Lázálomból ébredni újra és újra. Látni magam, mintha csak kívülről néznék egy filmet, amint kezem megemelkedik,és lesújt. Az első után már morális akadály sem kínoz többé abban a pillanatban. Imádságként mantrázom, hogy megérdemli. Mindent elvett tőlem, még azt is amit soha nem adtam. Ködös tudatom büntetni akarja, de nem kívánja a halálát. Azt sem tudtam mit is csinálok pontosan. Könnyű ezt mondani persze, mintha egy ócska védekező duma lenne, de ha vissza kellene gondolnom arra az órára, arra a negyed órára, vagy akár öt percre is, amikor megöltem őt, csak az ürességet véltem felfedezni a fejemben.
Kétségbe estem.Csak néztem őt ott kiterítve, és hiába, hogy már nem lélegzett, hiába, hogy a vére mint gyöngyöző rubint patak olvadt el a konyha márvány kövezetén, mégis féltem tőle. Féltem, hogy még az üveges tekintetén túl, itt maradt lelkének egy apró darabja vádlón csapódik nekem. Mintha azt hittem volna, lélegzet visszafojtva, hogy majd felül és megkérdezi, hogy miért.Én pedig nem tudom megmondani. Mert szavakkal nem lehet körülhatárolni. Ezt érzem. A házasságunk utolsó pár évében folyamatosan ezt éreztem. Mint egy lufi, amit ostoba módon túlfújtak, és másodpercek kérdése mikor durran ki. Az én lelkem is kiszakadt, megszűnt tovább neki létezni. Függetlenségre vágytam és törődésre. Valódira, igazira, amilyet ő akart adni, amit ő ígért adni, és amit soha nem adott meg. Hazugság volt az egész szép és másoknak elhazudott életünk. Én belementem ezekbe a hazugságokba, elfogadtam az összes feltételt, amelyből az évek alatt egyre több lett. Már nem volt elég neki alárendelnem a szívem, már a testem is az ő akarata szerint alakult. Ha tükörbe nézek, a mai napig sokszor azt látom akit ő akart látni, és nem azt aki legbelül valójában vagyok. Mások az ő gondolatának testet öltött szobrát látják bennem, ó tudom milyenek azok az éhes szemek, amelyeket rajtam felejtenek. És úgy szeretnék az arcukba üvölteni: “Hé emberek! Ez valójában nem én vagyok!” Ez Robert Parker Hayatt mesterműve. Hogy ki van legbelül? Egy lány, egy nő, egy felnőtt testbe zárt gyerek, akit elfelejtettek szeretni, és aki semmi mást nem akar, csak figyelmet.Egy kicsit….egy kis időre….de akkor csak saját magának.
Reszkető kézzel nyúlok oldalra és fordítom magam felé a digitális órát. Vörös kijelzője vibrálva mutatja az időt. Hajnal három. Mostanában mindig ilyenkor ébredek fel, és szinte mindig vizesen, izzadtan, és levegő után kapkodva. Azt olvastam egyszer valahol, hogy hajnal három és négy között a legsebezhetőbb a testünk és a tudatunk, és a szellemvilág képviselői ilyenkor tudnak a legkönnyebben kapcsolatba lépni velünk.Ő vajon próbálja a tudtomra hozni, hogy soha nem fog békét hagyni nekem? A síron túl sem. Hogy szenvednem és bűnhődnöm kell azért amit tettem. A lelkiismeretemen még mindig úgy tanyázik, mint a nyári tikkasztó hőség az ember mellkasán, amikor szinte alig képes levegőt venni.Nem akarom hagyni eluralkodni magamon, és elhitetem az agyammal, hogy pusztán csak a nyomás, a tettem következménye feletti félelem az amely képtelen nyugtot hagyni nekem. Hogy majd múlni fog, hogy majd jönnek az életembe olyanok, akik segíteni fognak. Aztán szinte dacos lemondással csak kínlódva nevetem el magam: hiszen nem is nagyon vannak barátaim. Hogyan is lehetnének, ha Robert minden időmet beosztotta, és szinte minden pillanatomról tudott? Nevetséges, hogy a telefonomba szinte csak olyan emberek számai lapulnak, akiket üzleti ügyben ismertem, beszállítók, megrendelők….és persze olyanok akik megvették a testem pár órára. Némelyik ígérettel távozott, hogy bármikor felhívhatom ha szükségem lenne rá.De őszintén szólva ez az egész most más. Nagyon más. Ez nem olyasmi, amit megosztanék valakivel, aki hónapokkal korábban megdugott vagy SZUB szerepre kényszerített laza másfél órára.Hogy beszéljek valamiről, amiben szenvednem kellene, amiben annak kellene látszódnia rajtam mennyire megviselt, de valójában valamiféle megkönnyebbülést érzek? Nem a tettem okán, sokkal inkább azon, ami ennek a következménye. Még ha tudom is, hogy örökké tán nem menekülhetek, még ha tudom is, hogy elég egy apró hiba, és akkor végem, akkor sem tennék semmit másképp.Nem bántam meg. Talán csak azt, hogy nem készültem fel lelkileg arra amiben most vagyok.Megvisel a gondolat, hogy vér tapad a kezeimhez, hogy gyilkos vagyok. Ennek olyan súlya van, amelynek cipelésére nem készítettem fel magam. De nem is volt rá idő.
Visszahanyatlok a párnára, és kényszerítem magam, hogy próbáljak még egy kicsit pihenni.Nehezen ugyan, de sikerül visszaaludnom. A rémálmok helyett a megnyugtató nihil, a tökéletesen csendes semmi közepén dőlök el, és egy kósza pillanat erejéig azt kívánom, bárcsak soha ne kellene felébrednem.
A nap azonban végül reggel fél 9-kor indul el a számomra. Miközben fáradtan és nyúzottan kavargatom a kávémat, a telefonommal babrálva pörgetem át a névlistát.Az utóbbi napokban ezt többször is megteszem, hátha eljutok addig a merész, majdhogynem lehetetlen pillanatig, hogy felhívjak valakit.Bárkit, akinek beszélhetek. Nem mindenről, nem konkrétumokról, csak egyszerűen beszélni. Még ha nem is feltétlenül érthetően és összefüggően.Vagy csak csendben üldögélnék valakinek a társaságában és a kanalaink koccanása lenne az egyetlen zaj, amint ritmusosan időnként a csészéhez ütköznek.
Hátulról lapozom a neveket. Zendon, Zackton, Worman, Wiggo, Weiss…..Weiss, Roman, a doktor. Egy ideig ott táncol az ujjam a név felett, ellenállhatatlan késztetést érezve, hogy felhívjam őt. Kétszer elvetem a kezdeményezését az agyamnak, a harmadiknál engedek a kisértésnek. Nem hosszú beszélgetés, inkább formális, tekintettel arra, hogy az ismeretségünk idáig inkább páciens-orvos, egy alkalommal pedig megrendelő-eladó minősítésben volt jelen az életünkben. Fogalmam sincs miért benne látom azt az embert, akivel beszélgethetnék, vagy akivel csak nagyon hallgathatnék. Talán személyesen jobb lenne…vetem fel óvatosan valahol a harmadik percnél majdhogynem az elején a dolgot, mert a telefon személytelen. Sosem szerettem igazán. A közvetlen kapcsolatok embere vagyok.
Tizenegykor van rám közel egy órája, ha valóban szeretném, mondja ő,akkor összefuthatunk. A helyet én javaslom. A Colombus Circle közelében vagy egy hangulatos kis kávézó. Napjában kétszer van friss meggyes pite, és hamisítatlan brazil babkávéból készítik az eszpresszót.Bár talán nem is a hely a lényeges, mégis ezen a helyen kicsit talán fesztelennek érzem magam. Az egyetlen hely, amelyet a házasságunk ideje alatt sikerült Robert előtt titokban tartanom. Az egyetlen amit nem ismert, és nem tudta milyen gyakran fordulok meg errefelé. Kellett, szükségem volt rá, hogy legyen valami ami csak az enyém, amiről ő nem tud. A Brazil Coffein House volt az. A hely, ahova most tizenegy előtt két perccel lépek be, és máris kutatón keresem tekintetemmel Dr Weiss-t. Valahol az üzlet alsó szintjének közepén foglal helyet az ablak közelében. Bátortalanul, de mégis határozottan emelem meg felé a kezem jelzés gyanánt, ahogy a tekintetünk találkozik, majd határozott léptekkel indulok meg felé.
- Dr Weiss…..illetve Roman….ha már a telefonban megkért rá, hogy szólítsam így.- foglalok helyet, miközben beszélek. A hangom egy kicsit csendesebb, kicsit recsegősebb, kicsit álmos, kicsit fáradt.Tekintve, hogy alig egy hete temettük el Robertet, ez nem is olyan meglepő. Képtelen vagyok normálisan regenerálódni. Talán nem is fogok.
- Tudom, ez most egy kicsit meglepő, mármint, hogy ön hívtam fel….-helyezem a kezem az asztallapra, összefűzöm és zavarodottan tördelni kezdem át egymáson. Pótcselekvés, idegesség levezetése, vagy egyszerűen túl feszült vagyok, nem tudom.Nagyot sóhajtok.
-....de őszintén szólva nem sokan vannak akiket kereshetnék.Ön pedig….- akadok meg végül, tekintetem rá emelve, mintha tőle várnám a választ a saját mondatom befejezésére, pedig csak inkább a megfelelő szavakat keresem.
-...párszor már segített rajtam. Többféle módon is.- gondolok itt arra, amikor megpróbálta felhívni a figyelmemet, hogy valójában milyen kapcsolatba élek, hogy valójában bizonyos beavatkozások nem lennének feltétlenül lelkileg hasznosak. És Dr Weiss volt az első és majdhogynem egyetlen ismerősöm aki szembe mert szállni Roberttel a védelmem érdekében.

   

A képernyő felvillanásakor nem lepődtem meg olyan értelemben, hogy bizonyos visszatérő pácienseim tisztában vannak a magántelefonszámommal arra az esetre, ha további kérdésük merülne fel a beavatkozásokkal kapcsolatban vagy bárminemű tájékoztatásra, tanácsra van szükségük. Számomra kényelmes, számukra hatékony megoldás a fogadási időn kívüli egyeztetés, aminek természetesen van határa, hogy elkerüljem a visszaéléseket, rendszeres telefonokat, reggel nyolc óra előtt este hét óra után nem válaszolok a megkeresésekre. Genevieve is ebbe a körbe tartozik. A meglepődésemre sokkal inkább az adott okot, a két nappal ezelőtti hír hallatán nem számítottam arra a jövőben valaha is keresni fog. A találkozásaink során egy idő után nyilvánvalóvá vált nem saját magáért feküdt kés alá, a saját igényeinek akart volna megfelelni, hanem a férjének és most, hogy már nincs ki ilyen jellegű befolyással legyen rá, egyszerűen egy kérdőjel szerepel a gondolataim közt a beérkező hívás oka mellett.
A személyes találkozó említésére egy másodperc erejéig át kellett gondolnom a mai menetrendem, de ezt a rövid pauzát leszámítva könnyen elfogadtam a javaslatot és jeleztem helyszín tekintetében rugalmas vagyok, amíg az a központi városrészben van. Tizenegy után ugyanis a Cornell-be kell mennem konzultációra. Egyúttal felajánlottam szólítson a keresztnevemen, a kórházon kívül mégis kényelmesebb és a sok eshetőség között, miért is keresett meg, felmerült egy talán előtagú, mi szerint nem feltétlen az eddigi kezelésekről kíván beszélni velem. A telefonban legalábbis egy erre utaló szava sem volt. Udvariasságból felhívtam aznap, mikor eljutott hozzám Mr. Hayatt váratlan halálhíre, hosszúra nem bonyolítottam a részvétnyilvánító telefont, talán ehhez lehet némi köze – majd kiderül. Előzetesen nem vonok le következtetéseket.
A megnevezett kávézóba negyedórával a megbeszélt idő előtt érkezem és mire Genevieve megjelenik, addigra a kezemben lévő készülék mellett egy üveg, már megkezdett víz is lesz a társaságomban. A híreket böngésztem, a megbeszélt időhöz közeledvén, pedig gyakrabban tekintettem fel és az egyik ilyen alkalommal futottam bele az ismerős sziluettjébe. Egy kisebb intéssel viszonoztam az övét és a mobilomat automatikusan eltéve állok fel a székről, nem ülve fogadom a társaságát. Az idetartó útja során igyekszem leolvasni róla milyen lelki állapotra számíthatok, mennyire viselték meg a történtek, mert noha a férjéről van szó, tagadhatatlanul törődött vele, szerette, de a kapcsolatuknak volt egy erős toxikus aléle, ami miatt nem tartanám elképzelhetetlennek a megkönnyebbülés mostanra utolérhette. Ha csak egy kicsit is. Ha utolérte.. A jeleit azonban egyáltalán nem látom rajta, csak a gyászéval tudom azonosítani a megjelenését.
Visszafogottan, nyitottan fogadom és vele egy időben foglalok helyet, a megszólításra vonatkozó korrigációját csak egy kisebb bólintással, egy néma „kérem”-mel reagálom le, hogy ne szakítsam félbe. A hangja jobban rezeg a megszokotthoz képest, nem zökkentem ki, ha már megtalálta és érzékelem a folytatást.
- Hazudnék, ha ellenkeznék a meglepetéssel szemben, de a körülményeket figyelembe véve egyáltalán nem kell szabadkoznia. Finoman megingatom a fejemet, hogy megerősítsem a mozdulattal a szavaimat. A korábbi segítségeimet illetően azonban, míg akkor kristálytiszta képem volt arról mit tudok tenni bizonyos kereteken belül, addig most ez nincs meg. Orvosként indokoltnak ítéltem meg annak idején, hogy óvatosabban jelezzem felé az aggályaimat azzal kapcsolatban mennyire fontos a mentális egészsége, később, mivel nem követte kiborulás, felháborodás, amiért szót mertem emelni a témában, hasonlóan adtam hangot annak kívülállóként miből látom a problémát gyökerezni. A kijavítás lehetősége mindegyik esetben ott volt számára.
- Hogy viseli a történteket? Nincs Önnel rokon vagy barát, aki megkönnyíti a hétköznapokat? – Eszemben van konkrétan rákérdezni arra milyen segítségre számít vagy mit remél tőlem, de előbb a hogyléte felől és a támogatása érdeklődöm. Egy része nyilvánvaló, látom az egymásba fonódó kezein, ahogy minimálisan babrál velük és a hangszínéből is hallható, de nem ez lenne az első eset a látszat nem fedi le a valóságot. Nem teljesen és végső soron a beszéd az egyetlen, ami felmerül bennem, mint segítség. A másik része, ami már messze nem nyilvánvaló a hallottaknak. Nem sokan vannak, de vannak, tehát.. Hol, hogy utánuk én merültem fel?

Azt hittem más lesz. Az érzés, hogy milyen szabadnak lenni. De csak a keserű és fájó üresség van és a bűntudat, amely örökkön kísért mióta megtettem. Még mindig érzem bizseregni ujjaim begyében az elmúló élet utolsó sóhaját.Még mindig látom amint rám néz, értetlenül és vádlón, nyoma sincs benne az embernek, aki kifosztott lélekkel hagyott vergődni egy látszatboldogságban. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki belépett az ajtón, és a nevemet üvöltve végigrontott a házon. Robert volt ott….az édes Robert, aki senkihez sem hasonlíthatóan tudott udvarolni, aki hazakísért az első randevún és még csak meg sem csókolt. Tisztelni akart, mondta ő, és én elhittem, hogy léteznek még hozzá hasonlatos úriemberek. Robert volt, akivel spiccesen táncoltunk egy rezgő tavaszi éjszakán a Marcus Garvey Park végeláthatatlan lépcsőin. Mint két bolond kamasz.Robert volt, aki ötszáz szál vörös rózsával zsúfolta tele az otthonomat és kérte meg a kezemet. Robert, akiről azt hittem, nála jobban nem tud engem szeretni senki. Kellett, hogy törődjenek velem, hogy figyeljenek rám, ő pedig megadta ezt és cserébe nem várt semmit. Hittem én, pedig tulajdonképpen kifosztott belőlem mindent. Felemésztett és nem maradt más utána csak ez a pokoli és betemethetetlen űr, meg egy teremtmény, akit ha meglátok a tükörben azóta a nap óta, hogy ő már nincs, tökéletesen idegen a számomra.
Napok kellettek mire rájöttem, hogy alig van pár ember akit felhívhatnék. Fájó, de a saját szüleimmel két mondatot ha váltottam, az is jobbára arról szólt, hogy mit fogok örökölni. Őszintén szólva ez érdekelt a legkevésbé….sőt azt hiszem nem érdekelt egyáltalán. Azon az estén én csak szabad akartam végre lenni, független és olyan ember, akit többé senki nem fog megalázni. Önmagam akartam lenni, csak azt hiszem azóta is kutatom, hogy ki is vagyok valójában. Szép dolog a vágyakozás a szabadságra, ha közben nem tudjuk megfogalmazni számunkra mit is jelent pontosan. Rádöbbentem azt hiszem, hogy nekem nem is erre van feltétlenül szükségem, mert nem tudok vele mit kezdeni. Kell valaki, akibe belékarolhatok, kell valaki, akibe csimpaszkodhatok, akinek talán tényleg szüksége van rám. Arra az emberre akit most tökéletesen rejt a külső….az a külső amit észrevesznek, de nem látnak rajta túl. Mestermunka. Dicsérte Robert gyakorta a dokit, aki mindent megtett amit kért a férjem, és amelyért megfizette, ugyanakkor mindig láttam a tekintetében, hogy őt nem az érdekli, hogy a férjem mit akar, hanem hogy én mit szeretnék. Én pedig minden alkalommal szemlesütve hazudtam. Hazudtam, hogy én is akarom….pedig valójában nem erre vágytam.
A bátyám jut eszembe. Jó lenne beszélni vele, felhívni, csak hallani a hangját, még tán azt sem mondanám meg, hogy mi történt, hanem azt játszanám, hogy minden rendben van, ahogy éveken át mondtam neki, nyelve vissza a sós könnyeket egy átdolgozott éjjel után. Elfolyt sminkkel, magamat átölelve ültem a fürdő hideg kövezetén, és a hangomba könnyedséget csempészve hazudtam Howie-nak, hogy finom parfét készítek a vacsora mellé, hogy roston bélszín lesz répával és borsóval, amit Robert annyira imád, hogy ma este majd biztosan megnézzük a Macska a forró bádogtetőn-t, amin persze Robert rendszeresen elalszik, én viszont imádom.Miközben a neccharisnya a bal lábamon kiszakadt, a bőrömet tengernyi helyen fedik vörös véraláfutások, az arcomon a fáradtság és a keserűség ölelkezik a mindent beborító ürességgel. De a hangom még a régi, azzal még tudok hazudni. De már azt sem akarok.El akarom neki mondani, hogy annyi éven át egy másik Gennie volt akivel beszélt, és talán most már van bennem annyi erő, hogy megmutassam kivé váltam. Szégyellem, de talán túlélem. Howie azonban nincs.Elérni képtelen vagyok, noha az ügyvédem azt mondta, minden kapcsolatát megmozgatja majd, hogy előkerítse.Fél talán tőle, ahogy én is, hogy biztos és stabil háttér nélkül egész egyszerűen összeomlok majd. Kellenek azok, akik még emlékeznek a nőre, aki Robert előtt voltam, vagy abban az időben, amikor a külsőm még emlékeztetett egykori önmagamra. Kell valaki, aki túllát a számtalan szépészeti beavatkozáson, a tökéletességre törekvő, de hazug és vállalhatatlanul képmutató külsőmön. Kell valaki, aki másképp lát mint amilyen most vagyok. Tán ez a hátsó gondolat vezérel azt hiszem, amikor megakadok a doki neve mellett és ostoba, talán hihetetlen dadogással találkozót kérek tőle.Egy olyan helyre, ahol biztonságban érzem magam. Mintha attól tartanék, hogy Robertnek pusztán a gondolata, a lelkemben vonszolt bűntudatból táplálkozó lenyomata minden olyan helyre kísért, ahol egykor jártunk. De ezt a kávézót nem ismeri. Ez az én helyem volt, azon kevés dolgok egyik, amit az utóbbi időben titokban tudta előtte tartani. Ez volt az én szabadságom, azt hiszem. Önálló vágyaim apró kis titka.
Dr Weiss….egy férfi, akinek más volt a tekintetében mint a legtöbbnek ha rám nézett. Ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam.Ő nem aprédát látta bennem, hanem a sebzett vadat, akinek oltalomra van szüksége. Még mindig arra van, noha tisztában vagyok azzal, hogy ha ilyesmit várnék tőle direkt módon, akkor fel kellene fednem előtte az igazságot, amit jelen pillanatban nem szándékozom. Nekem elég pusztán a jelenléte, azt hiszem.
Egymás tükörképei vagyunk, udvarias, visszafogott szabadkozásokba csomagolt üdvözlésekkel foglalunk helyet az asztalnál egymással szemben. Magyarázatot szeretnék adni a hívásomra, de amikor meg kellene szólalnom ezzel kapcsolatban, hirtelen belémfagy a szó. Olyan sok minden van amit szeretnék elmondani neki, de olyan kevés amit képes is vagyok megfogalmazni.Őszinte szeretnék lenni vele, hiszen ő is mindig az volt, de nem vagyok egyszerűen képes rá.Nem csupán azt nem tudom hogyan kezdjek bele, hanem azt sem, hogy hogyan magyarázzam meg azt a tengernyi miértet amit minden bizonnyal a tettem felvetne kérdés gyanánt. Bár talán Roman az egyik olyan ember, aki nem tenné fel ezt a kérdést, mert ő pontosan látta. Látta Robert azon arcát is, amelyet kevesen láthattak, és jobbára az ellenségei.
Lehajtom a fejem, és egy ideig az asztalka ezerszálú mrvány mintázatát bámulom, mintha a legérdekesebb dolog lenne a világon. A selyem anyagból készült pipacs és búzavirág az asztalka közepén a kék üvegvázában rebben, a klíma által kavart hűvös szellőben. Az ablakon túl a város pontosan azt az életet éli, amelyet mintha nem befolyásolna, hogy az életem tulajdonképpen nem csak darabjaira, hanem ezer szilánkra hullott szét. És ahányszor megpróbálom összeszedni, csak megvágom vele a lelkem.
- Már a fogalmat sem tudom értelmezni, Roman. Viselem, mert muszáj, mert senki nem fogja helyettem ezt a dolgot feldolgozni.- feleletem a lehető legőszintébb.Ezen nekem kell úrrá lennem mert ez egyedül az én keresztem. Nem is tudna segíteni benne senki.
- A szüleimmel évek óta alig beszéltem.Igaz most felhívtak amint értesültek Robert haláláról, de nem ajánlották fel, hogy menjek haza. Igaz, sosem volt rájuk jellemző az efféle lelki támogatás, nem hiszem, hogy most kezdenék el.- a torkomban keletkező levegőt használom, hogy egy fullasztó nevetést gurgulázzak végig a torkomon. Kényszeredett, fájdalmas és keserű nevetés ez. Talán így próbálom elnyomni a fájdalmas érzést, hogy tulajdonképpen nem is számítottam arra, hogy a szüleim majd mellém állnak ebben a helyzetben.
- A bátyám az egyetlen akit hívnék….ha tudnék.- halkan, majdhogynem rekedten kezdek bele. Howie hiánya, az, hogy már évek óta nem beszéltem vele, és most mindennél többet jelentene ha mellettem lenne, valahogyan érződik abból, ahogy megbicsaklik a hangom egy másodpercre.
- Jelenleg fogalmam sincs merre jár. Tengerészgyalogos, és minden bizonnyal valahol a nyílt óceánon van, egy olyan küldetésben, ahol nem érintkezhet a külvilággal.Rajta kívül….nem nagyon van senkim. De hiszen tudja, milyen volt Robert.- teszem hozzá csendesen, kicsit én magam szégyenkezve, hiszen hozzámentem, a férjem volt egy olyan ember, aki egy minden szempontból tökéletes, drága és kényelmes kalitkában tartott. De oly sok ideig, hogy szinte már nem is tudom milyen azon kívül létezni.
Egy csinos, huszas éveinek végén járó hölgy lép az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelésem. Diszkréten áll meg, mosolyogva és türelmesen várja, hogy rendeljek. Egy mogyorókrémes lattét kérek dús tejszínhabbal és legalább három cukorral.Édes bűnbeesés. Otthonra többnyire espresso jutott cukor nélkül, kevés tejjel. Ahogy Robert előírta.
- Emlékszem arra a délutánra, a második mellműtét előtt, amikor maga megpróbálta meggyőzni Robertet, majd engem.Akkor kellett volna elmenekülnöm.- kezdek bele a felszolgáló távozását követően. Ujjaim még mindig egymáson átkulcsolva, az asztal tetején tördelgetem őket egymáson át.
- Most futhatnék, de nem tudom hova. Mondja, mit lehet ilyen helyzetben csinálni? Mihez kezd az ember ha hirtelen szabad lesz?- különös kérdés lehetett ez egy olyan nőtől aki nemrég vesztette el a férjét. És bár gyászol, de a gondolatai a hirtelen megkapott és olyan nagyon vágyott szabadság körül keringenek.


 

Ahogy a kikezdhetetlen igazságot fogalmazza meg eltűnődöm rajta a jelenlegi lelki állapota a gyászon alapszik, azon, ami mély érzelmekkel kapcsolja a férjéhez vagy inkább a hiányán és az ebből adódó feszültség, esetleg a megkönnyebbülésből fakadó bűntudat köti gúzsba. A témának nem vagyok a szakértője, az egyik benti pszichológussal került szóba még annak idején és igyekezett nagyvonalakban kifejteni miért nem olyan egyszerű a bántalmazottaknak kilépni az övéhez hasonló jellegű kapcsolatból. Csak csendben spekulálgatok az akkori szavak alapján vajon melyik lehet igaz Genevieve-re, anélkül, hogy rákérdeznék. Egy némán egyetértő bólintással nyugtázom a szavait a történtek feldolgozásával kapcsolatban és nem szakítom félbe, mielőtt a második kérdésemre fejtené ki a válaszát. A szemöldököm enyhe moccanása adja jelét meglepődésnek, netán egy magamban megfogalmazott óhatatlan ítélkezésnek ahogy a szülőkről ejt szót és észrevétlenül rendeződik vissza alapállásába.
Se anya, se apa, se báty. Ismételten kurta bólintással jelzem, igen, tudom milyen volt és nem hökkenek meg igazság szerint annak tényén a család sem áll a nő mögött ilyen vagy olyan okokból kifolyólag. A nem vagy épp csak alig létező kapcsolatrendszer Robert-nek kedvezett, hogy elszigetelje egy új kialakításától a nejét és ez csak egy a sok módszer közül, amivel szó szerint csapdába ejtette őt. Ha nem jelenne meg a pincérnő, épp befejeződne a mélyülő sajnálatról kialakuló gondolat a fejemben, de így félbehagyott marad egy ideig még.
- Csak egy eszpresszót kérnék, köszönöm. – Nincs mit túlcirádázni ezen és újfent a figyelmemet ajánlom fel a velem szemben helyet foglalónak, aki a rövid szünet előtt még érezhetően folytatta volna, csak a kishölgy jelenlétében érthető módon nem kívánta folytatni a mondanivalóját. A kérdései végén a mélyebb lélegzetvételemet gondolkodási időként használom ki, a téma kényességére és a jelenleg még érzékenyebb állapotban lévő Gen-re való tekintettel nem akarok rosszul fogalmazni. Egy lusta másodperc, a nem azonnali válasz jobb, mint egy elkapkodott reakció.
- Sosem volt saját álma vagy saját vágyai Robert mellett, amiknek a beteljesítésére nem volt lehetősége? Próbálja meg ezeket végigvenni, szépen sorjában, a maga tempójában. Előbb, utóbb találni fog valamit, ahogy visszaemlékezik. Kezdje a kis dolgokkal. Rendezze át a házat, ha az ő ízlése szerint volt berendezve, vegye meg azokat a dolgokat, amiket meg akart volna csak nem engedett és dobja ki azokat, amiket nem akart, csak ő kényszerített magára. Az apró dolgok. – Egyszerű példákat igyekszek említeni, hétköznapiakat, ha úgy tetszik és ezután próbálok visszakanyarodni a családjára. - Hívjon el valakit egy kávéra, beszélgessen másokkal, - Szükségtelen kimondanom, a hangsúlyból sejtheti, hogy a jelenlegi esetünkre célzok. - ..például akár a szüleivel is felveheti ekként a kapcsolatot, mert ahogy Ön mondta Genevieve, lehet nem voltak a legtámogatóbbak érzelmi téren, de mégis felhívták. Ezt nem nevezném semminek és lehet ők tudnak rá egy módot a katonaságon keresztül, ahogy el lehetne érni a bátyját. Kell mód legyen a kapcsolatfelvételre. Azt tudja esetleg mikor ér véget a kiküldetése? – És ha nemleges választ adna, finoman hozzáteszem a megjegyzést, mi szerint lehet a szülei tisztában vannak ezzel az információval. A família viszonyának pontos részleteivel nem vagyok tisztában, de érezhető, hogy afelé terelem ne hagyja ennyiben a dolgot ahelyett teljesen kikerülném. Legyenek akármekkora púpok is az ember hátán vagy keserítsék meg akármennyire is az életét.. Egy van belőlük és ennyi alapján nem esek abba a feltételezésbe, hogy lelketlennek képzeljem őket, tehát nem veszem menthetetlennek a helyzetét.
A rendelésekkel visszaérkező kishölgynek hálásan bólintok, ahogy leteszi a csészéket elénk és a mellékelt cukrot, mandulás édességet visszaadom, ahogy a tejre sem lesz szükségem a kávémhoz.
- Tud egyébként aludni? - Értem sok kérdés gyötri, kisebbek és nagyobbak egyaránt, viszont ezzel az érdeklődéssel tudom a legkönnyebben felvezetni a soron következő javaslatomat, amivel nem akarnék ajtóstul betörni egyelőre a házba.

Megtört tekintetű, egykor bájos asszony kerüli a kamerával való szemkontaktust, ezáltal a készülék mögött ülők nem láthatják lélektükrei mélyén, hogy valóban őszintén gondolja amiket mond, vagy esetleg manipulálni szeretne. Minderre azonban igazán semmi szükség, hiszen már kimondták a fejére az ítéletet, odestova öt esztendeje ül a halálsoron, arra várva, hogy bevégzi majd az ítéletet akinek kell, vagy kegyelemben részesül.
Fiatal, éppen csak pályája elején járó férfi ül vele szemben, vasalt szürke zakója, és két árnyalattal világosabb inge, ezüst szín drága nyakkendője a profizmus igyekszik hirdetni. Persze mindhiába a külsőségek, ha fejben nincs meg ugyanez. Számtalan kérdést szegez az asszonynak, aki rendre válaszol is rájuk, továbbra is ügyelve arra, hogy a pillantását még véletlenül se kapja el senki. Szégyent érez azért amit tett, vagy egyszerűen nem akarja, hogy meglássák mennyire könnyebb a lelke, hogy mennyire más embernek érzi magát? Ugyanakkor mennyire egyedül maradt? Megérteni nem fogja tán senki, az is lehet, hogy örök életére ott marad benne az önvád utolsó morzsája is, szabadulni képtelenül tőle telnek majd vele a hónapok, az évek ott a halálsoron, miközben bármelyik nap lehet az utolsó, vagy az utolsó előtti.Bizonytalanság a mindennapokban, mégis felemelő szabadság a lelkében.
- Hogy érzi magát most?
- Szabadnak.
- Mert megölte az apját?
- Nem. Azért mert eljutottam arra a pontra, hogy meg merjem tenni. A szabadságot nem akkor érezzük amikor végül rászánjuk magunkat a tettünkre. Hanem abban a pillanatban, abban a tizedmásodpercben, amikor rájövünk, hogy megtehetjük, hogy meg merjük tenni. A szabadság annak az érzése, hogy bármi is lesz a következménye, bárhogy is morálisan majd elítélnek érte, valójában csak mi tudjuk, hogy mi történt úgy igazán. A tetteken túl. Ott legbelül. Bennünk.
- Mi volt a legnehezebb?
- Hogy nem beszélhettem róla.
A fenti beszélgetést egy éjszakai műsorban láttam közel fél évvel ezelőtt, és óriási hatással volt rám. Nem a gyilkost láttam, hanem a nőt, aki túl a negyvenen éppen két esztendővel, megölte a tulajdon apját, aki gyakorlatilag bezárva tartotta őt.Olyan volt, mint egy szerencsétlen kísérleti egér, aki keresi a labirintusból a kiutat, talán onnan fentről látják is a szenvedését, mégsem segít senki. Hát elpusztítja az elsőt, akiről úgy véli az útjában áll. Akár úgy is átrágja magát a legkisebb repedésen is, hogy önmagának okoz vele fájdalmat.
Könnyű lenne kijelenteni, hogy egyszerűen nem volt más választásom nekem sem, de mindez olcsó kifogás lenne. Mindig van más választás, csak azt hiszem én nem is akartam megtalálni.Könnyebb volt átrágni magam az előttem tornyosuló akadályon, pusztítani, semmint újabb időt tölteni azzal, hogy keressem azt a lehetőséget, ami úgysem lesz megoldás semmire. Úgy hittem, hogy ha el is futnék, nincs a világnak olyan pontja, ahol biztonságban érezném magam, tudván, hogy Robert bármikor rám találhat. A tulajdona voltam attól a pillanattól kezdve, hogy az ujjamra húzta a gyűrűt, egészen addig a másodpercig, amikor a tekintetében láttam az utolsó életszikrát felvillanni, majd kihúnyni, mint egy elhamvadó cigarettacsonkot.
Egy ideje már láttam, hogy mibe hajszoltam magam. Egy ideje már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az élet, amelyet élek, a döntések amelyeket meghozok, talán még az álmaim sem az enyémek. Minden Robert tulajdona volt, beleértve a testem is. Ez a kapcsolat úgy hittem az elején, hogy azért működik tökéletesen, mert a férjem mindent elkövet, hogy boldoggá tegyen. Valójában azért látszott tökéletesnek, mert egyetlen apró idegszálammal sem próbáltam tiltakozni egyetlen kérése, későbbi utasítása, az utolsó időkben pedig már kifejezett parancsa ellen sem. Ha bárki megpróbálta felnyitni a szemem - márpedig akadtak szép számmal, többek között éppen az a férfi akinél meglehet éppen ezért menedéket keresek most- csökönyös és megmásíthatatlan tagadásba menekültem. Ott kezdődött talán a baj, hogy nem vettem észre, hogy nem vagyok szabad, nem vagyok igazán boldog sem, és amíg az ember önmaga előtt nem vall színt, amíg nem ismeri el önnön életének tanácstalan keserűségét, addig nem lehet rajta segíteni. Se szavakkal, de még tettekkel sem.
Most pedig nem tudom mit kezdhetnék egy ilyen áron szerzett szabadsággal. Annak a nőnek a szavai jutottak eszembe, annak a fél évvel ezelőtti riportnak az utolsó képkockái, melyeknél végül mégis belenézett a kamerába, amikor elmondta mi volt az egészben a legnehezebb: nem tudott róla beszélni senkinek. Nem feltétlenül arról, hogy mit tett. Én sem arról nem tudok, hogy mit tettem, hanem arról, hogy miért így és miért most.
Őszintén szólva talán csak arra kell valaki, aki meghallgassa az okokat, még akkor is ha nincs azzal tisztában, hogy valójában én voltam aki megölte a tulajdon férjét. Úgy akartam beszélni a fájdalmamról, hogy a gyász ködébe burkolom, úgy talán egy részét eleresztettem.
Úgy hittem, még a telefonban, amikor nem láttam a doktor arcát, amikor még csak a hangja simogatott megnyugtató mélységgel a túloldalról, hogy személyesen meglehet egyszerűbb lesz. Ott ülni vele egy kávéházi asztalnál, talán egy ideig csendesen, talán nem is sokat beszélve majd könnyebben megy végül mégis elkezdeni beszélni. Most mégis kerülöm a pillantását. A veszteségre foghatom, talán a gyász elviselhetetlen súlyára, de valójában csak nem akarom, hogy lássa rajtam a bűntudattal ölelkező megkönnyebbülést.Szabad vagyok. Szabad akarattal. Mégis oly sokáig voltam rab, hogy nem tudom mihez is kezdhetnék vele. Tőle várom a megoldást? Nem. Csak valamiféle megerősítést, hogy erre igenis jogom van. Ismerte Robertet. Az apró bólintása, amikor erre kitérek a szemem sarkából is érzékelhető.
- Nekem Robert volt a vágyam, és az álmom. Hogy neki megfeleljek mindenben.- nevetek fel torokból, keserűn és lemondón egyszersmind. Nem is tudom, hogy ez egyszerűen nevetséges vagy siralmas. Egy nő, aki valahányszor belenézett a tükörbe, soha nem volt elégedett magával, akinek örökké kellett a megerősítés, hogy tökéletes, hogy éppen úgy jó, ahogy van.Persze ez sem volt sosem elég. Robert tudta, hogy melyek azok a mondatok, vagy éppen pillantások, amelyekkel a földig lehet rombolni az önbizalmam, ami soha nem is volt tökéletesen stabil.
- Mindig akartam egy virágüzletet.- néhány pillanatnyi gondolkodó csendesség után szólalok meg, mintha a semmiből venném fel a beszélgetés fonalát.Bevillanó, apró emlékeim egyikét felidézve, és a napot, amikor szóvá tettem Robertnek, ő pedig egyszerűen hallani sem akart róla.
- Tudja van annak valami különleges varázsa, amikor reggel, még nagyon korán a virágüzlet eladói kipakolják a növényeket, és meglocsolják őket nyáron. Az előző nap felhevült járda éjjelre sem hűlt még le, és a lefolyó víz még nem keveredik a metropolisz szennyével. Csak a virágok párolgó zöldjének illatát, meg a vizes föld szagát lehet érezni.A beköszöntő ősz tarka színei, a téli üzlet karácsonyi dekorációja, az első tavaszi virágok. Mindig vonzott, de a férjem hallani sem akart róla.- ráztam meg a fejem, mintha most is kicsit szégyellni való lenne az a régi, pár évvel ezelőtti gondolatom,hogy lehetne egy virágüzletem. Jobban éreztem volna ott magam.Boldogabb lehettem volna. Talán.
- A szüleimmel inkább nem.Félek nem értenék meg. Pedig egy anya minden körülmények között kiáll a gyermeke mellett, nem igaz?- kicsit talán zavaros az első kijelentésem, majd az utána, majdhogynem semmiből vett kérdésem.Megmagyarázni nem kezdem, egyszerűen csak egy megerősítésre várok, hogy így van.Hogy bármit tettem az anyám megbocsátana. Talán a kétségbeesés vezet, hogy nem hívtam fel őket eddig. Hiszen feléjük sem néztem. Szégyelltem amivé váltam…..most pedig….gyilkos is vagyok.Egy anya szíve mindent befogadna?
- Talán fél év van még hátra ebből a kiküldetéséből a bátyámnak. Addig nem tudjuk. Senki sem tudja hol van. Nemzetbiztonsági kockázat. Ezt szokták mondani.Majd ő fog jelentkezni, ha már tudunk vele beszélni.- ráncolom a homlokom, majd a kezem az asztalon a terítő apró rojtjaival kezd játszadozni. Nem létező gyűrődéseket simogatok ki rajta.Időközben megérkezik a rendelésünk, és megvárom amíg a mosolygós kisasszony elmegy az asztalunktól. Még a csendbe temetkezve ízlelgetem az utolsó feltett kérdését. Kanál zörren az apró tányéron, finoman süllyesztem át a kemény tejszínrétegen, és óvatosan kezdem kevergetni, vigyázva, hogy ne romboljam szét a szórt habot a tetején.Lusta lassúsággal emelem rá a tekintetem.
- Lassan már csak úgy tudok elaludni, hogy két szem Zolpidem-et beveszek.Szerencsésebb napokon elég csupán egyet. - cöccenek egyet, kicsit talán keserű utóízzel fintorodva el, és hagyva elolvadni azt a bárgyún humortalan mosolyt az arcomon. Szarkazmus és önirónia szerelemgyereke a kijelentésem utolsó része. Óvatosan emelem ki a kanalat és helyezem az alátét szélére. Halkan koppan egyet. Azon kapom magam, hogy meg sem próbálok a tökéletes csendességre törekedni.Robert ki nem állhatta a kanálcsörgést. Mocskosul jól esik most lázadni ebben az apró dologban. Ebben is.
- Ha most Robert látna magával itt kávézni, minden bizonnyal tökéletesen megalapozottnak venné azt az elgondolását, hogy viszonyom volt magával. Pedig mindig is azt tiszteltem magában, hogy észrevette bennem a nőt.Nem aki kívülről látszik, hanem aki legbelül vagyok. Fogalmam sincs hogyan csinálta.Talán maga a szépség mögé lát. Maga, akinek ez a hivatása.- vontam meg a vállam szelíden, kicsit talán lágyultak a fáradt arcvonásaim is.Óvatosan ajkamhoz emeltem a csészét, és aprót kortyoltam belőle, ügyelve, hogy ne égesse meg a szám szélét.Még mindig tökéletes és mennyei.Változatlan a minőség.
- Maga úgy tudta, hogy a férjem ékszerüzletét vezetem.De az igazsággal talán tisztában sem volt.- helyeztem vissza a csészét az asztalra, és megint egy hangosabb csörrenéssel engedtem el.Végül azóta először, hogy megérkeztünk ide, felvettem vele egy direkt szemkontaktust. Feltéve ha ő is akarta, és nem kerülte el a pillantásom.Én nem vettem el róla, akár rám nézett direkt módon, akár nem.
- Mondja, Roman. Sosem ajánlott fel engem a férjem magának?
A kérdésem után elhallgatok, és újra a csésze után nyúlok, de még nem emelem fel. Még várok.