Sectoral heterochromia – azt jelenti, hogy íriszeim egy részének színe eltér az egyébkénti alapszínétől. Vagyis. Ha a szemembe nézel, nem tudod egyértelműen megállapítani, milyen is valójában. A legközelibb válasz talán a kékeszöld.

Mikor kislány voltam, sokan csúfoltak miatta, emlékszem, akkoriban gyűlöltem, hogy nem lehetek olyan, mint a többiek, mostanra viszont éppen erre törekszem. Nem a feltűnésre, hanem arra, hogy az legyek, aki lenni akarok, és ebbe senkinek sincs beleszólása. Ha ahhoz van kedvem, képes vagyok roppant egyedien öltözködni, de ezt már megszokták tőlem a kedves kollégák, megjegyzést attól rendszeresen kapok a férfiaktól általában pozitívat, a főnöki eligazítások már-már kötelező eleme a „Robbins, hogy néz ki már megint?”, de annyira azért nem hatódom meg miatta. A tetoválásokat szeretem, de eddig még egyet sem varrattam magamra. Várom a különleges alkalmat, ami majd megéri bennem az elhatározást.

Végül is, ha úgy vesszük, a véletlen műve, hogy utcai zsaru lett belőlem. Egy időben kriminálpszichológusnak készültem, és ezt a vonalat a családom is jobban támogatta volna, ezzel a rendőrtémával a mai napig nem tudtak megbékélni, ha nagy ritkán beszélünk, mindig előkerül, hogy milyen sokra vihettem volna, ha nem trógerkedem el az éltemet, és kicsit is normális vagyok, a tetejében pedig bármikor ki is lyukaszthatnak. Élmény velük erről társalogni. Az öcsém az egyetlen, akivel mondhatni rendszeresen tartom a kapcsolatot, többnyire telefonon, de hát az is több mint a semmi. Nem volt ez mindig így, de nehéz időszakon van túl, és ez rajtam is sokat erősített az utóbbi években.

Hogy szeretem-e a munkám? Nem mondanám. De hogy élvezem, tisztelem, és nem tudnám máshogy elképzelni az életemet, azt igen. Egyébként ez többé-kevésbé a társamra is érvényes, bár jócskán teszek róla, hogy még csak fel se derengjen előtte ez az eshetőség. És a környezetünk előtt sem. Mivel a főnökasszony viszonzatlan, ám annál vadabb szerelemmel viseltet iránta, ha azt látná, hogy jóban vagyunk, a végén még szétműszakolna minket, ami egyikünknek sem lenne jó üzlet. A munkában ugyanis pöpecül kiegészítjük egymást.

Meglehetőst sokan vádolnak sznobizmussal, pedig igazán messze esik tőlem, pusztán csak nem szívlelem a tucatpéldányokat – se rajtam, se körülöttem –, az emberi tahóságot, az ostobaságot, és azt sem, ha az aurámba lépsz. Lobbanékony, az vagyok, de nem meggondolatlan. Halkan megjegyzendő: a reakcióidőm is egészen formában van. Lehet tesztelgetni.

Igazság szerint még csak gorombának sem számítok, édes vagyok én, akár a gesztenyeméz, amíg fel nem húzol, a szenvedélyem pedig a félkomoly, bújtatott, de velőbe célzó megjegyzések. Érzés és megérzés egyaránt sokféle kering bennem, talán a kelleténél több is akad, de őszintén és szakmailag szólva is: egyre kevésbé hiszek a finomkodás hatékonyságában. Utcai zsaruként, ha nem vagy elég erélyes és határozott, nem sokáig húzod. Máig ez a legnagyobb hibám: nem határolom el magam eléggé a másik oldaltól, pedig tudom, ha hagyom, hogy megérintsen, én is sebezhetővé válok.

Arra viszont nagyon ügyelek, hogy ne lepjen be a mocsok, amit éjjel-nappal szorgosan gyűjtögetünk. Optimista természet vagyok, de kár lenne szépíteni, olyan munka ez, amihez minden egyes nap úgy kezdesz neki, hogy tudod: sosem nyerhetsz. Sosem mondhatod el, hogy minden bűnözőt elkaptál, a legritkább esetben győz az igazság, ráadásul kábé minden ellenünk dolgozik. Mégis csinálod. Mert hiszel benne, hogy minden nap teszel érte valamit.