Alapvetően rendszerető ember vagyok, de bárkinek be kell látnia, hogy a divattervezés folyamatának kreatív része nem mehet rendezett körülmények között. Egyszerűen nem. Mindenhol skiccek, anyagok, minták, próbababák félig felöltöztetve, gombok, cipzárak, cérnák, övek, táskák, cipők. Minden, ami kellhet, és bármi, aki ötletet adhat. Az elmúlt hetem lázas tervezéssel folyt, a hétvégi művészeti börze, amin vendégelőadó voltam, meglepő dolgot hozott: új ihletet. Méghozzá egyetlen mintával. Nem példátlan ez a szakmában, én viszont eddig nem igazán ilyesmik köré építettem a kollekcióimat. Most mégis ez történik, valamiért. Legalábbis remélem, hogy ez történik, a minta birtokosa még nem mondta rá az áment. Tudtommal hajlik rá, elvégre csak egy diák egy művészeti iskolában, emlékszem, akkoriban minden pozitív visszajelzés a világot jelentette. Én pedig nem csak úgy elvenni tervezem a mintákat, ő meg örüljön, hogy használják, hanem szerződést szeretnék vele kötni a használatukról. Rendeset. Na szóval mivel a tervezési folyamat őskáosz, viszont rendszerető ember vagyok, van egy irodám, ami patyolat, meg van egy tervezőszobám, ami minden, csak az nem. Az üzleti tárgyalásaimat általában a rendezett irodában ütöm nyélbe, de a maihoz szükségem lesz szemléltetésre, szóval az asszisztensemnek mondtam, hogy kísérje ide a lányt, ha megérkezik. Nőt. Valószínűleg illene annak hívnom, Jessa is jobban szereti, ha úgy hivatkoznak rá. Minden húsz körüli lány jobban szereti, ha nőként hivatkoznak rá, még emlékszem. Nincs is összefogóbb erő egy modell válogatáson, mint mikor a rendező elkiáltja magát, hogy „akkor álljunk sorba lánykák!”, és szemforgatva összenézel mindenkivel, akivel csak tudsz, némán megegyezve abban, hogy a pasi idióta. Szóval egy fiatal nőt várok, akivel üzletelni szeretnék. Halkan kopognak az ajtón, én pedig felnézek a varrógép mellől, ahol épp próbálom kitalálni, hogy amit az előbb elképzeltem, mennyire állja meg a helyét a valóságban. Mikor Tina betessékel egy idegent, felállok a gép mellől, és mosolyogva felé lépek, a kezemet nyújtva egy kézfogásra. – Szervusz, te minden bizonnyal Cecilie vagy. Én Katherine Alarie, de szólíts csak Cat-nek, kérlek. Remélem nem volt bonyolult idetalálnod – kezdem a kötelező, udvariassági körökkel, ahogy intek neki, hogy jöjjön beljebb, foglaljon helyet a kanapén, vagy valamelyik fotelban, ahogy neki kényelmesebb. – Megkínálhatunk valamivel? Üdítő, kávé? – ajánlom fel, hiszen Tina még az ajtóban vár, pontosan ezért.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
Egy kicsit úgy érzem magam, mintha nem is a valóságban lennék. Fogalmam sincs ugyan, pontosan miről van szó, de már a puszta lehetőség is jobbnak tűnik, mint bármi, ami idén történt velem. Amellett, hogy nyilvánvalóan örülök, azért még nem aggódok és izgulok kevésbé. Nem nagyon tudom például, mit szokás felvenni ilyen helyzetekben, a képző néha úgy érzem, megöli az ember veleszületett készségét arra, hogy normálisan öltözködjön, mert hát ha az ember vizsgázni megy, de utána-előtte festékben úszik nyakig, senki sem várja el igazán, hogy kivasaljuk azt a fehér blúzt, vagy akár ki is mossunk belőle minden olajfoltot... de azt hiszem, azért mégis csak rossz benyomást tenne a megúszásra játszani, főleg egy olyan cégnél, ahol konkrétan azzal foglalkoznak, mi hogyan néz ki, úgyhogy az indokoltnál sokkal korábban keltem, hogy kipofozzam saját magam és úgy hagyjam el a kolit, hogy ne utáljam a végeredményt. Attól még, hogy ezt kipipáltam a listán, még ezernyi dolog maradt persze, ami aggaszt és a normálisnál kicsit magasabban tartja a pulzusomat még akkor is, amikor az engem fogadó asszistens egyébként nagyon kedves, kicsit sem leereszkedő és még csak várakoznom sem kell, csak annyit kell tennem, hogy követem, próbálok nem feltűnően bámészkodni és nem elmenekülni inkább az egyre növekvő pániktól. Végül is, csak találkozóm van egy divatcég fejével, nekem, húsz évesen, aki másfél éve van a városban és aki minden harmadik nap talál egy csótányt (jobb esetben döglöttet) a közös zuhanyzók valamelyik pontján. Azért ez mégis csak nonszensz. Szerencsére Tina magabiztosan és habozás nélkül vezet a célunk felé, szóval valójában egyáltalán nincs sok időm végiggondolni, hogy nem szaladt-e inába a bátorságom, két villanásnak tűnik, amíg már életnagyságban áll előttem Cat Allarie, én meg próbálok nem túl idétlenül mosolyogni, meg határozottan, nem pedig remegősen elfogadni a felém nyújtott kezet. - Nagyon örülök... Cat. Cecilie Lemaire. De általában csak Cece-nek szólítanak. A Cecilie olyan... - inkább egy kis fintorral fejezem ki, mit gondolok a nagymama-nevemről, semhogy valami illetlen jelző csússzon ki a számon, de aztán rá kell jönnöm, hogy talán maga a kommentár sem lett volna szükséges, de már olyan mindegy. - Ó, nem, könnyen idetaláltam. És köszönöm, egy kávét kevés tejjel elfogadnék - felelem végül, miközben élek a lehetőséggel, hogy leüljek az egyik felkínált fotelbe. Nem mintha szükség lenne arra, hogy még éberebb legyek - ennél nem nagyon lehetnék éberebb, mint a küszöbén valami... jónak. Nagynak? Nagyszerűnek? Bármelyiknek, mindegyiknek. De nagyon igyekszem a lehető legudvariasabb lenni, ami ebben ki is merül, meg abban, hogy nem rontok ajtóstól a házba, szóval nem teszek fel semmi lényegretörő kérdést máris, és nem csak azt várom meg ezzel, hogy Tina kimenjen, hanem azt is, hogy inkább Cat vezesse a beszélgetést továbbra is, én csak kicsit zavartan rámosolygok.
A tervezőszobámba belépő lány egy tágra nyílt szemű ártatlanságnak tűnik. Gyönyörű színű szemek, meg kell jegyeznem. Valamiért az emberekben mindig a szemüket veszem észre először, mindig azt figyeltem, talán mert anya mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a beszélgetőtársak szemébe kell nézni. Nem nézhettem máshová, és szokássá vált. Sokakat zavar, olyankor próbálom abbahagyni, ha nagyon látványosan nem tudnak vele mit kezdeni, de alapvetően nem tudatosan csinálom. – Én is csak az édesanyámnak voltam Katherine, mindenki más a Cat-et preferálja, szóval megértem – bólintok rá, mikor nem túl egyértelműen, de úgy sejtem arra kér, hogy hívjam Cece-nek a Cecilie helyett. Pedig a Cecilie-nek is megvan a maga dallama... De alapvetően mindenkit úgy szólítok, ahogy szeretné, nekem nem okoz problémát, az a lényeg, hogy ő jól érezze magát a bőrében. - Ennek örülök. Felajánlottam, hogy küldünk érted egy kocsit, de a dékánasszony azt mondta, nem lesz szükséges. Nekem is egy kávét, kérlek, Tina – fordulok a végével Tina felé, aki bólint, aztán behúzva maga mögött az ajtót eltűnik. – Tartok tőle, hogy egyszerűen csak önmagának szerette volna megkönnyíteni a találkozó megszervezését, de hát eddig a pontig rá voltam utalva a kapcsolattartással – teszem hozzá, ahogy leülök Cece-vel szemben a kanapéra, magam alá húzva, bokánál keresztezve a lábaim. – Nem tudom, mennyit közölt, miért szerettem volna találkozni veled– nézek rá kicsit kérdőn, mert jó lenne tudnom, ő mennyit tud abból, mit keres itt. A dékánasszonynak egy az egyben megmondtam, hogy használni szeretném a mintáit, amit a kiállításon láttam, de fogalmam sincs, mennyit adott ebből tovább. Elég elvarázsolt nőszemélynek tűnt, és nem is kifejezetten volt elragadtatva, hogy ezt neki kell intéznie. Intéztem volna én is, ha hajlandó lett volna ideadni Cece elérhetőségét, de azt meg nem tehette. Bürokrácia. Tina visszatér egy tálcával egyensúlyozva, amin a két kávé van, mindenféle ízesítővel, és egy tálka keksz. Csokis. Francia. Sajnos egy ültömben meg tudnám enni az összeset, amit behozott, Harvey-tól van. Tudja, mit szeretek. – Köszönjük – mondom Tinának, aki ezután megint elhagyja a terepet. – Szolgáld ki magad, kérlek. Vegyél a kekszből is, nagyon finom – tanácsolom Cece-nek, mikor egyedül maradunk, aztán megvárom, hogy elkészítse a maga kávéját, mielőtt a sajátomért nyúlnék. Csak simán magában iszom, talán ezért is nem tudok utána soha ellenállni pár falat édességnek. Mondjuk kit hülyítek? Más helyzetben sem nagyon tudok ellenállni pár falat édességnek. – Csak hogy a lényegre térjek: azért itt találkozunk, és nem az irodámban, hogy meg tudjam mutatni, mit szeretnék azokkal a mintákkal, amit a kiállításra terveztél. Egészen konkrétan szeretném köré építeni a következő kollekcióm, de természetesen csak akkor, ha nincs ellenedre. Nem csak úgy, mert szépen kérem, hanem rendesen, szerződéses alapon.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
- Jaj, dehogy, arra tényleg nem volt semmi szükség... - tiltakozom reményeim szerint abszolút csak udvariasan. Azt hiszem, az a szürreálisnak egy olyan lépcsője lett volna - mármint az, ha kocsit küldenek értem az iskola egyik legroncsabb kollégiumához -, amivel lehet, hogy már nem tudtam volna megbirkózni. Most is csak azért vagyok egyben, mert szerintem nem teljesen tudom még elhinni, hogy ebből talán lehet is valami jó. Nem úgy jó, mint egy jó jegy, egy jól sikerült kiállítás, kilátások a nyári szünidőre, hanem valami egetrengetően jó dolog. Tekintetbe véve, hogy nem tartottam magam soha különösebben szerencsés embernek, vannak problémáim azzal, hogy ezzel a lehetőséggel komolyan eljátsszak még akár csak gondolatban is. Azt hiszem, majd elhiszem, hogy ha tényleg látom és most még nem látok teljesen tisztán. - Ha jól tudom, a tavaszi kiállításra tervezett mintáim felhasználásáról van szó...? - ahogy ő némi kérdő villanással néz rám, úgy nekem is bizonytalanul szökik felfele a kérdőjel a mondatom végén. A dékánasszony nem vitte túlzásba a tájékoztatást. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy azért, mert valójában ő sem tudja pontosan, miről van szó, vagy pusztán azt feltételezte - tulajdonképpen helyesen -, hogy teljesen mindegy, pontosan miről van szó, akkor sem fogok nemet mondani. De hát voltaképpen erre tanítanak minket - hogy nem érdemes a mi helyzetünkben nemet mondani, mert mindenből csak tanulhatunk és nem tudhatjuk, mégis mikor fogjuk meg esetleg az isten lábát puszta véletlenből. Elmormolok egy köszönömöt, amikor aztán az alig-kérdés elveszik a kávé érkezésével, cukrot teszek a csészébe és egy kevéske tejet, úgy próbálom meg nem hangosan csörömpölve kevergetni és udvariasan bólogatok a keksz kínálására is, bár persze most hirtelen úgy érzem, egy falat nem menne le a torkomon, és talán a kávé is hülye ötlet volt, mert belülről már most is úgy érzem, mintha kicsit remegnék, pedig meglepő módon egy kicsit sem rázkódik a kezemben a csésze. Ez valami másféle remegés. Akárhogy is, nem biztos, hogy a kávé jót fog tenni neki, de persze most már mindegy. Kortyolok egy aprócskát. És még jó, hogy csak egy aprócskát, mert a végén még a meghökkentéstől majdnem kiköpném, ha csak egy kicsit is több lenne - helyette nyelek egy nagyot és próbálom eldönteni, milyen arányban lehet meghökkent és ijedt az arcom, vagy éppen boldog. Mondjuk azt hiszem, a boldogságig még nem nagyon tudok eljutni. A helyzet semmivel sem lett kevésbé szürreális attól a perctől kezdve, hogy a dékán magához hivatott, ha lehetséges, Cat kijelentése csak még inkább abszurddá színezi a jelenetet. - Hogy egy... teljes kollekciót? - ismétlem meg utána úgy, mintha legalábbis nem érteném a szavak jelentését, pedig köszönöm szépen, értem őket, nem vagyok debil, de azért nagyon nehezemre esik elképzelni, hogy történik valakivel ilyesmi, meg igazság szerint azt is, hogy zajlik ez a gyakorlatban és mégis hogy festene a végeredmény. Nem sokat értek a divathoz - tulajdonképpen épp csak annyit, mint bármelyik nő, akinek a kezében néha vannak női magazinok és akinek van némi szépérzéke, de sok esetben úgy tapasztalom, hogy egy művész szépérzékének nem feltétlenül van túl sok köze a divathoz. Szóval van szépérzékem nekem is, mégsem tudnám megmondani, mi most a menő, vagy mit tilos hordani, odáig meg főleg nem merészkednék, hogy tudok bármit is a divattervezésről. Ismerek pár embert a suliból, akik textiltervezők, talán még ez a legközelebbi dolog, amit megfoghatónak találok ebből az egészből, de én a magam részéről sosem ültem le úgy rajzolni vagy festeni bármit is, hogy közben divatra gondoltam volna, vagy arra, hogy valakinek valami ilyesmi fog eszembe jutni a munkámról. Mondom én: szürreális. - Én... öhm, egyelőre nem is tudom, mit mondjak, azt leszámítva, hogy ez nagyon megtisztelő - azt hiszem, ennél értelmesebb reakcióra egyelőre még nem vagyok képes - ...és hogy nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent.
Arra, hogy tényleg nem volt szükség arra, hogy kocsit küldjünk érte, csak mosolyogva bólintok egyet, nem ragozom tovább. Ha szerinte nem kell, hát nem kell. Elég sok olyan emberrel van dolgom, aki elvárja az ilyesmit, szóval van rendszeresített sofőrünk, nem lett volna nagy fáradtság. Ugyanakkor az első alkalom, mikor valaki kocsit küldött értem, mert találkozni szeretett volna... Vannak emlékezetes elsők az életben, ez is egy olyan. Szeretem, ha az emberek különlegesnek érzik magukat, és nem csak a ruháimmal tudom elérni, akkor meg miért ne? Egy gesztus, ami számomra nem kerül sokba, viszont figyelmes. Figyelmesség. Az udvariasság mellett a másik dolog, amit belém neveltek gyerekkoromtól kezdve. – Igen, valahogy úgy, bár talán pontosabb lenne, hogy a felhasználási jogukat szeretném megvenni – helyesbítek kicsit. Nem mindegy, legalábbis ebben a világban biztosan nem. Én nem csak fel akarom használni, hanem azt szeretném, ha a ruhaiparban csak én használhatnám. Egy mintavonalra épült kollekciónak ez szinte elengedhetetlen pontja. Persze idővel konfekció mintává fog válni, ez a dolgok rendje, de az első pár évben fontos, hogy ez ne legyen így. Látom, hogy ideges, de azon túl, hogy próbálok kedvesen beszélni vele, nem igazán tudom, mit tehetnék. Nem ismerem, ő nem Jessa, nem ülhetek mellé, karolhatom át a vállát, és biztosíthatom, hogy nincs miért izgulnia. Ez egy üzleti megbeszélés, még akkor is, ha két művész között zajlik. – Igen, a teljes kollekciót. Amennyiben beleegyezel – hangsúlyozom a végét, mert minden ezen áll vagy bukik. Ha nem egyezik bele – győzködés után sem – akkor ez itt mind megy a kukába, és vissza a kiindulópontra. Utálnám, mert nehéz elfelejteni valamit, ami megihletett, de ez van, ha az ember nem a saját szellemi termékét akarja felhasználni valamihez. Aki nagyban játszik, annak nem érdemes ilyeneken kockáztatni, márpedig én nagyban játszom pár éve már. - Honnan is tudnád? Nem dolgozol a divatszakmában, így teljesen érthető, hogy nem világos, mit is szeretnék. Épp azért találkozunk itt, hogy meg tudjam mutatni, már amennyit egy hét alatt sikerült összehoznom. Egyelőre még elég sok képzelőerő kell hozzá, hogy lásd, és egyébként te vagy az első, akinek megmutatom. Már csak azért is, mert rajtad múlik, végül lesz-e belőle valami – szögezem le, aztán megiszom az utolsó korty kávém, visszarakom a csészét az tányérjára, aztán felkelek. – Gyere velem kérlek, nyugodtan hozd a kávédat is – intek a tervezőasztal felé, aztán el is indulok, hogy elővegyem a mappából azokat a durva skicceket, amiket az elmúlt napokban felvázoltam. Kistáskától és övtől kezdve szoknyán át kabátig minden, épp csak alsónemű és cipő nem, azt meghagyom azoknak, akik erre szakosodtak. A nők, akiket megrajzoltam bennük, különböző testalkatúak, magasságúak, korúak, mind kicsit más, unom már az egyhangú piszkafákat rajzolni. Cece mintája pedig valamilyen szinten mindről visszaköszön. Van, ahol az egész szoknya ebből a mintából áll, van, ahol csak egy berakás a kabáton, egy hímzés a táskán, egy lenyomat a blúzon. Nem feltűnő, nem hivalkodó, de egyértelműen jelen van, és átível az egészen, így újra végignézve rajta is határozottan tetszik. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de unom a csíkosat, a kockásat, a pöttyöset, a virágosat, a görög, a római, a japán mintát. Egyszerűen csak... valami újra vágyom, ami lehet elegáns – érintek meg a kezemmel egy blúzt, ami kicsit a nyolcvanas évek vonalait idézi – bohókás vagy akár szexi – mutatok egy-egy rajzra, ami akkor készült, mikor ezek a szavak az eszemben jártak. Persze lehet, hogy végül egyik sem kerül bele a kollekcióba. Vagy mind. Lehet, hogy teljesen más lesz az egész, én most csak egy vonalat próbáltam felvázolni. – Báli ruhától kezdve a mindennapokban is kényelmes ruhadarabokig mindenen el tudom képzelni. Nem csak úgy rányomtatva és kész, hanem... játszva vele. Amit itt látsz, azok csak... kósza ötletek. Az első lépés valami felé. És addig nem is lesz második, míg meg nem egyezünk.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
Hirtelen megérzem, hogy ez az egész sokkal távolabb van az én saját világomtól, mint hittem. Nem egészen tudom amúgy, mit hittem, azt hiszem, úgy voltam vele, hogy nagyon megszoktam az egyetemi közeget, a sajátomévá tettem és feltételeztem, hogy minden onnan eredető kapcsolatom is valahogy ugyanúgy isemrős lesz, ugyanarról fog szólni, de most hirtelen tényleg megérzem, hogy ez bizony elég messze van a buborékomtól, nincs benne szinte semmi ismerős, nincs biztonsági háló (hacsak nem az iskola maga), itt egyedül vagyok és nem döntenek a fejem felett tanárok, dönthetek én, mi több, felelősséget is kell vállalnom a döntésemért. És ez elég ijesztő. Nyilván fogalmam sincs a különbségről, ami felhasználás és felhasználási jog között lehet, azt hiszem, valahonnan nem ártana kerítenem magamnak egy ügyvédet. Nem feltétlenül bizalmatlanságból, maga a gesztus, hogy én most itt ülhetek és bevonnak a beszélgetésbe ébreszt valamiféle bizalmat, még akkor is, ha nem ismerem Catet és nem tudhatom mire számítsak tőle. De nem vagyok teljesen naív, neki ez mégis csak az üzlete, az üzlet pedig nem csak a kreativitásról és a divatról szól, meg nem az én mintámról, hanem pénzről, amihez meg végképp nem értek, szóval... nem hiszem, hogy bárki, aki épeszű, aláírna dolgokat, amiket nem is ért. Pedig ha jól értelmezem, amit hallok, itt ennek kellene majd egyszer történnie (ha akarom. Akarom?), szóval valahogy fel kellene majd készülnöm a dolgokra, de azt sem tudom, hol kezdjem majd. De ez legyen a holnap problémája... Csak bólogatok párat, hogy akkor most nem buktam el máris valamiféle próbatételen, és már épp tenném le az asztalkára a kávét, amikor Cat azt mondja, hogy nyugodtan vigyem magammal, úgyhogy ennek megfelelően kapaszkodom továbbra is a csészébe, amivel követem őt a tervezőasztalhoz. Érdeklődve figyelem az előkerülő terveket, skicceket, vázlatokat, vagy aminek ebben a szakmában hívni szokás a kezdetleges ötleteket és próbálom őket úgy nézni, mint ruhák, hogy ráérezzek Cat stílusára, az Alarie stílusára, de őszintén megmondom, szinte nehezemre esik. A saját mintám valahogy erőteljesen, szinte erőszakosan vonja magára a figyelmemet, egészen bizarr valaki más keze által viszontlátni, és szinte kicsit idegennek is hat, ahogy teljesen más a kivitelezés. Mármint, persze, a minta ugyanaz, de felismerem a különbségeket a saját vonásaim és valaki más vonásai között, arról nem is beszélve, hogy én tussal készítettem a kiállított példányt, míg nyilván nem lehet tussal divatterveket készíteni. - Á, oké... értem, mire gondoltál a vonallal - motyogom azért valamikor közbevetve, mert az mindenesetre már világos, hogy mit jelent "egy minta köré építeni egy kollekciót". Ott lesz mindenütt. Az én mintám. Vagy nem tudom, ezekután vajon még nevezhetem az enyémnek? Vagy Caté lesz? Tipikus, hiú-művész kérdés lobban bennem, de valójában ez annyira nem számít. Hiszen nekem gyakorlatilag semmi vesztenivalóm ezzel az üzlettel kapcsolatban, csak nyerhetek, mégis van bennem egy kevéske kellemetlen érzés azzal kapcsolatban, hogy csak úgy átadjak valakinek valamit... tulajdonképpen nem is a kezem munkáját, úgy érzem, magamból adnék el valamit. Hülyeség, ugye? - Ez... - keresgélem kicsit a szavakat, először "menőt" akarok mondani, de nem is tudom, lehet, nem az lenne a legjobb választás - ...nagyon szép. Tetszik - mondom aztán halvány mosollyal, mert lényegében ez a fontos, hogy tetszik, vagyis nem zárkózok el a gondolattól, de természetesen millió kérdésem lenne a kivitelezésről és mindenféle egyéb dologról.
Fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Nem ismerem ezt a lányt, és őszintén, ilyen jellegű dologgal még én magam sem próbálkoztam. Belebuksz vagy megnyersz mindent elgondolás, szerencsejáték, ha úgy tetszik. És ez a lány tartja a kezében a jokerem. És fogalmam sincs, mi jár a fejében. Figyelem, hogy a kiterített skicceket nézi, és őszintén nem tudnám megmondani, tetszik-e neki, vagy csak úgy érzi, azt kell mondania, tetszik neki. Így soha az életben nem fogunk előrébb jutni. – Cece – szólítom meg halkan, a tekintetét keresve, addig nem folytatom, míg a szemembe nem néz. – Beszélj hozzám, kérlek. Tedd fel a kérdéseid. Itt most nincs rossz kérdés, nincs fölösleges kérdés, és érdekel, hogy tényleg mit gondolsz erről az egészről. Te jöttél ide hozzám, de nem vagyok benne biztos, hogy ez jól sugározta feléd az erőviszonyokat: ez most rajtad áll. Én szeretnék tőled valamit, és nem akarom, hogy nyomást érezz magadon csak azért, mert esetleg neked ez a világ ismeretlen még, nekem pedig „nevem van” benne – macskakörmözök a levegőbe. – Itt nincsenek szabályok lefektetve, mind a ketten művészek vagyunk, csak épp más médiumon. Bármit mondok, kérek tőled, nincs kőbe vésve, hogy meg kell adnod, azt szeretném, ha a saját érdekeidet tartanád szem előtt, nem mást. Én is a saját érdekeimet tartom szem előtt, bár én is voltam kezdő, én is belecsöppentem egyszer ebbe a fejetlenségbe, és nem célom, hogy kihasználjalak. Mindenképpen szükséged lesz majd egy jogi képviselőre, és valakire, aki szakmai tanácsot tud neked ebben adni. Ha szeretnéd, tudok ajánlani olyanokat, akik nincsenek velem közvetlen kapcsolatban, de úgy gondolom, tudnának segíteni, de az is rendben van, ha magadnak keresel ilyen embereket. Ha szeretnéd átgondolni, magadra hagyhatlak egy kicsit, de végeredményében most csak beszélgetni szeretnék. Rájönni, hogy közös nevezőre tudunk-e jutni. Megtudni, hogy mit szeretnél, és elmondani, nekem szakmailag mire lesz szükségem, de mindez egy... hosszabb folyamat lesz. Semmi sem dől el ma. Egyeztetni fogunk, és még egyeztetni, és egyeztetni tovább. Mi ketten, az ügyvédeink, az ügyvédeink velünk. Tárgyalunk. De ma még csak meg szeretném kicsit ismerni a gondolataidat ezzel az egésszel kapcsolatban, és megválaszolni a felmerülő kérdéseidet. Amennyiben nem zárkózol el valamiért élből ettől az egésztől.– Tessék, ennél világosabban már nem tudom a tudtára adni, hogy arra lenne szükségem, hogy beszéljünk, méghozzá őszintén és visszafogottságtól mentesen. Tudnom kell, mire számítsak ebből az egészből. Ezer és egy apró részlet van, ami egy ilyen tranzakciónál opcionális, módosítható, szerkeszthető. Ott még nem tartunk. De valamin el kell indulnunk. Akarom ezt, ezért hívtam ide. Ő vajon akarja-e? Remélem igen. Nehezen fogom vissza magam, már ezt a monológot is rázúdítottam, de izgatott vagyok.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
- Igen? - van némi késés abban, ahogy felpillantok Catre a terveiről, amikor a nevemen szólít - igazság szerint van egy kevés hipnotikus ereje annak, hogy a skicceit nézegetem, mert minél tovább nézem, annál inkább rájövök, hogy igazából ennek semmi köze hozzám. Mármint... ez valószínűleg nem a megfelelő kifejezés, csak arra gondolok, hogy ez az ő munkája, nem az enyém. Oké, felhasznál valamit, amit csináltam, de ettől függetlenül ez az egész ő, nem pedig én, én legjobb esetben is csak segítettem neki egy egészen aprócska részlettel. Vicces módon ez valahogy megnyugtat, mert rájövök, hogy ez nem egy olyan helyzet, ahol engem méricskélnének, ahol nekem kell bizonyítanom, ahol újabb és újabb remek dolgokat várnak tőlem. Én ezt már megrajzoltam, én már végeztem vele, bizonyos tekintetben el is engedtem, és ettől jövök rá, hogy valójában tényleg semmi okom nincs nemet mondani Catnek. Egy-két részlet persze bizonyára tisztázásra szorul, de attól még a lényeg mégis csak ez, neki mindenképp. Erre következtetek abból is, amit rám zúdít, figyelmes csenddel hallgatom, egyszer majdnem szóra nyitom a számat, de aztán inkább hagyom, hogy elmondhassa, amit szeretne, anélkül, hogy félbeszakítanám. - Ne haragudj. Nem azért nem mondtam sokat, mert baj lenne, csak nem vagyok túl jó a szavakkal - ismerem be először is némi önkritikával, nem mintha nem szeretnék beszélni, vagy ne beszélnék, ha van mit mondanom, egyszerűen csak néha úgy érzem, nem tudom megfelelően kifejezni, amit valójában érzek vagy gondolok, és ahelyett, hogy félreértetném magam, alkalmasint mondjuk kellemetlenül, vagy visszafordíthatatlanul, inkább nem szólalok meg alapos gondolkodás nélkül. - Nyugodtan felhasználhatod a mintát. Igazából rettentően szürreális nekem ez az egész. Ezer ehhez hasonló mintát csináltam már életemben, folyton csinálok ilyesmit, ha valami eszembe jut, alkalmasint egy órát sem vesz el az életemből, hogy valamit lefessek. Két hónapunk volt erre a feladatra, de egy hétvégém is alig ment rá... nem azért, mert annyira szuper lennék, csak így működöm. Elég szürreális, hogy ilyen apróságból valami sokkal nagyobb legyen - tényleg nem magamat akarom fényezni, igazából egyáltalán nem vagyok jó abban, hogy magamat fényezzem, még csak azt sem mondanám, hogy életem fő műve volt az a pár minta, ami végül bekerült a kiállításba, és technikailag például semmi kihívás nem is volt benne. Ez inkább a nézőpontról szól, arról, hogyan látjuk a világot és mi ragadja meg benne a figyelmünk, hogyan tudjuk ezt átalakítani valami mássá. A tanáraim szerint nekem ez a nagy erősségem. Számomra ez inkább valami megfoghatatlan. Mindig is ilyen voltam, mindig is így alkottam, és igazság szerint néha nehéz elfogadni, hogy ami a tehetségem magja, az egyszerűen csak én vagyok és ez nem olyasmi, amiben lehetek jobb, vagy gyökeresen más, hacsak én magam nem változok meg gyökeresen, ami viszont csakis tőlem függetlenül történhet. Azt hiszem, ilyesmibe beavatni Catet tényleg tök felesleges lenne. Nem is tartozik ide és talán nem is érdekli. - Azt hiszem, tudok kihez fordulni tanácsért és jogi képviseletért. Ezekről a dolgokról tényleg nem tudok semmit, szóval még csak kérdezni sem tudok ilyen gyakorlati dolgokról... nem hiszem, hogy túlságosan bele szeretnék szólni abba, mihez kezdesz a mintával. Nekem tulajdonképpen már nincs szükségem rá, és mivel alapvetően nem ezt csinálom, nem tűnik túl nagy lemondásnak, ha a továbbiakban nem használhatom. Azt hiszem, az érdekelne inkább, mihez kellene tartanom magam... nem hiszem, hogy meg tudnám ígérni, hogy soha többé nem csinálok semmit, ami egyáltalán nem hasonlít rá. Bizonyára nem lenne ugyanez, de ez egy kicsit mégis csak én vagyok, ha érted, mire gondolok. És azt hiszem, érdekelne, milyen technikával fogjátok ezt átértelmezni anyagokra... mármint én tussal és tintával dolgoztam, de nem értek hozzá, hogy ez egyáltalán szóba jöhet-e - próbálok Cat kedvéért inkább hangosan gondolkodni, mint odabenn a fejemben és remélem, szegény tud követni.
Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy szabadkozik, hogy azért nem beszélt sokat, mert szerinte nem jól bánik a szavakkal. – Sok művész van ezzel így, és ez nem is probléma. Csak azt szeretném, ha velem mernél beszélni, akárhogy is – jegyzem meg. Nem érdekel, ha suta, ha rosszul használja a szavakat, ha valami olyat mond, amit nem kéne, vagy nem illik. Csak beszéljen. És végre beszél, amitől elég nagy kő esik le a mellkasomról. Persze be tudom magamnak beszélni, hogy nem akartam ezt annyira, hogy lesz valami más, lesz valami jobb ötletem, de napok óta ezzel a fejemben kelek és fekszem, igenis fájna, ha nem menne bele végül. A képzelőerőmnek, a kreativitásomnak, nem tudom, hogyan fejezzem ki. Egy ilyen hónapokra vissza tud vetni minden kreativitásra való kedvet sajnos. Ezért veszélyes mindig másokkal dolgozni. Ugyanakkor jó dolgok tudnak kisülni belőle, ha valami külső dolog ihlet meg. Sehogy se jó, talán. – Talán pont azért, mert neked ez egy mindennapos dolog. A saját dolgai az embernek utána ritkán inspirálóak... Vagy legalábbis én így működöm. Az inspiráció kívülről jön. Neked is lehetett ezekhez a mintákhoz, nekem pedig a mintáid lettek azok. Biztosan furcsa, sőt, tudom, hogy furcsa, én is szembe találkozom otthon elkészített, vagy kicsit módosított terveimmel – bólintok rá. Értem, hogy érti. Azt sem tudná bárki megcsinálni, amit én, legalábbis nem úgy, mint én, és más sem képest úgy megfogni dolgokat, mint ő. Mármint nem tudom, nem ismerem a teljes portfólióját, a mondandójából ítélek csak. Annak is örülök, hogy van kihez fordulnia tanácsért, mert nem feltétlenül kedvelem, akit ajánlani tudtam volna. Ó, szakmailag nagyon alkalmas lett volna rá, de a barátaimat nem kérhetem meg ilyesmire, aki meg nem a barátom, az... nem a barátom. Ebben a szakmában ez kicsit bonyolult. Szóval egyáltalán nem bánom, ha megvannak a maga emberei erre. – Nem tiltaná meg senki, hogy használd a saját mintád, Cece – nézek rá kicsit értetlenül. – Ez nem arról szól, hogy akkor innentől nincs felette hatalmad úgymond, és átkerül az én birtokomba. Ez a te szellemi terméked. És persze, hogy alkothatsz hasonlókat is. Amit én szeretnék, az olyasmivel jár, hogy teszem azt három évig ne add el ugyanezt a mintát divattervezőnek, vagy olyan ágazatba, ahol divatcikkeket gyártanak belőle. Te használhatod, ahogy szeretnéd, csak a használati jogának értékesítése lesz egy darabig korlátozott. És most hogy így mondod, talán szeretném, ha megfontolnál egy olyan kitételt, hogy mintát egy-két évig szintén nem adsz el ilyen céllal. Természetesen a szerződésben foglalt összeg ezért kárpótolna. Ezért kellenek majd szakemberek és ügyvédek, hogy ennek az árát konkrétumokba tudjuk foglalni – magyarázom. Mondhatok én most akármit, még én magam sem csináltam ilyen jellegű dolgot, de azt tudom, hogy bármilyen felhasználási jog megszerzése bonyolult. Az én ügyvédem már belevetette magát a témába, és folyamatban van egy kezdő ajánlat felvázolása. Majd kiderül, mi lesz belőle. – Ó, és a technika – kapok észbe, aztán intek, hogy kövessen, a varrógép felé, ahonnan felálltam, mikor megérkezett. – Ebben is elég széles skálában gondolkodom. Tudom, hogy nagy elrugaszkodás, de szerintem hímzésként is működik, például – veszek elő egy aranyszínű selyem anyagot, amibe feketével belehímeztem a mintát... tegnapelőtt éjjel, aztán keresek a nyári kollekcióból egy anyagot, amit különösen szerettem, és az alapját tussal készíttettük. – De igazából van egy hölgy japánban, aki megrendelésre gyönyörűen megfesti tussal tiszta selyemre, olyan méretben és minőségben, hogy utána anyagra nyomtatható legyen. Horgolni is lehet, lézervágott is lehet, pont az lesz a lényeg, hogy nem ugyanaz lesz semmi, és mégis... ugyanaz lesz. Már ha ennek így látod értelmét. Tudom, hogy vizuálisan eltér a hatása a te mintádtól, de ez lenne benne a... játék – nézek rá kérdőn. Fogalmam sincs, másnak felfogható-e, mikor anyagokról, mintákról, textúrákról, kombinációkról beszélek. Nehéz úgy, hogy a többsége a fejemben van, és egy nem szakmabeli nem tudja, milyen a felsorolt dolgok érintése, vagy mire gondolok, ha technikákat említek.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
Furcsa dolog ez a merni beszélni. Miután apa meghalt, meggyőződésem volt, hogy a legtöbb emberrel nem érdemes beszélni. Mert kivel beszéltem volna azokról a dolgokról, amelyekről korábban apával beszéltem, az anyámmal? Az én anyámmal? A gondolat olyan keserűvé tett mindent, hogy összességében kezdtem el kevesebbet beszélni. Mintha elzártak volna rajtam egy csapot. Addig nem is sikerült újra megnyitnom, amíg el nem szabadultam otthonról, és úgy érzem, teljesen azóta sincs nyitva, mintha arra már soha nem is lennék képes. Nem azért, mert jelen esetben mondjuk ne bíznék Catben, vagy ne akarnék beszélni vele. De néha úgy érzem, már senki nem fog pont úgy megérteni, senkivel sem lesz már olyan könnyű, mint vele. Azért igyekszem. Most kivételesen tényleg igyekszem. El is mosolyodom, bólintok - jelzem, hogy értem, és nem a szimpátia hiánya tart vissza, talán csak néha kicsit máshogy és más tempóban működök, mint mások. De talán ez olyasmi, ami minden egyes ember esetében egy egyedi dolog. - Igen, gondolom valami ilyesmi... - hagyom rá Catre egy féloldalas mosollyal, noha egyébként teljesen biztos vagyok benne, hogy igaza van. Ritkán veszem elő újra azokat a munkáimat, amelyeket befejezettnek tartok. Van persze egy csomó, ami úgy érzem, sosem lesz kész, sosem lesz elég jó, sosem lesz tökéletes, azokat folyton elő-előveszem, de ha egyszer valamit késznek nyilvánítok, ritkán érzek rá kényszert, hogy nézegessem, vagy ihletet merítsek belőle. Mintha kis ajtók mögé zárnám őket. Egy-két dologról akár meg is feledkezem, amivel nem vagyok elég elégedett, vagy ami olyan ihletésből fakadt, ami már nem köt le annyira. Ki tudja, mi lesz ezzel a mintával pár év múlva? Ha nincs Cat, talán egy fiókban végzi és soha többet rá sem nézek, eszembe sem jut. Tulajdonképpen bármihez is akar kezdeni vele, tényleg semmi nem tűnik túl nagy lemondásnak azért, hogy legalább egy kicsike elismerést kapjak valamiért, amit csinálok. Na meg, pénzt. Mert ha jól értem, mindez a jogi fakszni azért van, hogy tényleg üzleteljünk. Bár ezt... nos, ezt tényleg nem tudom megfelelően felmérni. Még csak elképzelni sem tudom, milyen összegekről lehet szó, mi ebben a helyzetben a reális, vagy a túlzó. Esetemben mondjuk minden túlzásnak fog érződni, ezt már most érzem. Elég csak ránézni Catre, elég körbenézni a műhelyében, megnézni az épületet, figyelni az embereket, akik itt dolgoznak. Ez akár lehetne a mennyország is, a kollégiumi szobámhoz meg a tényhez képest, hogy vagy hat éve nem jártam rendes fodrásznál. - Ó. Oké. Ez egyáltalán nem hangzik rosszul - mondom nagyokat pislogva, én nyilván azt hittem, hogy ez valamilyen formában teljesen ki fog kerülni a kezemből. Azt hiszem, az sem lenne nagy baj, inkább csak a lelkemet bántaná, semhogy komolyan aggasztana, de ennek fényében az ajánlat csak még kedvezőbbnek tűnik - Őszintén szólva, sosem gondoltam arra, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Eszembe sem jutott. Még csak soha el sem gondolkodtam azon, hogy minták esetleg így kerülhetnek anyagokra meg ruhákra... nem mintha lenne ezzel bármi baj, de én elsősorban festek. Portrékat, apró-cseprő dolgokat, néha egészen céltalanul. Ez csak egy iskolai feladat volt... - majdnem meg is vonom a vállamat, de nem akarok nyeglének tűnni, vagy olyasvalakinek, akinek ez nem is nagy dolog. Dehogynem az. Csak egyáltalán nem számítottam rá és tényleg soha nem játszottam el a gondolattal. - Szóval... összességében, mindezek ellen nekem nem lenne ellenvetésem - egészítem ki magam kicsit sután, miközben követem Catet a varrógépig, ahol aztán lehetőségem van szemügyre venni a saját munkámat hímzésként, és minden mást meg igyekszem nem tátott szájjal hallgatni. Ez az egész tényleg sokkal nagyobb nálam - Váó - csúszik is ki a számon, nehéz elképzelni, hogy egy Cathez hasonló nőt ilyen sok mindenre megihlessen egy apróság, amit én hoztam létre - Hát, oké. Ez mind elég izgalmasan hangzik, szóval... mit kell mondanom? Hogy vágjunk bele? - mosolyodok el a végére játékosan, hogy ne vegye komolyan a "kell" értelmét, nem érzek ugyanis semmiféle presszionálást. Egyszerűen csak nem látom okát, miért ne vághatnánk bele. Együtt.
Kicsit megkönnyebbülten elmosolyodom, mikor azt mondja, hogy amit felvázoltam, az nem hangzik rosszul, hiszen reméltem, hogy így lesz. – Ugye? És nem győzöm hangsúlyozni, hogy az egész folyamat a kompromisszumokról szól, szóval bármivel kapcsolatban nem érzed magad kényelmesen, csak szólj, és áttárgyaljuk. Vagy azt, hogy miért szükséges, vagy azt, hogy hogyan változtathatnánk meg. - Én is művészféle volnék, bár ezt inkább nem hangoztatom olyanok előtt, akik a művészet tradicionálisabb formáit kultiválják, de azért el tudom képzelni, milyen bizonytalanul érezheti most magát ebben a szituációban. Én is voltam ilyen helyzetekben. Az első divatbemutató, aminek a koncepciójáért felelős voltam... Hát mit ne mondjak, közel álltam az agyvérzéshez. Az elsők mindig a legnehezebbek. Aztán annyira belejön az ember, hogy ha nincsenek új elsők, hát keres, csak az adrenalin bomba miatt. Na jó, ez lehet, hogy csak én vagyok. – A művész általában nem azért alkot, hogy művész legyen, hanem mert van benne valami, amit ki szeretne adni magából. Aki azért csinál mintákat, hogy mintákat csináljon... az olyan is. A művész inspirál másokat. Esetünkben te engem, hogy részedről nem volt szándékos, végeredményében nem számít – mutatok rá. Mindegy, miért készítette el, amit elkészített, számomra az jelentett valamit, elindított egy úton, és ez számomra felbecsülhetetlen. Pláne ha még tényleg sikerül is leszerződnünk. Ami úgy néz ki... talán sikerül? Legalábbis most nincs ellenvetése. Ami gondolom azt hivatott jelenteni, hogy az eddig elmondottak alapján ő a részéről benne van. Azért persze tovább győzködöm a lehetséges minta-megoldásokon keresztül is, hogy értse, mennyire... széleskörűnek képzelem ezt az egészet. Különben is, eddig még senkinek sem igazán mertem belelendülni ennek az egész ötletnek a kifejtésébe, mert hát előbb a minta tulajdonosával szerettem volna felvenni a kapcsolatot. Szóval most itt van, és a nyakába zúdítom, amit eddig visszatartottam. Attól eltekintve, hogy kicsit megilletődöttnek tűnik úgy az egész megbeszélés alatt, jól viseli. – Úgy érted, mi a varázsszó, amitől ez az egész beindul? – nevetek fel kicsit, ahogy viccelődik. – A vágjunk bele tökéletes. Bár őszintén, itt és most, mielőtt beszélnél valakivel, aki belelát a szakmába, és el tudja magyarázni, mire is készülünk, nem sokkal tudunk tovább jutni. Meg hát ügyvédek nélkül sem. Engem viszont boldoggá teszel, és azt hiszem, most három napig nem alszom, annyira felpörögtem – felelem meg azért a kérdését is, a viccelődésen kívül. – Plusz ha van még bármi kérdésed, akár a céggel, akár velem kapcsolatban, itt a lehetőség, hogy feltedd. Én könnyű helyzetben vagyok, csak a mintádat szeretném, ez nem kérdéses. Te vagy az, aki épp az előtt állsz, hogy valaki más gondjaira bízd egy művedet, és igazából nem tudhatod, mi lesz pontosan belőle – intek vissza az ülőgarnitúra felé, ahol kezdetnek leültünk, mutatva, hogy leülhetünk újra, ha gondolja. Persze azt is megértem, ha mennie kell, bár úgy gondolom, egy ilyen találkozónak, amiről semmit sem tud, biztos nem fél órát hagyott a mai programjában. Én magam sem fél órát hagytam, mára lemondattam minden más. Meg tegnapra és tegnapelőttre is, most nem igazán vagyok emberbarát hangulatban. Mint általában, mikor elkap a gépszíj ihlet terén. Lassan a drága férjem keresőcsapatokat küld utánam, annyira eltűntem, de emiatt nem igazán aggódom, tudom mivel kárpótolni, az ihletet viszont nem, ha semmibe veszem. Az ihlet nem igazán szereti, ha ignorálják, sértődékeny egy fajta.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
Halkan felnevetek, ha nem én vagyok itt, talán sokkal professzionálisabban megy ez az egész, de úgy vagyok vele, hogy Kat bizonyára nem számíthatott semmi másra. Még az a szerencse, hogy az iskolában látta a mintáimat és bizonyára tökéletesen tudatában volt annak, hogy nem csak diák vagyok, de meglehetősen fiatal is, és talán nem voltak illúziói azzal kapcsolatban sem, hogy még soha nem kopogtatott ilyen lehetőség az ajtómon. Bizonyos tekintetben nem érzem úgy, hogy itt most meg kellene játszanom magam. Mi értelme lenne? Nyilván hamar kiderülne, hogy egyáltalán nem értek ehhez az egészhez, sem üzleti, sem pénzügyi, sem jogi szempontból, meg aztán még a divathoz sincs sok közöm. Ha azt akarnám elhitetni vele, hogy ez nem így van, később meg kiderülne, mekkorát kamuztam... hát az tök ciki lenne. Inkább benyelem, hogy elég tudatlannak és tapasztalatlannak tűnök. Elvégre az vagyok. Ha ez Katet nem tartja vissza, akkor nincs ezzel semmi gond, valahol mindenkinek el kell kezdenie. - Hát... akkor azt hiszem, örülök én is - mondom aztán mosollyá szelidítve a nevetést, ha megtette varázsszónak a vágjunk bele, hát az tökéletes, mert más nem jutott eszembe és egyébként sem szeretem a túlzott körülményeskedést, ahol nem indokolt. Biztos vagyok benne, hogy még egy csomó megbeszélést túlzónak és részletekbe menőnek fogok érezni, de az igazság az, hogy nem nagyon látom, hogyan veszíthetnék ezzel az egésszel. Egyetlen mintáról van szó, amire nekem semmi szükségem, amihez nem valószínű, hogy akarok hasonlókat csinálni, alapvetően nem tervezek mintákat alkotni úgy egyáltalán, és már ez az egy lehetőség is elég nagy anyagi támogatásnak bizonyulhat, én meg nem vagyok telhetetlen, hogy ezekután máshova menjek házalni ilyen munkákért. Én nem ezt csinálom. Szóval összességében nem gondolnám, hogy különösebb erőfeszítést fog igényelni tőlem ez az egész, de azért biztos, hogy szó nélkül alá fogom vetni magam bárminek is. Engedelmesen ott hagyom a terveket is, hogy visszamenjünk a kanapéra, nem is bánom, ha visszaülünk, mert akkor nem kell olyan esetlenül téblábolnom Kat mellett, és letehetem az asztalra a javarészt kiürült kávés csészét is. Elgondolkodva nézek rá, hirtelen nehéz eldönteni, mi is releváns, vagy nem annyira releváns kérdés, ahogy azt sem tudom pontosan, mennyire akarok itt bármibe is belemászni, de azért egy, vagy két dolog éppenséggel eszembe is jut, szóval akár meg is kérdezhetem róla. Egyébként is kíváncsi alkat vagyok - úgy gondolom, valaki, aki kreatív energiákból táplálkozik, annak muszáj is kíváncsinak és nyitottnak lenni, mert nem lehet egy zárt, sötét dobozban alkotni és ihletődni. - Ha nem bánnád, mesélhetnél nekem egy kicsit a cégről. Mármint, oké, rákerestem, beismerem, de sosem követtem aktívan a divatéletet, szóval nem sokat tudok róla, rólad... - persze, az ember ismeri az olyan nagy neveket, mint Coco Chanel és Christian Dior, ha nagyon akarna, már biztos ezernyi helyen olvashatná el az ő és a divatházuk történetét, de azt hiszem, sokkal nehezebb utánajárni a kortárs alkotóknak mindig, én pedig, ahogy beismertem az előbb, nem mozgok otthonosan ezen a terepen, ami még nem jelenti azt, hogy ne is érdekelne.
Szeretem megnevettetni az embereket, és egy Cece számára ilyen ismeretlen terepen ezt elérni tényleg örömet okoz. Nem vagyok az a bohóc típus, mint néhány ismerősöm, nem csinálok magamból bolondot csak azért, hogy mást nevetni lássak, még akkor sem, ha engem szórakoztatnak az olyan próbálkozások is. Viszont szeretem, ha a közelemben oldottak az emberek, ha sikerül megtalálnunk a közös hangot, és nagyon reménykedem, hogy ez Cece-vel is meg fog történni. Ezért családias maga a cég hangulata is, vallom, hogy így lehet a leghatékonyabban együtt dolgozni valami érdekében. – Azon leszek, hogy majd évek múlva, mikor erre visszanézel, akkor is örülj neki – mosolygok rá kedvesen. Félreértés ne essék, nem vagyok az a mindenkivel kedves és közvetlen fajta ember, megválasztom, kivel engedek meg magamnak ilyen viselkedést. És igen. Cece felé a nyíltságom részben érdekből történik, hiszen el szeretnék érni nála valamit. Ugyanakkor emlékekből is táplálkozik. Mindenkiből, aki a munkám során valaha kedves volt velem, nem lekezelő, lenéző, hideg és durva. Mert tudom, milyen, mikor ilyen érzésekkel találod szembe magad, holott másra lenne szükséged. Megküzdöttem vele a magam idejében, és szeretném azt hinni, hogy megtehetem, hogy másnak megkíméljem azt az érzést. A kanapéra visszaülve elhelyezkedem, lábaim összezárva, magam alá húzva, a bokáim érintkeznek. Egy póz, amit akkor is nehezen adok fel, ha tudatosan szeretném, mert belém nevelték. Néha elképzelem, hogy a brit Királynő büszke lenne a tartásomra, de ha ő nem is, hát anyám biztosan. Várom, hogy Cece kérdezzen, nem érzem kínosnak a csendet, látom rajta, hogy gondolkodik, mit kérdezhetne. Vagyis feltételezem, azon gondolkodik. Vagy azon, hogyan mentse ki magát, de akárhogy is, én ráérek. Mikor végül rákérdez a cégre, akaratlanul is körbefut a tekintetem a helyiség falain, de persze nem találom, amit keresek. Ez nem az a hely. – Ehhez a témához jobb színtér lenne az irodám, ott elég sok számomra kedves és fontos pillanat kikerült a cégről – jegyzem meg, még mindig a falakat nézve, amin itt nem képek vannak, hanem anyagok minden szabad felületen, vagy próbababák, meg úgy összességében, elég nagy alkotói káosz. – Édesanyám illemtan tanárnő. Szerintem már az első lépéseimet is felemelt fejjel kellett megtennem, és a babakocsiban is illendően kellett ülnöm. Anya mindig is kicsit reklámnak is használt, amiben persze nincs semmi rossz, sőt. A tökéletes tartásom, járásom, és a magasságom indított el arra, amerre ma vagyok. Modellkedni kezdtem, viszonylag fiatalon, tizenhárom évesen. Kifutókon, főként. Persze hamar elvarázsolt a divat, de sokat és keményen kellett dolgoznom, hogy a divat viszonozza az érzéseimet – csóválom meg a fejem kicsit, cinikus mosollyal éreztetve azt, amit nem mondok el mélyebben: piszok nehéz volt, és sok pofára eséssel járt. Szerencsére csak ritkán szó szerint. – Sok tekintetben szerencsém volt. A megfelelő emberek találtak szimpatikusnak, a megfelelő emberek baráti jobbját viszonoztam, és a megfelelő emberekkel hasonlított az ízlésünk. Sok-sok kapcsolati tőke... és sok-sok pénzre váltott kapcsolati tőke kellett ahhoz, hogy ott legyek, ahol ma. Ami még mindig nem a világ teteje, tenném hozzá. Mára van nevem a szakmában, de éppen azon a ponton vagyok, ahol egy-egy mozdulat ugyanúgy emelhet magasra, mint tehet mindent semmissé. Bizonyos rétegek ismernek, vannak, akik hallották a márka nevét, de a legtöbben még nem tudják, mi fán terem a Diehl. Amit most tervezek... hazárdjáték, őszintén. De eddig sem a biztonságos játék hozott idáig, szóval... izgalmas év elé nézek – legyezgetem magam színpadiasan a jobbommal, mintha a gondolatba is beleizzadnék. Pedig nem. Belebizsergek, inkább. – Túl sokat beszélek? Ne haragudj, de nem hazudtam, tényleg izgatottá tettél az előleges beleegyezéseddel. Próbáltam eddig nem túlzottan beleélni magam – szabadkozok kicsit. Egyszerre szeretnék mindent elmondani neki, és ugyanakkor egyedül maradni, hogy dolgozhassak. Aztán pedig hazamenni ünnepelni, amit valószínűleg Chris is értékelni fog.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
Nem kell megerőltetnem magam egy újabb mosolyért, amivel felnézek Katrinra. Talán bárki más a helyemben sokkal gyanakvóbb lenne vele, mint én, de én nem találom magamban a bizalmatlanságot, vagy a gyanakvást, ami alkalmasint hasznos ösztön a túléléshez. Ha az ember a lehető legrosszabbra számít, vagy arra, hogy átejtik, valószínűleg több mindenre fel van készülve, mint az, aki buta derűvel tekint a jövőbe. De ahogy mondtam, nekem itt semmi vesztenivalóm nincs. Legrosszabb esetben nem kapok a munkámért semmit, de őszintén? Voltaképpen még az sem veszteség, csak olyasmitől esnék el, ami eleve nem volt az enyém, szóval... lehet ezért nem érzem úgy, hogy figyelnem kell Kattel kapcsolatban a legapróbb jelekre, gesztusokra, a választott szavaira. Nem figyelem őt nagyítóval, csak elfogadok valóságosnak mindent, bármit, amit mond. Ha ez naivitás, hát legyen. Zsigerből úgy gondolom, itt és most legalábbis, hogy nincs okom kételkedni az ő igazságában, nem azt érzem rajta, hogy ki akarna babrálni velem, és bár persze, ez azért igenis üzlet, ahogy arra többször felhívta a figyelmemet, de azért közben mégiscsak egy kreatív alkotóról van szó. Azt hiszem, ha nagyon figyelni akarok valakire és bizalmatlankodni, majd még lesz lehetőségem így tenni a különböző megbeszéléseken és a szerződések ügyénél. Itt és most azonban inkább kényelmesen hátradőlök a fotelben és érdeklődő arckifejezéssel hallgatok mindent, amit Kat úgy dönt, hogy megoszt velem. Ami azt illeti, még beszédesebbnek is bizonyul, mint amire számítottam, mert igazán nem várom el tőle valójában, hogy órákon keresztül meséljen nekem - felteszem, épp eléggé elfoglalt nő, semhogy ideje legyen egy egész napot csacska beszélgetésekre áldozni, de mindenképpen szimpatikussá teszi, hogy nem akar azonnal lerázni azt követően, hogy rábólintottam a... nem tudom, mi ez egyébként, kollaboriáció? Az talán túlzás. Majd egy alkalmas pillanatban megkérdezem. Vagy inkább kivárom, hogyan utalunk majd rá az egyeztetések alatt. - Jaj, nem, dehogyis! Sőt. Szívesen hallgatom, tényleg érdekel, hogy kerültél ide, hogy miért épp azzal foglalkozol, amivel - végül is, ez mindig fontos. Megpróbálhatjuk elválasztani az embert, a személyt az alkotótól, de én nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges. Mégis csak a tapasztalataink, a múltunk, a saját érzésvilágunk és ízlésunk hoz létre valamit, ami másoknak vagy tetszik, vagy nem. És mindegy, hogy pozitív, vagy negatív visszajelzéseket vált ki, az a valami, amit létrehoztunk igenis belőlünk van... nem lenne pont ugyanolyan, ha egészen másfajta emberek lennénk, ezért nem hiszek abban, hogy ne számítana minden, ami valaha történt velünk, minden, amit valaha gondoltunk, éreztünk. Én sem hiszem, hogy valaha komolyan kezdtem volna venni a rajzolást, ha életem egy pontján ne az lett volna az egyetlen menedékem - És mi a cél? Feljutni a csúcsra? - kérdezek aztán vissza hangosan spekulálva, bár feltételezem, a legtöbb ember igenis áhítozik a sikerre, a megbecsülésre és általában nem érik be azzal, ahol vannak, vagy unatkozni kezdenének - Mit mondanál, kiknek tervezel egyébként? - jut eszembe aztán még egy kérdés, végül is Kat bíztatott arra, hogy ha felmerül bennem bármi, ne kíméljem, csak remélem, hogy ha már elege van a kérdezősködésből, akkor le fog állítani. De még van valami, amiről mindenképp meg akarom kérdezni, úgyhogy remélem, egy kicsit még bírja.
Kicsit megnyugtató, hogy úgy tűnik, tényleg nem csak udvariasságból kérdezett valamit, hanem érdekli is. Mindenem az udvariasság egyébként, szó szerint azon nőttem fel, és pont ezért látok át rajta hamar, érzem meg, mikor egy érdeklődés csak udvariasságból fakad, mikor egy bók üres, mikor egy mosoly mű. Ha Cece belejtett volna ide, mint egy üres fejű csacska kislány, aki csak sodródik az árral, most nem így beszélgetnénk. De Cece se nem üres fejű, se nem csacska, még ha úgy érzem, kicsit sodródik is az árral. Ki ne tenné ennyi idősen? Fenébe is, néha még én is megteszem. – Biztos vagyok benne, hogy volt az életemben olyan szakasz, mikor nem ezzel akartam foglalkozni, elvégre fiatalabb koromban azt sem tudtam, mi fán terem. De őszintén… nem tudnám megmondani. Mióta vágyom rá, hogy valamit csináljak, mióta van hivatástudatom, az ez. Szerencsére veszélyesen makacs tudok lenni – csóválom meg kicsit a fejem mosolyogva, ahogy szinte hallom apa hangját, amint ezt mondja. Soha nem különösebben értette meg a divat iránti lelkesedésemet, és sajnos már nem élte meg, hogy lássa, mi lett belőle, még a küszködős időkben elment. Amivel persze csak még küszködősebb lett minden. Dolgok, amikről nem beszél egy huszonéves idegennel az ember, csak elkomorodik pár pillanatra, majd inkább visszatér a jelenbe. - A cél? A csillagos ég – húzódik vigyorra a szám, ahogy megkérdezi, mi a cél, aztán kicsit elnevetem magam, csak halkan, röviden. – Nem, nem igazán. Én csak szeretem, amit csinálok, és szeretném tovább csinálni. Na már most… ezt akkor tehetem meg, ha sikerem van, így aztán sikerre vágyom. A befektetők valahogy nem szeretik, ha elveszítik a pénzüket, és a ruháim sem nagyon veszik, ha túl sok a kritika. Ahhoz ez az ipar túl szubjektív, hogy csak a magam örömére alkossak, így aztán nyitott szemmel járok és figyelek. Ugyanakkor nem tervezek túl magasra törni sem. Voltam része annak a világnak is, nem arra vágyom. – A nagy nevek mind-mind olyan összetett hálót alkotnak a divatvilágban, amit egy átlag külső szemlélő nem is érthet. Oda bekerülni nagyjából csak véráldozat útján lehet, ami meg sosem vonzott. Az ottmaradáshoz pedig mindig többre és többre kell emelni a tétet, ami nekem nem úgy tűnik, hogy megéri. – És te? Már ha szabad visszakérdeznem. Művész vagy. Mit szeretnél kezdeni magaddal? – érdeklődöm, és valóban érdekel. Sok művész, vagy magát művésznek valló egyén vesz körül a mindennapjaimban, és mindegyik egyedi a maga módján. Hogy kinek tervezek… Hányszor hallottam már ezt a kérdést interjúk során? – Erre van egy nagyon begyakorolt, nagyon szociálisan elfogadott válaszom: Minden nőnek, bármilyen korú, alakú, társadalmi osztályú, akármilyen a bőrszíne. Annak tervezek, akinek tetszik, amit csinálok – idézem magam, olyan hangon is, hogy érződjön, ez még szerintem is túl sok PR. Az interjúkon teljesen őszintén el tudom mondani, mert valahol igaz. Valahol. – Magunk között szólva, nem figyelve arra, kit bántok meg, és kit nem: Magamnak tervezek. Ne érts félre, nem magamra terezek, bár az is előfordul. Hanem magamnak. Az a fixa ideám, hogy ha jól érzi magát az ember abban, amit hord, ha előnyös számára, akkor magabiztosabb lesz, jobban érzi magát, ne adj isten boldogabbá válik. Csak mert csinosnak érzi magát. És szerintem ez még azoknál a nőknél is így van, akik egyébként nem fektetnek sok időt vagy energiát a kinézetükbe. Ennek ellenére sokan nem tudják eltalálni a stílusukat, mi előnyös nekik, mit mivel vegyenek fel, milyen anyagot milyen anyaggal, milyen színt milyen mintával kombináljanak, és a többi. Ránézek egy nőre, szépnek látom, és nem értem, hogy miért nem azt a szépséget hangsúlyozza, amije van, miért egy olyan tucattermék van rajta, ami még egy elvileg tökéletes alkatú próbababán is úgy áll, mint valami krumpliszsák. Szóval magamnak tervezek. Egy olyan világot, ahol minden nő magabiztosan azt viselheti, ami a legjobb tulajdonságait hangsúlyozza. A fantáziámat legalábbis többnyire az ilyen látott… divatfélrecsúszások indítják be. Lehet, hogy felszínesnek tűnik… és talán az is. De ismerem azt az érzést, hogy még ha a bőrömben nem is, de a ruhámban jól érzem magam, mennyire mássá tud tenni mindent.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
- Azt hiszem, értelek. Ezzel valahogy én is így vagyok - bár azt hiszem, nem tudnám ilyen konkrétan megfogalmazni, mint ő, méghozzá azért, mert amit én csinálok, még sokkal kevésbé kiforrott, hovatovább nem tudok rá valószínűleg soha felhúzni egy céget. Nem azért, mert béna lennék, egyszerűen csak a festészet nem egy olyan termék, aminek hinnék a sokszorosításában és bizonyos céllal történő eladásában. Sosem akartam egy sokadig művész lenni, akinek ötven év múlva pólokra és Ikea plakátokra nyomtatják az eredeti műveit, és talán a vonalkód lábjegyzetében helyet kap a neve. Engem nem különösebben érdekel az sem, hogy híres leszek-e, vagy sem. Én csak szeretném folytatni, amit most is csinálok, és közben lehetőleg szeretnék nem éhen halni. Szeretnék jó lenni, persze, és jó lenne, ha elismernének, de nem vágyok az egész világra, elég, ha azok elismerik a képességeimet, akik nekem számítanak, akiknek adok a véleményére. - Mármint hogy... én csak szeretném azt csinálni, amit szeretek és amiben jó vagyok. Rajzolni és festeni és nem azért, hogy valakinek kielégítsem valamilyen elképzelését, én azt akarom rajzolni és festeni, ami jól esik. Nagyon szeretek apróságokat skiccelni, kis részleteket, vagy portékat, nagy vásznakra, kicsikre, grafittal, vagy tussal, igazából ez a kedvencem, még gyerekkoromban tanítottak meg arra, hogyan festenek a kínaiak tusmosással. Épp csak nem olyan dolgokat festek vele, mint manapság a buddhista szerzetesek - nem mintha nem boldogulnék el bármi mással is, az iskolának valahol pont az a lényege, hogy egyszerre akarjanak mindent is lenyomni a torkodon, meg elérni, hogy megtaláld a saját hangod, a saját módszered és stílusod, de nekem valahogy egy ideje már az az érzésem, hogy én megtaláltam. Végül mindegy, mit próbálok ki, mindig visszakanyarodok ugyanoda, Mr. Kramer görbe farkú macskájához, az egyik első alanyomhoz, akit tintával festettem le. Meglehet, ez rettentően naiv elgondolás. Minden második héten legalább két napig azon aggódok, hogy előbb-utóbb biztosan éhen fogok halni, arra gondolok, mégis mi a fenéért venne tőlem bárki bármit valaha, hogy előbb-utóbb Berrimanék is rám fognak unni, csak az újdonság varázsa miatt gyümölcsöző egyelőre a kapcsolatunk. Aztán közben meg ilyenek történnek velem, mint most, ülök itt, és számomra tök szürreális dolgokról beszélgetünk. Bár nem osztozom Kattel a divat iránti rajongásban, attól még ugyanolyan jó hallgatni bárkit, aki tud valamiről ilyen őszinte szenvedéllyel beszélni. Hirtelen el is kezdem magam valahogy rosszul érezni a saját ruháimban, el tudom képzelni, hogy milyennek tűnhetek a szemében, amikor a cuccaim felét turkálóból szerzem, a másik felét pedig pont olyan tucat áruházakból, amelyeket meg tudok fizetni. Nem mintha egyébként ne tudnám észrevenni, ha valami szép, vagy minőségi, de esetemben a szükség nagyobb úr, aligha engedhetnék meg magamnak például bármit, amit Kat tervez, amikor magamról is gondoskodnom kell, sokkal alapvetőbb szinten, semhogy milyen ruháim vannak. Ezzel együtt még érthetnék mondjuk jobban a témához, de engem sosem szippantott be a dolog igazán, mindig úgy voltam vele, hogy nem fájdítom inkább a szívemet, majd foglalkozom a szép ruhákkal akkor, ha mondjuk egy kiállítóterem minden faláról én lógok le. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy még akkor is kis pályás lennék azokhoz az összegekhez képest, melyeket ebben a szakmában csak úgy félvállról rányomnak egy címkére. Ha használnak egyáltalán árcédulákat. Hirtelen meg akarom erről kérdezni Katet, de aztán inkább nem teszem. Ez valójában nem fontos. - Nem is tudom... talán felszínes, de közben meg ma már a külsőségek is olyan alapvető szükségeletek, mint enni, inni, aludni, sokkal többet jelent már az ember megjelenése, mint azt, hogy az illető netán felszínes, vagy hiú, és pont annyira hozzájárul a közérzetünkhöz, mint hogy ettünk-e eleget - és közben persze ennek én is tökéletesen tudatában vagyok, épp csak vannak közegek, ahol mindez jobban számít, meg olyanok, ahol kevésbé. Nálunk, ahol mindig mindenki kócos, kialvatlan, és válogatott festékanyagoktól foltos minden ruhája afféle szakmai ártalomként és egyúttal büszkeségként, ez annyira nem fontos - Szóval igazából... szerintem ez annyira nem is felszínes, valami jót szeretnél adni magadnak és másoknak - vonom végül le a magam következtetését. - Igazából már csak egy dolog érdekelne... hol és hogyan és miből készülnek a ruháid? Mármint, mennyire fenntartható és környezetkímélő ez az egész? Ha valami fontos, akkor azt hiszem, ez az, meg hogy vajon milyen körülmények között és hol dolgoznak azok, akik a legapróbb robotmunkát végzik... - nézek fel most kicsit óvatosan Katre, nyilván nem fogom megkérdezni, hogy Bangladeshben varrat-e gyerekekkel, de igazából azt remélem, hogy a mai nagyobb divatcégek ilyesmit már úgysem engedhetnek meg maguknak, a saját nevük tisztaságának érdekében. De azért jó lenne, ha erről biztosítani is tudna.
- Találtál magadnak egy technikát, amivel ki tudod fejezni magad – bólintok rá lelkesen. – Azt hiszem, minden művészléleknek ez egyszerre a legkönnyebb és a legnehezebb. Mert ha egyszer megvan, érzi az ember, és követi. Ha nincs meg… az kínlódás. Van, aki egy egész életet leél úgy, hogy küszködik, hogyan fejezze ki azt, ami benne van. Aztán néha úgy érzi az ember, hogy ami eddig jó volt, már nem elég, és változtat, fejlődik… Alapvetően gyönyörű folyamat. Szeretek figyelemmel kísérni mindenféle művészt, érdekes dolgokat produkál néha számukra az élet – osztom meg vele, de azt nem teszem hozzá, hogy ezennel ő is felkerült a radaromra. A munkám miatt elég sok művésszel találkozom, és tényleg figyelemmel is kísérem azok munkásságát, akik érdekelnek. Cece, ha ez az egész létrejön, valami esszenciális módon az életem, a munkásságom részévé válik. Nem birtokoljuk egymást semmilyen formában, és mégis, hasonló összefonódás ez, mint egy kapcsolat. Nem fog maga az együttműködés sokáig tartani valószínűleg, nem szokás az ilyeneknek, de örökre nyomot hagy mindkettőnk portfóliójában. Egy művésznél pedig ez… nagy szó. Kollaboráció. Kíváncsi vagyok, Cece ennek mennyre érzi a súlyát, mennyire nem. Olyan kis fiatal még… Huszonpár? Akkoriban nem éreztem én még a súlyát semminek sem, nem igazán. Csak izgalmas legyen minden, pörögjenek az események. Azt mondjuk most is szeretem. Kicsit megnyugszom, ahogy a szavaiból ítélve sikerült rendesen elmondanom, mi is inspirált a tervezésre, mert nem háborodik fel, vagy talál sekélyesnek. Nem vagyok az. Sosem ítélek meg egy könyvet a borítója alapján, nem Pradat hordó emberekre sem fintorgok rá. Nem érdekel, egy ruha mennyibe kerül, nem érdekel, mi a márkája (kivéve, ha az enyém, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, ki mást mond, az hazudik), míg ránézek valakire, és az a valaki abban érzi jól magát, amiben van. Én csak azt szeretném, ha a ruháim segítenének ebben. Ennyi. Trish, a titkárnőm erre a legtökéletesebb példa. Mióta van szerintem szabad akarata, azaz nem az anyja öltözteti, csak használt ruhákat hajlandó hordani. Akármilyet. Sokszor maga javítja, szabja át. És jól érzi magát bennük, büszke rá, én is imádom bennük, és büszke vagyok rá. Még azokat is átalakítja, amit tőlem kap, a próba darabok közül. Szórakoztat. Egy ruha két élete. – Én is így gondolom. Nem kötelező megvenni semmit, amit gyártunk, viszont aki megveszi, szeretném, ha jobban érezné magát benne. Ennyi, igazából. Akit nem érdekel a divat, az úgysem ebben az árkategóriában vásárol, akit érdekel, az pedig csinos szeretne lenni. Persze távolról sem azt szeretném sugallni, hogy tervezői ruhák kellenek hozzá, hogy valaki csinos legyen. Mert nem. Például a te korosztályodnak… van egy olyan kisugárzása, mintha tiétek lenne a világ, és ennek tudatában is lennétek. Nos, akiben ez megvan, járhat abban a krumpliszsákban is, akkor is sütni fog róla. A magabiztosság öltöztet – nevetek fel kicsit, halkan. Hazudnék, ha azt mondanám, bennem nem volt ilyen a húszas éveim elején. Kicsit sajnálom, hogy akkoriban Chris nem ismert. Vagy mégsem. Lehet, hogy kikészítettük volna egymást. Hátradőlök a kanapé háttámlájára, kezeim az ölembe ejtve, ahogy meghallom Cece hangján a bizonytalanságot a következő kérdése feltevése közben. A bizonytalanság ugyanis azt jelenti, hogy számít, mit válaszolok. Nagyon is. Jobban, mint a csevegés a cégről. – Hogy hol, és milyen körülmények között készülnek a ruháim, azt egyszerű megválaszolni, a high fashion világában igazából nem is lehet kérdés. Olaszországban. Ha a kizsákmányolástól tartasz, megnyugtathatlak, hogy esélytelen, az ország manufaktúrái már rég védegyletet hoztak létre ennek elkerülésében. Minden ruhánk annak igazolásával együtt érkezik, hogy minőségi anyagokból, minőségi eszközökkel, megfelelő munkakörülmények, és versenyképes bér fejében készültek. Többek között ezért adnak ki a ruháinkért annyit, amennyit. Még a Versacénél tanultam meg, hogy nem az, ahol spórolni kell. A prototípusok, egyéni rendelések pedig itt készülnek a varrodában egy kreatív csapat által. Ha szeretnéd, egyszer megismerkedhetsz velük – ajánlom fel, bár úgy sejtem, annyira nem érdekli a dolog. A kérdése másik fele, amit elegánsan kikerültem elsőre… kicsit fogósabb. - Ami pedig a fenntarthatóságot illeti… Ott még nem tartok. Szeretnék. Hazudhatnék, hogy előrébb járok vele, de nem lenne értelme. Tisztában vagyok az ökológiai lábnyomunkkal, és hidd el, minden létező módon próbálom csökkenteni. Sajnos még nem tartok ott, hogy megfizettethessem a fenntarthatóságot a vevőimmel. Ahonnan az anyagot vesszük, a lehető legmodernebb környezetkímélő eljárásokat használja, de ennél többet ebben a témában jelenleg nem tudok felajánlani. Maximum ígéretet arra, hogy próbálkozunk, amivel csak tudunk – ismerem el. Kevesebb, mint szeretném, több, mint amint a high fashion nagy nevei többségükben megtesznek. Növelnem kell az eladásaimat, tágítani a vevőkört, hogy aztán egy kontrollált márka árnövelést ki tudjunk gazdálkodni.
Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying
- Igen, azt hiszem ez így van - helyeselek, hiszen aligha gondolhatnék erről mást. Én is látom, hogy dolgok, melyek nekem evidensek, azzal mások hogyan küszködnek az én szakomon, folyton váltogatják a módszereket, kísérleteznek, amihez képest én néha úgy érzem, kiszámítható és unalmas vagyok. Valahányszor kipróbálok valamit viszont, végül mégis visszakanyarodok ahhoz, amit eddig is használtam. Nem tudom még, hogy megbékéltem-e ezzel, de végeredményben kicsit olyan az egész, mintha nagyobb lenne nálam, mintha nem lenne felette hatalmam. Nekem ez megy. Másoknak meg ez sem, szóval minden csak nézőpont kérdése, ez éppúgy igaz a művészetben, mint az élet többi részén. Azért még valószínűleg sokat fogok kísérletezni, játszani, új dolgokkal ismerkedni, amiről Cat beszél, az olyasminek tűnik, amin bizonyára én magam is át fogok menni, mert bár néha indokolatlanul öregnek érzem magam, tudom, hogy objektívan nézve még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy azt mondjam valamire, "életem végéig ezt fogom csinálni". Ez egyszerre rémítő és izgalmas. Mint az élet maga. - Nem vagyok benne biztos, hogy ez bennem megvan, de azért értem, mire gondolsz - nevetek röviden, leginkább hangtalanul, és egyébként lehet, hogy ez a legtöbb ismerősömre is igaz. Csak szeretünk úgy tűnni, mint akik fél kézzel is lenyomják a világot, hogy kemények és sérthetetlenek vagyunk, akiket nem lehet bántani, de aztán meg nem vagyunk biztosak a világon semmiben sem, nem hogy magunkban, és nagyon könnyű minket megsebezni. Főleg a művészeket - szeret az ember úgy csinálni, mintha tényleg érinthetetlen lenne, mintha biztos lenne saját értékében és tehetségében, meg lenne győződve róla, hogy jó, ha nem egyenesen zseniális az, amit csinál; de aztán egy rossz kritika egyetlen embertől is könnyű szerrel romba dönthet mindent, de a világon mindent. Velem itt most nagyjából mondjuk épp a dolog ellenkezője történik, hirtelen mintha valamennyire felértékelődni látszana minden, amit csinálok; miközben egyáltalán nem, elvégre amit Cat kinézett magának, az nem az elsődleges profilom. De azért mégis csak az enyém és ez jó érzés, ahogy jó érzés akarva lenni, jó érzés szükségesnek lenni, ez nem olyasmi, ami azért ne legyezné az ember hiúságát és ne lenne igenis nagy dolog, érkezzék a megerősítés bármilyen formában. Jó lenne, ha adna ez nekem is egy ilyen öltöztetős-fajta magabiztosságot. De azért biztos, ami biztos, lehet nem ártana vennem pár inget az elkövetkezendő idők megbeszéléseire. Majd kérek segítséget Hildától... istenem, odáig lesz az örömtől, megkockáztatom, jobban, mint én. (Nem mintha én nem örülnék - csak neki valamifajta szuperképessége lehet, hogy nagyon tud dolgoknak örülni.) - Ezt jó hallani és elég jól hangzik, tényleg - ezúttal pedig a hangsúly nem csak a "jó"-n van, hanem azon is, hogy "elég". Nyilván én sem vagyok szent és nem hideg vízben zuhanyzok, meg ilyenek, de azt hiszem, ha mindannyian akár csak kicsit is törekszünk arra, hogy csökkentsük a környezetünk ember okozta pusztítását, már azzal beljebb vagyunk és sokszor a szándék is lehet ígéretes. Ahogy magamtól sem várom el, hogy komposztáljak mindent is (bár igyekszem), úgy Cattől sem azért kérdeztem ezeket a dolgokat, mert arra számítottam, csillagos ötösre fog vizsgázni belőle és feltalálja azt a selymet, ami majd megmenti a kihalástól a jegesmedvéket. Tudom, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű, de ezesetben tényleg elég, hogy tudom, nem hagyja hidegen ez az egész és nem veszi félvállról. Többet butaság lenne várnom ebben a kérdésben, ami pedig a munkaerő helyzetét illeti, tényleg nem tudnék mibe belekötni. Még sosem gondoltam ugyan bele, mi mindentől drágák az igazi, nívós divatházak termékei, de most, hogy így hallok róla, elég logikusnak tűnik, hogy például pont az ilyen dolgok miatt. - Persze, egyszer nagyon szívesen benéznék hozzájuk. Meg igazából bárhova, amin mondjuk majd átmennek ezek a tervek, ha már... - mondom félszeg mosollyal, elvégre tényleg érdekel a dolog, még úgy is, hogy voltaképpen nem értek semmihez, ami divattal kapcsolatos, de hát... végül is ezt sosem késő megváltoztatni, nem? - Azt hiszem, nincs több kérdésem. Vagyis hát... csak annyi, hogy akkor mi a következő lépés? Keressek magamnak egy ügyvédet, aki majd bejelentkezik? - vagy fordítva, vagy nem tudom, igazából csak mondja meg nekem, mit kell csinálnom, és biztosan rajta leszek, hogy úgy történjen és hozzáláthassunk a munkához. Mert arról legalább tudom, micsoda.
Arra, hogy benne nincs meg szerinte az a fajta magabiztosság, ami öltöztet, kicsit félrehajtott fejjel megint végigfuttatom rajta a tekintetem. Nem igazán értem. Gyönyörű. Azt hittem, csak az egész szituációnk miatt van egy kicsit visszafogott érzete, de ezek szerint mégsem. Sajnálom, mert rohadtul jó érzés, hiányzik. Nem is emlékszem, mikor tűnt el… De egy ponton túl rá kell jönnie az embernek, hogy nem az övé a világ. Én most azon vagyok, hogy a magam körüli világban legalább otthon érezzem magam. – Pedig lehetne. Gyönyörű, intelligens, művész vagy, bizonyos szempontból tényleg tiéd a világ – jegyzem meg végül mosolyogva, aztán legyintek kicsit, és válaszra sem várva hozzáteszem: - Persze tudom, ennek belülről kell jönnie, mondhatok én bármit. Vagy lehet, hogy csak bölcsebb vagy, mint én a te korodban. – Minden meglehet. Talán ő már kinőtt belőle. Vagy sosem volt meg benne. Lehet, hogy végeredményében ő járt jobban, mert abból az állapotból felébredni nem kellemes, és valahol örökké visszavágyik oda az ember. Ezért épülnek egész iparágak a fiatalság tartósítására. Akaratlanul is kicsit visszatartom a lélegzetem, ahogy a válaszára várok a fenntarthatósági dolgokkal kapcsolatban, de szerencsére nem zaklatta fel annyira, amennyire tartottam tőle. Volt már rá ugyanis példa, hogy ez kiborított embereket. Amit megértek, tényleg. De kis halak nem érhetnek el nagy változásokat, ahhoz pedig, hogy nagy hal legyek, egy darabig a cápákkal kell úsznom. Törődöm a Föld sorsával, de pillanatnyilag ennyire vagyok képes. Rajta vagyok az ügyön, hogy ez ne legyen örökké csak ennyi. – Örülök, ha nem ijeszt el a válasz – ismerem el. Tudom, hogy nem a legjobb, ami kapható. De a legjobb, amit adhatok egyelőre. Tisztában vagyok, hogy a mai fiatalok egy rétegének ez jelenleg mindenféle problémánál is fontosabb, és értem, miért. Csak épp… rég voltam már annyira idealista, mint azok a fiatalok. A magam realista módján azért próbálkozom. Ahogy bekéredzkedik kvázi a munkafolyamatokba, felnevetek, megkönnyebbülten, és kicsit hitetlenkedve is. – Egyelőre maximum a fejembe tudnálak beengedni, mert bármi is ott létezik. Amit ma itt láttál, az inkább csak egy… ötletvázlat. Bármi és minden érdemi munka még ezután következik, de természetesen szívesen látlak bármelyik munkafolyamatban, ha érdekel. – Nem egy elrugaszkodott kérés, bár nem is szokványos. De ha szeretné látni, több mint boldogan mutatom meg neki. Amint lesz mit. Magába az ötletelésbe nem vonnám be, mert ennek az én kollekciómnak kell lennie, és ismerem magam, ha neki valami látványosan nem tetszene, elkezdenék kételkedni magamban. Az pedig a divattervező halála. Mielőtt még befejezné az ügyvédes kérdését, már bólogatok is. – Igen. Beszéld meg velük a helyzetet, ők már onnan tudni fogják, hogy kezdjenek neki. Odakint Tina elkéri az elérhetőségeid, és megadja a miénket, a jogi képviseletünkével együtt. Meg persze, ha bármi kérdésed van, ne habozz hívni. Tényleg. Nem üres frázisként mondom, ha bármi nem tetszik, ahogy alakul, ne tartsd magadban, megoldjuk - biztatom, mert tényleg nem szeretném, ha visszafogna ilyesmit magában. Váltunk még pár szót, elhangzik pár standard udvariassági kör, aztán odakint megkeressük Tinát, aki tényleg elérhetőségeket cserél Cece-vel, míg én aláírok pár odakészített dokumentumot addig is. Felajánlom, hogy Jim, a sofőrünk elviszi, ahová szeretné, de visszautasítja, így a lift előtt elbúcsúzom az új múzsámtól. Akinek gyönyörű szemei vannak. Mióta megláttam, az egyik régi modellem jár az eszemben, még Versace időkből, szóval le is nézek a raktárba, hogy megkeressem. Mikor megvan, elégedett mosollyal veszem tudomásul, hogy tényleg szinte teljesen olyan árnyalatú, mint a szeme. Csodásan állna neki. Vajon elfogadná? Nos, próba szerencse… Inkább látnám rajta, mint a raktárban porosodni, szóval beadom a tisztítóba, mielőtt visszatérnék a tervezőasztalhoz. Aztán eléggé elveszítem a fonalat a világról körülöttem.
Kezdőlap
Alapvetően rendszerető ember vagyok, de bárkinek be kell látnia, hogy a divattervezés folyamatának kreatív része nem mehet rendezett körülmények között. Egyszerűen nem. Mindenhol skiccek, anyagok, minták, próbababák félig felöltöztetve, gombok, cipzárak, cérnák, övek, táskák, cipők. Minden, ami kellhet, és bármi, aki ötletet adhat. Az elmúlt hetem lázas tervezéssel folyt, a hétvégi művészeti börze, amin vendégelőadó voltam, meglepő dolgot hozott: új ihletet. Méghozzá egyetlen mintával. Nem példátlan ez a szakmában, én viszont eddig nem igazán ilyesmik köré építettem a kollekcióimat. Most mégis ez történik, valamiért. Legalábbis remélem, hogy ez történik, a minta birtokosa még nem mondta rá az áment. Tudtommal hajlik rá, elvégre csak egy diák egy művészeti iskolában, emlékszem, akkoriban minden pozitív visszajelzés a világot jelentette. Én pedig nem csak úgy elvenni tervezem a mintákat, ő meg örüljön, hogy használják, hanem szerződést szeretnék vele kötni a használatukról. Rendeset. 
| 
| 