One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:59 pm



Cold Spring Lodge - NY

R. Chris Devereaux
Yesterday at 10:33 pm



Frederic Lester - A nagy hal, az őrszem

Jake Lester
Yesterday at 8:33 pm



Figyelmeztetések és törlések

Admin
Yesterday at 5:01 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Csüt. Okt. 18, 2018 9:13 pm



Ben és Flor

Flor Sanchez Moreno
Csüt. Okt. 18, 2018 8:03 pm



Charlie & Janine ► Private matters

Janine A. Rossi
Csüt. Okt. 18, 2018 4:52 pm



Before Midnight - Cat & Ewan Awards Night Scene

Ewan Patrick Brooks
Szer. Okt. 17, 2018 2:07 pm



Ewan & Belle - A half year in Paris

Ewan Patrick Brooks
Szer. Okt. 17, 2018 1:56 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 2
Diákok 9 5
Törvényszegõk 7 9
Bûnüldözés 8 10
Hivatal 2 3
Üzlet 6 2
Oktatás 4 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 53 43
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot

Adriana Lane, Juliet Brewster, Leon Williams


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Dyson & Josh - Song on fire

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Dyson & Josh - Song on fire   Vas. Okt. 14, 2018 1:23 am




Dys & Josh
"spin my world around"

Ez a napom is ugyanúgy indult, mint ahogyan az összes szokott. Max ma sincs a városban, valami tárgyaláson van. Persze lehet, hogy ebből semmi sem igaz, de igazából már nem érdekel. Örülök, hogy van egy kis szabadidőm, és nem gyomorgörccsel kell hazamennem, mert ki tudja, hogy mi vár otthon. Ennek ellenére reggel nem volt időm lazítani, hiszen muszáj volt dolgozni mennem. Az egyetemre már be se járok, szerintem nemsokára ki is lépek. Felesleges az egész, úgy se tudok figyelni. Van sok más dolog ami lefoglal, és ezek mellett lehetetlen a tanulás. Ha teljes munkaidőben dolgozom akkor azzal csak jól járok, több pénzem lesz, talán Max se fog annyit piszkálni. Sose értettem nála ezt a kettősséget; azt hajtogatja, hogy egy szerencsétlenség vagyok amiért csak ennyit keresek, pár perc múlva meg már azzal jön, hogy ne dolgozzak, mert majd mindent megvesz nekem amit csak akarok. Lehetetlen kiigazodni rajta, annyira kiszámíthatatlan, hogy az már félelmetes. A szülei teljesen normálisnak tűntek amikor náluk jártunk, így nem értem, hogy mi történhetett vele, ami ilyenné tette. Én szerintem senki se születik gonosznak, vagy agresszívnek. Régen próbáltam erről faggatni, de nem lett jó vége, ezért azóta sem hoztam fel ezt a témát. Talán tévedek. Talán léteznek olyanok, akik így jönnek a világra. Gonoszan.
Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, nincs még kint nagy fagy, de azért egy szál pólóban már nem mennék ki az utcára. A kabát alá egy hatalmas, fekete pulóvert vettem fel, ami még Maxre is kicsi lenne. Mostanság ez a szokásom, hogy pólókból és pulóverekből nagy méretet veszek. Így nem látszanak a sérüléseim, és még melegít is. Kár, hogy az étteremben nem hordhatom. Pár perc buszozással bent is voltam a munkahelyemen. Ilyen korán még nincsen nagy tömeg, csend és béke honol az egész helyen. Igazából...túl nagy ez a nyugalom. Mint a vihar előtti csend. Visszagondolva mennyire igazam volt, megéreztem, hogy történni fog valami. Senki se gyanakodott semmire, fokozatosan kezdett egyre több és több ember beszállingózni az ajtón. Ma két jó fej ember mellé lettem beosztva. Casey-vel már az első naptól kezdve jóban voltam. Egy ír nő, sok a közös témánk, ha már szomszédos helyről jöttünk. A másikuk Asem, csak három hónapja költözött a városba Törökországból. Ahogyan az étterem többi dolgozói, ők is tudják, hogy kivel élek együtt, de sose akartak érte meglincselni vagy megkövezni. Teljesen normálisak. Nehéz is lett volna ezt eltitkolnom amikor Max rendszeresen jön ellenőrizni, hogy kivel beszélgetek. Mintha lenne időm, vagy kedvem munka közben idegenekkel bármit is csinálni.
Nem értem, hogy miért alakult így....hogy miért ma...miért velünk. Olyan gyorsan történt minden, az események teljesen egybefolytak a fejemben. Az egyik pillanatban még a rendelést vittem ki, azután pedig bementem a konyhába. Valami...valami történt. Először csak kiabálást, sikítozást hallottam, és szinte rögtön érezni kezdtem a füstszagot. A többiekkel együtt kiszaladtam a konyhából. Mire kiértem a pulthoz szinte már minden lángokban állt. Láttam, ahogy Asem kifelé fut a többiekkel, de a harmadik pincér sehol se volt.
- Casey?! - Kiabáltam hangosan, miközben keresni kezdtem. Nem tudhattam, hogy elsőként ő ért ki az étteremből. Hiába kerestem, nem találtam, és nemsokára már egy lélek sem volt az étteremben rajtam kívül. A hatalmas füsttől semmit se láttam, vakon tapogatóztam. - Valaki?! - Ezt már halkabban mondtam, mert ahogy beszéltem úgy fulladoztam egyre jobban. A köhögés sem segített. Semmit se láttam, azt se tudtam, hogy merre van a kijárat. Az egész épület recsegett, féltem hogy rám fog szakadni az egész. Már egy pár helyen hallottam, és sok filmben is láttam, hogyha tűz van akkor vizes rongyot tegyünk a szánk elé. Rongy híján csak a pólóm maradt, amiből szakítottam egy darabot. Víz...valószínűleg elkeveredhettem a pult közeléből, mert hiába nyúltam előre, csak a nagy tudtam megfogni.
Egyelőre a lángok nem értek el hozzám, de mégis éreztem ahogy éget. Nem kaptam levegőt, lassan a földre rogytam és próbáltam a póló darabjával takarni a számat, de ez sem segített. Még volt bennem annyi erő, hogy előkotorjam a mobilom a zsebemből, de már késő volt. Nem tudtam feloldani a telefonzárat, a mobil kiesett a kezemből én pedig elterültem a földön. Hirtelen nem éreztem a forróságot, sem a fullasztó füstöt. A tüdőm már nem akart szétrepedni, nem éreztem semmiféle fájdalmat. Csak lebegtem a sötétségben, a nagy semmi közepén. Jó így....nagyon..békés.
Ebből az állapotomból valami fura érzés rántott vissza a valóságba. Mintha valaki ütögetne. Lassan visszatértem a jelenbe, kinyitottam a szemeimet de még mindig nem láttam sok mindent. Egy valamit éreztem, a levegőhiányt. Nem tudtam lélegezni, csak a füstöt szívtam a tüdőmbe. Szédültem, mindenem fájt. Annyit tudtam érzékelni, hogy megpróbál felsegíteni. Semmi erő nem maradt bennem, csak sodródtam az árral. Hirtelen történt valami, mert olyan érzésem volt, mintha újra a földre kerültem volna. Valami....valami robbant. Nem tudtam, hogy hol, mikor és miért, csak a hangját hallottam. Tudtam, hogy valaki van mellettem, mármint felettem, mert mintha rám feküdt volna. Félig kábultan, elernyedve feküdtem alatta, és egyáltalán nem tudtam felfogni, hogy most mi történik pontosan. Egy idő után eltűnt a nehéz súly, és valami az arcomra került. Már nem fuldokoltam, végre nem a füstöt lélegeztem be. Még mindig nem láttam semmit, csak egy szempárt. Megakartam szólalni, de nem ment. Mozdulni se bírtam.
- Mhmm.. - Ez volt az egyetlen értelmes hang ami elhagyta a számat a kijelentése után. Igen...rám talált..azt hiszem. - J..jó.. - Suttogtam remegő hangon, annyira féltem. Nagyon lassan, de eljutott a tudatomig, hogy ő valószínűleg egy tűzoltó, mármint a maszkból erre a következtetésre jutottam. A vállába kapaszkodva próbáltam meg felülni, de nyöszörögve visszahelyeztem magam az eredeti pozíciómba. Csodás. Sajnos nehezen értem amit mond, a fülem eszeveszettül sípol, de akkor is örülök, hogy nem vagyok egyedül. A szemeim könnyeztek, a mellkasom is nagyon fájt, úgy éreztem, hogy meg fogok halni. - Nagyon....szédülök... - Segíteni akartam neki, hogy ne csak feküdjek mint egy haszontalan zsák krumpli, de nem tudnám megmondani, hogy merre van a kijárat. Jelenleg azt se tudom, hogy mi merre vagyunk az éttermen belül.


avatar
Diákok
Play by :
Dylan Sprayberry
Kor :
23
Foglalkozás :
Pincér
Hozzászólások száma :
22

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Dyson & Josh - Song on fire   Szomb. Okt. 13, 2018 3:57 pm



Josh & Dys
Trust me! You're going to be OK!

Rázkódunk. A sziréna őrült visítása mellé a szemembe villan a tűzoltó kocsi fénye. A tekintetem szinte ketté metszi a szélvédőt. Az adrenalin szintem az egeket veri, és figyelmesen hallgatom amit a parancsnokom mond, miközben kissé feszülten húzom a kezemre a hővédő kesztyűt. Már most ver a víz, pedig még a légkondicionált autó utasterében kapaszkodok a majrévasba. A sofőrünk mereven nézi az utat. Nem kérdezi, merre menjünk, pontosan tudja a címet. Múlt héten épp ott voltunk a csapattal vacsorázni. Nem tudom mi vár ránk, ha odaérünk.
- Oké, fiúk, legyen tiszta mindenkinek, mivel is állunk szemben. Kevés az információnk, a telefonvonal megszakadt. Amennyit tudunk, hogy egy étteremhez riasztottak bennünket. A tűz a konyhából indult ki, és onnan terjedt át a külső területekre. A ház körbe van véve panelekkel, de amúgy különálló épület. A vendégek nagy része kimenekült, de az étterem alapanyagkészlete és a drapériák miatt gyorsan tovább terjedt. Lehetséges hogy maradtak a belső részekben is, így az első feladat biztosítani a környéket míg a yard megérkezik és átfésülni a terepet lehetséges túlélők után kutatva.
Magam elé meredek ahogy feljegyzem a neveket. Milo, Rico és én leszünk azok akik bemennek és fejben igyekszem felidézni a hely alaprajzát. Sokan azt gondolják, hogy a tűzoltóknak a felszerelés mindent megold, könnyű dolguk van, hisz nem is égnek meg. De ez nincs így. Mikor bemegyünk egy égő épületbe még az erős lámpával is csak a sötétben tapogatózunk. A maszk miatt a látásterünk jelentősen csökken, a ruha rohadt nehéz, és a fülünkre is csak korlátozottan hagyatkozhatunk. Ha szerencsénk van, akkor rátalálunk mindenkire. De nem egy eset volt már amikor hiába mentünk be, már későn találtuk meg az áldozatot. Hogy miért tartom számon mégis kit hová osztanak be? Egyszerű tűzoltóként talán nem lenne feladatom, azt gondolnád. De odabent, ahogy idekint is nem csak a bajbajutottakért felelünk. Egymásért is. Tudnunk kell ki fogja a tömlőt, ki ment az emelőért, ki az aki tartja a kapcsolatot a bent rekedtekkel. Tűzesetnél, földcsuszamlásnál, összedőlt épületnél, mindenhol. Tudnom kell, ki a társam, ki az akire számíthatok, ki az, aki rám számíthat egyedül. Nem hősködünk, együtt csináljuk és ehhez tudnunk kell, merre jár a csapatunk azon része aki közvetlenül mellettünk van.
Valaki megveregeti a vállam a parancs hallatán így hátra fordulok. Egy ökölpacsit nyújtanak felém és a kéz tulajdonosára pillantva Milo élénk zöld tekintetében ismerem fel önmagam.
- Csak okosan, Hubble - nyomja a kezét az enyémnek amint felemelem a sajátomat, én pedig bólintok felé.
- Úgy legyen.
Nem szólok semmit a furcsának hangzó becenév miatt, a bajtársaim, amint megtudták mi az eredeti szakmám azonnali célpontjukká emelték ki azt, hogy az asztrofizika területén végeztem a tanulmányaimat. Szoktak még NASA-nak, Challengernek és Mr. Apollo 49-nek is becézni, de én nem haragszom rájuk emiatt. Én is beszálltam már mások cinkelésébe, ha a helyzet adta és persze ha tudtam, hogy ez csupán ugratás, nem vérre menő harc vagy a kirekesztés folyamata. Ez a szakma is, mint megannyi másik, igényli ezeket az apró kapcsolódási pontokat. Hogy haragudhatsz amúgy is azokra akik az életüket is feláldoznák érted? Na meg ezt sokkal könnyebb kimondani mint a vezetéknevemet.
A kocsi tovább rohan, egymás után hagyjuk magunk mögött az utcákat. A füstöt már messziről látni. Baljóslatú, sűrű, fekete szellemként takarja be az ég kékjének egy részét. Felkapjuk a sisakokat, a maszkokat, felhúzom a kabátomon a cipzárt és rögzítem. Az oldalalom a balta, egy lámpa, egy hőkamera lóg, míg a másik oldalon egy kis méretű poroltó készülék és természetesen a mászóövhöz tartozó karabiner lóg.
- Bassza meg, ez kurva nagy - szalad ki a számon és a többiek is aggódva pillantanak előre ahogy közelebb érünk. Még senki nincs itt a hivatásosok közül. A kocsi hatalmas fékezéssel áll meg és azonnal mozgásba lendülünk. Kiugrok a kocsiból, és azonnal az oldalához rohanok, hogy elérhetővé tegyem a felszerelésünk többi részét. Magamra cibálom a sűrített levegős palackot és felteszem a maszkomat, míg öltözés közben figyelemmel hallgatom a parancsnokom utasításait.
- Milo, te menj előre. DJ, te másodiknak, Rico, te fedezed őket. Gyorsak legyetek, a tetőszerkezet bármelyik pillanatban összeomolhat - kiáltja oda nekünk, míg én Rico hátán ellenőrzöm a nyomást a palackjában.
- Rendben - csapok a vállára, majd az enyémet is ellenőrzik és miután mindent rendben találtunk, máris a parancsnokhoz lépünk, és amint megadja az engedélyt, futásnak eredünk. A többiek megkezdik a tűz vízágyúval való oltását és elkezdik körbekeríteni a helyszínt. Megérkeznek az első mentős csapatok is karöltve a rendőrökkel, akik aztán majd átvehetik a rendfenntartást tőlünk.
Borzalmas látni ahogy az étterem lángokban áll. Körülöttünk sokan remegve ülnek a fűben, a padokon. Az étterem dolgozói közül is sokan sírnak. Milo előre felé menet inti magához az egyik dolgozót.
- Maga az üzletvezető, ugye? - kérdezi, mire amaz bólint - Láttak még odabent valakit? Mindenkinek sikerült kijönnie? - kérdezi, míg én egyre jobban spannolom fel magam. Nem érzek semmit a füstből, a palack biztosítja a tiszta levegőt, de a vérem már forr. Menni akarok, cselekedni, de a parancs az parancs, nem hősködhetek egyedül.
- Én...nem...nem tudom, az egész...olyan gyorsan történt...a pultnál voltam...a konyhából...valami robbant, aztán...már csak a lángokra emlékszem...minden olyan gyors volt...- mondja, és látom én is rajta, hogy valószínűleg sokkot kapott. Nincs idő hezitálni.
- Vakon megyünk be. Először a vendégteret nézzük át, a mellékhelyiséget, és onnan haladjunk hátrafelé. Maradjunk együtt. Gyerünk - indítja az akciót Milo és néhány lépéssel a sötét, gomolygó füstfelhőbe rohan. Azonnal utána futok, alig két lépéssel lemaradva. Odabent a látótávolságunk lecsökken majdhogynem nullára, így felkapcsolom a lámpát a sisakomon.
- Hahó, van itt valaki? - kiált Milo, és óvatosan beljebb megyünk. Elszenesedett, még lángoló berendezések között nyomulunk előre. Rico deríti fel a mosdókat, míg én a pult mögötti területet fésülöm át.
- Tiszta!
- Tiszta!
Milo int, hogy forduljunk a konyha felé, és gondolkodás nélkül követem. A szívem a torkomban dobog, és hallva a tetőszerkezet recsegését azért fohászkodom, hogy senki ne legyen már itt bent. Szűk folyosón haladunk tovább a mérgező fekete füstben. Lángol az ajtó, az anyagok már majdnem teljesen a tűz martalékává váltak. Rossz előérzetem van.
- Menj jobbra, Rico balra, én megyek a konyhába, ha végeztetek gyertek oda - mutatja a kezével az irányokat, és Rico is és én is bólintunk. Itt nincs helye hezitálásnak. Tenni kell amit mondanak, mert az életünket tesszük kockára, és sok esetben az áldozatokét is.
- Milo, siessünk, a tetőszerkezet mindjárt a nyakunkba szakad - pillantok felfelé, de persze semmit nem látok. Milo csak int, hogy oké, és már megy is előre így én is a megadott irányba fordulok. Alig teszek pár lépést amikor meglátok a padlón kutatva a túlélők után egy cipőt majd egy lábat is.
- Hé! - ugrok azonnal oda és a láthatóan eszméletlen srácot veszem oltalmamba. Lehúzom a hővédő kesztyűt, majd kitapintom a pulzusát. Gyenge, de azért van. Hálát adok az égnek, és azonnal élesztgetni kezdem.
- Hé, haver! Kelj fel! Gyere, ki kell mennünk innen - pofozgatom majd a maszkon keresztül az alig nyíló szemekbe pillantok, hátha magához tér. Az életjeleit vizsgálom, és örülök, hogy köhögni kezd. Azt jelenti, még küzd.
- Találtam valakit! - szólok hangosabban, hogy a társaim biztosan értsék amit mondok, majd megpróbálom felnyalábolni a srácot. Nem egyszerű ebben a ruhában, de azért igyekszem felemelni. De hirtelen robbanás rázza meg az épületet, majd robaj támad és mire kiugorhatnánk, lángoló gerendák és törmelékek zuhannak a nyakunkba. Visszarogyok és a testemmel próbálom védelmezni a bent rekedt áldozatot a rá zuhanó törmelékdaraboktól, ráfekszem, hogy a lehető legnagyobb testfelületét takarjam el és karommal védelmezőn ölelem át a fejét. A sisakomon koppanások jelzik a leérkező darabok becsapódását és a hátamon is megérzem a több kilónyi súlyt, de kibírom. Szerencsére nem az egész épület dőlt ránk, csak egy része. Kintről kiabálást hallok, de nem értem tisztán amit mondanak, csak arra tudok koncentrálni, hogy a srác megússza, míg egy gondolatom másik felében a társaimért aggódom. Ki kell jutnunk innen mihamarabb. Bár még így sem tudom egészen pontosan hogyan is fog ez zajlani, azért lepillantok a srácra aki úgy tűnik kezd magához térni. Lekapom a fejemről a maszkomat, és míg egy nagy lélegzet után megpróbálom visszatartani a levegőt, átteszem az ő arcára a maszkot. Igaz, ha ezt meglátja valaki, nekem lőttek, de nem fogom hagyni, hogy itt fulladjon meg a kezemben. A sisakomon a plexit hátra csapom és amennyire lehet közelebb hajolok a sráchoz, hogy megvizsgáljam, mennyire használ neki a friss oxigén. Acélszín tekintetem egybeforrad az övével és amennyire így, ilyen körülmények között lehetséges, bizakodó arcot igyekszem vágni, bár igazából jelenleg nem lát mást belőlem mint a szemem. A hővédő kámzsa elég sokat lefed az arcomból.
- Rád találtam! - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd megigazítom az arcán a maszkot, hogy jobban tudjon lélegezni - Most már nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Túl fogod élni! - nyugtatom, majd kiutat keresve szakítom el tőle a szemem. Még mindig dübörög a ház és a fülem is őrülten fáj a robbanás miatt, de a társaim miatt jelenleg jobban aggódom. Remélem jól vannak.

megjegyzés • szószám • ™️

avatar
Elhárítás
Play by :
Florian Munteanu
Kor :
27
Foglalkozás :
Tűzoltó
Hozzászólások száma :
3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Dyson & Josh - Song on fire

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» "Az éhezők viadala"
» Fire meet gasoline -[QuakeRider]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Queens-
^
ˇ