GENEVIEVE. Francia név, bár tudomása szerint nincs sok köze a franciákhoz. Azt jelenti, "törzsi asszony"; Szent Genevieve védte meg Párizst Attila, hun vezér hordáival szemben. A választás mondjuk aligha volt ennyire bibliai vagy történelmi központú; Josephine Peck azért választotta a lányának, mert így hívták az egyik delikvenst az akkori kedvenc televíziós programjában, a Big Brotherben. Nehezen lehet hibáztatni, elvégre, alig tizenhét éves volt akkoriban. Mégis, mit nézett volna? PBS-t?

'JENNIE'. Sosem szerette a teljes nevét, így nagyjából óvoda óta így hívatja magát, sokszor még az sem érdekli, hogy Jennifernek nevezik. Bármi jobb annál a fellengzős, sztripper-gyanús csillámkupacnál. Az anyja különlegeset akart, Jennie viszont nagyon is elvan a középmezőnyben. Már ilyen téren – egyébiránt ugyanis nehéz lépést tartani a versenyszellemével. Jennie mindenki kedvence, az álcázás mestere – nem a háttérbe olvad, hanem hozzád idomul. Nem arról van szó, hogy ne lenne saját személyisége (és nagyon, nagyon erős nézőpontjai), de aki annyiszor kötözik fiatal életében, mint ő, újra meg újra más "családokban" találva magát, az megtanulja, hogy jobb alkalmazkodni, mint küzdeni.
Ezzel együtt persze azt is meg kellett tanulnia, hogy elengedje a dolgokat. Az olyanokat, amik nem többek egy bukkanónál az életben; a jegyek örökre veled maradnak, hiszen ez alapján jutsz előrébb, az élmények, mert általuk formálódsz (és ennyivel is többet írhatsz fel az egyetemi jelentkezési lapodra), de minden más múlandó. A barátok, például; nem arról van szó, hogy ne szeretné őket, vagy tenne meg értük csillagászati dolgokat. De tudja, hogy előbb-utóbb mindennek vége szakad, az emberek szétszélednek, és jobb, ha már ezzel a tudattal vág neki az új ismertségeknek. Sokszor érzi úgy, hogy csak egy szerepet játszik, hogy mindent csak azért csinál, hogy ne legyenek útban a teendők, mikor jön az a Nagy Valami. Fogalma sincs, mi az, amire vár, mi fog jönni, csak érzi, hogy valami nagyobb és jobb és fontosabb lesz, és nem szalaszthatja el.
Abba, hogy talán a kelleténél (szerinte) jobban kötődik, nem szeretne belegondolni.

GRACE. Anyai ágú nagyanyja neve, aki valójában nevelte Jennie-t, a tinédzser anyja helyett. Josie mintha azóta sem nőtte volna ki a tizen-huszonéves korát, a lánya talán többször pesztrálta őt, mint fordítva. Ha Grace nem lett volna, Josie néhanapján fellángoló ambíciói, hogy nagy embert faragjon a lányából (de minimum olyat, aki nagy emberhez tud hozzámenni), minden bizonnyal halva születtek volna. Grace szigorú, katolikus nevelésű nő, aki minden szigora ellenére egész életét Jennie nevelésének áldozta.

SOSSA. Valamikori spanyol bevándorlók leszármazottai, a bőrszín mára nyilván fehérebb, mint a januári hó; nem mintha Jennie ennek konkrét leszármazottja lenne. Az apja, Josh, ugyanolyan tinédzser volt, mikor született, mint Josie; nem a legélesebb kés a fiókban, ellenben az egyik legdrágább. Josephine későbbi férjeit elnézve persze elenyészett a vagyona, ám tekintve, hogy Josie maga egyszerű, munkásosztálybeli queensi családból származott, Joshua Sossa és a rá váró három városi étterem tulajdonjoga a biztos életet jelentette számára.

JENNIE-G. Nem épp a rapzene megszállottja, sem a zenéé, sem az életérzésé, de mindez megváltozni látszott, mikor megjelent az életében "Mikey". Az anyja eltökélte, hogy megtalálja számára a tökéletes párt (kellően nagynevűt és gazdagot, aki majd gondoskodik mindannyiukról, ha esetleg a harmadik vagy negyedik Josie-férj kihullana a sorból), de Jennie-nek megvan erről a véleménye. Mikey az egyetlen volt, akit már majdnem képes volt elviselni; ennek ellenére eszében sincs járni vele, már csak azért sem, mert a fiú meleg. Megköttetett hát a paktum, miszerint Jennie falaz számára, míg kész nem lesz kibújni a szekrényből, Mikey pedig készségesen elismeri, hogy Jennie vele volt délután, miközben valójában még a szomszédságot is elhagyta...
"Mikey", a brooklyni füves arc még Jennie barátai előtt is a gazdag Mikey képében parádézik, tökéletessé téve az álcát. Legalábbis elméletben.

FUN FACTS:
– Amolyan "reggeli ember". Nem szeret délig aludni, olyan érzése van, mintha odalett volna az egész napja. Nyolcnál később még hétvégén sem szokott kelni.
– Nagyon tehetséges a reál tárgyakban, matléta is többek között, és rendszeresen jár tudományos versenyekre, de igazából a történelem vonzza. Mivel mindenki a reál felé löki, nem meri el is mondani, hogy semmi kedve hozzá.
– 175 centiméter, már majdnem modell-magasság; az anyja legnagyobb bánatára cseppet sem érdekli ez az életstílus.
– Beszél franciául, spanyolul, olaszul és jelenleg a svéd irányába húz.
– Öt kutyája van, de így sem elég. A macskákat nem szereti, ennek ellenére az anyjának van egy.
– Előítéletes és számító. Ritkán használja rosszindulattal, inkább túlélési ösztöne részeként gondol rá.
– Imádja a hideget, és szívesen élne Kanadában.
– Nincs kistestvére, de nagyon szereti a gyerekeket, és ez kölcsönös; ha nem lenne "rangján aluli", minden bizonnyal kiváló bébicsősz lenne.
– Szereti a csípős, túlzottan fűszeres dolgokat, és mindig sósat választ édes helyett.
– Mostani mostohaapja nála nagyjából kétszer idősebb gyerekeivel egészen jól kijön, bár nagyon zavarja, hogy gyereknek nézik.
– Szeret festeni, csak nem tud. Főzni szeret és tud is, csak nincs kinek.
– Nem szereti, ha túlzottan tapadnak rá; sokáig azt sem tudta elviselni, hogy egy ágyban aludjon valakivel. Manapság sem igen szereti, még a legjobb barátnőivel sem, de egy szót sem szól.
– Joshua Sossa igazából nem az apja; az anyja korábbi barátja az, aki viszont túl szegénynek bizonyult, hogy eltartson egy gyereket, így Josie soha nem mondta el senkinek sem az igazságot.

2019. május 03.

Mosolyogva köszönök el a lányoktól a folyosón az utolsó óra után; persze, megígérem, hogy írok majd edzés után a csoportchatbe, különös tekintettel arra, egy egytől tízig terjedő skálán mennyire izzadtak ma dögösen a szomszéd sportpályán a srácok. Nem fogok hazudni, én is szívesebben loholtam végig újra meg újra a salakpályán, ha közben volt mit nézni, bár nyilván nem ez volt az oka, amiért kipróbáltam magam az atlétika csapat tagjaként.
Anya nem igazán értette, miért szeretek ennyire sportolni. Pontosabban: miért nem zavar az, ha vörösre piruló arccal, lihegve, izzadtan, kócos hajjal látnak. Ő is sokat futott, de csakis futópadon, az edzőteremben. Azokon az alkalmakon kívül soha nem is láttam szerintem magassarkú nélkül – még emlékszem, mennyire felragyogott az arca, mikor rájött, hogy van egy külön óra, ahol öt centis sarokkal totyognak.
– Hé, Jennie! – csapódik az enyém melletti szekrénynek Hutch. Arcán széles vigyor ül, az a fajta, ami már azelőtt tudatja, hogy akar tőled valamit, mielőtt megszólalna. – Szóval hétvégén tiéd a kecó, ugye?
Mosolyogva rázom meg a fejem. Tipikus. – Minden héten enyém a kecó…
– Király! Akkor buli, mondjuk…?
– …kivéve most! – emelem fel a mutatóujjam, belfojtva a szót, mielőtt még a beszélgetésünk legelején rögtön szét is küldene egy meghívót mindenkinek. Nem ez lenne az első alkalom; tavaly, például egyszer már azelőtt tizenheten visszaigazoltak, hogy egyáltalán igent mondtam volna rá. Egyébként nem szeretek ünneprontó lenni, sőt; mivel tényleg egyedül szoktam lenni, csak örülök, ha van ott valaki. Most viszont nemet kell mondanom.
– Ne csináld már! – cicceg csalódottan Hutch. – Mégis, milyen jobb programod van szombat estére?
– Semmilyen. De vasárnap anyák napja van.
– És azt az anyáddal töltöd, mi? – röhög fel Hutch, a benfentesek által értett poén tudatában. Aztán rájön, hogy nem viccelek. – Most komolyan? Te, Jennie Sossa, az anyáddal töltöd anyák napját?
Erre már mosolyogva bólintok. – Igen. Reggel elmegyünk villásreggelizni, aztán vásárolunk egyet az Ötödiken, bár próbálom rávenni, hogy megnézzük azt az új absztrakt festmény kiállítást a Metsben… Most miért nevetsz?
Hutch csak a vállát vonogatja, és nem túl nagy sikerrel próbálja visszanyelni a szamárnevetését. – Semmi, semmi. Csak elképzeltem anyukádat a múzeumban…Emlékszel a hatodikus tanulmányi kirándulásra a Smithsonianbe, amikor jelentkezett kísérőnek? – Arra mindenki emlékezett; minden gyerek, felnőtt és tanár, sőt, valószínűleg néhány takarítónak és biztonsági őrnek is szép napot okozott azzal, hogy nem vette észre, mikor lecsúszott a ruhája ujja, és persze nem húzott alá melltartót, úgyhogy… Azóta is ég a fejem miatta, ahányszor eszembe jut. Értelem szerűen soha többé nem szóltam neki ezekről. – Aznap minden fiú férfivá vállt…
– Jajj, nyomd már el magad – csapom a mellkasának a sportfelszerelésemet, míg ő a távolba mered álmodozva. A világ egyi legnagyobb átka, ha jól néz ki az anyád; szeretem, persze, de néha nagyon azt kívánom, bárcsak olyan slampos lenne, mint a többiek. – Jó napunk lesz, és ennyi. Ebbe a jó napba pedig nem fér bele az, hogy délutánig takarítsak a pusztítás után, amit otthagytok.
– Mikor hagytunk mi bármikor is pusztítást?
Erre megemelkedik a szemöldököm. – Tavaszi szünet?
– Az véletlen volt. Nem is sejtettük, hogy az a csillár törékeny.
– Tényleg? Azután se, hogy az első beköszönő üzenetem az volt felétek, hogy „ne érjetek az üvegcsillárhoz, mert törékeny”?
Hutch vállat von. – Az emberek csak beszélnek, mondanak dolgokat, de a legvégén nem csak arról van szó, hogy mind az anyagi vonzás bűvkörében ragadtunk?
– Az a csillár ötezerbe került.
– Atya úristen, honnét szedtétek azokat az üvegdarabokat, átment egy elefánt seggén, vagy mi? – Magamban csak annyit jegyzek meg, hogy a Hutchhoz hasonló, születésüktől kezdve jó anyagi körülmények között élők soha nem tudják, mi mennyibe kerül. Mármint, jó srác, az egyik legrégibb barátom, de rettentően vak. Én is az voltam, míg közbe nem lépett Ő… – Figyu, Jennie, nagy szükségem lenne arra a bulira. Égbe kiáltó, élet-halál kérdés!
Nem lehet tagadni a hangjában csendülő dramatikusságot.
– Fel akarsz szedni egy lányt?
– Fel akarok szedni egy lányt! Látod? Ezért vagyunk ilyen jó barátok. Te megértesz engem – csapta a hátamra a kezét. Csak a szememet tudom forgatni, de azért mosolygom. Idióta. – Szóval akkor szombat nyolc?
– Bármennyire is elkötelezett vagyok szent küldetésem iránt, miszerint segítselek párt találni neked… Ez a hétvége most nem jön össze.
– És mondjuk ha ma lenne? Tuti össze tudnánk dobni!
– Hutch, ez most egyszerűen nem alkalmas és kész! – sóhajtom, ahogy végre becsukom a szekrény ajtaját, vállamra dobva az edzőtáskámat, és rácsattintom a zárat. – Miért nem hívod meg egy, nem tudom, shake-re? Én értékelném.
– Ha téged akarnálak felszedni, akkor ez is lenne a terv. De itt Marley Scorsese-ről van szó. Ő nem az én ligámban játszik… Úgyhogy előbb jól le kell itatni, hogy összemosódjanak neki a határok. Aztán mire észbekap, már nem tud levakarni, és nem is akar.
– Ez a nagy terved? Leitatod, smárolsz vele, és majd reméled, hogy mire józan lesz, addigra lehúzod a szintedre?
– Nem csak remélem. Tudom. Elképesztően cuki vagyok – vigyorog rám, és talán a kiskutya-szemek máskor bejönnének, de most nem. Anyával azóta nem töltöttük együtt az anyák napját, hogy… Hát, kábé soha. Mindig volt valami jobb dolga, iskolába járt, munkát keresett, másnapos volt…  Nem tudom. Az utóbbi hónapokban nem éreztem magam túl jól, a szakítás, apának is volt az a kis riadalma a kórházban, egyszerűen úgy éreztem, kell egy kis idő az anyukámmal. – Valld be, igazából randid van. Ez az egyetlen ok, amiért elfogadom a halasztást.
– Neked nincs anyukád, aki örülne, ha nem másnapos lennél anyák napján?
– Persze, hogy van anyám. És van két öcsém, egy bátyám és két nővérem, nem kell oda több ember!
Ciccegve forgatom meg a szemem, és ellököm magam a szekrénytől, hogy elinduljak az udvarra vezető kijárat felé. Az órámra pillantva megállapítom, hogy már csak tizenöt percem van az edzésig, át kéne öltöznöm és bemelegítenem is. – Nincs randim. Te is tudod, hogy most…
– …”Jennie Jennie-vel jár”, tiszta Ariana Grande cucc, értem én. Vagyis, nem, igazából tökre nem értem… De elfogadom. – A változatosság kedvéért egy kicsit csendben marad; talán tíz méteren át. – Nagyon levitt téged az életről Axel, mi?
Az nem volt kifejezés. Nem vagyok különösebben érzelgős lány, és nem szoktam túlzottan ragaszkodni az emberekhez, pont azt tudván, hogy úgyis vége lesz. Mármint, ki az, aki őszintén szerelmes marad az első fiúval, akivel valaha összejött? Hogy valóban ásó, kapa, nagyharang és örök boldogság lesz a vége? Hát New Yorkban talán akadnak elrejtett tündérmesék, de ilyenek biztos nem. Az ilyesmik azok Jaime MacGuire meg Danielle Steele könyveiben történnek meg. És talán Kanadában.
Sose esett meg még korábban, hogy annyit sírtam volna, mint akkor; olyan sokat, hogy a végén teljesen üresnek éreztem magamat. Cover girls don’t cry after their face is made, ahogy Alessia Cara is megénekelte. Jennie Sossa talán nem szerepelt még annyi címlapon, mint Isabel Marquina, de a magam módján cover girl vagyok. Az a bizonyos váll, ugye, akire mindenki támaszkodik; akit hajnalban is lehet hívni, aki az utolsó pillanatban is megoldja, ha összedőlni tűnik a szalagavatós felvonulás rendje. Mások talán megengedhetnek maguknak egy-egy idegösszeroppanást, így a végzős évük előtt, némi hányást, szédelgést, de én nem. Nekem erősnek kell maradnom.
– Három év az három év – vonom meg a vállam. – Hozzászoktam. Legközelebb nem követem el ezt a hibát.
– Micsoda szerencsés fráter lesz a te férjed!
– Az egyedüli, aki feltétlen szeret téged, és örökké a világa közepe maradsz, az a kutyád – vigyorodom el, a sokszor hangoztatott frázisomat idézve. Hutch azt hiszi, nem hallom, de nagyon is megüti a fülem, ahogy azt morogja szemforgatva: „őrült kutyásnő veszély”, de nem érdekel. Ha hazaérek az edzés után, a kutyáim örülni fognak nekem, megcsinálom a házifeladataimat és készülök kicsit a hó végi tudományos versenyre, vasárnap anyával töltöm a napot, jövőre ismét diákelnök leszek ÉS leérettségizem, bekerülök a Columbiára, aztán én leszek az Államok első elnöknője.
És akkor majd Axel is tudni fogja, hová dughatja fel magának a „szerintem egy kicsit jobbat tenne, ha másokkal is próbálkoznánk” dumáját.


Számíthattam volna arra, hogy nem ez lesz.
Jennie! last-minute meghívást kaptunk Ralph egyik üzlettársának hotelmegnyitójára Hawaii-in, nem szerettelek volna zavarni, hátha épp órán vagy. Szerdára vissza is fogunk érni, addig is Martina jön majd minden nap takarítani!
Jó szórakozást a hétvégére, puszi, anyu.
Ez fogadott a hűtőn. Még csak eszébe sem jutott, hogy vasárnap programunk lett volna. Meghallotta, hogy luxushotel és Hawaii, és semmi mást nem látott maga előtt, csak a hatalmas, megerőltető feladatot, hogy melyik bikiniket vigye magával.
Tényleg nem kéne meglepődnöm. Elvégre, mikor volt utoljára, hogy betartotta, amit ígért?
Már dühös sem tudok lenni. Megint ugyanazt az űrt érzem, mint mikor kisírtam magam; minden olyan lényegtelennek tűnik, szürkének. Lehuppanok a kanapéra, a kutyák körülöttem ugrálnak, Daisy és Cara szokás szerint összeveszik a puffon, de most azt sem tud érdekelni, milyen mókás instaposzt lehetne ebből; dán dog vs. mopsz, a végső leszámolás. Cuba mintha megérezné, hogy most nem vagyok jó hangulatban (vagy egyszerűen megint az izületei fájnak, elvégre, már tizennégy éves), ráfekteti a fejét a combomra. Gépiesen nyúlok ki oldalra, hogy simogassam a fejét.
Kicsit olyan érzés, mintha egy idegen lakásba léptem volna be, valahogy minden olyan másnak tűnik. Meg kell tanulnom, hogy ne bízzak az emberekben. A telefonom pittyen egyet, üzenet jött a csajos chatbe, és bár az ujjaim már a billentyűzet felett lebegnek, végül csak „láttam”-on hagyom. Most még a szomszéd pályán izzadó focisták edzése se tudott volna jobb kedvre deríteni. Szeretném megkérdezni, hogy nincs-e kedvük átjönni hétvégén egy pizsipartira, vagy ilyesmi, de a korábbi üzeneteket visszagörgetve már látom, hogy mind találtak valami programot.
Nem hibáztathatom őket. Én mondtam azt, hogy nem érek rá; most meg vonjam vissza…? Na nem. Nem maradok megint szégyenben anyám miatt. Senkinek sem kell tudnia, hogy megint itt hagyott, és hogy a lakás kong az ürességtől. Nem is tudom, miért görgetek lefelé az üzeneteim között, de egyszer csak megállok egy név felett, az övé felett.
Na jó, nem egészen az övé. „Mikey”; csak hogy anya ne fogjon gyanút. Annak ellenére, mennyire képtelen konstans gyereknevelési stratégiát felállítani, az üzeneteimbe azért be szokott nézni, hogy megkérdezhesse, ki az? Mintha köze lenne hozzá.
Neki elmondhatom. Pontosabban, nem mondhatom, de a többiek úgyse ismerik igazán. És ő nem fog fecsegni, sőt, talán valami olyat is hoz majd, amitől elröppen ez az üres hétvége…
Rányomok a nevére, ujjaim pedig halkan, izgatottan kopognak a képernyőn.