Fejfájás. Addig fogalmad sincs, hogy milyen is az igazi, amíg meg nem tapasztalod a gondterheltség fejfájását. Mikor már nem is fizikai fájdalomról van szó, de mégis úgy érzed, mintha az lenne. Mikor maga alá temet minden és már arra sem emlékszel, hogy hol hagytad el a fejed. Egy sűrű nap után, mint amilyen ez a mai is, hát pontosan így érzem magam. Főleg miután munkából hazafelé menet sikeresen egy autóbalesetet szenvedtem el, az amúgy is roncs kocsi totál káros lett, nagy valószínűséggel használhatatlan lesz számomra, emellett pedig egy vaskos számlát is kapok a kórháztól, hiszen még szép, hogy a biztosító nem fedez semmit sem. Hiába ellenkeztem a kivizsgálás ellen, elvégre bajom az nem lett, néhány horzsolás és zúzódáson kívül, a kivizsgálás mégis szükséges volt. Ha ez nem lenne elég probléma, Lara nagyjából egy órája várhat rám az iskolában és fogalma sincs arról, hogy miért nem érkezik meg az anyja érte. Néha tényleg úgy érzem bárcsak feladhatnám. Bárcsak feladhatnám az anyaságot, a munkát, az egész életem. Mennyivel könnyebb is lenne az. - Van valaki aki haza tudja vinni önt? Nem szívesen engedném el egyedül. - Mondja az orvos, aki korábban vizsgált meg, hogy megállapítsa az amúgy is nyilvánvalót, de közben pénzt csikarhasson ki belőlem. Mikor már épp válaszolnék, hogy nincs, de talán valakit tudok hívni, megpillantok egy ismerős arcot a háttérben. - Azt hiszem van. - Válaszolom végül, majd megköszönve a doktor munkáját, elkerülöm őt és az a bizonyos ismerős arc felé kezdek el közeledni. Magam sem tudom, hogy honnan tudja, hogy itt vagyok, azt sem, hogy mit akar, egyáltalán miattam van-e itt. Most mégis örülök, hogy látom, hiszen eltelt már néhány nap, vagy inkább egy hét azóta, hogy lezártuk az ügyet és nem kifejezetten kerestük egymást. Sűrű hét volt, ő pedig ha jól sejtem megpróbált némi időt adni nekem, ahogyan azt legutóbb kértem is. - Van egy olyan érzésem, hogy miattam vagy itt. - Mondom végül mikor megközelítem a férfit. - Kérdezzem meg, hogy honnan tudsz a balesetről, vagy jobban járok ha nem tudok róla? - Ajkaim egy aprócska mosolyra húzódnak, de mégis gyanús tekintettel mérem őt végig. - Hiányoztam már, mi? - És kezdek is bele az incselkedésbe, mintha ez lenne a dolgom akármikor találkozok vele. Ami talán valamilyen szinten igaz is.
Jay kérésének eleget téve az ügy megoldása után adtam neki pár nap nyugalmat. Nem sokat, mert azért én nem mondtam le róla, de egy olyan három napot igen, aztán úgy voltam vele, hogy fel fogom keresni. Elvégre én elég sok mindent akarok tőle és ha ő is tőlem, akkor ennyi idő bőven elég, hogy dönteni tudjon. De hát miért is ne akarna? Elvégre nagyon jól kijövünk és nem csak az ágyban, hanem egyébként is. El sem tudom képzelni, hogy lemondjon rólam. A GPS-re pillantottam, ami a telójába volt és akkor láttam csak meg, hogy egy kórházba közeledik. Nem tudtam mi történhetett vele, de kezdtem aggódni. Na szép. Három napra hagyom magára és már megsérül. Ki tudja mi történt vele? Kicsit azért aggódtam érte. Egyébként folyamatosan szemmel tartottam őt, nem igen tévesztettem szem elől, mindig igyekeztem tudni mi van vele. Nem is azért, hogy tudjam, nem-e szervezkedik ellenem, hanem egyébként is szoktam mindenkit követni és követtetni, aki hozzám tartozik. Katnissről is pontosan tudtam, hogy Rowanhez készül... Első dolgom volt azonban elmenni Laráért az iskolába. Már tűkön ült az iskola előtt, így nekem kellett őt elhoznom és valami kamu dumát beadni neki, hogy miért anyu barátja jött el érte. De csak kitaláltam valami túlóra mesét, aztán fogadtam mellé egy megbízható bébiszittert. Ez a valaki az én egyik barátom volt, pontosabban az egyik alkalmazottam, aki jobban mondva a szolgám volt. Tulajdonképpen egy lelki roncs, akinek tönkre tettem az életét, hogy aztán hőként a kezemet nyújtsam neki és kiemeljem a depresszióból és új életet ajánljak neki. Tudtam, Lara Brandon mellett teljesen biztonságban lesz és a férfi jól fog bánni vele. Én pedig... Magamra vettem egy álcát és elmentem a kórházba, hogy meg tudjam mi történt vele.
- Oh, igazából teljesen véletlen. Éppen arra jártam, meg akartalak végre látogatni, csak aztán láttam mi történt. Na, mondtam is, egy kicsit hagylak csak magadra és máris csak a baj... - nevettem fejem csóválva. - Nos, igen, hiányoztál. Nem is kicsit. - mosolyogtam és mikor közelebb jött én is közelebb léptem és átöleltem, majd nyomtam ajkaira egy csókot. - De megígértem, hogy adok időt és adtam is. De eddig bírtam - kuncogtam. - Na gyere te autógyilkos - vigyorogtam, hogy a már jól ismert kocsi helyett egy másik kocsit lásson. Az előzőt én is összetörtem, amikor Katnissel kocsikáztam és le kellett ráznom úgy öt rendőrautót Floridában. Pedig csak egy cirkusz múzeumba mentem vele. Igaz, nem kellett volna dupla sebességgel menni a megengedettnél, táblákat semmibe venni, kapukon áthajtani, kordonokat áttörni, stb. De az Floridában volt, arról Jay biztosan nem tud és ez a lényeg. Ami Floridában történik az ott is marad. - De képzeld, nemrég az én kocsim is összetört, vennem kellett egy újat - intettem a lila Mercedes felé. Nem olyan drága, mint az előző, de ez most négy személyes, hogy ha esetleg Larának is velünk kéne jönnie valahová. Van kocsim, amit háromszor ilyen drága, de azt egyelőre még nem akarom neki megmutatni, nehogy elijesszem. Egy Merci még nem olyan para. - Lara miatt ne aggódj, már elhoztam a suliból, otthon pihen és fogadtam mellé egy megbízható bébiszittert is, szóval lesz egy kis időnk egymásra. Úgy tudja elég komoly túlórát kaptál, ezért nem tudsz ma vele lenni. Vagy legalábbis nem sokat. Így most tudunk megint időt tölteni egymással úgy, hogy se te nem aggódsz érte és ő sem érted. Mindent rendeztem - mosolyogtam. - Na és gondolkodtál már rajtunk? Mert én sokat gondolkodtam és már minden vágyam, hogy halljam a szádból, hogy csak velem akarsz lenni és sose el sem hagyni - vigyorogtam és beültem a kocsiba.
A férfit megpillantva rögtön tudom, hogy miattam van itt. Mindegy is, hogy mit válaszol a kérdésemre. És bár adott néhány szabad napot, hogy kibogozzam a fejemben felgyülemlett gombolyagokat, pontosan tudom, hogy nem hagyott teljesen magamra. Tudom, hogy figyelt még ha nem is kaptam ezen rajta. Talán csak azt nem tudom, hogy ugyan azért tette mert aggódott értem, vagy esetlegesen azért mert aggódott amiatt amit tennék. Őszintén szólva nem túlzottan zavart a dolog. Persze, nem tagadom, hogy Cale nem egy egyszerű eset és ha jól sejtem lesznek még problémáink ebből és egyben a birtoklási vágya miatt is, de addig amíg diszkréten teszi amit tesz, nem érdekel. Addig amíg nem esik bántódásom belőle, esetlegesen Larának bántódása, szemet tudok felette hunyni... Egyenlőre. - Óóó hát persze, hogy véletlen. Gondolom sűrűn jársz a kórházba is puszta véletlenségből. - Nevetek fel a fejemet rázva. - Valld csak be, aggódtál értem, ugye?! - Hát nem is én lennék, ha nem próbálnám meg cukkolni őt minden adandó alkalommal. Na persze őt sem kell félteni, természetesen nem esik nehezére megforgatni bennem a kést egy autótörő megjegyzéssel, mintha már nem zavarna eléggé, hogy képes voltam az öreglányt összetörni. - A beszólásért még kapni fogsz, te Cowboy! - Kuncogok én is fel, most jólesően ölelem őt át, miközben egy csókot is váltunk egymás között. - Bár nem tagadom, most először sikerült egy egész normális álcát kiválasztanod magadnak. Azt hiszem még tetszik is. - Dicsérem meg kinézetét, elvégre tényleg most először nem fest őrültnek, vagy túlságosan franciának. Egészen normálisnak tűnik, valaki olyannak akivel még mutatkozni is merek és még egy kórház közepén sem félek átölelni, vagy éppen megcsókolni őt. - Te aztán tényleg szereted a feltűnést. - Nevetek fel mikor a parkolóba érünk és megpillantom azt a förtelmes színt. Még azt sem értem, hogy miért árulnak egyáltalán ilyen színben bármit is? Ki veszi ezt meg? Persze ez nyilvánvaló, Cale megveszi. Vajon mind őrültek lehetnek akik ilyesmire vetemednek? - Szóval hogyan törted össze a régit? Tuti száguldoztál! Aggódnom kellene? - Kérdezem tőle felvont szemöldökkel, bár még mindig inkább csak az agyát húzom, minthogy komolyan bizalmatlankodnék. De a korábbi autótörős beszólása után nem várhatja, hogy én majd szó nélkül hagyom ezt. - Gondosan elintézted, hogy kettesben maradhassunk. Ügyes! De köszönöm, aggódtam is Laráért meg azért, hogy fel tudjam őt venni. - El sem hiszem, hogy ő tényleg mindenre gondolt. Végül a kocsiba beülve felteszi a nagy kérdést, amin én magam is sokat gondolkoztam az elmúlt néhány napban, bár aligha mondhatnám, hogy biztos is vagyok a döntésemben. - Nos... azt nem ígérhetem, hogy soha el nem hagylak, mert nem tudni mit hoz a jövő, de annyit talán ígérhetek, hogy csak veled akarok lenni és talán megpróbálhatjuk, hogy hogyan működhetünk együtt. Nem teljesen tudom, hogy hogyan fogunk mindent összeegyeztetni, de ha megígéred, hogy megpróbálod betartani a szabályokat amiket megbeszéltünk és megpróbálsz alkalmazkodni hozzánk... Gondolok itt Larára. Akkor én is megpróbálkozom hozzád alkalmazkodni. - Magyarázom neki a döntésem. - Furcsamód, együtt tényleg jó csapatot alkotunk. - Mosolyodom el, majd mikor végre megindulunk, hozzáteszem a következő kérdést is. - Szóval hova megyünk? És mi a terv mára? Azon kívül, hogy lefoglaltad a lányom és kisajátítottál magadnak. - Kérdezem vigyorogva, bár azt már nem árulom el, hogy ez talán még tetszik is. Kétlem, hogy korábban bárki ilyesmit tett volna értem.
- Nem tagadom, valóban aggódtam - ismertem el, hisz veszteni valóm nem volt, az igazat mondtam el. Amúgy sem árt, ha tudja, hogy fontos nekem és odafigyelek rá, mert nem szeretném, ha baja esne. Még csak az kéne... Ölelkeztünk és csók is csattant el. Ez a minimum, hisz már rég nem érezhettem őt és nem is szívesen váltam el tőle, de már ideje volt elhagyni a kórházat. Épp eleget voltunk itt, még elkapunk valamit. Amúgysem szerettem beteg emberek között lenni. Ráadásul ez egy kórház. Nem hiányzott, hogy valaki még így is felismerjen és vissza akarjanak vinni a pszichiátriára. De legalább ezúttal tetszett neki az álca, még ha én jobban szerettem a porondmesteri ruhámban is lenni. Néha ezek a hétköznapi gúnyák is kellettek, ha a kedvében akartam járni. Meg alapvetően ahhoz is, hogy emberek közé menjünk kettesben, mint egy pár. Nade végre elhúzhattuk a csíkot a kórházból, még ha csak a parkolóig is, de legalább már nem odabenn voltunk. De láttam, a kocsi megtette a hatását, jót kacagtam Jay reakcióján, ahogy viszont a kocsi összetörését is firtatni kezdte. - Semmi extra, csak nekimentem egy kapunak - vontam meg a vállaim. Végtére is nem hazudtam. De nem egy kapu volt és nem csak kapu volt ott játékban. - Meg egy szalagkorlátnak - sóhajtottam, bár nem szalagkorlát volt az, hanem valami kordonszerűség. - De nem történt semmi különös - legyintettem. Nem sérültem meg, csak a kocsi. - Látod, Braxton bácsi mindenről gondoskodik - vigyorogtam a Lara ügyre. - Ugye, hogy jó apa leszek? Nem is az én lányom, de apja helyett apja vagyok - nevettem és beültem a kocsiba. - De szívesen - mosolyogtam és miután ő is beült arcát simogatva hajoltam hozzá és megcsókoltam.
Végül rátértem az egyik leglényegesebb kérdésre, arra, hogy mi is lesz most akkor kettőnk sorsa, de válaszának igazán örültem. Ezek szerint ő is velem szeretne lenni, ennek pedig nagyon is örültem, boldoggá tett a válasza, én pedig vigyorogva bólintottam. - Azt hiszem erre már a múltkor is igent mondtam - mosolyogtam, hiszen egyszer már megegyeztünk, hogy tartom a szabályokat. Vidáman hajoltam újra ajkaihoz. - Azt hiszem most nagyítóval sem találnál nálam boldogabb szociopatát- nevettem és megcsókoltam, de aztán már tényleg elindultam a kocsival, hogy aztán ő feltegye a nap másik legfontosabb kérdését. - Hát hozzám. Az volt a terv, hogy tanítalak kicsit arra, amit beszéltünk. Tudod, a gyilkos fejének megismerése, meg ilyenek, de az örömteli bejelentésed után gyanús nekem, hogy pezsgőt iszunk és szórakozunk - nevettem fel. - Ezt meg kell ünnepelni! Hát enyém lett a csaj! - csaptam össze tenyereim csillogó szemekkel és rányomtam a dudára, mintha valami esküvői harang lenne. Biztos nem értette a többi sofőr miért adok hangjelzést, de na... Bekapcsoltam a rádiót is, hogy valami Jaynek tetsző zenét keressünk rajta. Az ünnepléshez zene is kell.
Elmosolyodom a válaszára, amire bár számítottam, mégis jól esik tőle hallani. Tényleg érdekes fordulatot vett az életünk az a bizonyos nap után és még mindig fogalmam sincs, hogy hogyan is történhetett ez meg velünk. Ám nem tévedtem mikor azt mertem gondolni, hogy látok benne jót. Valaki akiben nincs semmi jó, egyáltalán nem lenne képes az aggódásra, legalábbis nem valaki más iránt. Nem jelenne meg azonnal mikor bajba kerülök, nem érdekelné, hogy mi történik velem, nem érdekelné mi történik a lányommal. Érzelmei vannak, amiket már be is vallott nekem. Olyan érzelmei amik nem létezhetnének anélkül, hogy szíve lenne neki. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő bár egy elveszett lélek, de nem olyan rossz, mint ahogyan ő vagy mások gondolnák róla. Ezt pedig én magam fogom bebizonyítani, hogy mindenki lássa. - Nem tűnik semmi különösnek. - Nézek rá összehúzott szemekkel. - Mi lenne ha megpróbálnád nem megölni magad a száguldozással? - Kérdezem ezt most én aggódóan, mert hát talán nem ő az egyetlen aki aggódik a másik iránt. Bár alig hiszem el, hogy ezt gondolom, de nem szeretném a halálhírét a híradóból hallani. Vagy igazából bárhonnan máshonnan. Fontos lett számomra és még ha tudom is, hogy nem kellene, hogy az legyen, ezen már nem tudok változtatni. - Amit eddig láttam, szerintem jól bánsz vele és furcsamód kedvel is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fog barátkozni veled és a gondolattal, hogy anyának olyan barátja van. - Mondom az "olyan" szót kicsit megnyomva, bár én nem nevetem el magam, mivel komolyan gondolom amit mondok. - Gondolkodtál már azon, hogy mi lenne ha saját gyermeked lenne? - Teszem fel a kérdést bármilyen hátsó szándék nélkül, csupán kíváncsiságból. Elvégre ha az egyetlen gyengepontja a gyerek, akkor miért ne akarhatna egy sajátot? Aztán a beszélgetés egy másik kényes témára terelődött, amiben végülis kijelentettem, hogy amennyiben betartjuk a feltételeket, megpróbálkozhatunk ezzel a kapcsolat dologgal, ami bár fogalmam sincs hogyan fog kinézni, de gondolom hamarosan kiderül. Az öröme mégis boldoggá tesz engem is, átragad rám és én magam is csak vigyorogni kezdek. - Még szerencse, hogy már találtam egyet magamnak, nem kell másik után keresnem. - Nevetek fel ahogyan végre elindulunk, majd azt is kijelenti, hogy végülis merre indulunk. - Mielőtt még túlzottan eldurvulna az a buli, azért még megkérdezem... Meddig van időnk? Mármint meddig lesz a bébiszitter Larával? - Mert ugyebár nem szeretném ha kiderülne, hogy csak néhány óránk van, ha jól sejtem meg szeretné adni a módját annak a bizonyos ünneplésnek. - És bár ünnepelni azt szeretnék, de kíváncsi leszek arra is, hogy miként állsz helyet tanárként. - Nézek rá, majd a már tőlem megszokott pimasz mosoly jelenik meg arcomon és hozzáteszem. - Aztán nehogy rámássz egy diáklányra. - Nevetek fel viccelődve, miközben meg is érkezünk a számomra már ismerős házhoz, hiszen legutóbb már elhozott ide. Igazából arra tényleg kíváncsi leszek, hogy mit fog nekem megtanítani és hogyan. Bár sokat tanultam már gyilkosokról és indítékokról, de soha nem olyan embertől aki, hogy is mondjam... igazán tudja, hogy milyen is az. Hiszem, hogy tényleg tudok tanulni tőle, de félek attól, hogy mit és milyen módon.
- Ugyan, még a gondolat is nevetséges, hogy azt hiszed képes lennék meghalni. Ahhoz azért több kell, mint egy kis koccanás - nevetek semmiségnek titulálva a történteket. Bár valóban nem volt semmi érdekes. Voltam már rosszabb helyzetekben is és még mindig itt voltam. - De egyébként ritkán vezetek úgy, mint egy őrült, szóval emiatt ne aggódj. Az egy kivételes eset volt, siettem. A kocsiban ülve már Lara került szóba és az, hogy milyen is a kapcsolatom vele. Nos igen, az emberek vagy hamar megszeretnek, vagy hamar meggyűlölnek. Köztes ritkán volt, de akadt rá példa. - Hát igen, az öreg Braxie Boynak ritkán tudnak ellenállni az emberek - mondtam vigyorogva. - Olyan vagyok, mint az édesség. Megízlelnek és megszeretnek. Kivéve azok, akik nem szeretik az édeset - nevettem. Persze örültem neki, hogy Lara megkedvelt és annak is, hogy ennek Jay örül. Azért ez tényleg jó érzés volt nekem. A kérdés viszont... - Nem. Még soha - mondtam és ebben a pillanatban el is gondolkodtam ezen. Nem lenne rossz, ugyanakkor nem biztos, hogy szerencsés lenne. Örülnék egy saját gyereknek, de lehet az életemet gyökerestül változtatná meg. - Nem is tudom... lehet jó lenne, csak... az egész életem megváltozna. Örülnék csak... sok mindenről le kéne mondanom, amit nehezen viselnék.
Üdén vigyorogtam, mikor jelentette én vagyok az ő boldog kis szociopatája. Hát igen, ez is csak egy olyan hír, ami boldoggá tett. Örültem ezeknek a jó híreknek. - Oh, hát amíg én nem mondom neki, hogy elmehet, ő ott lesz a kislánnyal. Brandon az egyik... - már majdnem kimondtam, hogy szolgám, de aztán találtam jobb szót. - alkalmazottam. Jó ideje ismerem már, tudom, hogy egy ujjal sem érne Larához, vagy hagyná, hogy baja essen. Tudja jól, ha a lánnyal valami történik, akkor kikötözöm egy fához és lábbal előre betolom őt egy aprítékolóba lassú fokozaton. Szóval akár reggelig is ellehetünk, Larával pedig addig úgy bánik majd, mint egy hercegnővel - mondom és lelki szemeim előtt látom, amint Lara egy trónon ül, ő pedig pálmafalevéllel legyezi. El is nevettem magam. - Ooo, hát én profi tanár vagyok. Diplomám is van róla, csak elégett, amikor véletlenül összefogtam a gyújtóssal. Pedig az Oxford Egyetemen diplomáztam, az meg azért hát na - nevetgéltem a hülyeségemen, noha egyébként tényleg jó tanári képességeim voltak. Hamarosan meg is érkeztünk. - Pedig azon gondolkodtam, hogy a tanári asztalon molesztállak majd és teszlek magamévá - kuncogtam és egy csók után ki is szálltam a kocsiból. Bementünk, majd egy dolgozószobaszerűségbe mentünk, ahol logikusan Jaynek a kanapén jutott hely. A szoba tényleg hasonlított valami tanári szobához. - Mondasz egy jelentést? - kuncogtam, hisz ha már ez egy tanóra, akkor valami jelentés is kéne. Osztálylétszám, hiányzók, stb. Nem bírtam ki nevetés nélkül, már a gondolat is kabaré volt. - Mi legyen az óra neve? Gyilkos-Tan?
Oké, azt még mindig viccesnek tartom, hogy ő azt gondolja, nem halhat meg. Először én magam sem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél vagy csak viccel és az agyamat próbálja ezzel húzni. Ugyanakkor egyre inkább érzem úgy, hogy ténylegesen azt gondolja, majd ő újjá születik egy új testben. Persze nem vagyok én a reinkarnáció ellen, de van egy olyan érzésem, hogy az sem úgy működik, mint ahogyan azt Cale elképzelte. De semmiképp sem szeretném a boldogságát lehervasztani, így aztán ennek magyarázatát talán majd egy másik alkalommal teszem meg. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy okos dolog lenne megkérdőjeleznem őt, még akkor is ha tudom, hogy nem tenne kárt bennem. Legalábbis nem tudatosan. Nem szeretném elrontani ezt a pillanatot, amire ha jól sejtem már így is régóta várt. - Azért azt remélem, hogy mások nem ízlelgetnek, rajtam kívül?! - Nézek rá megjátszott felháborodottsággal, még az ajkaimat is sikerül lebiggyesztenem egy pillanatra. Bár jobban belegondolva tényleg nem szeretném ha mások is olyan bánásmódot és figyelmet kapnának tőle, mint amilyet én kapok. Féltékenység? Talán. - Egy gyerek ugyan sok lemondással jár, de szerintem megéri. Bár nem tudom mennyire fér be egy baba a te világodba. - Most elgondolkodva pillantok rá. - Még azt sem tudom én, hogy fogok beférni. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem félek. Ha jól sejtem vannak ellenségeid. Remélem semmi bosszú vagy harag nem fog rajtam csattanni. - Mondom ki végül egyik félelmemet ami a vele kialakított kapcsolatunk által jött elő. Azt jól tudom, hogy tudni fogja mire gondolok, ahogyan azt is tudja, pontosan ezért szeretném, hogy tőlem eltávolítsa az alvilági életét és csak abba keverjen bele, amibe nagyon muszáj. Nem szeretném ha egyszer valaki hozzám állítana be, hogy rajta álljon bosszút és fájdalmat okozzon neki. Mindketten tudjuk, hogy ez megtörténhet. Szeretném ha felkészült lenne és igenis gondoljon ennek lehetőségére, hogy megelőzhessük a bajt. - Van egy olyan érzésem, hogy nem akarok többet tudni erről a Brandon gyerekről. De megpróbálok bízni benned és elhinni, hogy Lara rendben lesz mellette, tehát talán mégis megkóstolhatom azt a pezsgőt. - Tény és való, hogy ritkán van alkalmam inni bármilyen alkoholt is, így hát hülye lennék nem kihasználni ezt a fantasztikus alkalmat. - Ezen az asztalon? - Nézek rá vállam felett incselkedve, miközben egyik ujjamat végig is húzom a szóban forgó asztalon ahogyan elmegyek mellette és végül a kanapéra lehuppanva nézek most fel rá. - Ha nem teszek jelentést akkor meg kell majd büntetned? - Kérdezek vissza egy ártatlan tekintettel. - Gyilkos-tan jól hangzik. - Bólintok mosolyogva. - Na és mi a helyzet a pezsgővel? Ihatunk tanítási idő alatt? - Vigyorodom el. - Esküszöm nem voltam ilyen rossz diák. Ezt te hozod ki belőlem! - Nevetem el magam. Ha így viselkedtem volna az egyetemen, nagy valószínűséggel még mindig ott ülnék az iskolapadban és semmire sem vittem volna az életben.
Védekezőn magam elé emeltem kezeim. - Ugyan, dehogy - kuncogtam. - Szó se róla, ezt a süteményt csak neked készítették - vigyorogtam és ez természetesen igaz is volt. Nincs mással kapcsolatom, Katniss is csak sima barátnő, akivel nincs olyan komoly kapcsolatom, mint Jayel és nem is tervezek. Mondjuk érdekel mi sül majd ki a Rowannel való találkozásából. - De gondolom sejted, hogy ugyanezt várom el tőled én is - mosolyogtam. - A hűséget. A gyerek témában már nem voltam ennyire magabiztos, de hát azért el-el tudtam játszani a gondolattal mi lenne ha. - Ohhh, ugyan - nevettem. - Nincs olyan sok ellenségem. Általában az emberek ritkán maradnak életben, hogy ellenségemmé váljanak. Van egy-kettő, de ők nem hiszem, hogy elég bátrak lennének hozzá, hogy lépni merjenek. Előbb dobnak bombát a házamra, mikor alszok, minthogy mondjuk rajtad keresztül akarjanak ártani. Tisztában vannak vele, hogy akkor kínhalált halnának. Oké, persze, vannak még őrültek rajtam kívül, de szerintem erre kicsi az esély. Nem hiszem, hogy bajod esne. Végtére is én is életben vagyok még. Kérésének eleget téve nem meséltem többet neki Brandonról. Mondjuk nem is terveztem. Ha megtudná, hogy ki ő és miért szolgál engem, hogy miket tettem vele, lehet megint kiábrándulna belőlem. Elég kegyetlen voltam Brandonnal, szóval... lehet nem kéne megutáltatnom magam. Jobb ha nem tudja milyen az igazán sötét oldalam.
- Az asztalon, a kanapén, a kis szekrényen, az ablakpárkányon - mutogattam is rájuk. - Mindenhol akarom csinálni veled - vigyorogtam. - Oh, megtagadod a tanár úr kérést? Hát lehet, hogy az büntetést von maga után - mosolyogtam. - Lehet el kell, hogy fenekeljelek. A pezsgőt ki is vettem az íróasztal szekrény részébe tett jeges vödörből és két poharat is. Más nem is volt benne, ezek voltak bekészítve. Kis előre látás. - Ez nem sima suli. Ez a Braxton Akadémia. Itt nem csak inni, hanem még szexelni is lehet óra közben. A tanárral is - vigyorogtam. - Ez megtisztelő. Szeretem, ha rossz hatással vagyok másokra, főleg, ha rád vagyok rossz hatással. Lucifer büszke lenne rám. Ő mindig is megértett engem - mosolyogtam. - Bűnbe csábítalak, édesem - töltöttem is két pohár pezsgőt. - Na gyere, igyunk a kapcsolatunkra.
Helyeslően bólogatok mikor kijelenti, hogy ő csakis kizárólag az enyém. Bár nem gondoltam volna, hogy nagy szoknyapecér lenne, főleg arra tekintve, hogy én voltam s vagyok az első nő az életében. Mégis jó ezt tőle is hallani, valamilyen szinten megbizonyosodni arról is, hogy ő mit számít egy kapcsolatnak. Hogyan tekint egy kapcsolatra? Ha ő úgy gondolja, hogy én majd otthon ülök, ő pedig körbemegy a fél városon, akkor talán mégsem kérek ebből az egészből és most azonnal ki is hátrálnék. Szerencsére erre semmi szükség nincs. - Ezt megbeszéltük akkor. - Mondom végül, bár kétlem, hogy nagyon bizonygatnom kellene nekem is a hűségemet. Tekintve arra, hogy évek óta még csak rá sem néztem másra, aligha lenne ezt nehéz betartanom. De egyébként sem vagyok egy féltékeny típus, soha nem is voltam. Mondjuk belőle már előbb kinézem, hogy az lenne. Ezt már a birtoklási mánia is alátámasztja, de remélem, hogy ameddig nem adok okot a féltékenykedésre, ez nem fog gondot okozni számunkra. - Csak szeretném, ha ügyelnél arra, hogy... - Elakadok egy pillanatra, én magam sem tudom hogyan fogalmazzam meg azt amit mondani akarok anélkül, hogy csak egy újabb viccet csinálna belőle. - Szeretném ha vigyáznál ránk. - Mondom végül egyszerűen kerek-perec. Ezzel még ő sem vetekedhet vagy ellenkezhet, a védelmét kérem, hogy senkinek se essen bántódása. Ha képes volt napokig követni, vagy követtetni és figyeltetni, tuti hogy ezt is meg tudja oldani. Csak maradjon diszkrét. Nem szeretnék testőrökkel a nyakamban élni az életem. Szinte érzem ahogyan arcom bevörösödik mikor elkezdi sorolni, hogy hol is tenne magáévá ebben a szobában. És bár tudom, hogy én kezdtem az incselkedést vele most mégis szinte pillanatok alatt elérte, hogy kis diákként süppedjek el a kanapéban, egy szégyenlős mosollyal. A szexi tanár képe talán nem is tűnik olyan rossz ötletnek a fejemben. Na meg az elfenekelés sem... - Szívesen eljátszom a rossz diáklány szerepét. - Nézek fel rá. - Bár az elfenekelést talán még a múltkoriért is megérdemelném. - Teszem hozzá majd fel is nevetek ahogyan eszembe jut az arca amivel engem illetett miután felöltöztettem őt. Mivel azóta nem találkoztunk, aligha tudta megbosszulni magát, bár lehet jobban is járnék ha nem emlékeztetném őt ilyesmire. - Miért van olyan érzésem, hogy ez a pezsgő drágább még az életemnél is? - Nézek rá mosolyogva miközben elveszem tőle az egyik pohár pezsgőt, majd felkelek, hogy szabad kezemmel átöleljem nyakát. - Apropó pénz! Ne hidd, hogy nem tudom te hagytad azt a tárcámban! - Jut eszembe a több száz dollár amit legutóbb valami úton-módon sikeresen becsempészett a pénztárcámba. - Ugye tudod, hogy ilyesmire semmi szükség? Engem nem kell megvenned. Sőt, nem is vehetsz meg! - Én magam sem tudom, hogy hogyan adjam tudtára, nincs szükségem a pénzére vagy a drága dolgaira, eddig is meg voltam nélkülük és nem szeretném ha ebből szokást csinálna. Nem akarok tartozni neki semmiért. - De igen, a kapcsolatunkra! - Emelem meg most poharam, hogy koccintani tudjunk.
Természetesen én akkor is vigyáztam volna rá, ha nem kér meg rá külön. Megígértem neki, hogy vigyázok rájuk, ez volt a minimum. Egyébként is, mindenki a védelmemet élvezte, akivel jóban voltam, de az is magától értetődött, hogy Jay még ennél is fontosabb nekem és rá fogok a legjobban vigyázni. A lakásban a dolgok még érdekesebb fordulatot vettek, főleg, mikor az incselkedésre adott válaszomba belevörösödött. Hát... pedig ezt most már el kell viselnie. De viseli is, sőt, üti a vasat. Ez imponáló. - Bad bad girl - vigyorogtam. - Rossz kislány. De mennyire igaz? Azért a pólóért igen komoly büntetést érdemelnél. Lehet fogsz is kapni - kuncogtam sejtelmesen és kipakoltam a pezsgőt és a poharakat, amiket megtöltöttem a hideg alkohollal. - Oh, ne is foglalkozz vele. Egyszer élünk - emeltem poharam. Azért ez mondjuk biztos furcsán hangozhatott azok után, hogy mennyit dumáltam az újjászületésről, de nem is azért mondtam, mert tényleg azt hinném egyszer élünk. Ez egyszerűen csak egy közmondás volt. Mikor szóba került a tárcájába tett pénz kicsit elszégyelltem magam. Nagyon kicsit, mert amúgy büszke voltam magamra. Az viszont meglepett mennyire félre értett. - Ugyan már, szó sincs itt arról, hogy megvennélek. Nem erről van szó. Én szívesen adok. Nem csak neked, mindenkinek szívesen adok, akiket kedvelek, akiket barátnak tartok, főleg neked, hisz te több vagy egy barátnál. Ez nem attól szól, hogy megvennélek. Ez csak egy gesztus. Örülj inkább neki. Ha nem lennénk egy pár, vagy nem szexelnénk, csak simán barátok lennénk, akkor is adnék neked pénzt. Nekem rengeteg van és nem vagyok irigy, önzetlen vagyok és neked jól jön. De ha ez megnyugtat, nem csinálok belőle túl nagy rendszert, de én boldog vagyok tőle, ha adok - vontam meg a vállaim, mert ez tényleg így volt. Lehet, hogy őrült tömeggyilkos volta, de bőkezű is voltam és szívesen adtam pénzt embereknek, a saját kis körömnek, de megesett, hogy egyébként más rászorulók között is osztottam szét pénzt és drága dolgokat. Szoktam én hajléktalanokon is segíteni. Ha már mások nem teszik meg, akik megtehetnék... - De adok én a rászorulóknak is. Ha valaki kéreget az utcán, tőlem kap. Én segítek rajtuk, ha már az állam és a sok gazdag, kapzsi vállalkozó nem teszi meg. Pedig nekik kéne. De ez egy önzetlen gesztus. Nem kérek érte semmit cserébe. Koccintottam vele, majd egy szuszra letoltam a pezsgőt és jólesően sóhajtottam, majd a poharam letéve két karommal átfontam őt a derekánál. - Örülök neki, hogy itt vagy nekem. És csak az enyém vagy - mosolyogtam.
Nem fogok hazudni, még magamnak sem. Mikor a férfi büntetéseket emleget, halvány lila gőzöm sincs, hogy vajon mire gondolhat. Valahogy sosem tudom, hogy mi mehet végig a fejében. Az elképzeléseim szerint megetet egy oroszlánnal vagy valami elvetemült szerszámmal fog nekem esni. És ugyebár egyik sem igazán áll messze tőle, bár szeretném azt hinni, hogy a kapcsolatunk már jobban elmélyült az elmúlt héten, és ilyesmikre már nem fog vetemedni. Még szerencse, hogy fogalma sincs arról, hogy milyen bizalmi játék megy le a fejemben szinte minden megjegyzése után. Hogy mennyire nehezemre tud esni néha a benne való megbízás és, hogy ne gondoljak semmi rosszat a szavai mögé. - Ez nagyon kedves tőled és semmiképp sem szeretnék hálátlannak tűnni. Csak... Ez nem teljesen az én világom és soha nem is vágytam rá, hogy az enyém legyen. Nem tudom, hogy hogyan kezeljem ha a pénztárcámba dugsz pár száz dollárt. Azt sem tudom mit kezdjek vele, vagy egyáltalán jogomban áll-e elkölteni. - Ismételten zavarba jövök és zavartan nevetek fel mert fogalmam sincs, hogy hogyan is magyarázzam el amit érzek. Még sohasem ücsörgött olyan sokáig ennyi pénz a tárcámban, mint most... Mert igen, még mindig ott várja a sorsát. - Egyszerűen csak számomra ez nem megszokott. Nem akartalak megbántani vele, tudom, hogy nem megvásárolni akarsz. - Mondom végül egy mosollyal az arcomon. Ez a beszélgetés pedig egy példája annak, hogy mi teljesen más világba tartozunk és mindkettőnknek van mit tanulni és igazodni a másikhoz. - Csak a tiéd. - Ismétlem utána a mondatot, bár én aligha tudom ugyanazzal a gyorsasággal leönteni a poharam tartalmát. Ha meg tenném, tuti két perc múlva a fejembe is szállna, elvégre aligha vagyok alkoholhoz szokva. Azzal pedig jobb szeretném nem elrontani az esténket, hogy részegen dőlök ki a kanapén. - Te pedig az enyém. - Mosolyodom el szélesebben ahogyan jólesően hozzábújok és egy csókot is nyomok arcára, bár a pezsgőt tartó kezemet kitartom mellé, hogy még véletlenül sem öntsem le őt vele. - Szóval mivel szeretne kezdeni a tanárúr? - Kérdezem tőle, de nem lépek el mellőle. - A gyilkos-tan érdekesnek hangzik. - Bár korántsem annyira érdekesnek, mint az elfenekelésnek a gondolata. Esküszöm ismételten bele is pirosodom ennek a gondolatába, bár ezúttal ő nem tudhatja, hogy mi jár a fejemben, legfeljebb csak találgathat. - Gondolom arról fog szólni, hogy mi jár egy gyilkos fejében, mielőtt felfalja a prédáját... - Mondom elgondolkozva. - Szóval mi jár a fejedben? - Le sem tagadhatnám a rejtett célzásokat a mondanivalómban. Persze ezzel még nem mondok semmit olyat ami... oké talán egy egészen kicsikét igen. De ténylegesen kíváncsi vagyok, hogy mi van a fejében... Úgy mindenről.
- Hogy-hogy mit kezdj vele? Hát elköltöd. Magadra, gyerekre, a kéglire, verdára, stb. Amire éppen kell - vontam meg vállaim, hiszen ez magától értetődő volt. A pénz sorsa az elköltés, ezt neki is tudnia kellett. Még akkor is, ha azt a pénzt potya módon kapta. - Ugyan már. Élj a lehetőséggel és próbáld meg megszokni, hogy mellettem jó dolgod lesz. Most ezzel nem arra célzok, hogy eddig ne lett volna jó dolgod, de most még jobb lesz. Én megpróbálok alkalmazkodni a te életmódodhoz és elvárásaidhoz, szerintem neked sem kéne ezen aggódnod és nyugodtan élj az ilyen lehetőségekkel. Ölelkezve, összebújva adtuk egymás tudtára, hogy mennyire is összetartozunk, mennyire egymásé vagyunk és ez mennyire boldoggá is tesz minket, noha mikor szóba került a tanóra... nos valahogy nem tudtam teljes mértékileg a tananyagra koncentrálni. Pedig nagyjából felkészültem rá, hogy mit is szeretnék, de valamiért ez most kicsit kibillentett az elképzeléseimből. - Te nem könnyíted meg a dolgom, ugye tudod? - kérdeztem félre billentett fejjel. Hogy gondoljon az ember ilyenkor a tananyagra, ha közben a csaj így ügyködik a háttérben? Már csak annyira lenne szükség, hogy simogassa is meg kicsit a farkam és tényleg nem lesz ma tanítás. - Most az jár a fejemben, hogy milyen piszkosul jó lenne végre újra megdugni téged itt helyben az asztalon, miközben pirosra verem a fenekedet - mondtam kerek-perec vigyorogva. - De ha így haladunk, sose jutunk el a tananyagig. De ki tudja... lehet nem is lenne az olyan nagy probléma. Elvégre előttünk van az egész nap és még nagyon hosszú évek - kuncogtam, miközben átöleltem derekát és megcsókoltam. - Nos... tudod a gyilkosokat nem feltétlen a pénz, az anyagi haszon, vagy a szex motiválja. Vannak ilyen gyilkosok is, akik az örökség miatt ölnek, vagy nemi erőszak miatt, de ez nem mindenkire igaz. A legtöbb sorozatgyilkost maga az ölés élvezete motiválja. Az, hogy közben elcsennek pénzt, vagy tárgyakat, az más kérdés. Azok általában trófeák. Ha egy gyilkos nem egyértelműen a pénzre és a szexre hajt, mint Ted Bundy, vagy mások, akkor ott maga az ölés öröme a lényeg. Be merem előtted is vállalni, engem is az ölés öröme motivál, de igyekszem összekötni a kellemest a hasznossal és ha már ölök, akkor azt úgy teszem, hogy egy magasabb cél érdekében. De viszont... vannak, akiket szintén motivál a gyilkosság okozta öröm, csak mellé veszik az anyagi haszonszerzést is. Miután megvolt a gyilkosság okozta kielégülés, elveszik az áldozat értékeit, hisz nekik az úgysem fog már kelleni... Vagy jön a hullával való közösülés, mint Ed Kempernél is.
Olyan könnyen beszél ő, akinek nem kell centizgetni a hónap végén, hogy tuti mindenre jusson. Soha nem voltam nagy költekezős, de semmiképp sem olyasvalaki aki mások segítségére szorulna vagy egyáltalán elfogadná azt a bizonyos segítséget. Nem tudom, hogy túl büszke vagyok-e, vagy egyszerűen csak nem szeretek tartozni, de mindig igyekeztem mindent a saját módomon megoldani. És bár igaza van, ha ő megpróbál alkalmazkodni hozzám, az a legkevesebb kellene, hogy legyen, hogy én is megpróbálok hozzá alkalmazkodni és befogadni mindazt ami ő maga. - Oké, megpróbálom. - Bólintok végül, bár tényleg nem vagyok biztos abban, hogy meg akarom kockáztatni annak lehetőségét, hogy majd tartozni fogok neki. - Igazad van, alkalmazkodnunk kell egymáshoz. - Tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogok tudni vetekedni azzal amit ő tud nekem nyújtani, én legfeljebb egy kis töredékét tudom majd visszaadni ami nem tölt el nagy boldogsággal, de talán mégis ez olyasvalami amivel még lehetséges együtt élni. - Hát nem is azért vagyok itt, hogy megkönnyítsem a dolgod. - Vonok vállat majd vigyorodom el, hiszen ezzel tudtára adom, az amúgy is nyilvánvalót, miszerint direkt csinálom azt amit csinálok. - Hiszen így sokkal érdekesebb, nem? - Kérdezek rá majd mikor újra megszólal, én magam is jócskán belekortyolok a pezsgőmbe, hogy elrejtsem az arcomra kiülő vágyat az iránt amit lefestett nekem. - Az szörnyű is lenne. - Nevetek fel, majd a saját poharam kiürítése után, az öleléséből kikecmeregve, én magam is az asztalra teszem azt. Aztán leveszem magamról az övet, ami a szolgálati fegyvert, bilincset és egyéb játékszert tartalmaz és azt is az asztalra helyezem. Ekkor még Cale nem tudja, hogy miben mesterkedem, de sejtheti, hogy valami rosszban. Egy ravasz mosoly és tekintettel helyezkedem el újból a kanapén amíg ő beszélni kezd, majd nemes egyszerűséggel megszabadulok a felsőmtől is, hogy aztán már melltartóban ücsörögjek előtte. - Bocsi, nagyon meleg van. Folytasd csak, figyelek. - Ártatlanul tekintek most fel rá, mintha mit sem csináltam volna. A kérdés már csak az, hogy ő meddig lesz képes a tananyagra figyelni. Végül tényleg igyekszem oda is figyelni rá és úgy tenni, mintha nem próbálnám meg mindenáron megnehezíteni a dolgát. - Az ölés öröme motivál? - Kérdezek vissza kissé megrökönyödve, de igyekszem nem túl sokat adni erre a kijelentésre. - Mármint... Mi az ami örömet okoz egy gyilkosság során? - De kétségkívül felkelti az érdeklődésemet és mostmár tudni akarom, hogy mi az amit ez alatt ért. - Az áldozat félelme? Az életükért való könyörgés? Vagy éppen mikor az utolsó leheletüket teszik meg? - Még én magam is felismerem a helyzet morbidságát. Arról beszélni, hogy miért szereti és élvezi a gyilkolást, miközben próbálom őt csábítgatni és megnehezíteni minden mozzanatát... Betegek vagyunk. Mindketten. Nem csak ő... Én is.
+ 18 - Frappáns, nagyon frappáns - kuncogtam, mikor elismerte, hogy szándékosan nem könnyíti meg a dolgom. - Deee, végülis igen, igazad van. Sokkal izgalmasabb - mosolyogtam. - Igeeen, az nagyon szörnyű lenne. De valahogy csak túllendülünk rajta - nevetek, ám hamarosan igen csak meghökkenek és még a tananyag is bennem akad. Ez nagyon csúnya húzás... Le se veszem a szemeim a szinte félmeztelen testéről. Rövid úton megrázom a fejem és igyekszem továbbra is a tananyagra figyelni, de megrökönyödött arcán én is meglepődök. Vajon ez most miért lepte meg? Figyeltem kérdéseire, majd elmosolyodva ültem fel az asztalra vele szemben. - Első sorban a hatalom az, ami megmozgat. Az, hogy én döntök a bűnös lelkek felett. Tudod, ha már isten nem ítélkezik, nem büntet, valakinek meg kell tennie. És jó érzés meghozni a döntést, hogy valakinek meg kell halnia. És jó érzés megtenni - vigyorogtam. - Olyan ez... mármint ölni, mint... képzelj el egy fecskendőt, benne valami droggal, amit ha beadsz magadnak a tested azonnal boldogság járja át. Ilyen érzés ölni - billentettem oldalra a fejem. - Amikor valakinek keresztül szúrom a szívét, olyan, mintha örömöt fecskendeznének belém. Örömöt okoz. Nekem örömöt. De a félelem az valóban egy izgató látvány. Igen - somolyogtam. - Izgató érzés látni a remegő testeket és az egyre üresebbé váló, félelem áztatta tekinteteket. Mert az emberek tudják, hogy a halálukat nem lehet elkerülni. Senki sem tudhat elég messzire menekülni, hogy ne érjem el. És egyedül az én könyörületességemen múlik, hogy gyors és fájdalommentes, vagy lassú kínhalált halnak. Odamentem hozzá, megragadtam a karját és felrántottam a kanapéról, másik kezemmel leszakítottam róla a melltartót, az asztalhoz fordítottam és háttal rálöktem, bár teste így a monitort és minden mást is lesodort az asztalról. Hozzá léptem és egyik kezemmel két kezét csuklójánál fogva összefogva a feje fölé leszorítottam asz asztalra. - Tudod... izgató volt, ahogy te is rettegtél. Sőt.... pokolian izgató volt. Ahogy bekönnyeztél a tudattól, hogy ha levágom a fejed... De aztán milyen jó vége lett, ugye? - zsebembe nyúltam és elővettem egy rugós kést. - De érdekelne, vajon te mit éreznél, ha a kérésemre meg kéne ölöd valakit. Csak úgy. Mert bűnös. Mert vétett. Eléd térdeltetném, hogy lődd át a fejét. Megtennéd? Mit éreznél vajon? - kuncogtam, majd a elengedtem kezeit és hajába markoltam, majd félre húztam a fejét. Nyakához tettem a kést és egy szívet karcoltam bele, a szívbe pedig a "J + B" feliratot. Elhúztam a kést, majd ajkaimmal a sebhez hajoltam és elkezdtem csókolgatni, nyalogatni, kiszívni, közben lehúztam róla a nadrágot és bugyit is, két ujjammal pedig el is kezdtem dolgozni benne, de még mindig tartva őt hajánál és dolgozva ajkaimmal nyakán. De nem sokáig. Lehúztam az asztalról, de hamar vissza is toltam rá hassal, rámarkoltam egyik mellére és masszírozni kezdtem, de olykor bimbójával is foglalkozva, ajkaimmal hol nyakán, hol vállain csókoltam végig, ám most a két puncijától nedves ujjam betoltam a fenekébe. - Most a seggedet fogom jól megdugni - suttogtam fülébe, amibe nyelvem betolva körbe nyaltam és cimpájára haraptam. - Hidd el, nagyon jó lesz - engedtem el mellét és hátára téve tenyerem leszorítottam az asztalra, fogaimmal meghúztam fülét és harapdáltam meg nyakát is, közben a két ujjammal mozogva benne igyekeztem bejáratni és tágítani őt. Egy ujjal kellett volna indítani, de azt minden bizonnyal hamar megszokta volna és úgyis kettővel folytattam volna, így csak egy kicsit ugrottam előre. - Imádni fogod... - kuncogtam.
Egy sunyi kis mosollyal veszem tudomásul, hogy a tervem bejött és sikeresen megnehezítettem a dolgát. Szinte hallani ahogy elakad a szó a torkán mikor megszabadulok a felsőmtől és kivillantom a csajokat. Élvezkedem a pillanatban és semmi kétségem nincs afelől, hogy gonosz vagyok, nem is áll szándékomban megkegyelmezni neki. Legalábbis egészen addig, ameddig nem kezd el beszélni a gyilkosságokban merített öröméről, ami aztán meghökkentő és sikeresen kibillent a csábítási kísérletezéseimből is. Nem tart sokáig rájönnöm, hogy az én játékos gonoszkodásom semmiképp sem érne fel az övével, azokkal a gondolatokkal amik az ő fejében vannak. És bár tényleg igyekszem nem elhinni amit mond, vagy azt gondolni, hogy biztosan csak túloz, mégis egy pillanatra félelem csillan meg szememben. Megkérdőjelezem magam, és azt amit vele teszek, amit itt csinálok, hogy biztosan helyes döntést hoztam-e, de aztán mindenáron arra próbálok összpontosítani, hogy engem szeret, velem nem tett és nem is tenne ilyet. - És mi van akkor ha valaki felett nem tudsz uralkodni? - Kérdezem tőle miközben vegyes érzések kavarognak bennem. Egyáltalán nem tetszik a válasza, de igyekszem elfogadni és nem megrémülni tőle. Na meg én akartam tudni, hogy mit érez vagy mi jár egy gyilkos fejében, most magamra vethetek. Sejthettem volna, hogy nem pillangókról fog beszélni, nekem pedig meg kell kapaszkodnom azokban a pillanatokban, mikor jót láttam benne. Mert ez az elbaszott jellem mögött, ott van a jó is. Tudom... Láttam. Tapasztaltam. A hallottak után, a szexhez való kedvem nagyban lecsökkent, mégis mikor a karomnál fogva felránt, próbálom leplezni gondolataimat és mindazt amit érzek. Próbálok mosolyogva menni bele most az ő játékába, ami teljesen más fordulatot vesz. Először tényleg azt hiszem, hogy csak játszik velem, amin csak mosolygom és somolygom, aztán mikor leszorít az asztalra és újra megszólal már sokkal inkább tűnik egy veszélyes farkasnak, mint egy játékosnak. - Cale?! - Mindketten tudjuk, hogy számomra kevésbé volt izgató az életemért könyörögni és egyáltalán nem vagyok oda a gondolatért, hogy ilyen reakciót vált ki belőle annak az egész helyzetnek az emléke. - Nem! Nem tenném meg! Belőlem a gyilkolás nem vált ki semmiféle örömérzetet. Ahogyan az sem amit most csinálsz... Nem akarom ezt! - Akármennyire is próbálom visszafogni, most mégis rettegés, pánik és félelem kerít hatalmába. Amiket tényleg igyekszem elfojtani, mert tudom, hogy ez igazából csak olaj a tűzre számára és ahelyett, hogy leállítanám vele, csak mégjobban bíztatom őt és gerjesztem. Mégsem tudom megállítani, legfőképpen akkor nem mikor a hajamba markol és kést fog a nyakamhoz. Ekkor már teljesen elszabadul a pokol és szinte minden erőmmel próbálom őt eltolni magamtól, de jobbnak látom a kést tartó kezét nem bántani, hiszen egy rossz mozdulat és saját magamat ölhetem meg vele. - Ne csináld ezt, kérlek! Esküszöm jó leszek... - Még a hangom is megremeg a félelemtől. Először tényleg azt hiszem, hogy meg fog ölni, hogy egyszerűen elvágja a torkom és itt a vég. Aztán már a fájdalomtól és egyben félelemtől kibuggyanó könnyeimmel küszködve jövök rá, hogy mit is művel valójában. Egy újabb jelölés? Ahogy erre rájövök, a félelem mellé harag párosul. Eszméletlen harag, olyan mértékű ami talán még soha nem volt bennem. Az összes erőmet összeszedve lökök rajta egyet mikor a vérző sebet kezdi el csókolgatni. - Te tényleg őrült vagy! - Kiáltok rá és bár minden erőmet beleadom a lökésbe, aligha sikerül kimenekülnöm a szorító kezek közül és így is arccal az asztalra szorítva, kezdek beletörődni abba ami következni fog. A testem szinte minden porcikája remegni kezd, részben a nyakamon lévő vérző sebtől fakadó fájdalomtól, részben a félelemtől, részben pedig az izgalomtól amit ő okoz számomra... mert bár semmiképp sem akarom mindezt, a testem reagál. A testem mindenre reagál. Ezt nem tudom irányítani, ahogy őt sem. - Cale, ne csináld ezt... - Teszek egy újabb próbálkozást elhaló hangon.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
+ 18 Kérdése nyomán fürkésző, értetlen pillantást vetettem felé. - Nem hiszem, hogy lenne ilyen - füllentettem, hiszen volt már rá példa, hogy nem tudtam uralkodni, sőt, hagytam magam eltiporni. Uralkodhattam volna, de nem tettem. Másrészről meg nekem is van egy "uram", hisz van bennem egy sokkoló, amivel akár Rowan meg is ölhet. Erről persze igyekszem nem tudomást venni. Sőt, ennek a gondolatát szinte teljesen kizártam. Nem is olyan rég még arról beszélt ki szeretné próbálni milyen egy gyilkosos szex-szerepjáték, most lehetősége is adódik rá. Felrántottam őt a helyéről, fellöktem az asztalra, majd leszorítva kezeit kezdtem el játszadozni vele. - Ugyan, de hisz volt már tőle elégedettség érzetet, ki tudja, egyszer még örömérzetet is fog okozni - kuncogtam, de kifejezetten izgatott a félelme és a kétségbeesett próbálkozása a szabadulásra, de a kés akkor is akcióba lépett és megjelölte őt. Így kellett lennie. Nem volt nehéz dolgom, hisz erősebb voltam, ő pedig pontosan a kés miatt sem mert úgy rúgkapálni, hisz öngyilkos sem akart lenni. Szavai értetlenséget váltottak ki belőlem, hiszen itt senki nem mondta, hogy ő rossz volt. Semmi bűnt nem követett el, hacsak a libidóm hergelését nem nevezhetjük annak. Teljes átéléssel és nyugalommal élvezkedtem vérző sebén, ám igen hamar taszított rajtam egyet, de sokra nem ment vele, mert utána hassal lefelé leszorítottam őt az asztalra és ismét dolgozni kezdek benne ujjaimmal, csak már a popsijában, hogy izgassam és tágítsak rajta. - Őrült? - kérdeztem vissza vigyorogva. - Igen. Kicsit. De a te őrülted. Mert tudom, hogy szeretsz engem - kuncogtam és egy kezemmel továbbra is szorítottam, míg másikkal nadrágom és alsóm toltam le, ahol már elég kemény voltam, hiszen már akkor elkezdtem beindulni, amikor villantott, azóta pedig már dolgoztam is lyukaiban ujjaimmal, amik megint csak dobtak rajta. - Tudom, hogy te is akarod. És imádni fogod - csókoltam nyakára, majd fenekéhez illesztettem férfiasságom és betoltam az előtágított lyukba. Ha nem is lett tökéletes, de biztosan hamar hozzá tágul az a kicsi is, ami esetleg elmaradt. Én megtettem, amit tudtam. Ütközésig toltam fenekébe a szerszámom, két karommal hóna alá nyúlva átöleltem és lassú, majd fokozatosan gyorsuló mozgásba kezdtem, közben egyik kezem levezettem puncijához is és két ujjam betolva ujjazni kezdtem. Vajon ez mit válthat ki belőle? Két lyukát dolgozom meg egyszerre. Lassan betoltam harmadik ujjaim is, hogy alaposabb munkát tudjak végezni, minden érzékeny pontját megkeresve ujjaimmal, jól átmasszírozni, átmozgatni belülről, ajkaimmal nyakát kényeztetve.
Soha nem élvezettel öltem meg egyik áldozatomat sem. Még akkor sem ha megérdemelték. Lehetséges, hogy hirtelen felindulásból tettem és nem gondolkoztam, ami nem jó és tulajdonképpen éppen olyan gyilkossá tesz engem is, mint amilyen ő, hiszen nem csupán önvédelemről volt szó, én mégsem vagyok olyan, mint ő. Mindegy, hogy mennyire próbálja ezt nekem bemagyarázni, én szörnyen érzem magam attól amit tettem, míg Cale... Örömöt érez. Soha nem tudnék örömmel vagy boldogsággal tekinteni arra amit tettem és még csak elégedett sem vagyok. Talán elégedettséggel tölt el, hogy ezzel a tettel sok-sok embernek segíthettem és további ámokfutást akadályoztam meg, de maga a tett nem hoz lázba. Cale volt az első ember az életemben aki nem megvetéssel gondolt rám mindamiatt amit tettem, de ez... Erről nem tudom mit gondolok. - Én nem... Nem fog! - Mondom ezt olyan határozottan, amennyire az csak lehetséges lehet tekintve az állapotomra, ami a játékosból mostmár teljesen átalakult egy elveszett és rettegő áldozatéba. Mindegy, hogy mennyire próbálok kiszabadulni a kezei közül, mennyire nézek rá könyörögve, mennyire kérlelem őt, ő teljesen figyelmen kívül hagyja mindezt. Sőt, talán még nagyobb élvezettel folytatja és vág meg újra, hogy ezúttal a karom helyett, most a nyakamba gravírozzon valamit, amit egyenlőre még nem láthatok. De van egy nagyon erős sejtésem róla, hogy mi is lehet az. Tudtam, hogy a férfi irányításmániája és birtoklási vágya még gondot fog okozni számomra, de nem gondoltam volna, hogy ilyen módon el fogja veszíteni a fejét. Nem tudok rá hatni, semmi másra nem tud gondolni, minthogy én az övé vagyok... Azt már nem tudja, hogy egy normális világban, egy normális kapcsolatban, ez nem egyenlő azzal, hogy azt tesz velem amit akar. Még akkor is ha én ellenkezem és nem akarom, hogy megtegye. Tudhattam volna, hogy meg fogom égetni magam és szeretete nem fog mentesíteni az erőszak alól, de voltam olyan ostoba, hogy elhittem, igenis fog. Ez pedig már csak akkor tudatosul bennem, mikor az asztalra leszorítva hatol belém, de ezúttal a nőiességem helyett a fenekemet választva. Fájdalmasan sóhajtok fel, de már nem marad erőm ellenkezni, még ha lenne sem tudnám, hogy hogyan. Csak beletörődöm és megpróbálom amennyire csak lehet elengedni magam, annak érdekében, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon az amit velem tesz. Csalódottan teszem le remegő kezeimet két oldalt a fejem mellé, ezzel is megadva magam neki, majd könnyeimmel küszködve próbálom leküzdeni magamban az izgató érzést amit ébreszt bennem, miközben ujjaival is kényeztetni kezd. És bár a lelkem szinte ordít és semmit sem akar ebből, a testem egyre jobban az ellenkezőjét reagálja le. A testem élvezetről árulkodik neki, talán még soha korábban nem voltam olyan nedves, mint amilyen most vagyok és önkéntelenül is egyre jobban élvezem azt amit velem tesz. Akármennyire is ellenkezni szeretnék és nem megadni neki annak örömét, hogy elélveznék, már elég jól ismeri a testemet ahhoz, hogy tudja mi őrjít meg és hogy azt is tudja, egyre közelebb kerülök a csúcshoz. Irányítani, sőt uralni tudja a testemet, jelenleg sokkal jobban, mint én magam.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
+ 18 Lehet Jay látszatra ellenkezett és próbált úgy tenni, mintha nem élvezné, amit vele teszek, de a teste mindent elárult nekem és tán épp ezért is gondoltam azt, hogy csak kéreti magát, noha feltűnt, hogy mintha pityeregne, de a nedvektől ázott puncija és a száját elhagyó hangok mind-mind arra utaltak, hogy élvezi és talán még nagyobb orgazmusa is lesz, mint valaha. Nem értettem miért játssza itt nekem az ellenkezőt, a nehezen kaphatót. Talán csak szégyelli, hogy ilyen vágyai vannak és ilyesmiket élvez? Lehet, nem tudhattam, de azt igen, hogy tovább kell csinálnom, így abba nem hagyva a mozgást lendültem bele még jobban, majd kihúztam ujjaim a puncijából és farkam tettem át a helyére, hogy ott döngessem tovább, ám végül felhagytam vele és a hátára fordítottam. Egyik lábát vállamra vettem, másikat félre toltam és úgy odafurakodva toltam be pinájába a szerszámom, hogy hevesen mozogjak benne, miközben kezeimmel melleinek adtam masszázst és morzsoltam bimbóit ujjaim között, majd ajkaira hajoltam és nyomtam csókokat, majd felegyenesedtem és a szerszámom újra fenekébe toltam és ott folytattam a mozgást jó erősen, így a másik lyukba megint csak ujjaimat tettem és hajszoltam vele őt az élvezetekig. Mit ne mondjak, számomra nagyon jó érzés volt a feneke, sokkal szűkebb volt, mint a másik lyuk, azonban mégse volt ugyan olyan. Jó volt, de nem pótolhatta a punciját, így az utolsó nekifutásra vissza is toltam hüvelyébe. Lehúztam őt az asztalról és arccal előre neki döntöttem, egyik lábát feltoltam az asztalra, puncijához illesztettem magam és betolva erőteljes, kissé agresszív, de nem fájdalmas mozgásba kezdtem, hóna alatt előre nyúlva markoltam rá mindkét mellére és masszív masszázsba kezdtem, ajkaimmal nyakát csókolva, harapdálva, miközben talán minden eddiginél nagyobb kéjt éreztem az együttlétünk alatt. Lehet ő is. Talán életében először most volt igazán keményen megdöngetve és szerintem még a popsijában is élvezte. Három ujjam oda is betoltam és dolgoztam vele, hogy azért ott se csillapodjon neki az érzés. Had élvezze csak mindkét lyuka, lehet dupla olyan jó orgazmusa lesz, mint eddig. Igaz, így már csak egyik kezemmel tudtam egy mellét kényeztetni. Fáradtam, szuszogtam és olykor hangosan nyögtem az élvezettől, de nem hagytam magam az érzésnek, erőt vettem magamon és igyekeztem minél alaposabban és erősebben megdolgozni, hogy ne is tudjon utána még mozogni se. Azt akartam, hogy vágja padlóra az orgazmus. Nagyon is élveztem, amit teszek, hiszen nem csak a félelemtől, vagy a stressztől remegett ő, hanem az élvezettől is. - Milyen érzés? - kérdeztem kuncogva, ütközésig tolvaj ujjaim és széttárogatva benne forgattam ujjaim meg popsijában, miközben heves lökésekkel toltam rendre tövig a férfiasságom. - Azt hiszem lassan elpattan bennem egy ér - szuszogtam leizzadva, de nem hagyott fel a lelkesedésem és nem hagyott el az erőm sem. - Itt jövök... - nyöszörögtem és koccanásig tolva benne lőttem belé a napok óta neki tartogatott adagot. A következő lökéssel még egy kicsit, majd a harmadik lökéssel a maradékot is belé préselve.
Ahogyan gondolkozás nélkül megy tovább, szinte meg sem hallva a szavaimat, teljesen figyelmen kívül véve minden ellenkezésemet, egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy ki is ő valójában. És bár az élvezet egyre jobban hatalmába kerít, egyre nagyobb gyűlölet gyülekezik fel bennem. A félelmem, főleg miután a kés kikerült a képből átvált haraggá és gyűlöletté, ami valahol még rá is tesz arra, hogy élvezzem a kemény szexet amiben részesít. Miközben rongybabaként forgat és tesz velem amit csak akar, anélkül, hogy én egyáltalán ellenkezni tudnék, legalább bűntetlenül ereszthetem bőrébe éles körmeimet, haraphatok rá vállára, vagy éppen húzhatom, ránthatom meg a haját is, amiket valahol a kéj és élvezet irányít, valahol az iránta való bennem tomboló düh és harag. Teljesen átadom magam a bennem kavargó érzéseknek és száz százalékban kivonom az eszemet minden cselekedetből, hiszen jól tudom, hogy innen már nincs visszaút, nem fog megesni rajtam a szíve, nem érdekli a pityergésem sem, így legalább én magam is "kitombolhatom" magam. Nem is fogom vissza magam. Nem érdemli meg, hogy megadjam neki az én orgazmusom örömét, éppen ezért is próbálok magamban harcolni ellene, szinte minden erőmmel próbálok másra koncentrálni, akármire... de még a vérző nyakam gondolata sem tud kibillenteni abból az állapotból amibe belekevert. A testem már több, mint készen áll mikor újra az asztal felé fordít és ismételten birtokba veszi mindkét odalent található lyukamat. Lihegve és egyben nyögések közepette, már erőtlenül támasztom meg magam az asztalon, megadva magam a szükségnek, a kéjnek és a férfinak akit jelenleg mindennél jobban gyűlölök és egyben magam sem tudom miért, de szeretek. Nem válaszolok a kérdésére, képtelen vagyok még megszólalni is miközben arra koncentrálok, hogy levegőhöz jussak miután a gyönyör kapujába jutva még a levegő is kiszorul a belőlem. Egyre hangosodó nyögések közepette adom tudomására, hogy a testem minden porcikája élvezte amit velem tett, hogy eljuttatott a csúcsra és olyasmiben volt részem, amiben még soha korábban. A testem kétségkívül élvezte, mint eddig mindig, de a lelkem egy részét egyszerűen csak halottnak érzem. Ahogy mindketten végzünk, egyre jobban kavarogni kezdenek bennem az érzések, egyre jobban világosodik fel újra az elmém és egyre jobban érzem a nyakamon tátongó sebet is, amiből még most is érzem ahogyan lassan a vér szivárog. - Egy szörnyeteg vagy! Menj a francba! - Mordulok rá a világ összes haragjával a hangomban és tekintetemben. Az örömét, talán meglepettségét és egyben a dugás utáni gyengeségét kihasználva lököm most újra el magamtól, majd mielőtt még észhez kaphatna indulok meg rohamos léptekkel a fürdőszoba felé, aminek az ajtaját magam után jó hangosan becsapva, a mosdó előtt állok most meg. A mosdókagylóban kapaszkodom meg, mert bár nagy lendülettel indultam meg, de erőm az alig van még ahhoz is, hogy talpon tudjak maradni. Remegő lábakkal és kezekkel nézek bele a tükörbe és próbálom megvizsgálni a Cale kése által ejtett sebet. A már rászáradt vér miatt aligha látom, hogy a férfi mit gravírozott bele. Éppen ezért is próbálom egyik kezemet megvizezni és fájdalmas szisszenések közepette, lemosni a vért, de végül csak könnyes szemekkel ráhagyom és erő hiányában csak leereszkedem a padlóra, ahol aztán lábaimat magam előtt összefogva kezdek el pityeregni és azon gondolkozni, hogy mennyire haza akarok menni és mennyire utálom őt most.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
+ 18 Kicsit meglepő volt, hogy mennyire bevadult, de tagadhatatlanul élveztem, ahogy karmolt és tépte a hajam. Csoda, hogy nem maradt a hajam nagy csomókban az ujjai között. Mindketten nagyon benne voltunk ebben az erőszakos tangóban, mindketten "kínoztuk" a másikat, ugyanakkor tombolt bennünk az élvezet és ez ellen ő sem tudott harcolni, csak megadni magát az élvezetnek. Egyre hangosabban, egyre sűrűbben, mígnem teste át nem élte az orgazmust. Én győztem. Azt hittem már nem érhet semmi meglepetés és azt hittem együtt fogjuk kiheverni a szexet, kicsit pihenünk és minden megy majd tovább, de nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Eleve azon csodálkoztam már, hogy haragosan nekem rontott, amit ki sem tudtam védeni a döbbenettől, ami csak fokozódott, ahogy eliszkolt a fürdőbe. Ahhoz képest, hogy megdöngettem mindkét lyukát elég jól tudott futni. Biztos az adrenalin. Mélyet sóhajtva néztem utána és ledőltem a székembe. Azon kezdtem tanakodni mit rontottam el. Mi ez a hiszti már megint? Most meg mi baja? Mi rosszat tettem? Dühödten tettem talpam az asztalom alá és egy rúgó mozdulattal feltaszítottam, az asztal pedig nagy robajjal felborult. Felálltam, a széket belehajítottam az ablakba, ami áttört, a szék pedig kizuhant. Felvettem az alsó nadrágomat és felvettem a farmert is, de mást nem. Elindultam a fürdőszobába, benyitottam és szemeimmel azonnal elkaptam a lány testét. - Most meg mi a baj? Mit hisztizel? Mi nem tetszik? - kérdeztem haragosan, de tekintetem a nyakára siklott. Szóval az a kis seb a baja. - Oooo, te... - morogtam. - Most meg mit vagy úgy oda? Nézz magadra! Nem oszt nem szoroz! Egyébként is tele vagy hegekkel, most az a kis vágás annyira a lelkedbe gázolt? - kérdeztem már nem is igazán dühösen, mint inkább hisztériázva. - Olyan kis kényes tudsz lenni néha! Hozzá léptem és karjánál fogva felhúztam, majd a falnak nyomtam. - Vedd tudomásul, hogy az enyém vagy! És ezt szeretem minden formában a tudtodra adni. És mások tudtára is. Ami az enyém, az az enyém, te pedig az enyém vagy. Hidd el, van annál a kis karcolásnál rosszabb is az életben, ami érhetne téged. Még finomkodtam, amikor azt kaptad tőlem. Na és ha nekem ezekkel a hegekkel tetszel jobban? Te az én párom vagy, le kéne tudnod szarni a hegeket! Ha nekem így tetszel, akkor így tetszel és neked egyedül nekem kell, hogy tetsz, mert az enyém vagy! És ne gyere nekem azzal a dumával, hogy utálsz és gyűlölsz, mert mindketten tudjuk, hogy nem így van. Most hisztizel, de pár óra múlva ezen is túl lendülsz. A karodon is túllendültél - mondtam és elmosolyodtam. - Vedd tudomásul, hogy mazochista vagy. Valld csak be, élvezted. És valld csak be, szeretsz engem. És szereted, hogy egy beteg, őrült vagyok. Ez imponál neked. Ne tagad, csak rosszabb lesz tőle. Ne nyomd el magadba az igazságot. Jobb ha tőlem tudod, hogy soha többé nem foglak elengedni az életemből. Pontosan azért, mert szeretlek - vigyorogtam és fejét falnak nyomva, kicsit megemelve állánál nyomtam csókot ajkaira.
Már a fürdőszoba padlózatán ücsörögve hallom meg a hangos törés-zúzást amit a másik szobában Cale művel. Ebből már tudhatom is, hogy nincs jó kedve és bár hagyta hogy elhagyjam a szobát, de nagy valószínűséggel nem szívlelte amit haragosan odaköptem neki. Normális körülmények között sem szeretném azt hallani, hogy egy férfi ablakot tör, meg ki tudja még mit zúz szét, de ettől a bizonyos férfitól még ijesztőbbnek hangzott a helyzet. Nem vagyunk jó párosítás... Én hirtelen haragú vagyok, gondolkozás nélkül cselekszem vagy éppen mondok dolgokat, míg ő iszonyatosan sértődékeny és irányítás mániákus. Mikor beront a fürdőbe, már tudom, hogy ennek nem lesz jó vége, ahogyan azt is, hogy nyugton kell maradnom különben nem úszom meg azzal amit már eleve kaptam tőle. Aztán a kérdései hallatán mégis mégjobban felmegy bennem az a bizonyos pumpa. Az összes erőmre szükségem van, hogy ne fogjak meg bármit ami a kezem ügyébe kerül és kezdjem el felé hajítani, vagy éppen ne kezdjek őrjöngésbe, kiabálásba. Hihetetlen, hogy tényleg ennyire nem érti tetteinek következményeit. - Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? - Kérdezek csak vissza szavai hallatán, de a düh és hogy magammal harcolok annak érdekében, hogy ne mondjak többet, teljes mértékben lerí rólam. Aztán mikor a férfi közelebb jön, én automatikusan hőkölnék is hátra, hogy ne tudjon megérinteni, de korántsem vagyok elég gyors. A karomnál fogva húz fel a földről, és bár megpróbálkozom kezeit leszedni magamról, végül mégis a falnak nyomva meredek bele mellkasába, mert az tuti biztos nem fogok szembenézni vele. Vagyis ezt gondoltam egészen addig amíg újra meg nem szólal. Esküszöm úgy érzem magam, mint egy kitörni készülő vulkán, aki csak forr és forr és... boom! - Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?! - Nézek most fel rá, a tekintetem szinte már lángol, egy újabb próbálkozást teszek arra, hogy eltoljam magamtól, hogy leszedjem magamról a kezeit mert egyszerűen még az érintésétől is undorodni kezdem. - Nem. Birtokolhatsz. Engem. - Szűröm ki fogaim közül a szavakat, egyenként, szünetet tartva mindegyik között, hogy értésére adjam a monológjára miszerint én az övé vagyok. - Nem tehetsz velem amit csak akarsz! Legfőképpen nem veheted elő a késed és vagdoshatsz meg amikor csak akarsz. Nem egy játékszer vagyok. Nem erre iratkoztam fel, ebben nem akarok részt venni. - Bár igyekszem nem kiabálni vele, de így is magasabb hangnemet ütök meg, mint azt talán megengedhetnék magamnak. A düh és harag kavarodik bennem, de lassan a félelem is, mert érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Érzem, hogy vissza kellene fognom magam, még ajkamba is beleharapok, hogy ne tudjam tovább folytatni, de mit sem ér, a szavak mégis jönnek maguktól... - Talán már nem akarok a párod lenni, hogyan is akarhatnék ezek után?! - A fejemet rázva mondom. Hogyan tudnék valaki olyannal lenni akitől rettegek, hogy mikor vág meg újból, mikor erőszakol meg, vagy mikor tesz valami ennél is szörnyűbbet? Azt hittem szeret. Azt hittem ha szeret akkor bántani sem tud... Tévedtem. Nem csak bántott, de most azt akarja nekem bemagyarázni, hogy ezt el kell fogadnom és mostantól ez lesz a normális. - Nem tudok mindenen csak átlendülni és nem is akarok! - Annyira készen álltam arra, hogy segítsek neki, hogy megtaláljam benne a jót, hogy együtt legyünk... Bíztam benne, szerettem őt. Azt is felajánlottam neki, hogy bennem tegyen kárt ha kell... De nem így. Nem ilyen őrült módon. Ezt nem azért tette, hogy levezessen valamit, ezt azért tette mert engem akar uralni és birtokolni. Ami egy nagy különbség és talán az egyetlen dolog amivel nem tudok együtt élni. - A szexet magát élveztem mert én is ember vagyok. És mert ha nem engedek neked akkor csak fájni fog... És nincs mit tagadnom, nyilvánvaló, hogy a testem reagál rád. De ez még nem hatalmaz fel arra, hogy ilyesmit tegyél. - Célzok erre a nyakamra, de arra is, hogy esélyét sem adta meg annak, hogy leállítsam őt, pedig nyilvánvaló volt az is, hogy nem akartam az egészet. - Mi az hogy nem engedsz el? - Teszem végül fel a kérdést kissé értetlenül, elvégre ha jól tudom azt mondta, hogy nem fogja magát rám erőszakolni és szabad akarattal rendelkezem ha a kapcsolatunkról van szó. Vagy mindez csak színjáték volt? A vigyora ijesztően hat rám, baljóslóan, majd mikor a fejemet lefogva nyom egy csókot ajkaimra, nekem eszembe sem jut azt viszonozni. - Haza akarok menni... - Mondom a szemeibe nézve, tekintetemmel szinte könyörögve neki azért, hogy engedjen el.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
+16 - Születési adottság - feleltem vállat rántva, majd egy rövidke monológ után fel is húztam őt a földről és a falnak nyomtam, de a válasza nem tetszett. Nem birtokolhatom? Azt majd én eldöntöm. - De igen. Igenis birtokolhatlak és birtokollak is! Az enyém vagy! - mondom határozottan. - De én is a tiéd. Ebben állapodtunk meg! Oké, a késes dologban igaza volt, de kibírhatná. Én is hozok áldozatokat. - Igazságtalan vagy. Én is felvettem a kedvedért valami Chuck Norris szerű farmer szerkót, hogy mások előtt is együtt mutatkozzunk, akkor most miért fáj neked egy kis vágás? Vagy azt hiszed neked nem kell semmit elviselned, vagy a mérlegre tenned? Ha én a kedvedre teszek, akkor te is tegyél az én kedvemre, vagy mindenkinek a tudtára adom, hogy velem kefélsz! - háborogtam és talán most meg is zsaroltam. A következő kijelentésére viszont agyamba szökött a vér. - Mi az, hogy már nem akarsz a párom lenni?! - kiabáltam rá. - Mi vagyok én, valami tévesen vásárolt áru? Nem vagyok valami E-bayről rendelt cucc, hogy visszaküldj a futárral! Már elkötelezted magad nekem és én is neked! Innen már nincs vissza út! Az a te bajod, hogy mindent túl reagálsz! Nagyon jól tudtad, hogy ki vagyok és nagyon jól tudtad, hogy mit vállalsz! Ha valaki allergiás a dióra, nem eszik zserbót! Értetlenül néztem rá, mikor szóba hozta, hogy annak ellenére sem tehetünk meg akármit, ha a másik tudva levő, hogy élvezi. Most ezt miért mondja? Hiszen élvezte! Akkor miért teszi szóvá? Tuti csak a harag beszél belőle... ennyire nem lehet hülye. - Nem mész el. Van más módja is annak, hogy rendezzük a sorainkat - feleltem neki a kierőszakolt, de viszonzásra nem talált csók után. - Haza akarsz menni, de nem fogsz. Nem, amíg nem rendeztük a sorainkat! - feleltem és kihúztam őt a nappaliba, majd a konyhába, ahol a kések voltak. - De tudod mit? Miért nem viszonozod? Gyerünk, itt a lehetőség, vágj meg te is! Bosszuld meg, amit én tettem! Azt mondják úgy igazságos! Vagy te nem így gondolod? Attól nem lesz jobb a lelkednek? Vagy a világ szerinted máshogy működik? - kérdeztem, de nem vártam választ. Az agyamon már teljes mértékben a harag, sértettség, a hisztéria és az erőszak uralkodott. Képtelen voltam a józan, kedves gondolkodásra, a megértésre, csak a saját gondolataimat hallottam, amik azt diktálták ragadjak kést! Így is tettem, kést ragadtam. Ha az a baja, hogy megvágtam, akkor rajtam is sebet kell ejteni, hogy kiengeszteljem. El is kezdtem összevagdosni magam. - Így, most biztosan jobb lesz a lelkednek! Ettől leszel újra boldog! - kiabálta vele és a torkomat, nyakamat is elkezdtem összevagdosni, épp csak át nem vágva a légcsövemet, gégémet, de a vágott sebekből így is vastag vércsíkok folytak le a mellkasomra, bár mivel nem éreztem fájdalmat, azt sem tudtam milyen mély sebeket vágok, vagy pontosan hova, csak az indulatok vezéretek. - Na, ki vagy már engesztelve? Most már megbocsátasz?! Szent a béke? Szeretsz már újra?! - kiabáltam rá vértől ázott nyakkal és mellkassal és veszélyesen közel mentem hozzá a késsel, amit a kezébe nyomtam és ráordítottam. - Gyerünk! Vágj meg! Szúrj le! Éld ki magad! Tedd egyenlőre a mérleget, add ki magadból a feszkót! Addig úgysem leszünk újra jóba és úgyse fogsz újra szeretni, amíg belém nem kaszaboltál! Tedd helyre a lelki békédet és bocsáss meg, miután mintákat karcoltál belém! Mi lesz? Szívecske? Hamburger? Óriáskerék? Vagy a Mona Lisát fogod belevésni a mellkasomba?
Hihetetlen csalódottság telepszik le rám a szavai hallatán. De az én hibám. Lehettem volna okosabb is annál, minthogy ténylegesen elhiggyem, ő majd jó lesz hozzám, mert... mert különleges vagyok? Talán különleges vagyok számára, de ez még korántsem jót jelent számomra. Csupán annyit, hogy nem ölt meg, hanem inkább magáévá tett mindenféle szempontból. Szüksége lenne valami pszichiáterre aki elmagyarázza neki, hogy milyen is az ha az ember kapcsolatban van valakivel és szeretik egymást. Nem birtoklásról van szó... De nem érti meg. Persze, hogy nem. - Te most komolyan egy öltözéket hasonlítasz össze ezzel itt? - Bökök a nyakamra hitetlenkedve, egyszerűen alig hiszek a füleimnek. Úgy érzem most csak viccel velem. Olyan nincs, hogy nem fogja fel a különbséget a két tett között. Már éppen újabb szóra nyitnám a számat, hogy tudtára adjam mennyire is őrült ő valójában, de végül a fenyegetése hallatán csak egy sokkal szerényebb választ adok neki. - Ez nem fair! Nem kérheted, hogy hagyjalak összevagdosni, vagy ki tudja mit csinálni, különben elárulod mindenkinek... Nem fenyegethetsz így meg! - A fejemet rázom. Mindketten tudjuk, hogy ha a rossz ember fülébe jut ez a hír, tönkreteheti vele akár az életemet is. A munkám odaveszhet ezzel együtt a lakás is, amit a munkám biztosít, és ha utcára kerülök, nagy valószínűséggel a lányomat is elveszik tőlem. Ez övön aluli volt, még tőle is. - Cale! - Szólok rá mikor kiabálni kezd és ennek hatására összerezzenek. Tudom, hogy ez az én hibám volt és egyáltalán nem kellett volna megmondanom neki, hogy már nem szeretnék vele lenni, de a harag beszélt belőlem. Nem tudok tisztán gondolkozni. Nehezen tudom eldönteni, hogy mi az amit mondhatok neki és mi az amit nem, mi az amitől elszáll majd az agya. Ugyanakkor ki kell mondanom amit nem tudok magamban tartani. - Még az előtt köteleztem el magam, hogy tudtam volna, hogy úgy fogsz rám tekinteni, mint a tulajdonodra, akit megfosztasz a szabad akaratától. - Jóval nyugodtabban válaszolok most, mert kiabálásával csak a frászt hozza rám és fogalmam sincs, hogy mire képes ha ennyire elpattan az agya. A társa akartam lenni, nem a tulajdona. Úgy tűnik nem igazán van választásom. Ahogyan szabad akaratom sem, különben búcsút mondhatok mindennek amit szeretek. Már válaszra sem méltatom kijelentését, miszerint nem mehetek el amíg nem rendezzük sorainkat. Van egy olyan érzésem, hogy ez egy hosszú menet lesz, mert aligha lennék képes arra, hogy úgy tegyek mintha semmi sem történt volna. Aztán legnagyobb meglepetésemre megragadja a karomat és húzni kezd. Nem tudok ellenkezni, erőm sincs már hozzá, de ha lenne sem tudnék az övével vetekedni. Mindketten tudjuk, hogy ő jóval nagyobb és erősebb is nálam... Túlságosan jól tudjuk. - Mi...? - Értetlenül nézek rá, egy szót sem értek abból amit mond. Legalábbis addig nem ameddig meg nem állít a konyha kellős közepén és ő maga kést nem ragad. Mondanom sem kell, hogy teszek egy lépést hátra, nem túlzottan szívlelem mikor késekkel játszadozik, az valahogy mindig rosszul végződik nekem. - Mi... NE! Ne csináld... - Rémülten nyúlok a keze után, szinte megkapaszkodom a karjába, hogy megállítsam amit csinál. Aztán pedig mikor a kezembe nyomja a kést és ismételten ordítani kezd rám, remegő kézzel tartom azt meg, mintha valami számomra teljesen idegen tárgy lenne a kezemben. Úgy érzem megőrülök és esküszöm előbb jut eszembe az, hogy a saját torkomat vágjam át vele, mint az övét. Nem vagyok képes arra, hogy megöljem őt, vagy akár csak meg is vágjam őt. Rémült tekintettel, ismételten a könnyeimmel megküzdve teszek egy újabb lépést hátrafelé. - Nekem nem erre van szükségem. - Rázom meg a fejem, a hangom most nagyon halk, szinte megtört, félelemmel teli. Nem tudom őt bántani. Szeretem őt. Én nem tudom bántani azokat akiket szeretek. - Én nem vagyok olyan, mint te. Én nem... - Oldalra dobom a kést, ami végül a padlón landol egy csattanással. - Megyek, felöltözöm. Majd ha lenyugodtál beszélünk. - Minden erőmet összeszedve mondom ezt neki, majd pedig a félelemtől és fáradtságtól remegve indulok meg, hogy elmenjek mellette és az iroda felé vegyem az irányt ahol korábban a ruháimat hagytam, közben egy imát elmorzsolva magamban, hogy ne iramodjon utánam és tegyen valami hülyeséget. Csak hagyjon elmenni.
The night is waiting, all mine Hope is lost! Just look at me! Take what you get!
+16 A fenyegetésre tett megjegyzésére nem válaszoltam. Már miért ne tehetném meg? Jogomban áll. Szabad ember vagyok. Ellenben vele. De ő is szabad. Csak korlátok között. Egy akváriumba zárt halnak is van élettere, csak véges. Hitetlenül néztem rá, mert hazudott. Pontosan tudta, hogy a tulajdonomként fogom kezelni. Elmartam kezét és megmutattam neki a legelső karjába vésett heget. - Tudtad jól, ki vagyok! Tudtad jól, miként fogok rád tekinteni! Ezt a mesét másnak add be! - vágtam vissza a tények ismertetésével. Őrült voltam, de nem hülye. Kirángattam őt a konyhába, majd kést ragadtam és sűrű kiabálások közepette kezdtem magam összevagdosni, hogy kiengeszteljem, de megállított benne, így a kést végül az ő kezébe nyomtam, de ő nem tett semmit, csak félre dobta, amitől még idegesebb lettem. Mit vár még tőlem? Mit tehetnék még, hogy megbocsásson? Miért nem teszi meg? Miért nem él a visszavágás lehetőségével? Némán figyeltem, ahogy távozik, én pedig úgy éreztem az összeomlás határán állok, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem tudtam mit tegyek, hogy megbocsásson, hogy mit tegyek, hogy ne menjen el. Valahogy meg kell őt állítanom. Tehetetlennek éreztem magam. Oly sok ember felett van hatalmam és pont a felett az ember felett nincs, akit szeretek, akit magam mellett akarok tudni, akinek a bocsánatáért esedezve összevagdostam a nyakam. A késre pillantottam, ami a földön volt. Megragadtam és utána fordultam. - Nem hagyhatsz itt! - ordítottam és utána hajítottam a kést, ami a hátába is állt. Akkor még fel sem fogtam, hogy mit tettem. Fel sem fogtam, hogy épp most állítottam kést a szerelmem hátába, annyira el volt borulva az agyam, csak akkor kapcsoltam, amikor láttam összeesni. A jelenet láttán még én is megrökönyödtem és csak nézni voltam képes. Nézni. Sok gyilkosságot követtem már el, szörnyű kínzásokat, lassú és fájdalmas halálokat okoztam. Tömegesen is. Nem volt idegen a vér és a halottak, hiszen húsz év alatt jó pár ezer emberrel végeztem a világban. Nem csak New Yorkban, nem csak Amerikában, hanem külföldön is. De ez most.... ezt nem akartam. Nem akartam idáig menni, nem akartam megtenni, nem akartam leszúrni. Ezt nem akartam megtenni. Vele nem. El sem tudtam képzelni micsoda erő vehette át felettem az irányítást, hogy ezt csináltam.
Tettem egy lépést az összeesett test felé, majd elnevettem magam. Sőt. Kacagtam. A konyhaszekrény üvegébe néztem, amerről hangot hallottam. Láttam a tükörben, hogy más is nevet. Magamat láttam kacagni. Azt, aki előző életemben voltam. Az ablak felé pillantottam, ahol megint csak kacagott valaki. Egy másik életem... Valójában ezek nem előző életek voltak, csak én tekintettem így rájuk. Valójában ezek mind én voltam, csak azok az arcok, amiket a plasztikai műtétek csináltak nekem. A kalapos férfi arcával születtem, aztán átoperáltak az arcom a másik férfi képére. Ez az arc, amit most viselek szintén egy plasztikai sebész munkája volt. Együtt röhögtünk, mind a hárman. Még a hasam is fogtam, majd a hajamat kezdtem tépni két kézzel és térdre estem. Úgy röhögtem, hogy elkezdtem ütni a konyhaszekrény ajtaját. Vajon ők velem nevetnek? Vagy rajtam nevetnek? Egy fazékkal kidobtam az ablaküveget, majd egy bögrével betörtem a konyhaszekrény üvegét. - KUSS LEGYEN! - kiáltottam el magam, majd odakúsztam Jayhez és megnéztem a kést. Szerencsére nem dobtam olyan helyre, ahol komoly károkat okozhattam volna vele, de attól még pocsék érzés. Nekem rosszabb érzés most, mint neki. - Édesem... nem ezt akartam... - motyogtam és a késre fogtam, amit ki is húztam belőle és azon tanakodtam mit kezdjek most. A kést az ajtófélfába szúrtam, majd kihúztam, majd megint beledöftem, megint kihúztam, miközben a vérző hátát figyeltem és ezt a késelős mozdulatot ismételgettem, mint, aki transzba esett. Talán abban is voltam. Lehet sokkot kaptam? - Mi lesz, ha együtt halunk meg? - tanakodtam, hiszen én is nagyon véreztem. - Együtt támadunk fel? Szerinted? - ültem le mellé törökülésben. - Vajon lesz olyan kegyes hozzánk a sors, hogy ha együtt halunk meg, együtt támadjunk fel? - kérdeztem újra és arcát simogattam, gondosan félre seperve haját. - Már nem is tudom ez kin múlik. Lehet Isten bele fog szólni. Lehet isten úgy dönt majd, nem vagyunk egymáshoz valók és a következő életünkben soha többé nem találkozhatunk. Azt nem akarnám. Szeretlek. És nem akarom, hogy meghalj. De én sem akarok meghalni. Szeretem ezt az életem és szeretem veled élni az életem. De olyan elveszettnek érzem most magam. És olyan fáradtnak... Elfáradtam, édesem... És nem tudom meddig bírom még. Főleg nélküled. Szükségem van rád, de úgysem értesz meg. Engem senki nem ért meg. Csak ő... Ő megért engem - gondoltam itt Rowanre, de már abban sem voltam biztos. - Nem, ő sem. Ő sem ért meg. Olyan számkivetett vagyok... - lepillantottam mellkasomra és azon tanakodtam mennyi vérem maradhatott még. A kés pengéjére pillantottam. - Olyan könnyű lenne most véget vetni mindennek... - sóhajtottam egy ábrándosat. - Csak annyit kéne tennem, hogy hívok egy mentőt neked, majd elvágom a torkom. Az lenne a megoldás... - bólogattam nagyokat. - Legalább a te vágyad valóra válna és megszabadulnál tőlem. De lehet képtelen lennék megtenni - simogattam arcát. - Mondd, miért vagy képtelen szeretni engem? Miért nem vagyok képes megfelelni neked? - gondolkodtam. - Te nem vagy fáradt? Én kezdek álmos lenni...
Még én magam is elgondolkozom azon, hogy valóban ennyire ostoba voltam-e és valamiért akarva-akaratlanul nem vettem tudomásul, hogy mire is adom a fejem. Nem értem, hogy hogyan kerültünk ebbe a szituációba, mi az amit nem vettem észre vagy esetlegesen félreértettem. Nem gondoltam volna, hogy a karomba vésett jel ennyit jelentett volna neki, azt még az előtt tette, hogy bármi lett volna közöttünk. Azt hittem azt meg is bánta, elvégre bocsánatot kért mikor a lakásomban meglátogatott. Azt hittem ott új lappal indultunk és egyenrangúként tudunk majd egymás társaságában lenni, nem pedig a tulajdona leszek. Vagy erről megfeledkezett? Vagy az egész csak színjáték volt, annak érdekében, hogy belemenjek az őrült kis játékába és mostmár visszaút sincs. Értetlenül és egyben csalódottan állok előtte válasza hallatán. - Szóval tényleg csak ez vagyok számodra? - Ezzel a feliratra mutatok, miközben jól megnyomom az "ez" szócskát, undorral a hangomban, hogy érzékelhesse mit gondolok erről. Már nem kiabálok vele, a haragom is elszállt, csak eszméletlen csalódottság száll le rám, akárcsak egy köd, telepszik az eszemre és egyben szívemre. Éppen ezért is döntök úgy, hogy talán mindketten jobban járunk ha ezt a beszélgetést később folytatjuk, ha ő is lenyugodott. És bár bátor vagyok és igyekszem fellépni ellene, igyekszem ellenkezni és nem hagyni, hogy eltiporjon, hogy a megfelelő bánásmódot kapjam tőle, most mégis félek tőle. Félek attól, hogy mire képes valójában ha ténylegesen elborul az agya, amihez úgy érzem, már nagyon közel állunk. Sőt! A késes jelenet után már veszélyesen közel. Éppen ezért is próbáltam nyugodtabb hangnemre váltani és éppen ezért dobtam el a kést is. Én nem vagyok ilyen, nem tudom őt bántani, még akkor sem ha pillanatnyilag utálom őt. Mikor remegve lépek el mellőle, hogy megadjam neki az esélyt a lenyugvásra, reménykedtem benne, hogy élni fog a lehetőséggel. Még hallom ahogyan megmozdul, azt is tudom, hogy a kést veszi fel a földről, ez egyértelmű volt. Mégsem fordulok vissza, részben mert félek megfordulni, félek attól amit látni fogok, részben pedig mert remélem, hogy gondolkozni fog, mielőtt cselekszik bármit is. A kiáltásától összerezzenek, de cselekedni időm már nincs. Sem arra, hogy megálljak, sem pedig arra, hogy tovább menjek. A hirtelen jött éles fájdalom a hátamban bénítóan hat rám, megpróbálok fájdalmamnak hangot adni, de csak egy hangtalan kiáltás jön ki a számon. Már nem először érzem ezt a fajta fájdalmat, de talán ez a legfájdalmasabb, mert olyan ember okozta akit szeretek. Szerettem? Nem tudom... Talán már soha nem derítek fényt rá, mert most meghalok. Érzem ahogyan a már amúgy is remegő lábaim most megadják magukat, a már tőlem megszokott rongybaba szerepét veszem fel és egyszerűen csak a földre hullok. A sajgás nem marad abba, egyre rosszabb kezd lenni, ahogyan egyre nagyobb rémültség és pánik kezd hatalmába keríteni. Semmi másra nem tudok összpontosítani, csakis arra, hogy most végem... meghalok. Mi lesz Larával ha én nem leszek?! Hosszú percek telnek el ezeknek a gondolatsoroknak ismétlésével a fejemben, egészen addig ameddig Cale meg nem jelenik mellettem és őrült módjára ki nem húzza a kést belőlem. Erre én fájdalmasan sikoltok fel, végre a hangom is megjön, a szemeim pedig ekkor már patakként szolgálnak a könnyeimtől. Tehetetlennek érzem magam, mert az is vagyok. Csak némán hallgatom a monológját miközben nagyon igyekszem elég erőt venni magamon ahhoz, hogy megszólaljak. - Lara... Vigyázz rá, kérlek. - Mondom végül az első és legfontosabb dolgot amit sikerül kiejtenem. És bár nem vagyok benne biztos, hogy ő lesz a legalkalmasabb ember arra, hogy a lányomra vigyázzon, de ő az egyetlen aki most itt van és tudom, hogy még ha nem is érdekli őt Lara, miattam meg fogja tenni amit kérek tőle. A lány pedig valami furcsa oknál fogva kedveli őt. Arról nem is beszélve, hogy így már nem halhatunk meg együtt... Neki élni kell ahhoz, hogy teljesíthesse a kérésem. - Dehát én szeretlek... Ezért fáj... - Próbálom neki elmondani amit érzek, hogy ő is végre megértsen engem és tudja, hogy pontosan azért fáj amit velem tett mert szeretem őt és megbíztam benne. De nincs erőm ezt elmagyarázni neki, nehezemre esik még a levegővétel is, érzem ahogyan egyre nehezebben maradnak a szemeim is nyitva, szinte már érzem a halál jeges érintését magamon. Megpróbálok a keze után nyúlni, hogy erőtlenül fogjam azt meg. - Ne hagyj meghalni... - Könyörögve, a haláltól rettegve, könnyekkel áztatott szemekkel nézek fel rá. Miért nem tesz semmit?! Nem értem miért hagyja, hogy egyszerűen csak elvérezzek a földön ha tényleg nem akarta ezt. Érzem ahogyan a fáradtság letelepszik rajtam, már nincs erőm ahhoz sem, hogy a szemeimet nyitva tartsam. Végül őt sem hallom már, lassan álomba merülök, egy olyan álomba amiből talán már soha nem kelek fel.
Kezdőlap
