The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
Szó-mi szó, nagyon rossz érzés volt őt így látni. Haldokolni, könnyes szemekkel, elesetten. Még az én nem létező szívem is fájt tőle; főleg a tudattól, hogy ezt én okoztam. Az én meggondolatlanságom, az én kirohanásom, az én indulataim áldozata lett és ezt már semmiképpen sem fogom tudni visszacsinálni. Ezt elcsesztem. De ő provokált... Vigyázzak a lányra? Én? De hisz még magamra és rá sem tudtam vigyázni... képes lennék vajon én erre? És ha meghalok? Szeret? Tényleg szeret? Elérzékenyülve pillantottam felé és ettől még rosszabbul éreztem magam. Úgy éreztem mindent elcsesztem, mindent elrontottam, mindent leromboltam, ami szép volt, ami jó lehetett volna és talán sosem fogom tudni helyrehozni a hibáim. - Jay... sajnálom... mindent nagyon sajnálok - ingattam meg a fejem és tán hosszú évek óta most először én is könnyeket folyattam. - Egy őrült szörny vagyok, tudom. De nem akartalak bántani. Hidd el, hogy csak indulat volt. Hinned kell nekem, hogy szeretlek! Nem hagyhatsz itt, főleg, nem végleg. Mikor láttam, hogy a kezem felé nyúl megfogtam és ujjaink összekulcsolva szorítottam meg. - Nem hagylak - mondtam és ekkor kezdtem csak felébredni az érzéseim csapdájából és kaptam fel néhány konyha rongyot, hogy a sebre nyomjam, hogy ne vérezzen tovább, közben telefonon hívtam is az egyetlen embert, aki tudtam, hogy segíthet. Az én sebész barátomat. Akkor kezdtem igazán pánikolni és halálos átkokat szórni magamra, amikor láttam, hogy elájul a vérveszteségtől, de hamarosan én is követtem őt ebben az állapotban.
Nem igazán tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de életben voltam. Életben voltunk. A doki még időben talált ránk a házban, szerencsére a közelben lakott. A kisbuszban egy komplett kórház volt neki berendezve, így minden volt neki kéznél, ami az ellátásunkhoz kellett. Pótolt némi vért és a sebeinket is alaposan ellátta és reméltem, azért egy szervet sem lopott el tőlünk, ugyanis szokása volt. De tőlünk csak nem. - Te egy őrült vagy! - hallottam a hangját. - Mégis mitől borult el így az agyad? - kérdezte és szemeit meregetve várta a válaszom. - Azt hittem ezt eddig is tudtad... - sóhajtottam és Jay felé néztem, aki mellettem feküdt az ágyban. Lehet nem épp a legsterilebb "műtő" volt a lakásom, de a lényeg, hogy megmentette az életét. - El akart hagyni... - Azt nem csodálom. De azért még nem kellett volna így összekaszabolni magad és leszúrni őt. Kelletlenül sóhajtottam. - Örülj neki, hogy te nem vagy bolond - morogtam. - Se szerelmes. - Te pedig örülj neki, hogy szarul célzol a késsel - jegyezte meg, mire én szemeim forgattam.
A válaszát még hallom, hallom amit mond, bár egyre nehezebben tudom értelmezni szavait. Sajnálja... Mindent sajnál. Én is? Már én magam sem tudom, hogy mit sajnálunk, arról is megfeledkeztem, hogy mi is történt. Az erő lassan kimegy a testemből. Szinte érzékelhető ahogyan fokozatosan veszítem el az öntudatomat, fáradtságot érzek, majd csak elsötétül minden körülöttem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, nem tudom meddig voltam öntudatlan állapotban, tulajdonképpen azt sem tudom miért vagyok még életben. Ahogyan ébredezem, lassan jönnek vissza a korábbi emlékek, az erőszak, a veszekedés, a törés-zúzás, a kés, a sok vér, aztán pedig a hihetetlen fájdalom. Ahogy az emlékek előtörnek, úgy kerít is magába a félelem és egyben értetlenség, hiszen fogalmam sincs miért vagyok még itt. Ténylegesen azt hittem, hogy meg fogok halni. Hangokat hallok, de még nem tudom őket beregisztrálni, hogy kihez is tartoznak, azt sem feltétlen értem meg, hogy miket mondanak. Szükségem van néhány percre amíg végül értelmet nyernek a szavak, ahogyan ahhoz is, hogy végül kinyissam szemeimet és egy idegen szoba plafonját kezdjem el bámulni. Körbenézek, de még mindig nem tűnik ismerősnek a hely, viszont már van egy sejtésem arról, hogy hol is lehetünk. Talán az egyetlen szobába amit még nem zúztunk szét ebben a házban. A tekintetem végül megakad egy ismeretlen férfin, aki ha jól sejtem megmentette az életemet, majd róla a mellettem lévő Cale felé siklik, akinek közelsége részben jól esik, de részben legszívesebben felugranék és elszaladnék. Persze erre még akkor sem tudnék sort keríteni, ha akarnék. Nem csak azért mert néhány órával ezelőtt még egy konyhai kés állt ki a hátamból, de azért is mert a takaró alatt még mindig meztelen vagyok, ami azért nagyban elveszi a kedvemet attól, hogy idegen férfiak előtt rohangáljak. - Jól hallottam? Valamiben nem vagy jó? - Szólalok meg végül mikor megtalálom a hangom, bár elég rekedtesen és erőtlenül hangzik fel. Őszintén szólva én magam sem tudom, hogy mit kellene mondanom. Még nincs erőm egy újabb veszekedésre, vagy éppen a korábbinak a folytatására, úgy érzem megőrültem, vagy megőrülök. Így aztán mivel mással is leplezhetném az érzelmeimet, mint egy viccel? Főleg ha nem tervezem a gondjaimat egy idegen férfi előtt megbeszélni vele. Bár lehet, hogy nem is ártana ha itt maradna, elvégre akkor legalább rögtön meg is tudja majd menteni az életem ha Cale egy újabb kést szeretne belém vágni. - Miért vagyok még életben? - Kérdezem, magam sem tudom, hogy melyiküknek szegezem a kérdést. - Meddig voltam öntudatlan állapotban? Lara...? - Mert mi más is juthatna eszembe, minthogy a lányom jól van-e? Mi van ha egy hete kómában vagyok és ő már éhenhalt a lakásban? Persze ez egy enyhe túlzás talán, de ki tudja. Megpróbálom magam feltornázni az ágyban, de a próbálkozásom hamar kudarcba fullad és nagyon gyorsan rájövök, hogy semmiféle tornagyakorlatot nem fogok egyhamar véghezvinni.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
Meglepetten pillantottam a hang irányába, mikor Jay megszólalt és el is vörösödtem. - Én mindenben profi vagyok... - morogtam. - Azért, mert az én drága barátom zokogva hívott fel az utolsó perceiben, hogy azonnal jöjjek és mentsem meg az életüket, mert megint baromságot csinált - szólalt meg a doki. - Szerencsére még egy egy három ujjú vak részeg is jobban célzott volna a késsel, így nem találta el magát olyan helyen, amibe bele halt volna. Csak a vérveszteségbe, de a vért az pótoltam. - Ooo, menj már a kisiklott hullámvasútba! - mutattam be a dokinak, aki a szemeit forgatta. - Megszoktam már, hogy nekem kell helyrehoznom a hülyeségeidet. - De te normális vagy! Én meg őrült. - Legalább tisztában vagy vele, hogy bolond vagy. Segítenék én azon is, de sajnos az agytranszplantáció még nem megoldható eljárás - pimaszkodott a doki vigyorogva. - Most miért kell még neked is aláznod engem? - kérdeztem, mire ő csak szemeit forgatta. - Bocsánat. Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni a hölgy előtt - felelte és Jay felé pillantott. - Maximum két-három órát. Szinte semmiség. - Lara még otthon van Brandonnal - túrtam a hajamba. - A francba, így nem mehetsz haza és jobb, ha ilyen nyakkal engem sem lát... - motyogtam. - Majd felveszel egy sálat és feltekered az álladig - vont vállat a doki. - Húzz már el innen! - mordultam rá, mire ő felemelte a kezeit. - Bocs főnök, már megyek is. Úgyis van még máshol is munkám - mosolygott és cuccait összeszedve ki is vonult. A holmija nagy részét már amúgyis kivitte. - Remélem jól ki fognak jönni, mert most egy ideig ágyhoz lesz kötve. Egy pár napig nem sűrűn fog tudni mást csinálni, mint feküdni - szólt vissza a doki ezt Jaynek címezve, majd sarkon fordult. Sóhajtva pillantottam a plafonra, majd Jay felé, de fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék neki. Elképesztően szégyelltem magam, mardosott a bűntudat és kellemetlenül éreztem magam, főleg azok után, amiket a doki mondott. - Én... örülök, hogy élsz. És tényleg sajnálom. Tudom, ez nem hoz helyre és nem fogja semmissé tenni azt, amit tettem, de ne voltam magamnál. Kérj bármit, de tényleg bármit, én megteszem, csak bocsáss meg nekem és maradj velem... ha kell... - alázkodtam meg neki, de elharaptam a mondatot, mert itt megint csak az anyagiakról tudtam volna beszélni és a hatalomról, amire mondta, hogy nem érdekli, nem vonzza. - akkor bármilyen áldozatot meghozok, csak ne kelljen újra nélküled élnem. Kérlek... - pillantottam felé könyörgően. Ha most nemet mondd, fogalmam sincs mi fog történni. Nem bírnék elviselni még egy nemleges választ.
Idétlenül és egyben fájdalmasan nevetek fel a két férfi diskurálása hallatán. Talán egy kicsit túl is nyomom a nevetést, jóval hangosabban és hosszabban ejtem azt meg, mint ami a természetes lenne. - Hát ez nagyon vicces! - Kiáltok fel, mintha egy ötéves gyerek lennék, aki nagy valószínűséggel beszívott. Én magam sem értem a reakciómat, aztán mikor rájövök, hogy valami nincs rendben vele, magamat elszégyellve rázom meg a fejem, mintha azzal lerázhatnám magamról a vigyort is, ami arcomon ül. - Mi bajom van? - Kérdezem értetlenül, bár megint felnevetek, mintha vicces lett volna a kérdésem is. Aztán elhallgatok, mert jobbnak látom inkább nem megszólalni. Az érzelmeim egy igencsak széles skálán mozogva ugrálnak, egyik pillanatban még boldogságot érzek, a következőben már sírni tudnék, aztán meg üvölteni akarok. Minden olyan kiélezettnek tűnik, de mégis sokkal boldogabbnak. Nem tart sokáig rájönnöm, hogy valószínűleg a doktor valamiféle fájdalomcsillapítót adhatott be nekem, mert ha mást nem is... De azt biztosan tudom, hogy nem így kellene éreznem magam. - Várjon csak! Ezzel azt akarja mondani, hogy itt kell maradnom... napokig? - Csak most fagy le az a vigyor az arcomról, mintha csak valaki fejbe kólintott volna. Nem tudom mennyire meglepő, de nem biztos, hogy szeretnék azzal az emberrel bezárva lenni, aki ma már egyszer hátbaszúrt. Szó szerint. Arról nem is beszélve, hogy nem hagyhatom Larát napokra egymagára, addig tuti nem nyugszom ameddig ő nem lesz biztonságban. Aztán magunkra maradunk, a biztonságérzetem pedig pillanatok alatt tovaszáll. És bár mosolygom, mert nincs helyén az eszem és valószínűleg úgy viselkedem, mint aki be van szívva, most mégis a korábbi érzelmek kezdenek rám letelepedni és fogalmam sincs, hogy mit kellene neki mondanom. Főleg nem úgy, hogy napokra össze leszünk zárva. Haragszom rá, gyűlölöm őt és egyben szeretem is, félek tőle és nem tudok bízni benne. Nem tudom mit mondjak neki. Csak a plafont bámulom hosszú percekig, mert nem tudom magam rávenni, hogy felé pillantsak. A csend hosszúra nyúlik... kínosan hosszúra. - Nem tudom mit mondjak. - Mondom végül halkan, már csak azért is, hogy végre megtörjem a csendet. Tudom jól, hogy nem mondhatom neki amit akarok és gondolok mert még újra elveszíti a fejét. Nem tudok bízni benne, vagy abban, hogy nem fog bántani. - Hogyan tudod ilyen módon bántani azt, akit szeretsz? - Teszek fel végül egy nagyon egyszerű kérdést. - Hidd el, hogy hatalmas mennyiségű harag és sértettség volt bennem mikor kezembe nyomtad azt a kést és még így is előbb jutott eszembe az, hogy magamba szúrjam azt... és nem pedig beléd. - Magyarázom neki az álláspontomat, a lehető legnyugodtabb hangnemben, bár még mindig a nevetéssel küszködve, mint egy komplett idióta, akit igazából nem is csodálkoznék ha nem vesz komolyan. - Mit meg nem adnék most egy muffinért. De nem akármilyen ám! Nekem egy színes kell! - Lelkesedem is fel, mintha már meg is feledkeztem volna a korábbi témáról. - Bocsi, nem tudom mi ütött belém. Nem tudom irányítani a... - Értetlenül nézek most rá, mert nem tudom mit is akarok irányítani. Talán tényleg nem most kellene a gondjainkat megoldani, miközben alig tudok összpontosítani bármire is, főleg nem két percnél tovább. A gondolatok csak úgy repkednek a fejemben, éppen úgy, mint ahogyan az érzelmek is. - Hol a telefonom? - Valószínűleg a nadrágom zsebében, amit még... Ő szedett le rólam. - Bántani fogsz? - Nézek végül vissza rá szomorú tekintettel, mert én magam sem tudom, hogy milyen tervei vannak rám nézve. Elég csúnyán megfenyegetett korábban és nem igazán adott választási lehetőséget semmire sem nézve.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
Mikor Jay hangos nevetésben tört ki el sem tudtam képzelni mi baja. Lehet már ő is becsavarodott mellettem? Sehová sem tudtam tenni az indokolatlan nevetési rohamát. Jó, tény, eléggé viccesek voltunk a dokival, de azért ez akkor sem Jayre jellemző viselkedés volt. Lehet a gyógyszerek? - Valószínűleg a fájdalomcsillapító - felelt a doki a kérdésére. - De ki fog menni a hatása, ne izguljon - legyintett, majd az én unszolásomra távozott is, Jay kérdésére pedig már nem is válaszolt. Túl távol volt. De a helyzet és a doki eddigi szavai önmagukért beszéltek. Ezt a helyzetet még én is átláttam. Azt hiszem senkinek nem mondok újat, de én kifejezetten örültem a helyzetnek, hogy Jay itt lesz velem napokig. Így legalább a szerelmemmel lehetek és megpróbálhatom őt visszahódítani, mert nem tudtam elengedni. És soha nem is fogom tudni őt elengedni. Szükségem van rá, mint a véremre. Épp ezért is kezdtem el már most esedezni a bocsánatáért. Hosszan hallgatott, ami nem volt túl bizalomgerjesztő. Lehet nemleges választ fogok kapni? Egyelőre nem, csak bizonytalan volt és próbált választ találni magában a kérdésemre. A szavai pedig még mélyebb bűntudatot keltettek bennem. Ezt nem fogom kiheverni egyhamar. - Jaaay. Nem voltam önmagam. Te is olyan jól tudod, mint én, hogy én más vagyok, mint te. Más vagyok, mint egy átlagos ember. Őrült dühös és elképesztően csalódott voltam és... ezt nem én tettem. Illetve én tettem, de nem tudatosan. A bennem tomboló indulatok szülte démon tette. Az a démon, aki le akarja igázni a világot. Hidd el, tudatosan sosem bántottalak volna ilyen szinten. Így nem. Ilyet sosem akarhatnék. Hazudni nem akarok neked... a szerelmem ellenére képes lennék bántani. Ez így van. Meg is tettem, hiszen a nyakadba véstem, de ilyen durván tudatosan soha. Nem akartalak leszúrni, de az érzelmeim megtették. A harag és a sértettség, csalódottság szülte szörny. De én nem akartam. Nem tudom miképp jött neki a muffin gondolata, de úgy emlékeztem van itt a konyhában. Mindig szoktam minden házamban édességet tartani, mert sose tudni mikor jövök ide és akkor ha megkívánom, jó ha van kéznél. Most nem kívántam, de ő igen. Felültem, majd kikeltem az ágyból, de két-három lépés után el is dőltem a földön, amikor megszédültem. De nem adtam fel. Felkeltem és kitántorogtam a konyhába. Mire odaértem, már a szédülés is elmúlt. Magamhoz vettem néhány muffint. Színesnek színes volt, de nem olyan, mint amilyen a fantáziájában. Ez visszafogottabb volt. Egy doboz karamellás tejet is magamhoz vettem és a szobába mentem vele, ahol a kis szekrényre tettem. Kicsit megemeltem Jayt és feljebb húztam a párnáját és őt is feljebb igazítottam rajta, hogy tudjon enni és inni is. Elmentem a telefonjáért is, hiszen jól tudtam, úgyse hívna rám senkit, főleg nem a fülem hallatára. Biztosan Lara miatt szeretné a telefont. Visszatérve a telefonnal visszabújtam mellé az ágyba. - Nem, dehogy! És ha rajtam múlik, többé nem is foglak bántani. Egy karcolást sem. Megpróbálok uralkodni magamon. Amennyire csak tudom, minden percben igyekszem majd visszafogni magam és úrrá lenni az értéseimen.
Mikor a doki biztosít afelől, hogy még nem őrültem meg, legalábbis nem teljesen és a furcsa viselkedésem letudható a gyógyszereknek, én magam is fellélegzem. Mert bár nem igazán tudok változtatni, de még saját magamat is idegesítem a nevetéssel, vagy éppen a tökfej vigyorral, ami egyáltalán nem tűnik természetesnek számomra. Így hát örülök, hogy az eszem azért még nem ment el teljesen, bár tuti, hogy közel állok hozzá. Meg van is egy olyan érzésem, hogy hogyha a doktor magunkra hagy, lehet még az a maradék is elmenekül tőlem. Őszintén szólva a hátam közepére sem kívánok egy újabb beszélgetést vele. Fogalmam sincs, hogy hogyan kellene hozzá viszonyulnom, mi az amit mondhatok és mi az amit nem. Szeretnék kiállni magamért és bátor maradni vele szemben, nem megijedni tőle, de már hogy tudnék erős maradni mikor látom, hogy majd elpattan egy ér a fejében. És ellentétben velem, ő nem tudja magát visszafogni. Hiába próbálta a fejembe verni, hogy én rosszabb vagyok és én vagyok az aki előbb cselekszik és aztán gondolkozik, ő igenis sokkal rosszabb nálam. Nem tudom, hogy ezzel meg tudok-e barátkozni, ugyanakkor csapdában érzem magam mert nem hiszem, hogy van választásom. Ő maga fenyegetett meg korábban, hogy tulajdonképpen tönkreteszi az életem ha el merem őt hagyni és mindketten jól tudjuk, hogy képes lenne rá. - A bocsánatomat akarod, amit talán meg is kaphatsz, mert szeretlek és igyekszem tényleg tolerálni és eltűrni sokkal többet, mint azt egyébként tenném. És bár haragszom rád, tudom, hogy az el fog múlni. Amikor a földön feküdtem, hallottalak. Az volt az a jó oldalad, amit benned láttam az elejétől fogva, egy olyan oldalad ami bizonyítja, hogy nem egy szörnyeteg vagy. Azt az oldalt szerettem meg. Meg azt amelyik halálra nevettetett a legutóbbi látogatásod során a lakásomban. - Mosolyodok el az emlékre. - De mindketten tudjuk, hogy a kapcsolatunkra tekintve igazából nekem nincs is választásom. Miért akarsz ennyire birtokolni engem? - Nem tagadom egyik legjobb stratégiát használom rajta, amit még nyomozóként is sűrűn alkalmazunk. Megpuhítani, aztán kérdezni. Igyekszem nála puhatolózni, hogy honnan ered ez és miért. Miért akarja azt, hogy a tulajdona legyek ahelyett, hogy párja lehetnék. Talán megoldást találhatunk erre a problémára. Mert ha valamit tudok, hát az az, hogy mégegyszer nem érhet hozzám egy késsel sem. - Minden rendben? - Nézek utána aggódva, de egyben vigyorogva ahogyan elszédül, bár nagy segítség én sem vagyok, még felülni sem tudok, nemhogy felkelni és felsegíteni őt. Meglepődve nézek utána mikor sikerül felkelnie, majd néhány perc múlva visszatér néhány mufinnal és a telefonommal. Nem gondoltam volna, hogy ténylegesen megkapom bármelyiket is, így aztán egy most őszinte és nem gyógyszerek által megkattant mosollyal köszönöm meg neki. Fájdalmasan szisszenek fel mikor feljebb húz, egyáltalán nem esik jól a mozdulat, de az új félig ülő pozíció már annál inkább. Végül mielőtt még bármibe is belekezdenék, a telefonomat veszem kezembe, hogy aztán az egyetlen olyan ember segítségét kérjem, aki talán magához tudja venni Larát néhány napra és még csak akkora nyűg sem lesz számára. Arról nem is beszélve, hogy Lara is imádni fogja a vele töltött időt. Nem vagyok őrült, tudom, hogy furcsa kérés ez tőlem, de jobb ötlet híján végül egy üzenetet hagyok Killian számára. Nem adok neki túl sok információt, csak megkérem, hogy vigyázzon a lányomra néhány napig mivel én balesetet szenvedtem és a felépülésem ideje alatt a lány egyedül lenne. Azt is hozzáteszem, hogy csak rá számíthatok, így aztán már jól tudom, hogy nem fog nemet mondani, majd az üzenethez csatolom a lakcímet is arra az esetre ha esetleg nem lenne tisztában vele. Csak ezek után teszem félre a készüléket és fordulok vissza Cale felé, hogy belekezdjek egy számomra nagyon kényes témába. - Tudod... attól, hogy te nem érzel fájdalmat, én még igen. - Világosítom őt fel. - Ha fájdalmat okozol, az félelmet kelt bennem... Te pedig élvezted, hogy féltem tőled. - És ez kristály tiszta volt szemeim előtt, letagadni sem tudná. Teljesen megőrjítette az, hogy féltem tőle, talán ez is valahol a birtoklási vágyát elégíti ki. - Most is félek tőled. Nem tudom, hogy mit mondhatok anélkül, hogy felhúznád magad és újra tettlegességig mennél. - Igyekszem nem nézni rá, nem akarom látni a reakcióját, pontosan azért mert félek tőle. - Tudod, én benne vagyok a színjátékban, de nem akarom, hogy félelemben tarts. Nem akarok félelemben élni... - Fogalma sincs neki, hogy mennyi erőmbe is kerül mindezt kimondani hangosan, anélkül hogy azt várnám mikor üt meg, vagy éppen visszatartsam az újabb nevetésrohamot, ami valljuk be, nagyon rossz időzítés lenne most. - Csak feltételezés... Mit tennél ha most azt mondanám végeztem veled? - Feltételezés, vagy inkább puhatolódzás, hogy felmérjem a mozgásteremet és a határait feszegessem. Reménykedve abban, hogy nem mentem már így is túl messzire. De igenis tudnom kell, hogy mennyire mehetek el messzire nála és mi az amit kimondhatok anélkül, hogy magamra haragítanám.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
Nem tudom van-e indokom ténylegesen megnyugodni, de az a néhány mondat, ami elhagyta a száját arra enged következtetni, hogy igen. Jó úton haladok, ha a bocsánatát és a szerelmét szeretném. Kimondta, hogy szeret, kimondta, hogy látja a jó oldalamat. Ez már pozitív fejlemény volt. Belém szeretett és látja is azt, hogy mit szeret bennem. Ennek mindenképpen örültem és pozitívabban kezdtem látni a jövőt. - Ha valakit szeretünk, azt magunknak akarjuk. Nem akarjuk, hogy másokat szeressenek és mások szeressék őket helyettünk, mellettünk. Nem akarunk osztozkodni. Ha szeretünk valakit, azt a valakit őrizzük. Nem akarjuk mással látni, nem akarunk esélyt adni, hogy más megérintse és más szemezzen vele. Nem akarjuk, hogy mások is megölelhessék. Ezért akarlak birtokolni. Mert nem akarok ilyet látni és nem akarok ilyenről tudni - feleltem készségesen, majd mélyet sóhajtottam. Mikor szóba került a muffin és a mobilja elindultam érte, hogy hozzak neki és karamellás tejet is a muffin mellé, de még szédültem kicsit, így felbuktam. - Igen, minden oké. Csak megszédültem - bólintottam és felkeltem, majd tovább mentem és a kért dolgokkal és a karamellás tejjel tértem vissza. Feltornáztam őt egy kényelmes félig ülő, félig fekvő pózba, majd mellé ültem az ágyba és figyeltem, amint intézi az SMS-t, majd újabb monológba kezd, bár végtére is az igazságot vágta a fejemhez. - De nem tudatosan teszem. Nem akartalak félelemben tartani és nem tudtam, hogy ennyire rosszul fogod viselni azt a vésett tetoválást. Nekem egy kis semmiségnek tűnt, nem tudtam, hogy a te oldaladról ekkora jelentősége lesz. Hisz alig látszik, nem is olyan nagy. Nem tudtam, hogy ide vezet majd - feleltem és sóhajtottam egy kelletlent. Minden olyan rosszul alakult, pedig olyan jól indult. - Oké, tény, hogy nem kellett volna megtennem azt a kicsit sem, de ez most már késő bánat. Tanultam belőle és legközelebb egy karcolás sem fog szóba jönni. Mikor a nap egyik legfontosabb kérdése is szóba került éreztem, hogy megüt kicsit a kérdés súlya és volt egy olyan érzésem, hogy nem ok nélkül kérdezi. De ott volt bennem az a tudat, hogy szeret és látja a jó oldalamat is. De most erre mégis mit tudok mondani? Nem mondhatom neki azt, hogy hagyni fogom csak úgy kisétálni az életemből. - Alighanem felrobbantanék egy bombát a kezemben, miközben téged ölellek - feleltem a válaszomat és talán még csak nem is hazudtam. Nem tudtam elképzelni, hogy elengedjem és nélküle éljek. Nem, azok után, hogy már tudom milyen vele élni. Nem éltünk együtt, de megvolt a boldogság és a kellemes emlékek és éreztem a kötődést is felé. Ha úgy dönt befejezi velem, akkor meg kell halnunk hozzá. Nem voltunk házasok, de nem is kellett, ahhoz, hogy tudjam, csak a halál választhat el tőle. Nem élhetek nélküle, de ő sem élhet nélkülem. Nekünk nem ilyen jövőt szánt a sors.
Szó nélkül hallgatom végig ahogyan elmagyarázza, hogy miért akar ennyire birtokolni. Elgondolkozom rajta, hogy feldobjam a terapeuta ötletét, még ha az egy párterápia is lenne, elvégre fogalma sincs róla, hogy hogyan kellene egy kapcsolatnak működnie. Rám pedig nem igazán akar hallgatni, nem az előtt, hogy bántalmazna. Bár ha rám nem hallgat, akkor kire fog? Lehet nem kellene egyetlen kívülállót sem bevonni a mi kapcsolatunkba, mert még ha velem meg is állja a gyilkossági vágyát... épphogycsak. De mindketten tudjuk, hogy ha egy idegen kezd el neki dirigálni és elmondani, hogyan kellene viselkednie, gondolkozás nélkül eresztene egy golyót annak fejébe. - De ez nem helyes! Nem sajátíthatsz ki magadnak... Nem ennyire. Nem jelölhetsz meg. Nem parancsolhatsz nekem! Ez nem... normális. - Egy fokkal hangosabban szólok most rá, egyre idegesebb kezdek lenni és a gyógyszerek miatt pedig ezt az érzést is sokkal erőteljesebben élem meg. Nem akarok egy újabb veszekedést és semmiképp sem akarom őt felháborgatni, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan gondolkozhat így. Tényleg azt gondolja ez az ideális? Nekem csak tűrnöm kell, másra nem is nézhetek, nem rendelkezhetek saját és egyben szabad akarattal? - A gond ott kezdődik, hogy nem álltál le mikor könyörögtem, hogy ne tedd. Figyelmen kívül hagytad a kérésemet. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy legközelebb is elveszítheted az eszed és ugyanúgy meg fogod tenni... - Éppen ezért is rémiszt meg annyira az amit következőnek mond. Érzékelem rajta, hogy igazat mond, nem csak füllent, már akkor is érzékeltem, mikor sarokba szorítva adta tudtomra, hogy ha megpróbálom elhagyni, elmondja mindenkinek, hogy mi is van... vagy éppen volt közöttünk. Tudom jól, hogy nincs választásom és ez megijeszt. Látom benne a jót, szeretem is, de ez korántsem elég ahhoz, hogy mellette maradjak. Egy halálos fenyegetés talán már igen. De akarok én egyáltalán így élni? - Csak légy őszinte... Próbálsz kiengesztelni, de igazából nem fogsz választási lehetőséget adni nekem, ugye? - Nézek most rá, igyekezve leplezni a csalódottságom. - Szóval összegezve, minden ugyanolyan lesz, mint eddig, birtoklási rohamod lesz, én fellázadok, te bántani fogsz, aztán megpróbálsz a tenyereden hordozni és kiengesztelni és végülis nekem pedig választásom soha nem lesz, hacsak nem a halál lenne a másik lehetőség, vagy a munkám és lányom elvesztése. - Mondom már kevésbé nyugodt hangszínnel, miközben úgy érzem máris ketté hasad a szívem. Hihetetlen szerencséje van, hogy alig tudok még mozogni is, lehetséges, hogy már rég világgá szaladtam volna. - Nem rosszból... de gondoltál már arra, hogy esetleg orvostól kérj segítséget? Mert azt biztosan felismered te magad is, hogy ez nem normális viselkedés... - Hozom végül mégis fel az ötletet, bár már nem csak az orvost féltve, valamilyen szinten saját magamat is, hiszen nem tudom hogyan reagál arra ha kimondom, hogy szerintem segítségre van szüksége. Még akkor is ha eddig sem volt ez titok, mégsem említettem meg neki. Viszont ha ténylegesen magához akar láncolni, akkor szükség lesz változásokra mert kétlem, hogy sokáig fogom bírni az irányítása és nyomása alatt.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
Azon gondolkodtam vajon van-e bármi értelme annak, amit mondd. Annak, ahogy fellép ellenem. Vajon lehet igazság abban, amit mondd, vagy én vagyok az, aki tényleg teljesen korrekten és normálisan gondol a kapcsolatunkra? Szeretnék önző és birtokló lenni, de ugyanakkor fárasztó, hogy mindig mennyi energiát kell belefektetnem abba, hogy magam mellett tartsam. Jó lenne valami megoldást találni rá, hogy ő is nyugodtabb legyen mellettem. A mondás is úgy tartja: A nyugodt nő a jó nő. Félre értés ne essék, nincs bajom azzal, ha meg kell küzdenem egy nőért, de úgy érzem már így is túl sok energiám emésztette fel a küzdelem és még mindig egy helyben toporogtam. Idézőjelesen egy helyben, mert a kapcsolatunk folyamatosan változik és az a baj, hogy inog és túl gyakran dől a rossz irányba. Ez ellen pedig tenni kell... Sajnos igaza volt. Figyelmen kívül hagytam, de mentségemre szóljon, azt hittem csak engem akar felspanolni és színészkedett. Hiszen pont beszéltük, hogy szeretett volna egyszer gyilkosos szerepjátékot és szex előtt beszéltünk a félelem élvezetéről, meg ilyenek. Azt hittem csak játssza a nehezen kaphatót és színészkedik. - Én azt hittem csak kéreted magad, meg azt akartad, hogy jobban felizguljak - mentegetőztem. - Nem hittem volna, hogy komolyan gondoltál mindent. Azt hittem csak szerepjáték és színészkedsz - sóhajtottam. Oké, tudom, ez még nem elég ok, hogy megbocsásson és tuti megpróbál majd belekötni az érvelésembe, de próba szerencse. Én tényleg azt hittem csak hülyül. - Így van, ezt jól látod - bólintottam. - Ki akarlak engesztelni, meg akarok tenni mindent, hogy megbocsáss és szeretném, ha boldog lennél, de nem fogadom el azt a választ, hogy nem akarsz megbocsátani és nem akarsz velem lenni. Ragaszkodom hozzá, hogy a párom legyél és szeretném, ha továbbra is szeretnél és ezért tenni is szeretnék. Az "összegzésével" nem értettem egyet, még grimaszoltam is rá. - Neeem, ez azért nem így van - ellenkeztem. - Semmi garancia nincs rá, hogy bántani akarlak majd - feleltem őszintén. - Nem biztos az. Ahogy birtoklási rohamom sincs. Ez egy elképzelés a fejemben és ne úgy fogd fel, hogy gondolok egyet és elkezdek rád jeleket vagdosni. Nem. Ebből tanultam. Nem vések beléd több jelet, mert már tudom, hogy milyen hatással van rád. Ennyi - mosolyogtam. - De attól még elvárom, hogy ne ölelkezz más férfiakkal, meg ilyenek, mert akkor tényleg elgurul a gyógyszerem. Nem kérek tőled sokat. Ugyanazt kérem tőled, mint a legtöbb szerelmes férfi és nő a párjától. Hogy csak az enyém légy. A birtoklás nem azt jelenti, hogy nem lehetsz együtt a barátaiddal és a kollégákkal - nevettem, mert lehet itt értett félre. - Csak azt, hogy bizonyos dolgokat csak én kaphassak meg tőled. Ölelés, csók, puszi, stb. Ennyi. De nem foglak arra kényszeríteni, hogy otthon ülj és csak engem nézz, meg minden. Azért annyira őrült nem vagyok - nevettem. - Én tisztában vagyok vele, hogy őrült vagyok. Sőt. Hidd el, ültem már pszichiátrián, kezeltek már elektrosokkal és gyógyszereztek már több félével is. De semmi sem segített - feleltem neki őszintén. Ez így volt. Többször is voltam már szigorúan őrzött pszichiátriákon bezárva, kezelve és illegális úton is kezeltek már orvosok, de még mindig itt voltam, őrülten. Nem fog tudni egy orvos sem segíteni. Az én problémáim kozmikusak. Isten ilyennek teremtett és még ő sem tud meggyógyítani. Ahogy megölni sem tudott. Nincs elég ereje és tudása hozzá senkinek. A teremtőnek sem.
Mentegetőzése nem tesz mindent nem megtörténté, de legalább valami értelmet ad a dolgoknak. Nem tagadhatom, hogy én húztam az agyát és még a szerepjáték ötlete is az enyém volt, bár azt úgy gondoltam, hogy előtte megbeszéltük volna és nem csak belevágunk a semmiből, kérdés és a határaink lebeszélése nélkül. De legalább tudom, hogy nem amiatt nem állt meg, mert egy szörnyeteg lenne... Bár nem tudom mennyivel lesz ez jobb ettől nekem. - Oké, azt aláírom, hogy én húztam az agyad. Éppen ezért, most az egyszer talán elnézhetek ez az egész felett. De egyezzünk ki abban, hogy legközelebb ha ilyesmire kerül a sor, akkor előre megbeszéljük a határokat, amiket aztán nem léphetsz át. Szívesen eljátszom neked a rémültet, anélkül is, hogy megvagdosnál. - Eljátszom én neki bármit ha tudom, hogy nem fog bántódásom esni. - Én bármiben benne vagyok, bármit eljátszom veled, csak megbeszélés kérdése. Talán még azt sem bánom ha megvágsz, ha előtte figyelmeztetsz. - Oké ez talán nem teljesen van így, de még mindig előbb el tudom fogadni, ha előre figyelmeztet, mintha egy késsel a nyakamnál ijesztgetne és keltené bennem azt az érzést, hogy át fogja vágni a torkomat. Nem volt kellemes. Fogalma sincs, mennyi áldozatot képes vagyok hozni érte, olyasmit is amire korábban még gondolni sem mertem volna. - Ugyan már... A válásom óta szinte rá sem néztem senkire. Miért gondolod, hogy most ez változna? Még csak okot sem adtam arra, hogy féltékeny legyél, arról nem is beszélve, hogy folyton figyeltetsz is, szóval tudhatnád, hogy milyen egy unalmas életet is élek. Az egyetlen ember akit megöleltem az elmúlt hét évben, rajtad kívül persze, az a lányom. - Mindketten tudjuk, hogy itt nem csupán féltékenykedésről van szó, sokkal többről, de igyekszem ezt nem jobban kifejteni neki. - Itt most nem egy pszichiátriára gondoltam, még csak nem is az őrültségedre. Sokkal inkább egy párterapeutára, aki talán felvilágosíthatna arról, hogy hogyan is működik egy kapcsolat. Az nem érdekel, hogy őrült vagy. Én is az vagyok, másképp nem lennék itt. - Mosolyodom el most először őszintén és még csak nem is udvariasságból. - Nem foglak elhagyni. Nem csak azért mert félek tőled, bár őszinte leszek veled... Az is jócskán benne van a dologban. - Nézek most rá szúrós tekintettel, majd tartok egy kisebb hatásszünetet. - De valamit látok benned. Aztán reméljük az a valami nem fogja a vesztemet okozni. - Vonok végül vállat. Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy hogyha nem fenyegetett volna meg, immáron kétszer is, már rég nem itt lennék. De így viszont teljesen más a helyzet és a legjobb amit tehetek, hogy belemegyek a játékába és megpróbálok neki egy újabb esélyt adni. Talán tényleg megpróbál megváltozni és a végén örülni fogok annak, hogy mellette maradtam. Mert tény és való, hogy látok benne valamit, szeretném a jó oldalát felszínre hozni és az is kétségtelen, hogy érzéseim vannak iránta. De mégis félek, sőt rettegek tőle. Attól, hogy mikor gurul el újra a gyógyszere. Hogy mikor mondok valami olyasmit amit nem kellett volna, elvégre én magam is könnyen borulok ki. Nem tudom mi lesz velünk, de egyenlőre mást nem tehetek, mint itt maradni. Aztán talán lesz más kiút...
Örömteli volt a gondolat, hogy sikerült Jayt jobb belátásra bírni és teljesen felélénkültem, teljesen kivirultam. Ezek szerint vissza kaptam őt! Szent a béke és meg van bocsátva minden bűnöm, amit elkövettem. Madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam. Az viszont meglepett, noha jelét nem adtam, hogy benne van még a vágásokban is. Vajon mi lehet a különbség aközött a vágás között, amit előre megbeszélünk és aközött, amit nem? Így is úgy is fáj neki. De ezen már nem akartam fenn akadni. Majd egyszer beszélünk róla, most nem akartam ilyesmivel rontani a hangulatot. Bólintottam. - Oké. Ezentúl mindent előre meg fogunk beszélni. Ne izgulj, be fogom tartani a szabályokat. Ez természetes - mosolyogtam lelkesen. Ha csak ennyin múlik a boldogságunk, akkor igazán nem bánom. Jogosnak éreztem a féltékenységre, a birtoklásra tett megjegyzését. Végtére is igaza volt, éveken át nem kellett neki férfi és tényleg nem kacsintgat félre, de akkor is... - Jó, persze, de... azt is tudom, hogy bármikor kaphatnál nálam szebbet és épelméjűbbet is. Jay... te jó nő vagy tuti, hogy szívesen kezdene veled bárki és idegesít a tudat, hogy a pasik ezt meg is merik tenni. És bármennyire is vagyok öntelt, tudom, hogy millió jobb lehetőséged lenne nálam és nem szeretnék lehetőséget biztosítani arra, hogy egy nap lelépj mellőlem mondjuk egy sikeres üzletemberrel, vagy egy másik nyomozóval. Ha én el tudtam csavarni a fejed elmebetegen, akkor egy normális férfi még hamarabb... - fejtettem ki véleményem és tényleg nem sértésnek szántam. - Nem azt akarom mondani, hogy nem bízom benned, mert bízom benned és tudom, hogy tudod, hogy vérontás lenne belőle, de egyszerűen képes lennék agyonlőni minden férfit a közeledben, aki csak rád mosolyog - motyogtam. - Ugyan, nem kell ehhez terapeuta, azt meg tudjuk beszélni mi magunk is, csak nyugalom kell hozzá és a megfelelő szavak. Látom, már most is mennyi mindent megbeszéltünk és még nem akartam átvágni a torkod. Teljesen jól haladunk, szerintem doki nélkül is megy ez. Már csomó mindent letisztáztunk - mosolyogtam. Mikor jelenti, hogy nem fog elhagyni még boldogabb leszek, bár az azért kicsit ront a boldogság értékén, hogy jószerével a félelem is közre játszik. De végtére is tényleg lát bennem dolgokat. Lelkesen bújok be mellé a takaró alá és ölelem át hozzá bújva. - Igazi kis kezes bárány leszek - fogalmaztam így, noha mind a ketten tudtuk, ez túlzás. Megpróbálok sok mindenben változni, de kezes bárány sosem leszek, még ha vannak is kenyérre kenhető pillanataim. - Szeretlek és érted megéri változni. Főleg, ha ennyit kibírtál már mellettem és még most is meg tudsz bocsájtani. Ez is azt bizonyítja, hogy van közös jövőnk - hajtottam fejem a mellkasára.
Igaz, hogy most mindenbe beleegyez és mindenre igent mond és megpróbál úgy tenni mintha ezt komolyan is gondolná, de pontosan tudom, hogy mi a valóság. Tudom, hogy még ha meg is próbálja magát türtőztetni, szinte biztos vagyok abban, hogy ez újra meg fog történni. Újra és újra és újra. Én pedig minden egyes alkalommal kénytelen leszek megbocsájtani neki, mert nincs más lehetőségem. Nem ad lehetőségeket. Mondanám, hogy ez az én hibám és nem kellett volna belekevernem magam ebbe az egészbe, de kétlem, hogy akkor lett volna más lehetőségem. Ha nemet mondtam volna neki az első találkozásunk idején, ugyanebben a cipőben lennék. Valahol őrültnek gondolom magam, hogy képes vagyok szeretni olyasvalakit, mint ő. Én magam sem mindig tudom, hogy mit látok benne. Néha semmit. Néha pedig mindent. - Ha ez segít, a nyomozók általában nem túl kelendők. - Nézek rá egy apró mosollyal, hiszen azt mindketten tudjuk, hogy ez igaz. Nem csak a különböző sebek miatt, de az életmódunk sem mindenkinek való. - De egyébként is, ha eddig nem volt szükségem senki másra, akkor ez most sem fog változni. Én hűséges vagyok, neked pedig meg kell bíznod bennem. Ha vérrontást okozol féltékenységből, annak meg lesznek a következményei is! - Mondom fenyegetően. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy fenyegessék őt, én magam sem tudom, hogy honnan vettem erre a bátorságot. De ha valamit már megtanultam mellette az az, hogy igenis ki kell állnom magamért, még akkor is ha tudom, hogy az veszélyes lehet. Ez az egyetlen módja annak, hogy túléléjek mellette. Fájdalmasan szisszenek fel mikor Cale hozzámbújik, valami azt sugallja, hogy megfeledkezett a hátamon lévő lyukról, amit nem mellesleg ő okozott. Igyekszem nem eltolni őt és inkább egy ölelésben részesíteni, de az izmaim teljesen megfeszülnek a fájdalomtól, így tehát érezhető, hogy valami nincs rendben. - Mit fogunk itt napokig csinálni? - Kérdezem végül. - Nem igazán szeretek napokig a fenekemen ülni. Szinte már most úgy érzem, hogy elég volt a pihenésből... - Mondom kicsit durcásan, akárcsak egy gyerek amikor túl korán kell, hogy aludni menjen. Nem tudom hogyan fogom túlélni ezt a pár napot, főleg nem vele, aki ha elveszíti a fejét, én még csak meg sem tudom magam védeni... Na nem mintha eddig ez olyan jól ment volna, de mégis azért biztonságosabb ha tudok mozogni. - Még valami... El akarom ezeket tüntetni. És el is fogom. - Bökök oda a karomon lévő jelre. Igazából nem engedélyt kérek tőle, már eldöntöttem, hogy meg fogom tenni, inkább csak kíváncsiságból mondom el neki, hogy tudjam hogyan is áll ezekhez a gravírozásokhoz. Remélhetőleg nem várja tőlem, hogy megtartsam őket, mert az már biztos, hogy nem fogom.
"Vigasztaló" megnyilvánulásán jót mosolyogtam. Mondjuk ez igaz és amúgyis beszéltük, hogy éveken át hozzá sem volt nyúlva. Lehet feleslegesen akarom őt annyira birtokolni? Talán nincs is miért. De az emberben akkor is ott van a gondolat, az érzés, hogy valakit csak magának akar és mindent is akar abból az emberből. Az viszont őszintén érdekel milyen következményekkel járna az a vérontás, amit a féltékenységem okozott. Mégis mivel tudna utána fellépni ellenem? El nem fog hagyni csak úgy. A szexmegvonás megint csak nem opció, hiszen el tudom venni tőle, ha akarom. És el is tud élvezni tőle. Ezt bizonyította ma. Akkor mégis? Megölni és megsebesíteni nem fog. Volt egy olyan érzésem, hogy ezek csak üres szavak. Még ő maga sem tudja mit tehetne ellenem, csak próbál erősnek látszani és fenyegetőnek tűnni. Mintha soha nem is bántottam volna semmivel és nem lenne éppen egy friss sérülés a hátán, úgy öleltem őt át és bújtam hozzá, de szerencsére viszonzásra leltem karjaiban. A kérdés jó volt. Napokig csak feküdni... hát az elég unalmas. De majd feldobjuk. És a biztonság kedvéért rendszeresen ki is fogom őt elégíteni, még ha nagyon nem is fogunk tudni szexelni, amíg nem jön rendbe. Majd megtaláljuk ennek is a módját. De azért nyilván nem lenne rossz kimozdulni sem. Hmmm... mi lenne, ha tolókocsiba tenném és kivinném őt a levegőre? Az lehet nem esne neki jól. A saját lábán jönne, ha jönne. Mennyi probléma adódott hirtelen? - Legközelebb az összes kést el fogom zárni magam elől, ha vitatkozunk... - motyogtam, mert kezdett már most frusztráló lenni a helyzet. - Úgy tűnik most egy időre vége a közös programoknak. Pedig el kellett volna mennünk a vidámparkba - sóhajtottam lemondóan. És ki tudja mennyi időre. Mikor szóba került, hogy el akarja tüntetni a véseteket lélekben vállat vontam. - Oké. Ha gondolod szólok a dokinak, aki ellátott minket. Akivel előbb beszéltem. Plasztikai sebész. Simán eltünteti őket nyomtalanul és egy filléredbe se fog kerülni - feleltem neki érdektelenül, mert egyébként tényleg nem érdekelt, nem zavart, hogy meg akar tőlük szabadulni. Rajtam ne múljon.
Elégedett arccal veszem tudomásul, hogy akármennyire is próbálkozom őt ismételten kihozni sodrából, még meg is fenyegetem, de semmi reakció. Igencsak meglepődöm ezen, de ugyanakkor örülök is, hiszen ez lett volna az egész lényege. Hogy mennyire feszegethetem a határait meg anélkül, hogy esetlegesen a nyakamnak ugrana. Persze nem mentem túl messzire... Még. Mert nem állok készen akkora kockázatra, ám tudnom kell, hogy mennyire képes magát az ígértekhez tartani. Valahol büszke vagyok rá, mert jól tudom, hogy néhány nappal ezelőtt még nem nézte volna jó szemmel ha fenyegetem őt, talán még azt sem ha felemelem a hangom rá. Még ha fájdalmak között is, de éppen ezért ölelem őt át mikor mellkasomra dől és megpróbálom elviselni a fájdalmat amit ezzel okoz számomra. - A vidámparkba nem mehetünk el Lara nélkül. Aztán még újabb büntetésre ítélne minket... - Kuncogok halkan. - Remélem, hogy jól meglesz nélkülem. Mostanában elég problémás az iskolában. Valamiért nem kedvelik őt a társai. A minap a kórházban kötött ki mert bántották. - Mondom most jóval szomorúbb és aggódóbb hangnemmel. - Na ezt nem azért mondom mert azt akarom, hogy te rakj ott rendet. Csak próbálok veled megosztani valamit ami nemrégiben történt. Gyerekeket még mindig nem bántunk. - Nézek rá szúrós szemekkel, ezzel is szuggerálva őt arra, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Csupán beszélgetni akarok vele, elmondani neki, hogy mi történt, mert ez is része egy kapcsolatnak. Nem a megoldást várom tőle, bár nincs kétségem afelől, hogy tudna segíteni is. - Várj, azért nem gondoltam azonnal kés alá feküdni! - Nézek rá meglepetten, mert tényleg nem gondoltam, hogy majd ilyen egyszerűen belemegy a dologba. - Én egy kevésbé extrém és drága megoldásra gondoltam, mint nem is tudom... egy tetoválás? - Vallom be kissé szégyenkezve, hiszen még csak nem is gondoltam egy doktorra, főleg miután aligha futná nekem olyasmire. De őszintén szólva talán félek is csak úgy egy orvos keze alá feküdni, legyen szó bármilyen beavatkozásról is. - Van ötleted arra, hogy hogyan fogok kimenni a mosdóba? - Teszem fel végül a következő kínos kérdést, mert kétlem, hogy azt szeretné ha az ágyban csinálnám össze magam. Én pedig aligha lennék olyan állapotban, hogy ki tudjak menni. Szinte érzem ahogyan a fejem égni kezd és bár nem látom magamat, de jól tudom, hogy arcom színe most sokkal jobban hasonlít egy paradicsoméhoz, mint azt kellene.
- Azon ne múljon. Akkor majd őt is magunkkal visszük, ha felépülsz - mosolyogtam. - Ezen már tényleg nem fog múlni. Egyébként is, szívesen látom Larát is a köreimben. Csípem, vagány kislány - vigyorogtam, de vigyorom hamarosan le is hervadt, amikor meghallottam a szomorú hírt az iskolai bántalmazásról és már pont azon kezdtem gondolkodni milyen megtorlási módszert válasszak, ha megtudom kik az elkövetők, de Jay szavai észhez térítettek. Valóban. Ők még csak kisgyerekek, gyerekeket pedig nem bántok. De kell legyen valami módszer, amivel cselekedhetek. Ha nem is a gyermekbántalmazás, de valami más eszköz. Talán a szüleiken kéne megtorolni a gyermekek bűneit. Hiába, Jay nem akarja, hogy én tegyek rendet, de, amiről nem tud, az nem fáj. Majd titokban cselekszem. - Igazad van. Majd intézi az iskola, vagy az illetékes - adtam neki igazat, noha ez csak a látszat volt. Majd Braxie Boy intézi. - Gondolom találtál már neki pszichomókust, aki segít neki átlendülni a nehéz időszakon, amíg nem rendeződnek a dolgok az iskolában.
Olybá tűnt a plasztikai sebész megoldása nem tetszett neki, már csak az ára miatt sem, mivel nagyon drága lett volna. És volt egy olyan érzésem, hogy nem is bízott a dokiban sem. Talán azért sem, mert nekem dolgozott. - Tetoválás? Figyelj, tudok valakit. Van egy nagyon jó barátom, aki tetováló, smink és maszkmester. Volt valamikor egy cimborám, aki egykor a cirkuszomban dolgozott. Ő tetoválta ki. Olyan hiteles aligátort csinált belőle, te azt el sem hiszed. Ha nem tudtam volna, hogy ember, azt hittem volna aligátorbőr van az arca helyén! - áradoztam a tetoválómesterről. - Elintézem neked. Szerintem féláron megcsinál neked bármilyen tetoválást. Olcsóbban megúszod belőle, mint valami másik tetoválóval - ajánlkoztam és kivételesen nem azt mondva, hogy ingyen lesz, mert lehet azt megint csak nem fogadná el. De akkor legalább abba menjen bele, hogy kedvezményesen oldjuk meg. Persze... a legolcsóbb és számomra is legszimpatikusabb megoldás az lenne, ha én a késemmel karistolnék rá valami másik mintát, de azt gondolom még annyira sem akarná, mint a plasztikai sebészt. Pedig szívesen megcsinálnám neki. - Majd kiviszlek a karjaimban - mosolyogtam. - Azon ne múljon. Szólsz, ha kell és segítek elintézni a dolgaidat - nyomtam csókot arcára.
Kezdőlap
