- Halló? – ásítottam bele a kagylóba.
- Andrew? Andrew, ott vagy?
Az egyik Miles nagynéni hangja élesen csengett a telefonban, én pedig ijedtemben felültem a matracon (és csak azért jöttem rá, hogy ezt lehet amúgy hangosan is csinálni, hogy megpróbáltam halk lenni közben, csak nem igazán sikerült). Egy pillanatra lenéztem JJ-re, hogy felébredt-e a telefoncsörgésre. Nem moccant.
- Nem… nem igazán alkalmas most.
- Megígérted, hogy felhívod nagyapádat. Andrew, három napja kérlek, hogy hívd fel nagyapádat.
- Hogy a… i-igen, tudom, csak kiment fejemből. – Fojtott hangon beszéltem. Lecsúsztam a matracról, és elindultam ki a szobából.
- Hogy mondod?
- Ha letesszük, egyből fel is hívom. Ígérem. – Ezt már hangosabban mondtam.
- Nem, nem lesz az úgy jó. Akkor olyan lenne, mintha csak azért tennéd, mert én hívtalak téged, tudod---
- Jó, akkor mennyit várjak a hívásod után, hogy úgy tűnjön, mintha magamtól hívnám?
- Jézusom, Andew. Te már megint el vagy szállva, ugye?
- Hát ez a beszélgetés könnyebben menne, ha úgy lenne – dünnyögtem, inkább csak magamnak.
- Tessék?
- Azt mondtam, tényleg mennem kell most. Fel fogom hívni. Majd később, délután.
- Már javában délután van.
- Mi? – egy óra volt a falon, de az örökké kilenc óra tizenhárom percet mutatott, pedig önhatalmúlag már háromszor elemet cseréltem bennem. Mindenesetre azért csak azt bámultam, éppen annyira megütközve, amennyire a helyzet megkívánta.
- Csak mondd, hogy látunk holnap.
- Aha – feleltem elgondolkodva, még mindig az órára nézve.
- Az anyádat hiába próbáltam elérni – nem tudtam, hogy illene-e hozzátennem, hogy én is így vagyok az elmúlt két évben – szóval nagyon fontos lenne, hogy a többiek legalább téged lássanak.
- Aha.


Donnie Miles-szal egész életemben jó, ha háromszor találkoztam. Anyám keresztapja volt, illetve a nagyapám bátyja. Mióta ismerem, százévesnek hittem, de mint kiderült, halála percében éppen két napon múlt, hogy hetvennyolc legyen. Anya sokszor mesélt róla, főleg olyan sztorikat, hogy a pasasnak hány felesége volt, és hogy aztán melyikkel miért ment szét, de igazából egyiket sem jegyeztem meg. Apám dobott el a házig, egész úton valami új popslágert dúdolt, míg én feszengve ültem az érettségi öltönyömben (mindig mondtam, hogy egy nap még jó lesz temetésre is), míg én kedvtelenül bámultam az ablakon kifelé. Persze, hogy kimentette magát ebből az egészből, amúgy is minimum keresztre feszítenék, ha még egyszer megjelenne egy Miles-féle családi találkozón.
A hollywoodi filmek alapján az ember azt hinné, hogy csak úgy lehet tort ülni egy régen látott rokon hamvai felett, ha egy vad vihar közepette milliárdos örökségen osztoznak a résztvevők. De… a Miles-ok nem ilyenek. Anyám családja inkább az a fajta, akik ilyenkor virslit főznek (de a legolcsóbb fajtát, martalék-húsból, abból, amit még a keselyűk előtt lehántolnak a csontokról, aztán pedig felöntik szójával és két dollárért kapsz belőle majdnem egy kilót), és régi lemezeket hallgatva szidnak bárkit, aki csak eszükbe jut. Na meg meleg is volt és túl fényesen sütött a nap. Biztos, hogy nem öltönyre találták ki ezt az időt sem.
Már a kocsiban leizzadtam, de nem is akkor bántam meg a szerelés választását igazán, mikor apa továbbhajtott, otthagyva engem a méhkaptár bejárata előtt, hanem mikor belépve azon valaki Iron Maiden-es fölsőben jött velem szembe.
- Húbaszdki – dünnyögtem magamnak. És még vagy hetvenhétszer elismételtem ugyanezt a nap további részében.

Nem egészen újdonságnak fognám fel, hogy összeköltöztem Dianeval, elnézve az elmúlt... hát úgy jó sok évet magunk mögött, oly kevés meglepetést tartogatnánk társaságunkkal és életvitelünkkel a másik számára, de a magam részéről pont ezt akartam érezni majdani feleségemnél, biztonságos és családias légkört, valamit, amit konstans és egy leheletnyit tán még fix is, elvégre annyi kiszámíthatatlan impulzus ér minket szerte a világban, munkában, az utcán, barátokkal és mindenhol, hogy érthető módon nem azon akarok ezeken felül még stresszelni, hogy létezik-e még családom, vagy épp netalántán most bomlik atomjaira.  
Sok a munka a házzal még, volt is pár nézeteltérésünk miatta, de abban egyetértettünk, hogy nagy potencia van benne, rengeteg lehetőség, csak azt szépen meg kell csinálni, viszont lakható, szóval belevágtunk, mégis csak könnyebb úgy lecsempéznem a fürdőt, hogy nem kell mérföldeket kocsikáznom. Benzin is drága, az időm is, fizetni azért, hogy megcsinálják helyettem ami én is meg tudok meg nem fogok.
Két bazinagy szatyorral próbálom magam kivonszolni a boltból, miközben reménykedhetek, hogy a tejföl meg miegyéb élelmiszerek nem fogják kiszakítani a hajszálvékony polietilént. Az ajtóval szenvedek és mérgelődöm, hogy mi a szarért kell hozzá bivalyerő, hogy szerencsétlen vásárló ki tudjon menni rajta, pedig én még nem is számítok egy gyönge fuvallatnak, hát fogalmam sincs, a nagyik mit csinálhatnak szegények.
Természetesen pont ekkor cseng a telefonom. Dörmögök magamban párat miközben egyszerre turkálok zsebemben a telefonomért ás verekednem át magam az ajtón. Köszönést követően meghallom anyám hangját. Mi tagadás, ritkán beszélünk, de biztos vagyok benne, hogy okkal hív. Legalább egész gyorsan a tárgyra tér, jobb is így, nekem időm nincs a szavaira most, neki meg úgy ánblokk kedve a társalgáshoz.
- Meghalt Donnie - közli velem meglehetősen semlegesen.
- Milyen Donnie?
- Mégis milyen Donnie, Donnie Miles... - Hangja kezd ingerült lenni, amit sajna én is könnyen átveszek tőle, de veszek két lélegzetvételt mielőtt válaszolnék. Nem kell megtanítani, hogyan kell túlélnem anyámékat.
- Nyugodjék békében! - Nem tudok mit mondani rá egy mezei "oké" kulturáltabb változatánál, nem hat meg a dolog, nem sok közöm volt ahhoz az emberhez, idézőjeles családtagomhoz az életben. Míg közli velem a temetés napját, helyét, csipog az autóm és bepakolok félkézzel mindent a csomagtartóba.

Bementem húgomért, elvileg úgy volt, hogy jön, de valamiért meggondolta magát. Teljesen megértem, ő csinálja jól, mégis mondtam Diane-nak is, hogy mivel épp nem dolgozok, elég pofátlanság lenne tőlem nem megjelenni, vagy csak vakon bízom benne, hogy szót értek az ősökkel, mert hát ez az első nagycsaládi találkozás mióta megtudták, hogy gyerekem lesz.
Az első gondolatom amint megérkezek, hogy mégis ki a fasz ez a sok ember?! Legalább a háromnegyedét nem ismerem, pedig azért nevem köt ide, meg szüleim is nagyban tudnak hangoskodni ahhoz, hogy sokan tisztában legyenek kilétemmel míg én a sötétben matatok. Túlélésre játszok.
A másik, ami hamar feltűnik, hogy egészen túlöltözött vagyok ingben meg zakóban, meglehet én sem másztam volna el a boltig csak hogy vegyek ez öltönyt, noha ez a kérdés esküvő után kihúzta magát a gondjaim listájáról. Köszönök szüleimnek, váltok velük pár szót, majd szorgalmasan igyekszem keresni a mentőöveket, valamit... valakit...
Meglátom Dandyt és úgy érzem, elérkezett az idő.
- Hát az... - értek vele egyet, ahogy mögé léptek, tekintetem még a, hát fogalmazzunk úgy, legalább fekete pólós fazonon ragad egy ideig, majd unokatesóm felé fordulok, mert mégis csak rá reagáltam, bunkónak se tartom magam - annyira -, meg már csak a miheztartás végett is nyújtom kezem felé köszönésképpen.
- Már én is megbántam, hogy egyáltalán eljöttem.

Nos, eleve nehezen jövök ki anyám családjával. Ezzel a kijelentéssel persze dobálózhatna az ember egy kicsit óvatosabban is, mert az kimondottan Miles dolognak tűnik, hogy egy Miles ne bírjon egy másik Miles-t, ennyiből akár be is fogadhatna magába ez a közeg, aztán meg mégsem. Szóval, apámnak meggyőződése, hogy ez a pereputty mindig is gyűlölte őt, nekem meggyőződésem, hogy annyira nem érdekli a Miles-okat az ő léte, hogy aztán energiát feccöljenek a gyűlöletébe, mindenesetre én, mint apám fia, nyilvánvalóan csak selejtes lehetek, és Stella – azazhogy az anyám – életének legjobb döntése volt, mikor végül otthagyta apámat. Az, hogy engem is, inkább olyan járulékos veszteség lehet, mert hát rendben, sikerültem, ahogy sikerültem, ilyen selejtesen tudniillik, de valamennyi bocsánat azért jár nekem is, hiszem az anyám mégis csak Stella, Miles-ék imádott Stellája, Stellácskája, aki két évvel ezelőtt ugyanúgy leléphetett Kaliforniába, mint amennyire le is sittelhették vagy belelőhették a Hudsonba. De akkor is egy Miles, és mint Miles, némileg feljebb való lény. Az ő feljebbvalóságából pedig jár nekem is. Egy pici. De tényleg csak egy morzsányi. Nem? Egyébként ne legyenek illúziói senkinek, ha anya meglenne, itt lenne, akkor ugyanúgy utálnák őt is titkosan, mint ahogy általában egymást, a jó öreg Donnie pedig a purgatórium szélén ücsörögve bámulna le a pokolba, és hiába várná, hogy hagyják már a piálást, aztán kezdjenek érte imádkozni, mert elég forrónak tűnik odalenn.
Hűha, anyám családja egyáltalán katolikus? Mármint… eredetileg? Vagy Donnie az volt?
Na, mindegy, szóval legalább három emberrel megpróbáltam a kiüresedve magam elé bámulás mellett szóba elegyedni, de hamar be kellett látnom, hogy tulajdonképpen senkivel semmi közös pontom nincs az anyámról való sztorizgatásokon túl, abból viszont, ha csak még egyet megkellett volna hallgatnom, valószínűleg felfordult volna a gyomrom. (Ó, a fenébe is, már rég felfordult a gyomrom.)
És már-már azon voltam, hogy váltok két szót a nagyapámmal, mielőtt ellopok egy üveg bort, és egyszerűen megpattanok innen, mikor Aston (valószínűleg a kedvenc Miles-om) mögém lépett, én pedig a hangjától pontosan úgy derültem fel, mint kínai negyedben vásárolt égősorok. Picit ilyen villogósan, hogy az ember előre nem is sejti, hogy robbani fogok, kiégi vagy ragyogni, de végül is a ragyogás mellett döntöttem.
Tényleg imádom Miles-t. Egy csomó rokon szerint egyébként irtózatosan hasonlítunk, sőt, nem egyszer néztek már ikreknek is, amit, be kell vallanom, nem igazán értek, mert nála azért messze jobban nézek ki.
- Szerinted várunk itt valami papot, vagy Donnie majd csak felkerül a könyvespolcra Millicent mellé? - Kezet ráztam vele, és mikor úgy döntöttem, hogy végül is hozzá képest is picit túlöltöztem, picit lazítottam a nyakkendőmön. -Egyáltalán hol vannak a hamvak? Te láttad őket?

Mikor megérkezek a temetésre, első gondolatom egy virtuális vállveregetés húgomnak, amiért bölcs volt és talált kifogást rá, ami miatt nem jön, ő csinálta jól, én meg már megint a jófejség áldozataként bekapom a horgot, vagy mert vakon bízok a csodában és abban, hogyha szüleim elé állok, akkor nem csak pár kérdést kapok arra, hogy hogyan vagyok még mindig képes azon a szörnyen szar helyen dolgozni, amit az én nyelvemen úgy hívnak, hogy mentőállomás, hát mit ne mondjak, én tényleg reméltem, hogy gratulálni fognak a csöppség miatt. Nem teszik, hát persze hogy nem, hisz mindenki meg van győződve róla, hogy becsúszott, ez valami Miles-szindróma, s elkeserítő, mert kurvára igazuk van, de nem fogom bevallani nekik, mert nem érdemlik meg, hogy boldogok legyenek az igazukkal.
Néha igazán szeretném, ha mindenki elmenne a picsába. Ez egy kurvanagy verseny. Az egész élet az, de a Milesok hamis mosolyok mögött rohadtul rivalizálnak, hogy ki tud több pénzt szerezni, ki az, ki a legtöbbször megússza és röhögnek azon, aki nem. Aki pedig történetesen tényleg szerez is pénzt, az ossza már meg a többivel, főleg ha az tiszta lóvé, mert azt inkább el lehet költeni.
Úgy érzem, hogy mindenki néz, de senki sem lát és nem csak engem. Inkább lelépek, s igen, minden bizonnyal egyből összesúgtak a hátam mögött, de bármit is gondoljanak rólam, én tisztában vagyok saját magam erényeivel és szarságaival, ők nem. Valamiért nem tudnak érdekelni, és szeretném, ha ezt végre én is megérteném.
Megiramozom Dandyt. Vele tudok a legjobban szót érteni és ez már egy nagy előny. Az elmúlt tíz-tizenkét évben sokszor láttuk egymást, de nem olyan időközönként, hogy elmosódjanak rajta a változások, úgyhogy lehetőségem van alkalomról alkalomra rájönnöm, hogy egyre férfiasabb az arca és egyre inkább olyan mint az enyém, és ezt úgy mondom, hogy nem tudom, pozitív vagy negatív véleményként tartsam számon, bár kissé örülök, hogy a gének ebbe az irányba torlódtak fel. Kezet fogunk.
- Szerintem már csak azért is lesz pap, hogy a világnak megmutassuk, mennyire áldott jó vallásos család vagyunk - válaszolom enyhe iróniával, bár nem újdonság ez, pár Miles tényleg eljár templomba, hogy közvetítse a világnak, igazán szép lelkek ezek a drága Milesok, aztán hogy hogyan nem égnek el a templomban azt már nem tudom. - Tedd át többesszám háromba kérlek - javítom ki magam, ahogy egyre többet bámulom a még csak rendesen fel sem öltözött fazonokat.
- Még nem néztem körül, anyámékkal próbáltam váltani néhány gondolatot, aztán megláttalak. Húgom otthon maradt, lett új munkahelye, ha fogalmazhatok úgy, hogy új, és most jól akarja csinálni. - Miközben kimondom, teljesen irreális érzésem van, de persze hittem neki, mert ha van is egy kis esélye, hogy tényleg így van, én már boldog vagyok, meg nem is erőltettem neki a temetést. Aztán lehet csak vígan szívja amit szívni kell otthon és jó kifogás volt. Igyekszem nem így állni a dologhoz.
- Te egyedül?

Amúgy tényleg odavagyok Aston-ért. A család többi része – már aki szóba áll velem – tulajdonképpen a szöges ellentéte annak, mint amit tőle kapok. Szóval, mit tudom én, pár évvel ezelőtt valamelyik nagynénim havonta egyszer ragaszkodott hozzá, hogy minden hónapban legalább egyszer eljárjunk közösen templomba (aztán visszaszokott valami közepesen kártékony tudatmódosítóra, és akkor egy darabig nem hallottunk róla), emellett viszont Aston pontosan az a figura, aki mintha azokat a gondolataimat mondaná ki, amikkel úgy vagyok, hogy még csak nem is sejtettem, hogy ezekre egyébként valaha is gondolni szabad. Mármint rendben, apám a végtelenségig tud panaszkodni a Miles családról, de ő mégiscsak beházasodott oda, szóval tőle alighanem elvárás az ilyesmi. Anyám viszont – már amíg képben volt – nem egyszer heves vitákat folytatott apámmal, valahányszor az egy rossz szót is szólt rájuk. (A konfliktus alapja pedig rendszerint az volt, hogy anyám családját csak anyámnak volt joga szidni, ami bizonyos szempontból teljesen érthető, nem?)
Hát szóval, hogy is mondjam? Még ha kicsit zűrösek is, nekem mindig is annak a tisztes, fehér, amerikai jó keresztény családnak tűntek (vagy hát mindig is azt mondták, hogy ők azok, nekem pedig nem volt okom ebben kételkedni), akiket már nem raknál kirakatba, de nem is nagyon mernéd kétségbe vonni, ha ilyeneket állítanak magukról (még ha egyébként minden jel pontosan ennek az ellenkezőjéről is árulkodik). Aston meg jön, és nagyjából három szóval összerombolja a világképedet, te pedig muszáj vagy idétlenül mosolyogni és egyetérteni vele, mert ha az utolsó jófej rokonod úgy döntene, hogy nem vagy elég menő a társaságához, akkor neked ugye véged.
- Vagy a végén eltemethet engem akár – sóhajtottam, a kelleténél jóval teátrálisabban, és csak reménykedni tudtam, de tényleg csak reménykedni, hogy kellően laza és nemtörődöm a válaszom ahhoz, hogy továbbra is menőnek tűnjek. Egyedül öltönyben egy családi találkozón. Pontosabban temetésen. Jó, hát amúgy én sem egészen értem, hogy mit akarok elérni itt, de ne vesszünk már el minden részletben.
- Ó, igen? Mit dolgozik? – Az igazat megvallva, mikor utoljára találkoztam Quinn-nel épp valami nagyon rossz bélyegtől döglöttünk meg majdnem (mondjuk, hogy ez a megdöglés csak képletes, és akkor… akkor talán ez nem hangzik annyira rosszul), és oké, az idők változnak meg minden, de ez… ez alig egy hónapja volt, nehezen ment volna elképzelni, hogy ennyi idő alatt ekkorát fordult az élete… vagy hát, annyira talán nem is nehezen, ha azt vesszük, hogy ugyanilyen lendülettel tulajdonképpen bármikor vissza is fordulhat. – Hát, azt hiszem, igen. Egyedül. – Egyébként említettem már, hogy rettenetes vagyok small talk-ban? – Tényleg nincs kedved megkeresni a hamvakat?

Egy olyan családban nőttem fel, és ezt most úgy értem, hogy konkrétan azon falak közt nőttem fel, ahol nincs mit megmagyarázni, vagy eltusolni. Engem sosem tudtak és ezután sem fognak tudni elvakítani, ha valaki azt állítja, hogy mélységesen szent család vagyunk, akkor azt képen röhögöm aztán válasz nélkül tovább állok, mert nem akarom szándékosan lejáratni szüleimet, viszont vannak dolgok, amiket saját szemeimmel láttam, bőrömön tapasztaltam, hat évesen is orromon szívtam be a nappali szoba levegőjéből, és ezek ellentétéről nem tudnak meggyőzni, magamtól sem tudom az ellenkezőjét állítani, de még csak azt gondolni se. Így gondolkodás nélkül, őszintén beszélek, hiszen ha hallanak is, nem foglalkoznak velünk, szemmel méregetnek csak, biztosan van néhány szempár aki csillogtatja rajtunk a szemeit, mint a család felnőtté vált egykor még pelenkás kisfiúin és ez a látvány őket teljesen kielégíti, meg hát ugyan mit rombolhat össze egy huszonhat éves "normális életet élő" srác és egy csak mostanság felnőtté váló fiú az ő világukban, s bassza meg, tényleg semmit.
- Vagy eltemethet téged... - bólintok, esetleg egyetértek, ha így kívánja, szerintem értem mire gondol, de az is lehet, hogy nem. - Tán vannak efféle hajlamaid mostanság? - fordulok felé, miközben zsebembe túrok, ám lekonyul szám sarka, mert nincs benne a cigim és mérges, de egyben hálás is vagyok magamra, amiért én saját tudatos erővel raktam ki, hogy megkínozzam magam és így próbáljak meg leszokni a dohányzásról.
- Fogalmam sincs, de elég komolyan mondta, szóval bízok benne, hogy egy normális helyen és szerintem érted, hogy a normális alatt mit értek, vagyis inkább mit nem... - merthogy mindketten tudjuk, hogy miken él Quinn. Quinn egy Miles, egy igazi Miles. Jó ember és én nagyon szeretem, csak hát ott van a cucc. - Pár nap múlva kifaggatom majd részletesen, én is kíváncsi lettem.
Félreállok, hogy ne ütközzek valami rocker fazonnal, aki biztosan valahogy kötődik a családhoz, csak épp én nekem nincs fingom se, hogy mégis milyen szálon, nem is érdekel, az már kiakasztóbb, hogy azt hiszi, ő egy fasza csávó és ha én nem lépnék arrébb, képes lenne nekem jönni. Nem morgok, nem vagyok az a személy, aki ilyen hülyeségek miatt nekimenne bárkinek, csak megállapítom, hogy gyors reflexeimnek köszönhető egyedül a tragédia elkerülése.
Nem azt mondom, de nagyon érdekelne, hogy mi a helyzet az unokatestvéremmel, ezt próbálom valahogy úgy megfogalmazni, hogy ne virítson hangomban a tény, miszerint nem látjuk sokat egymást. Ez egyébként sem lenne jogos állítás, mert húgomon kívül őt látom legtöbbször a családból és ez egy egész jó statisztika a kapcsolatunkról, gondolom, noha szó mi szó, lenne bőven új információnk a másik számára.
- Bátor vagy - teszem vállára kezemet egy pillanat erejéig, majd a kelleténél jobban elkomolyodom. - Anyudról van valami? - nem szép kérdés, nem is a szépségemről vagyok híres.
- Mehetünk, persze, miért ne... - felelem egész lelkesen egyébként, már amennyire lehet lelkesedni egykori rokonunk hamvai iránt, de jelen esetben ez egy egész jó cél a céltalanság terepén. Körbenézek, aztán megindulok Dandy mellett egy szimpatikus és logikus irányba. Annyira nincs sok pénz ezekben a körökben, hogy nagyon túlgondolják a temetést, bár szerintem ha lenne se áldoznának rá sokat. Tudjuk le, megtiszteljük a papát, aztán mindenki megy a dolgára, szívünkben él tovább.
- Te amúgy mennyire ismerted az öreget? - kérdezem menet közben, aztán újra zsebre dugom kezemet, ám már mély levegőt kell vennem, hogy ne húzzam fel magam a rettenetes felismeréstől, hisz azóta sem telt meg egészen véletlenül a zsebem cigarettával. Ez kezd tragikus lenni, de tartani akarom magam a kitűzött célomhoz, köztudott, hogy szeretem ha valami ideggyilkos a számomra.

Erre a kérdésre amúgy mindenkinek kéne bekészített válaszai kellenének legyenek. Mármint az még rendben van (mikor azt mondom, hogy rendben van, azt nem úgy értem, hogy a dolog valóban rendben van), mondjuk, hogy túl fiatal és túl hülye vagyok ahhoz, hogy épésszel felfogjam, hogy sokaknak egyáltalán nem vicces a halállal poénkodni, pláne nem egy temetésen, még akkor sem, ha amúgy felkeléshez is ilyen viccekkel bombázom az agyamat – tudod, másnak kávé kell a működéshez, megint másnak szex, vagy mit tudom én, kokain, nekem ez a cseppnyi szerotonin bőven elég, hogy működésre bírjam az agyamat. De ha rákérdeznek, hogy amúgy tényleg meg akarok-e halni, na, erre alapesetben muszáj lenne egy bármikor előrángatható nemnek lennie a zsebemben. Csakhogy úgy másfél éve (pontosabban tizenkilenc hónapja és tizenegy napja), mikor Zooey kiugrott az elé a vonat elé, én abba a hitbe rángattam magamat, hogy elég régóta nem beszéltem Zooey-val ahhoz, hogy el kelljen mennem a temetésére. Aztán pedig, bassza meg, néha még ma is Zooey-val álmodok (álmomban az tizenhárom éves teljesen hülye lány, akit én tizenöt évesen megismertem), és hát azt hiszem, hogy értem őt, mármint hogy miért csinálta, amit csinált, de ha valóban értem őt, akkor meg nem dobálózhatok Aston kérdésre csak úgy nemekkel.
De ahhoz meg tényleg túl régóta beszéltem Zooey-val, hogy bárkivel is beszéljek most róla, szóval---
Hát, akárhogy is, azt hiszem túl sok idő telt el azzal, hogy picit megfeszülve, némán magam elé bámuljak, mielőtt a semmiből kicsit elnevetem magam.
– Ez milyen hülye kérdés.
És ennyi, ha nem lovagolsz rajta, más majd nem kérdez semmit. Amúgy sem hiszem, hogy igazán érdekelné, mármint, lássuk be, Quinn mellett egész nehéz bármi érdekes beszélgetéstémát találni, bár mondjuk piszkosul szarul érzem magamat, ha Quinn-re mint érdekes beszélgetési témára gondolok. Quinn világunk legjobban szenvedő embere. Quinn mint Billy Holiday minden fájdalma Sid Vicious drogfüggőségének felével és a kilencvenes évekbeli rapperek stílusérzékének morzsájával. Quinn előbb ez, mint a hideg és lekezelő csevegési téma családi találkozókra.
– Nem tudom, én mindig csak aggódom érte. Lehet, hogy csak megszokásból. De a fenébe is, nem ezt csinálja itt vele minden második ember? – sóhajtottam. Aztán ugye Miles-ékról van szó. Simán lehet, hogy nem.
Pár pillanatig a rocker fazonú srác után bámultam, és magamban megfogadtam, hogy egy nap majd pontosan ilyen bőrjakóm lesz. Aztán azt fogadtam meg, hogy innentől élek a Hunt név előnyeivel, és csak azokra a családi összejövetelekre megyek majd el, amikre apám is (hogy aztán végig kerülgethessem apámat), majd pedig megfordult a fejemben, hogy ha már valóban olyan bátor vagyok, mint amilyennek Aston hisz, akkor mi a fenéért is nem rúgok be valamennyi rokonommal együtt, végül is ki állíthatna meg ebben? Aztán vagy a keze a vállamon, vagy a kérdése egy pillanatra kizökkentett ebből az ötletből, majd pedig mindennél égetőbb kihívássá tette. – Hát, nem kaptunk rendőrségi értesítést, hogy letartóztatták volna. Kösz, hogy kérded. – Gondolom, sértetettebb volt ettől a hangom, mint amilyennek hallattatni akartam. Gondolom, ha a te anyád lenne több állam körözési listáján drogterjesztéséért, meg pár gyilkosságban való közreműködéséért (bár erre nincsenek perdöntő bizonyítékok), te sem szívesen hozakodnál elő vele. Ez nem a kibaszott Breaking Bad, vagy mi. Csak sóhajtottam, aztán átvágva boldogon, boldogtalanon, megindultam Astonnal a nyomomban a nagyszüleink hálószobája felé – avagy az egyetlen pontja a háznak, ahová senki nem tenné be a lábát, szóval biztonságban vannak a hamvak attól, hogy valaki leverje őket egy óvatlan mozdulattal. De komolyan, tuti ott lesznek! (Vagy már valaki leverte őket, és a jó öreg Donnie földimaradványai frigyre léptek a kanapé alatti porcicákkal és a cipőtalpunkra tapadt kosszal.) – Hát, párszor találkoztunk, mikor még kisebb voltam. Mindig Vietnamról beszélt és sör szaga volt. De apám szerint soha nem is volt Vietnamban. – És hát lássuk be, ez a temetés nem úgy néz ki, mint amit egy veteránért dobnak össze.

Tulajdonképpen egészen laza srácnak tartom magam, ami nyilvánvalóan relatív, hiszen egyesek joggal gondolhatnak tökre merev és befásult személynek, na nem, szerintem könnyedén tudok alkalmazkodni a legtöbb beszélgetésben társaimhoz és bízva bízok, hogy a válaszokat úgy értelmezem, ahogy azt ők szánják, ez nem mindig szokott sikerülni, noha az esetek többségében egyszerűen lapozunk és úgy teszünk, mintha minden szuper lenne, holott azt sem tudom mi fasz történik. Úgy véltem, a temetés megviselő hangulatát szándékozza oldani Dandy is megjegyzésével, reakció részemről tehát meglehetősen könnyed, ugyanakkor mindeközben motoszkál bennem egy kósza gondolat, s nem tudom mit is várok válaszként, leginkább semmit, de rákérdezek a halállal kapcsolatok szándékaira.
Elég sok idő telik el válasz nélkül, úgyhogy az egyszerű és egyébként kifejezetten laza - már amennyiben egy ilyen kérdést fel lehet lazán tenni, hisz szó mi szó, valamelyest őszintén bukik ki belőlem - kérdésemet követően eléggé elkomolyodva, érdeklődő-aggódó nézéssel fordulok felé. Mindig is tudtam, hogy Dandy egy furcsa csávó és azt is jól tudom, hogy több ő annál, mint amennyit én ismerek vele kapcsolatban, naná, viszont valamiért sosem éreztem úgy, hogy jogom lenne mélyebben belekavarodni az életébe. Mi mindig azon rokonok voltunk, akikkel jó összeülni, kikapcsolódni például ünnepekkor, de aztán mindketten mentünk a saját dolgunkra és hát jó kérdés, hogy ezek a bizonyos dolgok milyen élethelyzeteket rejtenek magukban, amiket még nem, vagy épp már nem érdemes a másik elé tárni.  
Tökéletes válasz, már-már lenyűgöz. Nem tudok meg egyértelmű választ és szerintem pontosan ez is volt a célja. Meghagyta az aggodalmam, de egy egyszerű arcmosást követően simán képes lehetek majd úgy látni a feleletét, mintha az égvilágon minden rendben menne és már maga a kérdés is nevetséges. Hát nem tudom. De mindegy is - hiába nagyon nem mindegy -, a helyzet adta illem megköveteli, hogy lapozzak ezen a témán, értelme meg amúgy sem lenne nyaggatni, nem kapnék választ, s jobb is így.
A húgom egy igen nehéz téma, de azt tudom, hogy Dandy tán vele többet tartja a kapcsolatot, mint velem, meglehet korukból adódóan, hisz mégis csak közelebb vannak egymáshoz... és itt be is fejezném a találgatást, mivel jogosan megülne fel bennem a kérdés, hogy ugyan vajon miért találkozgatnak és engem miért nem hívnak. Nem akarom tudni, mert jobb, ha nem tudom, bár az sem egyértelmű számomra, hogy ők egyáltalán sejtik-e, hogy tudok a találkozásukról. Quinn nem egyszer volt tudatán kívül, mikor betoppantam a képbe, bár kíváncsi vagyok, hogy képes lenne felsorolni pár ilyen alkalmat emlékezetből, szerintem nem. Mint jó Miles, úgy teszek, mintha minden szép lenne.
- Nem sok lány van a család legfiatalabb generációjában. - Szerintem történetesen kettő, de ha több, távoliak, így hát érthető, hogy akikkel mi érintkezünk családtagok, azok főként Quinn miatt aggódnak. És ha már női rokonok, eszébe jut a kedves nagynénim, meg talán még keresztanyám is, de erre nem emlékszem, csak feltételezem, hogy ő az, mert talán egyszer elhintette anyám. Kissé bűntudatom volt anyám telefonhívása után, hogy nem fordítok elég figyelmet a családomra, szóval megfogadtam, hogy most itt a temetésem próbálok olyan benyomást kelteni, mint akinek igenis számít, hogy kicsoda xyz és mi történik vele.
Jó, vágom, hogy lehet nem pont tőle kellett volna megkérdeznem ezt, hanem esetleg anyámtól, érzem a hangjából. Még régebben rákérdeztem erre tőle egyébként és eléggé elküldött a franca, hogy ne foglalkozzak vele, szóval engedelmes fiaként szartam is rá. Nekem ez eléggé fura, de mint ahogy elhatároztam, ám legyen, csak akkor valaki mondja meg, mi az aranyközépút, vagy ha már illene többet tudnom a családomról, legalább mondják meg melyik személy környékén lenne érdemes kérdezősködnöm.
Miután egy határozottat bólintok, mondván, értettem és azt is felfogtam, hogy kényes a téma, szóval jó haverként nem fogom többet rágni, megpróbálkozok az öreggel, hátha Dandy többet tud róla, mint én. Séta közben hallgatom a történetet, nem túl hosszú, de jah, valami rémlik talán a vietnami sztorikról, de csak nagyon gyéren. Én ezeket elfelejtem.
- Hát akár még lehetett is kint... - vonom meg vállamat, hiába nem védeni akarom a rokonunkat. Ha kint is volt, nem hiszem, hogy nagy katona lett volna, vagy tán mindössze pár hétről volt szó és már jött is haza. - Úgy ismertem, mint aki az atombombát is túlélné, valahogy mindig megtalálta a módját a dolgoknak, de kicsi voltam és anno még mindenre rácsodálkoztam a világon, ami nagyobb volt nálam. Igazából főként az maradt meg vele kapcsolatban, hogy vele szereltem először autót, már ha ez így kijelenthető a szerszámok adogatására öt évesen. - Az egyébként egy jó emlék. Azóta is szeretek autókon ügyködni, de szerintem tőle eredeztethető a legtöbb kétkezi munka iránti lelkesedésem. Nagyon rég volt az már, csak halvány képek maradtak meg.
- Biztos jó ötlet amúgy bejönni ide? - nézek körbe a hálószobában, na nem mintha tilos lenne, vagy túlzott jó fiú lennék, aki nem szeret nem illő helyekre menni, mindössze van bennem egy általános érzés, amitől nem szeretek hálókba benyitni. Se szüleimhez, se húgomhoz, se senkihez, mert ki tudja mit találok ott, vagy épp mit zavarok meg.

Csak bólogattam a szavaira, mert nem akartam abba belemenni, hogy azon kívül is bőven van miért aggódni Quinn-ért, hogy ő ugye (csak egy) lány, mert hát nem akarom bemártani, igazán nem akarom bemártani a bátyja előtt. Meg nem tudom, hogy jönnék ki például én abból jól, ha most arra kezdenék panaszkodni, hogy a drága húga a múltkor elég szar bélyeget szerzett, és hogy esetleg utána járhatna a dolognak, hogy ha már nem tudja megállítani, legalább figyeljen arra, hogy jobb cuccokat szerezzen, mert az nem oké, az kurvára nem oké, hogy magát (és, öööööööööö… engem) jóformán kinyír a silány cuccaival. Vagy… nem tudom, mit kéne mondanom. Igazából bármilyen melóról is beszél nekem Aston, szerintem mindketten nagyon jól tudjuk, hogy Quinn élete felett az irányítás, nem csak Quinn, de az ő kezei közül is kicsúszott, most pedig csak valami végnélküli zuhanás van, az a fajta, amiről az összes emo szám szól, de hülyén hangzik, ha erről beszélsz emo dalszövegeken kívül. Ezen a temetésen pedig valami furcsa hetvenesévekbeli szar megy – talán Television, de biztos nem Richard Hell -, nem pedig Brand New. Én pedig… hát, hagyhatnám ezeket a zenebuzi megjegyzéseket, mindenki kurvára leszarja a Brand New-t, és legfeljebb a Jesus Christ-ot, ha ismeri tőle, szóval igazán nem kéne itt tornáztatnom magam. Meg egyébként is, jogos a kérdésed: ki a faszom az a Richard Hell, az ég szerelmére is!

Visszatérve, gondolom, most egy életre meg kellett volna sértődnöm rá. Van egy ilyen ki nem mondott egyezségem a Miles családdal, hogy soha-soha nem beszélünk anyámról, mert hát mindenhez, ami az eltűnése körül történt, meglátásuk szerint még túl fiatal voltam, sőt, most is túl fiatal vagyok – szerintem nem ez a dolog nyitja, csak egyszerűen… kényelmesebb így. Nem tudom, a nulladik célom kizárólag az, hogy egy életre megfeledkezzek róla, ami pont annyira elbaszott, mint amennyire elbaszottnak hangzik, de hát nem tudom, mit mondjak, ha egyszer ez az igazság. Szóval csak a fejemet rázom, valami hümmögök, és persze, egy életre megsértődtem, de most nézd, akkor is Aston az utolsó jó arc rokonom, most csak ezért nem fogok nem szóbaállni vele vagy mit tudom én. Ki mással tudnék Donnie földi érdemeiről ilyen önfeledten csevegni, ha ezt tenném?
- Olyan autószerelést velem is próbált egyszer, de engem mindig mindenért csak lekiabált. Azóta sem tudom, mit csináltam rosszul – sóhajtottam. Ugyanitt szeretném megjegyezni, hogy csak hazudtam, soha nem bütyköltünk autókat Donnie bácsival, meg szerintem a francia- és a csavarkulcsot sem tudnám megkülönböztetni a basszuskulcstól, szóval ennyit rólam. Jó, most biztos meg kéne magyaráznom, miért találok ki sztorikat halott rokonokkal. Csakhogy nem tudom megmagyarázni.
Na mindegy. Igazából egy percre sem zavartattam magamat a hálóban. Kölyökként nagyon sokat aludtam itt, és kölyökként már megfigyeltem, hogy hol tartják itt a nagyszüleim a nyugtatóikat, aminek az évek folyamán aztán rengeteg haszna lett. Még ha a hamvakért is jöttem ide, attól még begyűjthetek mellé ezt-azt, ugye? Vagy az gáz úgy, ha Aston néz közben? – Nyilván nem az, de már itt vagyunk. – A levegőbe szagoltam. – Fura szag van.

Tulajdonképpen egészen meghatározó és szívós személyek családunk női képviselői és az égvilágért sem akarnék ellenük menni, mivel koránt sem biztos, hogy én húznám a rövidebbet, de azért jó megmaradni az emberiségbe kódolt hozzáállásoknál, miszerint a nőket és gyerekeket igenis óvni, védeni kell. Ez néha nehéz feladat, Quinn esetében meg egyenesen kibaszottul nehéz és már jó párszor bepánikoltam, hogy ugyan mit kezdjek vele, vagy nekem hogyan kellene reagálnom a megnyilvánulásaira, hisz mégis csak a bátyja vagyok és jogom van fejmosást tartani neki az élet helyes mivoltjáról, másfelől viszont marhára nem kellene túllépnem a határt azzal az indokkal, hogy személyes tere mindenkinek van, manapság meg aztán minden könyv elején ott a felirat, hogy „Te döntesz a sorsod felett”. Na mármost ezzel én nem is szállnék vitába, de így sem nézem jó szemmel, hogy Quinn milyen irányba halad. Igaz, sikerült elvégeznie a középsulit, sokáig ez is kétséges volt nekem, de aztán valahogy összeszedte magát, vagy a tanároknak lett végleg elege belőle, esetleg azt unták meg, hogy anyámat mindig be kellett rángatni miatta, akivel szintúgy nem éppen kellemes érzés egy idő után a társalgás, netán mindkét nő egyszerre telítette meg a poharakat. Sosem fogom megtudni, s ahogy általában sok mézes üggyel kapcsolatban, ezen információért sem töröm össze magam igazán. Teljesen jogosan vágják hozzám, hogy mennyire passzív-agresszív magatartást folytatok a családommal szemben. Nos, igen.
Durva érzés, de valóban mennyivel jobb egy már nem elő rokonunkról társalogni, neki már úgyis mindegy, nem tudok megsérteni, ha valamit tett, nem tett, leszámítva az árkon-bokron kiszivárgott nem kívánatos ellenben abszolút izgalmas sztorikat, amiket feltehetőleg mi „gyerekek” sosem fogunk megtudni, így hát maradnak saját emlékeink, feltéve ha jól emlékezünk a bevillanó képekre, pontosabban jól akarunk-e emlékezni.
Egyébként nincsenek rossz tapasztalataim vele, nyilván nehéz igazán rosszat tenni egy öt éves kölyökkel, mondjuk nem kételkedek a felmenőimben, de azért alapvetően nem vertek minket, legfeljebb leszartak. Donnie Miles nem egészen ez a figura az én szememben, még ha nem is tengek iránta különösebb érzésekkel, azért kaptam tőle egy-két jó habitust, köztük a kétkezi munka szeretetét.  
- Már sosem fogod megtudni - mosolyodom el, bár őszintén szólva nem tudom miért, talán csak aranyosnak találom a történetet és a régmúltbeli arcát még homályosan fel tudom eleveníteni magam előtt a Dandy által felvázolt szituációban.
Nekem mindig van valami kényelmetlen érzésem, mikor valaki más hálójába nyitok be, nem mintha feltételezném, hogy az öregek nagyon sok mindent tudnának tenni már egy efféle helyen, de ezt a gondolatot folytatni sem merem, inkább Dandyt követem, aki igencsak rutinosan mozog befelé. Valami biztató válaszra számítottam, de ez is megteszi. Ha közel egykorúak lennénk, biztosan mi minden bajba belemártottuk volna egymást, kisfiúként mennyivel jobb lett volna, ha nagyszüleim nem csak engem szedtek volna ki a trágyarakás közepéről, majd nyomatták volna rám a vizet nagy sugárban a locsolócsövön át.
Beleszagolok a levegőbe, majd kissé sápadtabban, amolyan "ne már!" arccal nézek körül, hogy találjak valamit, ami igazolni tudja a szagot.
- Tudod, hogy mi ez? - Csak kíváncsi vagyok a válaszára. Eddig a hamvak se nagyon érdekeltek, de most már azokat is szívesen megnézném, ám mielőtt jobban körbenéznék, hallom, hogy a mögöttem lévő csukott ajtón túli folyosón nagy bakancsban elhalad valaki ordibálva.
- Egyél sütit, baszd meg, ez jó! - üvölti feltehetőleg a tőle jócskán messzebb lévőnek, viszont nem kezdek el tanakodni azon, hogy ugyan miért vannak itt és miért ordítoznak, elmentek, szóval nyugodt szívvel fordulok vissza Dandy felé a könyves szekrény mellett, ám kicsit nagyobb sunggal lendül kezem, minek következtében valami lebillen.
- Baszki! - nyögök fel, ahogy elém tárul a széttört magas nyakú, vékony sötét virágváza, aztán meg is nyugszom, részben. - Már azt hittem, hogy a hamvak - sóhajtom megkönnyebbülten és leguggolok, hogy összeszedjem a váza három részre tört darabjait. Nem gondolnám, hogy bárkinek is feltűnt a csörömpölés, van elég hangzavar ahhoz odakint, főleg, ha a srác elmegy még kétszer az ajtó előtt ordítozva.
Kezembe veszem az egyik méretes finomkerámia darabot, s ahogy felemelem, homlokom ráncossá gyűrődik. Fehér por egy kilyukadt zacskóban, két szál rózsa mellett. Meglepődjek? Nem tudom, hogy mosolyogva, vagy aggodalmasan nézzek fel Dandyra, de valahogy a kettő egyvelegével összejön.