Evannel még csak egyszer találkoztam, így nem is ismerem igazán. Jó, sok mindent leszűrtem és megtudtam róla, amikor ott voltam, de az lehet a felszín volt, vagy egy olyan énje, ami csak nagyon ritkán kerül elő, ha már tényleg elege van mindenből. De az is lehet, hogy az az igazi énje. Mindnek megvan van esélye, de most nagyon másnak tűnik. Jó! Most is szívdöglesztő. A lényeg viszont, hogy amit eddig tapasztaltam, az alapján bármi megtörténhet, még, ha egész nap egy irányba tartunk, és az biztosnak tűnik is, az utolsó pillanatban is vehetünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, és a lehető legtávolabb kötünk ki attól, ami eredetileg a célunk volt.
Nem tudom, hogy jó vagy rossz, hogy akkor nem történt semmi köztünk, csak azt, hogy akkor nagyon vágytam rá. Most? Nem tudom. Tényleg iszonyú helyes, és olyan jól áll rajta az a ruha, amiben szerintem dolgozik, hogy azt el sem tudom mondani. Hogy milyen a kémia köztünk, az ilyen távolságból képtelen vagyok megmondani. Amikor viszont magához húz, hogy megpusziljon… Nos, nem hiszem, hogy csak azt az akkori hangulat tette, de az biztos, hogy most másabb a viselkedése, ami nem rossz, csak ismeretlen. A táskának, bár jócskán van súlya a benne pihenő gép miatt, minden lépésemre, mozdulatomra önálló életre kel, és fognom kell, hogy ne csússzon le a vállamról, vagy üssek meg vele bárkit. Látom, hogy nem tudja hová tenni az előbbi esetlenségemet, de nem hívom fel rá a figyelmét. Kicsi korom óta én szeretem vinni a saját cuccaimat, és erről a mai napig nem szoktam le. Ha én pakolok oda sok fölösleges dolgot, akkor én cipelem. Bár most kivételesen alig van benne más, mint a gép, és azok is szükségesek a suli és a campus területén.
Meglepetten húzom fel a szemöldökeimet a szavaira. - Akkor azt hiszem, ezt bóknak veszem - jegyzem meg mosolyogva. Sok minden lehet a fejében, de most sokkal jobban titkolja, mint a múltkor. Nem zavar, hogy így van, csak szoknom kell. Svájcban már jócskán volt a fejében alkohol és valami más is, de nem vagyok benne biztos, hogy ő füvezett, mert volt ott rajta kívül más is, aki tudatmódosítóhoz nyúlt. Mármint az alkoholon kívül. Amikor visszaértem a szállásra, még magamon is éreztem a cigaretta és a fű jellegzetes szagát, pedig én még cigizni sem cigizek.
Azt hiszem Elli nem igazán fogta fel, hogy csúnyán leráztam, de már tényleg sok volt a fejtágításból mára. Ha most még néhány órát azzal kellett volna foglalkoznom, hogy megtervezzek egy projektet, lehet, még a reptérre sem jutok ki. A baráti társaságban úgy is tudják, hogy egy-egy ilyen munkában úgy is kiveszem a részem, és megmondom azt is, ha kifogásom van a tervvel vagy bármivel kapcsolatban.
Egy pillanatra összezavar, amikor közli, hogy „ő is lakik valahol”. Ezzel tisztában voltam, hiszen mondta már a legelső alkalommal is, hogy New Yorkban is van egy lakása. De nagyon pofátlannak éreztem volna, ha csak úgy meghívatom magam hozzá, mert nem tartottam kizártnak, hogy bármilyen indok miatt, nem szívesen visz haza, ha nem alakul nagyon jól köztünk a dolog. Majd az utolsó megjegyzése meglep. - Hé! - mondom lágyan, és egészen közel lépek hozzá, és finoman megsimogatom az arcát a hüvelykujjam, ahogy az arca a tenyerembe simul. - Már miért ne akarnék találkozni Veled másnap reggel? Mert így első gondolatra, erre csak akkor kerülhet sor, ha más is jön velünk, és reggelre nem kelsz fel, mire nekem indulni kell. De olyat nem tudok elképzelni, hogy, akár ebben az esetben is, legalább egy levelet, üzenetet ne hagyjak Neked - tájékoztatom meglepetten és kedvesen. Szabad, felnőtt férfi, akiről tudom, hogy nem cölibátusban él. Ha ott alszok nála, és úgy alakul megint, hogy nem együtt, akkor sem várnám el, hogy csak azért pattintson le egy esélyes nőt, mert én a lakásán alszok. - Egyébként nagyon hálás lennék érte, ha nálad aludhatnék - mondom kedvesen és őszintén. Viszont ahogy így beszélgetünk, és felmerül bennem, hogy esetleg megint úgy alakul, hogy nem alakul köztünk semmi, sikeresen elszomorítom magam, amit igyekszek nem mutatni. Most valóban nem azt az oldalát mutatja, mint Svájcban, így kevesebb az utalás, mégis… egyre jobban érzem a korábbi vonzalmat, így bízom benne, hogy az estére vonatkozó „nálad” inkább „veled” lesz.
- És mire gondoltál? Mit szeretnél enni? - kérdezem, ahogy elindulunk. Egész sok minden van, a pizzától kezdve, a hamburgeren át egészen a közel rendes étteremig, bár határozottan nem olyan a kínálat, mint mondjuk Manhattanben. Hiába a sok jómódú tanuló, a sok sportoló, vagy a hozzám hasonló, aki a megfelelő körülmények között igyekszik odafigyelni, hogy mit eszik, sokkal nagyobb az igény az egészségtelen kajákra, még sokszor az én részemről is. - Egyénként miből gondolod, hogy félek egy oroszlántól? - nézek rá határozottan pimaszul, amikor felhozza, hogy talán nem merek vele kettesben maradni. Elképzelésem sincs, hogy miért kellene félnem Tőle. Jó, szinte idegen, de már Svájcban sem volt semmi baj, pedig sokáig kettesben voltunk, és semmi gond nem volt. Egyébként sem igazán félek semmilyen ragadozótól, hiszen találkoztam én már vadon élő jegesmedvével is, így tudom, hogy csak meg kell adni neki a tisztes távolságot, ha úgy tetszik a tiszteletet, és figyelni a reakcióit, mert mindig jelzi minden állat, hogy mit vár el a közelében lévőtől. Evannel pedig sokkal könnyebb dolgom lenne, mert ő szavakkal is a tudtomra adhatja, hogy „menjek a közeléből”, ha azt szeretné. Bár nem úgy néz ki, mint aki ezt akarja kérni tőlem. Határozottan nem.

 
 

 
☾

Nem mondom, hogy nincs igényem a komoly kapcsolatra, ezért sem zavar, ha valami lazából komolyabb lesz. Lehet, kicsit naiv vagyok, de élő példa van előttem, hogy azon lányos filmek, ahol a főiskolai szerelem éltre szól, az a valóságban is létezik, hiszen a szüleim is ilyenek. De azért észnél vagyok. Vagy igyekszek észnél lenni. Egy amerikai fiúval, aki itt képzeli el az életét, és el sem tudja képzelni, hogy velem jöjjön Osloba élni, azzal nem fogok úgy kezdeni, hogy egy idő után már a kezem megkérését fontolgatja. Ezért is megyek bele futó kapcsolatokba és csak egy éjszakára szóló kalandokba. Egy buli itt a campuson, vagy New Yorkban, és utána, ami jön, ami jön, de élem mellette az életem. Egyébként sem biztos, hogy be tudnék vállalni egy olyan kapcsolatot, ahol a „kellemes időtöltések” mellett komoly kötelezettségeim is lennének, mint mondjuk egy összeköltözésnél, mert elég magamról gondoskodni. A tanulás és a diákmunkák mellett nem fér bele az időmbe, hogy főzzek, mossak, takarítsak másra is. Ha mégis több lesz, mert kitartunk egymás mellett hónapokig is, azzal sincs baj, de, ha azt látom, hogy túl komolyan gondolja, mert már az összeköltözésen jár az agya, akkor erősen behúzom a féket, és, ha máshogy nem megy, ki is szállok. Ezért akartam engedni Evannek is, mert nem akart túl komolyat. Utána látszólag ez változott, bár akkor is csak egy éjszaka volt a kikötés, ami valahol megnyugtat, mert, ha a tartósabb irányba is megy, akkor sem az „örökre” az első gondolat nála sem. Vagy legalább is eddig ez jött le. De ezek által a kapcsolatok által, ahogy anno Evannek is mondtam, megismerem a férfiakat és önmagamat is. Arra persze nincs indokom, vagy legalább is nem találom, hogy miért érzem annyira izgalmasnak Evant, és miért nem tudom kiverni a fejemből. Úgy néz ki, hogy New York valóban hatalmas, és nem talál, vagy már el is felejtett, és nekem is le kéne zárnom. De mégsem megy. Ellie terveire ezért sem tudok figyelni, a napi túl sok iskola infó mellett, ami túlterhelte az agyamat, mert ezen kattogok: hogy mit kezdjek Evannel.
Kiérve az épületből pedig megtörténik az, amit annyira vártam, és régebben annyiszor elképzeltem. Hogy megkeres, és újra találkozunk. Amikor meglátom, tanácstalan vagyok, hogy mit is kéne reagálnom, de végül csak megindulok, de azért érzékelem, hogy Ellie is jön velem. A lépcsőn lefelé pedig meglátom Evan mosolyát is, ami azért jól esik, mert ez talán azt jelenti, hogy nem csak a pia miatt látott akkor olyannak, amilyennek. És bár én alig ittam, azért adtam annak egy kis esélyt, hogy csak az ottani hangulatom miatt láttam annyira vonzónak, de most rájöttem: tényleg az. Főleg ahogy mosolyog. Még mindig hatással van rám. Azért a lelkesedésemet visszafogom, mert még mindig van arra esély, vagy látok arra esélyt, hogy nem miattam jött, így a köszönés mikéntjének folytatását Rá bízom. Nem is kell sokat várnom, mert magához húz és megpuszil. Mint akkor Svájcban, most is készségesen simulok hozzá, és viszonzom az ölelése mellett a puszikat is. Bár az ölelés kicsit suta a részemről, de csak a vállamon lévő laptoptáska miatt, ami az órák elengedhetetlen elemei, így ez mindig nálam van tanítás alatt.
Rá figyelek, hisz mellette élénkebb lettem, és így fel is tűnik egy apróság a mondatában, mert ezzel szépen le is bukott előttem: „mintha említetted volna, hogy itt tanulsz”. De egylőre ezt nem teszem szóvá. Nem említem, hogy emlékszem, hogy nem, nem árultam el, hogy melyik suliba járok, csak azt, hogy még tanulok. Így viszont tudom, hogy miattam jött. - És én melyik lennék? A kellemes vagy a hasznos? - kérdezem pimaszul az új tudásom birtokában. Az étkezés valakinek csak hasznos, mert nincs jó viszonya az evéssel, így egy ilyennek én lennék a kellemes, de fordítva is lehet. Hogy valakinek egy ilyen esetben én vagyok a hasznos, mert inkább az étkezés van nála előtérben.
- Ellie! - fordulok a lány felé, mert rém zavaró a tudat számomra, hogy itt van. Evan ráadásul megint úgy helyezkedik, hogy akár ki is tudnánk zárni mindenki mást. - Mára nekem elég volt a suliból, és holnaptól úgy is New Yorkban kéne lennem, így ezt a megbeszélést halasszuk vasárnap délutánra vagy estére, amikor visszaérek. Rendben? Persze megküldheted, hogy mit hogyan képzelsz, és, ha hamarabb nem, visszafelé a gépen átolvasom, hogy pontosabban tudjuk majd személyesen beszélni a terveidről - rázom le a csajt. Eddig is ezt terveztem, de most már nem is kell indokot keresnem, hogy miért kéne rá figyelnem. Evan tökéletes indok arra, hogy kibújjak egy kicsit a kötelesség alól, mert, ha csak a szavát jött betartani, és most úgy alakul, hogy végleg el is búcsúzunk, akkor is, legalább le tudom magamban zárni ezt a dolgot. - De azért Te is próbálj pihenni, hétvége jön - búcsúzok most már végleg Ellie-től egy kedves mosollyal.
- Nos, hogy az igazat megvalljam, még képlékeny, hogy mikor is indulok, mert a szobatársammal mennék, mert nála laknék, de neki még meg kell várni egy anyagot - kezdek bele amikor visszafordulok Evan felé, de nem akarok túl részletesen belemenni. - Sulis dolog - legyintek, hogy ez nem is fontos - Csak azért mondom, mert nélküle vagy egy hotelben kell szobát bérelnem, vagy alhatok egy padon az utcán, ha csak holnap tud indulni - sorolom a lehetőségeimet arra az esetre, ha a szobatársam nélkül indulok útnak. Első körben tényleg ezek a kilátásaim: vagy egy hotel/motel/szállás, ahol találok helyet egy éjszakára, vagy marad egy pad, és úgy fogom fel, mint egy campinget. Sátorozni szoktam, hiszen több napos túrákra is szoktam menni, de nem hiszem, hogy nem néznének hülyének, ha ezt New York városában tenném. De Evan a pimasz mosolya úgy is elárulta szavak nélkül is, hogy mit tervez ma estére. De egyébként is kizártnak tartom, hogy hagyná, hogy egy padon éjszakázzak, szerintem még akkor sem tenne ilyet, ha megint nem történne köztünk semmi, főleg, ha Vele indulok ma útnak. Legalább is nem úgy ismertem meg, mint aki hagyná, hogy szállás nélkül maradjak. - Szóval ezt alaposan végig kell gondolnom - bólogatok össze húzott szemmel, mintha véresen komolyan gondolnám, de közben játékosan mosolygok is. Várok, hogy mit lép, mit mond erre, mert azt hiszem, könnyedén meg tudna győzni, hogy vele tartsak, főleg, ha mást nem is, de felajánl egy biztos szálláslehetőséget éjszakára. A válaszom pedig ismét csak rajta áll, mert ismét kibújtam a válasz alól, bár sejtheti, hogy ez majdnem egy teljesen biztos igen.

 
 

 
☾

Beindult a második félév a suliban, és az órák mellett egyre több beadandót és projektmunkát is kiosztanak a tanárok. Ma csütörtök van, szerencsére az utolsó tanítási nap a héten, de ma már a második új projektmunkát kapjuk, aminek a megléte alapkövetelmény lesz a tárgyhoz, és az erre kapott jegy magas százalékát fogja kitenni a végső értékelésnek. Szerencsére ezekhez a külön feladatokhoz is minden szükséges infót megküldenek a tanárok e-mailen, így annyira nem kell jegyzetelni. Bőven elég, hogy magába a tananyagba kell jegyzetelnem, mert a kiadott anyag nem tartalmaz minden infót, és már megtanultam, hogy a tanárok kifejezetten szeretik visszahallani a saját „megjegyzéseiket” a vizsgákon. Ha pedig jó jegyet akar valaki, és ezáltal jó ösztöndíjat, akkor ezeket is érdemes becsempészni a feleletbe. A Cornellről pedig köztudott, hogy a magas elvárású iskolák közé tartozik, így nem egyszerű tanulmányi ösztöndíjat szerezni, nekem pedig az van, és ragaszkodok is hozzá.
Az utolsó óra végén már kicsit kezd zsongani a fejem a rengeteg infótól, de nem csak a suli az egyetlen okom, amiért most nehezen koncentrálok. A személyes gondolataim is rendre megzavarnak, és ennek most nem örülök. Na, nem mintha kellemetlenek lennének ezek a gondolatok, de határozottan sok fejtörést okoznak nekem. Így viszont, kicsengetés után, nem is nagyon tudom követni annak a barátnőmnek, ~ bár az utóbbi hetekben már nem túl szoros a barátságunk ~, a terveit, akivel majd az egyik projekten fogok dolgozni. Ő viszont rendületlenül mondja, hogy mit hogyan képzelt el, és lehetőségem sincs arra, hogy közbevágjak, hogy „bocsi, de semmit nem fogtam fel abból, amit mondtál”. Ritkán van velem ilyen, de most mégis ez a helyzet. Egy idő után, ahogy megyünk lefele a legfelső emeletről, hogy elhagyjuk az épületet, hogy a tervek szerint a kollégium felé vegyük az irányt, fel is adom, és ismét elveszek a zavaró gondolataim között, megint abban reménykedve, hogy talán most megfejthetem őket.
Karácsony előtt Svájcban találkoztam egy sráccal, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből. Nem történt semmi közöttünk, pedig egyikünknek sem volt ellene kifogása, mégis úgy alakult, hogy csak beszélgettünk, flörtöltünk, és lehet, hogy pont ez az, ami ennyire megzavarta a fejemet. Ha csak egy éjszakát töltök el valakivel, akkor bármikor le tudom magamban zárni, vagy, akkor is, ha úgy alakul, hogy sehogy nem alakul. Sosem zavarta meg a fejemet az sem, ha az egy éjszakából futó kapcsolat, vagy tartós kapcsolat lett. Most még sem tudom lezárni magamban, és Evan neve és arca akaratlanul is újra és újra megjelenik előttem, és képtelen vagyok Őt kiverni a fejemből. Lehet, hogy az ígérete zavart meg ennyire, amit azóta sem váltott be? Emlékszik még rám egyáltalán?
Kiérve az épületből, a lépcsősor tetején megállok, hogy vegyek egy mély levegőt, és átgondoljam, hogy nem kellene-e meglátogatom campus kávézóját. Akár a kinti részre is ki lehet már ülni, mert olyan szép, tavaszi idő van; ezért is van rajtam egy vékony, hosszúnadrág, és egy fehér, leopárdfejes felső, aminek az egyik oldalon a vállrésze a felkaromra van csúsztatva. Egy kávé lehet azon is segítene, hogy meg tudjuk tervezni a projektmunkánkat. Ahogy viszont automatikusan körbe nézek, először azt hiszem, hogy csak képzelődök, így behunyt szemmel kicsit megrázom a fejem, hogy így, hátha elmúlik a kábulatom. De nem. Nem képzelődök. Evan Martin itt van az iskolám előtt.
Tényleg megtalált? Egyáltalán hozzám jött? Engem keresett, vagy egészen más okból jött a Cornellre, és ez csak véletlen? Pár pillanatig igyekszek valami jelzést venni az irányából, hogy valóban miattam van-e itt, de közben rájövök valamire: nem állhatok csak így az iskolaépület kapujában, és, ha már le kell mennem a lépcsőn, akár vehetem felé is az irányt.
- Szöszi, figyelsz Te rám egyáltalán?! - jön a sértődött kérdés mellőlem, de hamar rájön, hogy mi vonta el a figyelmemet, most még jobban, mint eddig. - Ő ott nem Evan, akinél Svájcban buliztunk? - kérdezi meglepetten, miután, gondolom, körbenézett ő is. - Úgy tudtam, nem volt köztetek semmi - folytatja egy olyan hangszínnel, amit nem tudok beazonosítani. De most nem is nagyon érdekel, mert elindulok lefelé. Ha akar követ, ha akar nem, mert nem tudom mi lesz pár perc múlva.
- Szia, Evan! Tudok esetleg segíteni valamiben? - kérdezem kedvesen, mosolyogva, ahogy pár lépéssel előtte megállok, esélyt adva ezzel annak, hogy talán nem is hozzám vagy miattam jött, és annak is, hogy az a Svájcban tapasztalt kémia már talán a múlté. Sokat gondoltam rá, de ez nem biztos, hogy kölcsönös, és van, hogy a képzelet és a valóság teljesen más. De, ha mégis úgy lenne, amit szeretnék, akkor is meg tudja lépni, ha Ő is ezt akarja.

 
 
 
 
☾