Genevieve & Jax

Ha úgy tűnik, nincs segítség,
közelebb van, mint remélnéd.

Szinte ordít a lakónegyed teljes területére ereszkedő feszült csend… olyan tipikus vihar előtti csend ez, mikor a természet, az állatok és az emberek is úgy érzik, hogy történni fog valami… hogy közeledik valami nagy, valami baljóslatú. Valami, ami elől menekülni kell, amitől óvjuk értékeinket, drága járműveinket és kerti bútorainkat. Bezárjuk az ablakokat, kulcsra az ajtókat és előkapkodjuk a szekrényeink aljába elrejtett, „vészhelyzet esetén majd még jól jön” nevet viselő gyertyáinkat egy-egy öngyújtó vagy egy doboz gyufa társaságában.
Már így a késő éjszakai sötétség ellenére is látni lehet a messziségben gomolygó fellegeket és azok csipkés, hullámzó és vadul fodrozódó peremeit, mikor egy-egy jókora villám aranyra, vagy éppen egészen ezüstös árnyalatúra festi azokat. A dörgések vad moraja még nem érte el a várost, de ez se fog sokáig váratni magára. Ezzel ellentétben viszont az eső kellemes illatát már javában hátán hordja és viszi magával az egyre erősebb, olykor egészen viharossá fokozódó szél, mely nejlonzacskókat, kisebb-nagyobb, már korábban leszaggatott hirdetőpapírokat perdít el előttem. A fölém tornyosuló lombos fák vinnyogva, pánikszerűen recsegve, ágaikkal egymásba kapaszkodva igyekeznek dacolni az őket nyüvő, és vadul cincáló légmozgással.
Aztán mint a filmekben, egy cirádás, semmiből érkező villám ölelésébe burkolózó dörgés kíséretében leszakad az ég. A hangos, óriás szemű esőnek köszönhető kopogás elmarad, nem szemerkéléssel és köpködéssel kezd bele ahogy illene. Egyszerűen, mintha képszakadás történt volna, bőrt sértő, szurkáló és csontig hatolóan hideg eső zúdul a nyakamba, fejemre tapasztva a hajamat, testemhez pedig az itt-ott szaggatott és vörös foltokkal tarkított ruhámat.
…ujjaim vakon, remegve markolnak rá a kovácsoltvas kerítések égbe türemkedő tüskéikbe, vagy éppen egy-egy oszlopukon lévő gömbformára. Tudom, hogy hova kell mennem… tudom, hogy hol a célom, az már más kérdés, hogy olykor úgy érzem, hogy a következő lépésem lesz az utolsó, hogy képtelen leszek tovább szedni az egyre gyengülő tagjaimat.
Újabb hangos csattanás, majd azt követő vad morajlás visszhangja verődik a házak falai között és hagy kellemetlen fülcsengést maga mögött. Már csak az a kérdés, hogy ez tényleg a korábbi zajnak tudható be, vagy a vérveszteségnek, melynek nyomait elszórtan rajta hagyom a kerítéseken, majd a lépcső korlátján és annak a házak a falán, ahova a túlélésem ösztönei űztek…

2 órával ez előtt.
-… nem megmondtam neked, hogy tartsd a szádat? – sziszegi a fülembe, miközben az oldalamban megérzem a korábban olyan vadul lóbált és ujjai között pörgetett késének pengéjét. Ajkaim leheletnyit elnyílnak egymástól, arcom sokkal inkább meglepett, mintsem fájdalmas grimaszba torzul, ahogy tudatosul bennem, hogy valóban képes volt megtenni. Mert őt aztán rohadtul nem érdekli az, hogy élek, avagy halok. Amennyiben kitudódnak olyan titkok, melyeket a keblén oltalmaz és véd, valamint megeskette minden arról tudó emberét, hogy ha egy szót is szólunk, akkor….
Arra viszont nem számítottam, hogy pont én leszek az, akit elő fog venni, ha szárnya kél valamelyik aktuális szexista, erőszak vagy drogról és pénzről szóló sztorijának. Fogalmam sincs, hogy ki köpött. Arról pedig főleg, hogy miért. Az viszont sokkal jobban érdekel – ha már bennem forgatja a jól megélezett kis pengéjét – hogy miből gondolja, hogy én voltam? Azért mert más vagyok? Mert nem vagyok fekete, mint ők? Mert nem élek olyan régóta a bűvkörükben, mint mindenki más? Bolond ez, én mondom!
A korábbi ütlegeket még eltudtam volna nézni neki, elvégre megfélemlítés címen tökéletesek lettek volna és valójában hatszor meggondoltam volna a továbbiakban azt, hogy ezt követően tényleg képes lennék bármit is mondani a hatóságoknak. Nem tettem volna. Egy jó ideig még biztosan nem, hiszen ahogy azt a jelen helyzet is mutatja, nagyobb erőnek számítanak ők – de főként ez a tag – mint, hogy venném a bátorságot és köpjek róluk bárkinek is. Inkább meghúzódtam volna a háttérben, csináltam volna tovább azt, amit mondanak, amire utasítanak.
Most viszont az a legfontosabb kérdés, hogy túlélem-e egyáltalán?
Egyetlen egy szó nem tudja elhagyni a számat, csupán maga a reflex van meg, hogy remegő kezemet a csuklója köré fonjam és pillantásommal, tekintetemmel jelezzem neki, hogy engedjen el, valamint nem tettem én semmit.
Nem veszi a lapot. Helyette még mélyebbre nyomja a pengét, ki tudja, hogy mit sértve ezzel odabent. De talán most nem is számít.
- És… és ha nem ő volt? – szűrődik ki egy mélyebb, reszkető hang a tömegből – mi van, ha nem ő csinálta?
- Akkor ez egy jó tanulság lesz mindenkinek, hogy aki ki meri nyitni a száját, az halál fia. Remélem érthető voltam! – hörren még egyet, hogy aztán egy határozott mozdulattal távolítsa el a fémet és engedje el a vállamat, amit eddig vasmarokkal szorongatva tartott.
Én, ostoba bolond két pillanat erejéig hiszek abban, hogy valaki kilép majd a tőlünk nem messze gyülekezők köréből azzal a felkiáltással, hogy ő volt, de nem. Senki nem mozdul mind addig míg Tyson el nem hagyja a helyszínt. Ekkor ők is hasonlóan tesznek. Még vetnek egy-egy lesajnáló vagy éppen bizonytalan pillantást rám, ahogy lassacskán a földre térdelve szorítom tenyeremet az egyre erősebben vérző sebre, de aztán mind eltűnnek. Mindannyian.
Én hülye, mit is vártam tőlük?

… és mit várok most attól a nőtől, akivel alapjaiban véve csak anyám tartja a kapcsolatot néha napján? És mit gondolok, hogy ki ő? Egyféle szeretetszolgálat akinek a csengőjét nyomogatva megváltásra lelhetek?
Hogy miért pont hozzá jöttem? Mert kórházba nem mehetek. Késelés vagy lőtt sebesülés esetén be kell avatni a rendőrséget is. Na most pont a rendőrség miatt kerültem ilyen helyzetbe... én pedig csak túl akarom ezt most élni. Ez számít egyedül.
De valóban élni akarok így?
Még egyszer, immáron egyre nehézkesebben lenyomom a csengő gombját, majd megtántorodva vetem hátamat a falnak és csúszok le annak mentén mit sem törődve tovább az áztató esővel.

A függönyök nincsenek behúzva. Sosem szeretek teljesen sötétben aludni. Mintha kizárnám a világot, aminek a részese vagyok, és az is akarok maradni. A fények ezüstösen vesznek el a csendben. Az éjszaka zajtalan nyugalmat csempészett a hálószobába, kiterítve az összes csillagot az irigy hold köré. Megfordulok az ágyban. A matrac és az ágynemű összesúgnak alakom körül. Barna fürtök kunkorodnak a párnán, lehetetlenül vonzó, csillogó izmos bőr ontja magából még mindig a pár órája mindent beborító tesztoszteront.Figyelem. Egy idegen volt, az is maradt és úgy lép majd ki az ajtón, hogy soha többé nem fogom látni. Nem mintha bánnám. A nevére sem emlékszem tökéletesen. Sokat ittam. Ő is. Én többet. Ő mosolygott és azt kérdezte hazavihet. Én meg azt mondtam, hogy van még itthon egy kis vésztartalék. Nevetett. Vonzónak találtam, és azt hiszem abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem, amikor a taxi hátsó ülésén a fejemet kábán a vállára hajtottam. Majdnem elaludtam, azt hiszem. Kávét is főztünk, az apró konyha félhomályában összeborultunk, hogy aztán órákkal később most itt figyeljem a párolgó éjszakában ahogyan alszik.El kéne küldeni, de nincs szívem felébreszteni.Majd reggel. Egy csésze kávé és sok perces kínos hallgatás után. Ahogy majd lesz. Ahogy mindig lenni szokott ez velem.
Irigylésre méltó az ifjúsága, a lehetőségei. Még alig múlt 22. Mégis mi a francot akartam tőle? Nem az életét, nem a jövőjét, csak azt a pár órát. Ennyit akarok mindig. Azt hittem, ha majd szabad leszek, ha tökéletesen szabad, akkor majd megtalálom a helyem a saját életemben, akkor majd tudom mit kezdjek ezzel az egésszel. De rájöttem, hogy nekem mindig tartoznom kell valahova. Valakihez.Nem számít ha hazugság is.Legyen az. Csak az érzés kell.
Mély sóhajjal ültem fel az ágyban, és a kezem a fiú felé nyújtottam. Meg akartam érinteni de félúton, a levegőben meghalt a mozdulat. Visszahullott a kezem, mintha valami ostoba dolgot akarnék művelni. Bárcsak emlékeznék a nevére. De miért? A többiekére sem emlékszem. Személytelenül talán jobb ez így.
Az éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúlok, és mutatóujjam a gombot matatva alig érzékelhető fénnyel világítja meg a saját arcomat.Éjjel három. Vagy már reggel. Félig még az elmúlt éjszakában, félig már a kijózanító reggelben. Pokolian lüktet a fejem. Kéne egy aszpirin. Vagy kettő. Esetleg egy kis hideg konyak. A hűtőben van talán gin. Tisztán. Az most jól esne.
Óvatosan kelek fel az ágyból, a helyemen a matrac visszaigazodik. A fiú mozdulatlanul alszik tovább, egyenletes szuszogása, kellemes menta illatú lehelete körbecsiklandozza a kézfejem, amikor odahajolok, hogy egy csókot leheljek a hajába. Még visszanézek rá az ajtóból. Egy sötétebb tónust vélek ott felfedezni, ahogyan megfordul és felém néz. Vádló a pillantása, számonkérő. Hát ezért kellett? Ezért volt szükség arra, hogy tönkretegyem a házasságunkat? Megrázom a fejem. Csak káprázat. A fejfájásom az oka. A másnaposság. Az aznaposság. Mindegy is, kell valami, ami elmúlasztja. Csupaszt testemre az ágy végéből egy tört fehér köntöst kanyarítok, majd hangtalan hagyom el a hálószobámat.
Egyedül vagyok. Úgy érzem nincs itt senki, csak én és az otthonom. Emlékeket nem gyűjtök, a tárgyaktól is megváltam a válás után, és egyetlen korábbi fotó sem található sehol. Helyenként kortárs művészek alkotása, vagy valami akvarell eredeti festők utánzatai, művészi utánzatok. Növényeket nem nagyon tartok. Mellettem meghalnának, az időbeosztásom gyilkos. Ha meg akarnék halni azt hiszem ahhoz is sorszámot kéne tépnem saját magamnál. Tímea, az asszisztensem néha bejön az otthonomba is, hogy valami rendet tegyen, és ilyenkor az anyanyelvén magyarul szitkozódik. Félig tréfásan, félig komolyan. Rettentő szétszórt és rendetlen vagyok, de sokszor még erre sincs időm. Ellenben a rendelőben patika tisztaság uralkodik. A munka miatt. Talán elfogadom az ajánlatát, hogy Rózsát, az unokahúgát vegyem fel házvezetőnőnek.Még egy magyar. Lassan menhelyet nyithatok. Két hét múlva a sógora, Lajos kezd nálam kertészként.
A konyhában a frigó egyenletesen duruzsol, a távolban az utca végéről tülkölés hallatszik, ajtó csapódik, percekkel később sziréna víjjogása veri fel a környéket. Brooklyn egy átlagos éjjelen. És én még a jobb környéken élek. Elköltözni mégsem akarok. Vagyis egyelőre nem akarok. Nincs miért. Ide kötnek a pácienseim, bár talán ha beköltöznék Manhattan-be lehet a többség oda is velem tartana. Én mégis maradok, a franc se tudja miért.Talán ha nagyon lelkizős kedvemben leszek, kielemzem majd magam.
A ginből két ujjnyi loccsan a pohár alján, és mintha tömény, folyékony gyémánt lenne, csalogatón himbálózik előttem, amikor megmozgatom az arcom előtt.Az első korty végigmarja a torkom. A második már jobban esik, a harmadik végigéget. A negyediket, az utolsót küldeném le éppen, amikor a rendelő felől a csengő veszett bimbamja szalad végig a házon, és olyan erővel zúdul bele a csendbe mint egy templomi nagyharang.Felkapom a fejem, és elsőre fülelek, hogy a vendégem felébredt a hálóban a zajra vagy sem. Úgy tűnik azonban, hogy kizárólag én hallottam ezt, meg az illető, aki megnyomta a csengőt. Mégis ki lehet az?
Hozzá vagyok szokva, hogy a barátaim néha az éjszaka közepén jönnek hozzám, vagy olyan páciensek, akiknek majdhogynem az élete, a karrierje múlik azon, hogy másnap ne éppen letört fogakkal, vagy megdagadt arccal jelenjenek meg. Őket természetesen nem csupán a felárért hanem azért is fogadom, mert megvan a régi, bizalmi kapcsolat közöttünk. És ott van az íratlan és ki nem mondott pacientúra, azok az emberek, akik tudják, hogy ha az élet úgy hozza akkor nálam segítségre lelhetnek. Néha pénzért, néha meg egyszerűen azért, mert én akarok segíteni.Ezt mindig a helyzet szüli.
Az utolsó kortyot már szinte rutinból zavarom le, és úgy ahogyan vagyok, magam előtt összefogott selyem köntösben, kócosan, kissé talán a megszokottól is ramatyabb állapotban indulok el a fedett részen át a rendelőm felé a folyosón. A mozgásérzékelő lágy lila fénnyel kísér minden léptemnél egy-egy fali lámpácskát oltva fel. A bejárati ajtó láncát nem oldom ki, úgy nyitom ki résnyire. Elől nem látok senkit, oldalra pillantva azonban a ház falának dőlve valakit mégis észreveszek. Először egy idegennek nézem, valakinek, aki talán tévedésből nyomta meg a csengőt. Keze az oldalánál, a levegőt egyre nehezebben veszi...a kinti lámpa sárgás fényénél, a betonon azonban valami feketeséget látok vékony csíkban a rózsaágyások felé tekeredni. Vér. Atyaég!
Gondolkodás nélkül oldom ki a láncot és szakítom fel egy hatalmas rántással az ajtót. Úgy ahogy vagyok mezítláb lépek ki oldalra, hogy az idegen elé guggoljak.
- Mi...mi történt? - ujjam finoman teszem az idegen alak álla alá, és emelem fel, hogy lássam az arcát. Megsérült az is? Azt érzékelem, miután a másik kezem a kezére simítom, hogy forró nedvesség önt el. Fémes földszaga hányingertkeltően tolakodik az agyamba.Semmi kétség, vér.
- Jax?!- a meglepettségtől csupán ennyit tudok kinyögni. Az édesanyját kezelem időnként, aki a heti egy alkalmak egyikén szokott hozzám járni, amikor ingyenesen látok el bárkit.
- Támaszkodj rám, gyere! Menjünk be! Ne félj, tartalak, úgy, csak lassan!- adom az utasításokat lágyan, óvatosan, miközben azért határozott mozdulatokkal, odafigyelve vetem át az egyetlen szabad kezét a nyakamon, és így állok fel. Ha szisszen akkor megállok egy pillanatra, de nem hagyom abba a bejárati ajtó felé terelgetést. Esőillat van. Észre sem vettem mikor esett. Talán mert valami egészen mással voltam elfoglalva. Szinte ki is megy a fejemből a vendégem, talán csak az egy szál köntös és a kócosság emlékeztet, hogy nem voltam egyedül. Most sem vagyok. Már kétszeresen nem. Mozgalmas éjjelem volt és van, azt elmondhatom.
Ha sikerül bevezetnem őt az ajtón, annyira állok csak meg, hogy fél kézzel bezárjam.A fiú nem nehéz, szinte pillekönnyű, csak talán a minimális tehetetlenség az ami nehézkessé teszi, hogy magammal vigyem. Igyekeznem kell, mert egyrészt nem tudom mi történt, másrészt ha sok a vérveszteség elájul nekem, és akkor még nehezebb dolgom lesz. A rendelő melletti pihenő felé vezetem, hogy itt az ágyra leültessem.
Kis lámpát kattintok, aminek nem túl erős a fénye, bár lehet ez Jax számára még így is bántó.Leguggolok elé, és ha engedi akkor az oldala felé nyúlok, mert azt látom, hogy ott szorongatja a kezével és ott a legnagyobb és lassan barnuló vérfolt a fehér felsőn.
- Mutasd, látni akarom mi történt! Nem az érdekel ki csinálta, hanem, hogy mit. Mivel és hogyan. El tudod mondani?- ha hagyja akkor megnézem a sérülést. Atyaég!

 

Genevieve & Jax

Ha úgy tűnik, nincs segítség,
közelebb van, mint remélnéd.

Olykor-olykor az egész testemen végigfutó, eleinte egészen finom, már-már észrevehetetlen és apró rángások szépen lassan váltanak át erőteljes remegésbe, fázós reszketésbe. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy az időjárás viszontagságainak, az egyre gyorsabban zuhanó hőmérsékletnek, vagy éppen a viharos szélnek köszönhetem ezt, hiszen sikerült az imént olyan helyen lehorgonyoznom, ahol mind ezektől védve, biztonságban tudhatom magam. A szél a házak között süvít, hozzám egy-egy apróbb kis fuvallat ér el csupán, mely tagadhatatlanul tesz azért, hogy a karomon apránként felálljanak a szőrszálak.
Jelen problémámat, az egész testemet rázó vad, fogvacogtató remegést inkább a vérveszteséggel vegyülő pániknak tudom be. Pánik igen, hiszen ki ne kapna sokkot attól a nagy mennyiségű vértől, ami nem csak, hogy az ember tenyerét és egész ruházatának jelentős részét festi vörösre, áztatja át és teszi azt kellemetlen ragacsossá, de szépen lassan a betonozott lépcső is úgy néz ki nekem köszönhetően, mintha egy disznót vágtak volna le és áldozták fel azt valamelyik istenség oltárán.
Ez a korai pánik viszont szépen lassan vált át egy korábban még nem tapasztalt, egészen ijesztő érzéseket keltő nyugalomba… mintha már minden mindegy lenne. Egy egészen ismeretlen, kellemes, de mégis érthetetlen érzés kerít hatalmába. Mintha nem számítana semmi, se a régmúlt se pedig a közelmúlt. Nem érdekel a holnap vagy a messzi jövő, de még a jelen se. Az, hogy ki láthat meg így idekint, hogy kik láttak egyáltalán az idő alatt, míg a brooklyni bajos negyedtől – úgy két kilométert haladva – elvonszoltam magam idáig. Nem érdekel, hogy mit gondolhattak, de azt se tudom felidézni, hogy volt-e egyáltalán valaki, aki ilyen időjárási körülmények között kitette volna a lábát otthonából, és éjjelek évadján ballagott volna szembe velem. Talán nincs még egy akkora őrült, mint én.
Nem számít… most csak aludni szeretnék…
Mert két lassú, egészen lapos pislogás között ez válik a legerősebb és legvonzóbb dolognak. Az álom. A kellemes lebegés álmokkal, vagy éppen azok nélkül. A valótlanság.
Aludni szeretnék és talán soha fel nem ébredni. De legalábbis reménykedni abban a lehetetlen, de titkon mindig is vágyott „csodában”, hogy ezt követően minden könnyebb lesz.
De vajon kinek?

Mikor már minden remény szertefoszlik… mikor már lassacskán beletörődök abba, hogy innen nincs menekvés, itt fogok elvérezni anyu szomszédjának a háza előtt, halk neszezés zaja üti meg a fülemet. Tompán hallok. Gyakorlatilag semmit, és csak két pislogás között sikerül felfognom azt is, hogy az előttem elmosódó, homályos alak tényleg itt guggol előttem.
Államat érintve igyekszik elérni azt, hogy felé forduljak, hogy lássa az arcomat, vagy pedig ránézzek, hogy aztán hasítson a felismerés, mégis ki fetreng az ajtajában és bízik már jó ideje a segítségében. Talán nem szép tőlem, hogy hozzá rohantam… mit rohantam? Csoszogtam és botladoztam. De nem volt jobb ötletem. Most nem. Elfogyott minden eddig talonban tartogatott lehetőségem…Tommyra nem akasztottam volna rá magam. Ha nem lett volna elég, hogy éppen a kivéreztetésem kínjait élem át a színei előtt, de még az apjai is kettérúgta volna a seggem úgy, ahogy azt illik. Arról már nem is beszélve, hogy az a kölyök első ízben kapott volna frászt a látványtól, ebben egészen biztos vagyok.
Kérdése egy összefolyó maszlag a fejemben, amire nem vagyok képes válaszolni így csak lebeg közöttünk megválaszolatlanul. Jókora nyeldesés és reszelős levegővétel kíséretében rázom meg a fejem jelezve, hogy a beszédet most hanyagolnám, amennyiben ez lehetséges. Soha nem volt ínyemre az activity, de jelen állás szerint máshogy nem megy. Nem találom, és nem is keresem a szavakat. Ellenben hagyom, hogy karomat megemelje - még ha kis híján bele is döglök - és lassan felhúzzon a földről. Ekkor szakad fel belőlem egy tompa, de annál is inkább fájdalmas nyögés, kis híján a térdeim is megadják magukat és kötök ki majdnem a földön – vonzóbb az én mondom, mint felállni és görnyedezni – amennyiben nem csapnám hozzá a vállamat a falhoz, még egy támasz gyanánt. Újabb nyögés egy halk, nyikorgó hanggal, s szorítom is rá tenyeremet az oldalamra mikor újra megérzem a vér kellemetlen, sűrű melegét feltolulni a nadrágom övénél. Ezer meg egy alkalom volt már az életem során, mikor rákényszerültem arra, hogy saját magam lássam el egy-egy sérülésemet. Kisebb zúzódások, horzsolások vagy vágások. De attól tartok, hogy ez már bőségesen túltesz az én képességeimen, főleg ha azt vesszük alapul, hogy lassan teljes öntudatlanságban fogok szenvedni. Ez nem az a fájdalom, ami éberen tart és elönti az adrenalin a tudatomat. Ez bénító, álmosító… mert tetszik vagy sem, de Tyson most a saját védelme érdekében a kivéreztetésemért fáradozott.
Előbbihez hasonlóan nyekkenek egyet akkor is, mikor beérünk a házba és hátsóm ismételten „földet ér”, de egy korábbinál sokkal kényelmesebb ülőalkalmasságon. Szinte automatikusan dőlök hátra, hogy fejemet neki biccentsem a kanapé háttámlájának, jókorákat pislogva a plafon irányába, míg azzal küzdök, hogy ne ugorjanak ki a szemeim, míg Genevieve tesz annak érdekében, hogy jobb rálátása legyen a szúrt sebre.
-… kés… - sóhajtom elcsuklón, véres kezemet rögtön a seb felé irányítva, mintha legalábbis elrejteni próbálnám a nő elől. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy jelen állás szerint ő az egyetlen, aki tenni tud azért, hogy életben maradjak.
- Félreértés volt… – persze, hogy az volt. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy ezt most sikerül tálalnom. Űzött vadakéra emlékeztető pillantással keresem meg az arcát, miközben egyre csak próbálok dacolni a reszketéssel és a vállaimra telepedő fáradtsággal. Gyakorlatilag képtelen vagyok arra, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Pont olyan, mintha egy-egy mázsás súly húzná le a szemhéjaimat és a hozzá társuló fájdalom kábító ereje se ismer irgalmat, kegyelmet.
- Ne haragudj, hogy... idejöttem - egészen halkan, már-már némán formálom a szavakat bízva abban, hogy valamit kitud majd venni belőle.