben a szemei... úristen, mennyire kékek voltak. Sürgetőn köszörültem meg a torkom, és ahogy elhátrált tőlem egy lépést, úgy magával vitte a hirtelen lerészegedő józanságom is.
- Máris jövök, nem kell sokat várnia rám - óvatosan, hogy ne csapjam meg a férfit a köbméternyi szoknya anyagával, megfordulva siettem ki tőle hangtalan léptekkel, felmarkolva a szoknyám alját is, hogy nagy elánnal érkezzem meg az ágyhoz, ahol csak egy reszketeg sóhaj után húztam fel a lábaimra a tűsarkút, az éjjeliszekrényről pedig az előzőleg kikészített levéltáskát, amibe nem került sok minden. Mondjuk a méretéből adódóan is csak a minimalista stílust engedhettem meg magamnak: telefon, három darab zsebkendő foglalt benne helyet. Nem egészen egy perccel később, hogy Jude a folyosóra lépett, megjelentem mellette, és a csak neki szánt mosolyom az arcomra fagyott a párost meglátva. Mr. Montgomery nem nyerte el a tetszésem, még akkor sem, ha rajta is kifogástalan öltöny volt, Rachel pedig egy tűzvörös estélyiben tette a szépet. A kilincsre fonódott az ujjam, és a lehető leghalkabban húztam be az ajtót magam mögött. Lehet, hogy csak a ruha tette ezt velem, de a dicséretre akaratlanul is szélesedett a mosolyom.
- Igazán köszönöm, de a dicséret szóljon csak a ruhának, ami valóban csodálatos... Önök is remekül néznek ki - habár magamat illetően valóban így gondoltam, másokat sosem kicsinyítettem le. Elég volt csak egyetlen pillantást vetnem Jude-ra, hogy a feszessége egyértelművé váljon, ugyanolyan merev volt, mint a limuzinban is. Ha utólag visszagondolok arra, amit akkor tettem, nem tudom eldönteni, hogy hiba volt-e, vagy életem legjobb döntése, de mielőtt még elszabadultak volna az indulatok, leléptem a távolságot köztem és Jude között, és ahelyett, hogy a karjára fűztem volna a sajátom, az ujjaim kutatón érintették meg előbb az alkarját, hogy lefussanak a csuklójáig, hogy aztán az ujjaimat az ujjaira fonjam, úgy fogva meg a kezét csak egyetlen röpke pillanatra, és ha kizökkentettem a fásult idegességből és képes volt rám nézni, akkor a rá vetülő mosollyal egyetemben elengedtem a kezét csupán pár másodperc után.. mert csak bátorításnak szántam az előbbi érintésem. Azt hiszem.
- Ne várassuk meg Mr. Changot, bizonyára nagyon készült a vacsorára és a táncra is - habár az ügyvéd szemeit figyeltem csak, a hangom elég határozott volt, hogy Mr. Cowen múltbéli párosa is érezze a célzást. - Menjünk, Jude - mosolyogva fordultam el tőle a lépcsősor irányába, előre indulva úgy, hogy nehogy kislányos zsongásnak látszódjon az, hogy ebben a tündérszerkóban lehetek. Kétségkívül, tényleg mesében éreztem meg. A lépcsősor tetején megállva csak a vállam felett néztem hátra a talán felém meginduló hármas irányába, Jude felé kinyújtva a karom, jelezve, hogy az ő társaságát jobban kívántam magam mellé, mint Bash-t.
- Miss Fraser?! Meséljen, milyen a szobájuk? - ékelődött be az említett kérdése a pillanatba, és ha Jude nem késlekedett, bárhogy is volt, akkor a lépcsőfokokat lassan léptem le a terem felé, mert nem akartam orra esni, és a ruha legalább egy tanknyi területet foglalt el magam körül.
- Lucas szerint a mienk a legszebb kilátású. Hatalmas, királyi ágy foglal helyet benne, két embernek tökéletesen ideális...
- Látni akarom! - Rachel szavai belém forrasztották a szót, mielőtt még folytathattam volna azzal, hogy mindkét ágy gigantikus. - Megmutatod majd... Jude? - szinte dorombolta. Tud ember egyáltalán dorombolni? Basszus, az milyen hang volt már?

Rachel mindig is értett ahhoz, hogy összekuszálja a gondolataimat, és a saját malmára hajtsa a vizet, de meg kellett vele értetnem, hogy egy érzelemmentes aktus még nem jelenti azt, hogy ott folytatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, nem mellesleg azóta nagyot változott velem a világ, és az értékrendem is. Nem fért bele egy olyan nő, aki megcsalt, és a szívemet tépte ki. Nem mondanám, hogy nem vonzódtam hozzá, még a hülyének is feltűnt, hogy mennyire különleges szépség, de ma mégis egy másik nő hozott ki a komfortzónámból, és uralta a gondolataimat. Milyen kár, hogy történetesen ez a lány nem más, mint a velem utazó Ms. Fraser, akit ma reggel el sem akartam hozni a hétvégére. Egy kicsit nagyot fordult velünk a világ, valamiért elérte, hogy más szemmel nézzek rá, de ez közben semmi jót nem jelentett, mert azt a bizonyos határt nem léphettem át, éppen emiatt kerültem slamasztikába…ha arra gondolok, hogy milyen este elé nézek, már most satuba szorítottam volna a farkamat. Ráfért volna egy kis pihenő, de nem sokat segített az sem, hogy az emlegetett terapeuta úgy festett, mint egy régi festményről kilépett királylány, szinte azonnal el fogja csábítani az összes jelenlévő férfit, beleértve engem is. Már nem csodálkoztam azon, hogy Mr. Chang miért rajongott annyira Cora édesanyjáért. Ha csak fele ennyire szép, és naiv…akkor esélye sem lenne másnak. Most az egyszer jól döntöttem az üzlet szempontjából? Érzelmeket nem keverhettem bele, és erre ma este még párszor majd emlékeztetem a kis buksim, de jó lenne, ha nem időznénk még több időt kettesben, mert akkor elvész a jöttünk célja. A virág felkerülésével akad egy pillanat, amikor meglep a kis barna, és érzem az ágyékomba toluló vérbőséget, de aztán kimentem magam, és az öltözködésre koncentrálok. A cipő felkerül a lábamra, és már rohanok is a folyosóra, hogy szívjak egy kis friss levegőt, de nehéz lesz, ha azonnal társaságom akad. Bastient felakasztanám egy vasszögre a bájgúnár viselkedésével, Rachel-t meg hazaküldeném, mert úgy néz rám, mint aki megnyerte ma estére a főnyereményt. Le kell törnöm a szarvát, mert belőlem többet nem kap, és ha kell, akkor ezt szavakkal, sőt tettekkel is a tudtára fogom adni. Micsoda kavalkád, szinte az arcomba üvölt a melle, meg az a csillogás, melyet ő jellemzi. Kíváncsi lennék, hogy Mr. Chang választotta ki mindenkinek a ruháját, mert ha igen, akkor humorosan jó emberi érzéke van az öregnek. Rachel egy két lábon járó láva, Bastien ugyan nem vet rá szemet, de érzem a belőle áradó birtoklási vágyat…aranyom várd meg, hogy az én aranyat tojó tyúkom is megérkezzen, és utána mondd, hogy neked volt a legjobb partid. A beszélgetés kényszeres, nem is nézek rá a másik hölgyre, amíg ki nem nyílik az ajtónk, és meg nem jelenik Cora. Bash egyből elhallgat, Rachel sötét viharra emlékeztető jeleket küld felé, de azért megpróbál uralkodni az irigységén. Már ismerem annyira, hogy tudjam…nem szereti, ha vetélytársa akad…bármiben. Nem fog leállni, kóstolgatni fogja Corát az este folyamán, szóval résen kell lennem, hogy én legyek a villámhárító.
A bókot szépen hárítja a partnerem, hát márt ezért megérte, hogy figyelmeztettem a kedvenc haverom stílusára, de Bastien sem most kezdte a szakmát, viszonylag visszafogott üzemmódban udvarol, de várjuk ki az este végét, és meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Hirtelen ér az alkaromat érintő kis kezecske, mely lecsúszik a csuklómig, és ráfonódik az ujjaimra. El is feledkezem róla, hogy négyen vagyunk a folyosón, mert Cora eltereli a figyelmemet. Egy szempillantást engedélyezek neki, és aztán erőt merítve fordulok vissza a többiek irányába is.
- Szerintem se várakoztassuk meg a házigazdánkat… - helyeselek, és csak a nevemre kapom fel a fejemet. Most először nem félve mondta ki, hanem kedvességgel, micsoda előrelépés. A lépcső felé indulok meg, szeretném úgy alakítani, hogy segítsek a terapeutának, de beékelődik közénk Bash, és máris kérdésekkel bombázza az ifjú teremtést, nekem meg marad a másik oldala a lépcsőfordulónak, ahol kiszorítkozom Rachel mellé. Nem követem nyomon a beszélgetés fonalát, már csak akkor eszmélek fel, hogy mindenki engem néz, amikor az exem saját körbevezetést kér. – Az nem fog megvalósulni Rachel, hidd el. – rántom el a kezemet az oldala mellől, és előre sietek néhány fokot, hogy odalent megvárjam a másik lányt, és a kezemet nyújtva segítsem le a hallba.
- Ó…kérem jöjjenek erre. – Lucas tűnik fel a semmiből, és örülök is neki, mert így van időm elszakadni a másik párostól, magammal rántva Corát is.
- Ne vesszen el mellőlem. – figyelmeztetem, miközben megszorítom az egyik ujját is, mikor belépünk a táncterembe. Szerencsére nem mi vagyunk az elsők, akadnak olyan vendégek is, akik pezsgőt szürcsölnek…igen az nekem most nem hiányzik. A tekintetem Mr. Chang-et keresi, aki a főasztal mellett cseveg Stone-nal. Itt az ideje, hogy bevessem a titkos fegyverem, ezért odavezetem a partnerem, és a kisebb kör előtt állunk meg. Nem is kell sok idő, hogy minden szempár Corára vándoroljon. – Uram isten Ms. Fraser…a ma este legtündöklőbb csillaga szállt le közénk. Nem tévedtem a méretekkel, ahogyan elnézem, mintha magára öntötték volna a ruhát. Hadd mutassam be az egyik régi barátomnak, Michael Stone-nak a texasi Derby verseny egyik szervezőjének. – én most nem is szólok, csak kezet fogok a férfival, és átengedem neki a terepet. – A részemről az öröm Ms. Fraser…ismerem az édesanyja és az édesapja munkásságát is. Úgy látszik, hogy az alma nem esett messze a fájától. Hogy vannak a kedves szülei? – én összepillantok a vendéglátónkkal, aki jelez, hogy később szeretne velem kettesben is tárgyalni, amit jó jelnek vélek. Óvatlan vezetem rá az egyik kezemet Cora alsó szoknyájának a domborulatára, hogy véletlenül se érintsék rossz kezek, mint a limuzinban.

Ha készültem is saját ruhával, megrökönyödve figyeltem azt a teljesen más stílust Rachel testén, amit ő képviselt azzal. A hivalkodás egyértelmű jele volt a sziporkázó ruhaköltemény, még a néhai Marilyn Monroe kisugárzását is tízszeresen felülmúlva ő volt a két lábon járó testiség megtestesítője. Ezzel szemben az én ruhám egy, a már letűnt korok egyikének ékessége volt, olyan, amiben teljes szívemből még az igent is kimondtam volna. Apa elképzelései között volt mindig is velem kapcsolatban, hogy habos-babos ruhában vonulok majd az oltár elé. Nem volt szívem sosem azt mondani neki, hogy elképzelhető, hogy nekem más elképzeléseim vannak róla, hogy nem az volt az álmom, hogy habcsóknak öltözzek. Sebastian öltözéke is kifogástalan volt, ahogyan Jude-é is, ám a partneremmel ellentétben a számomra idegen férfi grafitszürke szettet kapott. Úgy tűnt, sőt, tudva, hogy nem tudom feldolgozni a folyamatos bókokat, leginkább csak feszélyezett mindig is a sok dicséret, így a hárítás, a téma elterelése volt az elsődleges, ami eszembe jutott a férfi udvarlását illetően, de nem jutottam sajnos sokra, mert a lépcsősor tetején hiába vártam volna a szőke férfit, Bash öles léptekkel közelített meg és a korábban a Jude felé nyújtott karomért Mr. Montgomery nyúlt, alkarjára fűzve a sajátomat, a kézfejemre csúsztatta a másik kezét óvón, mintha el akartam volna menekülni előle.
Volt benne valami!
Minden lépésem óvatos volt, és épp, hogy csak folytatni próbáltam volna a berendezésünket érintő válaszom, Rachel hirtelen felszólalása megakasztott, és már csak arra eszméltem fel, hogy Bash szinte őrült vigyorral nézett el Jude felé, én viszont.. leginkább csak azon imádkoztam, hogy ebben a kvartettben ne én legyek az első, aki borul. A cipő nem volt ismeretlen, kényelmes, nem nyaktörő magasságú sarokkal ellátva, sok áttáncolt éjszakával a hátam mögött viseltem most. Igaz, leginkább csak nevetésekkel teli esküvőkön kaptam ezt magamra, a legtöbbször a fekete tűsarkúm kísért el az útjaimon. A Rachel kérdésére adott válasz elutasító volt és olyan rideg, mint ami a sushi barban hangzott el az ügyvéd szájából. Ez az ostorcsapásnak is megfelelő felelet feszültséget rajzolt az arcizmaimra, de csak addig, ameddig Mr. Cowen keze fel nem emelkedett értem, és ha nem is olyan voltam, mint a méhecske, aki virágról virágra szállt volna, egy bocsánatkérő mosollyal elhúzódtam Bash-től, hogy elfogadjam az ideiglenes főnököm segítségét.
- Jude?! - elhaló suttogás volt csupán, ahogy megszaporáztam a lépteimet az ügyvéd mellett, de az egyenes talajon már elengedve a csak hatezer alsószoknyát tudtam lépdelni. Az enyhe fájdalmat nem reagáltam le egyelőre, mert volt egy sejtésem, hogy tulajdonképpen nem engem akart bántani, csupán.. a lehető legtávolabb kerülni azoktól a mérgező emberektől, akikről még egyébként semmit sem tudtam. Gyanítom, nem is fog a kék szemű férfi sztorizgatni róluk vidáman. - Nem fogok elveszni... Megígérem, de ha pisilnem kell, oda is velem jön? Tartaná a milliónyi szoknya réteget? - suttogtam ugyan ezt, de a szám sarkában megjelent egy szélesedő mosoly, amivel azt hiszem, hogy csak-csak sikerült ledöbbentenem. Nem igazán voltam az, aki nyíltan bármiről képes volt beszélni, különösen magamról nem anélkül, hogy ne próbáltam volna elrejtőzni közben, de... minden alkalommal Bash és Rachel mellett úgy viselkedett, mintha ő lenne Jézus a maga tizenkét stációjával. Ennyire még én sem szoktam befeszülni. Azt hiszem.
Megálltam azt, hogy a hüledezésemnek hangot adjak a táncteremnél. A barokk cirkalmas berendezése ugyan nem volt jelen, mert a formák letisztultak voltak, ódon, ám patinás bútorokkal felszerelve, de leginkább az a díjnyertes agancs a kifőzött, már csak koponyából álló fejen álló trófea nyerte el a tetszésem. Még így, holtan is lenyűgöző teremtményt sugallt, hát persze, hogy az volt a központi eleme ennek a hatalmas kialakított helyiségnek.
Ha nem is vakon, ám követtem Jude lépteit, és ha szabadulni és menekülni is akartam volna Chang elől - nem tudtam. Ő volt a házigazda, a csikó tulajdonosa, így nem mondhattam azt az ügyvédnek sem, hogy nem akarok az úr közelébe menni, mert egyszerűen nem tudtam megemészteni azt a folytonos udvarlását és azt a rettenetesen sok dicséretet, amivel ismeretlenül is elhalmozott. Pontosan emiatt zavart mosollyal néztem bele az úr szemeibe akkor, amikor megint rákezdett, zavartan pakolva át a jobb lábamról a balra a testsúlyomat is.
- Köszönöm, uram - jobb volt, hogy csak egy embert figyeltem, mert egyébként magamon éreztem hét szempárt, ami már kezdett túl sok lenni, holott csak most érkeztünk ide. - Csodálatos a ruha... sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet vehetek magamra. Shelley fantasztikus nő, rengeteget segített - szívből mosolyogtam rá a férfire, inkább az alkalmazottját éltetve, mint saját magam. Valószínűleg, hogy szükségem lesz a lány segítségére a vetkőzésben is, vagy különben így, ruhástól fogok beájulni az ágyba nap végén. Egyszerűen nem hittem volna, hogy egyedül képes lennék megküzdeni ezzel az anyagmennyiséggel. Az újabb férfi bemutatásánál már Michael Stone-ra siklott a pillantásom, akinek azonnal nyújtottam a kezem, ahogy az etikett is megköveteli. Mindig a nő ajánlja fel a kezét...
- Örülök, hogy megismerhetem végre, Mr. Stone. Édesapám otthon ódákat zengett magáról, én pedig kisebb koromban lovagnak képzeltem el Önt western kalappal a fején - vörösödtem el egyetlen pillanatra csupán. Most komolyan mindent ki kell mondanom? Ám Mr. Stone mélyről jövő nevetése megnyugtatott, még őszbe forduló hajtincsei mellett is sármosnak tűnt. Olyannak, aki bizonyára minden nőt képes volt levenni a lábáról azokon a bizonyos derbyken. Először csak az újabb érintést éreztem magamon, de annyira hirtelen ért, hogy nem tudtam még csak lereagálni azzal sem, hogy megfeszüljek az érintés alatt. Óvatos kutakodó pillantással térképeztem fel, kihez tartozott kéz, de csak Jude volt.
Csak... mondjuk azok után, hogy letaperoltam szinte a teljes felsőtestét tenyérrel és a dekoltázsommal, azt hiszem, megengedhettem neki, hogy a csak hatezer rétegen át érintsen.
- Nos hát, így még nem jellemeztek engem, hölgyem - ezer wattos vigyorát látva megköszörültem a torkom, és a vörösségem enyhülni látszott. Végre ő nem az a férfi volt, aki eldöntötte, muszáj engem agyondicsérnie.
- Apa két hete vett egy fríz lovat, minden nap képekkel bombáz róla - mosolyodtam el szélesen. Sosem bántam, ha ennyire lelkesedett valamiért. - Édesanyám rágta már a fülét egy ideje, hogy szeretne egy fekete szépséget, apám pedig a legnemesebb tisztavérűt szerette volna. Képes volt elutazni egészen Texel szigetére érte... alig várom, hogy lássam őket - a hangomban valóban a reményteli találkozás ígérete rejlett, az az izgatottság, amit csak a családom érdemelt ki eddig.
- Ott már én is jártam, csodás dán sziget - megjelent a bíborszínű ruhájában Rachel is, ám Basht elhagyta valahol, mert a férfi most nem volt ott, mint kötelező kelléke. Ha a férfiak heves egyetértésben bólogattak is, felsóhajtottam egészen halkan, végigmorzsolgatva  szabad kezemmel a szoknyarészem anyagát, de az akkora volt, hogy előfordulhatott, hogy Jude combját is kicsit megzaklattam kézfejjel, akaratomon kívül is. Túlságosan is közel állt, még mindig, minden pillanatban éreztem azt a természet-illatú, domináns illatát.
- Igazából.. az Hollandia felségterülete még - óvatos pillantást vetettem Rachelre, a hangom egyáltalán nem volt sem vádló, sem kioktató. Csakugyan a partszakasz mentén több országhoz is tartoztak a Fríz-szigetcsoport szigetei felnyúlva egészen a dán félszigetig is. Az ideges ajakbeharapás Rachelnél egyértelmű jele volt annak, hogy nem értettem vele egyet és hogy ez mennyire megviselte őt, de...
- Mondja, még mindig ugyanolyan finom a whisky? - Mr. Stone figyelmen kívül hagyta ezt a közbeékelt kis intermezzot, így muszáj voltam őt nézni egy nagy, boldog bólintás közepette.
- Igen! Szerintem ízlene Önnek.. és ha jól gondolom, Jude sem mondaná rá, hogy rossz ízű lenne - mosolyogtam az említett felé, leállva azzal, hogy a ruhámat birizgáljam. A végén még szétmorzsolom és lemállik rólam, én meg itt maradok egy szál bugyiban. Azt senki sem akarta. Én különösen. Mr. Cowen szerette a testesebb italokat, legalábbis.. nem tudtam őt elképzelni cherryt kortyolgatva, csicseregve pletykalapok felett. Muszáj leszek beszélni Lucasszal! A holnap reggeli Times magazin elengedhetetlen, ha nem egy morcos ügyvéddel akarom kezdeni a napot.

Rachel kérdése már most kiakasztott, pedig a szobában megfogadtam, hogy nem engedek az alantas vágyaknak, és nem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy megdugjam a hétvége folyamán. A mi történetünk lezárult akkor és ott, mikor rajtakaptam a másik emlegetett szamárral, aki történetesen már a jelenlétével irritált. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be neki, és még volt annyira pofátlan is, hogy belekaroljon az én partnerembe. Megértettem, hogy szúrta a szemét a hamvas bőr, a szép tekintet, de rossz emberrel kezdett ki, mondjuk tulajdonképpen honnan kellett volna tudnom, hogy Cora közönyös a másik férfival szemben? Nem érdeklődtem a magánéletéről, nem szúrtam közbe olyan kérdéseket, hogy férjnél van-e, esetleg hazavárja egy barát, nekem most a sajátomként kellett kezelnem, ezért totálisan meg is feledkeztem arról, hogy esetleg szimpatizálhat vele, bár az ijedt szemek nem erről árulkodtak. Bash nyájas természete sok nőt levett a lábáról, az egyetemen bomlottak utána, nem egy ajánlatot kapott, még az is előfordult, hogy úgy szerezte meg a jobb jegyet, hogy lefeküdt a tanárnővel. Dicsőítették őt, én is felnéztem rá, de amikor a hátamban forgatja meg a kést, és odaszúr vele, ahol a legjobban fáj, akkor ezek az emlékek elvesznek, és csak a gyűlölet marad a helyükön. Nem kedveltem, rosszat sejtettem, és nem tudtam, hogy honnan várjam a támadást. Rachel nem fogja annyiban hagyni, ha lekoptatom, az arcára van írva, hogy vágyik a folytatásra, de le kell törnöm, mert belőlem nem kap, és akkor sem jár jól, ha inzultálja a terapeutát. A négyesünk rövid életű, a lépcső előtt nagyobbat lépek, hamarabb érek le, mint a többiek, így van időm visszafordulni, és a kezemet nyújtani a lánynak, hogy elválasszam a mérgező másik féltől. A fejemből nem tudom kiverni az előbbi feltételezésemet miszerint ágyba bújna az ellenséggel, de jobb, ha rajta tartom a szememet, és amúgy sem véletlenül hoztam magammal, ideje beváltani a hozzá fűzött reményeket.
A mozdulatom nem túl kedves, de igyekszem stabilan tartani, amikor a lába egyenes talajt ér, és már vonom is magammal, de mondjuk erősebb tempót diktálok, mint a sajátja, ezért csak utólag esik le, hogy sietek, amikor kimondjam a nevemet. – Igen, Cora? – fordulok vissza hozzá, de nem állok meg, egy picit lassítok, és megpróbálok kisebbeket lépni, de ebben a cipőben képtelenség még az is. A viccet nem veszem, néha elhangzik, hogy poéngyilkos vagyok, de most sem jön át, amiket mond nekem. – Ha az szükséges, hogy ne tévesszem szem elől, akkor még a mosdóban is találkozni fogunk, Cora. Ezt vegye ígéretnek. – sejtem, hogy nem ilyen válaszra számított tőlem, de nem áltatom, hogy fontos a jelenléte, és nem áll módomban másra bízni, mert ki tudja, hogy hol kötne ki reggel. Megrázom a fejemet, és a bálterem felé orientálódom, már látom azt a társaságot, akik lekötnek, és akiknek szeretném bemutatni őt, ha nem menekül el, vagy nem esik el, mondjuk erről gondoskodom, mert ott vagyok mellette, ha ezek után is elesne, akkor már én sem tudok rajta segíteni.
Chang nem hazudtolja meg magát, úgy csillog a tekintete, mint egy gyermeknek, aki most kapta meg a legújabb játékát. Cora nem az, de tudom, hogy nem nyúltam mellé a választást illetően, és a reggeli nézeteltéréstől függetlenül mákom volt, hogy akaratosan kijött a repülőtérre, hogy velem jöjjön. Megfenyegettem, nem kerteltem a lovardában, és ha tartotta a szavát, akkor busásan meg is jutalmaztam. Nem fogok fukarkodni, ha a díjazásáról van szó, még a főnökével is fogok tárgyalni, mert többet látok benne, mint egy terapeuta. Nem simán ért a lovakhoz, hanem beszéli a nyelvüket, egy igazi varázslatot hajt végre a gyerekekkel és az állatokkal. Kevés ilyent láttam azelőtt, talán egyet sem. Rachel szintén tehetséges, de nem annyira, mint Cora, és ez nem csak nekem fog szemet szúrni. A mérhetetlen bókhalmaztól elpirul, nem igazán tudja, hogy mit tegyen, látom a testtartásán, hogy kicsit merev, de hátulról rásegítek, és megszorítom, nem túl erősen, de éreztetem vele, hogy itt állok mögötte, nem fogják élve felfalni, ha ettől retteg. Mr. Stone kedves, és az egyik legnagyobb figura a lóversenyek világában, akire még jómagam is felnézek. A bemutatás remekül alakul, a közönséget elvarázsolja Cora bája, a belőle áradó tisztaság, nem úgy, mint…elég egyetlen pillantás, és kiszúrom, hogy Rachel engem bámul. Nem bírja ki, hogy ne lövelljen felém, szerintem régen dugták meg, és el is felejtette, hogy milyen jó volt velem, kár, hogy mástól nem kaphatta meg mindezt, nem keseregtem volna, ha még valami nemi betegséget is átad neki Bash, de ekkora szerencsém nem volt. Elnevetem magam a hasonlaton, mellyel a hölgy illeti az idősebb urat, de nem hozza magát kellemetlen helyzetbe. A beszélgetés teljesen jól alakul, a lovakról csak mélyen hallgatok, biztosan szép példány, amit Cora édesapja vett, de kik nem maradhatnának ki ebből? A szemeimet forgatom meg a két jövevény láttán, de ez sem tántorítja el őket, és belefolynak a társalgásba. Rachel émelyítően próbál benyalni, de nem én vagyok az, aki végül lefegyverzi.
- Én is úgy tudom, hogy az Hollandia még… - közlöm a tényeket, és a whiskey hallatán helyeselek. – Most jólesne egy, Mr. Chang…? – kérnem sem kell, a vendéglátó bólint egyet, és hárman válunk ki a csapatból. Bocsánatkérően pillantok a lányra, hogy egyedül kell hagynom, de most jön az üzlet része, és emiatt utaztam ide. A másik terem felé vesszük az irányt, miközben Chang int az egyik pincérnek, aki ugrik is, és követ bennünket a privát részre.
- Jude…minden elismerésem…Cora Fraser remek parti…de ő nem terapeuta? – tér rá a lényegre Stone, mire csak sokat sejtetően szökik szárba a szám. – De, az. Nála jobbat még nem láttam, beszéli a lovak nyelvét, páratlan a tudása, és ezt nemcsak a lovardában lehetne kamatoztatni. – térek ki rá, és Chang már üti is a vasat, amíg meleg. – Igen…valóban sokoldalú szépség. – és itt van az ász. – Szerintem kiköpött édesanyja, nem mellesleg remek társaság. – közlöm, és tudom, hogy mi következik. – Mich, egyedül hagynál Jude-dal? – az egyik whiskey-ért nyúlok, és belekortyolva sétálok el az egyik bőrfotelig. – Hogyne…visszamegyek a többiekhez. – kacsint egyet, és magunkra hagy. – Jude…Jude…te pimasz fráter. – nevet fel a kínai. – Az édesanyja…igen csodálatos asszony. Betaláltál, de térjünk a lényegre. Holnap este Ms. Fraser-rel szeretnék vacsorázni…kettesben. – nem mondok eleinte semmit, tudom, hogy ez kemény alkudás. – Attól függ, tudod jól, hogy ez nagy ár lenne, hiszen velem jött, és az én társaságomat élvezi, de… - fordulok felé, és felhörpintem a maradékot is. – Talán megbeszélhetem vele, hogy töltsön el egy kis időt veled, ha…tisztességes módon játszol. Nem eshet baja, ha csak a haja szála is meggörbül, nem érdekel a közös múlt sem, értetted? – nézek vele farkasszemet. – Áll az alku. Igyunk a ma estére. – ez csak természetes, így koccintok vele a jó dolgokra.

Nem akartam úgy érezni, de mintha tükörszilánkokon lépkedtem volna. Ha hinni is szerettem volna ebben a nagy változásban, tudtam, hogy az, hogy Mr. Cowen megengedte azt, amit csupán órákkal ezelőtt elhárított, nem volt igaz. Mindez csak a mai napnak szólt, annak az eseménynek, amelynek részesei is voltunk és talán ez így volt jól. Ha majd újra a kisebb magánlakosztályunk foglyaivá válunk, ő a saját ideiglenes lakrészébe fog visszahúzódni, és én sem fogom átlépni azt a határt, ami kettőnk között volt meghúzva. Újra Mr. Cowen lesz, újra az az ügyvéd, aki volt, de talán mégis csak megváltozott valami kettőnk közt. Azt hiszem, hogy már nem voltam mellette olyan karót nyelt és nem biztos, hogy menekülni akartam volna előle minden pillanatban. Tulajdonképpen.. már nem akart volna felnyársalni pusztán amiatt is, hogy léteztem. Tudom és tisztában vagyok azzal, hogy néhány pillanatban az idegeire mentem, de talán ez csak azért volt, mert nem ismertem őt, ő pedig engem nem. Meg talán egy kicsit sokszor voltam kétbalkezes, olyan balszerencsébe burkolva, hogy még a halálmentes Darwin-díj kiosztásánál is az érdekeltek közé beállhattam volna.
Ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy az állandó bókolásokkal bombázzanak, és ahhoz sem, hogy úgy vonjanak az emberek maguk után, mintha egy tűsarkúba bújtatott játékmaci lettem volna, de Jude csillapodó lépteiért hálás voltam, amit aztán próbáltam elütni egy olyan poénnal, amire nem volt vevő a partnerem, a nem túl vidám visszavágásra kissé mégis sikerült zavarba jönnöm. Valóban nem volt tervben, hogy beavatnám őt abba az intim közelségbe, aminél én csorgatok, ő pedig pár centiméter távolságra vígan végig asszisztálná a folyamatot.
- Nem gondoltam komolyan, hogy velem jönne - csak egy cseppnyi kétségbeesés vegyült az ugyan-nem-gondolhatja-komolyan az ígéretét, de aztán feladtam. Annyira már sikerült kiismernem a férfit, hogy nem mond és nem tesz semmit sem meggondolatlanul. Nos, velem kapcsolatban nem, és ha nem is voltam emlékeztetve állandó jelleggel arra, hogy mit miért kellett csinálnom, képes voltam felidézni mindent szinte, ami kettőnk közt elhangzott.
A teremben lévő társaság javarészben ismeretlen emberek halmaza volt csupán, ám még csak ágálni sem volt időm, mert Jude úgy dobott be az idegenek közé, mintha cápacsali lettem volna. Mr. Chang bájoló szavai ismételten zavarba hoztak, amivel valóban nem tudtam mit kezdeni. Igen, volt szemem, néztem tükörbe is, de a szüleim nem hercegnőt neveltek belőlem, aki a saját képességit és kinézetét magasztalja fel elérhetetlen magasságokba. Büszke voltam arra, hogy sikerült két lábbal állnom a talajon és többségében logikus gondolkodással megismerni a világot, nem nagyzolni, de talán túlságosan is kevéssel jutalmaztam meg magam.
Mr. Stone személye, mint puha takaró vont körbe, aki nem feszélyezett a jelenlétével, és a reakciómra kapott nevetésekre valamennyire megnyugodva felhagytam azzal, hogy zavarban érezzem magam. A férfi kérdését nem csak muszájból válaszoltam meg, hanem mert a szüleimet is ismerte és ez fontos volt, a mostani hétvégén mindenképpen.
Rachel és Sebastian jelenléte úgy tűnt, hogy állandósulni látszott, de nem akartam ezzel egészen addig foglalkozni, ameddig a nő úgy nem érezte, hogy muszáj volt felemlegetnie a nagyzolását, és félve bár, de sikerült úgy letörnöm a szarvát, mintha ő lett volna legalább Minotaurusz, az arckifejezése egyértelműen ellenségessé vált, amire csak felsóhajtottam és inkább a padlóra vezettem a tekintetem. Nem akartam senkit sem megbántani, de azzal, hogy Jude a két férfivel kámforrá vált, űzött pillantással néztem a Pingvin-szerelésbe bújtatott három távolodó hátat, hogy össze is rezzenjek arra, ahogy Bash végigsimított a felkaromon, óvatosan kivonva az ismeretlen emberek gyűrűjéből.
- Ha jól láttam, akkor ma még nem is koccintott és ivott úgy senkivel sem igazán, Miss Fraser. Ha jól sejtem, akkor ez az etikettel teljes mértékben szembe megy. Megengedi, hogy... - az elhaladó pincér tálcájáról leemelt két gyöngyöző párlatot, hogy az egyiket átnyújtsa nekem.
- Valóban nem - sután tartottam az üvegpohár szárát, farkasszemet nézve a sárgába forduló pezsgőszínnel. - Tudja, nem igazán vagyunk barátok, az alkohol és én - félszeg mosollyal néztem fel abba a markáns arcba, amit úgy véltem, hogy sokan a végzet megtestesítőjének tartanak. A probléma ott kezdődött, hogy a barna hajával, a gesztenyeszín szemével, a széles vállával és a magasságával túlságosan is emlékeztetett Nicholasra. Zavart és egy kicsit talán össze is szorult a szívem erre a hasonlóságra, mert a bűntudat ott bujkált nem is olyan mélyen a tudatomban. Nem rég beszéltem vele... Találkozni szeretett volna velem az egykori párom.
- Ígérem, nem fogom önt leitatni, Cora! Ugye szólíthatom így? - lehengerlő mosolyt villantott rám,  poharakat össze is koccintva, hogy jelt adjon, ideje innom.
- Igen, természetesen, Mr. Montgomery - tessék, mennyivel könnyebben ment ez, mint Jude-dal.
- Bash.. vagy Monty - kortyolt bele egy akkorát a pezsgőbe, hogy attól féltem, a poharat is félbeharapja.
- Ha nem okoz magának gondot, akkor szeretném önt a vezetéknevén szólítani. Úgy érzem, az inkább illik önhöz hivatalos körökben - engedtem meg magamnak egy őszinte mosolyt. Nem, nem az volt a célom, hogy legyezzem a hiúságát, de úgy gondoltam, hogy a férfi hivatalos munkája is legalább ugyanolyan horderejű, mint Mr. Cowené. A tartása, a kisugárzása nyújtotta ennek a feltételezésnek az alapját.
Mr. Stone alakja tornyosult még Bash fölé úgy is, hogy az előző úr nem volt apróság. A sokat sejtető tekintete és a sok bölcsességet rejtő arcvonásai természetesnek hatottak.
- Jude remek véleménnyel van Önről, hölgyem, és tudtommal nem mindenkiről szokott pozitívan nyilatkozni - itt jelentőségteljesen Montgomeryre villantotta a széles, harminckét fogas vigyorát, aki lehörpintette a maradék alkoholt is. Én a magam részéről még mindig egyetlen kortyot sem engedtem le a torkomon belőle, mert tényleg nem bírtam. A pezsgőt biztosan nem.
- Jude... mindenkit képes megnyerni magának - Bash nem maradt válasz nélkül, ám az ő hozzászólása úgy gondolom, kevésbé volt elismerő.
- Ezt örömmel hallom, Mr. Stone, ámbár... nekem a hivatásom a legfontosabb. Ha nem szívvel, nem lélekkel csinálnám azt, amit... úgy nem lenne értelme, nem igaz? - megköszörültem a torkom, és nem tudom.. talán egy kicsit zavart, mert képtelen voltam eligazodni Jude-on, komolyan mondom. Úgy váltakozott a kedve, mintha éppen a passzát szél fújná neki előbb egy hegyláncnak, aztán meg lóbálná meg egy virágos rét felett, hogy elbódítsák az illatok. Bash már a második pohár alkoholért nyúlt, az üreset pedig felpakolta a fém tálcára. - Megkérdezhetem, hogy egy ilyen volumenű derby szervezése mennyi időt vesz igénybe, Mr. Stone? Még csak résztvevőként vettem részt az ilyen eseményeken... - kíváncsiskodtam, mert hát.. miért ne, és mert az idősödő úr kedves volt. Bash nem mozdult mellőlünk, inkább érdeklődve fordult ő is Michael felé, én pedig óvatlanul a terembe belépő két férfire pillantottam, akik közt az egyetértés minden kétséget kizáróan jelen volt, és már meg sem kockáztattam kilogikázni vagy rájönni arra, hogy.. vajon Jude a világ összes létező emberével jóban volt-e... egy szűk csoportot kizáróan, vagy... csupán üzleti érdekeltségek kötötték az ázsiai férfihez.
- .... és pénzügyileg sem elhanyagolható, mert természetesen mindenkinek a profit... - és Michael Stone beszélt.. a derbyről, a szervezésről, csak egy pillanatra zökkentett ki az, hogy Jude-ra néztem ismételten. Miért állt ennyire jól neki az a frakk a csokornyakkendővel?

Odabent a teremben, ahova csak hármunknak volt bejárása, egészen megváltozott a hangulat is. A nőkkel együtt sosem beszéltünk üzletről, megzavarták a receptoraikkal a döntéshozó képességeket, a csápjukat kiengedve befolyásolták a végeredményt, és ezen a hétvégén nem játszhattam el a hiba lehetőségével sem. Lefeküdtem Rachel-el, ez már magában összekuszálta a szálakat, de még rámozdultam a terapeutámra is, mely végképp elhomályosította az elmémet, és nem voltam abban a helyzetben, hogy engedjek az érzéseimnek. Rachel mindig jókor volt jó helyen, de azt hiszem, hogy ma még egy súgót is kapott, és ez bosszantott. Elmélkedtem, hogy ki lehet az összekötője, vajon a lakájunk, esetleg az öltöztető? Nem akartam összeesküvés-elméletet gyártani, de Bash ott tett keresztbe nekem, ahol csak tudott, és ha csak egy kicsit is megszagolta a kocsiban, hogy vonzódtam Corához, akkor nem sok esélyem maradt, és bevetette a nagyágyúját. Az exem jó nő, bárki a fél kezét is odaadná érte, ha egy kis figyelmet kapna cserébe, de én nem vágytam rá. A bizalmamat elvesztette, egykoron a legfontosabb nő volt az életemben, de mára ezek az előnyök elvesztek, és ugyanolyan maradt, mint a többi, egyet kivéve…hogy ismerte a gyengéimet. Nem most kezdte a szakmát, és ketten az ex-barátommal, sok minden kinéztem belőlük. A kirívó ruha sem véletlen, a férfiak nagy százaléka már megbaszta fejben, a másik fele meg buzi, de még így is vonzza a tekinteteket, akárcsak az ellenfeleként számon tartott hölgyemény, aki a társaságomban időzött. Cora észre sem vette, hogy Rachel rivalizál vele, mint egy kislánnyal, akinek most vették el a kedvenc játékát, és bosszút forral cserébe. Mindent, és semmit…kinéztem belőlük bármit, ezért is örültem, hogy Mr. Chang és Mr. Stone elterelte egy rövid időre a figyelmemet, és az került szóba, melyért mind a hárman ideutaztunk. Kétség sem fért hozzá, hogy Mr. Stone véleménye nagyot fog nyomni a latban, mert az egyik legrégebbi barátja volt a kínainak, és bíztam benne, hogy engem tiszteltek meg a társaságukkal, akkor az azt jelenti, hogy félig már a kezemben van a csikó. Serena az egyik leghíresebb ló a világon, nála szebb kancát nem sokat láttam, de az biztos, hogy ilyen díjnyertes példánynak, csakis milliókat hozó utódja születhet. Miért ne birtokolhattam volna én az aranyat tojó tyúkot? Még nem bíztam el magam, sosem vártam, hogy valami az enyém legyen, hanem keményen harcoltam érte. A beszélgetés első fele ezért sem lep meg. Miért nem lepődök meg azon, hogy a lányok lesznek a téma? Cora elbűvölő, a jellemével nagyobb sikert arat, mint a másik lovas szépség, és ez biztos piszkálja a csőrét, de Rachel nem fog megrettenni a piszkosabb eszközöktől sem. Mindenesetre most azért vagyok itt, hogy az elsőt dicsérjem, és vele villogjak. Nem véletlenül hoztam el, az anyja is híres, és Mr. Chang szereti a különlegességeit. Nem vagyok ostoba, tisztában vagyok vele, hogy akadnak határok is, hiszen a feketepiacon is jelen van, nem titkoltak a nőügyeibe, és ott sem veti meg a fiatalabb generációt. Cora ugyan nem zsenge már, de olyan asszonynak a gyermeke, aki hatást gyakorolt az én emberemre, és ez a kapocs most többet ér, mint néhány kislány. A lényeg adott, már csak az a kérdés, hogy meddig hajlandó elmenni a férfi, hogy az üzletet megkössük, és mit kér cserébe, amit még én is hajlandó vagyok megadni úgy, hogy nem keveri bajba a lányomat.
A kettesben töltött idő is elérkezik, Mich otthagy minket, és a feltételek lassan körvonalazódnak. A vacsorára eleinte nem felelek, mert nem lennék jó játékos, ha azonnal igent mondanék. Főjön a saját levében, ha már vágyik valamire, és nem elérhető a „mosttal”. A tekintetem a szoba berendezésén időzik el, valamiért sokkal nagyobb fejhatásra számítottam. A burkolt célzás, hogy a vacsorán kívül nem nyúlhat hozzá nyilvánvaló, különben ellépek az ajánlattól, és olyasmi kártyát húzok elő, ami nem lesz kedvező. Az első körben mindig kedvesen lépek fel, de készültem arra is, ha Ms. Fraser nem válna be, de miért játszanám ki az aduászt, ha még van másik esélyem is? Szépen kezet rázunk, és megiszom a maradék whiskey-t is, nehogy kárba menjen akárcsak egy csepp is, ha nem muszáj. Ezután nagyobb elégtétellel sétálok vissza a foghíjas társasághoz, hogy Cora háta mögé lépve, enyhén megérintsem a vállát, és felhívjam a figyelmét a jelenlétemre.
- Elnézést, ha megzavartam valamit, de ideje a nyitótáncnak. – nem voltam botlábú, még régebben az öcsémnek hála néhány tánclépést elsajátítottam, sőt az esküvő előtt is jártam órákra, hogy ne süljünk fel a keringővel. Többen mondták, hogy jó vagyok benne, de sosem hittem el, mert nem élveztem különösebben ezt a mozgásformát.
- Igen, a tánc. – lelkesül fel több ember is a környezetünkben, miközben a tenyeremet nyújtom felfelé tartva, hogy a lány belehelyezze a sajátját, és átkísérjem oda, ahol nemcsak mi, hanem mások is felsorakozták már.
- Remélem, nem jön zavarba, és túléli, hogy táncba viszem. Erről ugyan nem írtam a listán, melyet az utazás előtt megkapott, de mindenre fel kell készülni. – vonom meg szórakozottan a vállamat, de felveszem az alaplépést, a jobb lábamra helyezem a testsúlyomat. A megszokottól eltérően a régi hagyományoknak kedvezünk, ezért a párok egymással szemben állnak, és megvárjuk, hogy a partner elfogadja-e a nyitó invitálást. Félig megdöntöm előre a törzsemet, a jobb kezem enyhén kilencven fokban behajlítva.
- Megtisztelne a tánccal, Ms.? – emelem rá a tekintetem, és visszalépek, majd a kékjeim rá vezetem, hogy megvárjam a meghajlást. Az quartett rá is kezd abban a minutumban…

Ha valaha is úgy éreztem, hogy befolyásol bárki, huzamosabb ideig nem tudtam fejet hajtani senkinek sem. Talán anya dél-európai vérének volt köszönhető az a makacsság és egyenesség, amivel megáldott a sors, és ha nem is most, nem itt, de képes voltam öszvérként megmakacsolni magam és nem engedni. Nem engedni a behatásoknak, az édesgetésnek, és minél inkább elvártak tőlem valamit, én annál inkább próbáltam ellenállni, aminek a vége rendszerint az volt, hogy tovább álltam, mert ha képes is voltam vitákra, olykor beláttam, hogy felesleges időpocsékolás lett volna a részemről.
Mint ahogy Rachel próbálkozása is azt illetően, hogy minduntalan igyekezett magára felhívni Mr. Cowen figyelmét, és ha éreztem is az ellenszenvét felém irányulóan, megkíséreltem nem foglalkozni vele, mert attól csak görcsössé váltam volna és azt hiszem, Jude-nak most nem arra volt szüksége, hogy egy darabos gondolkodású partnert kapjon maga mellé, akinek erőfeszítésébe került volna az, hogy akár beszélgetésbe is elegyedjen bárkivel. Ameddig Sebastian lefoglalt, a pillantásom olykor a merész tűzvörös csillogó ruhát figyelték, ahogy dámaként próbálta magára hívni bárki és mindenki figyelmét, de úgy gondoltam, felesleges beleütnöm az orrom a dolgába. Nem... éreztem úgy, hogy Rachellel egy súlycsoport lennénk, és azt hiszem, mindenkinek megvolt a maga terve a hétvégével kapcsolatban, kivéve engem. Ha azt mondom, hogy talán én voltam az egyetlen, aki vakon vágott bele ebbe az egészbe, az nem túlzás, ám az itteni miliő eloszlatta a meg-megjelenő ingerlékenységemet, helyébe pedig őszinte kíváncsiság és érdeklődés költözött. Olyan különleges helyszín és környezet volt, amibe eddigi életem során nem igazán akartam belecsöppenni, hagytam, hogy a szüleim életútja legyen ez, míg én a háttérben, otthon maradva Calumra vigyáztam, ameddig ők szórakoztak. Számtalanszor hívtak, anya szinte könyörgött is, mert biztosan akadna nekem egy olyan parti alany ott, aki módos, aki hozzám való, de a válaszom mindig nem volt. Mert Calum fontosabb volt, mint egy nem nekem való helyen nem önmagamnak lenni.
Hogy itt Jude-nak milyen elvárásai voltak velem kapcsolatban? Talán csak annyi, hogy ne legyek béna. Sem kicsit, sem túlságosan, és hogy ne hozzam őt kellemetlen helyzetbe, ám nem hittem volna, hogy csak ennyi kérése volna... és ez egy kissé elbizonytalanított, mert nem ismertem őt, és ha nem is mondtuk ki, én úgy éreztem, hogy ez színjáték volt csupán, nem pedig igazi, ez pedig mélységesen elszomorító volt. Tudom, hogy részint én tehettem erről, de azzal is tisztában vagyok, ha ezerszer is bocsánatot kérek vagy bármit is jóvá akartam volna tenni, azzal pont az ellenkezőjét értem volna el. Így inkább csak megpróbáltam a férfinek kedvezni, bízva abban, hogyha bármikor is olyat tennék, ami neki nem tetszene, az orromra koppint - jobb esetben. Rosszabb esetben elbúcsúzhattam a munkámtól, az Államok-béli életemtől.
Mr. Stone olyan volt, mint apu - legalábbis ugyanolyan karizmatikusan megnyugtató morállal rendelkezett, és mellette sokkal inkább biztonságban éreztem magam. Bash az a férfi volt, akiben nem bíztam, és pont elég volt annyi intő jel, amennyit érzékeltem még a limuzinban, ahogy viselkedett a hármas egymással. Ha beszéltem is, ha reagáltam is Mr. Montgomery szavaira, óvatosan tettem azt, semmi olyasmit nem kiadva magamról, amivel úgy érezhette volna, hogy megnyert, hogy közelebb engedtem magamhoz. Angolként az időjárás viszontagságairól is képes lettem volna vele elbeszélgetni anélkül, hogy sikerült volna meggyőznie arról, hogy ő az, aki Nicholas helyébe léphetne. Távolságtartás, talán ez volt a legjobb szó minderre, elhatárolódás tőle anélkül, hogy bántó lettem volna, kihasználva ezt a tündérmesébe illő környezetet és öltözéket.
Már nem rezzentem össze Jude érintésére. Még mindig új volt, szokatlan, de a sokadik már, és ahogy megéreztem a közelségét, bocsánatkérő pillantást engedve Mr. Stone és Bash felé, úgy fordultam, hogy Jude-ra vezessem a pillantásom.
- A nyitótáncnak... - ismételtem el azt egyetlen szót, egyszeriben görcsbe ránduló gyomorral. Nem.. voltam itt arra felkészülve, hogy ezt a nagy ruhatömeget megmozgassam magamon, de aztán teleszívva a tüdőmet felsóhajtottam halkan. - Hát persze.. - csak egy kicsit zavart meg a többiek lelkesedése, és csak egy picit hezitáltam a felém kinyújtott kar látványára, lázas pillantással elmerülve Jude kék íriszeiben. A kezem magától emelkedett fel elkerülve az elutasítás lehetőségét is, s az ujjaim csúsztak végig puhán előbb az ujjain, majd a tenyerén is, meghagyva a lehetőséget arra, hogy elvezessen a férfiak gyűrűjéből, lazán tartva az ujjaimat Jude kezén. Mennyivel nagyobb volt, szinte eltörpült(em) mellette.
- Talán nem halok bele abba, ha táncolnom kell.. és ha jól emlékszem, még senkit sem tapostam meg soha közben - elcsendesedtek a szavaim, hogy még véletlenül se hangozzék úgy, hogy ellenkeztem volna a programmal. - És nem is most szeretném ezt elkezdeni... Jude - hezitáltam ismét, a nevénél. Nem terveztem, hogy kiszórok bármit is, hogy nekimegyek bárkinek is, mert túl sokba kerülhetett a ruha, túl csinos volt, és Jude pedig túlságosan is hivatalos ebben a szerelésben. Sokkal inkább, mint az öltönyében. Mint Mr. Darcy. Csak szőke és kék szemű verzióban. Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, hogy kiűzzem a gondolataimból az Austen párhuzamot és a kedvenc olvasmányomat. Beharapva az ajkam néztem magam körül sebtében szét, a csinos, korahű ruhákba bújtatott hölgykoszorún, ahol egy idősebb, nagyon kis helyes hatvanas nő is táncba állt a valószínűsíthetően férjével, de aztán amikor Jude meghajolt, akaratlanul is őt figyeltem ismét, az eddigi feszélyezettségem leolvadt, helyét pedig az arcomra kiülő lágy mosoly váltotta fel. Kedveltem a régi korok esszenciáját, ezt a különlegességet. Csak egy pillanattal később hajoltak meg sorra a hölgyek is a balomon és a jobbomon, de... csak egy cinkos mosoly kíséretében én ebben a kicsit habcsók jelmezben inkább felmarkoltam némi szoknyatömeget, és egy könnyed pukedlizés után szinte már-már elnevettem magam.
- Enyém lenne a megtiszteltetés, Mr... - köszörültem meg a torkom, rendezve az arcomon a jókedv apró rándulásait. A zene lágy ritmussal kúszott be a hallójáratomba, egy újabb mosolyt csalva elő belőlem, hogy aztán a nők tegyék meg az első lépést. Szinte minden hölgy egyszerre mozdult a partnere felé, elfogadva a felkérést. A balom lassan csúszott Jude vállára, és a szemeibe nézve emeltem fel a jobbom, belehelyezve a tenyerébe a kezem. Istenem, csak add, hogy tényleg ne lépjek a lábára! Néma fohász volt ez részemről, gyermeki, kislányos izgatottsággal, amiért újra a keringő dallamának adhattam át magam. Minden lépéssel, minden mozdulattal átengedve és meghagyva Jude-nak az irányítást, nem többször nézve rá, mint amennyiszer ő megkövetelte volna. A tolakodás nem az én osztályrészem. Nem görcsöltem, mert évekkel ezelőtt még apával otthon órákon át gyakoroltunk, ám Cliff volt az, aki által beleszerettem a komolyzenébe is. Meg aztán belé is, akit legutóbb hét éve láttam.
A zene volt a háttér, Jude pedig az, aki érintett, akinek a karjában fordultam, ha a dallamok és a tánc megkövetelte, és a ruhám nagysága ellenére könnyedén mozdultam, kizárva azt a vörös posztót is a távolban, kizárva Mr. Chang érdeklődő pillantását is az oldalvonalról, akinek a pillantását elkaptam, ha épp felé fordulva mozdultam Mr. Cowen karjaiban, s ahogy a dallamok lassan elhaltak, felmosolyogtam Jude-ra, de még nem léptem el tőle, nem távolodtam el túlságosan. Igazából semennyire sem, csak megköszörültem a torkom, enyhe pírral az arcomon, hogy lesüthessem a szemeimet.
- Igazán jól áll önnek ez... nem érzem azt, hogy feszült lenne, Mr.. - még időben észbe kaptam, fel is kapva a pillantásom rá bocsánatkérően. A hangom elég halk volt ahhoz, hogy csak ő hallja. - akarom mondani.. Jude, még szoknom kell, elnézést - nem bénáztam. Egyszer nem léptem rá a lábára, szóval reméltem, büszke rám, legalább egy kicsikét.

Nem vagyok túlzottan nagy kedvelője a táncoknak, nem is igazán jártatom a lábamat, ha nem muszáj, de ezen a hétvégén elkerülhetetlen volt, hogy előrukkoljak az egyik rejtett értékemmel, és ha már lehetőségem adódott, akkor azt a nőt vittem táncba, akivel repültem, és aki miattam volt itt. Cora még háttal áll nekem, amikor megközelítem a kettesben töltött beszélgetés után. Mr. Chang szemet vetett rá, és tudtam, hogy a célegyenesben lehetek, de nem akartam megadni neki mindent, még akkor sem, ha ezzel elveszítem a lovat. A vágyai kétesek, nem bíztam benne, és emiatt készültem a másik eszközzel is, ha túl messzire menne, de reméljük, hogy erre nem fog sok kerülni. A körben állók egy része már a nyitótáncra készül, de nélkülem a hölgyemény nem mehetett volna sehová. Óvatosan kocogtatom meg a vállát, és várom ki, hogy rám lessen a szende tekintetével, de máris vörösre színezi orcáját a pír. Nem szokásom ekkora hatással lenni a nőkre, de esküszöm, hogy Ms. Fraser attól is zavarba jött, hogy meglátott engem félmeztelenül. Másoknak ez természetes, vagy ahogyan elnéztem Rachel reakcióját, inkább egészséges szexuális vágy. Tisztában voltam az adottságaimmal, nem ringattam álomvilágba a kis lelkemet, és ha akartam volna, akkor a terapeuta is az enyém lehetett volna, de milyen jó, hogy ennyi lehetetlen feltételezés marad, mert nem fogom megrontani. Még akadtak előítéleteim vele kapcsolatban, azon a témakörön sem jutottam túl, hogy mekkora tapasztalattal rendelkezik, hogyan kezeli érzelmileg az egyéjszakás kalandokat, és ameddig nem térképeztem fel a saját alkalmazottamat sem, addig nem is óhajtottam átlépni a határokat, de ez nem jelentette azt, hogy ne indított volna el valamit bennem. Már felnőtt férfiként tartottam számon magam, ezért is sikerült visszafognom az ösztöneimet, és a józan észre hallgatni, ha éppen nem hagyott cserben, mint délután. Rachel-t ki kell iktatnom az este hátralevő részéből, nem is gondolok rá, még arra se méltatom, hogy megnézzem, de azt érzékelem, hogy neki le sem akadnak a szemei rólam. A táncba hívás jól sikerül, szerintem a kisasszony eleinte azt sem tudja, hogy merre jár, de aztán leesik neki, hogy komolyan gondoltam, és már a tenyeremet nyújtom felé, hogy a kis mancsát belehelyezze, és a táncparkett irányába tereljem.
- Igen, annak. Esetleg szédül? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert akkor nem fogom táncba vinni, csak maximum ki a levegőre, de túllépünk ezen a kis afféron, és már megyünk is oda, ahol perceken belül kezdetét veszi a waltzen. Az öcsém büszke lenne rám, ha most látna, szerintem még videóra is venné, hogy legközelebb ezzel szívasson meg, és addig zsaroljon, amíg oda nem adom neki a fél vagyonomat. elvezetése könnyebben megy, mint a megszólítása, de érzem a lépésein, hogy bizonytalanok, így jobban rászorítok az alkarommal a vékonyka kezecskére, és magam mellett terelve araszolok vele, hozzáigazítom a saját lépéseimet is.
- Nagy örömmel töltene el, ha nem taposna meg, mert akkor fájna a lábam is, és holnap nehezebben ülném meg a lovat, de egy-két baki belefér, ha úgy érzi, hogy valami nem megy, mondjuk bízok benne, hogy az édesapja remek leckéket adott Önnek. – nem kell tudnia, hogy részletesebben merültem bele a múltjába, mint kellett volna, de én sosem végzek fél munkát. Nem bérelek fel senkit, akiről kiderülne, hogy meglepetéseket tartogat, mármint rossz értelemben. Nekem is megvannak a heppjeim, mint a nyomozás, de a munkám, és az üzleteim mellett ez nem csoda. A terhes nőt is úgy kell bújtatnom, mint egy szökevényt, pedig nem csinálna semmit…és kit akarsz becsapni Jude? Lorie-nak elég lenne egyetlen szabad perc, és úgy csúszna ki a kezeid közül, hogy többet őt sem, de a meg nem született gyerekedet sem látnád! Két sorban állunk fel, a hölgyek velünk szemben, akadnak itt aztán idősebb asszonyok is, megmosolyogtat az öreg néni a másik oldalon, de mindig is tiszteltem azokat az öregeket, akik nem temették el idő előtt magukat, és az utolsó percig élvezték a földön töltött idejüket. Mr. Chang ragaszkodik a hagyományokhoz, emiatt sem fogjuk megtörni azokat. Meghajolva kérem fel a velem szemben állót a táncra, és szóban is tiszteletemet teszem. A nap első és szinte önfeledt mosolyának leszek a tulajdonosa, és ez valamiért elégedettséggel tölt el. A meghajlás nehézkesebb abban a ruhakölteményben, de megoldja, így közelebb is léphetek hozzá, hogy felvegyük az alapállást. Még soha nem álltam ilyen egyenesen, a magasságkülönbség ugyan megvolt, de nem volt egy pinduri termet. A bal keze a vállamon, a másik a tenyeremben foglal helyet, szinte minden távolságot mellőzve közelítek a felsőtestemmel a terapeuta felé.
- A Kék Duna keringő sokak kedvence…ez már szinte szükséges rossz. – rázom meg a fejemet, és az első fordulatnál már vonom is magammal a hölgyeményt, egy szekundumra sem engedve a gravitációnak. Siklunk a táncparkett felett, a dallamok lágyan kúsznak felfelé a hallójáratomba, és sikerül totálisan elfeledkeznem a többi táncoló párról. A negyed ütemek ismétlése nem volt nehéz, hamar belejöttünk, és amint elhalnak a zene utolsó akkordjai is, akkor állunk meg valahol a terem másik végén. A tekintetem a lányéba olvad, és fülelve hallgatom az eszmecseréjét. – Nem azért jöttünk, hogy feszültek legyünk Cora, hanem szórakozzunk, és meglovagoljuk a lehetőségeket. – kacsintok rá abban bízva, hogy veszi a poént, de túlságosan ki van pirulva.
- Egy élvezet volt Önnel a tánc. – eltávolodom, és a kis kacsóját az ajkaimhoz emelve hintek rá egy csókot.
- Az étkezés azonnal kezdődik, ne várakoztassuk meg a többieket. – az alkaromra támaszkodva andalgunk kifelé a másik terembe, ahol legalább öt-hat asztal vár megterítve bennünket, még ültető kártyákkal is. Miért nem lepődöm meg azon, hogy Bash és Rachel velünk fognak enni? Megforgatva a szemeimet húzom ki Corának a széket, mire a többiek utolérnek.
- Jude…te aztán mit sem változtál. – Rachel máris ott legyeskedik körülöttem, de sikerül kikerülnöm őt, és a lány balján helyet foglalni. – Köszi…igazán. – felelem kurtán a damasztot az ölembe fektetem. – Ms. Fraser elrabolnám egy táncra a vacsora végeztével. – hányingerkeltő a ex-haverom, de nem vehetem rá a lányt, hogy nemet mondjon, hiszen az tiszteletlenség lenne. – Addig te meg velem táncolhatnál. – ó, igen…és a vadmacska megérkezett. Úgy marja a combomba a körmeit Rachel, mint egy igazi hárpia, elfedve a mozdulatát.

Miért akarta ennyire, hogy rosszul legyek? Tartottam már magam annyira felnőttnek, ha fizikálisan, vagy esetleg érzelmileg rosszul voltam, akkor szót is adtam a hogylétemnek, mint ahogy reggel is a hányingerrel. Csak egy kósza fejrázással válaszoltam a kérdésre, és ha menni kell, hát mentem, megállva azt a késztetést, hogy a habcsók ruhámat felemeljem. Jó, ez kicsit túlzás volt, mert kezelhető alsószoknya tömeget kellett magamon viselni, és a ruha kialakításának köszönhetően még levegőt is kaptam, noha fűző-hatású ruhakölteményt aggatott rám Shelley, vagyis inkább Mr. Chang.
- Nem fogok hibázni - ez az elutasítás akár lehetett volna női csökönyös hiszti előszele is, de a részemről az biztosan nem volt a repertoárban. - Holnap pedig semmi sem akadályozza meg abban, hogy lóra üljön - mégis Mr. Cowen utolsó szavai vertek visszhangot a fülemben... az édesapámmal közösen eltöltött idő, amikor a táncot gyakoroltuk. Szívemnek kedves emlék volt, apa olyankor egy igazi, őrült bohóccá volt képes válni, aminél nevetésbe torkolltak a lépések és rendszerint a levegőbe emelve, szorosan magához húzva pörgött velem.. Ugyanakkor egyetlen egyszer sem említettem ezt meg az ügyvédnek, ezért is taglózott le az, hogy ilyen természetességgel állította az igazat. Kényelmetlenné vált a helyzet, és ha rá is akartam volna kérdezni, hogy ez általánosítás volt-e, esetleg a már emlegetett kapcsolatai révén tudott meg olyan dolgokat rólam, amihez igazán nem volt  - még - köze, nem tettem. Nem, mert nem akartam megint bombát robbantani közöttünk és mert jól esett, hogy végre közös nevezőn voltunk.. mármint nem az volt az első gondolata egyikünknek sem, hogy a másik nélküli levegőt szívja be mélyen a tüdejébe.
- Ne mondjon ilyet.. - lágyan kértem, megküzdve azzal a ténnyel, hogy túlságosan is közel került hozzám, ahogy felkészültünk a táncra, minden légvétellel eljuttatva az illatát az orromon át szinte a tüdőmbe is, hogy aztán már szinte abban fürdőzzön meg a bőröm. Nem vitte túlzásba a kölnijének használatát, én voltam a hibás, hogy érzékenyebb volt a szaglásom és sok szagot, illatot nem bírtam elviselni huzamosabb ideig. Nos, Jude nem ilyen volt. - Nem rossz az, ha kicsit átmozgatja magát - már épp kicsúszott volna, hogy Fred Astair-hez hasonlítsam, de még időben elharaptam a gondolatot, mert nem sértegetni szerettem volna, de túlságosan is borús képet festett le a táncról, amit nem értettem. Oké, igaz, nagyon sok mindent nem értettem még vele kapcsolatban. A legrosszabbra nem voltam felkészülve, de vártam. Mondjuk hogy a saját lábamban, vagy a ruhában orra esem. Esetleg hogy Jude rálép majd valamelyik, a hatvanadik és hetvenedik szoknyarétegem egyikére, vagy hogy mondjuk egy jobbra-balra dülöngélő párosnak leszünk útban, de megúszva ezeket a véletlenszerű baleseteket nem hogy élve, hanem sikeresen vittük végbe a táncot, és ha már egy másik dallam lágy, halk hangjai töltötték be a teret, még nem menekültem el a férfi mellől, hanem óvatos pillantással mértem fel a lelkiállapotát, csak hogy a szavaimmal alá is támasszam azt. Csak arra nem voltam felkészülve, amennyire és ahogy átható pillantással figyelt engem, amitől egy kicsit lehet, hogy megint zavarba jöttem, le is sütve a pillantásom ismét, ahogy eltávolodott tőlem végül. Nem, nem simítottam végig sem a vállán, sem a karján, mert csak egy egyszerű tánc volt ez és nem több. Hetyke mosollyal nyugtáztam a kis metaforát, csendes pillantással végigasszisztálva a kézcsókot. Még mindig talpig úriember volt.
- Tisztában van azzal, hogy ezek az apró kis megjegyzések akár sürgetésnek is beillenének? - szórakozott mosollyal néztem a szemeibe, de nem akartam őt kioktatni, csak... valahogy mindig indulni kellett, mindig táncolni, enni, tovább menni.. mintha nem lenne a mienk az egész este. Mármint.. nem a mienk mienk, hanem itt töltött éjszaka.. tudtam, hogy alapvetően kötött menetideje volt ennek az egész kiállításnak Mr. Chang múzeumában, de azt hiszem, hogy én biztosan beelőzöm azt az idős táncos lábú nénit, mert alapvetően lassabb mozgása volt. Az már más kérdés, hogy úgyis előre fogom engedni, bárhova is megy. Kedves arca volt, mindig csintalan, boldog mosollyal az arcán - olyan nagyi típus. De nem kellett Jude-nak még egyszer kérnie, mert megindultam mellette az asztalunk felé, hálás mosollyal nézve rá, ahogy a széket is kihúzta nekem, én pedig csak a nyolcvan kilónyi ruhám közepén csusszantam rá, segítve a férfinek abban, hogy behúzzam magam alá a széket is, miközben szórakozott pillantással mértem fel a szerencsecsomag párost, akik nem kerülhettek el minket.
Beharapva az ajkam nyúltam a damaszt anyagért, hogy az ölembe húzzam azt, amikor levágódott mellém Bash a kérdésével.
- Amennyiben Mr. Chang gondoskodik arról, hogy az étkezés után ne food baby-vel kelljen felállnom, úgy természetesen igen, öné a tánc, Mr. Montgomery - mosolyogtam rá, remélve, hogy a kínai férfi egy egész tehéncsordányi ételt az asztalunkra pakol. Nem volt tolakodó Jude ismerőse, de valahogy még mindig nem sikerült túltennem magam a korábbi incidensen. Rachel kontrázását meghallva kíváncsian Jude felé néztem, az arcvonásait egy pillanatra.
- Remek, Cora.. ebben az esetben azt hiszem, beszélek a zenekarral, hogy egy lassabb zenét válasszanak - a hangja egy fokkal váltott mélyebbre, mint amit eddig megszoktam, lemondóan sóhajtottam fel, be is harapva megint az ajkam.
- Nem mindig szeretem a lassú ütemes.... mozgást - néztem vissza Bashre sokatmondóan, de hogy szabaduljak ebből a hülye helyzetből, óvatosan felkeltem a székemről, visszarakva az asztalra a szalvétám is. - Bocsássanak meg.. - kezdtem bele, és mielőtt meggondolhattam volna, a kezem Jude vállára szökött, egészen a gerince fölé finoman, le is hajolva hozzá, egészen közel a férfi füléhez. - Kijönne velem a mosdóba? Szükségem lenne.. önre ott - a hangom halk volt, de ha esetleg bárki meghallotta, arról nem tehettem. Mosolyogva egyenesedtem fel, el is lépve Jude mellől, egy bocsánatkérő mosollyal indultam meg, valahol meghallva azt, hogy még egy szék csúszott a padlón pár centit, és ha Jude követett, akkor csak egy kicsit lassítottam le a lépteim, hogy beérjen, Lucas kérdő pillantásával találkozva a csarnok boltíves bejáratánál.
- Lucas, megmondaná kérem, hogy merre találjuk a mosdót? - mosolyogtam rá a személyes segítségünkre.
- Természetesen, hölgyem. Ha a folyosón végighaladnak, akkor balra fordulva a második ajtó lesz a hölgyeké, míg az uraknak a harmadik ajtó mögött rejlik az - szinte orra bukott az apró meghajlástól, mintha csak a szöszöket akarta volna leellenőrizni a ruhámon.
- Köszönöm - megköszönve a segítségét tovább haladtam a megadott irányba, az ajtónál pedig kinyitottam azt, ám mielőtt beléptem volna oda, egy hosszú pillantással néztem Jude-ra, de végül kint nem szólaltam meg, csak amint beléptem. - Tényleg kell a segítsége... - tartottam az ajtót, félig-meddig könyörgőre fogva a figurát, bevetve a bociszemeim.  Óvatosan bekopogtam a még résnyire nyitott ajtókon is, hogy biztosan egyedül vagyunk-e, és amikor egyetlen hang sem válaszolt, kinyitottam az egyik ajtaját, de félúton megálltam, az ajtó lapját tartva meg a kezemmel. Inkább csak a fának simítottam a tenyerem. Mindegy is.
- El fogja mondani valaha is, hogy mi ez Önök közt? - tettem fel a kérdést, mielőtt meggondolhattam volna magam. Nem kényszer volt ez, csak érdeklődés. - Nem szeretnék villámhárító lenni, az nekem sosem ment... és kényelmetlenül érzem magam Sebastian mellett, ön pedig láthatóan hányni tudna Racheltől - hezitáltam. Óvatos voltam, és még mindig kellett pisilnem. Egy kicsit.
- Pisilnem is kell.. nem csak elmenekülni akartam - vallottam be, tétován belegyűrve a markomba némi ruhamennyiséget. Az egyik aprócska virág szirma a tenyeremnek nyomódott, kisebb fájdalmat is okozva vele.

Néha magam is meglepődöm, hogyan tudok élvezni egy egyszerűnek ható táncot is, de valószínű ebben az esetben sokat segít az, hogy a partnerem elvonja a figyelmemet a háttérben készülődő háborúról. Még nem győztem meg teljes mértékben a kínait, hogy nekem adja a lovat, egészen sok fog múlni a terapeután, akinek halványlila gőze sincs arról, hogy a jelenlévők háromnegyede a feketepiacon is aktív, és bármit megtennének a csikóért. Aljas vagyok, mert én is felhasználom éppen őt a céljaim elérésének érdekében, és talán a fedő sztori az, hogy a képességei miatt hoztam el, de ha tudná, hogy nagyobb szerepet játszott ebben az anyja kiléte, akkor nem lenne túl boldog. Fenyegetőztem, és bevetettem a kapcsolataimat, hogy észben tartsam a kívánságaimat, de félek, hogy Chang átlép egy határt, és kárt tesz benne. Egészen naiv kislány, mármint elbűvölő, ehhez kétség sem fér, ahogyan a kék íriszeim találkoznak az övéivel. Bárkit levenne a lábáról, nem véletlen, hogy az anyja génjeit örökölte, de mégis merőben más az idősebb asszony jellemétől. Vajon tudja Cora, hogy a szülei házassága csak egy fikció, hogy tulajdonképpen már csak ő, és az öccse tartja egyben a kihűlt frigyet? Kétlem, hogy be lett volna avatva a múltjuk történetébe, melyik szülő mesélne a viselt dolgairól a gyermekeinek? A beteg fiú pedig felülírt mindent, én tudom, hogy mekkora költésegekkel jár egy fogyatékos hozzátartozó ápolása, de vajon neki meséltek a pénzügyi gondokról odahaza? Olyan sok minden van a birtokomban, mellyel össze tudnám roppantani a kislányt, mert igen…én is most vásároltam néhány lovat az apjától, akiket már nem tudott Angliában tartani, megszorultak a tartalékok, a fiú haldoklik, és a kísérleti fázisban lévő gyógyszerek a csillagos eget verik ár-értékarányban. Nem törném össze az illúzióit, talán hetek maradtak hátra, jobb esetben hónapok, hogy az öccse közelében legyen, ő mégis velem tartott ide, mert elültettem benne a félelem magját. Könyörtelen játék ez, de nekem is vannak céljaim, és nélküle aligha menne, de megígértem, hogy vigyázni fogok rá, hogy nem engedem át az oroszlánnak. Úgy sajnálom őt, nagyon szép karriert futott be eddig, a szülei büszkék rá, de közben hazudnak is neki, hogy minden rendben van. A tánc végeztével a gondolataim is tovaszállnak, nem beszéltem túl sokat, csak a minimális információkkal láttam el, sőt még nem is említettem neki, hogy holnap rajta fog állni a világ sorsa, persze csak idézőjelesen, de fel kell készítenem a találkozásra, azonban hagyok még neki egy kis időt a szórakozásra a vérfürdő előtt.
A kezéért nyúlok, és egy kézcsókkal jutalmazom meg a táncért, kijár az érdem, tündökölt, és egészen megkedveltette velem a keringőt. Az asztalunkhoz kísérem, még a széket is kihúzom neki, jólesne már a gyomromnak egy kis étek, nem vagyok túlságosan válogatós, de azért akármivel sem érem be. A széket eligazítom a háta mögött, és a mellettem lévő telepszem le, amikor befut a másik két hírhedt vendég is. Rachel ma este levakarhatatlan, ahogyan Bash is. Nem értem, hogy miért járnak állandóan a nyomukban, de kezdenek idegesíteni, ahogyan az egyértelmű jelek is arra nézve, hogy fel akarja csípni a lánykát, aki velem érkezett ide. Cora eddig ellenállt, vagy jól használta a szavakat, de Rachel most nem hagy békén, és olyan helyeken időzik a keze, melytől felforr az agyvizem. A homlokomon kidagad egy ér, miközben eligazgatom a damasztot, de óvatosan csúsztatva alá az én karomat is, egy határozott mozdulattal képezek bilincset a hárpia ujjai köré.
- Nem foglak felkérni táncolni, és ha még egyszer hozzám érsz, akkor véletlenül eltalálom törni a kis kezedet. – mosolyogva préselem ki az ajkaim közül a szavakat, hogy csakis a címzett hallja őket, és hogy hitelt adjak a mondandómnak a csuklója körüli hálót elszorítom, az arcán meg is jelenik a fájdalom kisebb szikrája, szóval olyan gyorsan rántja ki a kis kezecskéjét a combjaim, és az ujjaim fogságából, hogy esetleg másoknak is feltűnhet a hirtelen beállt hideg légkör közénk. A pillantásommal jelzem a másik férfi felé is, hogy eddig hagytam játszani a saját eszköztárából, de ha még egyszer megkörnyékezi a terapeutát, akkor velem kell számolnia, és tudjuk, hogy Bash nem az a férfi, aki nyíltan szeret összecsapni…nem is értem, hogyan jutott el oda, ahol most van. Mindig akadt neki egy feláldozható emberkéje, csak kár, hogy nálam ezzel nem ér el semmit, még nem mutattam ki a fogam fehérjét, de arra is sort keríthetünk a következő napokban, ha nem áll le. A figyelmemet egy finom érintés vonja el Cora személyében. – Mit szeretne? – érdeklődően fürkészem őt, de a kérése meglep. A tánc előtt szórakozásból mondtam, hogy segítek, de ha mégis így gondolja, hogy rászorul, akkor nem fogok ellenkezni. – Ebben az esetben, akkor fáradjunk ki. Bocsássatok meg. – ejtem az asztalra a damasztot, és felemelkedve a helyemről indulok meg a lánnyal, több tekintetet is magunkra irányítva. Lucastól kérünk útbaigazítást, nem tart sokáig, hogy kiderüljön, merre találjuk a toalettet, így a leírást követve másodperceken belül rá is akadunk a hatalmas kastélyban. A nyílászáró feltárja előttünk a több fülkés helyiséget, de a helyzet komolyságára nem számítok. Felvont szemöldökkel kukkantok be a közös térbe, ahonnan a wc-k is nyílnak, de amint megindulna a lány, az utolsó előtti pillanatban gondolja meg magát, és fordul vissza az én irányomba. Nem sokkal vagyok mögötte, csökken is a távolság közöttünk, ahogyan a mai este alkalmával először bátorkodik rákérdezni a kapcsolatrendszeremre. Tétován figyelem, ahogyan meg van szeppenve, kicsit kipirosodott a sietéstől, de látom rajta, hogy valóban izgatja a téma. Mielőtt be tudna menni, én vagyok az, aki az egyik kezemmel megtámaszkodik a tokos felület mellett, és felfelé csúsztatva a tenyere belső felét, lépek oda a lányhoz. Nem vagyunk egy magasak, a magasságokból adódó különbség miatt, úgy tűnhet, hogy fölényben vagyok, de most nem éreztetem vele, hogy veszélyt jelentenék rá. Finoman a füle mögé utasítok egy kósza hajtincset, elrejtve a kis porc mögé, de a tarkóján megállapodó ujjaimat nem vonom el róla, inkább közelebb húzom, és egészen meggyötört, rekedtes hangon felelek neki. - Higgye el kedves Cora, hogy nem akarja tudni, hogy milyen kapcsolat fűz Rachelhöz, sem pedig Bash-hoz. A múltam részét képezik, legyen elegendő ennyi, és ha kényelmetlenül érzi magát Bash társaságában, akkor nyissa ki a száját, és nyugodtan mondjon nemet, még nem tiltották meg, hogy a maga ura legyen. Tud nemet mondani, Cora? – suttogom közénk, és lágyan súrolom végig a szirmaim közül kiszökkenő meleg leheletemmel, tudatva az eszével, hogy milliméterek választanak el az egyre duzzadó ajkaitól.

Léteztek véletlenek, azonban az, hogy úton-útfélen Sebastian-ba és Rachel-be ütközünk, valójában nem lehetett az és kezdtem talán egy parányit azon is gondolkodni, hogy esetleg nem-e maga Mr. Chang rendezte ezt így. Tudván, hogy mindezzel Jude-nak kényelmetlenséget okoz, engem pedig egyetlen szó nélkül a mélyvízbe lök ezzel. Csakugyan bosszantó volt mind Mr. Cowennek, ahogy nekem is hárítani azt a nyomást, amellyel minket bombázott az előbb említett páros.
Az ismerőseim zöme odahaza, Angliában várt, ám volt egy-két ismert, de inkább csak látott a szüleimmel közösen képeken szereplő figura is, akikről ódákat zengtek a szüleim egy-egy családi ebéd alkalmával. Minden látogatás egy újabb örömforrás volt, amelyek emlékei elevenen éltek bennem a nem velük töltött időszakokban.
A hangulatom a tánc végeztével egyszerre volt emelkedett, nyugodt és izgatott is, de az a kis közjáték, amellyel Bash élt nálam, némileg kedvemet szegte. Nem voltam hozzászokva, ha valaki ennyire rámenős volt, és ha az agyam kitette a STOP táblát, akkor nem volt megállás, nem maradhattam abban a környezetben, ahol nem éreztem magam otthon, ahol nem voltam biztos szinte semmiben sem, és talán ezért is voltam olyan önző, hogy Jude-nál kerestem menedéket, hiszen őt ismertem leginkább. Ami persze túlzás volt, de.. mégis csak vele találkoztam a jelenlévők közül a legtöbbet.
Habár menekültem a kialakult helyzet elől, a lépteimben, a gesztusaimban nem látszott a pánik, nem uralkodott el bennem a menekülési kényszer. A lépteim a koppanások kivételével tisztán, lágy ritmusban szelték a métereket, és Lucas segítségét megköszönve már tovább is álltunk, hamarosan megtalálva a mosdó elkerített, intim szféráját. Valóban a mosdó várományosa voltam, mert az öltöztetés már rég történt, Shelley valószínűleg már túl is volt a saját vacsoráján, és most bizonyára egy könyvet olvasva várakozott rám, ha esetleg szükségem lenne-e rá. A ruha borzasztóan sok volt nekem, de ahelyett, hogy a szükségleteimnek engedtem volna, megtorpantam az ajtóban, és hezitálva bár, de visszafordultam a férfi felé, hogy egy olyan kérdést tegyek fel neki, amire azt hittem, soha nem kerül sor.
Mert igen, volt már, hogy ellene mentem, hogy felidegesítettem, mert nem ismertem. Mert nem voltam arra kíváncsi, amit adni óhajtott volna egy-egy beszélgetés folyamán, nem aknáztam ki a benne rejlő lehetőségeket, mert éppen ezernyi sebből vérző probléma fojtott meg - az öcsém. De talán a mai nap sikerének könyveltem azt el, hogy nem lökött ki még a szobánk ablakán, hogy nem hagyott magamra a reptéren és hogy... már egy felettébb kínos, de izgalmas érintkezésen is túl voltunk, ha a táncot nem számítottam ebbe bele. Olyan ember voltam, aki nem kedvelte, ha idegenek léptek be az intim szférájába. Olyan, aki csak azokkal volt képes közelebbi kapcsolatot és viszonyt kialakítani, akiben képes voltam megbízni. A korábbi kérdéseim nyomán teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy magáról a legkevesebb információt osztotta meg velem, ezért is éreztem merésznek magam ebben a pillanatban. Bizonytalanul és óvatosan, de merészen óvatosnak. Létezik egyáltalán ilyen?
Úgy gondoltam, hogy majd meghagyja közöttünk a távolságot. Hogy elhajt annyival, hogy nem akar beszélni róla és különben se merészeljek ilyet tenni, de mindezt az elképzelést egyszer s mindenkorra felülírta Jude azzal, hogy közelebb lépett hozzám. Tétován álltam, csak egy pillanatnyi merevségbe burkolózva, ahogy csak egy hajszál választott el a testéből érkező forróságtól. Nem tudtam, hogy mit tervezett az érintéssel, az ujjának útja mentén a bőröm lúdbőrözött, de egyáltalán nem fáztam, és ha tiltakozhattam is volna, időt sem hagyva vont magához közelebb, és ha nem akartam elborulni, félig-meddig önként értem majdnem hozzá a torkomban dobogó szívemmel.
Mint aki megnémult, úgy figyeltem a szemeit, amikben szinte az óceánok kékségét véltem felfedezni.. az ajkát, amelyet gondosan ápolt szőrzet vett körül. Vajon szúr... a csókja? Zavartan pillantottam el róla, mintegy tiltakozva a saját gondolatom ellen is, de a közelsége, az illata, a hivatalos megjelenése csak parázs volt arra a tűzre, amit fellobbantott a szavaival. Újra Jude-ot figyeltem, kiszáradó ajkakkal. Csak egy picit kellett volna mozdulnom, egyetlen pillanatra gyengének lennem, hogy az ajkam az övére forrjon. Hogy az íze a csókja lenyomata legyen..
Annyira...
- Jude... - lágyan ejtettem ki a nevét, elkínzottan, de nem mertem megnyalni az alsó ajkam.. sem beharapni azt, mert félő volt, hogy az ő ajkaira csókoltam volna. Jobb kezem finoman simított végig a frakk hajtókáján, mellkasától egészen a nyakáig, ahonnan az ujjaim óvatos felfedezéssel csúsztak tovább a férfi nyakára, kikerülve az ádámcsutkáját, hogy aztán az állvonalon időzzek rövid ideig, és ha Jude érinthetett, én is megtettem.. Kettőnk közé emelve a karom, a hüvelykem előbb a férfi állát fedő borostát érintették, ujjheggyel elérve csak aztán az ajkát. Egyetlen, múló pillanatra csupán, hogy megszakítsam azt a vonzást, amelyet rám gyakorolt jelen helyzetben, még csak nem is léptem el, csak a fejem hajtottam le pár centit, hogy Jude szája a szemeim magasságába kerüljön. - Nem hiszem, hogy a mosdó ideális helyszín lenne arra, hogy megcsókoljon, vagy én Önt, Jude - el-elcsukló hangon suttogtam csak ezt. - ...Nem egészen egy órával ezelőttig még a vezetéknevemen szólított, és csak mert nem léptem a lábára a keringő során.. még nem jelenti azt, hogy... mindent lehet - persze, mondd csak ezt, Cora! Még szerencse, hogy a ruha hosszú redői eltakartak szinte mindent belőlem, mert a lábaim úgy remegtek, mint a kocsonya. Ha még mindig érintett, akkor nem elutasítva a férfit teljesen, de az engem érintő kezéért nyúltam, finoman lefejtve a bőrömről, megállva azt a kísértést, hogy az ujjain, a bőrén végigsimítsak. Hogy megnézzem, volt-e bárhol bőrkeményedése. Hogy a lovakkal való elfoglaltsága megedzette-e őt annyira, mint amilyen sok lótenyésztő keze volt. Hogy érinthessem őt....
- Még mindig magáz.. - ahogy én is őt. De talán a csók ellen nem csak ez szólt, hanem az is, hogy a főnökömmé vált, hogy nem azért voltam itt, mert ő akarta, vagy akár én, hanem mert az üzlet részese voltam, hogy megszerezzen és megvegyen egy lovat. A csikó volt a cél és nem az, hogy velem legyen, hogy engem jobban megismerjen. A gondolatra a másodperc töredéke alatt kerített hatalmába a végtelen szomorúság, mégis, Jude egy lágy mosolyt kapott, amivel ismét a szemeibe néztem. Nem mondhattam ki a kettőnk közé ékelődő igazságot, mert azzal megint oda jutottunk volna, ahol voltunk még a gép indulása előtt a terminálban. A következő pillanatban már elhátrálva a férfitől csuktam magamra az ajtót, hogy habcsókként elfoglaljam a teljes mosdót, és hogy tegyek is valamit, muszáj volt megkeresnem az ezernyi réteg alatt a lábaimat, a bugyimat... Mielőtt még teljesen magamba zuhantam volna, muszáj voltam tenni valamit.
Nem egészen egy perccel később már a lehető legcsendesebben áldoztam a porcelán istennőjének, ami eltartott legalább két percig is, mert közben el-elgondolkodtam azon, amit tett a férfi. Nem mertem megkérdezni, hogy ott volt-e még. Nem mertem tőle kérdezni semmit sem. Így csak további két percembe telt, mire a fehérnemű visszacsúszott az őt megillető helyre, az ezernyi réteg pedig aláhullott. Megköszörülve a torkomat nyomtam meg a gombot, hogy aztán kilépjek a mosdó előterébe, és ha Jude-dal szembe találkoztam, csak enyhe pír futotta el a mellkasom, nyakam és az arcomat is.
- Ne haragudjon.. hogy hallania kellett. Lehet.. egy apró kérésem? - a férfi felé pillantva nyitottam meg a csapot egy gyors kézmosásra. - Ha úgy ítéli meg, hogy Bash túlzásokba esne az est folyamán, mert ön ismeri... Tájékoztatna róla, hogy tudjam? Nemet mondani neki akár... - reménykedve pillantottam rá. Ha már nem volt a helyiségben, és esetleg a mosdókhoz vezető folyosón várt meg, akkor ott tettem fel neki az utolsó kérésem.

Nem szoktam gardedámot játszani, nem is illene hozzám ez a szerep, de ma este már annyi minden történt, hogy az sem meglepő, hogy a terapeuta kezét fogva követem a folyosón, hogy megtaláljuk a női mellékhelyiség fűtött kalitkáját. Máskor élből mondtam volna nemet, ha egy nő arra invitál, hogy őrizzem a békéjét, vigyázzak a testi épségére, amíg könnyít magán. Megértettem a célzást, és az egyik felem örült is neki, hogy megszabadul a két kolonctól, de azt is tudtam, ha kettesben maradok a beosztottammal, mert annak béreltem fel a hétvégére, akkor átléphetek olyan határokat, melyeket nem illene, és neki sem lenne kedvező fordulat, ha ágyba bújna velem. Nagyon ritkán fekszem össze ugyanazzal a delikvenssel, talán Rachel, és Lorie esetét leszámítva erre nem is volt példa, de az őrületbe kerget ez a kis szende őzike. Sosem jutok dűlőre, nem sikerül megfejtenem, ahogyan ő sem bír engem, talán ez teszi annyira vonzóvá, és tiltottá is egyszerre. A szüleit ismerem, nem mindent tudok róluk, de elég sokat ahhoz, hogy visszaéljek vele, ha úgy adódna, de Cora valamiért egészen más, mint amire számítottam. A távolból figyeltem hónapokon keresztül, elsuhantunk egymás mellett, egy mosoly nélkül mérhettem fel az adottságait, a genetikának hála olyan képességekkel rendelkezett, ami keveseknek adatott meg. Még sosem láttam a lovakat ennyire kiegyensúlyozottnak, vagy a betegeit a terápia után. Megszégyenítő bevallani, hogy imponált a viselkedése, az már kevésbé, mikor megpróbált szembeszállni velem. Állandóan ezt hallgatom otthon, kezdek belefáradni, hogy mindenkinek én irányítom az életét, a lovadra nekem a felüdülés szigete, és nem szeretném megszakítani eme hagyományokat a jövőben sem, de ehhez szükséges, hogy az ott kialakított kapcsolataim se változzanak meg. Az egész bagázs a kisujját is odaadná nekem, ha arra kérném a vezetőt, de Cora nem…és szerettem volna, ha ő is beáll a sorba. Nem kívántam az elején megfenyegetni, de éppen rossz passzban kapott el, akkor emelgette a hangját, amikor kiderült, hogy apa leszek, és majdnem odaveszett az édesanya és a gyermek is. A magánéletem rátelepedett a munkámra is, csak arra vágytam, hogy kieresszem valahol a gőzt, és ne legyek állandóan kereszttűzben. Talán emiatt vetődtem a lehetőségre, éltem vele, hogy engem kért fel a kísérő szerepre. Lucas igazít útba minket, kedvesen jelzi a szakasz végét, csak éppen az álarca nem működik. Minden ember kiszámíthatóvá válik egy idő után, jól ismerem a lenézést, és sejtem, ha nem lenne Mr. Chang alkalmazottja, akkor most egy jó kis pletykának adna alapot. Nem mondom, hogy nem történhet odabent semmi, de azért mindketten felnőttek vagyunk, és bízom benne, hogy Corának valóban csak pisilnie kell.
A várakozást felülmúlva hamar érkezünk meg a mosdóhoz, és tárom is ki előtte az ajtót, de valamiért megtorpan, és hátrafordulva egyből rám néz azzal a szende pillantásával. Összeráncolom a homlokomat a gesztusra, és odatartom a kezemet, hogy ne csukódjon rá az ajtó, de ki várna tőle egy olyan személyes kérdést, amire nem óhajtok felelni. Rachel, Bash a múltam, talán kihatással vannak a jelenre, de Cora sem az a személy, akivel megosztanám a titkaimat, és ezen nem változtat az sem, hogy egészen jól alakultak a súrlódásaink az elmúlt délután alatt. Az estéjen remekelt, minden férfinak kellett volna, így büszkeséggel töltött el, hogy én fogom learatni a babérokat. A reális határokon belül, de narcisztikus személyként működtem, és a saját akaratomat érvényesítettem másokon is. A legkisebb félelem nélkül merészkedik közelebb hozzám, én viszont nem hátrálok meg, és az ajtófélfán vezetve a tenyeremet csökkentem a jelentős távolságot közöttünk. A kérdése pikírt, a válasszal sem maradok adósa, csak éppen az a fajta légkör kezd eluralkodni, ahol veszélyesek vagyunk egymásra nézve. A pillantásom röviden siklik lefelé, aztán valahol a két szirma, és az orra között lel megállóra. Az érdeklődésem egyértelmű, akár nevezhetjük engedélykérésnek is a részemről, de akkor túlságosan szépen fogalmaztam volna. A keresztnevem az ő szájából olyan, mint egy édes szösszenet a nyár leköszönő napsugaraiból. A szemeit lesüti, miközben játszadozik velem, érezteti, hogy nem közömbös, de hogy átlépné-e az általa felállított szabályokat? A levegő megtelik egy feszült várakozással, ki nem mondott tombolás folyik, ahogyan a felsőtestünket, és az ajkainkat centiméterek választják el egymástól. Tudom, hogy butaság lenne megcsókolni, élni a lehetőséggel, hogy megízleljem, de ezt már a repülőtéren is lefuttattam a fejemben, és akkor még úgy tűnt, hogy szikla szilárdan állok, de most már némi alkohol is munkál a szervezetemben, a cél is közel került az ajánlattétel után, hát miért ne zárhatnám sikeresen a napomat? Egy csók nem a világvége. Szuggerálom a kékjeimmel, fogságba ejtem. A keze önálló életre kelve térképezi fel az államat, a kis tüskés borostás hálózatot az arcom mentén. Az ágyékom hívogat, csak egyetlen lökés lenne előre, de nem érdemli meg, hogy rászabadítsam a poklot. A feje lehanyatlik, és elillan a varázs, megtöri ő maga, ismételten nemmel zárja a közeledésemet.
- Nem is szerettem volna mindent Cora, csak valamit. – suttogom elkínzottan, és én is másfelé tekerem a kis nyakamat. – Igen, ez valóban nem változott meg. – nyelek egy nagyot, és egy hatalmas pofont kevernék le magamnak, ha megtehetném, de türtőztetve a bennem dúló haragomat, most csak elhátrálok, és a mosdó falának dőlve várakozom, hogy végezzen. Az igazság ébreszt fel, nem szabad bedőlnöm az önnön érdekeimnek, és ha elkészül, akkor a hátam mögött összefűzött karokkal követem a kézmosó részhez. A pirulásával nem is foglalkozom, úgy látom jónak, ha kimegyek, és az előtérben várom meg.
- Szerintem tudni fogja, hogy mikor kell nemet mondania, Ms. Fraser. Az előbb is remekül ment. Találkozunk odakint. – lököm ki a nyílászárót, és kiszellőztetve a fejemet teszek egy kört odakint. Már későre jár, de még csak a vacsoránál járunk, muszáj lesz a célomra koncentrálni, és elfelejteni, hogy mi zajlott odabent. Amennyiben Cora kijön, akkor egy intéssel jelzem, hogy fáradjon elém, és tisztes távolságból követem csak. Az asztalnál a lóversenyekről folyik a szó a visszaérkezésünk pillanatában, én meg úgy döntök, hogy rendelek egy erőset, jólesne már, ha nem kellene gondolkodnom. A nőkkel ma estére leszámoltam, de az alkohol még melengetheti a keblemet. A pincér másodperceken belül szervírozza fel az italomat, miközben az ételek is az asztalra kerülnek. Kerülöm a nők tekintetét, és Bash felé fordulok.
- Mit szólnál egy éjszakai sétához az erdő szélen egy óra múlva? – látom a meglepett arcokat, de abban legalább jó vagyok, hogy nálam legyen az irányítást. – Benne vagyok. – szólal fel a másik férfi, és mélyül bele a kék íriszeimbe. Mindketten tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni.

A munkámból adódóan rengeteg élőlénnyel sodort már össze az élet. Nem csak patásokkal, hanem olyan beteg gyerekekkel is, akiknek az adott hangulatát elkapva egy hullámsíkon kellett lennem velük a foglalkozások idejére, és talán még tovább is. Minden egyes órám után szükségem volt fél órákra, hogy kiszellőztessem a fejem, hogy a háborgó lelkemet lenyugtassam és hogy újabb és újabb ötleteket vezessek fel az online jegyzettömbömben. Külön kórlapjuk volt, a fejlődéstörténetüket felvezetve, minden egyes nagyobb mérföldkővel megspékelve. Sokszor viszont nem az irodám ajtaján belül töltöttem ezt az időt, hanem vagy a karámok közt, vagy egy-egy csodás lovat elnézve. Valahogy megnyugtatott mindig is a látványuk, a meleg bőrük alatt megbúvó inas testük és már egészen apró koromban anya megtanította, hogyan kell csomózni és fonni a lovak sörényét. Előfordult, hogy nevetve, sokadik böködésre ment csak, mert Maple, a kis miniló olyan volt, mint egy betépett torpedó, állandóan ment. És szerettem Hannah-nak kedvezni azzal, hogy óvatos mozdulatokkal bontogatta a fonatokat a lovacska nyakán. Annyira még soha nem koncentrált, mint ott, Maple mellett, és elég volt csak a nagyijára néznem, hogy lássam, az a visszamaradott lányka a nő életének fénypontja és megváltása, mert mellette fiatalodott meg. Ismét. És ennél nagyobb boldogság nem igazán létezett, azt hiszem.
Távol a munkámtól, távol a szenvedélyemtől egy olyan környezet és utópia részesévé váltam, aminek soha nem voltam a tagja, még akkor sem, ha a nevem megkövetelte azt. Nívós események voltak ezek, amik csak édesanyámat és apát éltették időről időre, hiszen itt olyan üzletkötések is folytak, amiről nem csak hogy nem tudtam, de nem is akartam. Hallottam apát telefonban beszélni. El-elkapott banki kivonatok és tranzakciós listák sora jelezte, hogy ott nem csak egyszerűen beszélgettek vagy szívtak el egy-egy cigarettát vagy sodort dohányt, mégsem akartam beleszólni, vagy nyomon követni, mert... én inkább a könyvek világában mélyedtem el, vagy éppen minden időmet Calumnak szenteltem otthon. Sokkal többre értékeltem ezeket a pillanatokat, mint a fényűzést.
Talán pont ez a megszokás, vagy mentalitás fordult visszájára Jude Cowennel szemben, amikor kiállva magamért a költségekkel kapcsolatban voltak döntéseim, amivel a férfi ugyan nem értett egyet, s azóta sem sok minden volt bennünk közös. Legalábbis egészen délutánig.. addig a pillanatig, amikor levetkőztem a ruháimat, azt a megszokott és kényelmes külsőt, amiben otthon voltam, és felvettem ezt a jelmezt. Igaz, ez is én voltam, és talán nem is annyira bénázós énem került felszínre, mint előtte voltam.
A kérdésem meggondolatlan és hirtelen volt Jude múltjáról, de nem bírtam már magamban tartani, ahogy azt sem viseltem túl jól, hogy az állandó feszültség kellős közepén az ügyvéd fortyogott, én pedig a lávafolyam útjában voltam, mert ha nem is engem bombáztak nem megfelelő szavakkal, még hallottam, amit hallottam és láttam, amit láttam. Nehezen viseltem a feszültséget és a lehető legtöbb esetben próbáltam elsimítani azt az emberek közt. Hogy tudjak bárhogy is reagálni a jövőben, fontos volt.. lett volna tudnom, talán csak morzsákat is a férfi múltjáról.
Már meg sem lepett az, hogy kitért a válaszadás elől, és ahelyett, hogy újabb faggatásokkal éltem volna, olyat tett, amire nem voltam felkészülve. A közelsége részegítő és émelyítő is volt egyben, élesen szívva be a levegőt, mégis tompa érzetet kölcsönzött minden pillanat a közelében, de nem lehetett, nem engedhettem neki, ám az én vágyaimat is szoros gyeplőn kellett tartanom. Ellenállni a kísértésnek, a fellobbanó vágynak és annak, hogy én is meg akartam csókolni őt.. leforrázott a felismerés, s habár érintettem őt, a szavaim mégsem támasztották alá a vágyaimat, visszalépve a lehetőségtől pedig menekülni vágytam előle... magam elől inkább. Elkeserítő érzés volt hallani a lemondást a hangjában és megtagadni azt, hogy nem adhattam meg neki azt, amit akartam, idegőrlő volt, és muszáj voltam elfoglalni magam, legalább egy-két perccet kértem, hogy gondolkodjak... miközben magamra maradva elvégeztem azt, amit kellett.
Már odakint intéztem hozzá a következő szavaimat, kissé zavartan, amikor a férfi újra beszélni kezdett, arculcsapásként értek a szavai.
Ms Fraser... Ms. Fraser.
Válasz nélkül maradva engedtem útjára a férfit, egyedül hagyott odabent. Mielőtt még a csalódottság úrrá lett volna rajtam, megtöröltem az arcom, és ahogy fordultam, a ruha súlyos anyaga hullámokat vert a lábaim körül, egészen addig, ameddig meg nem pillantottam azt az ablakot odafent.. Vágyakozva néztem nem egészen három másodpercig, hogy aztán:
- A fenébe is már az egésszel! - suttogtam csak magamnak, mert azon nem fértem volna ki ebben a ruhában. Ha pedig annyira menekülni akartam volna, akkor le kellett volna vetkőznöm, ami valljuk be, egyedül kész kínszenvedés és csak egy örökkévalósági tartott volna. Jude biztosan menet közben rám törte volna az ajtót, hogy mégis hol a fenében vagyok, és nem kívántam nagyon kínos helyzetbe keveredni előtte. Mondjuk hogy fél lábam miért csobban bele a wc kagylóba és miért vagyok csak melltartóban. Na, azt mégis hogy magyarázom ki?! Teleszívva a tüdőmet hagytam hátra a Rachel-effektust, ahogy Barry és a házasságuk elől menekült el, csak hogy kilépjek emelt fővel a férfi mellé a folyosóra, akire elég volt egy pillantást vetnem csak.. hogy ne szóljak hozzá, hanem szinte úgy kullogva lépdeljek előtte, megtört bűntudattal. Mire kiértünk a többiek közé, már kedélyes pillantással mosolyogtam rá a távolban ülő Changra, és Lucas kíváncsi pillantását is ugyanúgy viszonoztam. Mielőtt leültünk volna az asztalunkhoz a mellettem elhaladó pincért megállítva kértem el tőle egy pohár whiskyt. Az első dolgom az volt a helyfoglalás után, hogy minden teketóriázás nélkül minden cseppjét eltüntettem azt, mire mellettem Bash felnevetett halkan, elismerően. Jude szólt át hozzá, mire Montgomery egy pillanatig elfeledkezve az ismerkedés-flörtölésről, belement abba, amit Mr. Cowen ajánlott neki.
Megköszörültem a torkom, és ahogy Jude megkapta a kért italát, úgy én is kértem egy újabb pohárral. Ha nem csókolhattam meg, legalább leihatom magam, nem igaz? A pincérek az ételeket felsorakoztatva léptek az asztalhoz, hogy minden egyes fogást a megfelelő időben szervírozzanak, és talán a harmadik whiskymnél jártam már, amikor inkább váltottam a vízre. Ha Jude rosszallással is nézte, nem érdekelt, de Bash minden egyes kérdésére és érdeklődésére válaszolgattam.
Meglepő módon értelmes egy fickó volt, és talán az egyik megjegyzésénél sikerült is felnevetnem, csak hogy a jókedvemmel nézzek át Jude-ra, hogy rajta tartsam a pillantásomat megszámlálhatatlan másodpercen keresztül, de nem bírtam tovább, és ahelyett, hogy elvontam volna a társaságtól, vagy a vacsorát hagytuk volna magára, csak a székemmel csúsztam hozzá egészen közel, míg már csak pár centi választott el tőle. A ruhám szoknya része szinte az ölében kötött ki, mert hát valljuk be... csak egy egész országra való ruha volt rajtam.
- Jude.. kérdezhetek valamit? Ezen kívül még egyet. Vagy kettőt - kezdtem bele, oldalra biccentve a fejem, egészen halkan, csak hogy ő hallja, úgy beszéltem. - Csak mert nem csókoltam meg, amit ön akart... már megint Ms. Frasernek kell lennem? Akkor is a vezetéknevemen fog szólítani, ha azt mondom, hogy én is akartam volna? Miért egy nyomorult mosdóban, elfedett pisiszaggal a háttérben kellett volna megtörténnie? Hmm? - tettem le az ölembe a kezem. Lehetséges, hogy az inkább már Jude combja volt, mert tényleg! Istenem, hát mekkora habcsók vagyok?! A fenébe is!
- Csak annyit mondtam, hogy ne ott, és erre megint úgy viselkedik, mintha én lennék Nostradamus egyik baljóslata. Pedig azt gondolom, nem vagyok. De tééééényleg - fogtam magamhoz a poharat és szürcsöltem a vízből két egész kortyot. Meg egy felet. Megkívántam. A pillantásom még mindig Jude arcán időzött, miközben vártam valamit. Talán azt, hogy már megint leteremtsen, ahogy szokta csinálni. Miért mindig én tehettem mindenről? Tudtam, hogy nem feleltem meg az igényeinek, csak akkor tudnám, hogy mégis minek kell egyszer közel húznia magához, hogy aztán meg rám borítsa minden ellenérzését. Nem értettem őt, miért ennyire kiszámíthatatlan.
Ez egyáltalán nem vonzó, még ha ő maga.. nagyon is.

Nem voltam hozzászokva, hogy visszautasítsanak, még akkor sem, ha az adott illetőnek igaza volt, hogy nem vetne jó fényt ránk, ha kikezdenénk egymással. Cora egy talány, nem tudom, hogyan álljak hozzá, mivel hoz ki a sodromból, mivel teremt intim hangulatot, miért igyekszem megvédeni Bash-től. Számtalan érzelmet vált ki belőlem, és nem vagyok híve a hullámvasutazásnak. Szeretem irányítani az életemet, tervező típus vagyok, meg is követeli a szakmám, és az életvitelem is, hogy mindenki előtt egy lépéssel járjak. Miért nem tudja kerek-perec megmondani, hogy mit akar, és mit nem? Most először fordul meg a fejemben, hogy jobb lett volna otthon hagyni, és egyedül nekivágni az útnak. Nem kellett volna állandóan készenlétben állnom, mehettem volna a saját fejem után, de egy kis részem önzően viselkedett, és a siker kulcsát látta benne. A családjával, az édesanyja mivoltával hatást gyakorolhat a vendéglátónkra, és nekem kell az a ló. Kevés dologért rajongok igazán, de a négylábúak eme szűk keresztmetszetbe tartoznak. Nekem a lovarda egy kis menekülés, elhiszem, hogy jobbá teszem az állatok életét, ha a gondjaimra vannak bízva, ha általam nyernek pénzt. Nemcsak az üzlet motivál, a bennem gyűlő gondoskodás, látom, amit látok, és manapság egyre több a fekete piaci rés, ahol könyörtelenül cserélnek gazdát a díjnyertes állatok. Nekem ők fontosak, gyakran megyek ki hozzájuk, egyiket-másikat meg is ülöm, ha úgy tartja a kedvem. Egyszer még kis srác koromban emlékszem, hogy apa elvitt minket egy cirkuszi előadásra. Sawyer-nek nem tetszett a sok mediterrán élőlény, már akkor is szívesebben olvasott (puha pöcs), Caleb meg túl kicsi volt még ahhoz, hogy felfogja, mi zajlik körülötte. Én azonnal beleszerettem a lovakba, és alig vártam, hogy meg tanuljam vezetni őket, de apa nem engedett a közelükbe, mondván ezek bármikor belém rúghatnak. Sosem szerettem, ha valamit tiltanak, mert az annál jobban kellett. Az élet nem maradt adósom, felnőtt fejjel nekiláttam az álmom megvalósításának, melynek többek között az lesz a vége, ha egyszer megöregszem, hogy veszek egy saját farmot, és ott nevelem az állataimat, távol az emberek bűnös világától. Nem rettentem meg a magánytól, nem féltem attól sem, hogy egyedül maradok. Miért tekintettem szívügyemnek ezt a kis csikót? Zsigerből éreztem, ha nem én szerzem meg, akkor rossz sors vár rá, amint elválasztják az anyjától, talán többet nem is hallunk róla. Kemény világ ez, nekem pedig az a dolgom, hogy minél kevesebb áldozattal járjon a hétvége.
Keserű a szám íze, nem mérlegeltem előbb, amikor majdnem az ajkaim a terapeuta szájára forrtak, és még a levegőt is kiszívtam volna belőle, csak hogy felfogja, nem vagyok az a férfi, aki tűri, hogy játszanak vele. Az egyik pillanatban még adja a szendét, és rám sem mer nézni, utána meg arra kér, hogy kísérjem ki a mosdóba? Melyik férfinak nem az lenne az első gondolata, hogy többet akar, mint szimplán a védelmem? Ma már ez a második, vagy éppen harmadik félreérthető szituációnk, de az én türelmem is véges. Kénytelen leszek a folyosón megvárni, mindkettőnknek jót tesz a távolság, nem kell, hogy a szemem elé kerüljön abban a pár percben, amíg az idegrendszerem visszaáll a rendes kerékvágásba. A falnak vetem a hátamat, és megmasszírozom az arcomat, kicsit kezd a fejembe szállni a piamennyiség, le kellene állnom, mert holnap lesz a sorsdöntő nap, de mindenki befolyásolni akar, a fejemben olvasni. A visszatérése nem zökkent már ki, mutatom neki az utat kifelé, azonban nem szólok hozzá, még munkál bennem a sértettség. A tekintetem az asztalunkra téved, ki nem hagyta volna a kis barátom, hogy ne maradjon ott, szerintem már most azon csüng, hogy mi történhetett a kettesben eltöltött időben. Nem vagyok rest még inni egyet, aztán megtörni a baráti hangulatot, és meginvitálni a régi lakótársamat egy esti sétára. Elég egyetlen összenézés, hogy vegye a lapot, és értelmezze a szavaimat. Nem kell külön magyarázatot adnom az időre, és a helyre sem, mert szinte abban a másodpercben belemegy. Igazán érdekes lesz, de azt hiszem, másképpen nem tudunk pontot tenni a vitánk végére, és ehhez nem kellenek női szemek, sem Rachel, sem pedig Ms. Fraser.
A vacsora a vártnál nyugodtabb ütemben zajlik le, egy szót sem szólhatok, kivéve azt, hogy az exem majd megöl a tekintetével, de a másik kettő elmélkedős kedvében vitat meg pár semleges témát, érzem én, hogy a kisasszony többet ivott a kelleténél, nem számoltam a poharakat, de láthatóan kipirosodott, és néha már a nyelve is elakadt. Meg merem kockáztatni, hogy Cora még életében nem ivott annyit, mint ma este, meg úgy délután. Egy ideig működött, hogy kiszellőztesse a fejét, de lassan az estély végére érünk, és jöhetne az igazán élvezetes szórakozás, ha nem menne át lassan közönséges viselkedésbe. Nem tolerálom, ha egy nő lealacsonyítja magát. A hölgy lassan el is felejti, hogy hányan ülünk az asztalnál, mert az egyik szekundumban engem pécéz ki ismételten, aztán éreztetve a figyelme komolyságát, közelebb is mozdul az irányomba. A szoknyája a combomat piszkálja, de odahajolok, hogy meghallgassam a kérdéseit. Eleinte még bizakodom benne, hogy nem lesz személyeskedő, de úgy tűnik, hogy nem bír lakatot tenni a szájára.
- Úgy gondolja ez idevaló téma? – hűvösen mérem végig, az ajkait fixírozom, és a lehulló vízcseppeket lesem, mint egy megszállott. A keze a combomon köt ki, mellesleg már ki nézi a határokat, de ezzel eléri, hogy a maradék józanságomat is sutba dobjam. Többen ránk emelik a tekintetüket, Rachel felfújja magát, és az asztalra dobva a damaszt közli, hogy elmegy sétálni egyet, Bash csak somolyogva szemléli az eseményeket, de ha csak őket érdekelné a kettőnk közötti párbeszéd, akkor hagynám, de Mr. Chang és Mr. Stone is egyre kíváncsibb módon reagál a történtekre. – Ms. Fraser nem érzi jól magát, felviszem a szobába. – közlöm mindenkivel, és a combomon időző kezét elkapva húzom fel magammal együtt a székéről. Durva vagyok, egy cseppet sem tetszik, hogy ezt kell meglépnem, de mindennek vannak korlátjai, és ez most minden bizonnyal nem lesz egy könnyű menet. Lucas még a folyosón utánunk kiált valamit, de leintem, hogy ne avatkozzon közbe, aztán megkeresem a lakosztályunk felé irányuló ajtót, és a csuklójánál fogva rángatom a nyomomban. Egyetlen pillantás, hogy senki sincs a közelben, aztán felfeszítem a nyílászárót, és belököm rajta, de nem eresztem el. Gondoskodom róla, hogy senki ne törjön ránk, majd odanyomom a tokhoz, és hátulról hajolok a füléhez, egészen reszelős hangon kifejtve a véleményemet.
- Még mindig Mr. Cowen vagyok, a ma este kivétel, hogy nem Ms. Fraser-nek szólítom, hiszen szerettem volna, ha egy picit ellazul, de a tények nem változtak, amire oly kegyesen felhívta a figyelmemet odalent a mosdóban. Az alkalmazottam, és ezzel nem vitatkozhatom. - A kezét hátrafeszítve borzolom fel az aprócska hajszálakat a tarkóján, miközben a füléhez hajolva beszélek. – Az mindegy, hogy én mit akartam, és mit nem…elmúlt a pillanat. - Elengedem a kezét, de a csípőmmel szegezem oda az eredeti helyéhez, még mindig nekem háttal. – Azt akarja hallani Cora, hogy vonzódom magához, hogy odalent meg akartam csókolni? Talán…de nem ezért vagyunk itt. Viselkedjen az elvártak szerint, és akkor nem esik bántódása, meg tudom védeni, de ne játsszon az oroszlán bajszával. Mára eleget ivott, ideje lefeküdnie. – vannak a kezemben lévő eszközök, de csak a derekára simítom az ujjaim, és mint egy profi kezdem kibogozni a ruháját…

A mai napig eszembe jut az, hogy milyen lenne az életem, ha még mindig Nicholas mellett hajtanám álomra a fejem, és mellette ébrednék a testhő melegétől átitatott paplan alatt, miközben az ablakon beszűrődik a kora reggeli napfény vidámsága. Hogy milyen lenne valakire rábíznom magam teljesen és hagyni, hogy magához húzzon egy-egy rémes nap után, amikor másra sem vágyom, csak az ő társaságára egy pohár bor mellé, és a kanapé kényelmére. Vajon a vetélések következtében sikerült volna bármelyik, újabb próbálkozásunk a családalapításra? Vajon szeretne még? Keserű voltam a múltam miatt, de tudtam, hogy az volt a legjobb döntés, hogy elengedtük egymást, és ha az ország két ellentétes pólusán is éltünk, a mai napig szeretettel gondolok rá, és minden egyes nap hiányzik. Nem ő kifejezetten, hanem egy olyan biztos pont az életemből, akihez bátran fordulhattam és nem pánikoltam vagy nem rettegtem az elutasításától. Vágytam olykor arra, hogy legyen ott valaki, de nem hajszoltam ezt, és nem is vállaltam be randevúkat, nem regisztráltam társkereső oldalakra és nem is álltam oda ismeretlen férfiak mellé sem éttermek, sem bárok pultjai mellett, hogy betöltsék azt az űrt, ami még mindig hiányossá tett. És talán egy kicsit magányossá is.
Ettől az estétől sem vártam többet, mint ami volt. Egyszerű vacsora, ahol talán beilleszkedhetek és anyáéknak büszkén mesélhetek arról, hogy találkoztam Mr. Stone-nal, hogy fergeteges embernek tartom őt, és hogy ez a megannyi impulzus egy olyan löket lesz visszatérve a mókuskerékbe, amire szívesen és mosolyogva fogok visszaemlékezni, hogy Howard parádézásai és megszorításai, az újabb ötletei nem fognak egy pillanatra sem felhergelni és nem kell elszámolnom legalább százig, hogy lenyugodjak. Hogy csak a lovaknak szenteljem ismételten minden pillanatomat és figyelmemet, no meg a gyerekeknek.
Talán ott rontottam el mindent, hogy a sok igen és megengedés mellett egy újabb nem csúszott a gépezetbe, és habár odabent úgy gondoltam, hogy remekül döntöttem, kint, Bash mellé leülve már nem így nézett ki. Az első adag whisky akkor csúszott le, ahogy helyet foglaltam, de Sebastian végig úriemberi viselkedése megnyert és azt hiszem, hogy már nem ellenkeztem az ellen sem, ahogy beszélt. Magával ragadó volt, férfi, és ha a próbálkozásai, hogy meséljek magamról, egyértelműek voltak, én mégis adóztam a kívánságának. A lehetőségeimhez mérten és a vacsora keretein belül beavattam őt az otthon fogalmába, ahol édesapám volt a bástyám és anyukám a várfalam, ám neki nem tettem említést Calumról, viszont a lovainkról órákon át képes lettem volna beszélni. A sörényükről, a patkolásról, a lovak betöréséről, viszont ebbe a bizonyos gépezetbe hiba csúszott.
Mr. Jude Cowen volt a neve, mert ő sokkalta visszafogottabb volt, mint amihez kezdtem, és már a harmadik pohárka megtette a hatását. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak hozzá is, emiatt is volt az a padlón csúszás székkel és habcsók mivoltommal együtt, olyan halkan beszélve csak, hogy a többieket ne zavarjam meg. Muszáj voltam kimondani azt, ami még bennem maradt, és az érintésem a combján nem volt szándékos, ám a férfi kérdésére elszégyellve magam pillantottam el egy pillanatra az öle felé, de már kimondtam, amit, és ahogy Jude elnézést kért mindenkitől, csak akkor néztem fel az egybegyűltekre. Pontosabban az asztalnál ülőkre. Biztos voltam abban, hogy kellően halk voltam, viszont a férfi érintése korántsem volt kedves. A fájdalom olyan erővel rántott talpra, hogy még esélyem sem volt bocsánatot kérni a többiektől, az pedig, hogy ellenkezzek vele, odabent nem mertem. Vaddisznóként csörtetett előre, Lucas hangja pedig váratlanul ért, és már fordultam is volna vissza, hogy szóljak neki... hogy én ezt nem akarom, de Jude úgy rángatott, mintha a rongybabája volnék, és ha nem akartam elzúgni mellette, hogy aztán a földön vonszoljon maga után, akkor muszáj voltam vele lépést tartani.
- Engedjen el! Fájdalmat okoz! - a lépcsősoron szólítottam fel megmakacsolva magam, csak egy pillanatra próbáltam meg elrántani magamtól, de a férfi ujjai a csuklómon béklyók voltak. És sokkal erősebb is volt nálam, szinte meg sem hatottam őt a szavaimmal. Próbáltam tőle elszakadni, megállni, szabad kezemmel belekapaszkodni az ő csuklójába, hogy lefejtsem magamról az érintést, de mindhiába. Az út nagy része kiesett, és már csak az maradt meg, ahogy az ajtó hangos csattanással vágódott be, ahogy szinte belökött annak nyílásán, ám mielőtt bármit tehettem volna, ismét rántott, neki az ajtónak.
A tüdőm majd' kiszakadt a heves légvételektől, a fejem lüktetett és a karjaim zsibbadni kezdtek, ahogy az ajtó fehér festett felületén kapartak végig, és nem is voltam abban biztos, hogy teljesen, tisztán hallottam-e mindazt, amit mondott. Fogalmam sincs, hogy mikor kezdett el a könnyem folyni némán, hüppögés vagy sírásra emlékeztető hangok nélkül.
- Elég legyen! - suttogtam csak.. azt hiszem. A hangja, mintha egy távoli helyről érkezett volna, tompán, reszelősen és mélyen, és képtelen voltam úrrá lenni a testemen.. az óvatos remegésbe kezdett. A szavak, amiket Jude nekem szánt, már dübörögve martak bele a bőrömbe, a tudatomba, miközben a körmöm a kilincsért nyúlt, de egy újabb hibavaló próbálkozás volt, mert az ajtó nem nyílt. - Elég ebből! Fejezze be! - a könnyeket felváltotta az ideges félelem, a rettegés, hogy mégis mit tehet, mert a ruhám engedett az őt bontó kezeknek, és azt hiszem, hogy ekkor mozdultam meg. Szabadulni akartam, mert nem tudtam, hogy mit akar, szabadulni ebből a megaláztatásból, és mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek, minden erőmmel az eddig mozdulatlanságomból kitörve löktem el magam az ajtótól, és ha nem is sikerült a tervem, mert a lendülettől vissza is lökhetett akár az ajtónak, amivel újabb fájdalmat okozhatott, de próbáltam, esküszöm próbáltam úgy mozdulni, hogy ne érhessen hozzám, hogy a ruhám tartsa magát, hogy... egy újabb próbálkozással már nem elmenekülni akartam, csak megfordulni, hogy lássam. Hogy lássam őt végre és hogy ne a pánik uralkodjon el rajtam, hogy nem látom, mit tesz.
És mielőtt még meggondolhattam volna, hogy mit teszek, ha nem hajolt el, vagy nem volt elég gyors, akkor az arcán csattant a tenyerem, hangosan, erőteljesen, de úgy, hogy még a kezem, a csuklóm is lezsibbadt. Már a nyelvem hegyén volt, hogy bocsánatot kérjek, de aztán csak remegve az ajtónak vetettem a hátam, hogy még egyszer ne kerüljön oda, ahol nem látom őt. Ahol rettegek tőle.
- Tisztában van azzal, hogy mit tesz most?! - a zaklatottságom olyan erősen munkált bennem, hogy ahelyett, hogy eleresztettem volna a hangom, ahogy anya szokta, ha pöröl, az enyém nyugodtan, fojtottan csengett. Amilyen apa szokott lenni. - Az elvártak szerint viselkedjek? Miért? Az önnek mond valamit, hogy megalázás? Mert azt tette most velem, és még csak át se gondolta, hogy ezzel mit okozott?! Ugye? - támadtam neki csak a szavaimmal, a mellkasom előtt összefűzve a karjaimat. Átöleltem magam szorosan... mert így nem kerülhetett hozzám közelebb, és mert így talán nem látszott az rajtam, hogy a páni félelemtől tényleg remegtem. Istenem, csak hadd hányjam le!
- Ne merjen még egyszer hozzám érni, Dr. Cowen - néztem egyenesen a szemeibe, és ha elengedett, akkor úgy kerültem ki őt, akár a pestisest. Még véletlenül sem érve hozzá a hatezer réteg ruhámmal se, csak hogy a fürdőig menekülhessek, de két lépés után már a cipőm koppanásai is arra emlékeztettek, hogy itt voltam ezzel a férfivel összezárva, ezért két másodperc alatt kibújva belőlük gyors lépéssel, már mezítláb siettem be a fürdőbe, hogy aztán meg a saját börtönöm vegyen körül, még ha annyira sem voltam képes, hogy magam után becsukjam - inkább bevágjam - az ajtót. Még kisebb térrel körülöttem, és ha eddig nem voltam klausztrofóbiás, hát most bekopoghatott a drága. Szinte úgy téptem le magamról a ruha legfelső rétegét. Jó, ez túlzás, mert fogalmam sem volt, hogy mennyibe kerülhetett akárcsak a bérlése is, ezért minden mozdulat, amivel megpróbáltam lefejteni magamról, lassú volt, és koncentrálást igénylő, ezért az első fél percben még ideges voltam, aztán meg elgyötört, hogy azt a totális kiégés és a megtörtség váltsa fel. A legfelső rétegtől megszabadulva már zokogásban törtem ki a nyitott ajtajú fürdőben, és ahelyett, hogy tovább vetkőztem volna, a réteget a padlóra dobva szinte úgy zuhantam rá a kád peremére, hat alsószoknyában és egy melltartóban, hogy átadhassam magam a könnyeimnek. Magamat sirattam, azt, hogy itt voltam, azt, hogy Mr. Cowen így bánt velem.
Mert már nem csak a hibáimra mutatott rá, hanem mindenki előtt lealacsonyított és úgy beszélt velem, mintha egy gyerek lennék. Egy olyan gyerek, akit nem tisztelnek. Amint felegyenesedtem újra a kádról könnyeimmel küszködve, remegő ujjakkal próbáltam leszedni mégis a ruha rétegeit magamról, de képtelen voltam teljesen nyugodt maradni, és egyedül megtenni azt, amit meg kellett volna.
A maradék önbecsülésemet is eldobva léptem vissza az ajtóba, hogy Jude rideg, érzelemmentes énjével kerüljek szembe.
- Bármennyire is utálom önt megkérni, segítenie kell. Vagy engednie, hogy Shelley jöjjön és segítsen levenni rólam minden szoknyát- a hangom megtört volt, már nem számonkérő és egy egy cseppnyi hevesség sem itatta át azt. Nem vágytam másra ebben a pillanatban, csak hogy Nicholas hangját halljam és ez a gondolat egy újabb könnyfolyamot idézett elő, az arcomon végiggördültek a kis cseppek, sietve aláhullva a ruhámra. - Kérem.. - nem mertem a férfire nézni, mert végtére is... azt tehette velem, amit csak akart. És most az sem érdekelt, hogy egy szál melltartóban álltam előtte.

Sokszor mondják nekem, hogy nem értem a nőket, és messze állok a valóságtól, ha róluk kell véleményt alkotnom, de Cora Fraser túlmutat mindenen, amit ismerek. Az egyik pillanatban még ott állunk a sötét, és nedves mosdó folyosóján, ahol a vállamon ülő kisördög áll nyerésre, majd fordít egyet a helyzeten, és elutasít. Borzalmasan nehezen kezelem ezeket a helyzeteket, de örülök neki, hogy felnyitotta a szememet, és még időben figyelmeztetett, hogy ne csináljunk butaságot, majd ismét gondol egyet, és kettecskén, bizalmasan kérdezi meg, hogy miért nem máshol tettem meg, és hogy ő is vágyott rá. Úgy nézek ki, mint egy ökör, akinek a homlokára van ragasztva egy felirat, és bármit meg lehet tenni vele? A lovardában, a kajánál is megmondtam neki, hogy milyen elvárásokat támasztok a hétvégével kapcsolatban, és ebbe már nem fér bele, ha többet iszik. Nem szeretném, ha rossz társaságba keveredne, ha egy kicsit is elveszítené a kontrollt, mert nemcsak én állhatok lesben, hanem más is, és itt lesz olyan férfi a jelenlévők között, aki nem fog megállni egy szimpla nemnél. A tekintetem távolságtartóan méri végig az arcát, és a mosolyát is, mely szerintem nem helyénvaló, ahogyan a mozdulat sem, ahogyan ráfog a combomra. Nem az előbb kérte, hogy ne lépjük át a határokat? Nem csinálhatja ezt, főleg nem a vendéglátó előtt, mert itt még a falnak is füle van. Elgurul a gyógyszerem, és megtörve a csendet, a dühöm utolsó szikrájával pattanok fel, és viszem magammal. Nem érdekel, hogy jelenleg mit gondolnak rólunk, főleg nem egy lakáj intelme. Lucas arcán a döbbenet, és az undor keveredik, gondolom tisztában van vele, hogy milyen ember a gazdája, és mik zajlanak egy ilyen hétvégén, ahol a New York-i elit krémje is bemutatkozik. Kár lenne tagadnom, hogy ne éltem volna az adott lehetőségekkel a múltban, de most egészen más volt a felállás, és a szituáció is. Corának fogalma sincs, hogy mi zajlik a háttérben, előadja itt nekem a szendét, aztán jön egy isteni sugallat és a folytatást szomjazza. A kéréseit figyelmen kívül hagyom a lépcsőn felfelé haladva, nem izgat, hogy a személyzet egy vadembernek lát, máskor otthon sem mutatom a kedves énemet, Lorie kapott már néhány pofont, mert nagyobb úrnak vélte magát, és addig játszadozott velem, amíg a rövidebbet nem húzta. Eljött az idő, hogy móresre tanítsam a terapeutát is, de még közel sem álltam ahhoz az énemhez, akitől igazán rettegnie kellene. A folyosón még körülnézek, nem szeretnék szemtanúkat, majd berántom, és az ajtóban elfordítva a kulcsot, szépen nekilököm a testét, én magam a hátának feszülök. A hangom fojtott, de érződik belőlem a harag, nem tudok elég őszinte lenni, és nyers, hogy végre megértse, amit másfél hete papolok neki.
- Megértette, amit mondtam? – emelem fel a hangomat, de mintha meg sem hallaná. A ruháját kezdeném el kibogozni, hogy elmehessen fürdeni, vagy amihez éppen kedve van, de az biztos, hogy a ma esti szórakozása véget ért. A könyörgését egy hirtelen temperamentum váltja fel, kiszakítja a testét a kezem fogságából, és a sírással küzdve mered rám azokkal a nagy kék íriszeivel. Nem kívántam nekilökni az ajtónak, de amilyen fürgén fordul, úgy érzem meg a benne rejlő erőt is. A csendben fészkeli magát a tettlegesség első hulláma. Nem rezzenek meg, nem is érintem meg az arcomat, talán vörössé válik, de a tekintetem a rosszabb. Elsötétül, menekül a józan eszem, és magam előtt látom a drogos ribancot, az anyámat, akinek el kellett mennie, aki életeket tett tönkre. Ökölbe szorul a kezem, és egyfajta hullám fut végig a gerincem mentén, aminek eredményeképpen megfeszülök.
- Maga tisztában van vele, hogy mit tett? – kérdezek vissza fenyegető hangon, de jobban járunk mindketten, ha most távolabb kerül tőlem. Nem tűröm, ha egy nő kezet emel rám, főleg nem úgy, hogy egyáltalán semmi közünk egymáshoz.
- Örüljön neki, hogy csak erre a fokra jutott el Ms. Fraser. – köpök egyet a padlóra, és már nem is reagálok arra, hogy ne nyúljak hozzá. Eszem ágában sincs testi kontaktusba kerülni vele, fortyog bennem a düh, a piától beszámíthatatlanná tudok válni, és ma nem feküdhetek le úgy, hogy ne vezessem le a feszültségemet valakin. A fürdőig rohan, nem áll meg, nem is tartom fel, abban a néhány másodpercben el is fordítom róla a pillantásomat. Jobban járunk mindketten, ha behúzom a szobáinkat elválasztó ajtót, nem vagyok rest átmenni, és azzal a lendülettel, ahogyan a tok bekerül a helyére, keresek egy szabad falfelületet, és belebokszolok, de úgy istenesen. Nem szerettem volna bántani, vagyis egy részem örült volna neki, de annyira naiv fruska…azt hiszi, hogy én jelentem rá a legnagyobb veszélyt? Miért hoztam el magammal? Nem kellett volna engednem, hogy felüljön a gépre, mert nem állt készen erre a feladatra. A tenyeremmel támaszkodom meg, kis terpeszt csinálok, és lefelé bámulok. Megér nekem ennyit az a ló, hogy ennyit szenvedjek érte? Már magam sem tudom, hogy miért vállaltam be. Akarom a csikót, ez tény, de az aduászom elvészni látszik. A fürdő felől érkező hangra figyelek fel, és vezetem rá a tekintetemet. Nem felelek arra, amit mond. Totálisan le van csupaszítva, remeg, az arcát könnyek áztatják el. Shelley-t hiba lenne felhívni, pletyka kerekedne belőle, és az a bukásomat okozhatja. Egy ideig csak bámulom őt, már szinte könyörög, és ha eddig nem láttam védtelen embert, akkor most nem is kis ízelítőt kapok belőle. Óvatosan közelítem meg, a jobbomat felsértettem az előbb, vérzik is, de most nem számít. – Nézzen rám Cora. – kérem sokkal lágyabban, mint az előbb tettem vele, és ha eleget tesz a kérésemnek, akkor közelebb lépek hozzá, és az álla alá csúsztatom az egyik ujjamat. A szemeiből sugárzó fájdalom elnémítja, nem kell mondania semmit, mert érezhető a levegőben vibráló feszültség, és rettegés egyvelege. – Olyan világba csöppent bele, amire a szülei nem készíthették fel. Ez nem az üzletről szól csak, nem arról, hogy elbájcseveg a vendéglátóval. Tévhitben élt, itt mocskos kérések mennek végbe. Gondoljon bele…ha tőlem fél, mi lett volna, ha egyedül marad Bash-el, vagy a vendéglátónkkal? Ezek itt mind az alvilágban utaznak, nem a helyes úton járnak, ahogyan sokszor én sem. Más nem állt volna le, más megerőszakolta volna, és élvezte volna, hogy megkaphatja, ami jelenleg az enyém. Megérti végre, hogy amit kérek az véresen komoly? Nem szeretnék több tanulópénzt adni belőle. – eresztem el, és belépek a társaságában a fürdőbe. – Forduljon előre. Ne legyen szégyenlős, nem maradok bent. – némán látok neki a fűző eltávolításának. A bonyolult mintázat, a megannyi hurok meg kapocs az alsóbb rétegeknél. A ruha enged egy kicsit, én meg azzal a lendülettel hagyom el a helyiséget. Cora nem fog együtt vacsorázni holnap Mr. Chang-el, már nem lesz a titkos fegyverem, ezért a másik megoldáshoz kell nyúlnom. A komódomhoz andalgok, és töltök egy whiskey-t tisztán. Szükségem van, hogy valami égessen belülről.

Már nem tudtam megfejteni, hányadán is álltunk azzal a férfival, akit csak erre a hétvégére kellett volna közelebb engednem magamhoz. Egy kicsivel csak, de amennyire könnyedén és gördülékenyen tudtam alkalmazkodni anno Nicholas-hoz, az most itt, Jude mellett képtelenségnek hatott. Nem tudtam, hogy mi az a megmozdulás, az az elejtett fél mondat, vagy bármi, ami a nemtetszését váltja majd ki, aminél felhúzom és amit megelégel. Valószínűleg, hogy annyira különbözött a jellemünk, hogy az ő világlátásába már képtelen voltam magamat betuszkolni, a reakcióimat, a gondolataimat. Keserves vággyal igyekeztem belekapaszkodni abba a pillanatba, amikor meglátott ebben a Csipkerózsika ruhában, vagy abba a békébe, amit a tánc során éreztem felőle áradni felém. Nem is tudom... hogy volt-e valaha olyan, aki ennyire másként ítélt volna meg, mint amilyen valójában voltam. Nem tudtam, hogyan közeledhetnék felé, hogy ezt a köztünk feszülő szakadékot egy kicsit is átlépjem vagy akár közelebb hozzam őt magamhoz - gondolati síkon.
Nem voltam arra felkészülve, hogy ennyire nyers legyen, és arra sem, hogy ennyire ridegen, férfihoz nem méltó viselkedéssel, szinte állatias erővel vonszoljon maga után, és habár nem tiltakoztam ellene túlságosan, nem akartam tőle menekülni, mert leforrázott a felismerés, hogy képtelen is lennék. Úgyis gyorsabb volt nálam, erősebb, és kettőnk közül még mindig én voltam az, aki romantikusan vágyott a kedvességre, arra, hogy biztosan nem lehet kihasználni az emberi jóságot.
A férfi egy olyan oldalát mutatta meg nekem, amit képtelen volt bevenni a gyomrom, a bénító félelem pedig ott munkált bennem, vibrálva a bőröm alatt, görcsössé, gombóccá zsugorítva a gyomrom, és egyszerre akartam sírva fakadni és üvöltve szabadulni abból a fogságból, amellyel az ajtóhoz szegezett. A testem újbóli nyekkenése az ajtó lapján fájdalmas találkozás volt, egy pillanatra még a levegő is kiszökött a tüdőmből, amitől egy újabb félelemhullám mardosott belülről, de ahogy a levegő ismételten lejutott a tüdőmig, az arcán csattant az a nem is kis pofon.
Nem voltam hangos, mert nem akartam már így is az ezernyi wattal égő reflektorfény kellős közepébe kerülni a kiszűrődő hangoktól, de minden szavamban ott remegett a bizonytalanság, az elveszettség és a megaláztatás, amit el kellett viselnem ebben a percben tőle. De nem az eddigiektől kellett volna félnem, hanem attól, amit a pofonnal idéztem elő. A férfi szemei elsötétültek, a tartása is megváltozott, és ha eddig fenyegetőnek mondtam volna, nem lett volna igaz. Eltörpültem mellette, és ha nem is közelített felém, tudtam, hogy nem maradhattam előtte, hogy megint vasmarokkal forrjon rám a tenyere, vagy esetleg.. talán még rosszabb.
A szavai, mint kísértetek kísértek a fürdő falain belül, hogy ott képtelen legyek megküzdeni a stresszel, az elmúlt percek borzasztó lenyomatával. Képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól, ahogy hozzám ért, erőszakkal tartva meg egy pozícióban, ahol nem tudtam ellene tenni semmit sem. A stressz átalakult a tortúra-okozta könnyekké, és elég volt egyetlen pillantást vetnem a mosdókagyló feletti tükörbe, hogy csak még rosszabbul érezzem magam. Rémesen festettem... a tusvonal és a szempillaspirál megfolyt az arcomon, vékony, fekete halálcsíkot hagyva mögött egészen a szegcsontomig csorgott le a könnyeim útján az, egyre elhaló vonalban, az orrom, az arcom a sírástól kipirult, és a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt a sírás okozta levegőtlenségtől. Mint egy elfuserált, depressziós bohóc, aki inkább temetésekre járt, mint babazsúrokra, úgy festettem. Ha nem is tudtam magamról gondoskodni, kénytelen voltam csak egy kicsit összeszedni magam, hogy segítséget kérjek, megsemmisülve léptem ki a fürdőből, hogy a szobán keresztül átvágjak a válasz falig.
Muszáj voltam a férfi elé állni még egyszer, utoljára, és mielőtt az ajtót óvatosan, remegő mozdulattal kitártam volna, megtöröltem az arcom. A férfi ott volt, a hangom mégis meggyötörten, semmi jót nem váróan engedett a kérésnek, de a pillantásommal a korábbiakkal ellentétben már nem őt kerestem. Már nem akartam látni és figyelni őt. Azok az arcvonások idegenebbekké váltak, mint előtte voltak. Elanyátlanodva, elhagyatottan maradtam mozdulatlan, egészen addig, ameddig felém nem intézte Jude a szavait. Mint mindig, minden kérésének szinte eleget tettem, így most is felpillantottam rá. Képtelen voltam gondolkodni, az üresség érzése tornádóként söpört végig rajtam, és egészen addig meg sem mozdultam, ameddig közelebb nem lépett hozzám, az érintésére pedig ösztönösen rezzentem össze, de a pillantását állva hallgattam őt csendben végig, egyetlen pillanatra sem megfutamodva azoktól a kék szemektől. Fájt lélegezni, fájt itt lenni, és pontosan ezért köszörültem meg a torkom.
- Nem csak a szüleim nem készítettek fel erre a hétvégére, de ön sem tette meg. Ha tudtam volna.. akkor nem csak megkértem volna, hogy hozzon mást helyettem, hanem az állásommal játszva elutasítom magát és nem teszem ide be a lábam- a szavaim lassan fordultak a nyelvemen, de nem az alkohol hatása volt ez, hanem a sírásé, a csalódottságé, és a bizonytalanságé. - Ön miért képes leállni? - ha lehet, még csendesebb voltam, szinte nem is várva választ a feltett kérdésemre. Nem tudtam, mit is várhatnék tőle. Még akkor sem, ha épp most vallotta be azt, hogy bizony ő is sáros volt, akárcsak a többiek. Nem tudva, hogy ez véletlen volt-e, vagy szándékos elszólás, nem haraptam rá, nem akartam őt a szavaival szembeállítani, így amikor átkísért, vissza a fürdőbe, ellenkezés és ellenállás nélkül mentem előtte-mellette, de amikor ismét arra kér, hogy a hátamat mutassam felé, tudatában sem voltam a folytonos fejrázásnak. A félelem ismét elöntött, de ő türelmesen nézett, én pedig lehajtottam a fejem.
Meg tudom tenni. Meg merem tenni!
Mantráztam, és ha a tükörből figyelemmel kísérhettem volna a férfi mozdulatait, csak átölelve magam, lehajtott fejjel hunytam le a szemeimet. Talán ha nem látom, meg sem történik. Éreztem, mikor engedett el, hogy mikor lazult ki az utolsó réteg szoknya is a derekamon, csak egyetlen másodperccel később, hogy a jeges hidegbe burkolt meleget magával vitte a férfi a fürdőből, engedtem le a padlózatra az összes anyagot. Habcsóknyi rétegek sorjáztak egymáson, mintha gyűrődéses hegyláncot alkottak volna, egy vulkánkitörés közeli, rózsaszín emlékét, amelyen vérpettyes mintázat rajzolódott ki. Kilépve a kupac kellős közepéből leakasztottam az egyik puha köntöst az akasztóról, hogy belebújva megkössem azt a derekamon. Nem látszott egyáltalán, hogy csak fehérnemű volt rajtam. Egy perccel később már a ruhahalmot az ágyamra engedve léptem megint a kettőnk szobáját elválasztó ajtóhoz, ahelyett, hogy a zuhany alá vonultam volna, a férfi alakját figyeltem. Az ujjaim az ajtóért nyúltak, hogy megkapaszkodhassak valamiben. Hogy a támaszom legyen az.
- Nem akartam önt bántani. Nagyon sajnálom, hogy elragadtattam magam - kezdtem bele, és ha felém fordult, bűntudattal az arcomon sóhajtottam fel. - Maga az első, akit valaha megütöttem, és nem kellett volna - a kezem automatikus emelkedésével a hajamba akartam túrni, de menet közben jöttem rá, hogy még mindig kontyban volt, szorosan simulva a tarkómra, ezért lehanyatlott a kezem, ám cserébe óvatos léptekkel beljebb tessékeltem magam Jude szobájába, felszívva magam pedig elé lépve pillantottam fel a szemeibe. Kartávolságon belül voltam már, a jobbjáért nyúlva óvatos érintéssel megemeltem a karját, hogy a kézfeje felül legyen, így nem csak én, de ő is láthatta, hogy valami nem volt rendben. A bütykei lehorzsolódtak, a bőre felgyűrődött és az apró vérzés pedig egyértelművé tette a bíborpettyeket a ruhámon.
- Miért bántja magát? - csak ennyi érdekelt, és a válasza. Ám ahelyett, hogy évődtünk volna, most én voltam az, aki a csuklójára simította az ujjait, hogy annál fogva áthúzzam a szobáján, az enyémen, és visszalépjünk a habcsókmentes övezetbe, hogy egészen a kagylóig vezethessem őt, ha nem tiltakozott a kelleténél is jobban, viszont akkor, és csak akkor kérleltem őt halkan. Megnyitottam a hideg vizet is, és ha nem ellenkezett, akkor a hideg vízfolyam alá húztam a karját, hogy lemossa a vért, hogy lehűtse a sérülést. Lehet, hogy kellett volna mondanom valamit. Lehet... de hiába volt olyan közel, mint talán odalent a mosdóban sem, most nem áhítoztam a csókjáért. Most csak segíteni akartam.
- Nem érez bűntudatot, ha valami helytelent tesz? Ha tudja, hogy az nem helyes, miért teszi meg mégis? - puhatolóztam, csak hogy beszéljen, ha szeretett volna. Nem azt akartam tudni, hogy milyen ügyekbe keveredett, csak ha tudom róla, mit miért tesz, akkor talán könnyebben fogok rá reagálni én is. Talán akkor nem én leszek az, aki szétzilál minden tervet, aki elrontja a hétvégét. - Ön boldog ember, Mr. Cowen? - szólítottam őt most először a vezetéknevén, és talán ezt a kérdést egyszer már megkapta tőlem. Mégis... talán jobb lenne, ha végre őszinték lennénk a másikkal, és akkor talán nem mennénk fejjel a falnak, úgy, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást. Ha már kellően lezsibbasztottam a kezét, elzártam a csapot, hogy a kézmosó szekrényből kiszedjek egy törölközőt, leitatva a rózsaszínre színeződött vizet a bőréről, puhán, odafigyelve rá, nehogy fájdalmat okozzak a férfinek.